[Küldetés] Egy Kereskedő Élete

– Nem mintha ez feszélyezne, de mintha egyetlen csapatról lett volna szó – igazítottam meg morogva a szemüvegem, amikor Aguri fogadott minket. Akaratlan véleménynyilvánítás volt tőlem, de azért nem bántam volna, ha hallja.

Érdekesen hangzott ez az új event, amikor a hirdetőtáblához értem. Ha tippelnem kellett volna, akkor azt mondom: teljesen friss. Eddig tényleg nem láttam, és most felkeltette az érdeklődésem. Az a gondolat is motoszkált bennem, hogy talán ezzel kicsit túlfeszítem a határaimat. Első szintű vagyok, ez pedig igen komoly küldetésnek tűnik. Talán jobb lenne vigyáznom, és szép lassan építgetnem a karakteremet… úgy értem: saját magamat.
Végül elhessegettem a sötét gondolatot: a Kezdetek Városában járunk, ez az első szint a százból. Nem lehetek annyira ügyetlen, hogy komoly veszélybe kerüljek. Így hát leellenőriztem újra, merre is kell mennem, behívtam térképen a helyszínt, és így könnyedén meg is találtam.
Már útközben figyeltem, hogy kik azok, akik céltudatosan tartanak velem együtt arrafelé. Viszont túl sokan is voltunk, így nem tudtam megsaccolni. Az utolsó méterekre szinte egyedül maradtam. Kicsit lassítottam, és megfordultam a tengelyem körül: csak akadt még egy-két ember, aki errefelé tartott. Nem vártam meg senkit, a távolból már láttam a célt.
A gyanú akkor kezdett motoszkálni bennem, amikor hamarosan más szekerek is feltűntek a képen. Nem lassítottam, határozottan lépdeltem oda Agurihoz, addigra többedmagammal.
Fel sem merült bennem, hogy várakozzunk, így kicsit meglepetten fordultam utána, amikor a mondandója végén ott kívánt hagyni minket: – Nem indulunk máris? Mennyi lesz még, hogy befejezik a bepakolást? – Nem nagyon tudtam elképzelni más okot, amiért még mindig álltunk. Nekem az oldalamon volt az íjam, hátamon a tegez… készen álltam.

- Neked két arany darabja, mert kicsi vagy, és túl nagy a szád ahhoz, hogy tényleg érjen is valamit az életed – néztem a szemem sarkából a másik íjász lányra, majd tüntetőleg elvonultam mellette. A valóság az volt, hogy érdekelt, mit is tud kihozni magából. Látni akartam, hogy egy másik íjász mire képes, hogy legyen előttem egy másik példa is. És ahhoz, hogy később esetleg kezelni tudjam szélsőségesnek tűnő természetét, látnom kellett, hogy milyen válaszokat ad az őt éri ingerekre.
Ishirohoz fordultam oda.
- Tudom, hogy találkoztunk már, de a nevedre nem emlékszem – közlöm. Az eddigi reakcióit látva és halovány emlékeim alapján úgy számoltam, hogy ez neki nem jelent problémát, és túl nyitott és társadalmilag nagy tűrőképességű alak ahhoz, hogy meg tudja oldani a fennálló helyzetet. Nekem pedig jól jött az infó, mint ahogy szívesen szereztem volna többet a társaimról is. – …És Shadow, igaz? – fejeztem be vele együtt a bemutatkozását, amikor a csapatnak is köszönt. Mosolyogtam is mellé.
- Rin és… Mirika, én is örülök nektek. Tatsuki Ranmaru vagyok – bólintottam feléjük. – Remélem, hogy éles látásom segítségünkre lesz az út során. – Bevallom, elég feszült voltam, egyre inkább úgy éreztem, hogy ez a küldetés több lesz, mint amennyit a kiírás ígért, és ez nem igazán volt az ínyemre. Másrészről viszont saját aggodalmamat sem értettem, hiszen ez az első szint még csak. Hallottam arról, hogy vannak, akik máris törlődtek, de ők zöldfülű kezdők voltak. Az első szinten elvérezni… szégyen.
Olyan dolog, ami engem nem érhet.

