[Küldetés] Az elrabolt ara

Tűző napsütésre ébredhettünk ma is, már tudtam is mit is fogok ma csinálni, első és legfontosabb dolgom hogy vegyek olyan finom kis piros italokat, az a baj ha megveszem rögtön el is fogyasztom, pedig tudom hogy annak fontosabb szerepe is van ebben a világban mintsem hogy finom legyen és piros legyen, mivel életpontokat tölt vissza veszély esetén. Miután végeztem a dolgommal, épp csak azt nem tudtam hogy folytassam a mai napom tovább, szép napos volt az idő így még a semmittevés is felkerült a listára az esetleges lehetőségek közé, de ha így gondolkodok sosem fogok kijutni Aincardból és sosem fogom megbosszulni azoknak a taknyosoknak hogy bezárták a tanárukat egy ilyen eszeveszett gyilkos játékba. A hirdetőfal mellett elhaladva megtorpantam egy pillanatra, nem azért mert küldizgetéssel akartam tölteni a mai napot, de ha már itt vagyok szét nézek. Úgy is lett, majd a szemem odahúzta egy sokkal feltűnőbb és díszesebb üzent. Melyben ez állt:
- Bondeville…milyen hivalkodó egy neve van…de egye fene, elvégre ahogy elnézem a kis lánykája fontos neki és így jó adag jutalom is jár a feladat kivitelezéséért cserébe, és ha jobban bele gondolunk testőrködni sem egy nagy feladat. Azzal felvettem a küldetéseim közé, gyorsan megnyitottam az ablakot és a részleteket kezdtem el kutatni, mint pl találka helye, ideje, és esetleges tagaok..whaaa remélem lesznek cuki kis fiúkák is ’w’
Majd előhívtam a térképet és elcammogtam Momo-chanommal a kijelölt helyre, mire oda értem már volt ott két lányka…igen csak két lányka… kicsit elszomorított a tudat de hát nincs mit ellene tenni. Mikor oda értem hozzájuk mindketten illedelmesen bemutatkoztak.
- Sziasztok a Luv sensei vagyok! Örven…folytattam volna a monológom, de kiakadtam a csak lányok kijelentésen. Így csak majdnem megfulladni tudtam.

Szépen összegyűltünk a küldetésünkre, bár sajnálattal vettem tudomásul hogy egy fiút sem látok és csakis hárman vagyunk. Vajon menni fog ez így nekünk?... De a többiek már nagy lendülettel vetették bele magukat a küldetésbe, vagy legalábbis Miyu a csengetésbe, arcán némi csalódottság látszott mikor egy fekete ruhás komornyik jelent meg jelzésünkre. Köszöntött minket majd megkért hogy kövessük. Gazdag ficsúr család lakhat itt, elnézve a nagy portát és azt hogy mennyire csicsás…díszes és hatalmas házban laknak. De hát mit is várhatnánk egy kastélytól. Nem szerettem az ilyeneket mindig is fennhéjázónak, hivalkodónak tartottam a tulajdonosairól nem is beszélve. Mindannyian követtük a komornyikot aki egy szobába vezetett minket. A úgy láttam a többiek el voltak ámulva a díszes bútoroktól, a hivalkodó egyedi festményektől és a csicsás berendezésektől, én meg azt hittem hányingert kapok. Kisvártatva el is értünk a hirdetés feladó férfihez, nem úgy nézett ki mint aki nagyon jól van, felülnie is csak a komornyikja segítségével tudott. Amint megpillantot minket gyenge hangon megszólalt.
