Keleti rész

Az első mondatában felfedezek némi komolyságot. De csak azért, hogy a másodikkal meggyőzzön, hogy tévedtem.  Ilyen ő, legalábbis a felszínen. Vajon miért nem akarja, hogy komolyan vegyem?  MIndenesetre igazából még hálás is vagyok érte. Így megkímélt tőle, hogy én magam komolyan vegyem a helyzetet. És ha már ott tartunk miért vagyok hálás: Nyilvánvalóan észrevette, hogy a lehető legkevesebbet árulom el magamról, hiszen nem is célom titkolni, hogy hárítom a komolyabb, személyesebb témákat. Mégsem kérdezett, amiért hálás vagyok. Úgy látszik ő ezekből az információkból szeretne összerakni egy képet rólam, amit nincs kedvem megkönnyíteni. Ezeket az információkat nem túl nehéz felhasználni arra, hogy manipuláljon, én pedig nem szeretném a kezébe adni ezt a fegyvert. Én inkább a reakcióiból igyekeztem volna összerakni a személyiségét,  de ő sem könnyítette meg az én dolgomat.  Viszont ezt a fajta kihívást kicsit még élvezem is, amíg (látszólag) legalábbis beleszólásom van az események folyásába. 
- A...lábujjaid? - kérdezem kuncogva. Most már nem a fejbeverés hatására veszem újra lazábbra a figurát, és nem is annyira, mint korábban az említett okoból. - Komolyan, jez a legjobb ami eszedbe jutott? - Kicsit kiváncsi is vagyok, hogy milyen frappáns mondattal válaszolt erre.
Reakciója alapján nem ismeri a Ruby Black teát, bár  valóban illik a szeméhez a név, ahhoz pedig amit eddig a személyiségéből láttam az íz, ami hozzá tartozik.  Na nem baj, ha már rákérdezett, hogy miből van ez a tea, elmagyarázom neki.
- Az összetevői alapján nem hiszem hogy megtalálod. Ez egy taiwani teanövény neve, nem többféle növény keveréke. Enyhén gyantás, fahéjjas, édeskés, klasszikus vonalú fekete tea,  Igazi ínyencségnek számít teakedvelő körökben. Nem tudom ez segít-e valami hasonlót találni. - Közben sikerül rájönnöm, hogy melyik nevek takarnak zöldteát, és kiválasztok egy szimpatikusnak tűnőt.
 Kérdésére végiggondolom, hogy hiba lenne-e elárulni a kasztomat, hiszen ez ellenem felhasználható információhoz juttatja, Hát, fogjuk rá, hogy amellett döntök, megjutalmazom ezzel az információval cserébe, amiért nem kérdezősködött a személyes témákban.
- Az íjászatban még ennél is járatosabb vagyok - mondom kicsit szélesebbre húzva a mosolyomat. - Te miben jeleskedsz? - vált a tekintetem kissé engedélykérőbe, de főleg várakozóba.Vajon hajlandó információt kiadni magáról? 

- Nyilvánvaló az összefüggés. Mi mást látna aki épp szó szerint beléd esik? - Mosolygok tovább, kicsit azért próbálva továbbra is feszegetni egy határt, hátha sikerül egy ponton lefejtenem róla az álarcot. Közben azért csatlakozva színészkedéséhez rosszallóan megrázom a fejem, hogy a kérdésére is válaszoljak. 
- Nem csak hozzád illene, de az időszakhoz is - felelem ezúttal én némi huncutsággal a mosolyomban - Hogy én milyen ügyes vagyok! - mímelem az önelégültséget, vagyis inkább az eljátszott önelégült magabiztosságot. Ismerős neki? Nem véletlen. Szándékosan elkezdek fokozatosan tükörként "visszajátszani" Tachinak bizonyos dolgokat abból az álcából, amit mutatott nekem. Ez is egy módja, hogy előcsaljam az igazi arcát. - Az Alishan Gaba-ról ugyanez elmondható. Nem növénykeverék. Gyümölcsös, édes, mákos, feketegyeresznyés,  köménymagos rozsos aromájú, erősödő képai paprika ízzel, nehezen kivehető pikáns jelleggel. Bonyolultan hangzik, ugye? - csillan a szememben huncut fény. Ezzel igazából válaszoltam is fel nem tett kérdésére. Kedves vagyok. Közben én is fürkészem az étlapot, hátha sikerül valami használhatót kivennem belőle, de sajnos nem ismerem a növények Aincardi nevét. Azért kezd valami sejtésem lenni, hogy mi-micsoda lehet, így ha újra megkér, lehet segíteni is tudok neki.
 Félmosolya után megint meglep. Valami viccre számítottam, de ezúttal mégis komolynak tűnik a hangja. Mégis az a vége, hogy megint kuncogok. 
- Kihagytad, hogy a legjobb egyetemre jártam, és a család még mindig gazdag, ezért nem kellett soha dolgoznom. - teszem hozzá mondandójához, komolytalan hangon aztán várom, hogy ezt bólintásnak vette, vagy jelzésne, hogy téved. Nem tudok nemes felmenőmről, a családunk pedig a középosztály legközepénke megfelelő életszínvonalon él. Teljesen átlagos tehát. Én pedig egy könyvesboltban dolgoztam ahelyett, hogy egyetemre mentem volna, és nem volt még koto a kezemben. A tradíció ismerete abból ered, hogy sok időt töltöttem a kyotoi szentélyekben, mert nagymamám miko volt. 
 Úgy látszik valami eredménye lehetett a próbálkozásomnak. Vagy csak megsajnált, mert észrevette? Mindenesetre komoly volt a válasza, ugyanakkor nyílt kihívás is, amire megfelelően kell válaszolnom. 
- Asszisztensre, vagy alanyra van szükséged? - válaszolom komoly, lehetőleg mindentudó tekintettel, hogy kicsikarjam belőle az egyértelmű színvallást. Sejtem az igazságot, de szeretném tőle is hallani, hogy nyíltan válaszolhassak rá. Közben megállapítom, hogy mennyire illik rá amit mondott. Bűvész, akinek szakterülete a szívek elvarázsolása. Ezekszerint én átlátok a trükkjein, ami miatt köztudott, hogy a bűvész elveszíti a varázsát, és elmarad a trükkjei várt hatása. 