Morózus gondolatokkal gyalogoltam az NJK-k és a szekerek felé. Örültem, hogy indulunk. Nem akartam gyalog követni őket, így felkaptam az egyikre. Sokkal többet láthatok így, reméltem, hogy én leszek az első, aki meglátja a banditákat, és időben felkészül kis csapatunk ellenük. Emberi mobok ellen harcolni… nem olyan feladatnak tűnt, ami már az első szinten bekövetkezik. Éppen ezért számítottam rá, hogy sokkal inkább erkölcsi és társadalmi szempontból állít majd minket döntés elé ez a kaland.
Bosszankodtam, mert kétségtelen volt, hogy egyre szaporodunk. Nagyon sokat beláttam a pályából, így alig akartam elhinni, amikor folyton új és új szekerek és NJK-k termettek körénk. Igen, termettek: biztos voltam benne, hogy túl alaposan lefedjük őrszemként a karavánt ahhoz, hogy ne a játék teremtse oda őket.

Az ereimben meghűlt a vér, amikor a lovak patáinak dobogásába, a nyikorgó kerekek zörejébe, a beszélgető NJK-k morgó hangjába hirtelen kiabálás csendült, én pedig ahogy arra fordultam, jelentős méretű látóterembe saját magamat láttam viszont.
Szerettem, ha a kiadott utasítások tiszták, és rühelltem, ha zavarosak az információk… és abban is biztos voltam, hogy első körben nem akarok saját magam ellen harcolni. Ellenben tűpárna sem szeretnék lenni. És még saját magam másolat sem okozhatja, hogy minden duplázódott.
- Milyen lény és hol okozhatja? – ordítottam fel, miközben próbáltam mindent szemmel tartani: itt látszódott, hogy mennyire ügyetlenül használom még a képességem, mert mindent élesen láttam, de nem tudtam a nagy forgatagban hirtelen tényleg mindenre oda is figyelni. Rohanni kezdtem, hogy ne legyek könnyű célpont saját magam számára, reméltem, hogy elég jól ismerem magam ahhoz, hogy egyetlen nyíllal se találjam el… magamat. És érdekelt, hogy a többiek mit kezdenek magukkal.
- Aki megsebzi a másolatát, jelezze, hogy milyen hatást ért el! – kiabáltam. Az volt a logikus, hogy meg kell küzdenünk velük, és utána jön a következő ellenféladag, vagy kiderül, hogy hol az illúziókreáló, de nem akartam én lenni az első próbálkozó. Mirikáék felé tartottam közben. Volt egy tervem.

„Kicsi vagy, és túl nagy a szád ahhoz, hogy tényleg érjen is valamit az életed” – visszhangzott a fejemben alig néhány órával korábban elhangzott mondatom, miközben egy olyan lány felé siettem, aki megszólalásig úgy nézett ki, mint az íjász, akit Mirikának ismertem. Közben életpontjaim állandó veszélyben voltak, hiszen saját magam üldözött. És tudtam, hogy ha sok minden mástól itt az első szinten nem is kell tartanom, saját magam még mindig veszélyes lehet… még rám nézve is.
– Komolyan, kislány?! – sziszegtem a fogaim között, miközben éppen egy szekérre kaptam fel, majd egy másikról ugrottam le újra, hogy elkerüljem a saját nyilaimat, és mégis közelebb érjek Mirikához. A hangját tisztán hallottam.
– Egy játékban az illúziók ugyan úgy levihetik a HP-t. Főleg egy hackelt játékban – morogtam az orrom alá, miközben a legközelebbi szekér tetejére állva megfeszítettem az íjam.
Oldalvást álltam, hogy ha nem sikerült kikerülnöm hasonmásom látómezejéből, akkor is minél kevesebb támadófelület nyújtsak. Volt egy olyan sejtésem, hogy másolataink nem rendelkeznek a mi egyedi képességeinkkel, így a yagan továbbra is csak engem szolgál. Nem mintha most egyetlen személynél többre igyekeztem volna koncentrálni. Ez a személy pedig kis termete ellenére ügyesen haladt a szekerek között. Nem volt párja a közelben: ugyanis akit üldözött, bujkált – és ez persze nem akadályozta meg abban, hogy harsányan kiáltsa világgá véleményét illúziókról és sebezhetetlenségről.
– Annyira kiszámítható vagy, hogy az már fáj – feszítettem meg a húrt, amiben a nyílvessző már ragyogva jelezte, hogy sebzésokozásra kész. Célpontom nem rejtőzködött, nem kiabált hangosan. Úgy viselkedett, ahogyan egy igazi íjásznak illett volna: némán törtetett célpontja felé. Éppen ezért biztos voltam benne, hogy melyik is lehet a valódi.
A célpontom felhágott egy szekérre: tisztán ráláttam. Az ujjam remegett, vártam a tökéletes pillanatot, nem akartam hibázni. Egy pillanatra lassított, hogy körbenézzen, én pedig tudtam, hogy ennél jobb lehetőségem már úgy sem lesz…
Ishiro kiabálásának tartalmát az utolsó pillanatban sikerült dekódolnom.
Hirtelen azt sem tudtam, hogy miként lehet támadási szándékot visszavonni.
Aztán leeresztettem a kezem, és ettől megszűnt a nyíl ragyogása.
A pillanatok alatt kigondolt grandiózus tervemnek egymás klónjainak elpusztításáról ugyan olyan gyorsan befellegzett, mint ahogy született.

