[Küldetés] Az elrabolt ara

A események sorra veszik a váratlannak épp nem mondható fordulatokat, talán a gondolataim hangosan is ki kellett volna mondanom, de akkor az lett volna belőle hogy vészmadár vagyok. De ha az vagyok ha nem az események számunkra kedvezőtlen fordulatokat vettek, mikor észre kellet vennünk hogy koboldok sokasága törtet be az egyetlen bejáraton, ami számunkra a kijáratot is jeleni. Így addig amíg le nem győzzük ellenfeleink addig bizony nem törhetünk utat magunknak és nincs menekvés. Amint sorra rajzolódtak ki az alakok is már elkezdtem fejben legyártani a taktikákat, lehetőségeket… de rá kellett jönnöm most harc nélkül nem győzhetünk. A képességem bevetve megpróbáltam pár szörnyet egymásra uszítani de ez vajmi keveset ért. Momo meg volt hogy a testével védve védelmezte a menyasszonyt és Mizuki is minden tőle telhetőt bele adott. Igaz a végére már kezdtem veszíteni minden reményem, főleg mikor szerencsétlen tigrisemre tekintettem és már vöröslött az életcsíkja. Legszívesebben megöleltem volna és karjaimba tartva váltunk volna apró pixeldarabkákká de egy idegen hang szólalt meg. A szememben már nem látszódott sem remény sem harci kedv, de igazából keserűség szomorúság sem. Azt hiszem amit akkor éreztem az nem volt más mintsem csupán tehetetlen düh, nem akartam elfogadni hogy így lehet vége… nem… de amint az az idegen férfi hang megszólalt ismét a remény halovány érzése kerített hatalmába, és újfent osztottam a késemmel a kőkemény mínusz egy pontokat a mobokra. Fáradt vagyok…nyűgös vagyok… de most nem adhatom fel! Láttam ahogy újdonsült „csapat társaink” szinte aprítják a koboldokat, míg én… én csupán szánalmas vagyok. Egyedül Momo az aki sokat ér… Igen, nélküle nem is tudnám hol lennék. Irigylem és egyszerre imádom őt. A harc kimenetele eldöntetett, igaz hajszál híján és nem is a mi érdemünkből de sikerült győznünk, bár nem igazán merem ezt annak nevezni. Ez még ha sikeresen meg is mentettük a menyasszonyt akkor is inkább kőkemény fail volt. Szégyen és szánalom… Már kezdett elnyelni a negatív érzelmek eme sötét oldala, mintsem mikor megpillantottam az egyik segítőnket *-* Valami eszméletlen pasiii! Imádom, bele szerettem első pillantásra. *Megtörli a száját* Élettelen mozdulataim új erőre kaptak, és újfent életerőt is nyertem, már a puszta látványától. Időközben kiderült hogy kik is voltak a segítőink, sőt ennek eredményében kicsit le is lombozott a tudat, hogy mivel képtelenek voltunk gondtalanul végre hajtani a küldetést így bizony a fényes jutalom is ugrott. Vagyis csak nem lesz annyira fényes… A férj egyik társa felajánlotta a segítségét de én erőből arrébb löktem őt és a másik sötét hajú taghoz húzódtam és játszottam el a tehetetlen, gyenge, lesérült, harcban kifárad player szerepét… persze nem volt ez másképp. De ha így magamra vonhatom a figyelmét… csupán egy picit is… *-*
Pár pillanatig még elkezdtem keresni a tekintetemmel hátha mégiscsak felbukkan valahol a sas és a másik állatidomár… de sehol sem jelentek meg. Gondoltam rá hogy netán elbújtak valahol, meghátrálva a küzdelemtől, de szőrén szálán eltűnt… hogy sajnálom-e… nem is tudom… élettel teli volt, azt hiszem a legidegesítőbb fajta… de akkor mégis miért… miért pásztáztam a tekintetemmel a terepet hátha megpillantom őt…
- Azt hiszem indulhatunk, itt már nincs több dolgunk!... -Jelentettem ki, elvégre már tényleg nincs semmi ami ide kötne minket.