[Küldetés] Tavak mélyén

- Nem jön ki az a fránya kő! - idegeskedem fennhangon, de az ékkő sehogy se akar kiugrani a foglalatából, bárhogy is próbálom feszegetni a bilincsem.
Az egyik csaj, aki egyébként tök szép lenne az egzotikusan ható lilás hajával, ha nem ebbe a hülye helyzetben lennénk, elrabolva, menekülés közben, nos az a lány is látom, hogy próbálkozik, de nála se akaródzik tönkremenni a csicsás kis jószág.
Az, hogy még véletlenül sem viszonozzák a gesztusomat, amikor bemutatkoztam, egy kissé csalódottá tesz. De hiába, nincs most idő ilyenekkel foglalkozni. Ha le se tojnak, hát így jártam!
Nem tudom, hogy kerültünk ide, hogy ez vajon az idomár lány műve, vagy sem, de amíg a közelsége a menekülést jelenti addig én egy tapodtat se mozdulok mellőle
- Ja, lehet - reagálom le, kissé késve a kis szépség megállapításait, hiszen én is valami hasonló következtetésre jutottam magamban
- Veled tartok! - vágom rá az idomárlány honvággyal teli kijelentésére, s meg sem állok, bár erőm nem sok van, olyan mintha egész álló nap rohantunk volna, vagy betegen kellene elérnem a buszt sprintelve
Már-már azt fontolgatom, hogy megfordulok és egérutat nyerek a lányoknak, szembe szállva a maszkos harcosokkal (Mucha Lucha), bármennyire is ramaty állapotban érzem magam, amikor az idomár lány újfent fényleni kezd akár egy...
- Tenshi! - bököm ki ámulattal telve, s már teleportálunk is el mint az imént
Amint megérkezünk az új helyre, féltérdre rogyok az idomár lány előtt
- Taskete Tenshi-sama! Vigyél ki minket innen! - könyörgök neki, ki már így is kétszer megmenekített minket, az őrök markából. Aztán veszem csak észre, körülnézve, ámulva-bámulva, hogy hova is kerültünk, hiszen minden felé ragyogó arany és szebbnél szebb kincsek, amerre csak nézek
- Hol vagyunk, ki vittél minket? Ez lenne a jutalmunk? - halmozom el kérdésekkel, mert sehogy sem értem, miért kerültünk ide, csak azt hogy ő teleportált engem meg a másik két lányt erre a helyre
Ő azonban láthatóan egész másra lett figyelmes. Valami Judyt emleget, és keres, és valóban, a harmadik lány, a vádaskodó ügyvédnő sehol sincs
- Judy? - kérdezek értetlenkedve - Judy lenne az ügyvédnőnk neve? - nézek én is körbe, hátha megpillantom valamelyik aranykupac takarásában

Próbálkoznak kitartóan, de a karperecek csak nem akarnak engedni. Ha felfedező úton lenne, bizonyosan megnézné magának a víz alatti várost, ami innen látható. De most égetőbb dolga van. Kijutni innen, a lehető leghamarabb.
-Nem jön le. Muszáj lesz így tovább menni.- mondja lemondó sóhajjal.
Sajnálkozni azonban nem igen van ideje, mert egy sereg őr talál végül rájuk és üldözőbe is veszik a társaságot. Meg sem próbálnak harcba szállni, mert esélytelen lenne. Aztán a társa megint fényleni kezd, mint az előbb és megint egy új helyen találja magát a kis csapat, de ezúttal eggyel kevesebben vannak. Az önjelölt ügyvédjük felszívódott.
-Hát az ügyvédünk meg hova lett?
Sokáig nem foglalkoztatja a kérdés, mert ami a szeme elé tárul, az túltesz minden képzeleten. Legalábbis anyagi szempontból. Olyan temérdek kincs van a teremben, hogy a Sword Art Online összes megmaradt játékosa királyként élhetne belőle.
Közben azért nem feledkezik meg arról, hogy most üldözik őket. De a zajok halkabbak lettek. Jó távol lehetnek az üldözőiktől, ami persze jó. De még mindig nem jutottak ki. Viszont mintha kicsivel jobban érezné magát. Talán gyengülnek a karperecek.
-Ti is kevésbé érzitek a karperecek hatását? Talán valami központi helyről kapják az energiát és most lényegesen távolabb kerültünk. Vagy ez a pulzálás tesz be nekik?
Odalép társához, aki még mindig fénylik. Néha szikrázik is. Óvatosan hozzá érinti a testéhez a karperecet. Egy próbát megér, hátha lejön. Vagy legalább tovább romlik a hatása és végre le tudják szedni magukról. Akkor aztán megnézhetik magukat azok az őrök és bírák. Bár nyilván inkább elhagyják ezt a helyet. De akkor biztos eltesz némi kincset is.