Egy pillanatig zavartan álltam, hogy akkor mégis mitévő legyek. És mivel nem szoktam zavarban lenni, ettől még inkább zavart lettem. Lefelé ívelő zavartság-spirálomnak egy nyílvessző vetett végett.
Fogalmam sincs, hogy eltalált-e bármi is. Nem éreztem fájdalmat, de korábbi gyakorlásaim miatt tudtam, hogy a támadások attól még célt érnek, az életpontok fogynak, csak a fájdalom nem jelentkezik.
A fene!

Hátralestem, hátha látom még, hogy melyik Ishiro kiabálta az információt, de sajnos késői volt a gondolat, és már nem igazán tudtam velük foglalkozni.
Kénytelen voltam valamit csinálni. Mirikát és klónját végül a party másik lány userére hagytam. Reméltem, hogy együtt tudnak dolgozni, én pedig saját magam ellen fogok vonulni. Kérdés nem volt, hogy mit is szeretnék vele tenni: közvetlen közelébe kerülni. Nem volt jobb ötletem, de tudtam, hogy íjászként teljes lesz mindkettőnk bénultsága, ha le tudom teperni. Nem tudunk közelharcot vívni.

A yagannal körbepillantottam: ha az embernek majdnem 180 fokos a tiszta látószöge, egész gyorsan ki tudja szúrni a keresett személyt. És elindultam, hogy rávessem magam. Semmi jobb ötletem nem volt.

„Kicsi vagy, és túl nagy a szád ahhoz, hogy tényleg érjen is valamit az életed” – visszhangzott a fejemben. Ha igaz az információ, lehet, hogy közel voltam ahhoz: megöljem.
Kirázott a hideg.

Saját magamat hajkurásztam egy olyan virtuális tömegben, amire simán rávágtam volna: bugos! Bugos az egész rendszer! Bevallom, hogy egy kicsit felfordult a gyomrom attól a hirtelen kavarodástól, ami egyre csak forgott körülöttünk, és egyre inkább úgy tűnt, hogy el fog nyelni minket. Hacsak a többiek nem haladnak nálam sokkal hatékonyabban a saját klónjaik leállításában. Úgy gondolkodtam, hogy mivel mi voltunk a karaván védelmezői, ezért a klónjaink a karaván legerősebb támadói is. Viszont ha elpusztításuk elpusztít minket is, akkor talán a legjobb, ha magam teszem harcképtelenné… valahogy.
Nem csak azért kellett gyakran felhágnom a szekerek tetejére, hogy saját hasonmásomat keressem – túl ügyesen taktikázott a másik énem, és állandóan kicsúszott a kezemből, képtelen voltam közel kerülni hozzá, cserébe ő minden további nélkül lődözhetett a nyilaival. Egy ideig számolgattam őket, de aztán feladtam: reméltem azért, hogy ha ilyen intenzitással csinálja, akkor a 99 nyílvesszőnek hamarosan a végére jut.
Arra is kíváncsi voltam, hogy a többiek milyen megoldásokat találnak saját maguk legyőzésére. Vagy egyáltalán ki az, akin a klónja kerekedik felül. Két lány egyenlőtlen küzdelmet vívott saját magával. Reméltem, hogy nem az igaziak vannak ilyen szorult helyzetben. Néha ráláttam Ishirora és Shadowra is. Ők éppen többedmagukkal szorították vissza… saját magukat?
Ami feltűnt, és nem igazán értettem, hogy miért lesnek egyre gyakrabban felém. Miközben én saját magammal fogócskáztam, úgy tűnt, mintha még mutogatnának is. Nem esett nehezemre feléjük is figyelni, és a klónomat is üldözni, hála a yagannak.

