Északi rész

Mikor, az ablakhoz mentem, és gyáva módon megfutamodtam volna, hirtelen, egy furcsa, rossz szándékot éreztem magam mögül, megfordultam, de már késő volt, Kazuma ütése, elkerülhetetlen volt. Majdnem kiestem az ablakon, de szerencsére, csak az ablak mellett lévő sarokba zuhantam be. „Kezd elegem lenni, hogy mindenki ütöget.”
- Ezt mégis mért kaptam?
Kazuma, idegesen a torkomhoz szorította a kését, majd közölte, hogy ne hagyjam őt így itt és hogy nekem kell közölnöm Hanával a helyzetet…
- O-oké… rendben… majd elmondom neki én. De cserébe, gyere el velem egy küldetésre.
Elindultunk lefelé, ha nem sikerült meggyőznöm, majd később megpróbálom. Leértünk, Hana már a lépcső alján várt minket.
- Na? Sikerült megbeszélni? -
- Öööö.. Tudod… az a helyzet… Hogy…. Én erre még nem egészen állok készen.
Lecsuktam szemeimet, és vártam az üvöltését. Megragadta kezeim és egy csókot nyomott homlokomra.
- M-mégis mit csináltatok ti ketten?! -
Szólt kicsit elpirulva.
- Ehh?? ne gondolj semmi rosszra... Kazuma nem olyan...
- Akkor mégis mi ez az egész? -
- T-tudod.. kicsit elgondolkoztam... ez olyan hírtelen volt.. tudom, hogy itt bármikor meghalhatunk, meg minden.. de akkor is... ez nekem túl gyors.
- Ezt mondhattad volna előbb is, már teljesen beleéltem magam. Biztos nem mondtál neki semmit ami miatt meggondolhat magát? -
Nézett Kaura mérgesen.
- Nem.. Mondom hogy semmi ilyet nem mondott... De mint mondtam, ez így nem fog menni.
- Rendben, ha ennyire akarod, hát legyen... De kérlek, ne tégy semmi butaságot ezzel a sráccal, ez nem helyes. -
Kissé elpirultam.
- M-még szép hogy nem teszek.
- Várni fogok rád, kérlek ne halj meg. -
- Neked is életben kell maradnod.
Megcsókoltam, és ezzel, el is köszöntem tőle.
- Köszönöm ezt a csodás estét.
Ő elhagyta a fogadót, én és Kazuma, továbbra is ott maradtunk, leültem enni s kértem Kazumát, hogy beszéljük meg a részleteket a küldetéssel kapcsolatban. „Remélem belemegy, egy társa lenne szükségem és Kazuma megfelelő lenne, nagyon boldog lennék, ha együtt mehetnénk küldetésre.”
- Szóval.. Bele is kezdek… Először is, kérlek, segíts fejlődni, egy nagyjából két hetes kemény exp gyűjtés alatt, hogy minél erősebb lehessek a küldetésen. Ez neked is nagyon jó lenne, hisz rád is rád fér a fejlődés, és csapatban egyszerűbb. Másrészt, a küldetés jutalma sem marad el, ha jól összedolgozunk.

Nem válaszoltam Neuronak amikor a küldetésről beszélt de végül vele mentem. Ha másért nem is a fogadót mindenképp elhagyom és talán Neurotól is megszabadulok, miután beszélt a lánnyal. Elindultunk a lépcsőn és Hana már ott várt az alján. Neuro pedig elkezdett magyarázkodni de nem olyan irányt vett a téma, ami a kedvemre való lett volna.
Mikor a lány megkérdezte, hogy mit csináltunk rögtön éreztem, ahogy a vér elönti az arcom, és amikor hozzám intézte a következő kérdését, örültem, hogy Neuro megelőzött a válaszadással én meg a tenyerembe temettem az arcom. Miért kerülök mindig ilyen hülye helyzetekbe? Ijedten hátráltam egy-két lépést a lépcsőn mikor azt mondta, hogy ne csináljunk semmi „butaságot”.
– Én nem vagyok olyan! – szakadt ki belőlem – Ha fizetnél, se érnék hozzá! – Végigfutott a hátamon a hideg a gondolatra. Annyira elegem van ebből…
Hana végül elment és otthagyott a legidegesítőbb emberrel, akit ismerek. Szép kilátások. Megint. Végül leült és nekiállt a reggelinek vagy most már inkább ebéd ugyanis sikerült elég sok időt elpocsékolnunk ezzel az ostoba közjátékkal. Leültem vele szembe és beszélni kezdett. Mikor végzett a kelleténél talán hangosabban kiáltottam fel.
– HAH! Tudtam! – halkabban folytattam, hogy ne zavarjuk nagyon a többi vendéget… - Tudtam, hogy van valami hátsó szándékod ezzel a fene nagy barátkozással. – szinte már fölényes mosollyal néztem le rá. Engem te nem versz át… - Legutóbb legyőztelek, és most kuncsorognál az erősebbnek, hogy segítsen neked mi? Csak nem értem minek kellett ehhez ez az ostoba színjáték de mindegy is... – Itt megálltam és elgondolkodtam. Az addig rendben van, hogy ez kiderült de most mihez kezdjek vele? Eszembe jutott a tervem, amin annyit gondolkoztam. Legutóbb ha egyedül lettem volna, akkor biztos, hogy otthagyom a fogamat, de most nem, mert sokkal erősebb lettem azóta. Viszont ha mélyebbre megyek ott megint sokkal veszélyesebb, és ki tudja, hogy nem futok-e össze vele… Pff legalább olyan veszélyes a dolog egyedül mintha mást is beavatok. Nem bízom benne. Túl furcsa. Vettem egy mély levegőt.
– Rendben segítek neked. – gondolkodtam, hogy többet is mondjak neki de, végül úgy döntöttem, hogy inkább még várok. Majd később döntök. Egyelőre legyen elég ennyi.

Ahhoz, hogy befejlődjek, a két hét helyett, másfél hét is elég volt. Fárasztóan és a rengeteg edzés miatt igen csak gyorsan telt, próbáltam nem gondot okozni Kazumának és komolyan vettem az exp gyűjtést. Minden erőmmel azon voltam, hogy, elismerést szerezzek tőle. Nem mutatott ki túl sok érzelmet magába fojtotta őket, ha egyáltalán érzett bármit is. Esténkén, míg ő aludt én átvettem a régi mesteremtől tanult mozdulatokat. Csak minden második éjszaka aludtam, de így sem jelentett nagy problémát. Mondhatni, talán kissé összeszoktunk Kazumával, most már nem lehet akkora kihívás egy küldetés. Beértünk a fogadóba, a sikeres fejlődés után. „Innen indultunk másfél hete, és most újra itt vagyunk. Érdekes, hogy mennyi minden történt ez idő alatt. Rengeteg mobon vagyunk túl. Igaz, Kazuma kissé ellenséges volt ez idő alatt, de ez most már mit sem számít, túl estünk rajta és én boldog vagyok.”
- Végül is megvan, hogy hova megyünk?
Gondolkodóba estem, hiszen annak ellenére, hogy megkértem, hogy jöjjön velem küldetésre, valójában egy küldetésről sem tudok.
- Valójában.. én egy küldetést sem tudok. Bocsi, hogy így belerángattalak ebbe, de ha gondolod, akár most rögtön elmehetnénk küldetést keresni, ha te nem tudsz jobbat.
„Megint hallgathatom majd a szidását… Csak ez megy neki.. olyan mint egy házsártos vénasszony.”
Ekkor egy üzenetem érkezett Hanától.
/ Mi a helyzet veled? Sikeresen túl vagyok egy újabb küldetésen./
Kissé féltékeny voltam ezért, bár egész héten tartottuk a kapcsolatot, míg én itt szenvedtem ő küldetéseket csinált.
/Nemsokára talán mi is indulunk küldetésre Kazumával, egyébként itt minden rendben, remélem nálad is./
Elküldtem az üzenetet és bezártam a panelt.