- Üdvözöllek benneteket. Örülök, hogy elfogadtátok felkérésemet. Ha nem gond hamar el is mondom mi a feladatotok hisz az idő sürget. – Sóhajtott egyet majd folytatta. - Mint ahogy azt már a felkérésben megírtam, a lányom mellé keresek testőröket. Két napja lett volna az esküvője a Kezdetek városában azonban, mikor oda tartottunk koboldok egy csapata támadt rám. Bár én magam megsérültem a lányomnak nem esett semmi baja, viszont vissza kellett fordulnunk. Az esküvőt végül mára halasztottuk, ám nincs senki, aki megvédhetné a lányomat az oda úton, így titeket kérnélek meg rá, hogy kísérjétek és védjétek, meg míg el nem ér a menyegzőre. Persze nem ingyen, bőséges jutalomban részesülnétek. -
A bőséges jutalomra rögtön felkaptam a fejem, persze el is várom ha már ilyen igénytelenül igényes környezetben élnek, bár úgy tartja a mondás hogy akinek sok van nehezebben ad mint akinek kevés az mindenét oda adná… de kitudja hátha most rá cáfol és megváltozik a véleményem a fennhéjázó gazdagokról. A pasas monológja után, csönd lett, és kisvártatva Miyu tett fel egy igen hasznos kérdést. Majd ha megkaptuk a választ el lettünk kísérve a menyasszonyhoz. Ő már gyönyörű hófehér ruhában, haját gondosan feltűzve várt minket. Mikor megpillantotta újdonsült védelmezőit elmosolyodott, de a biztonság kedvéért megkérdezte hogy mi leszünk-e a testőrei. A többiek válaszoltak, de én csak egy biccentést ejtettem meg felé. A szőke arát a komornyik segítette fel a hintóra, de én csak kérdőn néztem hogy mégis hol a sofőr? Majd Mitsuki megszólalt hogy közülünk kéne valakinek vezetnie mivel mi állatidomárok vagyunk, nem kellet sok Miyu kapott is az alkalmon én nagy lendülettel vetette be magán a „vezetői székbe”. Látszólag tetszett neki a helyzet és hát a madara is sokat segíthet nehogy lesből ránk támadhassanak. Miután mindenki beszállt felszálltam én is, és ha nem ott ült Mitsuki akkor a menyasszonnyal szembe ültem úgy hogy az ablakon kinézve jól láthassam a tájat, Momo chan-t az ölembe vettem, és a többiekhez fordultam. A lánynál egy kardot láttam ebből bátorkodtam feltenni egy kérdést.
- Te ugye kardforgató vagy? Mint látod én állatidomár vagyok, ketten harcolunk, Momo (itt megsimítottam kicsit a cicusom, aki dorombolásával jelezte hogy ez jó neki) képessége az hogy tud mérgezni, az enyém az hogy állatokat, mobokat tudok manipulálni. Ha valami gond adódik, szerintem neked kéne óvnod a kisasszonyt míg én feltartom és egyesével elintézem a támadóinkat. Persze csak ha neked is megfelel. -

Az út első fele mondhatni unalmasan telt, néha-néha vetettem egy pillantást a velem szemben ülő menyasszonyra vagy épp Mitsukira, amikor épp nem a tájat pásztázta tekintetem. Igaz elején vagyunk csak a küldetésnek és a lányt is épségben oda kell szállítanunk, de akkor is már kezdtem aggódni hogy nem fog történni semmi izgalmas, párszor pillantottam meg kósza futó árnyakat, de nem tulajdonítottam nekik nagyobb jelentőséget. Minek is tettem volna, mi itt vagyunk Ők meg ott. Megpillantottam a lányka kardját, ebből kezdtem gyanakodni arra hogy talán kardforgató lehet, így el is kezdtem gondolkodni egy stratégián amit bevethetnénk ha támadás ér minket. Nem egy bonyolult terv lett, a lány vigyáz a menyasszonyra én meg majd terelek és lefoglalom az ellenséget, így enyém lesz az izgisebb rész. A lány elfogadta a tervem. És szemem sarkából láttam hogy „szemezik” Momoval, gondolom meg akarja simogatni az én édes kis doromboló kiscicám. Hát persze, ki nem akarna egy ilyen aranyos okos és talpraesett cicust megsimogatni. A tigris bébim már épp nyomta el az álom mikor ez a gondolat az eszembe jutott és felemeltem Őt majd az arcomhoz dörgölőztettem. Nem is értem miért, de ezt Momo egy jól célzott arcon karmolással jutalmazta, miközben egy figyelmeztető hanggal felmordult. Nem tudom mi üthetett bele ebbe az állatba, ilyet még nem csinált, de miután végzett a gyönyörű arcom kicicomázásával, mint ha mi sem történt volna visszagömbölyödött az ölembe és lehunyta a szemét.
