Kazuma (avagy egy zombi élete :P)

David és Joe mindent elmondott. Én mégis kételkedem az egészben. Átvertek. Nem bízhatok bennük. Kifelé vesszük az irányt. Nem megyünk be. Túl gyengék vagyunk. Meg kell jegyeznem az utat. Még visszajövök. A nap fénye elvakít, ahogy kilépek a barlang száján. Fogalmam sincs mennyi időt töltöttem odalent. A jel! Jutott eszembe hirtelen. Kapkodva lesek körbe de nem látok semmit. Nem hoztunk ki semmit de, ezt a fiú nem tudhatja. Mindjárt érkezik a jel. Figyelmeztessem a többieket? Becsaptak! Azt mondták, szerzünk egy „nagyszerű fegyvert” de ők egy gyilkost akartak elkapni. Azt akarták, hogy kapjam el nekik. Ha jön a jel, mit tegyek? Mégis mit tervez? Végezni akar velük? Elmennek! Nem látom sehol a jelet. Átvert? Ő is? Ne bízz senkiben. Futás!
Lassan eltűnik a barlang a hátam mögött, de az emléke nem. Egy kis facsoportnál megállok a mezőn. Az egyiknek egész közel voltak az ágai így úgy döntöttem felmászok. Messzebb egy játékos disznókat ölt majd nem sokkal később eltűnt a mezőben. Úgy tűnik nem vett észre felsóhajtottam és leültem az egyik vastagabb ágra hátamat a fa törzsének vetve. Hallgattam a hamis madarak hangját a hamis fán. Itt semmi sem igazi. Főleg az emberek nem. Mit is vártam. Mind csak átvernek. Kihasználnak, ha tudnak. Ez a fa igazibb náluk. Jobban belegondolva ez a világ nem is különbözik olyan sokban a valóságtól.
Nem is értem miért húztam fel magam a hájas kölyök halálán. Értelmetlen az egész. Megérdemelte. Megnyitottam az üzeneteimet rejtő kis ablakot és azon belül a legutolsót. Megjelent a kis billentyűzet a válasz küldéséhez. Mit akarok én neki írni? Tachibana Makoto… Megjegyeztelek de a többieket is. Bezártam az ablakot és csak heverésztem a fán. Kis híján elaludtam, amikor erőt vettem magamon. Itt meg is ölhetnek nem beszélve, arról hogy majdnem leestem innen. Lemásztam a fáról és elindultam a legközelebbi biztonságos területre. Út közben megszabadultam attól az ocsmány ruhától, amit idáig hordtam. Jobban szeretem a sötétebb színeket.
Horunka. Sokkal elhagyatottabb, mint a Kezdetek Városa de ennek örülök. Egyébként sem szeretem a nyüzsgést most meg aztán főleg nem volt rá szükségem. Szereztem egy olcsó szobát éjszakára. Ismét farkasszemet néztem a billentyűzetemmel. Mi a célom? Miért vagyok még itt? Talán jobb lett volna, ha David otthagy a pókokkal. Talán otthon feküdnék az ágyamban de, talán fel se kelnék. Beleborzongtam a gondolatba. Nem akarok meghalni! Harcolni fogok, fejlődni, és akkor én fogom őket kihasználni. Az első lépést már megtettem. Elosztottam a szintlépésem pontjait. Utolérem a fronton harcolókat! Egy-két nyugis napot hagyok magamnak mielőtt gőzerővel, nekilátok a tapasztalatgyűjtésnek. Addig talán felfedezem ezt a szintet, és esetleg kisöpröm amit a többiek itt hagytak nekem…

Öröm és csalódás…

Az ajtón átlépve egy csomó másik játékos között találom magam. Hozzám hasonlóan a többiek is megváltoztak. Csurom vizesen összezavarodva álltam a nagy valami előtt. Megint a késeim után kaptam mire eszembe jutott, hogy már nincsenek nálam. Magamban átkoztam a játékot és nyugalmat erőltetve magamra vártam, hogy kiderüljön, mi folyik itt. A dög elmosolyodott.