Elszállt az idő és megint itt ültünk a fogadóban. Nem sok említésre méltó dolog történt az utóbbi tíz napban, hacsak az nem hogy nem egyedül töltöttem ezt az időszakot. Minden úgy ment, ahogy az az MMO nagykönyvben meg van írva, már ha létezik ilyesmi. Azt hiszem, nem létezik de nem ez a lényeg. Neuro végre befejlődött. Időközben megtudtam hogy csak egyes szintű (mostmár kettes) és ezen kicsit meglepődtem hogy ez hogy lehet de nem firtattam a dolgot. Biztos ő is azok közé tartozott, akik hetekig nem hagyták el a Kezdetek Városát és ott várták a csodát. Viszont megint eltértem a témától. Furcsa módon egyszerűen telt ez az időszak. Sokkal kevesebb gondom volt Neuval mint vártam. Azt hiszem kicsit megemberelte magát a közelemben és megpróbált kicsit ”normális” lenni. Igazából nem sokat beszéltünk. Csak néha pár szót de örültem, hogy csendben van és teljesen a kitűzött célra koncentrált. Most pedig itt volt az ideje, hogy kicsit magára hagyjam, ugyanis fontos hírt kaptam…
– Két pohár vizet kérnék. – Mondtam a fogadósnak. Ahogy elfordult alig hallhatóan morogott valamit. Úgy tűnik, továbbra sem tetszik neki a jelenlétünk de, nem foglalkoztam vele és neki sem volt kedve balhét kezdeni, így a kezembe nyomta a poharakat én, pedig elindultam Neuro felé, aki addigra már leült az egyik asztalhoz. Letettem elé a poharat és belekortyoltam a sajátomba miután leültem vele szemben.
Pár percig csendben ültünk aztán Neuro megszólalt. Mikor befejezte, láttam rajta hogy kissé összehúzza magát. Alig észrevehető mozdulat de tudtam mit jelent. Láttam már párszor mikor felbosszantott és félt, hogy mit reagálok. Mielőtt válaszolhattam volna neki észrevettem, hogy üzenete érkezett. Úgy tippeltem Hanától bár nem néztem meg. Nem voltam rá kíváncsi. Megvártam, míg bepötyögte a választ addig én is kitaláltam, hogy mit fogok mondani. Kiittam a maradék vizemet, aztán belekezdtem.
– Nem megyünk küldetésre. Legalább is még nem. Kaptam egy üzenetet, hogy páran készülnek megtámadni a negyedik bosst. Holnap után mennek. Ezen mindenképp részt kell vennem, mert… - inkább nem mondok most többet. – de nem kell küldetést keresned. – alaposan megrágtam a szavakat, mielőtt kimondtam őket. – Lenne egy dolog. Nem egy sima küldetés és elég veszélyes lehet. Ha nem akarsz nem muszáj jönnöd. Van időd eldönteni amíg távol vagyok. Tőlem addig akár Hanát is megnézheted de, ha visszatérek… akkor ezt azonnal meg szeretném tenni. Akár jössz akár nem.
Vártam a reakcióját miközben az arcát fürkésztem. Végül komoly arccal bólintott. Lehet, hogy fölöslegesen megyek oda vissza de, muszáj, még ha már teljesen kifosztották, akkor is. Végül elköszöntem tőle és felmentem a szobámba. Furcsa hogy most megint egyedül leszek. Azt hiszem, kicsit megszoktam, hogy a közelemben van. Mindegy eddig is mindent egyedül csináltam és ezután is megleszek. Holnap pedig azt hiszem, pihenek mielőtt megküzdök azzal a bossal bármi is legyen…

Visszatértem. Túléltem. Legyőztük a bosst. Most pedig itt az ideje, hogy elvégezzem a dolgomat, hogy tovább léphessek a felsőbb szintekre. Ismét a Kezdetek Városában vagyok. Már csak egy dolog hiányzik, ahhoz hogy elindulhassak. Neuro. A város főterére tartottam miközben egy üzenetet kezdtem el pötyögni Neuronak hogy ott, találkozzunk. A vicces az egészben, az hogy a félig átlátszó ablak mögött egyenesen őt pillantottam meg. A látványa viszont kevésbé volt vicces. Az életcsíkja úgy a felénél lehetett és úgy nézett ki, mint akit alaposan kicsináltak azt leszámítva, hogy nem volt tele kék-zöld foltokkal meg sebekkel. Aztán szépen szétterült a földön. Ennyit a tervemről…
Sokan ijedt képpel bámészkodtak, és amikor közelebb léptem egyből rám terelődött a figyelmük.
– Tünés! – Mordultam rájuk. Páran tétovázva elindultak a dolgukra de a többség továbbra is minket bámult.
– Azt mondtam, takarodjatok! – kiáltottam feléjük miközben már a késemmel hadonásztam. Talán a kések a külsőm vagy csak a határozottságom miatt de hirtelen mindegyiknek sürgős dolga akadt és félig gyanakvó félig kíváncsiskodó arccal figyeltek miközben lassan távolodtak. Letérdeltem Neuro mellé és egyszer-kétszer gyengén megpofoztam hátha magához tér. Elgondolkodtam rajta hogy talán megmérgezték, de az élete nem csökkent tovább és azon kívül, hogy nem mozdult semmi jelét nem, adta annak hogy bármi más baja lenne.
Pff nem hagyhatom így itt. A végén még valami rohadék kiviszi a városból, aztán végez vele a cuccaiért. Egy pillanatra megfordult a fejemben hogy ezt én is könnyen megtehetném de, elhessegettem a gondolatot. Bármennyire is rossz belegondolni de szükségem van rá. Nincs jobb, nem válogathatok. Nehézkesen felvettem a hátamra és az északi kapu közelében lévő fogadó felé indultam. Talán nem az van a legközelebb, de jó hely a kelleténél kicsit magasabb árai ellenére. Sokan megbámultak de nem igazán foglalkoztam velük, mivel senki sem próbált megállítani.
Hamarosan a fogadós már ismerős arcába néztem, aki a szokásosan komor hangulatba került, amikor meglátott minket. Ugyanakkor nem volt oka panaszra. Mindig időben fizettem így átadta az egyik szoba kulcsait és hozzá kedvesen megszólalt.
– Nesze. – Hangzott a tömör mondat. Nem kedvel túlzottan az már biztos.
Egy két ágyas szobát vettem ki és neki is kifizettem. Normál esetben nem engedném, hogy velem egy szobában legyen de, amíg nem tudom, hogy mi baja van, addig szeretném szemmel tartani. Leraktam az egyik ágyra. Még mindig nem reagált semmire. Már kezdek aggódni érte. Az élete viszont nem csökkent, sőt egy kicsi talán még regenerálódott is belőle. Ha holnap reggelig nem kell fel, akkor keresek valakit, aki esetleg meg tudja mondani, hogy mi baja van.
Megettem egy zsömlét aztán vártam egy darabig. Kicsit babráltam az inventoryval, ücsörögtem, járkáltam. Közben a fél szememet végig rajta tartottam. Elgondolkoztam hogy üzenjek-e Hanának végül elvetettem az ötletet. Nem voltam benne biztos, hogy Neu szeretné, hogy Hana így lássa. A semmittevés kikészített de időközben teljesen besötétedett. Úgy döntöttem ideje lesz aludni egyet.
– Neuro. – mondtam félhangosan, és kicsit megrángattam a kezét, de szokás szerint semmi válasz. Leheveredtem a saját ágyamra és nagy nehezen végül elaludtam.
Mi a francot csináltál míg távol voltam!?

