Keleti rész

Akkor ezt megbeszéltük. Mindent szabad. Hát, akkor nem kímélem. Mindketten zúdítjuk egymásra az újabb és újabb hógolyókat, és szabadon engedve gyerekes énemet, aki rendkívül élvezi ezt a helyzetet, de a háttérben figyelve, hogy Tachi hogyan viselkedik. Először is mindent szabad elven használta a pajzsát, így tényleg nem sok hógolyóm ért célba. Aztán elmosolyodott. Halványan, tompán, de úgy, ahogy talán még nem láttam…

 Mikor, mintha a hógolyója lökött volna fel, belevetettem magam a hóba, ő is mellettem kötött ki, arccal a hóban. Normális helyzetben ezen jót nevettem volna, és bár nem egészen úgy sült el a dolog, mint vártam, de a cselem sikerének könyveltem volna el. Normális helyzetben, amikor az illető meglepetten kuksol a hóban egy pillanatig, aztán feltápászkodik, hogy letörölje az arcáról a havat, esetleg szinté nevet a dolgon…

Na igen… Tachi a legkevésbé sem a „normális” kategóriába elkönyvelhető férfi… Nincs időm jól szórakozni a helyzeten. Bosszúból, vagy más céllal tette, erre nem jövök rá hirtelen, de végül az én arcom is vizes lesz, a ruháimmal és a hajammal együtt. Mikor a lendület fogytával fölöttem köt ki, még mindig jót nevetnék, amint elenged. Mosolyt viszont mikor a szemembe néz, nem lát az arcomon. Helyette a kíváncsiság, és a zavar keverékét. Nem voltam kimerülve, úgyhogy csak a meglepetéstől kapkodom kicsit a levegőt. A szeméből igyekszem kiolvasni a gondolatait… Hiába

Én kapom el hamarabb a tekintetem… kényelmetlenné válik a közelség, úgyhogy enyhén a fejemet is elfordítva várom, hogy mit tesz.

Tudom, mi következik, nagyon is, csak nem akarom tudomásul venni. Mikor megtörténik, már muszáj. Olyan nyilvánvalóan fagyok le pár pillanatra, hogy még egy vaknak is feltűnne. Tachi talán mögé lát a dolognak annyira, hogy azt is tudja miért.

Ezzel elértünk egy határhoz az intimitás terén. Ahhoz a bizonyos határhoz, amit felállítottam. Az ő dolga, hogy szeretne-e áttörni rajta, de ahhoz még nem kevés idő, és udvarlás szükséges az én részemről.

Első lépésként  érezhette , hogy fel vagyok készülve a legkisebb mozdulatra minden továbbit megakadályozni. Sőt, néhány másodperc után előszőr csak jelzés értékűen, majd ha nem enged, akkor egyre több erővel eltolom magamtól és majdnem fülig vörösödve (részben a hó miatt) felülök. 

Ezután sem kerülöm a tekintetét, jelezve, hogy nem ijesztett meg, ha nem lenne elég jelzés, hogy még ott vagyok. Viszont a testbeszédem minden része védekező.  Ha felsegít, elfogadom, majd a kartávolságán kívülre lépek.  Fürkészem a tekintetét, és ebben a pillanatban sokmindent megadnék, ha a gondolataiba láthatnék… Kérdések cikáznak a fejemben, és reménykedem hogy a tekintete egy-kettőre választ ad. Miért? Mi volt a célja? Komoly ez neki? Mintha nem ismernéd már annyira, hogy tudd…  Mit akar ezután?

 A hallgatásom, a szokásos mosoly helyett komoly arcom, és a tekintetem jelezte, hogy részemről ez nagyon is komoly dolog volt, és a következő néhány pillanat tükrében sokféle következménye lehet.

Elárulok neked valamit Tachi. Nem a felszabadultságon múlt, hogy Chakna nem ellenkezik. Azért nem teszi, mert tudja, hogy provokált, és számolt a következményekkel is, amiket vállat, amikor bele ment a játékba. Rosszabb csak annyiban lett volna, ha megleped, hogy nem lett volna ideje érzelmileg felkészülni.  Hidd el, jobban jártatok így mindketten
 Tachi megszólalására megrándul a szám, és az első apró rándulás után vissza is tér a szokásos mosolyom, bár a komoly tekintet és arckifejezés megmarad.
- Változtat a dolgokon, ha azt mondom utoljára körülbelül 3,5 éve? – reagáltam a ruhámat porolgatva. Közben figyeltem összerakja-e a képet, vagy egyáltalán akarja-e összerakni. „Megtervezett merénylet” volt a csók részéről. A megszólalásából pedig az is teljesen világos lett számomra, hogy neki semmiség. A következő kérdésére egy pillanatig a szemébe nézek aztán tömören, őszintén válaszoltam. 
– Igen, gondoltam. És csináltam is – elmerengtem. Takashi mellett rengeteg ilyen alkalom volt. Mindenféle téren képes volt elérni, hogy kiengedjem a kezemből az irányítást, és csak élvezzem a pillanatot... Tachiban is érzek halványan valami hasonlót... De kezdem úgy érezni, hogy nem én vagyok az a „szerencsés” akinek teljesen megmutatja azt az oldalát... - A megfelelő társaságban. A megfelelő körülmények között. – fejeztem be a mondatot, kihangsúlyozva a „megfelelő társaság” részt. Nem tagadom, hogy a körülmények azok lennének... Jó... ami azt illeti abban sem vagyok biztos, hogy a társaság nem az. Mindenesetre pillanatnyilag nem érzem annak. 
– És te? Volt már, hogy valamit csak úgy, mindenféle cél vagy hátsó szándék nélkül csináltál? Hogy engedted magad sodródni az „árral”? – dobtam visssza a kérdést. Ezen a téren úgy látom nagyon hasonlóak vagyunk. Nehezen adjuk ki a „kormányt” a kezünkből...

Hosszú idő. Valóban az, bár ha azt tekintjük, hogy fél éve járkálok Aincardban mégsem annyira hosszú. Tachin alig észrevehetően látszik, hogy összerakja a képet.