- Na de Momo, úri kislány nem csinál ilyeeet! – Dorgáltam meg a csöppöm, elhúzott kényes hangon és még mindig vörös arccal, amit négy párhuzamos csík ékesített, persze nem sokáig, amilyen gyorsan jött olyan gyorsan tűnt is el a seb. Az út további része szerencsémre hasonló incidensek nélkül zajlott, de valahogy az árnyak amiket eleinte csak elvétve láttam egyre gyakoribb lett, és fel sem tűnt eddig ez a vihar előtti csend, csak most, így azt sem tudom hogy mióta lehet ez így, majd észre vételeim szerint Mitsukinak is hasonlóképp feltűnhetett mivel kissé megdőlve kilesett az ablakon, ezzel egy idővel elkezdtünk lassulni is. Így Momo is felkapta a fejét, igen azt hiszem most jön az izgis rész…gondoltam magamban, és kissé feltüzelt a tudat. A lány már kiáltott is Mitsukinak hogy jól van-e, de választ nem hallottam. Az arcom mosolyra kerekedet, Mitsuki megkérdezte, hogy akkor úgy fogjuk csinálni a dolgokat ahogy azt már megbeszéltük.
- Hát persze! Menj csak… - és amint kiszálltak a kocsiból mi is utánuk siettünk. Persze nem követtük őket, első dolgom az volt hogy felderítsem a terepet, a kocsival Miyu valószínű az útban lévő kövek és farönk miatt állhatott meg, ami nem úgy nézett ki mintha véletlen került volna oda. Erős a gyanúm rá hogy már vártak minket, vagy valami kifosztható kóbor lelket. Megfordultam és koboldokat pillantottam meg.
- Hüüüm, ezek csinálták volna…? Pedig úgy hallottam hogy az ilyesfajta mobok rendkívül ostobák, de ki tudja… még nem találkoztam hasonlókkal. De egy dolgot azért már tudok róluk….itt egy kis hatásszünetet tartottam majd hangosan és gúnyosan folytattam…ezek...RONDÁÁÁÁK! – Tört ki belőlem az indulat. Persze nem tudom hogy hallotta ez ezt bárki más Momon kívül, tulajdonképp nem is nekik szántam, csak megjegyeztem magamnak. Láttam hogy Mitsuki és az ara már meg is indultak a szikla felé, jól tették nekem már csak fedeznem kell őket. Nem is igazán kellett parancsot osztogatnom Momo már tudta a dolgát. Igyekezett minnél többet megsebezni, megkarmolni, megharapni, de mivel látta hogy nem kell sokszor támadnia így a mérgezését nem használta. Minden támadás után vissza vonult picit, lehet hogy így lassabban végzett de nagyobb esélyel úszhatta meg komolyabb sérülés nélkül. Mivel én nem tudok támadni, másként hasznosítottam magam.
- Héééé, vááárjaaatook meeg! – Integetve kiáltottam a lányok után, miközben szaladva próbáltam utolérni őket. Persze nem hagynám hátra piciny Momom így a rohangászásom előtt, így a környezetünkben lévő mobokban gerjesztettem némi agressziót, és zavartságot, hogy letarolják, vagy ha nem tudják legalább eltereljék a koboldok figyelmét.
- Yass, dupla terelés. – Jelentettem ki büszkén, csípőre tett kézzel. Ha a petjeink elintézték a szörnyeket, elkezdtem méregetni a sziklát és a farönköt, majd puszta kézzel próbáltam meg eltolni az útbol, persze nem sikerült. Pedig próbáltam, kézzel, lábbal, egy jókora bele rúgással, háttal és mindennel amivel csak el tudtam képzelni.