- Valahogy így. - bólintok összegézésére, és a mögötte rejlő gondolatokra is. Az ínyencség  részt én kihagynám az utóbbiból, mert még mindig nem tudtam hova tenni Tachit. Csak lassan került a helyére egy-egy darab, és azoknál sem vagyok biztos, hogy tényleg a helyükön vannak.
 A kliséhalmaz újabb kiegészítésére már viszafogottan nevetve bólogatok. Nem lep meg, hogy az állításai tagadásának vette a kiegészítésemet. Azért tovább gondolkozik, hogy akkor mégis milyen életem lehetett. Nem kívánom ebben megzavarni, úgyhogy nem szólok közbe.
  Sikerült egy őszinte, de legalábbis annak tűnő megszólalást kicsikarnom belőle a kérdésemre. Azt a választ kaptam, amire számítottam, bár a két lehetőség közül épp a másikat mondta ki, persze részéről teljesen jogos indokokkal alátámasztva. Nem vagyok teljesen meggyőződve, hogy végre a tényleges gondolatait osztotta meg velem is (kétlem ebben a témában, de azért nem elképzelhetetlen), vagy csak megmutatja milyen ügyesen tudja játszani a szerepét. Magabiztos tekintete mindkettőt sugalhatná. 
Elsőre valami komolytalan válasszal álnék elő, mint "Még eljátszhatom a buta libát" vagy "Ezekszerint megbuktam a teszten?" vagy valami hasonlóval, de az már túl messze lenne a személyiségemtől. Komoly választ adok neki, és figyelem, hogyan reagál rá.
- Ilyen fontos lenne az asszisztens a bűvésznek? - mondom a szokásosnál szélesebb mosollyal, enyhe kétkedéssel. - És, ki az alany, akinek asszisztálhatok az elvarázsolásához? - Jó, egy kis komolytalanság azért maradt a hangomban. De csak a hangomban. Bizonyára értette, hogy milyen fenntartás húzódott a kérdés hátterében. - És mit nyernék én egy ilyen társulásból? Mármint állításod szerint így is belelátok a dolgok működésébe...  - Azért merem ezek mögé a kérdések mögé rejteni fenntartásaimat és gondolataimat, mert az eddigiek alapján érteni fogja, mit akarok mondani. Csalódnék ha mégsem esne le neki. Kutatom a tekintetét, aztán megfogalmazódik bennem egy frappáns válasz az egész szituációra.
- De tudod mit? Nem társulok akármilyen bűvészekkel, de ha úgy is képes vagy nekem hatásosan bűvészkedni, hogy ismerem a szokásos trükköket, azzal bizonyíthatod, hogy elég jó vagy, hogy az asszisztensed legyek. - Nyílt kihívásra nyílt kihívás. Azt már tudja, hogy a szokásos trükkjeinek nem dőlök be, úgyhogy neki is érdekes kihívás lehet a dolog. Én pedig.... ha belemegy a játékba, ebből adódoan többmindent megtudhatok róla. Nem hiszem, hogy nem látja, mi a szándékom az egésszel, de kicsit remélem, hogy elég izgalmas az ajánlat. 
 Magam is csodálkozom, hogy még nem vesztettem el a talajt a lábam alól.  Az segített, hogy nem ért teljesen készületlenül a helyzet, és hogy úgy fogom fel, mint gyakorlatot, hogy az ilyen szituációkban ne veszítsem el az irányítást. Tachival beszélgetve nem árt felkészülni további hasonló esetekre. De érzem, hogy veszélyesen közel vagyok hozzá, hogy elveszítsem a kontrolt...
 Emiatt jött jókor nekem a váltás Tachi részéről. Igyekeszem ezt titkolni előle, úgyhogy ha nem figyelt nagyon, akkor csak a szokásos mosolyomat látja, miközben válaszolok, a fellélegzsemet nem fedezi fel.
- Igen, választottam. Ezt itt ni - bökök saját menümön a választott zöldteára. - De megvárom a rendeléssel, amíg te is megteszed. - Ezzel burkoltan visszadobtam a kérdést, és tovább figyeltem a gesztusait.