 Visszamosolygok Tachira. Sejtette, mi…? Egyre inkább szeretnék valami olyannal előállni, amire nem számít. Na persze… az eddigiek alapján nagyon alaposan meg kéne lepnem ahhoz, hogy meg is látszódjon rajta… Van egy sejtésem, hogy mi lenne elég nagy dobás, de az pont olyan dolog, amit ma semmiképp nem fogok megtenni.

 Nem lépek el, amikor közelebb lép. Felesleges volna, még ha szándékomban állna is távolságot tartani. Figyelem, hogy végig-fésüli a hajamat, és megszabadítja a benne ragadt hótól. Mást nem csinál, én pedig nyugodtan figyelem tovább. Ellép mellettem, én pedig utána fordulok. Csupán azért, mert a reakcióit most a mai nap tükrében is különösen szeretném figyelni. Ezt nem segíti, hogy háttal maradt nekem.

Előszőr azt hiszem megint nem fog válaszolni, de valahogy a megszólalása nem olyan, mint a többi, amivel a mai nap elkerülte a komoly válaszadást a kérdéseimre… Mire levonom a következtetést, folytatta, komolyabb hangon. Ilyen hangon még nem beszélt ma, ami arra utal, hogy ezúttal valóban a komoly válaszát osztotta meg velem. Ha trükk volt, hogy fenntartsa a kiváncsiságomat, hát bejött.  A vállamra tette a kezét. Előbb a kezére néztem, majd a szemébe

- Hibának nevezed, de a legboldogabb pillanatok között tartod számon ezeket az alkalmakat. – gondolkodtam el – Ezek szerint nem bántad meg. Akkor most mi tart vissza? – teszem fel az újabb kérdést, hátha kitart az őszintesége. A mai nap tapasztalataiból már tudom, hogy nagyon ritka alkalom lehet, ezért szeretném kihasználni, amennyire lehet.

Komoly tekintettel kezdtem hallgatni mondandóját, majd szép lassan elterült az arcomon egy mosoly. A huncut, és a szokásos mosolyom keveréke. Nem lépek hátra, mikor közelebb hajol.

– Épp az imént mutattál rá, hogy milyen hibákat követtél el mikor kiengedted az irányítást a kezedből. – mutatok rá huncut csillogással a szememben. – most mégis arra bíztatsz, hogy vállaljak ilyen kockázatot pillanatnyi boldogságért, ami ráadásul problémákat is okoz a későbbiekben. – rázom a fejem rosszallóan, de mosolyogva jelezve, hogy ne vegye komolyan ezt a gesztust. – Miért? – kérdezem, továbbra is kutatva a tekintetét.

– Azt mondod, a múltban vagyok ragadva talán igazad van, és én is tudom, hogy nem érdemes. – válaszolok elkomolyodva is – De vannak dolgok amiket nem könnyű elengedni a múltból – teszem hozzá – Ami azt illeti, köszönettel tartozom, mert máris segítettél ebben – mondom ki mosolyogva, amit korábban nem tettem a „köszönöm” mellé az ajtóban.

Rákérdez, miért nem ellenkeztem. A fülembe súg, próbálva hatni rám.

– Talán ügyesen bűvészkedtél a körülményekkel – súgom én is a fülébe. Legyezgetem kicsit az egóját, de azért egy csipetnyi irónia is van a hangomban. - Vagy éppen a társaságot találtam megfelelőnek. – feszítem még egyel tovább a húrt. De tovább nem húzom, hanem a lehető legegyszerűbben megfogalmazom az okot. Ez az a pillanat amikor hátrébb lépek, hogy jobban lássam a reakcióját.

– A kis mutatványod meglepett. Annyira, hogy meg sem fordult a fejemben hirtelen, hogy nemet is mondhatnék. – mondtam, kicsit hidegzuhanynak szánva. Azt nem tettem hozzá, hogy ez csak a csókra vonatkozott. És azzal sem fog többet előfordulni.

Csak mosolyog a kérdésemre. Meg sem rezzenve veszem tudomásul, hogy az előbbi őszintesége kimerült abban a válaszban. Nem esem kétségbe tőle, és nem is kérdezek többet. Elfogadom, hogy nem akar többet mondani. Nem akartam erőltetni, sokkal jobban értékeltem azt, ha magától mondja el a dolgokat.

 A következő kérdésemre pedig pimasz vigyorral válaszol.

- Ezek szerint csak azon múlik a dolog, hogy akarom-e kiengedni a kezemből az irányítást – mosolygok rá hasonló pimaszsággal, félreérthetetlen hangsúllyal: Nem, jelenleg nem akarom. – Attól, hogy valamit megtehet az ember, még nem kell megtennie. – mosolyogtam tovább, de a pimaszság eltűnt a gesztusból.

Mikor azt mondja nem tudtam elengedni magam, csak mosolygok. Arra sem rezzen meg az arcom, hogy talán azért, mert mégiscsak megfelelő a társasága. Csak a szememen fut át a jele a halvány helyeslésnek. Talán valóban így van. Talán. Viszont bárki másnak a társaságában is zavarba jöttem volna az iménti helyzetben.

 Mivel csak a reakcióját akartam jobban látni, nem léptem ki a kartávolságán kívülre. Kezdek megint átfagyni a vizes ruhákban, ami látszik az arcomon megjelenő pirosságon is. Jól eset a keze enyhe melege az arcomon, de (egyenlőre) nem érzem a szikrát az érintésétől, ami a romantikus hősnőt végleg elvarázsolja kedvese érintése nyomán. Ez még mindig nem egy romantikus regény...

A szememben láthatja a pillanatnyi meglepődést, aztán a felismerést, mikor megemeli a fejemet. Végül pedig magabiztosság ült ki az arcomra, és a tekintetem kihívóra vált. Ó, nem táncoltam el, amikor közelebb húzódott. Láttam rajta, hogy arra számít, most sem fogok nemet mondani. Nem is mondtam. Helyette egyik kezemmel lassan lefejtettem az övét az államról, a másikat pedig felemelt mutatóujjal az ajkai elé tartottam, ezzel távol tartva magamtól. A szemébe néztem, és vártam egy pillanatig. Aztán pedig az ajka helyett (ahová abból a magabiztos mosolyból úgy tűnik biztos volt benne, hogy megkapja) az arcára kapta a csókot.