A következő pillanatban, pedig már a fogadóban találtam magam. Csak álom volt. Felkeltem és ekkor felugrott egy kis ablak. Hármas szint? Akkor mégsem álom volt. Furcsa. Nem csak hogy elértem a harmadik szintet de már a negyedik is egy karnyújtásnyira van és kaptam egy halom aranyat. Kikerekedett a szemem a hatalmas jutalom láttán. Végre meg tudom venni az akrobatikát és talán a negyedik boss legyőzésében is részt, vehetek. Soha nem voltam még olyan boldog ebben a játékban, mint akkor. Szinte már mosolyogva indultam el hogy megvegyem magamnak az akrobatikát, és fejben már tervezgettem, hogy mi legyen a következő.
Ha nem lettem volna túl kíváncsi most 160 arannyal, lennék gazdagabb, de a ritka szót meghallva, muszáj volt hallgatóznom. Két srác beszélgetett, arról hogy ritka tárgyakról adnak el információkat egy pékségben szerencsesütik formájában. Sejtettem hogy drága lesz de mégis. Ha szereznék valami ritka cuccot azok általában elég sok pluszt, adnak. Ha tényleg ott akarok lenni a következő boss legyőzésénél erősnek, kell lennem. Tétován indultam meg az említett pékség felé és lépésről lépésre nőtt bennem a gyanú. Én hülye viszont nem álltam meg és hamarosan már az ajtó alőtt találtam magam. ->

Végre elolvashattam a kis cetlit. Gyorsan átfutottam a rövid üzenetet és rögtön elindultam Torubana felé. Egy ritka fegyver van a kocsma melletti bokorban. Sietnem kell. Remélem senki más nem kapott hasonló tippet. A szintlépésemnek hála szélsebesen száguldhattam a célom felé. Viszonylag gyorsan odaértem bár erősen kifulladtam de nem érdekelt túlzottan. Védett területen vagyok. Egyenesen a kocsmához siettem és megláttam a bokrot. Szerencsére épp senki nem volt a közelben. Egyenesen a bokorhoz szaladtam és belevetettem magam. Elsőre nem láttam semmit. Percekig kerestem teljesen szétdúltam a bokrot még a földet is feldúltam dühömben, de semmi.
Megint átvertek. Mérgemben a kocsma falát rugdostam, amire egy kíváncsi alak jelent meg. Rámordultam hogy tűnjön a francba, de nem mozdult. Félrelöktem és elindultam a városon kívülre. Sötét köd szállt a tudatomra és nem is láttam, merre megyek. Csak dühösen trappoltam végig a síkságon. Ezért még megfizetnek!

Ha a dühöm anyagi formát tudott volna ölteni szétperzselte, volna a tájat, amerre járok de, sajnos ezt az örömöt se kaphattam meg. Csak vakon lépkedtem egyik lábamat a másik után rakosgatva, amíg végleg ki nem fáradtam. A Kezdetek Erdejéig jutottam el valahogy de ott a fáradtságtól végül kidőltem. Nem érdekelt hogy megölhetnek. Sőt talán könnyebb lett volna. Nyugtalanul aludtam álmomban a dagadt fiú arcát láttam. Fura. Mióta kijutottam abból a barlangból szinte teljesen elfelejtettem. Ezután Tachi jelent meg a fiú háta mögött a dagi arcán ekkor rémült arckifejezés jelent meg és a hasából egy kard pengéjét láttam előbukkanni. Megijedtem a kegyetlen arctól és hátrálnom kellett pár lépést. Valamibe bele ütköztem, és ahogy megfordultam Yukari arcába bámultam.
- Nem tudtam, hogy már első szinten is van zombi szörny! Nyírjuk ki! – Gonoszan vigyorogva fellökött.
- S-segíts. – Hallottam a dagadt fiú nyöszörgését. A másik kettő, pedig röhögni kezdett rajtam. Megpróbáltam előhúzni a késeimet de nem voltak nálam erre még harsányabban nevettek.
- Várj! – Kiáltottam de hiába. Yukari a késeivel fölém hajolt. Ekkor egy újabb kardot láttam felvillanni ezúttal Tachi háta mögött. Ők nem látták de a kard lendült és egy csapással lefejezte a gyilkost és a szerencsétlen lovagot. A lány megfordult és a kard újra lecsapott őt is lefejezve. Ekkor láttam meg, hogy ki forgatja a kardot. Neuro. Lenéztem a három fejre, amik körülöttem hevertek. Mindegyiknek morbid mosolyra húzódott a szája, ahogy engem figyeltek. Neura néztem.