Patthelyzet állt elő, ami vagy a végét fogja jelenteni a kapcsolatnak, társalgásnak,  amit eddig teremtettünk, vagy enged valamelyikünk. Tachi nem fog, ebben biztos vagyok. Nem igazán fűlik a fogam ahhoz, hogy én engedjek, de Tachi személyisége kiváncsivá tett. Van egy bizonyos varázsa annak is, ha nehezebb megfejteni valakit az átlagnál,  bár esetemben csak abban az értelemben, hogy annál inkább szerettem volna megismerni.
Az ötletet az adja nekem a folytatáshoz, amit mond.
- Nem arról van szó, hogy megkérdőjelezem a képességeidet – ingatom a fejemet. A hangom komolyra vált, a tekintetemben pedig ott bújkál az enyhe félelem jele. Úgy döntöttem, hogy én teszem meg a patthelyzet feloldásához szükséges lépést, és egyel nyitottabb leszek. Tartok viszont kicsit tőle, hogy mit kezd az információval. Alig észrevehető sóhajjal kezdek bele, mielőtt meggondolhatnám magam. – Csak arról, hogy nem ismerem őket. Az utolsó, aki felkért asszisztensnek, előbb minden trükkjét megmutatta – a mondat végére már nem Tachit néztem, hanem a szeme mellett a távolba révedt a tekintetem, és pár pillanatra a szokásos apró mosoly is eltűnik az arcomról. Takashi ilyen szempontból hasonló típus volt, mint Tachi: nem engedte könnyen, hogy kiismerjem, ő azért, mert félt megnyílni... Mire viszont megkérte a kezemet, már apránként megmutatta, hogy ki is ő. Én pedig egyre hálásabb voltam ezért, mert egyre jobban elvarázsolt. Még a lánykérésnél is azt mondta: „ Már majdnem mindent tudsz rólam, ezért meg kell kérdeznem: leélnéd velem az életedet? Én lennék a legboldogabb férfi a földön, ha a feleségemnek tudhatnálak!”... Na elég ebből! Megígértem magamnak, hogy nem gondolok Tachira! Nem akarok visszaesni a depresszióba! Lassan visszafordítom Tachira a  tekintetem, visszatér a mosolyom, és folytatom – És azóta eldöntöttem, hogy mielőtt tudnám mit tud, egy bűvésznek sem leszek az asszisztense – a hangom ezután újra felveszi a komolytalan hangzást ahogy mosolyom is kiszélesedik kicsit. Persze részben azért, hogy teljesen legyen időm visszatérni a jelenbe. – Ami pedig az ötcsillagos séfet illeti, mielőtt felkérném egy fontos eseményen főzni, én elmennék megkóstolni a főztjét.
Közben megérkezik a tea, úgyhogy a kezembe véve belekortyolok, és élvezem ahogy a kinti hideg utolsó nyomát is eltűnteti, és felmelegít.

Számítottam valamennyire arra, hogy ebbe az irányba indul el a beszélgetés, de kicsit azért meglep, hogy mindenféle körítés nélkül reagál. Viszont tetszik, mert így nem kell sokat gondolkoznom, hogy mit rejtenek a szavai.
- Szó sem volt arról, hogy ugyanazt várnám el. - szögezem le szokásos mosolyommal. - Botorság lenne részemről. És nem is olyannak tűnsz, aki valaha, bárkinek felfedné az összes trükkjét.  - nézek Tachi szemébe, tekintetemben őszinteséggel. Kiváncsi vagyok, hogy ez neki bók-e, vagy semleges közlés. - Ahhoz viszont nem is kell, hogy tudjam, körülbelül mire számíthatok ha az asszisztensed leszek.

A kérdésére egy pillanatra megint eltűnik a mosolyom. Nem, ez a megnyílás már túl sok lenne. Igen, félek. Félek attól, hogy újra megtörténhet, ami Takashival is történt. Igen, félek az ismeretlentől.
- Tudod - válaszolok végül, a mosoly viszont még nem tér vissza az arcomra. - volt amikor erre a kérdésre az lett volna a válasz, hogy Aincardban mindentől, és főleg mindenkitől félek, és te - bökök felé, pontosabban az indikátora felé - az elsők között lettél volna a "tartsd magad minnél távolabb tőle" listámon. - ekkor mosolyodom el újra - Ehhez képest most inkább kiváncsi vagyok, de jól látod, hogy még mindig tartok kicsit mindenkitől, akivel először találkozom. Nem tartod helyesnek? - kérdezek rá mindenféle szemrehányás nélkül. - Az új szemszög pedig sokszor segít, hogy helyére kerüljenek az eredetileg összekuszált dolgok. Ettől mi okom lenne félni?
A "kínai mondásra" szélesebbre húzódik a mosolyom.
- Éppen ezért igyekszem elkerülni, hogy ugyanarra az útra rálépjek kétszer is. De csak amennyiben nem tetszett, ahova először vitt. - Ezzel talán tudatosíthatom benne, hogy a Takashival bejárt út nagyon is tetszett. Viszont ha mégegyszer "arra az útra" lépnék, mindent megtennék érte, hogy másként alakuljon a dolog. Nem engedném, hogy a választottam nélkülem induljon olyan potenciális veszélyekkel teli helyre, mint Aincard. Azóta is bennem van, hogy ha mellette lettem volna, talán megmenthetem Takashit... Viszont ettől azért Tachi még messze van. Nagyon nagyon messze. - Ha tetszett, akkor miért ne akarnám újra végigjárni az utat? Ugyanaz az út is rejthet sok újat, úgyhogy még csak unalmasnak sem lehet nevezni.

