[Küldetés] Tavak mélyén

-Azt tudom... O.o -próbáltam válaszolni Judynak, miközben eltöprengtem, vajon mi üthetett belé. Szívesen zengtem volna most litániát arról, hogy csak a részeg Kurokoto-val van bajom (és hogy itt a bökkenő: ő folyton részeg .__.), de inkább nem tettem, hanem befogtam a szám. A jelek szerint a halálomat kívánó íjász szerzett magának egy szövetségest ellenem, én meg továbbra is teljesen egyedül vagyok. A szokásos felállás. Most meg majd következni fog az, hogy egész Aincradot ellenem fogja uszítani... pont, mint egy iskolában. Igaz?
Az említett íjász cellája időközben teljesek megtelik a vízzel, kikérdezőnk pedig a jelek szerint továbbra is olyan kérdésre vár választ, amit szerintem egyikünk sem ért. Igazi pánikba akkor kezdek esni, mikor Kurokoto életcsíkját lassan fogyni látom. Az rendben, hogy utálom a búráját néha, de a halálát kívánom a legkevésbé.
-ÁK, találjunk ki valamit, gyorsan! -motyogom az orrom alatt, majd jön is az első ötlet, amit kisvártatva elvetek. Pirokinézissel el tudnám forrasztani a vizet Kuro ketrecéből, de ad-egy: úgyis megtelne újra, ad-kettő: lenne a végén egy forró vízben főtt Kurokoto-nk vacsorára.
Gondolkodjunk. A rácsokat szétütni nem lehet. Láthatólag egyedüli íjászunk, aki meg tudná támadni az ellent, pont a vízben fuldokol. Álomkelő sem fér ki a rácsokon, hogy segíteni tudjon valahogy, és láthatólag puszta szavakkal és észérvekkel nem jutunk dűlőre. Nem hatott rá sem a cuki, sem a szigorú, sem a megalázkodó hangnem.
Körbenézek, próbálom felmérni a helyzetet, de a tény, hogy nem minden cellának van lakója, semmit nem juttat az eszembe.
... Minek is törődöm én Kuroval? Ő is csak engem akar megölni, nem igaz? Egy egyszerű félreértés miatt. Ha úgy vesszük, én is ittam már vele, szó szerint, hisz direkt ezért rendeltem akkor és ott bort. Akkor miért vagyok más, mint Judy? Talán mert én érdeklődtem afelől, hogy miért is iszik? Mert én kimutatom, hogy érdekelnek mások is, nem csak önmagam? A düh és a kétségbeesés érzése úgy váltogatják egymást bennem, mint két párviadalt vívó macska, csak azt nem tudom, melyikük a fehér és melyikük a fekete.
Döntöttem. Maradok önmagam; alias nem érdekel, ha utána nyilat röpít a fejembe és a pixeleimre bont, én megpróbálok tenni valamit annak érdekében, hogy az a rohadék túlélje! Sosem lehet tudni, mikor fordul jobbra az élete, és ennél a gondolatnál egy pillanatra ismét Judy felé pillantok.
Ha ilyen jóba kerültek, akkor talán jót tenne nekik is, ha a barátságuk folytatódhatna.
-A magad nevében beszélj, kérlek. -forgatom a szemem a szőke kardforgató szavait hallva, de tény, hogy trükkje a karddal talán működne, és nem is rossz. Lenyitom a menümet és alaposan végigszemlélem mindazt, ami benne van.
Csak egy tárgy van, amitől semmiképp nem válnék meg, de egy másiktól talán igen.
-Uram, kérem... -szólalok végül fel, hogy magamra vonhassam Rohadék (nem Kurokoto, hanem a furcsa idegen-Rohadék) figyelmét. -Hazudtam. Én vagyok a bűnös, és visszaadom a tárgyat, HA elengedi Kurokoto-t. Ha viszont nem teszi, akkor el fogom pusztítani. Mármint a tárgyat.
Ellépek a rácsoktól, egyenesen a cella hátsó falához lapulok, hogy ha ide merne merészkedni, ne érhessen el és jöjjön rá idő előtt, hogy csalok. Eszem ágában sincs neki semmit odaadni... maximum az egyik ruhaegyüttesemet, de csak a blöff érdekében.
Istenem, add, hogy most ne látszódjon rajtam, hogy hazudok. Sosem tudtam jól hazudni. Könyörgöm, add, hogy ne remegjek, mint valami kocsonya.
Sőt, ezzel a trükkel talán a kardforgató trükkje is bevállhat, esetleg valaki még csatlakozik, hogy összezavarjuk az ellent. Csak kérdés, vajon van-e bárki is ebben a teremben, aki hajlandó lenne az utált Cicafül mellé állni...