- Őt miért? – Kérdeztem a dagira célozva.
- Kit? – Értetlenül nézett le rám, és ahogy körülnéztem a fejek már sehol sem voltak.
- Gyere sietnünk, kell! – Most rajtam volt a sor hogy ne értsem, miről beszél.
- Miért?
- Csak bíz, bennem gyere! – Felém, nyújtotta a kezét. Tétovázva nyúltam felé. Megragadta a kezem és felrántott a földről… egyenesen a kardjába.
- Mi akadályozott, meg abban hogy erőre tegyél szert? Az egyetlen aki az utadba állhat, az te vagy! - Nem láttam de, éreztem ahogy kajánul elmosolyodik. – Még mindig gyenge vagy!
- NEM! – ordítottam és az egyik késem valahogy a kezembe került. Elkezdtem újra és újra beledöfni. Ellöktem magamtól ő, elejtette a kardját és térdre esett előttem.
- Vajon a pokolba kerülök?
- ODA! – kiabáltam és a szívébe szúrtam a kést. – Dögölj meg végleg! – minden gyűlöletemet beleadtam ebbe a három szóba. Becsukta a szemét és az élete elérte a nullát. Apró szilánkokra robbant szét és én egyedül maradtam a sötétben.
Mikor kinyitottam a szemem csak a sötétséget láttam. Aztán lassan kezdtem megszokni. Az erdő szélén egy fa tövében feküdtem. Kifejezéstelen arccal figyeltem az ágakat. Mégis mit tehetnék? Talán kezdek beleőrülni ebbe a rohadt játékba.->

A Parazita

Istenem már megint mire vetemedtem? Soha itteni életemben talán még összesen sem volt ennyi arany a kezemben. A legerősebb felszereléseket vehetném meg magamnak de, mégis egyre fogom elkölteni. Mert amilyen telhetetlen vagyok nem elég a legerősebb csakis a legeslegerősebb. A legendás, ahogy a srác említette. A vágy hogy végre megmutassam, mit érek, hogy végre mindenki elismerjen. A düh, amiért minden erőm sem elég, ahhoz hogy valami igazán nagyot érhessek el. A félelem hogy egyszerűen csak eltűnök. Ezek késztettek ilyen elkeseredett lépésre. Ismét a szerencse könyörtelen dobókockáira bíztam magam. Túl sokat veszíthetek de, legalább ennyit nyerhetek.
Az orrom előtt lebegett a térkép, ahogy átvágtam a sötétbe burkolózó fák között. Követtem a szerencsémet és reménykedtem, hogy ezúttal nem vezet tévútra. Minden egyes lépéssel izgatottabb lettem és a félelmeim is nőttek. Mert hát, ha a legbiztosabbra megy is az ember itt, akkor sem lehet teljesen biztos. Bármilyen idegesítő is Murphy törvénye igaz, és ami elromolhat az tényleg el is romlik. Minél közelebb értem a megadott helyhez annál kevesebbet néztem a térképet, és annál többet lestem a sötét fák között. Bár volt éjjellátásom azért még nem volt elég hogy igazán messzire lássak vele. Idegesített a késői időpont és a hely de főleg hogy eddig semmi nyomát nem találtam bármiféle különleges fegyvernek. Talán itt várnak rám a fák között, hogy lecsapjanak végre. Ha ez az, amit terveznek, majd meglátják, hogy velem azért nem olyan egyszerű elbánni. Bár eleget hallgatóztam az ügy érdekében. Sokáig kutattam, hogy biztosra menjek. A fegyver kétség kívül létezik és abban is biztos, vagyok, hogy az informátor tudja a helyét és remélhetőleg a pénz elég meggyőző volt a számára, hogy ne vezessen félre, na meg a kések sem utolsók, ha meggyőzésről van szó. Végül megérkeztem a jelzett helyhez. Csak fák és bokrok. Bizonyára nem rejtik jól látható helyre. Próbáltam nyugtatni magam. Először a földön kezdtem kutatni és pár percen belül megtaláltam a csapóajtót.