Az ájulásom után, szörnyű rémálmok következtek, annak a párbajnak a rémképei, nem is párbajnak, hanem kivégzésnek. Igen ez inkább annak betudható volt. Csoda, hogy sikerült megmenekülnöm. Ez is csak annak volt köszönhető, hogy az agyam folyamatosan dolgozott. A harc újra és újra lejátszódott bennem, ekkor már éreztem azt a fájdalmat, amit a játék elnyom bennünk, és tüdőmet megtelítette a vér a rémálomban, kívülről láttam magam, ahogy szánalmasan fekszek a földön, s a fájdalomtól mozdulni sem tudok, ezekben az álmokban, nem sikerült megmenekülnöm, a végzet utolért és ellenfelem kegyetlenül kivégzett. Mikor felkeltem, Kazuma nem volt ott a szobában, én sírni kezdtem, könnyeim záporszerűen jöttek és jöttek. Nem is tudom, hogy azért sírtam e, mert örültem, hogy túléltem, vagy azért, mert majdnem meghaltam. Nem tudom, de testem rettegéssel volt tele. „Félek, nem akarok meghalni.” Ekkor, Kazuma bejött a szobába, ekkor úgy döntöttem közölnöm kell vele a helyzetet.
- F-félek, majdnem megöltek. K-köszönöm, hogy megmentettél, de sajnálom, nem tarthatok veled. Nem akarok meghalni. Mos már értem, nem szabad olyat mondani hogy, vegye valaki az életem.
Ekkor Kazuma, már az ágyam mellett állt. Belemarkoltam a ruhájába, és újra sírni kezdtem.
- Majdnem meghaltam, egy ütéssel elintézhetett volna, a puszta kezével megtudott volna ölni. Olyan gyenge vagyok.
A félelmem túl nagy volt, és ekkor már nem tudtam volna egyedül talpra állni, és az emberek közé menni.
- Kérlek, Kazuma.... Te ne halj meg jó?
Mondam, miközben könnyes szemekkel néztem fel rá.

Reggel korán ébredtem. Annyira hogy még ki sem világosodott. Nem pihentem ki magam rendesen és látszólag Neuro sem kelt még fel. Lehet tényleg kerítenem, kell majd neki valakit. Előbb viszont mást szeretnék megnézni. Bezártam az ajtót és lementem kifizetni a szobát. Aztán pedig a reggelim társaságában elindultam a barlang felé. Nagyon régen nem jártam már erre de mégis pontosan emlékeztem az útra. Hosszú gyaloglás után végül oda értem a keresett helyre. Egy sötét hasadéknak tűnik innen nézve a sziklában de, könnyen elnyelheti azt, aki óvatlanul bemerészkedik ezt tapasztalatból, tudom. A barlang előtt állva ismét megrohannak a kellemetlen emlékek. Szinte látom magam előtt, ahogy libasorban masírozunk végig a nyílás felé. Még az őrült lány hangját is hallani véltem, ahogy szinte visítva közli minden hülye gondolatát és a dagi kölyök… Talán legjobban a döbbentett le hogy a lány mennyire félvállról vette a halálát. Azok a hideg érzéketlen szemek. Még ő is erősebb volt nálam. Képes volt arra, amiről azt hittem, hogy nekem is megy. Hirtelen kíváncsi lettem volna, hogy épp merre járhat, ha ugyan meg nem ölték… David és Joe elöl, vezeti a csapatot látszólag, nagyon koncentrálnak. Ők már tudják azt, amit akkor mi még nem tudtunk…
A sötét lyuk úgy vonzotta a tekintetemet, mintha gyémántból lett volna. A környéket kezdtem el vizsgálni. Nyomokat kerestem. Bármi jelét, annak hogy járt-e itt valaki azóta de semmit nem találok. Ha valaki járt is volna, erre könnyen meglehet, hogy sosem jövök rá, de muszáj körülnéznem. A kutakodás után sem lettem okosabb de minden ugyan olyannak tűnt, mint mikor kiléptünk onnan. Talán valaki már itt járt és kiürítette a helyet de, attól én még be fogok menni. Riasztott a gondolat de határozott voltam és nem fogok megijedni ettől a helytől akármit is, tartogat még nekem. Sokat láttam, sokat tapasztaltam azóta és ezzel is megbirkózom. Elszakítottam a tekintetem a nyílástól és elindultam vissza a város felé. Dél körül értem vissza és a gyors tempótól már eléggé megéheztem de, előbb Neurot nézem meg. Hátha hajlandó végre valami életjelet adni a lélegzésen kívül. Egyenesen felsiettem a lépcsőn. Előkotortam a kulcsokat és benyitottam.
Neuro még mindig az ágyon feküdt de a szeme már nyitva volt. Sírt? Észrevett és valamit magyarázni kezdett. Gyorsan becsuktam az ajtót és az ágya mellé léptem. Amikor belém kapaszkodott és úgy kezdett sírni akkor már azt se tudtam, hogy megrugdossam, vagy ordítsak vele. Végül összeszorítottam a számat, az ujjaimat és vártam hogy mit akar. Ahogy beszélt lassan egy gombóc kezdett nőni a gyomromban. Gyűlöltem az érzést és őt is a gyengeségéért. Nem is kellett több ok az öklömnek, ami egyenesen az állán találta el.
– Ne érj hozzám. - sziszegtem undorodva. – Már sajnálom, hogy nem hagytalak ott. Nincs is rád szükségem. Ne rabold az időmet. Ott az ajtó. Tűnj a francba! – A végén már szinte ordítottam és széles mozdulattal egyenesen az ajtóra mutattam.

Vigasztaló szavakat vártam Kazumától, de nem kaptam mást, mint egy ütést, egy ütést oda, ahova, előző ellenfelem ütött a pörölyével. Átestem az ágyon,
– Ne érj hozzám. Már sajnálom, hogy nem hagytalak ott. Nincs is rád szükségem. Ne rabold az időmet. Ott az ajtó. Tűnj a francba! –
Közölte velem s bár az ütés felelevenítette a félelmem a haláltól, ezúttal, előbújt az a szörny, ami korábban, még kérésemre sem akaródzott előjönni. Ekkor, elvesztettem az eszem, neki ugrottam Kazumának el kezdtem ütni őt, reagálni nem volt ideje, ezek után, kidobtam a fogadó ablakán, majd kardomat felkapva, ugrottam Kazuma után. Egyenesen rá ugrottam, s elkezdtem nyomni lefelé a kardom, a védett helyeken lévő, láthatatlan pajzs, látható lett s Kazuma alatt még a föld is meg roggyant.
- PUSZTULJ, PUSZTULJ, PUSZTULJ!
Kazuma próbált védekezni, de én egyre csak ütöttem és ütöttem, míg nem végül, elájult. Lihegve ültem Kazumán, ez külső szemmel talán kissé furának tűnhetett. Észhez tértem, de ez úttal nem hibáztattam magam, és nem kértem bocsánatot. „Még hogy bocsánatot kérni? Ő tartozik bocsánattal nekem.” Kazumát, a földön, majd a lépcsőn át egészen a szobáig rángattam. Ledobtam az ágyra, és egy levelet hagytam neki, a levélben ez ált. /Nem csodálkozom, hogy mindenki utál, egy érzéketlen tuskó vagy!/ Elhagytam a szobát, az éjszaka árát, a levélen hagytam. „Nem kérek tőle többet semmit. Nem kell a segítsége, egyedül is megleszek valahol a városban. Többé, nem hajszolok küldetést, ezen túl a városból ki sem teszem a lábam. Szerzek egy munkát, és mindent ezzel meg is oldok.” Elindultam, ki a fogadóból, a főtér felé.