Már kezdtem könnyűnek érezni a dolgom, nem csináltam mást csupán parancsokat osztogattam, és passzív szemlélőként néztem az eseményeket. Persze a véleményem meg volt, és igazán sok mindent nem is tehettem volna. Momo a tőle elvárható hősiességgel harcolt a koboldok ellen és persze Miyu petje sem tétlenkedett. A menyasszony mentő akció sikeresnek tűnt, mígnem a hölgyemény átjutott a útra lefektetett sziklákon, és kétségbe esetten felsikoltott. A hangjára mindannyian felfigyeltünk, Momo egy mérges morgással nekiment még egy koboldnak, majd hátrálni kezdett mikor megpillantotta az erősítést. Pici petem élete igencsak fogyatkozott. Nagyobb távra elváltam tőle és ezt nem lett volna szabad, elvégre ki más védhetné meg ha nem én. Szaladtam a petemhez amilyen gyorsan csak tudtam a lányt és az elrabolt menyasszonyt ott hagyva. Amint a közelébe értem, a karomba vettem és a testemmel védtem a támadások ellen, majd ha tudtam oda nyomva egy-egy mob képéve pici petem támadhatott is. Jobb ötletem nem volt. Nem hagyhattam hogy tovább csökkenjen az élete. És nem is hagytam ha rajtam múlott. Miután elintéztük a mobokat oda Miyu tanácstalanul nézett, és Mitsuki sem volt épp a legvidámabb. De hát mit is várhatok, megkértem rá hogy vigyázzon a lányra míg harcolunk. Csupán ennyi volt a feladata...de elbukta. Ha az osztályomban lenne tuti megbuktatnám. De ez most nem iskola, akármennyire nehezemre is esik le kell nyelnem a békát. Legszívesebben ott hagytam volna a két lányt, hogy az ara nyomába eredjek Momo-val. Elvégre ha én juttatom el az esküvőjére, akkor csakis enyém a jutalom. Igen a két lány része is. Lehet meg kéne szabadulnom tőlük?...Áhhh, még nem ha másnak nem is de még hasznukat vehetem a harcban. Majd később... talán, nem kéne sok csak Momo- egy-egy aprócska harapása vagy karmolása. Apropó Momo. Petemmel a hintóhoz szaladtam, majd kinyitva az ajtaját a menyasszony helyére dugtam kicsi ptetem
- Szimat! - Momo, szimat! - Adtam ki az utasítást a tigrisemnek, elvégre ha majdnem olyan mint egy kutya. Hátha van hasonló funkciója is. Persze Momo nem tudta hogy mégis mit akarok, már épp lekuporodott volna, mikor kivettem onnan, és a csajok mellett letettem a lábamhoz a pici állatot.
- Követsd! Momo, Követsd! - De csak értetlen pillantásokat vetett rám, hiába mutattam a szikla felé ahol a menyasszonynak a nyomát vesztettük. A kis tigrisem csak körbe járt vagy háromszor, tényleg nem tudta mit szeretnék tőle, majd lekuporodott a lábamhoz. A fejemnél egy izzadtságcsepp jelent meg. Majd jobb híján a kis tigrisem a karomba vettem, és elindultam a szikla felé, és utána túl a sziklán. Ha a két lány nem követett, akkor a vállam felett oda szóltam nekik:
- Mi van nem jöttök? Nem fogják visszahozni Őt... még a darabjait sem... - az utolsót már úgy mondtam hogy alig érthették ha érthették. Nem azért mert nem nekik szántam, hanem mert gondolatban már máshol jártam.

Az ötletem nem vált be miszerint Momo majd ráakad az elrabolt lány nyomaira egy kis szimat segítségével. Persze nem is fűztem hozzá túl sok reményt de valamit tennem kellet. Így jobb híján elindultam arrafele amerre a koboldok vihették a lányt. Nem kellett sok a sziklán túl rögtön fel is tűnt hogy bizony elég látványos nyomokat hagytak maguk után. Letört gallyak, lábnyomok, letaposott fű és virágok. Így egy kis „biztató” mondatot megejtve a lányoknak, indultam meg a nyomok után. Láttam hogy mindketten követnek, és elég idegesnek is tűntek.