Nagyot dobbant a szívem, ahogy felrántottam. Megtaláltam! Egy szűk lépcső vezetett le. Egy látszólag kis pinceszerű helyiségbe, amit egy fáklya fénye világított meg. Már a zsebemben éreztem a fegyvert. Láttam magam, ahogy bevonulok a tőrrel a boss elé. A többiek arcát, amikor látják majd az erejét és Szophie hogy fog örülni. Ha nem is pont a fegyver miatt a sütiket szeretni fogja, hiszen egy ilyen fegyverrel könnyű pénzt keresni. Azonban nem hagyhatom lankadni a figyelmemet. A balszerencse bármelyik sarokban ott leselkedhet. Lassan haladtam lefelé végig ugrásra készen. Ez nem védett terület. Minden lépést meggondoltam. Aztán az utolsó lépcsőfokon is átjutottam. Oldalra fordulva láttam, hogy tényleg egy apró helyiségbe kerültem. A pince egyik sarkába vezetett a lépcső. A falon, lógó fáklyán kívül csak egy tárgy volt a helyiségben. Pár pillanatig csak hitetlenkedve meredtem magam elé. Aztán ordítva vágtam bele a késemet az asztallapba.
– NEM! - Egy pillantás elég volt hozzá hogy felfedezzem. Itt nincs semmi. Csak egy gondolat lebegett a szemem előtt. Megölöm a rohadékot. Nem érdekel, hogy vörös lesz az indikátorom velem aztán senki, ne merjen szórakozni. Becsuktam a szemem és vettem pár mély levegőt, hogy megpróbáljam lenyugtatni magam. Ha megtalálom azt nem éli túl. Ekkor viszont valami hozzáért a kezemhez. Rögtön felpattantak a szemeim és a kést az asztallapból kirántva ugrottam egyet hátra. Nem volt rajtam kívül senki a helyiségben. Azonban az asztalon mintha valami megmozdult volna. Valami sűrű sötét talán enyhén vöröses színű massza. Eddig is észrevettem de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Most viszont biztos vagyok benne, hogy az a valami megmozdult. Sőt szerintem az volt, ami az előbb hozzám ért. Most viszont ugyanolyan ártalmatlannak tűnik, mint korábban. Semmi furcsát nem látok rajta. Közelebb lépkedtem az asztalhoz. Mi a franc ez? A bal kezemben lévő kés hegyével óvatosan messziről megérintettem a furcsa folyadékot. Nem történt semmi. Csak képzelődtem volna? Óvatosan közelebb léptem és jobban belemerítettem a kést a furcsa anyagba. Ehh… elég ebből! Elfordultam a lépcső felé de hirtelen meg is álltam. A kés teljesen beleragadt a masszába.
– Mi a… - Próbáltam kihúzni belőle de alig mozdult meg. A furcsa folyadék viszont megmozdult és egy fél pillanat alatt elnyelte a kést. A baj viszont ott kezdődött, hogy én a kést még mindig fogtam. Az az izé szó szerint rámászott a kezemre és a késre. Jéghideg volt és furcsa zselés tapintása, ahogy hozzámért. Már nem érdekelt a kés. Elengedtem és elrántottam magam az asztaltól. Hátratántorodtam, de a masszától nem szabadultam meg. A kés, pedig már nem volt sehol. Az egész kézfejemet beterítette, mintha valami láthatatlan erő tapasztotta volna rá. Ijedten próbáltam lesöpörni a jobb kezemmel de csak egyszerűen átsiklott rajta. Ugyanúgy ott kavargott, lüktetett gonoszan a kezemen és én kezdtem pánikba esni. Ahol hozzáért a kezemhez bizseregni kezdett a bőröm. Méreg! Futott át a fejemen a gondolat, ahogy eszembe jutott mit tett a késemmel. Ha azt csak úgy eltűntette, akkor mit tesz majd a kezemmel? Nem akarom megtudni! Őrült módon kezdtem rázni a kezem vagy épp próbáltam lesöpörni magamról, de semmire nem reagált. A bizsergető érzés viszont erősödött és mintha kicsit még feljebb mászott volna. Ijesztő sötét csápokat vagy karokat növesztett magából, amik egyre feljebb csúsztak és már a csuklómnál is feljebb másztak. Miféle méreg ez? Sosem láttam és nem is hallottam még hasonlóról. Lihegve dőltem neki a falnak. Nem érzem az ujjaimat! Döbbentem rá hirtelen. Egyből nem éreztem magam olyan fáradtnak. Rémülten kapkodtam a fejem bármi után, ami segíthet. A szemem a pincét bevilágító fáklyára tévedt. Odaugrottam és lekaptam a falról. Egy pillanatig haboztam, csak aztán belenyomtam az égő fáklyát a sötét cuccba. Semmi reakció. Sőt nem csak hogy semmi hatással nem volt rá de még a páncélom se csökkent. A földhöz vágtam a fáklyát és dühösen belebokszoltam a falba. Erre viszont csak még gyorsabban haladt felfelé. Már a kézfejem egy részét sem éreztem és az alkaromat is szinte teljesen, beterítette a massza. Háttal a falnak dőlve csúsztam le ülő helyzetbe. Tettem pár halálra ítélt próbálkozást hogy levakarjam magamról, de már semmi erőm nem maradt.