A következő pillanatban már a földön feküdtem teljesen összezavarodva. Azt vártam volna, hogy majd sértődötten elviharzik, vagy esetleg belátja hogy milyen hülyeséget is beszélt, de nem. Hirtelen olyan lett, mint egy vadállat. Nekem ugrott és ütött vágott, ahol ért. Olyan erővel hogy még védekezni sem tudtam. Aztán már az ablakon repültem ki. Ahogy földet értem egy pillanatra elkábultam de mielőtt magamhoz térhettem volna a meglepetésemből Neuro már repült is felém. Rettenetesen fájt. Bár a játékban nem érzünk fájdalmat, de ez mégis rettenetes volt. Az életcsíkom viszont nem csökkent. Megnyugodtam és elmenekültem a sötétségbe.
Puha ágyban feküdtem és hallgattam az utcáról beszűrődő zajokat. Nem akartam megmozdulni. Legszívesebben visszafutottam volna a sötétségbe, de nem lehetett. Mindennek vége. Mégis milyen jogon büntettem Neurot ha én is ugyan olyan gyenge, vagyok? Sírni volt kedvem és mióta itt vagyok, most először engedtem ennek a késztetésnek. Arcomat a párnára szorítottam és némán vártam hogy vége legyen. Rettenetesen fájtak Neuro ütései. Legalább annyira mintha a valóságban lettünk volna. Sokáig feküdtem ott de, nem tölthetem itt az egész életemet. Ha valaki esetleg bejön a szobába nem találhat meg így. Nekem nem szabad olyan gyengének lennem, mint ő.
Nehézkesen felültem és egy kis papírdarabot vettem észre. Megtöröltem az arcom és elolvastam a tömör üzenetet. Mindenki utál. Érzéketlen vagyok és tuskó. Nehezen tudtam uralkodni magamon. Pár pillanatig csak néztem a papírdarabot aztán dühösen ketté téptem és elhajítottam. A papír túl könnyű volt így nem repült messzire. Az egyik fele az ágyon kinyújtott lábamon landolt. „mindenki utál” Aztán pixelekre esett szét.
Mindenki utál… Nem is ismer mindenki de, majd megismernek és akkor lesz okuk utálni. Szólalt meg egy kis hang a fejemben. Eddig is mindent egyedül csináltál. Bármit megtehetsz. Senki nem foghat vissza. „érzéketlen tuskó vagy” meg sem fordul a fejében, hogy nem ok nélkül!? Felvettem a maszkomat és elindultam kifelé a fogadóból. Az utcára érve véletlenül fellöktem egy a fogadó felé tartó gyereket. Elesett én, pedig dühösen morogtam neki.
– Tűnj az utamból ostoba kölyök! – Átléptem rajta és hosszú léptekkel indultam a város kapuja felé. Legtöbben elkerültek, ahogy dühösen trappoltam a kapu felé. Ezt már szeretem. Végül befordultam egy kisebb utcába amerre gyorsabban eljuthatok a városon kívülre és kivel találom szembe magam? Hát persze hogy azzal a rohadékkal. Mindenki utál. Hát te már nem fogsz senkit utálni ezen a világon többé.
– HÉ! – kiáltottam neki mire felém fordult. Ez után teljes sebességgel rohanok neki és megpróbálom belevágni a késemet. Nem érdekelt különösebben hogy nem tudom megsebezni. Ha kell, kiráncigálom a városon kívülre, és ott végzek vele. Ha eltalálom, ha nem hátrébb lépek kicsit.
– Mocskos áruló! Utállak! – Kiáltottam mielőtt újra neki ugrottam volna. A vérére szomjazom.

Épp Nekiálltam volna, valami munkát találni magamnak az északi részen, mikor egy ismerős hangot hallottam magam mögül.
- Hé! -
Ez a hang, amit már annyiszor hallottam, de most, nem öröm töltött el hallatán, nem volt időm teljesen hátrafordulni, késével már el is talált, és ez egy nagy lökést adott nekem, ettől a lökéstől el is estem, de gyorsan feltápászkodtam, itt feleslegesnek tartottam előrántani a fegyverem, a testharc úgy is jobb megoldásnak tűnt a kis kések ellen.
- Áruló? Még hogy én áruló? Te küldtél el! Észre sem veszed, hogy eltaszítasz mindenkit magadtól? Nem másokkal van a baj! Hanem veled! Áhh feleslegesen beszélek hozzád… A te agyaddal ezt úgy sem lehet felfogni…. Kezeltesd magad!.
Sok ember figyelmét felhívtuk magunkra, sokan inkább eltávolodtak tőlünk. Nem féltem Kazumától, itt úgy sem árthat nekem amúgy is, szinte semmilyen félelem érzetem nem volt vele szemben. Tudom, hogy egy jó ideig minden vágya az volt hogy megöljön. „Idióta vagyok… Mégis hogy gondoltam, hogy ennek az embernek a barátja lehetek, hiszen kész elme roggyant, épp olyan mint az a kölyök aki majdnem megölt…. Chh….. Haszontalan egy ember.”
- Chh…. Támadj ha akarsz, végül is te így oldasz meg mindent… Hiszen gondolkodásra képtelen zombi vagy, egy értéktelen, és értelmetlen tömeg hús. Nem, nem is hús csak néhány selejtes adatnélküli pixel vagy! Egy játékhiba! Szerintem még a játék sem bír majd sokáig elviselni… ne csodálkozz ha neked esnek az NPC-k a vírust el kell távolítani a játékból! Most pedig tűnj innen… Szánalmas..
Ezzel, elfordultam tőle és elindultam tovább munkát keresni.

Túl lassan fordult meg. Hiába kiáltottam neki túl gyors voltam. Szinte könnyedén fellöktem a csapásommal. Ez már túl könnyű lesz. Nem is értem hogyan tudott az előbb megverni. Valamiféle perverz öröm öntött el ettől de ez nem én vagyok. Bosszantó. Figyelj! Sérteget!?
– Én kezeltessem magam!? Itt te vagy az egyetlen, akinek orvosra van szüksége… - de itt még nem fejezte be a szavamba vágva, folytatta. Minden egyes szava arculcsapásként ért. Zombi. Ismét eszembe jutott az a bolond csaj. Ő is csak egy érzéketlen gyilkos. Akkor én miért ne lehetnék az. Miért érdekelnek a következmények? Ismét magam előtt láttam a kis papír cetlit. Mindenki utál. Hát én is őket! Miért törődnék én velük!? A java viszont csak ez után következett. Egy vírus? Szánalmas!? Pont egy ilyen gyáva alak beszél nekem a szánalomról?
– Mit képzelsz te magadról!? Engem nevezel szánalmasnak!? Én nem félek kimenni a falakon kívülre te gyáva rohadék! Idebent várnád hogy majd kitakarítsák neked mind a 100 szintet!? Amikor pedig a segítségedre van szükségem, elárulsz! Akkor most ki is a szánalmas!? – Csak a hátához intézhettem a szavaimat, ahogy megpróbált ott hagyni a keserű gyűlölet megint eluralkodott rajtam, és muszáj volt engednem neki. Hogy fordíthat ezek után hátat nekem? Nem képzeli, hogy csak úgy hagyom elsétálni? Tudomást sem vesz rólam! Mintha csak egy bosszantó kis szúnyog lennék. Engem te nem fogsz figyelmen kívül hagyni! Ez egy őrült. Hogy bízhattam benne?
Az esetleges válaszát meg sem várva rontottam neki újra. Őrült módon csapkodtam felé a késemmel, és úgy érzem, addig fogom ütni, vágni, amíg csak bírom. Megöllek!