Nem biztos, hogy sikerült lecsillapítanom a két felet, mert még mindig éreztem a feszültséget a levegőben Kurokoto és Chancery között. A legviccesebb, hogy az én cellém közöttük van, noha bár szerencsére nem közvetlenül a szomszédaim.
Mint a "felbérelt ügyvéd", hiába igyekeztem jobb belátásra téríteni a fogva tartónkat, a viselkedése már-már őrületes volt. A srác, aki két cellával odébb volt tőlem, csak fenyegetőzött, és csapkodott.
- Kérlek, fejezd be ezt az őrjöngést! Az erőszakoskodás semmit se old meg! - szóltam neki. - Így is elég nagy bajban vagyunk, ne fokozd még te is! Jobban szeretnéd, ha mi is megfulladnánk?
Persze, mint köztudott, rám senki se akar hallgatni, de mikor bajba kerülnek, akkor már persze jogosan mondhatnám nekik, hogy én megmondtam. De soha nem kötök ilyesmit mások orra alá, bölcsebb, ha hagyom, hogy belássák maguk saját hibáikat. Nem nézném ki ebből a fiúból, hogy hallgatna a józan észre.
Ekkor olyasmit hallottam, amit nem akartam, és nem is akárkitől. Most meg Chancery vállalt magára olyasmit, amit egyáltalán nem követett el. Senki se követett el itt semmilyen rablást, még én sem érzem magam bűnösnek. Nem loptam semmit az égvilágon.
Gyorsan szólnom kell Chan és Kurokoto érdekében, mielőtt mindketten meghalnának.
- Uram! - szóltam ismét. - Ha igaz, hogy hamarosan kezdődik a tárgyalás, akkor felesleges lenne most megölnie mindannyiunkat, vagy akármelyikünket is! Attól nem oldódik meg az ügy! Ha tényleg... de tényleg lopott maguktól akármit akármelyikünk, akkor ezt mindenki másnak is látnia kell bizonyítékok alapján. Élő bizonyíték meg mi vagyunk. Ha meghalunk, akkor már azt se fogjuk megmondani, hogy ki lopott el mit és kitől! Jóllehet, hogy itt más törvények uralkodnak, azért mégis kérdőre vonnák önt a bíróság, hogy miért kellett a vádlottakat megölni olyan szavak hallatán, amik nem is igazak, csak azért mondták, hogy falazzanak másoknak. Tessék, itt a probléma. Kivégzésnek csak azután kéne jönnie, hogy a bíróság is legalább meghallgatott minket! Mindenesetre boldogan részt vennék a tárgyaláson, de csak akkor, ha mindenki életben maradt, és szépen, nyugodtan elmagyarázhassuk a saját álláspontunkat. Könyörgöm, hagyja ezt végre abba, és gondolja meg, hogy eszetlenségében mit művel! Egy és fél ember vízbe fullasztásával csak rontaná az ügyet! Ha az ügy így megromlik, az az idióta tárgy sem fog soha előkerülni!

Bárki bármit mond, nem hatja meg a bíráskodó alakot. Bajbajutott társuknak pedig már kezd fogyni az életenergiája. Ki kellene találni valamit, de nagyon gyorsan. De mégis hogyan? Ez egy digitális világ, nem lehet csak úgy felfeszíteni a rácsokat. Ha volna rá lehetőség, akkor már mind kijutottak volna. Az egyik lány magára vállalja a tolvaj szerepét, ami megint nem tűnik jó ötletnek, tekintve arra, hogy az a fiú is épp fuldoklik, pedig csak rávágta, hogy ő volt. Mély levegőt vesz és igyekszik gyorsan megnyugodni, miközben az önjelölt ügyvéd próbálkozik valami kis védőbeszéddel.
-Nos, van benne valami. Az előbb még tárgyalásról szólt, most meg egyikünket épp ki akarja végezni. Igaza van a védőnknek. Előbb a tárgyalásnak kellene lezajlania és csak utána kellene ítélkezni.
Persze ezt előtte más is elmondta, de hátha jobban hallgat az okos szóra, ha higgadtan próbálják közölni vele. Mást nem nagyon tehet. A rácsok nem engedik semelyik irányba. Bár azért megnézi újra, hátha elkerülte valami a figyelmét. Végül megint a férfira tekint.
-Nézze. Próbáljuk meg másképpen. Mi volna, ha segítenénk megtalálni a tolvajt és az ellopott tárgyat ahelyett, hogy egymásra mutogatunk? Találjunk ki valami közös megoldást, mert ez sajnos nem vezet sehova, csak feleslegesen meghal valaki, aki túl meggondolatlanul beszélt. Ha egyenként meg is öl minket, mi lesz utána? Nem leli meg a tárgyat és segítői sem lesznek. Járjunk a végére közösen. Mit szól?
Jobbat nem tud, a kezeivel a rácsokat markolja, így látszik, hogy nem készül semmire, ha a férfi közel menne. Meg mire is lenne jó, ha leszúrná? Nem biztos, hogy kijutnak erről a helyről.