Valamiért szeretne elbizonytalanítani... Tudom, hogy nem mondtam újat neki... A legkevésbé sem tudom elképzelni róla, hogy ne ismerné az átlagnál sokkal jobban önmagát, és azt, hogy másoknak miként szeretne látszani. Nem bizonytalanodom el, hanem rá mosolygok, jelezve, hogy "Igen, és ezt te pontosan tudod" 
 A kérdése újabb lehetőséget villantana fel, hogy tükröt tartsak kicsit neki... Kicsit meg is teszem!
- Meleget, teát... - sorolom megjátszott elgondolkozással - hiszen ezért jöttünk ide, nem? - mosolyodom el, inkább az ő mosolyával, mint a sajátommal. Utána viszont visszatér az arcomra a saját kifejezésem, és kap egy komoly választ is.
- Igen, sejtem mire számíthatok. Kiváncsi vagyok, hogy vajon annál több is rejőzik-e valahol.  Ezért vagyok még itt. - mondom neki mosolyogva, tiszta, barátságos és őszinte tekintettel. Nem vagyok még teljesen biztos abban, hogy nem bújkál benne valahol az a fajta mágus, aki komolyan feltudja kelteni az érdeklődésemet.
Valahogy... nem tudom úgy komolyan venni, ahogy mondja. Még a vészjósló tekintete sem sugallja nekem azt, hogy komolyan lenne mitől tartanom.
- Miért érzem úgy, hogy nem az a kérdés, hogy a képességem meglenne-e ebből a csapdából kiszabadulni, hanem hogy akarnék-e? - reagálom le gondolatsorát újabb csalafinta félmosolya után. - Micsoda véletlen, hogy én éppen ezt mondanám, ha nem akarnám hogy valaki biztos legyen velem kapcsolatban, hogy veszélyes vagyok-e - teszem hozzá átható tekintettel és ártatlan mosollyal. Én nagyon is kezdek biztos lenni ebben a kérdésben Tachival kapcsolatban.
- Én inkább úgy fogalmaznék, hogy én az a cica vagyok, aki kiváncsi, úgyhogy körbesomfordálja az idegen fazekat, és minden oldalról alaposan körbeszaglásza, és ha még ezek után is úgy érzi, hogy ártani fog neki ami benne van, akkor nem nyal bele. - egészítem ki az áltla használt képet, sokat mondó tekintettel. - De ha ezt a képet használjuk, te engem arra a kóbór-kandúrra emlékeztetsz, aki dorombolva odabújik minden járókelő lábához, de elszalad, mielőtt rendesen megsimogathatnák, ne adj' Isten hazavihetnék. - A felvázolt kép egyenlőre erősen egy elmélet, inkább, mint akár sejtés. Leginkább azért használom, azon túl, hogy valóban lehetséges, hogy így legyen, hogy nyomot találjak, hogy merre keresgéljem a maszkon túli személyiséget. Ha kiderülne, hogy ezzel beletrafáltam, legalább részben, az kicsit meglepne, de örülnék is neki, nemcsak azért, mert saját sikeremnek élném meg, hanem mert további nyomokat adna, és egy nagy lépéssel közelebb lennék Tachi személyiségéhez. Az utóbbi tulajdonképpen ugyanígy érvényes arra is, ha abszolút rosszfelé kapisgálok... Feltűnés nélkül még az eddiginél is jobban, kíváncsibban figyelem a reakcióját.
- Untál már rá az otthonodra, vagy a haza vezető útra? - teszek fel egy kérdést, ezzel jelezve az én meglátásomat. Vannak dolgok, amiket nem unsz meg. Hiába mész haza minden nap ugyan azon az úton, nem unod meg, és hiába töltöd a délutént minden nap ugyan abban a szobában, nem válik unalmassá.  Látható különbség köztünk, hogy számomra a szerelmem is ebbe a kategóriába tartozik, míg számára kevésbé. - Én nehezen unom meg azt, ami az állandó változás, új és új meglepetések szerzésének lehetőségével bír. - egészítem ki az iménti kérdést, nyíltan saját magamra vonatkoztatva a véleményemet. Magamban levonom a következtetést Tachi megnyilvánulásából is, lassan kortyolgatva a teámat, ami közben el is fogy. Úgy gondolja, hogy újra és újra csinálni ugyan azt unalmas, ha rögtön nem is, de előbb utóbb mindenképpen. Valószínű nem szereti a megszokott dolgokat sem, és mindennapos "rutin" is csak minimális szinten és számban van nála. Ez eddig egy szabad lelkű, a megkötöttségeket ki nem állható, lázadó típust kezd kirajzolni, ami illene ahhoz is, ahogy általában a nőket kezeli... Ennél viszont bonyolultabb személyiségnek tűnik. És az embereket különben sem lehet ilyen kategóriákkal leírni, "típusokba" sorolni, úgyhogy csupán iránynak veszem ezt az információm.
Úgy néz ki, ha nem is a "trükkjeim" váltak be, de Tachi is lassan megoszt egy-két információt, burkoltan. Az is a kihívás része lenne, hogy megértsem őket? Én állok elébe.
 Miközben leteszem a kiürült csészét az asztalra, átfuttatom az agyamon, hogy mi az a határ, amíg hajlandó vagyok engedni a kiváncsiságomnak. Mire a csésze az asztalra kerül, nekem is megszületik a döntésem, amihez minden makacsságomat latbavetve fogom tartani magamat, hacsak erőmből telik.