Ha ez meglepte annyira, hogy legyen egy pillanatom, kihasználva megint elléptem tőle egy lépést, hogy egész testbeszédét lássam, és mosolyogtam, a lehető leglehengerlőbben, de már nem kihívóan. Ha már ilyen nagyvonalúan felajánlotta a lehetőséget, hogy elutasítsam, hát meg is tettem. De valószínűleg nem úgy, ahogy várta volna.
A nedves ruháim közben lassan rám fagynak, úgyhogy elkezdek gondolkodni, hogy hogyan tovább, mert ha sokáig maradunk kint, csúnyán át fogok fagyni.

A magabiztos mosoly megmaradt. Tudtam, hogy ez a lépés nem fogja nagyon meglepni, de azt is észrevettem, hogy abban igazam volt, hogy nem teljesen erre számított. Na kicsit azért reménykedtem, hogy legalább egy pillanatra megzavarja a dolog, de félreismertem volna, ha így történik.
A gúnyos megjegyzésére van válaszom. Egyszerű, és semmit nem fogok elérni vele. Vagy lehet éppen ez fog valami érdekes reakciót kiváltani Tachiból.
– De hát éppen ezt tettem – csodálkozom el látványosan. – Megtehettem volna, hogy megcsókollak. – fordítom meg a szituációt. Aztán hozzá teszem a másik felét a dolognak, hogy teljes legyen a kép. – Na meg aztán, nem pont te javasoltad, hogy tegyem meg, amit megtehetek? Megtehettem, hogy nemet mondok, és akartam is, úgyhogy megtettem. – fordítom ezzel tulajdonképpen a saját „fegyverét” ellene.
Nem kell válaszolnom a vádra, hogy félnék. Hiába próbál zavarba hozni vele, hogy rámutat: átlát rajtam. Eddig is láttam, hogy ha én jó vagyok az emberek viselkedésének megfejtésében, akkor ő profi. Mindig abból indulok ki, hogy nem lepi meg amit teszek. Éppen ezért is tudja, hogy ha félnék, akkor már nem lennék itt. Ennyire nem vagyok kíváncsi. A mondat másik felére a tekintetem válaszol: Tudom, hogy azért nem pont erre számítottál.
Továbbra is ott az arcomon a lehengerlő mosoly, ami akkor sem tűnik el, mikor megint közelebb lép. Megrezzen egy pillanatra, mikor átkarol, végül visszaenyhül a „szokásos” mosolyba, mikor meg is szólal.
– Hidd el, szívesen élvezném a meleget, ami belőled árad, de nem létezik ilyen, mert te is átfagytál. – válaszolok. Rábízom, hogy ezután elenged, vagy más kifogást keres, esetleg így elvesztve a mondvacsinált okát a dolognak, vállalja, hogy egyszerűen meg akarta tenni.
Abban egyetértek vele, hogy a tea unalmas lenne. A javaslata viszont minden létező vészcsengőt beindít az agyamban. Hirtelen fel tudtam volna sorolni millió okot, amiért eszem ágában sem volt a „közös, forró fürdő”. Nyilván ő sem gondolja komolyan az ajánlatot.  Úgy egyáltalán, ezt az egész kettőnk közötti kóstolgatást nem gondolja komolyan…
A stílusa adja az ötletet a helyzet lereagálásához.
– Uram, kinek képzel Ön engem? – veszem fel egy hercegnő, de legalábbis egy előkelő nő attitűdjét. A hanglejtésem, a tartásom és a beszédstílusom is átváltozik. Még el is lépek tőle abba a távolságba, amit ez a szerep megkíván. Nem azét a fajta hercegnőjét, aki elkényeztetett, és bármit megkap, és fensőbbsége tudatában lekezelően bánik az emberekkel, hanem a nemes lelkű, lényéből előkelőséget, tisztaságot sugárzó hercegnőjét. Persze nem tökéletes a játékom, de talán meglepően természetesnek hathat.– Emlékeztetnem kell, hogy kifinomult, úrihölggyel beszél? – reagálok a javaslatra. Ezzel egyrészt egyértelművé teszem az álláspontomat, anélkül, hogy zavartan magyarázkodnék, másrészt nyerek egy kis időt, hogy előálljak egy számomra kedvezőbb javaslattal. Mielőtt menekülésnek foghatná fel, hogy megint eltávolodtam tőle, visszaléptem mellé, meghagyva fél lépésnyi távolságot. Mennyit is tartottam a teázóba jövet? 2-3 lépést? El kell ismernem, hogy halad. Ismeretlenből egy röpke teázás alatt olyan ismerőssé (vagyis... alig ismerőssé) akit biztosan örömmel látnék máskor is. Ilyen közelre jutni a legtöbb embernek legalább egy teljes együtt átélt napra van szüksége...Ez a fél lépés viszont a legnehezebben áthidalható távolság.
- Alkut ajánlok - súgom a fülébe közelebb húzódva, olyan hangsúllyal, amiből érezheti, hogy a lehetőség kecsegtető lehet, és csak egyszer ajánlom fel. - Pontosabban egy játékot - folytatom visszatérve a fél lépés távolsághoz. - Gondolok valamire. Te hármat kérdezhetsz, és ha kitalálod belőle, hogy mire gondoltam, akkor elkísérhetsz a szállásomra, hogy átöltözzek, kiválaszthatod a ruhatáramból mit vegyek fel, és a vendégem vagy vacsorára. Ha nem sikerül kitalálnod, akkor pedig válaszolsz egy kérdésemre. Őszintén, egyértelműen és nyíltan - ismertetem a játékot, és a feltételeket.
Biztosan nem tudhatja, de valószínűleg sejti, hogy ezzel számomra nem túl nagy a kockázat. A szállásomon valószínűleg nem sokáig talál meg ezután, hiszen amint találtam pettel is megfelelő helyet, oda költözöm, a ruhatáram meg nem túl gazdag, és többé-kevésbé visszafogott darabokból áll. Kihívónak mondható ruha egyértelműen nincs benne. A vacsorával pedig lényegében nem ételt, hanem az időmet és a társaságomat ajánlottam fel a nap addig hátralévő részére.
Kiváncsi vagyok viszont mekkora kockázatként kezeli a kérdést, amire válaszolnia kell, ha én nyerek. Nem olyannak nézem, aki ha belemegy egy ilyen játékba, akkor nem teljesíti utána a feltételeket, úgyhogy nem félek tőle, hogy becsapna. Persze a lyukakat könyörtelenül kihasználná a feltételekben, úgyhogy igyekeztem ennek megfelelően fogalmazni.