- Mi? - bököm ki megdöbbenve, amikor a repülő kard hirtelen eltűnik
A rácsokat megragadva, gyors mozdulattal szinte odapréselem magamat a cella széléhez.
Nem hiszek a szememnek...
Egy pillanattal később a pengét Kurokoto testéből előtörve pillantom meg
- Neh! - kiáltanék de csak suttogás-szerű hang hagyja el az ajkaimat,  kikerekednek szemekkel, a karjaim elernyedve zuhannak magam mellé. A pupillám a látványon rögzülve óriásira nőve maradnak mozdulatlanok egyetlen szempillantás nélkül.
- Neh! Ez nem lehet! Ez... ne... ez... én... nem... én nem... én nem ezt akar... tam - motyogom összefüggéstelenül
Lábaim lassú lépésenként hátrább visznek, el a bűntettől el, minél messzebb.
- Én nem ezt... nem lehet... Kurokoto... ... mi- ... miért... - hebegem tovább
Egyre csak visszakozó lábaim a cella hátsó falának ütköznek, fejem koppan, a kezek ernyedten pattannak enyhén vissza a falról, a hát nekipréselődik a hideg akadálynak. Hitetlenkedve rázom a fejem
A fickó másokhoz kezd beszélni de a szemem hiába néz arrafelé, már nem fogja fel a látványt. A szemközti cella lakója pixelek esik a szemem láttára
- Kurokoto... - ismétlem a nevét elhalló hangon
Kurokoto, a flegma, nihil alak, akivel elsőként a cukrászdában találkoztam, aki folyton bűzlött az alkoholtól, s akit alig láttam józanon. Mégis az egyetlen fickó, akin kezdtem érezni, hogy megértjük egymást, nem idegesített a jelenléte, mint másé, és talán jó lett volna egyszer összeülni piálni egyet, meg beszélgetni, mindenféléről, olyanokról is, amiket a körülöttünk lévő kisfiúk még nem érthetnek...
A kétségbeesést éreztem, ahogy elural, mint mikor sok sok évvel ezelőtt a szomszéd kisfiú arcát, a barátomét, felsértettem véletlenül játék közben, és mentő vitte el. Nem tudtam mit kezdeni, nem tudtam elviselni, a tudatot. A tudatot, hogy pont én, miattam, miattam lehet, hogy...
De a gyerekkori barátommal ellentétben Kurokoto most tényleg nem volt többé.
Látom, hogy a fickó elégedetten vigyorog. Vigyorog azon, hogy meghalt az az ember szemben, vigyorog azon, hogy az én kardom végzett vele. Vigyorog rajtunk, a szenvedésünkön. Örömét leli benne, a megdöbbenésünkben, a megpróbáltatásainkban, a fájdalmunkban.
S intésére egy újabb cellába tőr be a víz.
Ökölbe szorul a kezem, a körmeim belevájnak a tenyerembe. Nem fáj. De érzem. Felocsúdom a döbbenetből, a vigyorgó arca felrázott a sokkból, amibe a látottak taszítottak, a tehetetlenség mérgezi a lelkem, a düh önti el torkomat, a tagjaimat, haragtól remeg meg mindkét karom. Kisebesedő tenyerem a hüvelyben pihenő kardomnak koccan. Fegyver. Pusztítás. Bosszú.
Jobbom villámgyorsan nyúl át a bal oldalamon lifegő fegyverért, szinte kitépi a tokjából, miközben fél lábbal elrúgva magamat a cella hátsó falától, teljes erővel taszítom magam a rácsoknak, a pengével lecsapva rájuk. Még ha neki is csapódok, mit se érezek belőle, a dühtől fűtve, ragadom meg másik kézzel is a markolatot, s csapkodom eszelősen a cella rácsait.

- Az imént ismerte be a bűnösségét. Kiróttam az ítéletet. - Ennyit mond a tag.
- Nem ismerte be! Hazudott! - javítottam ki. - Hazudott, hogy minket szabadon engedhessen, uram! De különben is előbb a tárgyalást várja meg, hogy a bíró szabhassa ki az ítéletet!
Kurokoto medencéje csak telt, telt és telt. Az agresszívebb fellépésű fiú nem figyelt rám, már cselekedett is. Ám a fegyvere hiába repült, az hirtelen eltűnik a vallatónk előtt, és a kard Kurokoto hátában jelent meg. Mintha őt szúrta volna le így hátulról... nem az, hogy megfulladt, hanem az, hogy le lett szúrva... ez okozta a halálát... nem...
- NEEEEM!! - kiáltottam fel könnyekkel küszködve. Hiába nyújtottam ki érte a ketrecből a karomat, hiába kiáltottam, már túl késő volt...