 A szememben felvillan a kihívó fény a mosolyom fölött, amint kimondta, hogy titokzatosabbnak kéne maradnia: Állok elébe. Ha valóban szeretné tovább élvezni a társaságomat, akkor egyre kevésbé lesz titokzatos, ebben biztos vagyok. Egyenlőre pedig nem érzem úgy, hogy elvesztettem volna a minimális irányítást, úgyhogy én sem sietek sehová.
– Nekem sokkal érdekesebbnek tűnik az a kérdés, hogy te meddig vagy hajlandó elmenni, hogy elrejtsd. – reagálom le újabb kihívását. Gyakorlatilag mostmár nyíltan elismerte, hogy az igazi arcát rejtegeti, én pedig abból, hogy ezt így kimondta, úgy érzem, hogy még élvezi is, ha valaki megpróbálja megfejteni. Vajon ugyanígy élvezni fogja azt is, ha egyszer sikerül valakinek?  A szememből sugárzik, hogy nem fogok önként besétálni a csapdájába, úgyhogy valahogy neki kell belecsalnia, ha ezt szeretné. Én a magam részéről már meghúztam a határt, ameddig hajlandó vagyok elmenni, de még nem értünk el hozzá.
Miközben a kezemért nyúl egy pillanatra megfagy számomra az idő. El kell döntenem, mit kezdjek a helyzettel. Persze, megszokott udvarlási forma a kézcsók, amiből nem szabad nagy ügyet csinálni. sok férfi pusztán udvariasságból teszi, nincs benne semmi személyes... Tudom, nagyon is jól. Csakhogy Takashi halála óta nehezen tudtam kezelni még az ilyen dolgokat is... Eiki esete jó példa erre... Nem kellett volna akkor sem annyire heves érzelmeket kiváltania az érintésnek, hiszen semmi nem volt mögötte...  Kicsit félek, hogy ez a kézcsók is hasonló hatást válthat ki…Ha viszont Tachinak most nem engedem ezt a gesztust, az egyértelmű meghátrálásnak tűnne, pedig nem jelentené azt... És nekem sem ártana, ha nem csak a verbális trükkökhöz, de az udvarlás non-verbális eszközeihez is újra hozzászoknék... Chakna, Chakna… Hiszen tisztában vagy te vele, hogy mihez kell kezdened az ilyesmivel, hát csináld!  Mindez a másodperc törtrésze alatt átszaladt a gondolataimon… Sem a kezem rándulása, sem egyéb nem jelezte ezt kifelé, maximum a tekintetem alig észrevehető, pillanatnyi változása.  Amint újra mozgásba lendül számomra az idő, beleegyező tekintettel Tachira nézek, és szélesebbre húzódik a mosolyom. Mondhatni pókerarccal engedem, hogy kezet csókoljon. Hihetetlen, hogy csak belegondolnom kellett a dologba, hogy el tudjam viselni egy férfi érintését… Bárcsak megtettem volna korábban… Eddig mindenképpen elmegyek, hogy megtudjam kicsoda igazából Tachi, ha ezt próbának szánta.
Arra, amit válaszol a hasonlatomra felkapom a fejem. Persze nem a feltűnő módon, csupán a szemöldököm apró rándulása jelzi. Meglepő. hogy éppen az otthon említése révén kapok újabb darabkákat a kirakóshoz...
– Még kiváncsibbá tenne a dolog – felelem a kérdésére. – Érdekelne milyen otthona volt, és hogyan lett belőle kóbor-kandúr. És hogy mi az oka, hogy nem engedni megsimogatni magát. – meg sem próbálok trükközni, felesleges volna. Kíváncsi vagyok, hogyan válaszol. A reakciója remélhetőleg segíteni fog helyükre tenni a darabkákat, amik eddig bizonytalanul lógtak a levegőben.
 Ezt a szót bizony nem hallottam még az otthonra mondva… „Ijesztő”… Tovább fürkészem az arcát, és a tekintetét… Ezt a darabkát is szándékosan adja oda? 
- Valóban ijesztő tud lenni. – bólintok kissé elgondolkodva. Eszembe jut a gyerekkorom… Mindig ijesztő volt otthon lenni, ha valami csínyt követtem el. Ijesztő volt hazamenni, ha rosszabb jegyet kaptam, mint amit vártak tőlem… És ami azt illeti, ijesztő volt valamennyire a bezártság gondolata egész kamaszkoromban… Nem voltam lázadó típus, de én is vágytam a szabadságra… Utazgatni, nem kötni magam sehová… Butaságnak tűnhet, hiszen az emberek többségének mindez apró kellemetlenség. Én is mosolygok magamban rajta, de akkor nagyon is valóságos dolgok voltak ezek. Végignéztem az előttem ülő fiún, és a lázadás, a szabályok kijátszásának gondolata valahogy tökéletesen illett a képbe.  – Nincs miért irigyelned. – reagáltam erre a gondolatára is. – A legnagyobb izgalom otthon a cicánk ellátása volt. – Na, ezzel vajon mit kezd?  Már tudta, hogy nem egy nagy és neves családból származom, most pedig azt is elmondtam, hogy a származásomnak megfelelő átlagos életet éltem, kívülről nézve mindenféle izgalom nélkül. Nem túl érdekes, és ha jól figyeltem meg eddig, akkor ezek után vagy azért is minden apró részletet megpróbál majd megtudni, vagy egyáltalán nem fogja érdekelni a továbbiakban a hátterem. Van tippem a kettő közül…
 A süteményről bevallom, elfeledkeztem, amíg meg nem kínált vele. Egyébként sem vagyok édesszájú, és éppen ezzel egyidőben fogyott el a teám, úgyhogy megrázom a fejem
 – Köszönöm, de vigyázok az alakomra – tettem hozzá részben gúnyos, részben komolytalan hangon. Udvariaskodhattam volna, de valahogy ez így jobban illett a beszélgetésünkhöz. És mellesleg újabb dolgot árultam el magamról: Messze állok attól a fogyókúrázó plázacicától, akinek a szájából komolyan elhangozhattak volna ezek a szavak. Az ilyen lányoknak szólt a hangomban a gúny. Sosem értettem őket, veszélyesnek tartom amit csinálnak, és a viselkedésük pedig minden nőt lealacsonyít… Nem vagyok rá feltétlenül büszke, de így érzek az ilyen lányokkal kapcsolatban… Tachinak ezt azért jelzem ilyen formán, mert a hozzá hasonló bűvészek legkönnyebb célpontjai éppen ennek a típusnak a képviselői. Őszintén valahol meg tudom érteni a srácokat, akik nem akarnak komolyabb ismeretséget az ilyenekkel…