- Héé, lányok fel a fejjel! Visszahozzuk a lánykát. – Mondtam oda nekik, úgy hogy mindketten jól hallhassák. Lehet kicsit goromba voltam velük, nem akartam megbántani őket, és be kell látnom egyenlőre szükségem lesz rájuk, így jobb ha inkább jóban vagyunk vagy valami hasonló…
Amikor hátra pillantottam a két lányra, feltűnt hogy a nyomok amiket követünk szép lassan visszaállítja őket a rendszer az eredeti mivoltára, és ha nem igyekszünk könnyedén elveszthetjük a nyomok nyomát. Így sietősre fogtam. Kissé mérgelődve előhívtam a raktáram, és kivettem belőle egy potiont. Mérges voltam mert ez már a második alkalom hogy a petem issza meg a fincsi kis piros nedűt, amit én is annyira szeretek. Így mikor elővettem, Momo-t a kezembe vettem és megitattam vele, jobb most mivel fogalmam sincs hogy mégis mi várhat még ránk, egy kivételével, egy frontális harc a koboldokkal, ami lekerülhetetlen, arról nem is beszélve hogy valószínű pont a bázisukra sétálunk be oly „lelkesen”.

Lassan megtorpantunk, egy bokor mögül már jól láthatóan egy barlang alakjait lehetett kivenni, amit két ijász kobold is őríz.
- Miyou, ugye? Ha jól emlékszem te beszéltél az előbb az összetartásról. …Egyetértek!... Nem húzhatunk hárman három felé. – Majd ismét a lányé volt a szó. Amikor azt mondta hogy valószínű ide hozták a menyasszonyt, helyeselve bólogattam.
- Igen, ebben biztosak lehetünk! – Majd kijelentette hogy ki kéne találnunk valamit. Az a terv amit mondott, legalábbis a ráeső része az tetszett.
- Igen, így jó lesz. – Itt most az elkenődött Mitsukira néztem.
- Senki nem hibáztat! Így ha össze szedted magad, itt az ideje hogy ismét össze dolgozzunk. – Mondtam a lánynak, biztatásnak szántam, de a hangsúlyom mégis szigorkásan csengett vissza. Valahogy a kedvesség sosem volt előnyöm.
- Én haszánálom a képességem, és pár mobot erre kószáló mobot fogok előhívni. És agressziót gerjesztve bennük támadtatom meg a koboldokat, de van egy gond, mint már tudjuk ezek a koboldok erősek, így egy csapásra végeznek a kisebb szintű szörnyekkel. Ezért úgy fogom csinálni, hogy ha tudom szemből támadtatom meg őket, így neked Mitsuki, a meglepetés erejével kell hátulról lecsapnod, Momo is hasonlóképp fog cselekedni, így nem leszel egyedül. – Itt Momo-t letettem a kezemből, majd biztatóan a kis petemre néztem.
- Ügyes légy ám, és védd meg őket! Jah, igen, Miyu kérlek csak azután támadj a peteddel ha már elég nagy káoszt okoztam. - Azzal rámosolyogtam a lányra, de félő inkább csak vicsorítás lett belőle.

Azzal tovább is álltam, tudom a magán akciók nagy része balul sül ki, de hátha most másképp lesz. Óvatos léptekkel próbáltam fától, fáig eljutni úgy hogy semmiféle neszt és semmiféle zajt ne csapjak és hogy meg ne pillantsanak. Időközben láttam is pár mobot aminek nagyon megörültem. Sokat nem de négyet találtam, már eléggé szemben voltam a koboldokkal, így rájuk is szabadíthattam a közeli mobokat. Csupán elterelésnek, de remélem hogy a másik két lány is tudja a dolgát, ha meg nem valószínű bajban vagyok. Én innen elrejtőzve figyeltem az eseményeket, ha a kicsi petem élete ismét lecsökken akkor kiszaladok a rejtekemből és testemmel óvom pici Momo-m. Ha esetleg sikeresen győztünk akkor én is kilépek a rejtekemből és, széles mosollyal ami nálam vigyor, sétálok feléjük pár tapsot is megejtve.