- Öm... nem? - vakarom meglepődve a homlokom
Teljesen kiüt az ámulatból a kijelentése, zavartan nézek körbe, mint aki egy álomból ébredt, vagy mint akit hipnózisból keltettek
- Bocsánat... - állok fel a térdeplésből - azt hittem... szóval csak azt gondoltam, hogy mivel úgy fénylettél... meg elteleportálódtunk... szóval - hebegtem, úgy éreztem meg kell magyaráznom a viselkedésem, ki kell vágnom magam, vagy legalább őt kellene valahogy kárpótolnom, vagy tudom is én
- Akkor... nem tudod te se, hogy hogyan juthatunk ki innét? - kérdeztem egy leheletnyi remény lángot még fellobbantva, de igazából ezek után már én is tudtam a kérdésemre a választ. Nem. És azt hogy ki a felelős a teleportálásokért sem.
A másik lány hozzáérinti a karperecét emezéhez, s erre mindannyiunkon valami elektromosság szalad át. Az a kellemetlen érzés, mikor vadiúj kötött pulóverbe bújsz, és kisülsz az első adandó alkalommal, mikor bármit is megérintesz. Csak ez sokkal kellemetlenebb volt.
Zsibbad mindenem, nem is átallom magam kicsit megmasszírozni, hogy gyorsabban múljon az érzés, ami azonban meglep, hogy már sokkal kevésbé érzem magam fáradtnak. Talán csak az áramütés rázott fel, vagy a karperec hatása gyengült volna? Jó lenne megtudni! De ahogy ellenőrzöm magam, minden rendben van-e, látom, hogy pár pontnyi páncél elveszett. Talán már korábban, talán éppen most. Alig ha tudom meg, ha csak nem próbáljuk ki újra
De akkor a lány, akit angyalnak néztem közelebb int minket magához. Látszólag kissé összébb szedte magát, mert az imént még elég szét volt hullva szegényke.
- Oké, benne vagyok, ha ez segít... - s már ott is vagyok, készséggel fogva meg a kezét, s nyújtom, a másikat harmadik társunk felé. Egyébként, bármikor szívesen fogom egy lány kezét, pláne kettőét! És ha nem lennék ilyen kilátástalan helyzetben, ilyen megmagyarázhatatlan rémálom kellős közepén, azt hiszem kívánni se tudnék jobbat!

A karperec érintése áramütéssel jár. Nem túl naggyal, de érezhetővel. Annyira nem volt jó ötlet, mert veszítettek pár pontnyi páncélt. De mintha most erősebbnek érezné magát. Akkor talán mégis csak hatott valamit? Vagy csak képzelődik?
-Bocsesz, csak egy kósza ötlet volt. De mintha hatott volna, ti nem úgy érzitek, mintha enyhült volna a karperec hatása?
Jó volna újra kipróbálni, de nem akarja lenullázni a páncélzatukat. Életerőpontot meg végképp nem szeretne kockáztatni. Még szükségük lehet rá. Viszont most megnézi újra, hogy a teleport kristály működik-e. Nagy nem meglepetésére, nem. Vagyis a kristály működik, csak éppen üres a helyszínek listája.
Kis idő múlva halk duruzsolásra lesz figyelmes az ajtó túl feléről, pedig nincs is hallgatózása. Ez az egész egyre különösebb. Közben azért figyel a többiekre is, hátha valakinek van valami elképzelése. De leginkább az érdekli, hátha hall valamit odaátról, ami hasznukra lehet valamilyen módon. A kincshez nyúlni eszébe sem jut. Még a végén megszólal valami riasztó. Ilyen tolvajfóbiás bandánál elég jó rá az esély.
Aztán végül a fénylő leányzó magához hívja őket, hogy fogják meg egymás kezét és gondoljanak a partra, hátha ki tudnak jutni valahogy. Kicsit még fülel, aztán végül odalép a többiekhez.
-Hát, egy próbát megér. Csak abban bízom, ha sikerül a dolog, akkor valami olyan helyre kerülünk, ahol biztonságban leszünk.
Megfogja társai kezét és koncentrálni kezd a partra. Megpróbálja kiüríteni a fejét, nehogy egy rossz gondolat eltérítse őket a kívánt úti céltól. Nem egyszerű, mert rengeteg gondolat és kérdés kavarog benne, amikre jó volna választ találni. De az most várhat egy picit.

//Elnézést a késedelemért, akkor pörgessük fel és kavarjuk meg az eseményeket rendesen //

- Sikerült! - ez volt ez első gondolatom, és nem csak gondolat maradt, mert hatalmas mosolyt sugározva kiabáltam a levegőben.
Konkrétan a levegőben, hárman, egymás kezét fogva lebegtünk a magasban.
Egy pillanatig, aztán arcomba csapott a süvítő szél ahogy közeledni véltem az apró kis tereptárgyakat alattunk
- Vooááááá! - kiáltottam meghökkenve - Zuhanunk!
Ez nyílvánvaló volt. De kijutottunk, és ez szuper! Már csak túl kellene élnünk
- Semmi baj, de valamelyikőtöknél van repülő pet, vagy hasonló képesség? - próbálkoztam meg a kérdéssel, s gyorsan a hátam felé sasoltam, hogy nincs esetleg merő véletlenségből, és a sors ajándékaként egy ejtőernyő zsákja aggatva.
De nem volt.
Így hát...
- Akkor ugranunk kell megint! El ne engedjetek! - nyújtottam ki a nyelvem bolondozva, bár a szél, rögtön az orromra csapta a nyelvem hegyét, biztos viccesen nézhettem ki, főleg mikor bandzsítva próbáltam mindezt megnézni.
Amikor már elértük a lombkorona szintet, becsuktam a szemem és erősen koncentráltam hogy elteleportáljunk
A becsapódás elmaradt, és nem csak azért mert nincs fájdalomérzetünk!
Egyszerűen, mert a tó vizében lubickoltunk, na nem a felszínen, nem! A mélyben, alattunk pedig egy egész pulzáló-világító gyönyörű város.
El lettem volna még így, és minden bizonnyal könnyűszerrel a felszínre is úszhattunk volna mielött az életcsíkunk vörösre váltana, azonban, nem tudom melyikünk akarta úgy, de ismét csak ugrottunk.
Túl ismerős volt a helyiség, ahova csuromvizesen érkeztünk. Én a padlón térdelve, minden lazaságom ellenére hevesen verő szívvel remegtem térdelve a lányok kezeit szorongatva még mindig.
- Húúúúúúú - fújtam ki magam - ez durva volt... - nyeltem nagyot - de azt hiszem ugyanott vagyunk ahol kezdtük... csak most még épp nem a cellákban!
- Jól vagy? - néztem Chanceryre (akinek a nevét továbbra is homály fedte előttem) - Jól vagytok? - kaptam a fejem Shizuka felé (akivel ugyanez volt a helyzet) helyesbítve az előbbi kérdésem
Elsőként álltam talpra, s igyekeztem a két lányt is felsegíteni
- Amíg ez a karperec rajtunk van és össze-vissza ugrálunk, addig teljesen mindegy, hogy mit teszünk, szerintem!
- Valahogy mégis ki kéne jutnunk, ha már legalább a tó vizében lennénk... - néztem végig segítséget várva a tárolómban lévő kacatokat átpörgetve, majd a szegényes skilllistámra tévedt az ujjam
- Hö? Van két új skillem, és a jártasságok... - képedtem el - mind megvannak! És ráadásul második szintűek? Nálatok is... ?
Az ajtóra irányítottam az ujjam, aztán leengedtem, pedig már a számon volt, hogy "Beam", de emlékezve, hogy mit tettek Kurokotoval, nem volt merszem magunkra csődíteni az eszementeket