Hirtelen álltam fel. A kezemre pillantottam de teljesen normális volt. Csak álom volt az egész. Vontam le a logikus következtetést. Körbenézve azonban a pincét láttam. A nyitott csapóajtón szűrődött csak be a nap fénye. Egy fáklya maradványai hevertek a földön és egy összekaristolt asztal állt a fal mellett. A számat húzva vakartam a fejem. Homályosan emlékeztem valami ijesztő dologra de, nem igazán tudtam összerakni a történteket. Nagyon rossz érzésem volt a dologgal kapcsolatban. Felmentem a lépcsőn és lecsaptam magam után az ajtót. A város felé indultam de volt valami hiányérzetem. Az oldalamhoz nyúltam de csak egy kés lógott ott. Megnyitottam az inventorymat és ott is csak egy volt. Hova tűnt akkor a harmadik? Egyre nyugtalanabb lettem. Azért elővettem a megmaradt kést hogy az övemre akasszam azt is, de ahogy megjelent a kés a bal kezemben. Az valahogy furcsán mozogni kezdett. Elfeketedett és elvesztette a formáját, ahogy elkezdte felfalni a kést. Aztán egyszerűen fogta magát és visszaállt a formája, mint ha semmi sem történt volna. Elborzadva néztem végig a jelentet. Nem álom volt! Vontam le a logikus következtetést.

Kezd sötétedni. El nem tudom mondani milyen büszke, vagyok magamra. Szinte az egész napot kint töltöttem. Még az erdőbe is kimerészkedtem és sikerült elkapnom egy-két disznót is. Nem is olyan vészesek. Talán sikerül végre fejlődnöm is. Egy pillanatra kalandoztam csak el, de egy ág reccsenése felrázott. Még mindig az erdőben vagyok. Sietnem kell vissza mielőtt sötét lesz. A biztonság kedvéért még mindig a kezemben volt a kardom és a pajzsom. Gyorsítottam a lépteimen. Most úgyis van elég pénzem, ma este még megnézem azt a Sweet Dreams cukrászdát. Azt mondják, ott vannak a legfinomabb sütemények egész Aincradban. Összefut a nyál a számban ha belegondolok. Nem is tudom mit kóstoljak meg először.
Ismét megtorpantam. Mintha megint hallottam volna valamit. Szedd már össze magad! Legyél bátor. Ha másoknak megy, akkor nekem is! Nyugi. Csak gondolj a sütire és siess vissza a városba. Alig léptem azonban kettőt ismét megtorpantam és a pajzsomat felemelve egy vastag fához hátráltam.
Az nem az én árnyékom volt. Ez biztos. Ijedten leskelődtem ki a kis kerek fedezékem mögül. Remegett a térdem.
– H-hé va-valaki… - nyöszörögtem alig hallhatóan. Kezdett nagyon sötét lenni. Hiába nem ment még le teljesen a nap a fák között már csak kevés narancssárgás fény jutott át vékonyka sugarakban. Teljes volt a csend. Semmi nesz. Néhány falevél szállingózott lefelé az egyik fáról. Odakaptam a fejem de, semmit nem láttam. Aztán egy fekete villanás és a pajzsom a kézfejemmel együtt repült el. Fel se fogtam mi történt és egy újabb villanás után valami hideg kemény tárgy ért a torkomhoz és durván nyomta hátra a fejemet amíg az neki nem koccant a fa törzsének. Egy hideg zöld szempár izzott előttem legalább olyan hidegen, mint a penge, amit a torkomhoz szorított.