Felnevet a válaszomon. Úgy érzem ellentmondásnak fogta fel amit mondtam, pedig nem volt az, csupán rámutattam, hogy úgy lehet értelmezi a cselekedetemet, ahogy akarja, és én pedig úgy, ahogy én akarom, látszólag ellentmondva egymásnak, és mégis mindkettőnknek igaza lesz. Mindenesetre jó volt hallani a nevetését.
 Azt, hogy megsimogatja a fejemet nem igazán tudom hova elhelyezni az eddigi kommunikációnkban. Kérdő tekintettel nézek rá, hátha jelzi valahogy mire véljem.
 A szememben talán a becsülendőbbet választotta azok közül az opciók közül, ahol nem enged el. Felvállalja, hogy élvezi. Visszavált a mosolyom lehengerlőbe, és vegyül bele némi elismerés is.
Aztán előáll a pimasz javaslatával. Újabb mondata nyomán még ha elsőre meg is zavart kicsit az ajánlat, ennek a maradéka is eltűnt. Megtartotta a komornyik stílust, úgyhogy egy még egy mondat erejéig én is megmaradok az előkelő hölgy szerepénél, bár a mosolyomnak nem tudok parancsolni, látva a vigyorát
– Jean – szólítom meg egy komornyik tipikus nevén – az egészségemért nem kell aggódnia, ami pedig a tisztaságot illeti, sértésnek kell vennem ha megkérdőjelezi makulátlanságomat.
Visszaléptem mellé, ő pedig mostmár mindenféle megjegyzés vagy engedélykérés nélkül karolja át a derekamat. Vigyázz Tachi, nehogy túlságosan felbátorodj, mert Chakna eddig belement a játékba…
Ajánlatomra látom a csillanást a szemében, úgyhogy mikor azt mondja elgondolkodva, hogy nagylelkű ajánlat, már tudom, hogy belemegy. Számítottam rá, hogy ha egyébként teljesen fer is az ajánlat, valamit legalábbis megpróbál alakítani a feltételeken, hogy ő többet nyerhessen rajta. Hogy nem tette, az különös óvatosságra int. Olyan érzést kelt bennem, hogy valamiben még kapóra is jön a játék neki… Mindenesetre körültekintő leszek
 – Máris attól tartasz, hogy veszíteni fogsz? – mosolyogtam pimaszul. Közben a fejemben megjelent, hogy milyen darabokból is állhat Tachi ruhatára… - A visszavágóról majd egyezkedjünk az első kör végén. – mondtam magabiztosságot sugározva. A másik ok a visszavágó elutasítására, hogy ebben a játékban valószínűleg csak akkor van esélyem, ha neki kell kitalálnia a gondolataimat, fordítva szinte lehetetlen, hacsak nincs nagy szerencsém. Eleve vesztes játékba nem éri meg belemenni.
A játék neheze számomra most következik csak. Ki kell gondolnom valamit, ami Tachinak nem jutna eszébe. A mai naphoz köthető dolgok eszerint kizárva, csak úgy mint a körülöttünk látható tárgyak. De persze az ő esetében számolnom kell azzal is, hogy pont erre számít, bár akkor sokkal kevesebb nyomon tud elindulni… Végiggondolok sokmindent, az úton átfutó macskától, a közelben álló lámpaoszlopon át egészen Takashiig. Aztán eszembe jut, hogy van valami, amiről abszolute nem tud, és nem is tudja hozzám kötni, mert nem meséltem neki semmit a dologról. Elmosolyodtam. Ez tűnt a legjobb esélyemnek, úgyhogy ennél maradtam.
– Kigondoltam. – jelentettem ki egyszerűen, igyekezve leplezni a magabiztosságomat. - Tied a színpad - mosolygok rá, várva a kérdéseit.

/ Kedves legyek? Ne legyek? Az leszek, na. A jószívem fog a sírba vinni  Ha túl nehéz a dolog kérhetsz useri tippet /

Kijavította a nevet, előttem pedig megjelenik a Kuroshitsuji verhetetlen, elegáns, tökéletes démon-komornyikja... Elnevettem magam. Ha szándékosan rá akart utalni, akkor nagyon igaza van, ha véletlen az egybeesés, akkor pedig tudtán kívül idézte a karaktert elém, aki nagyon is hasonló hozzà. Mézes-mázos, hibátlan külső, ami egy démont rejt. Nem, ennyire nem látom sötétnek Tachit, de a hátsószándék ott rejlik nála is a háttérben.
 Nem lep meg, hogy nem reagál a kérdő tekintetemre, bár kicsit reméltem, hogy fog, ezért gondolatban vállat vonva nem foglalkozom tovább a dologgal. Hiba lenne egyenlőre következtetést levonni, Tachi esetében különösen is. 
 Arra, hogy három kérdés kevés, főleg hogy bármire gondolhatok nyílt, pimasz kifejezés kerül az arcomra 
– Tudom – válaszolok ilyen mosollyal. Nyilvánvaló a hátránya ebben a játékban annak, aki kérdez.  Pont ezért választottam ezt a játékot, ebben a felállásban, és éppen ezért nem volt szándékomban, az általa javasolt feltételekkel semmiképpen, belemenni a visszavágóba. Ha ezt az önbizalom hiányának tudja be, hát igaza van, de én inkább nevezném a saját képességeim reális felmérésének. Úgy játszottam, ahogy róla feltételeztem, hogy tenné, részben az eddigi pimaszsaga válaszaként. 
 Mikor elindítom a játékot, hagyom gondolkodni a kérdésen, és közben ő sem próbál megzavarni engem, bár számítottam tőle ilyesmire. Ez újabb jó pont neki.
A kérdése hallatán már nem tudom leplezni a növekvő önbizalmat, ami egy széles mosolyban nyilvánult meg leginkább, amikor válaszolok. Nem is szántam a játékot klasszikus barkhóbának, és nem lépett meg, hogy ő sem úgy kérdez. A kérdés nekem kedvez, mert lehetőséget ad nem egyértelmű választ adni, teljesen őszintén, nagyobb megerőltetés nélkül. 
– Velem mindenképpen kapcsolatban áll, hogy ez rád is igaz-e, és hogy mennyire azt nem tudom. – válaszolok a kérdésre. Szándékosan jobban illik a válasz a gondolt dologhoz, mint ahogy a kérdésből feltétlenül következett volna. Nem vagyok olyan kegyetlen, mint amilyen ő lenne valószínűleg fordított felállásban. 