A kísértésnek még mindig ellenáll, ahogy a többiek is. Pedig lenne mit bezsákolni. Még maradna is bőven. Úgy tűnik, az őröknek meg sem fordul a fejükben itt keresni őket. Legalábbis még nem jutott eszükbe. Bár a hangokból ítélve folyamatos őrség van az ajtó előtt. Tehát nem feltételezik, hogy bárki is besétált. Még ha sétáltak volna.
Sorstársa ötletétől vezérelve megpróbálnak újra teleportálni, ezúttal tudatosan. Sikerül is, csak nem pont úgy, ahogy szerették volna. A levegőben találják magukat és zuhannak. Na, ez igen kellemetlen. Még itt is valószínű az elhalálozás. De aztán a földet érés előtt újabb teleport következik és a víz alatt vannak. Legalább nem zuhannak. De most meg levegő nincs. Aztán újabb helyváltoztatás és a börtönben végzik újra, csak most nem fogolyként. Még több erőt érez magában, ahogy valószínűleg a többiek is.
-Megvagyok. Kicsit tompult megint ennek a vacaknak a hatása. Nálatok is?
Társa kérdésére ő is ellenőrzi a dolgait és nála is furcsa jelenségek történtek. Második szintű képességek. Olyanok, amik eddig nem voltak. Mi a fene folyik itt? Ez az egész dolog egyre különösebb. De a legfontosabb továbbra is a kijutás.
-Mégis mik ezek a képességek?-kérdi nem olyan hangosan. Hátha van a közelben valaki.
Nem is téved, mert léptek közeledtét hallja, ahogy társa is, mert az ajtóra mutat. Vagy el kellene bújni, vagy elkapni őket valahogy. Bár nem tudni, mennyien vannak.
-Mi lenne, ha elkapnánk őket és túszként használnánk a kijutáshoz? Vagy próbáljuk meg megint a helyváltoztatást? Szinte bárhol szívesebben lennék, mint itt.
Közben nézelődik, hátha akad valami hely, ahova elbújhatnának.