Leengedtem a kezem, és térdre rogytam. Ez volt az első alkalom, hogy végig kellett néznem, hogy hullik pixelekké egy ember, aki az egyike volt a kevés közül, akikkel barátságot köthettem. Az egyetlen ember, akivel magas szintű, intellektuális beszélgetéseket folytathattam, s az egyetlen ember, akivel néha iszogathattam volna kocsmanapokon... nincs többé.
Lehet, hogy a fulladás is megölhette volna, ám a gyorsabb halálért a kardforgatót okolhatom. Jogosan. Talán még megmenthettük volna időben valami frappánsabb szavakkal... de nem. Elég nagy bajban vagyunk, és ez a srác csak jobban belekever minket. Hát nem szárad így is rajta Kurokoto halála?!
Aztán hallottam az ismerős kattanást, és a csobogás hangját. Most Chancery-n volt a sor... nem!
- Nem! Nem ölheti meg Chancery-t! Előbb kutassa át! Ha ő meghal, pixelekké hullik, a tárgy is el fog veszni! Minden értéktárgya vele együtt hal! Hagyja abba! Ez nem jogos! Nem lehet jogos még itt sem!
A Kurokoto gyilkosa ismét cselekszik. A rácsokat veri, hogy mihamarabb kijusson.
- Elég! Hagyd abba! - ordítok rá veszteség okozta dühvel és keservvel. - A te hibád, hogy Kurokoto meghalt még azelőtt, mielőtt még az utolsó pillanatban tehettünk volna érte bármit is! Soha nem fogom megbocsátani neked, ha miattad meghal Chancery is! De persze már így is egy ember életébe került az eszetlen cselekedeted!

Hiába a felé dobott kard, hiába az észérvek. Ez az ember nem hallgat senkire sem. A kard szegény srác mellkasában köt ki, aminek következtében még gyorsabban kezd fogyni az életereje. Tehetetlenül és dühösen nézi, ami történik. Mit is tehetne konkrétan? Végignézi, ahogy végül a fiú pixelekre bomlik a teste. Vége van. Eltűnt innen és a valódi világban is meghalt. Bár nem szokása sírni, mégis könnyes lesz a szeme egy egyébként vadidegen halálának látványától. A többiek viselkedése alapján legalább kicsit ismerték az elhunytat. Őt vajon ki hiányolná? Valószínűleg senki sem. Talán odakint a valóságban, de itt semmiképp. Miután kiszomorkodta magát, megint a cellát kezdi babrálni, vagy valami kezelő kart keres a teremben, ami talán felnyithatja a cellákat és akkor végre megfizet a tettéért ez a féreg.
-Felejtsétek el! Nem látjátok, mi folyik itt? Nincs itt semmiféle bűntény, sem ellopott tárgy! Ez a beteg állat foglyul ejtett minket, hogy élvezkedhessen a halálunkon. Ha tényleg fontos lenne neki bármilyen igazság, akkor nem ítélkezne a saját szakállára. –mondja el a véleményét.
Ez nem hozza vissza sem azt a srácot, nem hatja meg azt a férget sem, de talán legalább a többiek nem tesznek elhamarkodottan vallomást, csak hogy másokat mentsenek. Akárhogy is, most már biztos lehet mindenki, hogy az a beteg elméjű ember nem blöfföl. De az biztos, hogy ha innen kijutnak, egyikük sem fogja sajnálni pixelekre vágni azt a rohadékot. Akár játékos, akár nem.
-Engedj ki és küzdj meg velem, te féreg! Vagy annyira gyáva vagy, hogy csak a tehetetlen embert mered bántani?

Ez az ember őrült. Senkire se figyel, és röhög, mint Cyclonus az Autobot-roncsok felett. Ezt tetézte Kurokoto halála, Danee hibái, és a nyugodtabbik lány kiakadása is. Rögtön láttam, hogy szinte abba a hibába akar esni, mint Danee, akinek a hibájából halt meg pillanatok alatt Kuro.
- Ne! Ne csinálj még te is őrültséget! Nem kéne, hogy temiattad is itt meghaljon valaki! - szóltam a lánynak. - Inkább találjunk ki gyorsan valami erőszakmentesebb megállapodást, mielőtt Chan is megfullad!
Már bennem volt a tudat, hogy talán mégis ideje tennem valamit azzal a dologgal, ami korábban történt velem. Ebben a pillanatban egy szép elf-nő érkezett, aki megállította az alakot. Bár az nyugalmat és határozottságot színlelt, de a nő arcából kivehető volt, hogy milyen jól ismeri ezt az alakot. Ez a Mariel nevű nő (ahogy nevezte a börtönőrünk) intésre tett róla, hogy a víz eltűnjön Chan cellájából. Hála istennek! Csak kár, hogy Kuroról lekésett. Ezután a magyarázkodni kezdő társát felképelte és kiküldte.
- Mint tudják, magukat gyanúsítjuk egy bizonyos bűntény elkövetésével. Nem kell semmit sem mondaniuk, míg nincs itt az ügyvédjük… apropó, van egyáltalán ügyvédjük?
- Én vagyok az védőügyvéd. - szólaltam fel. - Mint elmondtam korábban annak az alaknak ott, aki az imént megölte egy társunkat és majdnem megölte a következőt is, hogy az évi 20XX 34/7 paragrafusa szerint, amíg nincs tárgyi bizonyíték ellenünk, önöknek nincs joguk arra, hogy börtönben tartsanak minket, mint holmi bűnözőket, ez ellenben, ha gyanúsítottak is vagyunk, attól nekünk kötelességünk szabadlábon védekezni. Tehát szeretnénk tudni, mi alapján vádolnak minket lopással, asszonyom. Bizonyíték nélkül nem tehetik ezt. Esetleg ön biztos tudna felmutatni valamit.