Ha valaki Ranmaru tudtára igyekszik hozni a helyzetet, Ranmarun a következő gondolatok futnának keresztül: a mi feladatunk megvédeni a karavánt, az jelenti a küldetés sikerességét, viszont ebben a káoszban ez lehetetlen, és csak az NPC-ket tesszük ki felesleges veszélynek.
A másik pedig az, hogy mit mondott nemrég Kanának, és hogy nem sokkal később majdnem megpróbálta megölni.
Így ha kérdésként merül fel, ő engedélyt fog adni neki, hogy találja el rajta a „bogarat” – szerinte ez az egyetlen épeszű és elég gyors megoldás –, mondván, hogy nem lehet elég erős a lány, és biztosan maradni fog életereje. Kérdés, hogy amíg Ranmaru felkínálja az íjásznak a hátát, a másik Ranmaru mennyire lesz aktív.

Nem érzek fájdalmat – nem mintha kellett volna éreznem, mert pontosan tudtam, hogy semmi ilyesmire nem kell számítanom, mégis attól féltem, hogy ezúttal nem fogom megúszni, és ha egy játékostársam talál el, ráadásul egy íjász, azt meg fogom érezni. Nos, azon kívül, hogy szép adag élet leszámlálódott tőlem, és majdnem letaszított a lökés a karaván tetejéről, nem esett egyéb bántódásom. Viszont úgy tűnik, hogy a bogárnak sem, és a klónok nem tűntek el, sőt Kanáék csoportja felé kezdtek gyűlni.
– Íjászként nem lehetsz ennyire… Ah, gyerünk még egyszer! – kiabálom le neki, azaz csak kiabálnám, mivel a küldetésadó NPC nekem magyaráz, felém közelít, az én hátamhoz nyúl… Én meg csak figyelem a yagannal, hogy mit művel, miközben a tekintetem mereven előre szegezem. Kicsit furcsa ez a kettőség, de szeretem. Meg kell tanulnom használni, és egyelőre kicsit nehéz. Most például utólag vettem észre, hogy a tekintetem automatikusan megkereste Ishiro tekintetét, és rá nézett, míg a nyilakat várta.
Miközben Aguri megsemmisíti a bogarat, kicsit én is megsemmisülten állok mellette.
– Legalább az új lény felfedezésért járó arany a miénk – mondom bizonytalanul, hiszen csak reménykedni tudok benne, egyáltalán nem biztos, hogy korábban ilyesmi nem fordult elő. Az biztos, hogy én igyekszem megjegyezni magamnak, hogy soha többé ne fussak bele ebbe a hibába. Az esküvős küldetésre gondolok, és arra, ahogy a többiek később az illúzióvaddisznókról beszéltek. Sokkal valószínűbbnek tartom, hogy ott más lehetett a tészta.
Leugrom a karavánról. Nem keresem senki társaságát, törökülésben elüldögélek, amíg a karaván újra megindul. Nem kaptam el a saját klónom, nem tudtam megállítani a támadást, és végezetül még a bogarat sem tudtam leszedni magamról.
Agóniám mocsarában üldögélve várom, hogy továbbhaladjunk. Vajon ez volt a küldetés csúcspontja, vagy tartogat mást is számunkra még az út? Azt hiszem, hogy nekem jobb lenne, ha nem lenne tovább.