Visszahúzom a ruhám ujját, majd hallgatom, amit társaim megpóbálnak kitervelni. Teljesen feladtam, hogy akármilyen módon is a segítségükre lehessek; teleportálós képességem a jelek szerint fabatkát sem ér, ez a másik három pedig olyannyira ismeretlen a számomra, hogy csalódottan csukom le végül a digitális ablakot. Leülök a földre, és ölembe ejtett kézzel meredek magam elé.
Lelki szemeim előtt a padló lassan eltűnik, hogy helyét a végtelen óceánon ringó, fehér csónak vegye át. A hatalmas csónak másik felében, túl a ponyva határán ül a hatalmas bengáli tigris, lefogyva, kopott bundában, vizesen, sárga tekintete az enyémbe fúródik. Tiszteletet parancsoló megjelenése szinte megnyugtat, szemeim sarkába pedig ismét felgyűlnek a könnyek, mikor eszembe jut mindaz, amin az elmúlt egy órában végigmentem.
Először sokan eltűntek közülünk, ismerősök és ismeretlenek. Majd Kurokoto meghalt... végül Judy is eltűnt... nem veszem le a szemem a tigristől, s ő sem rólam.
~Nyugodj meg...~
Hallom a hangját a távolból, olyan mélyen, mintha a víz alól szólna.
~Nyugodj meg. Most szükség lesz az erődre.~
A látomás lassan oszlik szét, s míg nekem perceknek tűnt, a jelek szerint odakint alig tartott pár másodpercig. Ahogy a csónak fehérsége és az óceán kékje lassan visszavált a cellák hideg színeire, hallom tompán, amint a többiek lassan mozgásba lendülnek. Az események ismét merev fordulatot vesznek, s mire felemelem a fejem, a csuklyások már körbevesznek minket. Oly meredten és kifejezéstelen arccal figyelem elhelyezkedésük manővereit, mintha egyáltalán nem érdekelne már ez az egész.
Meg fogok halni azért, amit megszereztem odafent, a tó tetején. Mi is volt a neve...? Áh, már tudom. Aegis...
Ismét felemelem a ruhám ujját; a repedések egyenlőre semmit se változtak. Egy lemondó sóhajjal veszem tudomásul, hogy nagy eséllyel a furcsa tárgy műve ez is, mind ahogy a sok-sok teleportálás is. Kelletlenül felemelkedem a földről, hogy hagyjam, ahogy elfogjanak, és elvigyenek oda, ahol véget ér az életem.
Ekkor veszem észre, ki is a csuklyás fazonok vezére...
-Koto....? -a hang alig akar engedelmeskedni nekem, alig suttogásra futja az erőmből. A döbbenet mellbevág, mint egy kamion, és úgy érzem, mintha hátraperdülnék a falig, pedig fizikailag semmi sem történt velem. Arcomra kerül csupán eszelős, félőrült vigyor.
-Hát eljöttél? Hogy megölj, igaz?! -számomra egyértelmű a szándéka; megölni engem azért, mert meghalt, miattam. Amiatt, hogy elvettem a tárgyat odafent, azt, amiről azt hitte, egy komplett kocsma.
-Oh, Kurokoto... -csóválom a fejem. -Ha legalább tudnád... mi is ez pontosan...
Tán csak a reflex beszélt belőlem, hogy valamilyen módon mégis megtarthassam az életem. Kurokoto csak néz, kifejezéstelen tekintettel, mely teljes ellentétben áll a tigris szemeivel az imént. Körülöttünk a csuklyások, mintegy jelre reagálván, leveszik maszkjaikat, mire az apró macskakölyök a lábaimnál heves fújtatás közepette elküldi őket magában a Pokolba.
Négy újabb ember; belőlem. Négy a szőke srácból, és négy a szamurájlányból. Morbid módon tán, de elnevetem magam.
-Four of a kind... -...és ők nyertek. Jelentős emberfölény, ezen kívül ki az az ember, aki képes lenne saját maga ellen harcolni? Mégis van egy olyan groteszk előérzetem, hogy nem ez lesz az első alkalom, hogy saját magammal kell szembekerüljek...
-Hát akkor gyertek, rohadékok...
Kezeim ökölbe szorulnak, és bár öntudatlanul, de csak-csak úgy érzem, a segítségét kérem ismét a furcsa tárgynak és annak különleges erejének. Furcsa energia gyűlik fel a testemben, s végül felemelt kezeimből tőr ki egy közepes méretű, ám annál melegebb tűzlabda képében. A HUD egy felvillanó üzenetéből látom, hogy a 'Beam', akármi legyen is az, lehűlési időbe kezdett, ám a csapás legalább egy rövid időre máris leterítette egyik hasonmásom; ami szinte jel volt a többiek számára, hogy elinduljanak.
Álomkelő, nem tudom, milyen ösztönnek engedelmeskedve, rögvest Kurokoto arcának ugrik, kimeresztett karmaival végigszántja a férfi arcát, aki egy hatalmas ütéssel viszonozza, elküldve macskámat a terem másik végébe. Nagyot nyekken, majd a földön köt ki, én pedig, szinte menekülve az engem üldözőbe vett hasonmások elől, egyenesen felé rohanok. Mindössze annyi szerencsénk volt, hogy az íjászok közelharci sebzése nem olyan magas, így Álomkelő miatt még nem kell aggódjak. Inkább saját magam miatt, miután a hátamba rögvest megérzem, hogy az egyik szamurájlány fegyvere hatalmas vörös csíkot hasít belém, miközben egy másik cicafülű kifejezéstelen arccal a vállamnak csapja a botját. Páncélértékeim rögvest reagálnak a támadásra, és kisvártatva el is tűnnek a semmiben.
Egy ordítással ismét segítséget kérek a tárgytól, s a Beam lehűlési ideje mellett a Barrier is csatlakozni látszik, s alig pár másodpercig, a jelek szerint, semmit sem tehetnek ellenem. A lány piurettek és más, akrobatikus mozgások nyomán tűpárnává szeretne engem változtatni, ám erre életcsíkom a jelek szerint semmit nem szeretne reagálni. Eszelős vigyorom az arcomra visszatér, miközben megfordulok, hogy ne a hátamat ütlegeljék már tovább.
-Ez nem jó vicc... -közlöm velük a teljesen egyértelműt, majd alaposan telibe ütöm öklömmel a szamurájlányt. Amaz csupán megtántorodik, arcán semmi nyoma bárminek, ami arra utalna, hogy valódi emberrel állunk szemben. Hát igaz; ezek mindössze másolatok, illúziók, nem több.
Az új információ új energiával is tölt meg. Csépelem őket, ahol érem, persze ugyanezt ők is megteszik. A Beam segítségével, amint a képesség elérhetővé válik számomra, sorba taszítom őket hátra, ahogy képes vagyok rá. A Barriert hasonló gyakorisággal használom, ám életcsíkom lassan, de biztosan egyre kisebbé válik. Álomkelő helyzete az enyémnél még rosszabb, tekintve, hogy pet létére bár ő többet sebez nálam, s ennek hála meg is szabadul két másolatomtól, de életereje mindössze a fele az enyémnek.
Az egyik másolatom, ami még életben van, üti végül ki a küzdelemből. Álomkelő pixelekre robban, s Richard Parker, a tigris mindig érezhető, halovány jelenléte abban a pillanatban szintén semmivé foszlik. Tehetetlenül nézem, ahogy a macska pixeleire robban, ugyanolyanokra, amikké az igazi Kurokoto még a medence-cellában...
-Nem...
Bár nem is tudom, valóban kimondtam-e vagy sem. Az elkeseredettség utolsó hullámai átsöpörnek rajtam, ökölbe szorítom a kezem, és még egyszer, utoljára, segítséget kérek az Aegistől. Nem törődöm azzal, hogy minden képességhasználat után egyre nagyobbak és egyre szaporodtak a repedések a bőrömön. Nem törődöm azzal, mi lehet a többiekkel. Nem törődöm semmivel, csak azzal, hogy magamat, és lehetőleg őket is, kijuttassam erről a helyről.
A Tempest működésbe lép.
Az én szemeim egy hatalmas madarat látnak meg. Tűzben fürdő tündértollai csillognak a fényben, szemei üresek, mégis élettel teliek, a teljes univerzum és az egész világegyetem lakozik bennük. Végtelen ideig figyel engem, melege körbeölel, majd kitárja szárnyait, nagyot rikolt, és fényárban úszva elvakít.
Valójában csupán tűztengerré válik a környezetem, lágy, ám annál kegyetlenebb hullámokban támadva mindenkit magam körül. Hallom, a csuklyások égésének ropogását a tűzmadár rikoltása mögött, és az utolsó, amit látok az elvakulásom előtt, az Kurokoto kifejezéstelen arca.
Nem. Te nem a tanár vagy. Csak egy imposztor...
Életcsíkom, valamelyik másolat utolsó csapása nyomán, eléri a vörös sávot, majd kisvártatva eltűnik. A repedések hangos recsegés közepette szétnyílnak, s ezek után már nem érzek semmit. Sötétségbe zuhanok, nem érzek, nem látok, nem hallok, s szinte várom, hogy megjelenjen a Game Over felirat...