A kézcsókot követően figyelem, milyen következtetésre juthatott a beleegyezésemből. Nem a tekintetében, és nem is a szavaiban keresem a választ, inkább a szavai mögöttes tartalmában, és abban, amit tesz.
Úgy látszik nem kapok választ a kérdéseimre… Helyette viszont ott a lassan már tőle megszokott pimasz mosoly, és az elbizonytalanítónak szánt válasz. Ezt a részét a személyiségének már ismerem. Viszont csak akkor lehet kijelenteni, hogy ismersz valakit, hogyha már sokféle arcát láttad. Lehet valakinek egy bunkó oldala, ami a megfelelő (Tachi esetében inkább használnám a kiválasztott szót az eddigiek alapján) lány mellett lovagiassággá változik. Az egészet ezekből a darabkákból lehet csak összerakni.  Nem, nem sikerült elbizonytalanítania. Biztonságosnak érzem a felállított korlátokat,  még ha lehetséges is, hogy alaptalanul, úgyhogy félelem nélkül mozgok közöttük, lépésről lépésre közeledve a határokhoz.
– És még nem is hallottam a teljes történetet. – mosolygok, jelzésértékű tekintettel. Hogy reagál, ha kicsit visszaveszek a kíváncsiságomból, mintha kezdeném unni?
Kihívó tekintetét én barátságos csillogással szememben állom, szokásos mosolyommal.
– A cicáknak megvan az a tulajdonsága, hogy ügyesen kiszúrják a számukra veszélyes dolgokat, bármennyire el van fedve a szaguk ínycsiklandó illatokkal. – jegyzem meg, szinte mellékesen, továbbra is állva a tekintetét. Na nem értek én ennyire a macskákhoz, de félig-meddig azért tapasztalatból beszélek. Próbálna csak meg Himo-nak, a cicánknak az ételébe csempészni valami gyógyszert…
- Igen, ez könnyen elképzelhető – felelek felocsúdva az emlékekből. Nyilván kiült az arcomra, hogy mire gondolok, és jópont, hogy nem gúnyolódott rajta. Most nyíltan figyelte az arcomat, én pedig nem akarok semmit elrejteni, úgyhogy csak kicsit szélesebben mosolygok, mint eddig.
- Látod, máris érdekesnek találod. – kuncogok a válaszára, de én sem fűzök hozzá újabb magyarázatot, mert láthatóan nem igazán izgatta a téma.
 Kérdésére enyhén felhúzom a szemöldökömet, ami azt is jelzi, hogy komolyan megfontolom mit válaszolok. Számítottam az ilyen kétértelmű firtatásokra, és nem akartam figyelmen kívül hagyni. Nem hinném, hogy provokációnak szánta… Azt valahogy nyíltabban képzelném tőle…  
-  Nos, egy teának nehezen tudok ellenállni – szólalok meg pár pillanat gondolkodás után, és most megint az én tekintetemben csilllog kihívás. Ha ki akart billenteni  a lelki egyensúlyomból, ahhoz több kell. Nem jövök zavarba, hiszen találkoztam már odakint sok fiúval, akinek nagy volt a szája, és mindenfélét összehordott, miközben nem gondolta komolyan a dolgokat amikről beszél, és a lányok legkisebb közeledésére kétségbeesett, és nem tudta mit tegyen. A szavaktól nem fogok zavarba jönni, Tachi pedig eddig nem adta jelét, hogy a verbális „csatározáson”, és a korlátok feltérképezésén túl más szándék is rejlene a szavai mögött… És téved ha azt hiszi, hogy lankad a figyelmem. Ő pont az a fajta srác, akiről el tudom képzelni, hogy amint lejjebb engedném a  védelmemet már nem csak beszélne. Neki nem csak a szája jár, pusztán jó megfigyelő, és elég óvatos ahhoz, hogy ne kezdjen ilyesmibe gondolkodás nélkül. Kiváncsian figyelem, hogy ez a feltételezésem igazolódik-e.