Miután elfordultam Kazumától, ő utánam kiabálta, hogy szerinte én vagyok a szánalmas, bár tudom, részben igaza volt. Engem akkor sem tudott meghatni ezzel. Csak haladtam tovább, mit sem törődve Kazumával. „Most már felnyílt a szemem, felesleges volt egy percet is rápazarolnom az életemből.” Kazuma utánam indult, most nem szólt, de ismét támadást indított. Elkezdett csapkodni a késeivel, én a kezemmel védekeztem, hiszen nem árthatott túlságosan sokat, de annyira kapkodva támadott, hogy elkaptam kezeit. Lerántottam földre, ezzel késeit is kivertem kezeiből. Ismét kissé elmebeteg fejjel néztem rá.
- He-hehe-hehehehe!
Nevettem fel hangosan, miközben szembenéztem vele, mivel erősebb voltam nála ezért nem tudott szabadulni szorításomból, és lábaimmal a lábait is ugyan úgy lent tartottam, mintha a félelem jelét vettem volna észre rajta.
- He?! Csak nem félsz? Hehe… Ez vicces... Annyira vicces... Na és ez mit kelt benned?
Ezzel megnyaltam nyakát.
- Gyűlöletet? Szenvedélyt? Félelmet? Undort?
Elkezdett folyni a nyálam, talán kissé felizgatott a helyzet., Elkezdtem felfelé haladni a nyakán, már majdnem csókot váltottam vele, mikor egy hatalmas rúgás érkezett arcomba.
- T-ti mégis mit csináltok itt? Az utca kellős közepén? Még hogy nincs köztetek semmi! E-ez gusztustalan! -
Akitől a rúgás érkezett, az Hana volt, arca vörös volt, látszott, még beszédében is, hogy az ő eddigi határozottsága, most kicsit eltűnt, és a zavartság vette át helyét.
-Ehh… Én nem.. Én… Ez nem az én hibám! Az az idióta nekem esett.. Én csak védekeztem…
Teljesen vörös voltam, hogy mért pont Hana előtt tettem ilyet, ráadásul, azt sem értetem, hogy egyáltalán mért tettem.
- Védekeztél? Ez nem épp annak tűnt… Hihetetlenek vagytok, az ember nem hagyhat magára titeket… mert.. mert a végén… még ilyen méltatlan dolgokat tesztek.-
Ekkor kicsit elfordította a fejét tőlem, majd Kazumának nyújtott segédkezet, ha még nem kelt föl a földről.

Végül elkapta a kezem. Megpróbáltam kiszabadulni, de még mindig erősebb volt nálam. Hiába fejlődtem több szintet is.
– Árgh – Nyögtem, ahogy a földre lökött és leszorított. Esélyem sem volt szabadulni. Ő csak nevetett. Utáltam ezt az arcot és ezt a nevetést. Volt benne valami ijesztő és hiába vergődtem.
– Engedj el te gyáva! – Acsarkodtam de nem hatotta meg.
– He?! Csak nem félsz? Hehe… Ez vicces... Annyira vicces... Na és ez mit kelt benned? – megnyalta a nyakam. Elkerekedett szemmel néztem rá. Legszívesebben ordítottam volna. Nem tettem.
– Gyűlöletet? Szenvedélyt? Félelmet? Undort?
– Őrült vagy. – sziszegtem összeszorított fogakkal. Tovább nyalogatta a nyakam és a hideg rázott tőle, hiába feszegettem a kezemet nem engedett a szorításból. Rettegtem. Már az arcomon éreztem a leheletét és nem voltam távol a sírástól sem. Viszont hirtelen eltűnt a szorítás. Elengedett? Végre ki mertem nyitni a szemem de nem Neurot láttam. Arrébb vonszoltam magam. Már többen is bámészkodtak. Legszívesebben minddel végeztem volna.
– T-ti mégis mit csináltok itt? Az utca kellős közepén? Még hogy nincs köztetek semmi! E-ez gusztustalan! - - T-ti mégis mit csináltok itt? Az utca kellős közepén? Még hogy nincs köztetek semmi! E-ez gusztustalan! – Remegtem a dühtől.
– Megöllek… - mondtam remegve Neunak címezve. Amíg beszéltek nehézkesen feltápászkodtam és megint Neuronak rohantam.
– Megöllek! – ordítottam mielőtt ismét megpróbáltam rávetni magamat. A késeim a földön hevertek így ököllel indultam meg felé és az első ütésem egyenesen az arca felé tartott. Hanáról és a többi emberről, pedig szinte tudomást sem vettem ez alatt. Az sem érdekelt volna, hogyha elpusztul körülöttünk az egész világ. Csak Neurot láttam és minden porcikámmal fájdalmat akartam neki okozni.

Miután Hana, egy jól irányzott ütéssel szétválasztott engem és Kazumát, Kazuma ismét nekem esett. Én sikeresen lerúgtam magamról, majd ekkor már állva tovább folytattuk az értelmetlen verekedést.
- Elég! Hagyjátok már abba! -
Kiáltott Hana, de mit sem törődve vele, folytattuk a harcot. Már szinte fájtak Kazu ütései. „Nem gyűlölöm őt…. Nem tudom gyűlölni… De vajon ő hogy érezhet? Tényleg elárultam? Mégis mit vár? Hogy mit reagálok arra az ütésre? Azt gondolta, hogy megint fülemet, farkamat behúzva tűröm, az újabb ütéseit? Nem tehetek róla hogy megütöttem, ha…ha nem eleveníti fel azokat az emlékeket… Akkor nem esek így neki…. Én … Én csak sírni akartam.. Kiadni az érzelmeim… Nem lehet mindenki olyan erős mint ő.. Hisz én gyenge vagyok…”
Ez a harc, talán egy kommunikálási forma volt köztünk, talán így adtuk át az érzelmeinket egymásnak.
- Sajnálom…
Mondtam olyan halkan, hogy szinte, csak a szám mozgását lehetett hallani.
Ismét könnyezni kezdtem…. A heves harc mellett, talán fel sem tűnt ellenfelemnek az a pár könnycsepp, amit ejtettem érte. „Nem akarlak elveszíteni. Mégis mit kéne tennem?” Egyre csak cikáztak a gondolatok a fejemben, mag támadásai hárítottam, és be is kaptam jó néhányat. Tényleg fájtak azok az ütések, komoly súlyuk volt, és gyorsak voltak. Hana egyre csak kiabált és kiabált, hogy elég lesz, hagyjuk abba… Az emberek egyre csak minket bámultak, minden úgy lelassult, és akkor megláttam Kazuma könnyeit. Hírtelen, minden érzése átjött, a könnyeim eltűntek, és mosolyra váltott, az eddigi szomorú arc. Ekkor, már élveztem a harcot, örültem, hogy vele harcolhatok és reménykedtem, hogy ez a harc sosem ér véget. De ekkor, egy újabb kéz tűnt fel oldalról, Hana volt, és egyenesen nyakon ütött, amit, egy ájulás követett. Néhány órával később, egy ágyban keltem, a már ismerős fogadóban. Próbáltam mozdulni, de nem tudtam.