// Tachi ezt nem tudhatja, de Chakna válasza ha Tachi oldaláról is látná a dolgokat az lenne, hogy mindkettőjükkel kapcsolatban van amire gondolt, de pszt, ez titok //

Felhúzom a szemöldököm mikor kijelenti, hogy tudja a megoldást. Persze, hogy nem azt tudja, hogy mire gondoltam… De lehet kitalált valamit, amivel valahogy megfordíthatja a játékot.  Igen, pimaszul játszottam, épp ezért számítottam tőle is ugyanerre.

– Csak nyugodtan – mosolyogok rá, ezúttal számomra is meglepően jól sikerült pókerarccal, amiből pusztán a magabiztosság, és a nyugalom olvasható le. Pedig kiváncsi vagyok, mit talált ki, és a magabiztosságom is megingott egy kicsit, tudva hogy van valamilyen ötlete.

Közben ellépek mellőle. Menet közben, mivel kezd erősebben fújni a szél, gyorsan varázsolok magamra sapkát és kesztyűt. Aztán amíg a két kérdésen gondolkodik, legugolva elkezdek a hóból szobrászkodni. Nem mintha lenne hozzá tehetségem, de szeretek hóembereket alkotni. Ez most viszont nem egy megszokott hóember lesz. Ha figyeli, mit csinálok akkor látja, ahogy egy 10-12 éves kislány alakja formálódik ki. Vállig érő hajjal. Ha erdő közelében lennénk, még egy botot is keresnék a kezébe, hogy teljes legyen a kép. Nem tudom miért akartam valami irányt adni a gondolkodásának... Talán mert valahogy fairebbé akartam tenni a játékot, mégha az én káromra is…

Munka közben érkezik a két kérdés közül az első. Igen, meglepett, de felé sem fordulok, hanem a hóval babrálva, nyugodtan válaszolok neki.

 – Ha komolyan akarnád, akkor azok lennének. – ismerem be. Van olyan jó megfigyelő, hogy eddigre biztosan rájöjjön, mivel tudna megfogni, és van olyan jó színész, hogy ha akarná, el is tudná játszani azt a szerepet. Van egy olyan érzésem, hogy olyan nagyon sokat azért nem is kellene színészkednie hozzá… De úgy látszik nem akarja.

Befejezve a munkát felegyenesedek, és felé fordulok. Szembe találom magam a már nem csak hogy pimasz, de arcátlan kérdésével, és a hozzá társuló vigyorra. Egy pillanatra kiül az arcomra a meghökkenés, de aztán a gondolkodás veszi át a helyét. Kicsit csalódtam benne, de végül is számítottam ilyesmire. Nem kötöttem ki, hogy ne kérdezhetné éppen ezt... ahogy azt sem, hogy nekem minden kérdésre nemhogy őszintén, de egyáltalán válaszolnom kéne. Na, azért nem hagyom válasz nélkül a dolgot.

– Tippelj – mondtam kissé éles hangon, komoly arccal, a szobor felé bökve. Ha ráismert a lányra, akkor 3 lehetőség közül kell választania.

Nem akadékoskodott, hanem gondolkodni kezdett. Én pedig közben emlékeztetem magam, hogy miért kezdeményeztem a játékot. Azzal, hogy láttam, ahogy reagál ezekben a helyzetekben, kicsit jobban átláthattam a személyiségét. A lényeg viszont mégis csak a kérdés, ami azóta villog a fejemben, hogy hógolyózni kezdtünk. Nem engedhettem olyan könnyen győzni, ha választ akartam kapni, így nem féltem a más helyzetben etikátlan eszközöktől sem. A lelkiismeretemet tökéletesen megnyugtatta, hogy ő is használta őket.

 Megtartom a higgadtságomat a válasza hallatán, és csak magamban könnyebbülök meg. A kérdése hallatán felkészültem, hogy győzni fog, de úgy látszik vagy nem ismert rá a szobor alapján Shukakura, vagy nem ismeri. Az utóbbit azért kétlem, hiszen két tapasztalt játékosról van szó, egy nem túl nagy világban... Marad az, hogy nem vagyok tehetséges szobrász... Mindenesetre én kerültem ki győztesen a játékból, de nem kívánom ezt hangoztatni. Nem a győzelem volt a célom, hanem az érte járó jutalom. Felesleges, valószínűleg káros, ráadásul nagyképű és beképzelt dolog lett volna ilyen szempontból az orra alá dörgölni, hogy vesztett. Elismerő mosollyal rázom meg a fejemet. Kreatív, az egyszer biztos.

 – Nem én vagyok ez a kislány. – szólalok meg. Csak elárulom most hogy vége a játéknak, hogy mi járt a fejemben, nem? – Ismered Shut? Ez ő volna. És a társa, Timidus jutott eszembe.

A játékból kilógó kérdésére kapott válaszra  csak ezután reagál. Elkomolyodott arccal mímelem a gondolkodást, aztán elmosolyodom.

– Csak ennyin múlik? – örvendezek látványosan. – Ez esetben: hókuszpókusz - mosolyodom el mostmár őszinte játékossággal, a kezemmel is illusztrálva a varázslást. Nem mintha nem venném komolyan a témát. Ez látszik az arckifejezésem változásából is: komoly tekintettel rázom meg a fejemet

– Nem vagyok varázsló, sem boszorkány – emlékeztetem, arra utalva, hogy én nem szándékozom trükökkel rávenni semmire. Az úgy nem értékes.