- Nah, ugye hogy megy ez lányok! – Próbáltam megdicsérni őket.

A tervem miszerint a koboldok figyelmét elterelve próbáljuk megtámadni őket majd bentebb vonulni meghiúsulni látszik. Pár vaddisznó nem állhatja útját ezeknek a koboldoknak, ráadásul mikor az egyik fa mögött próbáltam megbújni óvatlanul léptem hátra egyet és…
- Recccsss… - Pont elég volt ahhoz hogy felfigyeljenek a fa mögül kikukucskáló vörös hajzuhatagomra és fekete kabátomra. Azok pedig törtetve lépkedtek felém és próbáltak elintézni.
- Ájjj! Neee közelíts!! Maradj ott!!! – Próbáltam rávenni őket hogy ne közelítsenek, de hajthatatlanok voltak. Persze beugrott hogy nem csoda hogy nem értik elvégre saját nyelvük vagy micsodájuk van. Félelmetesek, undik és még büdösek is. Igen amint közelebb értek feltűnt eme jelzőjük is. Késem előrántottam és kissé tőlem nem megszokott megszeppentséggel kezdtem el hátrálni. De ügyetlen voltam így néhány sérülést is beszereztem. Időközben feltűnt hogy a rózsaszín hajú lány a segítségemre kell, és nem kellett sok Momo is megjelent mögötte. Megörültem nekik, Momoról tudtam hogy a segítségemre siet majd de a lányra nem számítottam. Valami feltűnt, hiányérzetem lett, amivel most nem foglalkozhatok. Momo segítségével és a kardforgató lány igyekezetével még ha egy kis időbe is tellet de sikeresen leszámoltunk a koboldokkal. Mindenfele elpixeleződött maradványok. Valami szemet gyönyörködtető…. ^^ Mintha hó esne, csak épp felfelé és zöld. Igen, gyönyörű. Kisvártatva a tigrisem a karomba fogtam, majd mikor meggyőződtem róla hogy tényleg nincs több kobold, akkor a lányra tekintettem és megszólaltam.
- Igazán köszönöm .- Még egyszer körbe pillantottam.
- Ideje indulnunk. – Jelentettem ki, és átvettem a vezetést. A barlang belseje fáklyákkal volt megvilágítva és nem is kellett sokat sétálnunk hogy elérjük azt a pontot amit szerettünk volna. Egy nagy terem amiben fogva tartják a menyasszonyt. Könnyes tekintettel kérlel minket hogy segítsünk rajta… mintha nem is ezért jöttünk volna. Mitsuki meglehetősen furcsán viselkedett, nagyokat szippantott az áporodott levegőbe miközben a falnak támaszkodott. Nem tudtam mire vélni a viselkedését, már kezdtem azt hinni hogy rosszul van. Pár pillanat után már oda is lépett a menyasszony ketrecéhez. Nem akadályoztam semmiben, bár túl könnyű dolognak tartottam ezt az egészet. Mármint hogy elrabolják, majd egy teljesen üres teremben bezárják és otthagyják. Persze őrizték, de mivel láthatták hogy erősebbek vagyunk normális gondolkodás esetén át kellett volna vinniük egy másik helyre, vagy mit tudom én. A lényeg hogy árgus tekintetekkel figyeltem minden neszt, árnyékot és mindent amit csak lehet. Persze az is előfordulhat hogy túl komplikálom a helyzetet de jobb ha óvatosabbak vagyunk
- Tényleg hol van Miyu? - Tettem fel a kérdést a lányhoz fordulva. Tudtam hogy már egy ideje hiányérzetem van, de csak most villant be hogy mégis miért lehetett..

/Bocsánat a késlekedésért remélem még valahogy bele számítható/