Azt hiszem először nevetek fel visszafogottság nélkül a „műsormegszakításra”… És kifejezetten jó érzés. Mióta Aincardban vagyok, nem sokszor nevettem így, és jó pont jár Tachinak, hogy sikerült elérnie.
– Szóval ennyi volt az első „csali” epizód… - jegyzem meg félig megjátszott csalódottsággal, másrészt pedig őszinte mosollyal, és jelezve, hogy ismerem a sorozatok trükkjeit, de nem vagyok vevő rájuk. Kicsit komolytalanítani szeretné a témát, én pedig nem akarok erőltetni semmit, úgyhogy hagytam, hogy elterelje a beszélgetést.
– Ó, ha ez a helyzet, lehet az első könyvesboltban megveszem, ahol megtalálom – incselkedem kicsit – vagy az is lehet hogy az elsőt felteszem a könyvespolcra, és ott fog porosodni, és el is felejtem… - csatlakozom a morfondírozáshoz. Nem, még nem döntöttem... Közben az agyam kattog… Persze, szeretem én az izgalmas történeteket… De lenyűgözni sokkal jobban letud az igazság, ha emberek történetéről van szó… Talán emiatt szerettem jobban a történelmi regényeket, amiknek van valóságalapja a romantikus idilleknél… 
- Az attól függ, mit takar a te használatodban az érdekes – mosolygok tovább a megjegyzésére. A tekintetem, ha figyelmes,  elmondja neki, hogy mondták már… vagyis különösképpen egy bizonyos valaki mondta már, hogy érdekes vagyok. De van egy olyan érzésem, hogy nem egészen úgy értette, mint most Tachi.
Arra, hogy új információt várt volna egy mosollyal, és rendkívül sokat mondó tekintettel reagáltam.  Benne volt, hogy „Nahát… Tényleg?” ,  hogy „ Igen, tudom” na meg a kihívás, hogy akkor próbálkozzon másként. Láttam, hogy nem neheztel, úgyhogy nem is próbáltam engesztelni.
Amikor feláll,  én megvárom, hogy mellém lépjen. Számítottam az udvarias gesztusra, és kedvesen mosolyogva elfogadom a kinyújtott kezét. Igazából mióta a teám elfogyott készültem lélekben a távozásunkra, és most kíváncsian figyeltem hogy mit tesz Tachi. Fel vagyok készülve, hogy könnyen lehet, hogy ez az utolsó lehetőségem, hogy megváljak Tachi társaságától, úgyhogy amennyire lehet jó lenne előre látnom ami történhet. Ami a fiút ismerve nem lesz könnyű feladat.
Fizetés után ha felajánlja, engedem Tachinak a kabátomat felsegíteni, majd alkalmazkodva hozzá vagy előszőr lépek ki azt utcára, vagy követem őt. Ha megáll a kis teázó előtt, megállok, ha elindul valamerre, akkor viszont nem követem, hanem megvárom, hogy megkérjen, ha eddig nem tette, és megkérdezem hová szeretne menni.

 Bevallom meglep a békés mosoly. Nem mintha arra számítottam, hogy valami komoly reakciót vált ki az íncselkedés, de valamiféle szellemes válaszra azért számítottam. Az viszont amint a mosoly mögött érzek kifejezetten szimpatikus. Rám hagyta a döntést a kérdést illetően, és ha most megmondanám neki, hogy ez tetszik, biztos vagyok benne, hogy nem lepődne meg, csak mindentudón vigyorogna. A szavak helyett a tekintetemmel, és egy mosollyal igyekszem tudtára hozni ugyanezt.