– Mit keresel itt!? - sziszegte, mint egy dühös kígyó és nem bírtam tovább…

Milyen szánalmas. Még el is pityeredik a kis hülye. Míg a bal kezemet a torkához szorítottam a másikkal csak egy laza mozdulat volt kilökni a megmaradt kezéből a kardot.
– Kérdeztem valamit! - ordítottam a képébe. Bosszantó hogy milyen gyenge. Még a végén megsajnálom. Vinnyogott valamit de hogy ez válasz akart lenni vagy csak egyszerűen folytatta a nyavalygást, azt nem tudtam megállapítani. Mindegy nem is érdekel igazán. Ugyan miért is érdekelne? Egyszerűen csak elintézem és vége. Nem kell túlragozni. Megszerzem, ami nála van és megyek a dolgomra. Talán fejlődök is. Már nem sok hiányzik a következő szinthez. Én is kijutottam egyszer. Majd eldönti, hogy vissza akar-e jönni. Lehet ki is, szeretne menni. Ahogy elnézem biztos az a fajta, aki szeret az anyja nyakában csüngni. A kis szerencsétlen. Elengedtem. Nyöszörögve rogyott össze a lábaim előtt. Most tudtam először kivenni pár szót a vinnyogásából.
– K-kérlek n-ne bánts. - kis híján felnevettem ezen.
– Ó… szóval mostmár „kéérlek”? - mondtam neki gúnyolódva. - Az viszont továbbra sem számít, hogy én mit akarok igaz? - morogtam neki dühödten.
– D-de de. - nyöszörgött tovább a fa tövében.
– Akkor futás. - mondtam, és egy rúgással nyomatékosítottam a szavaimat. Remegve tápászkodott fel és a keze csonkját szorongatva kezdett futni hogy már majd hasra esett. Buta. Hát tudhatnád, hogy ennyivel nem úszod meg…
Az árnyékomból két fekete holló mászott elő és rögtön a fiú után repültek, hogy megcsipkedjék kicsit. Persze nem igaziak de vicces, ahogy a kölyök sírva csapkod feléjük. Valahogy mégsem volt teljes a dolog.
– Na jó, ha ide adod az aranyad akkor mehetsz haza. - kiáltottam utána. Az a jó szívem fog tényleg a sírba vinni.

Csak egy gondolat járt a fejemben. Ne. Láttam már ezt a fiút. Neuro úgy követte, mint egy kutya a gazdáját. Bár most nem volt rajta maszk a szemei és a fekete ruhája elárulta. A keze viszont megváltozott. A könyökétől lefelé csak egy ijesztő fekete penge volt. Neuro nem lehet egy ilyen gonosz szörnyeteg barátja. Az lehetetlen. A karjaimat az arcom elé kaptam, ahogy egy nagy fekete madár száguldott felém kieresztett karmokkal de végül elkerült az utolsó pillanatban. Ugyanakkor viszont egy másik is érkezett oldalról. A bal kezemmel felé ütöttem. Már amennyi megmaradt a kezemből. Hangtalanul suhant el mellette. Éjfekete volt mindkettő mintha maga a sötétség támadott volna meg. Patakokban folytak a könnyeim az arcomon de nem védett meg a borzalmaktól. Elhomályosította a látásom de csak arra volt jó, hogy az elsuhanó sötét szárnyakon kívül semmit nem láttam. A fiú kiáltott valamit de nem hallottam mit. Hasra estem és a földön hemperegve próbáltam menekülni a gonosz teremtmények elől és akkor az orrom előtt valamin megcsillant a nap utolsó sugarainak egyike.
A pajzsom ott hevert egy karnyújtásnyira tőlem. Megmarkoltam a szélét és a fejem fölé suhintottam vele. Sikerült eltalálnom vele az egyik madarat, ami egyszerűen szétfoszlott mintha nem is szilárd anyagból lett volna. Aktiváltam a képességem és a pajzsom felfénylett. Magam elé tartottam de a másik madár eltűnt. Felpattantam és hátrálni kezdtem a közeledő alak elől.