A szemem hirtelen pattan fel, és fogalmam sincs róla hol vagyok. Szürkület vesz körbe, oldalt egy szekrény halovány, felismerhető körvonalait látom, magam előtt egy plafonról lelógó lámpát, magam mellett enyhe szuszogást. Eleinte mozogni sem vagyok képes; úgy érzem magam, mintha nem is itt lennék, hanem valahol máshol.
-Hol... vagyok?
Kérdezem végül halkan, mikor a hangom ismét a sajátomévá válik. Egy halk "Mi...?" válaszol mellőlem, ismerős hang, olyan, ami rögvest megnyugtat. Hát él. Életben vagyok én is. Itt van mellettem, itt volt végig...
-Semmi, nyugi... -felelem halkan suttogva és felülök az ágyban. Álomkelő összegubózódott kis szőrgombócként fekszik az ágy végében, a SAO menüje csilingelve nyílik lejjebb s némi fényt vet az arcomra. A hírek között nincs szó új halálesetekről...
Tehát Kurokoto, az iszákos, bolond történelemtanár és Judy, furcsa életszemléletű és túlérzékeny barátnőm túlélték.
Visszadőlök az ágyra, és szinte sírok az örömtől, hogy mindez talán meg sem történt. Inventory-m nem tartalmaz semmilyen új, különös tárgyat, a kezeim, a testem, a bőröm ép, az életcsíkom teljes, páncélom pedig éjszaka lévén úgysincs rajtam. Álomkelő él, mellettem van, az óra pedig alig pár órával mutat többet annál, mint akkor, mikor lefeküdtünk aludni.
Éberen, pislogva figyelem a plafont és gondolok vissza mindarra, amit történt. Vajon kik lehettek azok, akik végül kitartottak mellettem? A nevük sosem derült ki, nem volt alkalmunk bemutatkozni, ha pedig volt is, a meneküléssel foglalkoztunk inkább. Szokták mondani, hogy álmunkban olyan embereket látunk, akikkel már találkoztunk életünkben, de egyikük sem volt ehhez elég ismerős a számomra, s szinte biztos, hogy játékosok voltak, mint én vagy Jay.
Végül, egy kósza gondolat után, csupán vállat vonok. Nincs értelme megkeresnem őket. Ha a Sors úgy akarja, majd egymás elé vet minket, s talán kiderül, csak én álmodtam-e, avagy ők is. Hisz minden túl valóságos volt ahhoz, hogy elhigyjem, mindössze ennyi lett volna az egész. Nem...
És az a tűzmadár a végén, Tempest, aki elsöpörte ellenségeinket... s talán mi magunkat is... ő biztos jelent valamit. Számomra mindenképp. Nekem, aki különös figyelmet fordít ezekre a lényekre, én, aki hiszek abban, hogy létezik legalább egy valahol, magányosan, szinte el sem merem hinni, hogy ennyire élethűen és megfoghatóan láthattam egyet, még ha álmomban is. Jelenléte olyan erővel hatott rám, hogy szinte még mindig érzem izzó tollainak melegét, még mindig hallom rikoltását a fülemben, és még mindig látom magam előtt a világegyetem szemét.
Hirtelen nem is jut eszembe magyarul, mit is jelent pontosan a Tempest... de talán holnap reggelre. Ha most lefekszem, és alszom egy kicsit, talán megnyugszik a lelkem és képes leszek reálisabban gondolkodni. Mert most, mindezek után, a szívem halkuló kalimpálása mellett erre képtelen leszek. Megállom, hogy megsimogassam Álomkelőt és ezzel felébresszem az enyémnél valószínűleg nyugodtabb álmából, oldalra fordulok és kezemmel megkeresem Jay karját, hogy szorosan magamhoz ölelhessem. Tán reflexből, ő is átölel, kicsit megmozgatja a fejét, majd alszik tovább.
-Köszönöm.
Mosolygok, lehunyom a szemem, és alszok. Álmomban, mely már nem oly valósághű, mint a Tavak Mélyén, ismét találkozom a főnixmadárral, ismét találkozom mindenkivel, és jót nevetünk azon, ami történt. Fejem legmélyén az óceánon ringó csónaklakó tigris jókedvűen nyújtózik el a ponyva alatt.
Ha találok életemben egy főnixmadár-tojást esetleg, s lehet nekem is olyan kis hasznos petecském, mint Aikon... valószínűleg Tempest lesz a neve.
Vihar.