– Egyébként ami azt illeti, most a komolyabb trükkjeidnél sokkal jobban izgatja a fantáziámat, hogy mit vársz ettől a játéktól. Mit szeretnél megkapni tőlem? – teszem fel először a kérdést, és a tekintetemmel igyekszem jelezni, hogy ez az a bizonyos egy kérdés. Csak az utolsó mondatnak van kérdő hangsúlya, hiszen nem szeretnék lehetőséget adni neki, hogy más kérdésre válaszoljon ahelyett, amire szeretnék választ kapni. Sejtem valamennyire a választ, de biztos információra van szükségem. Szeretném eldönteni, hogy egyenértékű-e a csere-berében a két oldal. Mert ugyebár, ez az egész erről szól: csereüzlet, amiben ahogy én látom az alkudozásnál tartunk, és mindkét fél igencsak értékes árút kínál, ezért óvatos, épphogy sejteti a másikkal, hogy mi van a tulajdonában, de nem árulja el, mi az.

Egyenlőre nem emlékeztetem a három szóra, amit kikötöttem a játék elején: Őszintén, Egyértelműen és nyíltan. Tulajdonképpen ez egy próba: megbízhatok-e a szavában, ha belemegy valamibe? 

Megszületik közben a fejemben hogy hogyan tovább. Mégsem állhatunk egyhelyben, és bár a ruháim lassacskán megszáradnak, attól még át kellene melegednünk.

Ahogy a hóemberre néz, látom az arcán, hogy még így is nehezen sikerül felfedeznie a Shura utaló tulajdonságokat a szobron. Nem bánom, tudom, hogy nem vagyok elég ügyes, hogy felismerhetővé varázsoljam. Jelen esetben éppen emiatt nyertem meg a játékunkat.
Magamban bólintok, hogy ismeri a lányt. Gondoltam, és kifejezetten meglepődtem volna, ha nem így van.
- Egyszer szívesen meghallgatom azt a törrénetet - mosolygok rá. Érdekelma dolog, de most nem alkalmas a szituáció arra, hogy elmesélje.
Visszamosolygok rá, és nem mondok semmit, Valószínűleg ő is tudja, hogy az igazgyöngy nem fog magától kigurulni a kagylóhéjból, mint ahogy én sem terveztem csak úgy átadni magam neki. Viszont lehet, hogy megéri a a fáradtságot, hogy kiszedje az igazgyöngyöt.
Látom rajta, hogy sikerült alaposan meglepnem a kérdésemmel. Kedves mosollyal, elégedetten csillogó tekintettel várom a további reakcióját. Mielőtt a kérdésemre válaszol, ő is kérdez. Már rég eldöntöttem, hogy őszinte leszek vele, és most is ehhez tartom magam.
– Önvédelem? – kérdezem, részben magamtól, hiszen csak most fogalmazódik meg bennem is a válasz. – Részben. Ha biztosan tudod, mire megy ki a bűvésztrükk, az egész kevésbé hatásos. – teszem hozzá, megmaradva a metaforánál. Ha biztosan tudom, hova akar kilyukadni, jóformán teljesen hatástalan lesz a trükkjei nagyrésze, én pedig[megőrizhetem a kontrollt az események fölött.– Részben pedig tőled akarom hallani.
Elismerő tekintete láttán szélesebbre húzodik a mosolyom. Ez igazolja, hogy nem sok embernek sikerült eddig meglepnie Tachit.
Felhúzom a szemöldököm a válasza kezdetére. Aztán a szokásosnál kisebb mosoly kíséretében, fürkésző tekintettel, komlyan hallgatom a komoly feleletét a kérdésemre. Nem kellett emlékeztetnem a játék tétjére, amivel megnyerte a bizalmamat.
Le sem tagadhatnám, hogy azzal, hogy ezt így kimondta, érzelmi bombát robbantott bennem. Persze, tudom hogy még élvezi is, bár külső jele nem sok van a dolognak, mert már amikor kimondtam a kérdést, felkészültem a válaszra is. Az eszem egyik fele azt súgja, hogy ezt MOST rövidre kell zárnom. A másik azt, hogy adjam meg neki a lehetőséget, hogy teljesen bevonjon a bűvkörébe. Egyik fele azt mondja, hogy igaza van, hogy kicsit el kéne engednem magam, a másik azt, hogy mint nő, nem veszíthetem el a tartásomat, a méltóságomat egy ilyen kaland kedvéért.
Az egyik felem belehabarodott az apró, udvarias gesztusaiba, az udvarlásába, és a kisugárzásába, míg a másik távol akarná tartani magát tőle. Egyik felem még ragaszkodik Takashihoz, a másik kész elengedni…
Ahogy a vihar elcsendesül pár pillanat alatt, a szemébe nézek.
 – Te éppúgy tisztában vagy vele, mint én a céloddal, hogy nem ma fogod elérni. Meglehetősen érdekes személyiség lehetek, ha ennek ellenére még itt vagy, és „megtisztelsz” a társaságoddal… - jegyzem meg halkan.
Ilyen helyzetben, ilyen emberrel szemben nem nevezhető negatív hozzáállásnak, ha a legkedvezőtlenebb értelmezési lehetőségből indulok ki. E szerint értelmezem egyféle csalinak az utolsó mondatot, amit hozzáfűz válaszához. Tachi egy lökést akar adni, amivel elindít a szándékai teljesítése felé. Nem jött be. Ura vagyok a kiváncsiságomnak, mióta a csók után elkezdtük ezt a fura játékot, hogy kibillentsük a másikat, így ezen keresztül nem tud becsalogatni a csapdájába.
Viszont magamnál igyekezve tartani az irányírást, továbbra is kezdeményező szerepben maradok.
– Nem ártana átmelegednünk. – kezdem az indítványom felvezetését – Mit szólnál, ha a szállásomon folytatnánk a beszélgetést? – kérdezem mosolyogva. Ezt, ha nem rólam lenne szó, vehetné felhívásnak keringőre. Tőlem viszont csak azt jelenti, hogy, olyat téve, ami a gondolkodásmódommal egyébként ellenkezik, továbbra is lehetőséget adok neki, hogy elérje a célját. Jobban teszi, ha nem él vissza a bizalmammal, amit ezzel mutatok felé. Persze, ha van jobb ötlete... :-)

Rámosolyogtam, mikor válaszolt.