– Szóval ez a válaszod… - mondta lemondó hangon. Egy gyors ugrással előttem termett és a keze helyén lévő pengével egyet suhintott a pajzsra. A Pajzs villant egyet aztán darabokra törve repült félre. A fiú egy pillanatra megtorpant. Hatott a képességem. Rohanni kezdtem és felkaptam a kardomat a földről. Nem jutottam messzire. Egy láb elgáncsolt és bukfencezve a földre estem. Görcsösen szorongattam a kardot miközben a hátamra fordultam. Egy kifejezéstelen arc jelent meg előttem.
– Pusztulj. - mondta szinte suttogva és a gyomromba szúrta a kését. Az életem már veszélyesen lecsökkent. Már nem bírom sokáig.
– Ne. - mondtam sírva de, nem hatotta meg. Az arca üres maradt. Meghalok. Tudom. A szívébe szúrtam a kardomat és úgy láttam, mintha az életcsíkja egy kicsit megmozdult volna. Az enyém viszont sokkal gyorsabban csökkent. A másik kezét a kardomhoz közelítette és a sötét penge egyszerűen szétnyílt, mint valami féreg és elkezdte beteríteni a kardom. A kezem üresen hanyatlott le a földre. Vége.
Egy kis vörös ablak jelent meg az orrom előtt de még szinte el sem olvastam mikor erős fájdalom hasított a koponyámba.

Kis szilánkok repültek szét lassan. A lemenő nap utolsó sugaraiban csillogva szálltak aztán szép lassan azok is eltűntek. A fiú, aki itt feküdt előttem egyszerűen eltűnt. Megtettem. Megöltem. Nem mozdultam. A kis penge, ami a halálát okozta most ott lógott a levegőben, ahol korábban ő feküdt. Miért tette? Miért akart harcolni mikor egérutat adtam neki? Ha nekem adja amit kérek, elengedtem volna. Megjelent a kis üzenet a ”zsákmányról” de meg se néztem egyszerűen csak bezártam. Furcsa zsibbadtság öntött el. A bal kezem visszaváltozott és azzal támaszkodtam.
– Csak kijuttattad. Felébred odakint és semmi baja nem lesz. Te viszont erősebb lettél. Megérte. Meg kellett tenned. - motyogtam magam elé. - Kijutottál és visszajöttél. Ennyi az egész. Valószínűleg most ébred fel.
Percekig ültem ott. Már teljesen besötétedett mire megmozdultam. A felszínen nyugodt voltam. Nekem ez elég volt. Fel kell kelnem, és folytatnom kell. Nem lazsálhatok. Összeszedtem a pajzs darabjait és hagytam, hogy a Parazita magába zárja. Éreztem magamban az erőt, ahogy szétárad először a bal kezemben aztán lassan az egész testemben. Ez kell nekem. Ennek a lénynek a segítségével győzhetek. Hogy is nem ismertem fel eddig az értékét? A segítségével bármire képes vagyok. Csak pár ilyen harc kell, és legyőzhetetlen leszek. Akkor végre el fognak ismerni és nem mernek majd szembeszállni velem, mint ez az ostoba. Ayani. Igen. Ő lesz a következő. Kijuttatom és megszerzem az erejét. Felkeltem és elindultam a sötét fák között. Halottnak tűnt az erdő. Nem hallottam a madarak hangját sem.
Menet közben rásandítottam a vörös indikátoromra. Furcsa. Már nagyon megszoktam a sárgát.

R.I.P. Mitsuo

Mozdulj meg! Szuggeráltam tágra nyílt szemekkel mintha valami varázslatos módon képes lennék pusztán az elmém erejével dolgokat mozgatni. A számba haraptam. Gyerünk! Szinte éreztem, ahogy valami különös energia áramlik ki a testemből csak, hogy végrehajtsa a parancsomat. Mozdulj! Az ujjaim megfeszültek az erőkifejtéstől még a bal kezem is bizseregni kezdett.
– Gyerünk, gyerünk. - sziszegtem magam elé, mint egy eszelős. - Mozdulj meg és élni fogsz - motyogtam szinte kedvesen aztán hangnemet váltottam. - de, ha nem csinálod amit mondok, én esküszöm széttéplek. - vártam. Az ujjaim elfehéredtek és a bizsergés is erősödött. Végül már nem bírtam tovább.