//Semmi gond, így mégis jobb, mintha befejezetlenül lett volna lezárva \o/ Köszönöm, imádtam   
Azt mondjuk már én sem tudom, Jay ekkor már meg lett-e találva, de mindegy is... XD//

- Ezek? Mármint a Beam meg a Barrier? – kaptam fel a fejemet a kardforgató ó lány kérdésére
De tényleg, mik ezek? Hiszen... ezek a kifejezések... ilyen szavakkal fantasy játékban még nem találkoztam. Sci-fiben annál inkább, ott, ahol robotok és űrhajók, energia fegyverek és energiapajzsokról szól minden, ott teljesen érthető. Ez valami cross-game cucc lehet? Spoiler egy készülő játékhoz? Huh, de annak mi értelme lenne, hiszen ha egyszer ennek a SAO-nak vége, biztos elkapják a felelősöket, és akkor semmilyen fejlesztés nem fog folytatódni, pedig...
- A nevük alapján inkább... nem annyira fantasy képességeknek tűnnek, a Barrier még talán lehetne varázslat, de Beam nevű képességgel... szerintem mindkettő inkább amolyan energia alapú dolog, mint a Sci-fikben, a Beam valami lézer, vagy ion-nyaláb lehet, valamiféle energiasugár, valószínűleg romboló erővel. A Barrier pedig valamiféle blokkoló dolog kell hogy legyen, talán energiapajzs, esélyes, hogy tudna védeni valami ellen, esetleg sebzést nyelhet el, vagy nyílvessző pattan le róla, de az is lehet, hogy nem enged be senkit a hatókörén belülre. Azt is le tudom képzelni, hogy esetleg megrázza, vagy megégeti azt, aki hozzáér a pereméhez, amikor akitválódik
Egy tőmondatnyi, nem hogy egy rövid vagy ne adj isten’, részletes leírás sem volt a két új képességhez. Ez így elég nagy lutrinak tűnt, arról nem is beszélve, hogy ha így, háttérismeret nélkül akarnám bevetni éles helyzetben őket, lehet, hogy nem csak hogy tévesen használva elpazarolnám őket, de még talán saját magunknak is árthatok velük. És ez most a legkevésbé sem hiányzott.

Aztán a kardforgató lány új ötlettel jött:
- Elkapni? Mármint élőpajzsként használva is kár? – ez a lehetőség eddig meg se fordult a fejemben. Talán... talán használható lehetne ha...
- Az a baj, hogy nem tudunk szinte semmit se – igen, az eszköz jó, de ha nem tudjuk milyen úton érjük el a célunkat, még nem leszünk vele előrébb
- Se azt, hogy hol és hogy lehet kijutni a városból, se azt hogy kik az önjelölt bíráink és mekkora fegyveres erővel rendelkeznek itt. Amíg ezeket nem tudjuk, addig csak bolyongunk idelent, ők pedig simán körbekeríthetnek minket, túsz ide vagy oda. Arról nem is beszélve, hogy lehet, hogy feláldoznák a túszt, csak azért, hogy minket kézre keríthessenek!
Alig tudtunk meg valamit. Tény, hogy a tó, ahova a fényforrás vonzott minket elég messze van gyalog a lakott területektől. És hogy a tó mélyén fekszik ez a város. Minden mást csak találgatni lehetett
- Talán van ennek a városnak is egy teleport kapuja – vetettem fel a hirtelen jött ötletet – de ez csak feltételezés
- Valahogy viszont közlekedniük kell a város és a felszín között. Nehezemre esne elhinni, hogy semmilyen kapcsolatot nem tartanak fent a felszíni városokkal. Tehát kell lennie valamilyen merülőszerkezetnek, vagy esetleg egy túlnyomásos barlangi folyosónak, ami a felszínre visz
- És egyáltalán hogy látják itt el magukat a mélyben? Élelmiszerre gondolok és építési nyersanyagokra, fegyverekre?
De ezekre a kérdésekre én se tudtam a választ, csak alaptalan feltételezéseim voltak, amikre semmilyen bizonyítékot nem láttam még. Csak találgatásokra pedig nem lehet egy menekülési tervet alapozni.

Csüggedten rogytam le. Talán csak kicsit el kellene vonatkoztatnom a témától,  kicsit elterelnem a gondolataimat, és majd ha nem koncentrálok görcsösen rá, akkor eszembe fog jutni a megoldás.
Az angyal-lány, ahogy magamban elneveztem, ő lehetett volna a egyik kulcsa a menekülésünknek. Vagyis a teleportáló képessége. Amiről állítja, hogy nem tudja kontrollálni. De amin az elmúlt percekben keresztül mentünk, sőt, inkább zuhantunk, azok után nem csoda, hogy nem akarja többé használni. Talán ki is merült a sok teleportálgatástól, talán csak megijedt. De a tényen nem változtat, hogy bár jártunk odakint is, most újra ugyanott rostokolunk, ahova először kerültünk. A zárkákat leszámítva. Meg az őrült, önjelölt bíráinkat. Persze... sose lehet tudni, lehet, még egy kazal olyan őrült mászkál odakint a városban belőlük.
Lehet, hogy sose jutunk ki? Ha menekülni próbálunk és elkapnak minket? Akkor biztos nem lesz újra ilyen szerencsénk. Betuszkolnak minket egy anti-teleport mezős tömlöcbe, és addig tartanak ott minket, amíg meg nem hozzák a halálos ítéletet. Vagy egy örült nem végez velünk még előtte, vallatás címszó alatt. Ahogy Kurokotóval is tették. Az is lehet, hogy Judy a kezükre jutott. Talán megkínozták, talán már nem is él. Én nem vagyok az ismerőse, nincs a barát-listámon, hogy tudjam él-e még egyáltalán. De az angyal-lány... ő úgy tűnik ismeri. Ahogy Kurokotót is, és ahogy Judy Kurokotót. Vagyis mindhárman egymást...