Sikerült letaszítania magáról és már egymással szemben álltunk. Egymás után záporoztak rá az ütéseim, de nem számított igazán. Nem sérült tőle és nem is volt sok értelme mivel hogy fájdalmat sem érzünk de azért jól esett. A gyorsaságom viszont sokat segített így nagyjából minden második ütésem után kaptam be én egyet. A védekezésre se figyeltem csak, arra hogy üssem. Hana mellettünk állva kiabált velünk de továbbra se igazán foglalkoztam vele. Jó érzés volt újra és újra megütni. Egy idő után azt vettem észre, hogy könnyes az arca. Ne is próbálkozz, ezzel nem hatsz meg! Ahogy a kezem kezdett fáradni úgy jöttek egymás után a gondolatok, amiket nem akartam látni. Túlságosan fájdalmasak voltak de nem álltam meg. Nem győzhetnek le a gondolataim. Mosolyog!? Te szemét hát még most is csak szórakozol velem!? Az előbbi fáradtságom elmúlt és újult erővel folytattam a harcot. Majd meglátjuk, ki mosolyog a végén! Egy újabb ütést indítottam az orra felé de elkerülte és… elterült? Kellett egy fél pillanat mire észrevettem hogy Hana ütötte ki. Már teljesen megfeledkeztem róla.
– T-te meg mit… csinálsz!? – Kérdeztem lihegve.
– Azt mondtam elééég! – Ordította a képembe és az öklét rázva indult meg felém, amitől akaratlanul is hátráltam két lépést. Aztán észbe kaptam és lendítettem a karom, de addigra ő már képen talált. Hátra zuhantam.
– Ott maradsz! – Parancsolt rám. Persze nem hallgattam rá, és gyorsan feltápászkodtam, amíg ő a hátára kapta Neurot.
– Hova viszed!? Ő az enyém! – Kiáltottam neki fenyegetően.
– Mi bajod van!?
– Megölöm! – Közelebb léptem hozzá de ekkor kicsit meglepett. Neuro magatehetetlen testét meglendítette felém így a lábai egyenesen az arcomat, találták el, amitől rövid úton ismét a földre kerültem.
– Ez a kettőnk dolga. Maradj ki belőle! – Próbálkoztam megint.
– Hagyd békén! – ismét meglendítette Neut de, ezúttal elkerültem így csak a mellettünk lévő falba csapódott be a lába. Mikor ismét megpróbáltam rávetni magam a lányra. Neu lába ismét felém repült de ezúttal a teste is. Amire megint nem voltam felkészülve így harmadszor is a földön találtam magam rajtam, pedig Neuro feküdt. A lány fél pillanat múlva már fölöttem állt és lábával többször is a képembe taposott.
– Azt mondtam békén, hagyod! – Ordította a taposás ütemére. Eddigre már teljesen kifáradtam és mozdulni sem bírtam. A következő pillanatban elkapta a bal lábamat a másik kezével, pedig Neurot kapta fel ismét a hátára. Aztán elindult maga után rángatva. Nem volt épp zökkenőmentes utazás. Nem volt erőm hozzá hogy kiszabadítsam magam így csak rángatott maga után én, pedig csak az eget bámulhattam, ami viszont erősen rázkódott. Ugyanis a kövezeten úgy pattogott a fejem, mint a gumilabda és persze minden nagy lyukat sikerült megtalálnom még egy ház sarkába is sikeresen beakadtam aztán egy erős rántással később ismét az úton zökkent a koponyám. Hálát adtam, hogy nem érzek fájdalmat, mert már darabokra tört volna a koponyám.
A legrosszabb viszont csak ez után következett. Megérkeztünk egy fogadóba ekkor megálltunk kicsit Hana beszélgetett aztán a fogadós fejét láttam kihajolni a pult mögül lenézett rám aztán visszamászott a pult másik végére, és már nem láttam. Ebből jöttem rá, hogy ugyan abban a fogadóban vagyunk, ahonnan nem rég elindultunk, és hogy mi volt olyan rossz? A lépcső. Az egy rémálom volt de legalább rövid.
A három ágyas szobában Neut ledobta az egyik ágyra és engem is felráncigált a mellette lévőre. Valahonnan előszedett pár kötelet, és amíg én próbáltam összeszedni magam addigra ő már az ágyhoz kötözött aztán Neurot is a mellettem lévő ágyra kötözte. Végül leült velünk szemben a harmadik ágyra és felém fordult.
– Nos? - Tüntetően elfordítottam a fejem. Ha nem lettem volna olyan fáradt, akkor őt is elintéztem volna… Türelmesen várakozott végül egy óra múlva mocorgást hallottam a szomszédos ágyról. Remek ő is felkelt. Nem érdekeltek. Döntöttem el magamban.

Mikor felkeltem, és körülnéztem, a szobában hárman voltunk, Hana, Kazuma, én. Próbáltam felkelni, de továbbra sem tudtam szabadulni, a kötél fogságából.
- Hana! Azt még megértem, ha őt lekötözted… De engem mért?
Kérdeztem, és a válasza már érkezett is kérdésemre.
- Amíg nem beszélitek meg a problémátokat, addig nem engedlek el titeket. -
- M-mégis milyen probléma? A probléma maga Ka…
- Elég! –
Üvöltött rám.
- Azt mondtam, megbeszélitek és kész. -
- Én biztos nem beszélek meg semmit vele… Nincs miről beszélnünk.
Ezzel, elfordítottam fejem Kazuma felől.
- Márpedig nem kaptok semmit, amíg nem beszéltetek egymással. -
Ezek után, két napig egy szót sem lehetett hallani, sőt egy hangot sem, Hana is csak csöndben ült az első nap, majd ott hagyott minket, mondván, hogy nemsoká visszajön. „Na szép… Eltelt egy nap és nincs itt…” Mindennél jobban bocsánatot akartam kérni Kazumától, de nem tehettem, a büszkeségem nem engedte. Majd a második nap éjszakája felé, egy gyomorkorgás törte meg a csendet. Az én gyomrom volt az, kissé zavarban voltam, mivel a nagy csöndben, ez elég hangosra sikeredett. „Éhen halok. Ha..ha kitudnám kapcsolni az éhségérzetet…” De sajnos erre nem volt lehetőségem.
- H-hé K-kazuma…. Mért érezted úgy, hogy elárultalak? Ezt tényleg nem értettem… Hiszen.. te.. te mondtad, hogy nincs rám szükséged… és meg is ütöttél. Én majdnem meghaltam, össze voltam roppanva, de semmi érzelmet nem mutattál felém. Neked könnyű.. te erős vagy... te sosem roppannál így össze. A való életben, magabiztos voltam én is, hiszen ott volt a harcművészi tudásom, és a kardforgató tudásom. De ez itt, mit sem számít… az a gyerek… puszta kézzel, majdnem megölt, és nem kellett hozzá különleges képzés.. egyszerűen, csak a játék.
Felelevenedett bennem Kazuma rettegő arca. „Az arc, mikor.. mikor, elkezdtem nyalogatni… láttam a félelmet rajta,, nem is tudom mért tettem ezt…” vörös lett az arcom a gondolattól is, Kazuma talán tudta, hogy mit akarok mondani neki.
- B-bocsánat, a nyalogatásért.. É-én nem tudom mi ütött belém.. én.. én igazán nem akartam neked rosszat.
Ezt kissé félreérthette. „Mi az hogy nem akartam neki rosszat? Istenem annyira hülye vagyok.” Majd jött egy kis javítás.
- Mármint... Nem is akartam megtenni, sajnálom.
Valójában, ebben a mondatban nem voltam biztos, nem voltam tisztában az érzelmeimmel Kazumával kapcsolatban, de tudom, hogy ez nem normális dolog, így jobb, ha ő sem tud róla, és jobb ha én visszafogom magam. „Talán szerelmes vagyok belé?” Egyre csak az a majdnem elcsattant csók járt a fejemben, és fehér bőröm egyre vörösebben égett. Legszívesebben, elbújtam volna a takaró alá.