Az a fajta magabiztosság és erő, amit a reakciója sugalt, számomra kifejezetten vonzó egy férfiban… Nem hatalmaskodás, és nem felvágás, hanem erő, amivel ha akar biztonságot adhat, és a magabiztosság, ami jelzi, hogy ennek tudatában van, és alkalom adtán él is vele. Na, van még ehhez hasonló tulajdonság? Vagy ez is csak színjáték volna?

– Ebben biztos voltam – mosolyogok kissé rosszallóan feleletére. Tudtam, hogy pozítív jelentétartalma van a szónak az ő használatában is, de én a konkrét hozzá kapcsolt fogalmakra is kiváncsi lettem volna.  Na nem mintha ezt ő nem tudná… Persze hogy bóknak szánta, annak is fogadom, de még mindig igyekeztem gyűjtögetni a kirakós darabkáit…  És ő pedig még mindig nem szándékozik megkönnyíteni a dolgomat. Nem baj, egy darabig még biztosan élvezni fogom a kihívást, ha az eddigiekhez hasonlóan folytatódik a társalgásunk.

Minden egyes udvarias apróság után, amit sikerült mosolyogva fogadnom, és nem elveszítve a lelki egyensúlyomat, magamban megdicsérem magam, és adok magamnak egy képzeletbeli nagy pirospontot. Mire kiérünk az ajtón, ilyen szempontból gyógyultnak nyilvánítom magam a Takashi halálakor átélt traumából. 

– Köszönöm – mosolygok rá kilépve az ajtón, és sokkal, sokkal többet értek ez alatt, mint az udvariasságáért való köszönnetnyilvánítás. Ha nem is tudott róla, nagyon sokat segített nekem. Mostmár nem fog gondot okozni egy férfi társasága, és ezt neki köszönhetem, legalább részben. Ezt persze neki nem kell tudnia.

Kint szó nélkül elindul, én pedig úgy döntök, megvárom, míg néhány méterre eltávolodik, és ha addig nem fordul vissza, és kér meg, hogy utána menjek, akkor elindulok vissza a szobámba. Mivel figyelem feltűnik a mozdulat, hogy végig húzza a kezét a korláton, és nem kell sokat gondolkodnom, hogy felmerüljön bennem a gyanú a következő lépésével kapcsolatban.

 Nem ér meglepetésként tehát, hogy elhajítja a hógolyót. Így sem a legkönnyebb kitérni, de az íjászathoz jó reflexek kellenek, úgyhogy sikerül időben odébb lépnem. Megharagudhatnék az aljas húzásért… De miért tenném, hiszen bántó szándék nem volt benne, és ami azt illeti kifejezetten szeretek a hóban játszani. Végighúzodik az arcomon egy játékos mosoly, de egyenlőre nem hagyom kibontakozni ezt a gyerekes énem, és csak mint „bosszú” dobom meg én is egy hógolyóval, ami elől ha akar, valószínűleg annak ellenére is ki tud térni, hogy íjászként elég jól célzok.

Nem kerüli ki a hógolyómat, és ami azt illeti mintha kihívás villant volna a szemében. Ezt aztán alátámasztotta az is, amit mondott.  

- Ez olyan „szerelemben és háborúban mindent szabad” típusú háború? – kérdezem huncut csillogással a szemembe, mosolyogva elfogadva a kihívást. Miért is ne? Ha neki sincs ellenére a játék, én ugyan nem vagyok ellene

Miközben ő a közeli hóbucka felé araszol, én gyorsan felmérem a terepet, hátha találok a közelben valami használható fedezéket. Hát, ami azt illeti ilyen szempontból nem volt a legmegfelelőbb a terep. Vigasztalt, hogy neki ugyanannyira nem akadt hasznos fedezék, mint nekem. Végül csak egy marok havat kaptam fel a földről.  Volt rá elég időm, mert ő sem siette el a hógolyók gyártását. Nem folyamodtam aljas trükkhöz, megvárom két-három hógolyóval  a kezem ügyében, míg ő dobja felém az első hógolyót.

Ahogy repkednek felém mondhatni minden lehetséges irányból a hógolyók hamar felmérem, hogy bizony esélyem sincs mindet elkerülni. Úgy tűnik másodszor is vizes lesz ma a ruhám.

Nevetve dobálgatom én is a lövedékeket, mintha csak nyílvesszőket lődöznék (persze, azért annál lassabbak voltak), számolva az oldalra lépéseivel is, így egy-két havas „gránátom” biztosan eltalálta őt is.

Nem kerüli el a figyelmemet, hogy közeledik az állásomhoz. Nem zavar viszont meg. Annál könnyebben eltalálják az újabb hógolyók. 

Aztán, hogy meglepjem, és bár túl sok sikert nem jósolok a kísérletnek ilyen téren, zavarba hozzam, egy legkevésbé sérülésveszélyesen érkező hógolyót engedek a homlokomnak csapódni. A tőlem telhető legkevesebb színpadiasságot szőve a mozdulatba belevetem magam a mögöttem lévő, puha hóba.  A ruhám egyébként is vizes lett újra, így emiatt nem aggódom. Ha abszolúte sikertelen a kísérletem, akkor egyszerűen alkotok gyorsan egy hóangyalt, aztán felpattanok, és leporolom a havat  a ruhámról.