- Ez szemétség – pufogtam halkan – esélyünk sincs... ha legalább egy bossoláson halnánk meg, akkor a többieknek talán a segítségére lehettünk volna, de így, azt se tudják a többiek, hol vagyunk, és ha tudják is, hogy ennél a tónál, nem hiszem, hogy rájönnének, hogy a tó mélyén egy város fekszik, és mi foglyok vagyunk...
Meg fogunk halni... Itt, elfeledve, egy vacak kis tó mélyén, egy idióta zárt közösség bírái által halálra ítélve. Sose fogok kijutni, végre, az igazi dolgok világába. Valódi dolgoktól körülvéve. Nem fogom látni a szüleimet és húgaimat, a barátaimat.
Nem csináltam semmi értelmeset. Még barátnőm sincs... pedig most is két lány társaságában vagyok.. röhej... értelmetlen volt az életem. Nem akartam semmiért se megküzdeni, amiben nem láttam elég izgalmat. Nem számított, hogy ettől az életem lassan apránként kisiklik, és az évfolyamtársaimhoz képest, mintha lassított tempóban élnék. A többiek már diplomáznak, feleségük, férjük vagy akár már gyerekeik vannak... én meg... még meg még mindig csak egy nagy hasznavehetetlen gyerek vagyok. Aki pazarolja az éveit, ilyenekre, mint ez a SAO, ahelyett, hogy a jövőmet építeném, ahogy mindenki más teszi.
De... legalább itt többé-kevésbé jól éreztem magam. Végül is... mindig is imádtam a fantasy mmorpg-ket. Az egész olyan grandiózus, lenyűgöző, izgalmas. Igen, izgalmas! Nem kell hozzá napokat, éjszakákat seggelve magolni, nap mint nap reggelre bejárni, attól tartani, hogy kirúgnak holnap, ha nem vagy a legjobbak között. Itt... itt nincs semmi más, csak a bajtársaid és az életcsíkod. Amíg az ki nem ürül, addig nem volt mitől tartani.
De... de ez most más. Csapdában vagyunk. Vadásznak ránk. És erősebbek is nálunk. Nem is értem miért vagyunk még életben egyáltalán... sarokba szorítottak minket... igen... sarokba... de... a sarokba szorított... igen, a sarokba szorított patkányok a legveszélyesebbek. Harcolnak és átrágják magukat mindenen.
- Harcolnunk kell – igen, körömszakadtunkig – meg kell próbálnunk. Legalább elmondhassuk magunknak az utolsó pillanatokban, hogy mi megtettünk minden tőlünk telhetőt!
Fel is álltam a helyemről.
- Nem tudom, mik ezek a képességek, de használni fogom őket, akár mi is legyen a hatásuk. Sokat már nem veszíthetünk velük!

Na ez volt az a pillanat, amikor a szónoklásom félbeszakadt, a szó meg a torkomon akadt. Kattant a szár, nyílt az ajtó. Megelőztek minket. Gyorsan kellett dönteni, hogy ellenállunk, vagy sem.
Úgy voltam vele, hogy ha kevesen vannak, győzhetünk. Elő is rántottam a kardom, és felkészültem a megelőzőcsapásra, amíg ki nem nyílik teljesen az ajtó, és meg nem pillantanak minket mögötte.
Hát, ahhoz képest, ami látvány fogadott, ahhoz, a meglepetés az imént, hogy az ajtót nyitják csak piskóta volt.
Velem szemben egy olyan alak lépett be elsőként, akinek a látványa letaglózott
- Ku... Kuro...koto – hebegtem
Teljesen ő volt. De valami zavart rajta. Nem a lehetetlenség, hogy annak ellenére, hogy a szemünk láttára vált pixelhalmazzá, és most újra itt áll. Bár ezt sehogy se tudtam volna megmagyarázni magamnak. De abban a pillanatban, ott és akkor, csak a tekintete zavart. Merev és hideg volt a pillantása, mint egy parancsnoké, egy hidegvérű gyilkosé.
Aztán, ahogy belépett, és én elhátráltam előle, mögötte újabb alakok tolakodtak befelé. Csuklyás alakok. Lassan körbevettek minket. Négyszer többen voltak mint mi.
Azt hihettem volna, hogy Kurokoto valami csoda folytán megmenekült és felmentősereggel tért volna vissza. De az egész fogadtatás fura volt. Mintha letartóztatni akarnának inkább minket.

Aztán hátrahajtották a csuklyájukat, és ez volt a harmadik döbbenet. Mi voltunk azok. Mi hárman. A csuklyások. Mindenkiből négy-négy alak vett körbe hármunkat.
- Ez... őrület... ugye csak álmodom? Ez... csak egy rémálom, erre nincs normális magyarázat! Ébreszetek fel! Nem akarom, nem akarom, nem akarom!!!!
Hát nem ébredtem fel. Nem tűnt valóságnak, csak egy tébolyult elme képzelhet ilyesmit.
De a klónjaink nem hagytak időt ezen emészteni magunkat. A saját kardom mását húzták elő a másaim, és léptek felém
- Ne gyertek közelebb!!! – suhintottam el előttük a kardom, hogy távol tartsam őket.
De meg se torpantak, csak azon vettem magam észre, hogy már hárítok. Hárítom a saját csapásaimat. Négyen egy ellen. Ráadásul úgy mozogtak mint akik pontosan tudják mikor és hol csapjanak le. Mint akik tudják, hogy hogyan fogok mozdulni, mik a hibáim, hol hagyok rést a védelmen.
Képtelenség volt védeni mindent: egyik a másik után ejtett rajtam sebeket.
Alig pár másodperc múlva már vörös volt az életcsíkom. Meg fogok hallni. A saját klónjaim fognak megölni!!!!
Nem. Ez nem lehet igaz, valamit... valamit tennem kell... valami védelem kell
- Barrier! – kiáltottam, ahogy eszembe jutott a képesség, s szavamra a fejem fölül egy áttetsző vízfüggönyszerű ernyő ereszkedett le rám, majd összeszűkült, egészen rám tapadt, akár egy személyes energiapajzs. A kardjaim... nem is... a klónok kardcsapásai eredménytelenül siklottak le róla. A monitoromon elindult egy számláló. Fél perc.
Harminc másodperc hallhatatlanság. Életmentő! Tökéletes.
Aztán beugrott, hogy van még itt más is.
- Beam! – utasítottam a rendszert, ahogy az üres bal tenyeremet az egyik klón elé emeltem.
A kékes energiasugár csapott ki a tenyeremből telibe találva a klónt, egy hatalmas lyukat hagyva a mellkasán. A sugárnyaláb nyomban el is tűnt. Pedig jó lett volna áthúzni a többieken is.
- Beam! – kiáltottam újra egy következőre irányítva a tenyerem, de nem történt semmi sem ezúttal
Szóval, csak egyszeri használat. Nem baj, egyel már kevesebb, életpontom már alig van, viszont, ez az előnyömre is tudom fordítani
- Akai Inazuma! – kiáltottam a parancsszót, s az elvesztett életpontok szépen mind rápörögtek a gyorsaság értékemre. Sokkal gyorsabb lettem, mint a klónjaim.
Csépelni kezdtem őket. A második hamarosan összeesett és pixelekké vált, a harmadik is követte a sorsában, már a negyedikkel hadakoztam, amikor az energiapajzs megremegett, majd úgy foszlott szét, mintha sose lett volna.
Egy pillanat, ahogy magamra tekintettem. Egy pillanatnyi hiba, hiába volt immár egy-egy elleni a küzdelmem. Nem figyeltem. A saját klónom kardja csúszott markolatig a mellkasomba. Felnézve csak egy kárörvendő grimaszt láttam a saját arcomon. Aztán minden elsötétedett.