Nem tudom akkor mi történt velem pontosan. Csak halovány emlékek maradtak meg belőle, amit tudok, azt jobbára a többiek mesélték el.

Daneen nem látszott, hogy fáradna, rendületlenül püfölte a zárkájának rácsait, kézzel-lábbal, karddal, fejjel.
Ügyet sem vetett  immáron a körülötte zajló eseményekre. Judy dühödt kiakadása irányába sem nem volt más számára mint egy ismeretlen senki irritálónak sem mondható villámzápora, ami valahol félúton Danee szeme és agya között elhamvadt. A hangokról nem is beszélve. Egy árva hang sem jutott át a fülétől az agyáig. A levegőben pörgő kardjának suhogása, a haverját átdöfő penge recsegése a mellkasban, a fogva tartójának eszelős nevetése visszahangzott egymást át-meg-átfedve. Élő rémálomba fulladó hallucináció.

A szeme sarkában látta, hogy a másik lány cellája is lassan meg telik vízzel, de csak a rettegés fogta el a halálraítélt lány küzdelme láttán. Halálfélelem kezdett felkúszni a gyomrából, a tagjaiba, azokba melyek eddig vak és vad dühtől csépelték a rácsot.
A halálfélelem kétségbeesést szült, lassan múlni kezdett a hév, mely nem hagyta eddig érezni a fáradtságot.
Ekkor lépett be a színre egy nő. Egy másik. A fickóval szólalkoztak össze. Nem hallotta mit mondanak, csak a mimikájukat látta, mintha csak egy hangszigetelt cellában lett volna.
Ahogy a nő érkezte után a gyilkos távozott a teremből, egy pillanatra a remény szikrája tűnt fel Danee elméjében, de a hangok, a pesszimista, dühödt és kétségbeesett belső hangok hamar kioltották azt.

Mindenesetre a fáradtság kezdte nyúzni a tagjait, és égni kezdett a torka, tüdeje, de még a nyelve alatt is. Lelassultak a mozdulatai, fejéhez kapott, ahogy egyre erőteljesebb fejfájással kezdett lükteti a feje. Fejfájás, amit nem is lett volna szabad éreznie, most mégis, a fáradtság és a stressz együttes erővel nyomták lefelé a szempilláit.
A kard csörömpölve zuhant ki a kezéből, s ő úgy dőlt el akár egy liszteszsák, nagyot puffanva a cella padlóján.

Az ügyvéd rendre inti Shizukát, mielőtt miatta is valami baj történne. Mintha nem lenne mindegy. Ezt a szemetet csak a kínzás érdekli, semmi egyéb.
-Jó, mit szólsz a passzív ellenálláshoz? Szép csendben tűrjük, hogy egyenként kiélvezze a halálunkat, na? Szerintem remekül hangzik! Ki legyen az első?
Végül megérkezik a felmentő sereg helyett a felmentő emberke. Valami felettese lehet az elmebetegnek, mert rögtön rendre inti. De ez már az elhunytat nem hozza vissza. Rövid kis közjáték után el is zavarja azt a nyomorultat. Bár jobb lett volna, ha kiengedi a társaságot és majd ők gondoskodnak a sorsáról, az biztos. A nőt sem hagyja szó nélkül. Legalábbis az egész témáról elmondja a véleményét, nem túl kedves stílusban.
-Hagyd a fenébe! Szerinted érdeklik őt bármiféle paragrafusok? Csak úgy büntetlenül futni hagyott egy gyilkost. Mégis mi vagyunk bezárva egy kitalált bűntény miatt. Szerinted miféle igazságszolgáltatás ez? Semmilyen! Milyen bíróság az, ahol bármiféle tárgyalás nélkül csak úgy ki lehet végezni valakit? Egyáltalán egy ilyen elmebeteg állat hogyan kaphat itteni tisztséget? Szánalom a javából!
Ez után elhallgat. Nem hajlandó többet tárgyalni. Már nem hisz abban, hogy ebből bármi módon jól jöjjenek ki. Leül háttal a nőnek és összefonja a karjait, majd nekidől a rácsnak. Innentől csak hallgatja az egészet. Lesz, ami lesz. Ő nem csinált semmit. Ha kivégzik a semmiért, hát így járt. Ha kijut érte, akkor fog okot adni rá egyszer, hogy börtönbe zárják. Nem ismerte a srácot, aki meghalt, de legszívesebben ő is bosszút állna érte.
~Ez nekik bíróság! Ez egy nagy szar! Semmi más…