Rövid párbeszéd hangzott el. Tartottam magam az elhatározásomhoz és csöndben maradtam. Tőlem akár nyugodtan itt tarthatnak. Pár percig nyugodtan feküdtem aztán eszembe jutott valami. Nekem erre nincs időm! Küldetésekre kell mennem tapasztalatot, kell gyűjtenem végre utolértem a frontot most nem szabad lazítanom és a barlangba is vissza, kell jutnom. Minél tovább várok annál nagyobb az esélye, hogy valaki megtalálja és kifosztja. Ez nem lehet, nem tarthat itt. Olyan nehéz volt utolérni őket. Nem! Akkor sem törnek meg!
Már egy egész nap telt el és azt hittem megőrülök. Kezdtem meglehetősen éhes lenni a megerőltető verekedésünk után. Továbbra sem tudtam mozdulni. Időnként megpróbáltam megszabadulni a kötelektől de túl erősen tartottak. Esélyem sem volt de azért újra és újra megpróbáltam. Hátha van egy gyengepontja. Csak a szabadulás töltötte ki a gondolataimat, és hogy hogyan végzek majd Neuroval és Hanával. A lány közben eltűnt és nem is tért vissza.
Így jött el a második nap is. Az éhség már rettenetesen kínzott és délután még egy légy is berepült a nyitott ablakon. Az idegesítő zümmögés az agyam mélyéig hatolt és bármit megadtam volna, azért hogy széttéphessem a kis mocskot. Egyre közelebb repült mintha élvezte volna, hogy bosszanthat. Elképzeltem, ahogy lassan egyesével tépkedem ki a szárnyait aztán a lábával, folytatnám és… Leszállt az orromra. Hát mégis mi a francot képzelsz te dög!? Egyenesen farkasszemet néztem vele. Aztán megráztam a fejem, amire elrepült. Viszont most már viszketett az orrom hegye. Már ott tartottam, hogy ordítani fogok. Amikor egy újabb hang jelent meg a zümmögés mellett.
Egy mélyről jövő morgás. Sóhajtottam egyet és már nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek kínomban. Viszont Neuro ekkor beszélni kezdett. Már nem tudtam elkerülni a gondolataimat. Az elején még összeszorítottam a számat és próbáltam nyugodt maradni de a végén már azért küzdöttem, hogy nehogy egy könnycseppet is eleresszek. Aztán mikor ahhoz a részhez ért, hogy mit akart velem tenni mikor a földre szorított. Undorodni kezdtem a gondolattól és megint kirázott a hideg, ahogy visszaemlékeztem arra a pontra, amikor a nyakamat nyalogatta. Egy darabig nem szólaltam meg. Eltelt néhány perc mire elég nyugodtnak éreztem magam, ahhoz hogy kinyissam a számat.
– Azt hiszed nekem olyan könnyű? – mondtam neki hidegen. – Te nem tudod mi történt velem legutóbb mikor ott jártam. – Egy pillanatra, muszáj volt megállnom, hogy összeszedjem a gondolataimat. – Gyűlölöm azt a helyet… Félek tőle, és akkor én visszajövök azok után, hogy elindultam a boss ellen, és amikor ideérek te nekem sírsz, hogy nem akarsz elmenni a városból!? Mindezek után, pedig megversz és itt hagysz egyedül miután én, bíztam benned? – a végére ismét elöntött a düh. – Két szinttel vagyok nagyobb nálad, mégis alig bírtam veled! Szerinted ez minek köszönhető, ha nem a harci tudásodnak!? A pontok alapján könnyen le kellett volna, győzzelek! Úgyhogy te csak ne sírj nekem megértetted!? – Az utolsó mondatot már ordítva mondtam a plafonnak és a könnyeim is folyni, kezdtek. Már nem bírtam visszatartani. Elfordultam tőle hogy ne láthassa.
– Már nem számít. – mondtam végül halkan. – ha akarsz, bujkálj csak itt a városban. Én visszamegyek oda és szembenézek a félelmeimmel.

Kazuma először nem reagált arra, amit mondtam. Egy kis idő elteltével, megszólalt. „Nem könnyű neki? Mégis mi történhetett ott? Chh.. még hogy erős vagyok, bár.. kitudja. Lehet benne valami. Lehet, hogy… Várjunk, ha jobban belegondolok, úgy pánikba estem a srác ellen, de végtére is amúgy sem lett volna esélyem ellene.. még mindig borzongok, ha visszagondolok az eszelős képére. Biztos én is hasonlóan nézhetek ki mikor át megyek /Szörnybe/”
- Kazuma, sajnálom, hogy neked estem. Ha gondolod, vagyis ha áll még az ajánlat, elmegyek veled a barlanghoz. Ha nem akarsz semmit sem mondani arról, hogy mi történt ott, azt is teljességgel megértem. De egy dolgot kérek. Legyünk barátok.
Ezek után, Minden erőmet beleadva, elkezdtem húzni, kezem lábam, a kötél sehogy sem szakadt el, de az ágy… Az ágy azon része, ahova ki lettem kötve, vagyis ahol a kötél volt, el kezdett repedezni. Elég sokat szenvedtem vele, és az éhség miatt amúgy sem volt energiám. De végül sikerült eltöröm.
Felkeltem az ágyból, oda mentem Kazumához, és el kezdtem kioldozni. Oldozás közben, egy pillanatra megálltam. „Istenem… Kazuma itt fekszik előttem, kikötözve. Talán sosem lesz még egy ilyen alkalmam.” Elvörösödött a fejem, de nem tudtam megtenni vele, ezt a dolgot, akkor már tuti hogy megakart volna ölni. A kötelet viszont, még is elengedtem, mert eszembe jutott valami vicces dolog. „Még is mért nem tudta eltörni az ágyat? Talán.. ha adnék neki valami indokot, neki is sikerülhetne.” Elmosolyodtam, ettől Kazuma meg is ijedhetett, ez inkább perverz mosoly volt, mint átlagos. Ráültem Kazumára, és el kezdtem levenni a felsőjét, miközben érzékien végighúztam az újaimat rajta. Ha Kazuma eltörte az ágyat, akkor felnevettem. Ez a nevetés, aranyosan hangozhatott.
- Csak vicceltem, nyugi, de látod te is szét, tudtad törni.
Mondtam, miközben lepattantam róla.
Ha nem sikerült eltörnie, akkor abba hagytam és elengedtem, így legalább ő is megpróbálta, de ekkor is közöltem vele, hogy az előbbi csak egy próba volt.