Madárcsiripelés ébresztett. Puha ágyban, betakarózva tértem magamhoz. Friss levegő, széltől fodrozódó függöny, és gőzölgő rántottából készült villásreggeli illata csapott meg.
- Ezek szerint csak álom volt?

A fiú sem épp tudott többet a két képességről, mint ő. Bár némi elmélettel azért elő állt. Shizuka kicsit butának is érezte magát, pedig annyi sci-fi játékkal játszott már. Ismerősnek kellene lennie ezeknek a kifejezéseknek. Egy-egy játékban már találkozott a barrierrel. Amolyan ideiglenes pajzs. A beam meg megint más. Mindenesetre, nem fogja próbálgatni, míg nem muszáj. Lehet, hogy zajos valamelyik. Az pedig nem hiányzik, hogy most komolyabb társaságuk legyen.
-Oké. Csak ötletelek. Hátha. De igazad van. A hely ismerete nélkül tússzal, vagy anélkül is lerohannának minket.
Ismét gondolkodóba esik, de sajnos nem sokáig tehette, ugyanis még azelőtt ellepte a termet egy csapat csuklyás, hogy bármit is kigondolhattak volna. Azonnal kardot ránt és a hozzá legközelebb álló ellenfélre szegezi. De aztán jön a döbbenet, amikor felfedik magukat. Nem csak hogy halott társuk az egyik ellenfél, de még négy-négy klónjuk is megjelent vele.
-Na nézd már. Milyen csinos lányok!-jegyzi meg a klónjaira, de választ nem kap.
~Akkor úgy tűnik, csak külsőre hasonlítunk. Na meg le merem fogadni, hogy a képességeinket is birtokolják.
Gonosz ikertestvérei nem húzzák az időt fecsegéssel, szép lassan körbe veszik őt. Legalábbis próbálják, mert hátrál. Társaitól nem számíthat segítségre, hiszen nekik is van elég bajuk. De sajnos ő sem segíthet másoknak.
-Jól van. Mutassátok meg, mit tudtok.
~Talán ideje kipróbálni azokat a képességeket.
Alig, hogy eszébe jut, társa elsüti mindkét képességet. Egész hatásosnak tűnnek így szemlélve. De még vár velük egy kicsit. Legalábbis a Barrierrel mindenképp kellene.
-Na jó, kész vagytok? Sokáig kell még várjak?-hergeli kicsit őket, mire támadásra emelik kardjaikat.
Shizuka felméri, ahogy a nővérkéi helyezkednek, majd egy hirtelen mozdulattal oldalra vetődik és felkelve az egyik klónt célozza a tenyerével, aki mögött egy másik áll.
-Beam!
Az energiasugár nála is bejött. A közelebbi klónt telibe kapta és hátra lökte, miközben szerte foszlott, így egyet teljesen kiiktatott, egyet pedig rövid időre eltávolított.
-Itt jövök! Barrier!
Azzal nekiront a maradék kettőnek és megpróbálja a lehető leggyorsabban levágni őket. Remélve, hogy még időben segíthet társainak. De ellenfelei pont ugyanúgy vívnak, mint ahogyan ő. Hiába a Barrier, ha ő sem nagyon tud kárt tenni ellenfeleiben. Végül is csak sikerült még egyet levágnia magából, de ekkor véget ért a varázslat és az épp mögötte lévő ellenfele hátulról átszúrta rajta a kardját.
~Franc...
Figyelte, ahogy az életcsíkja egyszerűen rövidülni kezd. Szép lassan elérte a sárga zónát, ekkor még egy utolsó elkeseredett szúrást mért a feje fölött, így fejbe szúrva ellenfelét. Ekkor érkezett az eltávolított ellenfele, hogy még egy szíven szúrást is vihessen magával a túlvilágra.
-Hát, magam ellen veszíteni...Talán nem akkora gáz...-mondta mosolyogva.
Szerette volna még az utolsót is magával rántani, de időközben az életcsíkja elfogyott. Elengedte a kardját és lehunyta a szemeit. Beletörődött a sorsába. Aztán váratlanul felpattantak a szemei. De nem ott volt, ahol eddig. Hanem egy fogadó szobájában. Félig a padlón. Kissé kigurult az ágyából, míg álmában viaskodott.
~Álom lett volna? Annak valóságos volt...Habár, így legalább tudom, hogy nem itt fejezem be a játékot. Ahogy a többiek sem.
Kimászott az ágyból és megtapogatta magát, hogy vajon tényleg csak álmodta-e. Sajnos a szobára emlékezett, így biztos lehetett benne, hogy a másik rémálomnak még nincs vége.