72 óra (három nap), amíg bent tarthatnak minket bizonyíték nélkül is?! Hát ez elég érdekes. Éppen mondani akartam volna még valamit, de jobbnak láttam most csendben maradni. A nőnek nincs valami jó kedve, és vélhetőleg nem tetszik neki a megjegyzéseink. Maszkos őröket hívott, akik karpereceket osztogattak ki közöttünk, majd közölte velünk, hogy ha ezeket felvesszük, kijöhetünk. Eleget tettem a kérésnek, és felvettem ezt a szembeütően ocsmány karkötőt. Most már értettem, miért kellett ezt felvennünk: a karkötő felvétel hatására legyengített annyira, hogy szinte állni alig tudtam, a járás is ugyanennyire kivívta próbáját. Miért is? Attól félnek ezek, hogy megszökünk, vagy bármi ellenállást is tanúsítunk.
A rácsok valóban eltűntek, és én egyből ki is vánszorogtam börtönömből. Az utam rögtön Chanceryhez vezetett, hogy segítsek neki feltápászkodni, meg aztán valami lelki erőt is próbáljak belé önteni.
- Figyelj, Chan. Ezért ne omolj össze annyira. Engem is megviseltek az iméntiek, de nekünk folytatnunk kell, érted? Semmiképpen sem adhatjuk fel a még élő vagy létező szeretteinkért. Kayaba Akihiko direkt azért nehezíti a dolgunkat az ilyesmilyen kalandokkal, hogy halált lásson. Pedig nem fog, és ami azt illeti, csalódást fogunk okozni neki. De gondolj csak Jayre! Ő lenne a legboldogabb ember a világon, ha látna téged élve és épségben visszatérni hozzá erről az istenverte helyről. És a peted is ugyanúgy kiborulna, mint Jay, ha netán elvesznél. Kurokoto nem hiába halt meg, hiszen azért mégis megpróbálta megmenteni az egész bandát.
Itt gyűlölködő tekintettel nézek rá a depressziós fiúra. Majd eme érzelmekkel teli arcom, ahogy Chancery felé fordult, ismét együtt érző és baráti volt.
- Ígérem neked, ki fogunk innen jutni, és senki se fog meghalni. Erre a szavamat adom. Ezúttal tényleg igyekszem megvédeni benneteket, jó? Csak bízz meg bennem. Csak légy erős, mi meg majd segítünk neked azt benned tartani. Erre valók a barátok, nem?
Nem tudom, hogy erre Chancery hogy fog reagálni, de tudom, hogy igazam van. Egy társunkat elvesztettük, de muszáj erősnek maradnunk, és muszáj életben is maradnunk, hogy tehessünk arról, hogy ne forduljon több ilyen tragédia elő. Erről az egészről is valóban csak Kayaba Akihiko tehet.
Chanceryről végül a nőhöz fordulok.
- És most mi lesz? Megyünk a bíróságra? - kérdeztem.

A nőt nem nagyon hatják meg Shizuka szavai. De nem is baj, megmondta neki a magáét. Persze eredménye úgysem lesz, de akkor is jobban érzi magát attól, hogy kiadta magából. Nagyon eddig se figyelt rá senki és ez után sem kell. Már hozzászokott, hogy egyedül van. Így aztán kicsit az is meglepte, hogy az önjelölt ügyvédjük rászólt, nehogy bajba keveredjen. Így inkább nem is folyik bele a továbbiakban, csak amennyire muszáj. A célja az, hogy minél előbb szabaduljon. Ha pedig lehetősége adódik rá, akkor kibelezi azt a férget, aki megkínozta és megölte az egyik társukat. Még akkor is, ha ő nem is ismerte.
Végül csak halad valamerre a mulatság, mindenkinek bedobnak egy karperecet. Shizuka először vissza akarja dobni a hozzá legközelebbi őrnek. Pontosabban a fejéhez vágni, de aztán nem teszi, amikor meghallja, hogy kimehet, amennyiben mindenki felveszi. Így végül belemegy a játékba. Rögtön kiderül, miért is kell. Teljesen elgyengül tőle. Épp csak talpon tud maradni, de legalább kiengedik a cellából, ami már kezdett nagyon unalmassá válni.
-Meguntátok a kínzást? Akkor végre túlesünk a tárgyaláson? Szeretnék hamar végezni és felnyársalni azt a férget, amelyik megölte egyikünket.-mondja, miután kicsit biztosabban áll a lábán.
A kardjáért meg sem próbál nyúlni. Ebben az állapotában nem volna ellenfél senki számára. Biztos benne, hogy még nincs vége a hamis vádaskodásnak. Nyilván érik majd még meglepetések a társaságot. De majd elválik. Az is lehet, hogy innentől jobbra fordulnak a dolgok. Ha csak nem egy szadista állat maga a bíró is. Akkor tényleg nagyon rosszak az esélyei a társaságnak.