– Feltételezem, ezeket számítod a komolyabb trükkök közé – jegyezem meg ezzel a mosollyal, szinte mellékesen, kicsit megpiszkálva a korábbi felvetését, miszerint valahogy el kell érnem, hogy megmutassa a komolyabb trükkjeit is. Hogy próbálkozásnak veszi, vagy másnak, azt meghagyom a fantáziájának.

Igen, hallanom kellett. Azért, hogy minden ezzel kapcsolatos gondolat letisztuljon bennem, és tisztán gondolkodjak a későbbiekben.

 Magamban bólintva megállapítom, hogy nem ismert ki annyira, mint gondoltam. Nem csak a neveltetésem tartott vissza, hanem már a makacsság is, hiszen eldöntöttem, hogy ma este vagy valami nagyon jónak, vagy valami borzasztónak kell történnie, hogy ágyban kössek ki Tachival. És ha eldöntöttem valamit, azt nagyon nehéz kiverni a fejemből.

Megérdemelné az említett pofont, ez kétségtelen. Több okból sem történt így. Viszont örömmel hallom tőle, hogy, már amennyiben elhihetem ilyen formában amit mond, ő is élvezi a társaságomat.
– Ezek szerint a kapcsolatunk már ebben a formában is kölcsönösen élvezetes. – állapítom meg, bólintva, széles mosoly kíséretében, és már a legkisebb jel sem utal arra, ami nem sokkal ezelőtt végigfutott a fejemen.  Mondhatni, élvezem a pillanatot? :-)

– Tévedsz. – közöltem, némileg mesterkélt éllel. – Inkább mintha a forró kását kerülgetve azt mondanám, nem fogom megégetni a nyelvem, aztán ott kóstolnék bele, ahol már nem égeti a nyelvemet. – mosolyodom el, ezzel jelezve, hogy még válaszra várok.  Elég okosnak feltételezem, hogy megértse: semmivel nem lesz könnyebb dolga attól, hogy nem idekint vagyunk, hanem valamilyen szinten a személyes teremben.

A válaszára kicsit megtorpanok, hogy valahova elhelyezzem amit mondott. Nyilván érti a lehetőség alatt azt is, hogy láthatja, hogy húztam meg magam idebent. IS.. És valami mást is. Nem tudom még kitalálni, mi ez a más, mindenesetre, nem merev, de az eddiginél óvatosabb leszek.

– Ezek szerint indulhatunk is. A főtérig gondolom te is tudod az utat, úgyhogy nem szükséges vezetnem – reagálok Néhány lassú lépést teszek a Főtér felé, majd ha mellém ért  mellette haladok tovább, kiváncsian minden esetleges udvarias gesztusára. És minden más megnyilvánulására is.

 Séta közben mástól már előre elnézést kérnék a szállásom szerénységéért, de neki meglepetésnek szánom, hogy milyen a szobám, és kiváncsi vagyok hogy reagál. Vagyis inkább, hogy mit próbál majd kihozni belőle.

A társalgást mindenesetre fennt kell tartani, és ha addig nem szólalt meg pár pillanat múlva én szólalok meg. Ezúttal kilépve a játékunkból, egyszerűen csevegve, de őszinte érdeklődéssel.

– Mi a kedvenc helyed Aincardban? – kérdezem. Jó, az ismerkedős-randi hangulatához illik ez a fajta csevegés, és ami azt illeti kicsit hallani akarom, hogy hogyan forgat be egy ilyen hétköznapi, normális, kettős értelemtől mentes kérdést a kettőnk közötti táncba.