– VÁÁÁÁÁ - ugrottam fel ordítva és teljes erőből földhöz vágtam a botot. Nagy reccsenéssel érkezett meg de nem tört szét.
– Hát miért vettelek, ha nem, azért hogy kifogd nekem azt az átkozott halat!? - ordítottam magamból kikelve bőszen a víz irányába mutogatva. A bot nem válaszolt. Csendes mozdulatlansággal feküdt a kis tavacska partján.
– Még hogy a legjobb bot! - dohogtam fennhangon.
– A legjobb áru egész Aincradban! - kezdtem el az árus hangját utánozva. - Ennél jobb botot sehol sem találsz! Olyan tökéletes munka hogy szinte megszólal! Elég csak hagyni, hogy kifogja nekünk a halat, míg mi hátradőlünk a kellemes napsütésben! - fejeztem be kicsit hiányosan a reklámszöveget. A botot azonban úgy tűnik, nem hatotta meg.
– Legalább szólalj meg! Válaszolj, ha hozzád beszélek! Ki kéne, dobjalak az első kukába, vagy fogpiszkálót kéne faragnom belőled! Egész délután itt ültem és egy rohadt halat, sem voltál képes kifogni! Hát mi bajod van neked!? - Mindezek ellenére bot továbbra is vígan elvolt a napon. Talán ideje lenne belátnom, hogy fölöslegesen ordítozok egy fadarabbal. Fáradtan, duzzogva dobtam le magam a bot mellé, amelyik cserbenhagyott.
– Legalább egy apró jelet adnál, hogy mit csinálok rosszul! - sóhajtottam rosszkedvűen. A bot megmozdult. Hitetlenkedve meredtem a kis botra. Újra megmozdult.
– Csak nem? - motyogtam tágra nyílt szemekkel. Váratlanul gurulni kezdett én, pedig négykézláb követtem, hogy elkapjam de hirtelen elakadt egy fűcsomóban.
– Mondani akarsz valamit? - kérdeztem, mire megremegett. Tovább figyeltem. A remegés abbamaradt és újra csak mozdulatlanul feküdt előttem.
– Ez most mi volt? - meredtem rá értetlenül. Hirtelen ismét megmozdult és nagy sebességgel egyenesen a kezemnek csapódott. Elkaptam. Pár másodpercig megint nem történt semmi. A szemem az úszóra tévedt, ami még mindig a vízben volt. Mohó kifejezés jelent meg az arcomon. Az úszó eltűnt a víz alatt és éreztem, hogy valami húzza a botot.
– Most megvagy! - kiáltottam diadalittasan és elkezdtem fárasztani a víz alatt megbújó lényt. A harc csak másodpercekig tartott és egy utolsó rántással kiemeltem a zsákmányomat a vízből.
– Ne hidd, hogy ennyivel kiengesztelsz. - mondtam vidáman a kezemben nyugvó botnak. Egy kis tenyérnyi halacska volt de legalább nem üres kézzel kell elhagynom a tavat. Jobb kézzel tartottam a botot, míg a ballal a vacsorámat akasztottam le a horogról. Már nagyon kíváncsi voltam rá. Mióta Aincradban vagyok egyszer sem volt szerencsém halat enni. Most pedig itt ficánkol egy a kezemben és szerintem meg is tudom sütni. Ennyit az éttermekről. Kazuma minden problémát megold! Nincs szükségem rájuk! Erősödő bizsergést éreztem a kezemben. Egy pillanatig nem is törődtem vele, de csak egy pillanatig. Ijedten nyitottam szét az ujjaimat csakhogy láthassam a szörnyű valóságot.
A hal hűlt helyét.
– A halat is!? - kiáltottam fel nem kevés keserűséggel a hangomban.
– Összeesküdtetek ellenem igaz? - morogtam hol a kezemre, hol a botra sandítva. Persze nem gondoltam komolyan. A bot ahhoz túl buta. Többnyire nagyon örülök, hogy a Parazita engem választott de, vannak pillanatok mikor meg tudnám fojtani egy kanál vízben. Már ha ez egyébként lehetséges.
Elraktam a botot az inventoryba és kedvtelenül vettem az irányt a város felé. A horgászat nem nekem való…