Csörömpölés. Arra eszmélek, hogy valami hangosan csörömpölve ért földet a fülem mellett. Ahogy kinyitom a szemem, egy csicsás karperec minden kedvet lelohasztó látványa fogad.
Felkönyökölök, sőt, felülök, a kezembe veszem a hozzám bedobott bizsut és tompa aggyal körül nézek.
Még mindig a nő van a terem közepén, ezek szerint még nincs harmadik felvonás.
A többiek egymás után kattintják magukra ezt az ékkövesnek látszó ketyerét.
- Heh? - adok hangot hitetlenkedésemnek
- Máris megtörtünk volna? - kérdezem pont én, pedig ha belegondolok, hogy az elmúlt percekben mi történt... azt hiszem itt csak nekem van igazán szégyellni valóm
De látván, hogy aki magára kanyarította a karperecet, annak kinyitják a celláját...
- Hát, akkor legyen... - törődöm bele a sorsomba, s én is felhelyezem a csuklómra a drágát
A többiek példáját látva, meg se lep, hogy egyszerre mintha egy szekrényi súly húzna a föld felé, úgy érzem magam mint aki egészen mostanáig bútort cipelt.
A rács még pont kapóra jön, mielőtt eltűnne, még épp sikerül felhúzódzkodnom rajta magam, hogy legalább ne négykézláb másszak ki a ketrecemből mint valami cirkuszi oroszlán, hanem legalább annyi tartást lássanak benne, hogy két lábon kászálódom ki a cellából.
Az egyik csaj nagyon úgy néz ki mintha engem okolna a világ minden bajáért, de csak flegma, megvető pillantást kap viszonzásul tőlem
- Én legalább próbáltam megmenteni. Ténylegesen! Mielőtt megfulladt volna! - vágom a képébe, majd a Marielnek szólított veszedelemnek szánom a mondandóm további részét - arról nem tehetek, hogy itt ennyire másként képzelik az igazságszolgáltatást!
Azzal, amennyire erőmből telik átballagok Kurokoto cellájához, és lehajolva, a földre, magamhoz veszem a halált hozó pengét.
- Itt hagytál minket, Kurokoto, mielőtt még egy jót ihattunk volna együtt! - mormolom halkan, majd a kardot visszaadom a tárolómnak
- És most mi lesz? - fordulok vissza a nő felé - Ítélkeznek felettünk, majd mindenkit vízbe fojtanak?
- Vicces, hogy egy nyamvadt játék miatt kell meghalnunk, ilyen beképzelt megalomániások miatt, mint maguk!

- Igen, próbáltál, de erőszakkal annak ellenére, hogy tudtad nagyon jól, hogy mire képes egy olyan elmebeteg ember - vágtam vissza a feleselő srácnak, miközben segítettem Chancerynek felállni, és támogatni egy kicsit. - Arról viszont tehetsz, hogy pillanatok alatt halt meg egy társunk. Ezt vésd jól az eszedbe és fogj vissza az agressziódból, hogy sokkal logikusabban gondolkodj.
És itt zártam le a Kurokoto témát. Egyrészt ha velem kezdene el valaki veszekedni, úgyis beláttatnám vele, hogy nem érdemes a mi helyzetünkben vitát nyitni. Másrészt a nő indulásra biztatott minket, és karpereceink összefonódtak egy láncsorrá, mintha rabszolgákat akarna elvezetni valahová. Az ajtó kinyílt, és a nő, aki az elmebeteggel hasonlóan ignorálta minden szavunkat és a kérdésre sem válaszolt, visszanézett ránk. Ahogy ránk nézett, hogy szólhasson még valamit, ám egyből kikerekedtek a szemei, szavai elálltak (csodálkozásra még a szája is O formát vehetne fel). Teljesen megdöbbent.
Én is megdöbbentem. Chancery egy ragyogó angyal módjára felragyogott, majd ez a ragyogás minket is ellepett. Megmagyarázhatatlan volt a dolog. Fogalmam sem volt arról, hogy mégis mi történik itt, és miért ragyogunk mindannyian. Talán valami jelzés lehetett, mert a nő hirtelen felkiáltott, hogy mi voltunk. Aztán egy újabb váratlan dolog történt. Azt hiszem a fénylés valami teleportáló dolog lehetett, mert először még itt álltunk sorra láncolva a nő mögött, aztán egy folyosón találtuk magunkat. Most már biztos voltam benne, hogy egy tó mélyére kerültünk. Hát mégis hova máshova szippantott volna be minket az az átkozott örvény?
Én, aki mindig is kereste a választ a kérdésekre, most teljesen értetlenül néztem a többiekre. Aztán hirtelen fülsértően megszólalt a riasztó az egész területen. Úgy tűnik éppen szökésben vagyunk valami ragyogó teleportáció miatt.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha minél gyorsabban kijutunk innét a francba - javasoltam. - Nincs már kedvem ahhoz, hogy megpróbáljak ismét védőbeszélgetéseket tartani egy idióta bíróságot olyasmiért, amit el sem követtünk, és végignézzem még pár ember halálát. Így is elvesztettünk egy embert.
Hogy merre meneküljünk, én sem tudtam. Itt inkább a többiek döntésére bíztam el magam.