Elmosolyodom a rakciójára. Túljátszottan lehengerlő mosollyal. Ez az egyik legegyszerűbb trükk a nők eszköztárában. Ezek szerint elég lehetne ennyi megbabonázni valakit? Ugyan már. Néha lehet, de csak nagyon ritkán, és igencsak kevés embernél. A többieknél más is kell hozzá.
 Mosolyog. Halványan, de mosolyog.  Tachi esetében mindig elgondolkodom, hogy vajon őszinte-e a mosolya. Igyekszik a paranoiás részem riadót fújni, de hiába. Szeretném inkább azt hinni, hogy valóban örül neki, hogy jól érzem magam a társaságában.
A tréfálkozásán kuncogok egy sort. Most nagyon tetszik, hogy a pajzánság most kimarad belőle. Tudom, én mentem bele a játékba, de szerintem Tachi is tudja, hogy egy idő után inkább válik kellemetlenné, mint szórakoztatóvá a folyamatosan túlfűtött társalgás. Még abban a formában is, bár kicsit hosszabb idő alatt, ahogy mi játszottunk.
Amikor mellém érve a karját nyújtja hamisítatlan, kifinomult úrihölgy mozdulatával karolok belé, nem úgy, mint egy szerelmes nő a párjába. Bár magamnak el ismertem, hogy közelebb jutott ehhez az állapothoz, mint először gondoltam volna, hogy fog, de még nem érte el.
A kérdésemre adott válasza előtt is tudtam kivel állok szemben, amit nem habozok jelezni neki azzal, hogy szinte rávágom az első visszadobott kérdésre a válaszomat.
– Meg a többi lány ágyán kívül. – egészítettem ki színpadias bólintással, ártatlanul mosolyogva. Mintha nem érteném, hogy szórakozik velem…   Mindez abban a pillanatban tűnik el az arcomról, és veszi át a helyét őszinte mosolyom, hogy tényleg válaszol a kérdésre. Igyekszem felidézni, amit Taftról hallottam… De nem sikerül túl sok információt előkotornom az emlékeimből. Lényegeset annyit, hogy a 11. szinten van.
– Nem, még nem jártam ott, sem nappal, sem éjjel – válaszolok a kérdésére.  Hogy venné ki magát, ha elárulnám, hogy az egyes szinten kívül még nem jártam? Ezzel igazából elárulnám neki, hogy bármelyik másik szinten ismeretlen terepen lennék, tehát rá lennék utalva… Nem, nem kell tudnia. – De a misztikus, hátborzongató helyeknek szerintem is van egy sajátos atmoszférája, ami néha magával ragadja az embert. – újabb közös pont, bár szerintem nem ugyan azért szeretjük az ilyen helyeket.
Közben elsétálunk egy könyvesbolt mellett, aminek megakad a szemem a kirakatán. Ahogy megtorpanok az üveg mögötti könyveket nézve, az arcomon egyszerre jelenik meg a gyermeki vágyakozást, és az emlékek hadát jelző kifejezés. Várható volt amit ezután csináltam, bár modortalan. Vagy Tachival karöltve, ha hagyja magát eltéríteni, vagy egyedül, ha nem, odalépek, hogy közelebbről megnézzem a kirakatot. Az első,  ami eszembe jut a pár lépés alatt, Takashi… Ő is minden könyvesboltnál megállt, amit meglátott… A sors iróniája lenne, hogy most én érzek erre ellenállhatatlan késztetést? Az arcomon mosoly, de egyfajta bánattal elegyítve jelenik meg, így aki tudja, hogy milyen veszteség ért, pontosan tudja, mi jár a fejemben. Mindenesetre a lehető leghamarabb verem ki ezt a gondolatot a fejemből, és ránézek Tachira. Egy pillanatig igyekszem megállapítani, hogy mi a véleménye a megtorpanásról, és arról, hogy pillanatnyilag jóformán figyelmen kívül hagyom. . Ez is ki ül az arcomra, de nagyon hamar kezdem ismét a boltocskát figyelni
A kirakat elé érve rögtön megértem, miért keltette fel már messziről a figyelmemet… Mintha kifejezetten azért lett volna megcsinálva, hogy engem odacsalogasson. Néhány pillanatig az üvegre teszem a kezem, éselbűvölten állok. A legkedvesebb olvasmányaimmal hirdette magát a kis antikvárium, mint a Jane Eyre, a Consuelo, Timothy Zahn Thrawn trilógiája… A legnagyobb kedvencem nincs közöttük, de ennek most még örülök is. És most ez is mind-mind leolvasható volt rólam a kicsit is hozzá értő külső szemlélő számára.
Miután megjegyzem magamnak a pontos helyet, ha odajött velem, Tachihoz fordulok, ha nem visszamegyek mellé, és ha egyébként nem kérdez semmit, miközben folytatjuk utunkat, akkor én szólalok meg.
– Elnézésedet kérem – kezdek neki, őszinte, bocsánatkérő tekintettel a szemébe nézve - Mindig is könyvmoly voltam, és az a kirakat tele van a legkedvesebb olvasmánnyaimmal… - szabadkozom esetlenül, mert én magam sem értem teljesen, hogy mitől éreztem ellenállhatatlan késztetést, hogy odamenjek az antikváriumhoz. Lesütöm a szemet, inkább elgondolkodva, mint szégyenemben… Tachi az elmúlt egy-két percben, hiszen ennyibe telt csak az egész, figyelhette azt az oldalamat, aki nem próbált alkalmazkodni, idomulni, teljesen nyílt arcú, amiről a lelke legapróbb rezdülései is leolvashatók, azok is, amik nem tudatosulnak benne. Egyszóval majdnem minden olyasmi, ami a mai nap eddig nem, vagy csak részben volt jellemző rám. Remélem, hogy nem bizonyul hibának, hogy nem akadályoztam meg ezt az egészet. Nem mintha meg tudtam volna…

A tekintetemben őszinte érdeklődés tükröződik, amíg mesél a városról. Szélesebbre húzódik a mosolyom is, mert kicsit úgy hangzik, mintha Kyotoról beszélne: mintha karnevál lenne egész évben. Éjjel pedig mindenhol azok veszik át a hatalmat, akik rosszban sántikálnak. Persze, egy nagyobb városban mindenhol van éjjeli élet, amiben nem csak a yakuza tevékenykedik.

 – Örömmel veled tartok alkalomadtán – bólintok a felajánlására. Miért is ne? Könnyebb kilépni az egyes szintről, ha valaki van mellettem. Tachi pedig azok közé tartozik, akiket szívesen meg is kértem volna erre a feladatra.

Utánam lép, mikor magához vonz az antikvárium kirakata, és mögém állva ő s megnézi a kínálatot. Ezt csak futólag vettem észre, és csak annyira foglalkozom vele, hogy kicsit megnyugtatja a lelkiismeretemet, hogy nem néz ki dühösnek.

A bocsánatkérésemre olyan kifejezés ül ki az arcára, amit látni akartam: Olyan téma merült fel, ami komolyan érinti. Annyira komolyan, hogy egyértelműen hiába próbálnám erőltetni a dolgot, nem jutnék semmire. Ezért nem kérdezek semmit, és máshogy sem piszkálom ezt a témát, egyenlőre. Már csak azért sem, mert úgy gondolom, már az is sokat jelent, hogy nem rejtette el az arcáról. Csak elmosolyodom, hálásan, egyrész a megértése miatt, másrészt pedig emiatt az apró gesztus miatt.

Áttörte azt a falat, ami eddig visszatartott, hogy magamról komolyan beszéljek. A kérdésével pedig át is lép rajta. De már valahogy nem bánom. Az arcom ugyan elkomorodik, de más nem jelzi, hogy mennyire mélyen érint a dolog.

– Már nem tudom megmondani. – rázom meg a fejem – Amikor beléptem egy hónappal az indulás után, a vőlegényem után jöttem, hogy kijuttassam innen. – folytatom, minél tömörebben, és tárgyilagosabban fogalmazva. – Egy hét keresés után végül ő talált meg, egy üzenettel, amire válaszolni már nem tudtam: Megölték. Azóta leginkább túlélni igyekeztem. Mióta Shuékkal találkoztam keresek valami célt az itt töltött időnek, de még nem találtam.

 Igen, naiv voltam. Sőt, még mindig az vagyok. Talán veszélyes, de ezen nem tudok változtatni.

– Neked van más célod is a lányok elcsábításán kívül? – dobom vissza a kérdést, de kicsit próbálva a komor hangulatot oldani. Ettől függetlenül örülnék, ha komolyan válaszolna.

A főtérre érve átveszem a vezetést, és alig öt perc múlva ott állunk ideiglenes szállásom előtt: Biztonságos helyen, nem túl feltűnő, egyszerű fogadó. Ránézésre is látszik, hogy nem túl drága hely. Itt húztam meg magam.