A válaszáról nem igazán tudtam eldönteni, hogy komolyan gondolja, vagy csak azt mondja, amit hallani akarok.
– Majd meglátjuk. – mondtam neki, miután befejezte. Elgondolkoztam, hogy vajon most mi lesz. Recsegést hallottam oldalról és megint Neuro felé fordultam. A kötelet rángatta és az ágy egyre hangosabban recsegett, ahogy újra és újra megrántotta. Talán sikerül neki. Én is rángatni kezdtem a saját köteleimet, de továbbra se sok mindent értem el vele. Végül egy hangos reccsenés után Neuronak sikerült kiszabadulnia és ledobta magáról a köteleket.
Egyenesen hozzám sietett és az egyik kezemet leszorító kötéllel kezdett babrálni aztán megállt. Egy pillanat múlva elengedte és furcsán nézett rám. Itt akar hagyni megkötözve? Mégis mire készül? Mosolyogva leült rám.
– Mi a fra… - Egy pillanatra belém fagyott a szó, ahogy elkezdte lehúzni rólam a felsőmet. Próbáltam arrébb vergődni.
– Állj! – Visítottam és teljes erőből megrántottam a jobb kezem. Az ágy hangos reccsenéssel adta meg magát és a kezem szabadon lendült tovább Neuro torka felé. Ő viszont gyorsan felpattant és nevetni kezdett rajtam.
– Ha-ha-ha nagyon vicces. – Mondtam dühösen, ahogy letéptem magamról a köteleket. – Az ilyen rossz vicceket legközelebb tartsd meg magadnak. – A légy viszont hirtelen berepült a látóterembe és hol telepedett le? Hát Neuro hajában. Hmm egy ilyen alkalmat nem hagyhatok ki. Egy nagy ”HÁ” kiáltással lecsaptam Neu fején a legyet aztán rögtön hátra is ugrottam, és a kezemet mutattam neki, amiből épp kezdtek eltünedezni a bosszantó kis lény maradványai.
– Bocsi már nagyon idegesített. – Mondtam neki egy kis gonosz mosoly kíséretében.
– Egyébként merre van a te kis barátnőd? – érdeklődtem. Azt a két nappal ez előtti kis dolgot még biztos, hogy behajtom rajta.

A kis tréfám után, Kazuma, kiszabadította a kezét, szinte biztos voltam benne, hogy egy kis „noszogatásra” képes lesz rá. Az ágyból felkelve, egy fura zümmögő hangot hallottam, majd elhallgatott ez a hang. Kazumára nézve, kissé ijesztőnek látja tekintetét, abban a pillanatban, Kazumától jön egy ütés, még feldühödni sincs időm, máris mutatja, az általa levadászott legyet.
- Ehh… Ezt amúgy is megérdemeltem.
Mondtam, majd Kazuma kérdezte, hogy mi a helyzet Hanával. Úgy érzetem, Hana nem lenne túl nagy biztonságban, ha visszajön így hát írtam neki.
- Várj Kazuma, rá írok Hanára.
/- Szia Hana, Velem és Kazuval, minden rendben, a terved sikeres, de kérlek ne gyere most vissza, mert Kazuma kissé haragszik rád. Egyébként, sajnálom azt ami a városban történt, nem egészen tudom, hogy mi volt velem, mikor rámásztam Kazumára./
/- Szia! Oké, nem megyek vissza, de igazán köszönöm hogy emlékeztettél arra ami köztetek történt, már majdnem sikerült elfelejtenem. Lehet hogy Kazuma haragszik rám, de én viszont rád haragszok, ezzel kapcsolatban. Sosem bocsátom meg, ha érte hagytál el. -/
/- Ehh… Dehogy, nem volt bennem ilyen szándék… De most megyek, Kazuma még meglát. Szia! /
/- Rendben, menj csak. Szia! -/
Ahogy bezártam a Chat ablakot, a fejem felett lévő indikátor, sárgára váltott vissza. Régóta vártam ezt a pillanatot, végre elindulhatok, céh után keresni. Sok helyen elutasítottak már, sőt volt ahol rögtön börtönbe akartak zárni és menekülnöm kellett.
- Kazuma…. Kérlek, tudnánk várni, még egy napot? Szeretnék keresni egy normális céhet, ahova beléphetek. Ha gondolod te is velem, tarthatsz.
Kazuma válaszára várva, elkezdtem gondolkodni, hogy talán a városban járkálva, találhatunk hirdetéseket, vagy esetleg ott helyben magukat hirdető klánokat.

Kis üzengetés következett én addig leültem az ágyra, bár kicsit ferdén állt így hogy az egyik lába hiányzott. Na mindegy. Türelmesen várakoztam. Amikor végzett és ránéztem egy furcsa dolgot vettem észre. Az indikátora már nem vörös volt, hanem sárga, mint az enyém. Neki is feltűnt látszólag tetszett neki a változás. Hmm még nem is tudom miért lett piros. Majd mindenképp meg kell kérdeznem. Azért akárminek is mutatja magát, még okozhat kellemetlen meglepetéseket.
– Céh… Nem igazán vonz a gondolat. Viszont nekem már nem kell sok a hatos szinthez. Szerintem menj csak én, pedig addig keresek magamnak egy küldetést. Amúgy is csak az utadban lennék. – Felkeltem az ágyról. – Akkor hát megbeszéltük. Ha nem gondolod meg magad, akkor találkozzunk holnap után reggel hatkor a főtéren. – elindultam az ajtó felé. – Viszlát. – kiléptem az ajtón aztán még egy pillanatra visszafordultam. – Öhm… Sok szerencsét. – Elindultam kifelé a fogadóból a fogadós jól ismert arca érdeklődve fordult utánam. Menet közben persze felvettem az elmaradhatatlan maszkot. Végül nem a hirdető táblák felé indultam. Végül is elég késő van már inkább majd holnap reggel. Helyette inkább újra megnézem a barlangot. Éjszaka kicsit lassabban sikerült eljutnom odáig de hála az éjjellátásomnak nem estem hasra semmiben. A barlangnál megint nem találtam semmi árulkodó jelet bár a sötétség eléggé megnehezítette a dolgom ennek megállapítására. Végül alvóhelyemnek, pedig egy közeli bokrot választottam. Nem baj, ha nem kényelmesedem el túlságosan. Mindenféle baj nélkül jött meg a reggel így a felkelő nap fényében is megcsodálhattam a barlang bejáratát. Nem volt hívogatóbb. Viszont mostmár ideje visszamenni a városba és keresni valami könnyű küldetést.

Az éjszaka fázósan telt. Viszont reggelre határozottabb voltam, mint eddig bármikor az óta mióta itt vagyok. Felszegett állal hátamon pajzzsal kezem ügyében a kardommal indultam a városkapu felé. A lánynak igaza volt. Nem menekülhetek innen, anélkül hogy legalább megpróbáltam volna tenni valamit. A város szélétől nem messze végül meg is láttam azt, amiért jöttem. Egy disznó legelészett pont előttem. Nem is vett észre. Kezemben már ott voltak a fegyvereim.
– Ááááá! - ordítottam, ahogy nekirontottam a disznónak. Felém fordult de már későn és a képébe vágtam a kardomat. Nemsokára már csak apró pixelek maradtak belőle.
– Ez az! - Kiáltottam fel a győzelmem után. Gyerünk tovább. Ám ahogy megfordultam egyenesen három vaddisznó képébe bámultam. Hangosan visítva indultak meg felém és én legalább ugyan ilyen hangos visítással rohantam a város felé. Hátra sem mertem nézni csak rohantam befelé a kapun még az utcákon se lassítottam. Aztán egy puffanás és megálltam. Egy lány hevert előttem a földön. Gyorsan körbenéztem és csak ekkor esett le, hogy már rég biztonságban vagyok. Ahogy a szemeim ismét megtalálták a lányt és éreztem, ahogy a vér elönti az arcomat.
– Jaj bocsáss meg. Nem akartam. - Mondtam ijedten és felé nyújtottam a kezemet, hogy felsegítsem. Azt viszont elfelejtettem, hogy még a kezemben van a kardom így kis híján felnyársaltam, mielőtt rájöttem volna a hibámra. Gyorsan az oldalamra tűztem a kardomat és most már tényleg a kezemet nyújtottam felé, ha eddig még nem állt volna fel.
– A francba! Tényleg bocsi. - most mit gondolhat rólam? Még szerencse hogy üres az utca de komolyan… Hogy lehetek ilyen béna?