Tudta a fene! Elmebetegnek elmebeteg, és még azt is el tudtam hinni, hogy csettintésre beindítja a cellákat vízzel elárasztó rendszert, dehogy csak úgy eltérítsen egy felé repülő kardot, mindezt anélkül, hogy hozzáért volna! És ennek tetejébe még beteleportálja egyikőnk cellájába, méghozzá úgy, hogy még át is döfi vele... Nekem na akarja megmagyarázni senki se, hogy ezt ki lehet nézni bárkiből! Közönséges elmebetegek nem képesek efféle bonyolult trükkökre!
Már szóra nyílt volna a szám, hogy visszavágjak neki mindazzal amit gondolatban megfogalmaztam tételesen, akár le is vezettem volna neki teljes indukcióval mindenestől... de egyáltalán nem volt kedvem veszekedni ezzel az ismeretlen nőszeméllyel. Kurokoto halála után semmi ilyesmire...
Le van ejtve, hogy mit hisz rólam, meg a saját igazáról!
- Eeh... - ennyivel kínáltam meg a vádaskodó tekintetét
Valami varázsfonállal fűzött össze a másik nő, a rabszolgatartónk, vagy micsodánk, így hát most hogy kénytelen-kelletlen közelebb kerültem az önjelölt védőügyvédemhez is meg a két másik lányhoz, jobbnak láttam, ha ennyiben hagyom, mielőtt még verekedés törne ki.
És akkor történt, hogy az egyikőjük felragyogott, az amelyiknek isten tudja honnan talán még a cellájából előkerült a petje is, belepve még engem is a sor végén ahirtelen növekvő fényesség, és mi mindannyian, Marielt hátrahagyva szépen kiteleportáltunk. Valahova. Valami folyosóra. Se cellák, se Rafael, se Mariel, csak mi, fonálra fűzve, giccses bilincsre verve.
A védőügyvéd hölgyike rögtön futásnak eredt, ahogy a riasztót meghallotta, de én nem akartam koloncként utánabaktatni, kardom előrántva igyekeztem elvágni a fonalat, majd akár sikerrel jártam, akár nem, az ékkövet igyekeztem kifeszíteni a foglalatából a kardom végivel.
Egy próbált megért, így is úgy is velük menekülök, csak jobbnak láttam önállóbbá válni.
- Nem kéne előbb megszabadulni a karperecektől meg a fonáltól? A nevem pedig nem te, hanem Danee, talán jobb, ha tudjuk kit hogy hívnak! - vetettem fel az egyszerű kérdést, hátha az esetleges sikerem másnak is megtetszik

A nő válaszra sem méltatja, túlságosan el van szállva magától ahhoz, hogy holmi pornéppel vegyüljön akár beszéd szinten is. Jobb is, mert olyan pökhendi, hogy egy nőszemély, hogy legszívesebben valószínűleg mindenki szájba vágná a jelenlévők közül. Szóval eddig egy felnyársalás és egy szájba vágás rendel. Ő sem próbál inkább beszélni a nőhöz, pont emiatt.
Miután mindenki kész az indulásra, a karpereceket egy ezüstszínű fonállal kötik össze és el is indul a társaság az ajtó felé, de aztán valami egészen különös dolog történik. A Shizuka előtt haladó lány ragyogni kezd, aztán ez tovább terjed Shizukára és vélhetőleg a többiekre is. Megnézni nincs ideje, mert a pökhendi csitri máris vádaskodni kezd. Már épp megjegyezné, hogy ügyes, vagy inkább szánalmas, amit már megint próbálkoznak, de ekkor a csapat egy folyosón találja magát, amit üveg borít. Körülötte pedig víz van. Gyönyörködni azonban nincs idejük, mert megszólal valami riasztó.
-Úgy néz ki, valaki a mi oldalunkon áll. Vagy direkt ledobtak minket ide, hogy tárgyalás nélkül kivégezhessenek szökési kísérlet miatt.
~De ha valaki segít nekünk, akkor ki lehet az? Talán az igazi tolvaj, hogy elterelje a figyelmet és megléphessen a zsákmányával? Nem tudni, de most a saját gondjukkal kell foglalkozniuk.
-Nem hülyeség. Ebben az állapotban nem tudunk védekezni, ha megtalálnak minket. Márpedig kétlem, hogy ez után a ’szökés’ után túl kedvesek lennének. Szerintem ez csak egy újabb trükk, hogy ránk kenjék a dolgot. Így nem kell tárgyalás sem, szökés közben megöltek minket. Szóval, van valakinek ötlete, hogy szedjük le ezeket a vackokat?-kérdi, miközben próbálja a sajátját leszedni. Bár csak óvatosan, nehogy megrázza, vagy valami.