Re: Északi rész

by **Chancery** Szer. Júl. 03 2019, 18:16

-Az igaz lovag bátor! Szíve mindig nemes! Kardja az árvát védi, ereje a gyengét segíti! Mindig igazat szól! Dühe a gonoszakra sújt! -kezdi el szavalni, miközben kihúzza magát, egyik kezét a szívére teszi, másikat szorosan a teste mellett tartja. Dust a legvégén csap egyet szárnyaival az állványon és csippant egyet, ami elsőre egy teljesen érthető "ámen"-nek hangzik. Majd a lány kinyitja a szemeit és sunyin Pinkura mosolyog. -Kedvenc filmem minden listán. A végén, akárhányszor látom, mindig elsírom magam. És legközelebb én szedem be a pénzt és te halsz meg! -süti el másik kedvenc idézetét belőle egy kacsintás kíséretében, majd lecsukja a nyitott menüt és még egyszer végignéz a bolton.
-Az én szüleim már gőzöm nincs, hogy reagálnának. Valahogy egyre kevésbé emlékszem rájuk... -von vállat. -A vásárlás meg nálam kissé fordítottan működik. Mármint, én csak általában végigszaladok a bolton, berakom, ami feltétlenül kell, és már jövök is ki. Sokszor gondolom úgy, hogy szerintem pályát tévesztettem, és valójában pasi vagyok. -neveti el magát.
-Na, akkor gyere. -biccent a fejével, és kilép az épületből. Dust az állványon marad, Álomkelő viszont nyújtózik egyet és hamar Chan lába mellé szegődik, majd onnan tovább üget előre, farka zászlóként mered fel, mintha jelzésképp tenné, hogy merre kell menni.

A piac nincs messze, alig pár utca még északra, kisebb, mint a város többi területe, de megfelel. Az épületek között akad cukrászda, fegyveres, páncélos, minden, ami csak lehet, a bódék között pedig egyéb csecsebecséket, kiegészítőket lehet kapni. Chan annál áll meg, amelyik főleg szobadísznövényeket árul.
-Na, pont ilyesmikre gondoltam. -mutat pár futólevélre. -Te meg nézz ki valami szép rózsaszín virágot. Ha cserepes, az jobb, azt lehet kezelni rendesen.

by **Barairo Pinku** Kedd Júl. 09 2019, 11:16

Pinku ahogy meghallja már az első mondatot, egyből letérdel szívére tett kézzel, és ismétli az egész Ősi Kód szövegét. Amint véget ért az idézet feláll, mosolyogva ő is mond egy áment, majd tapsikol örömében. Azon már konkrétan ugrálva, nevetve tapsikol, amikor Chan mondja az utolsó idézetét a filmből. Amint a kis társaság megindul, a lányka lelkesen szökell főnöke mellé és háta mögött össze kulcsolt kezekkel sétál. Az arca nagyon csodálkozóvá válik, amint elérkeznek a piacra. Mint a kisgyerek, akit először visznek el egy plázába. Nem győzi kapkodni a fejét, hogy most melyik boltra kapja éppen a fejét, majd amikor hirtelen megállnak, akkor ő kicsit tovább megy de hamar kapcsol és vissza is táncikál.
- Direkt volt ám. De szépek. Nagyon feldobná a boltot pár ilyen futó levél. - Jegyzi meg mosolyogva, igazat adva ezzel a főnökasszonynak. - Én azt mondom hogy vegyünk pár ilyet, meg akkor ahogy kérte, keresek is valami rózsaszín virágot
Ezzel akkor Pinku nyelvét kidugva, magára komoly arcot erőltetve keresi a célnak megfelelő virágot, majd szeme meg is akad egyen, ami szerencséjére cserepes virág formájában leledzik.
- MEGTALÁLTAM MEGTALÁLTAM - Rikkantja el magát, persze rájön, hogy fölöslegesen, hiszen ott áll mellet Chancery szinte pár lépésre, és valószínű hogy Álom se nagyon díjazta ezt a megmozdulást, ezért hamar a szájára is csapja két kicsi kacsóját. Kicsit kínosan kacag, a kezei mögül majd csak leereszti azokat.
- b...bocsánat, nem akartam ennyire hangos lenni, csak nagyon fellelkesültem, és olyan szépek ezek a virágok és olyan szép rózsaszín ez itt és édes istenem nem tudom mi ütött belém. - Hadarja le a mondatot, majd vesz egy mély levegőt, majd még egyet, és megnyugszik - Szóval erre a virágra gondoltam mint rózsaszín virág. Nagyon szép és kicsit olyan mintha hívogatna. - Mosolyogva bámul az előbb világgá kürtölt felfedezés tárgyára, csillogó szemekkel minta még nem látott volna ennél szebb virágot.

by **Chancery** Kedd Júl. 09 2019, 17:14

Chancery mosolyogva figyeli a lányt, már-már csillogó szemekkel. Úgy lesi minden mozdulatát, mintha egy filmet nézne, mintha ő maga nem is lenne jelen, csak külső szemlélőként csöppent volna ide. Mikor a lány a szájára teszi a kezét és sűrű bocsánatkérésekre közepette majdnem földig hajol, Chan elneveti magát, egyik kezével előre nyúl és megsimogatja Pinku fejét. Figyel arra, hogy ne kócolja össze a lány haját.
-Ne aggódj, nyugalom. Nincsen semmi baj. -dönti félre a fejét, majd elengedi és a boltos NPC felé fordul. Leadja a rendelést, a menüben átadja érte a pénzt, ellenőrzi, minden megszerzett-e, majd ismét Pinku felé fordul. -Ezzel kész is vagyunk. Neked esetleg van szükséged valamire? Egy kis ajándék, vagy dísztárgy, vagy ilyesmi? Nyugodtan szólj, ha megtetszene valami. Addig meg menjünk vissza, feldíszítjük a boltot, aztán jöhet a jól megérdemelt süti.
Azt egyenlőre nem árulja el, hogy a rózsaszín virágból két példányt vett.
Hogy Pinkunak legyen alkalma körbenézni és gyönyörködni bármelyik piactéri árusnál, egy másik útvonalon megy, kicsit kerülővel, egyfajta karikát leírva a térképen. Lassan bandukol, és figyeli közben az energikus lányt, aki úgy ugrál szinte, mint valami kisnyuszi. Menet közben végül el is kalandozik lassan, Aincradot félig-meddig felváltja egy másik világ a lelki szemei előtt. Aprócska jelenetek játszódnak le előtte, és végül akad is egy pont, ha Pinku megállna valahol nézelődni, hogy Chan addig félreáll és egy jegyzetfüzetbe gyorsan írni kezd, amennyire csak tud. Apró széljegyzetek, alig pár szavacska, pont végez is velük, mire Pinku visszatér hozzá. Folytatják útjukat, és valahol a piacutca végéhez közeledve, mikor már látni az utolsó bódét és az amögött elterülő utcát, Chancery ismét megáll és Pinkura néz. A tekintete most egy pillanatra komolyabbra sikeredik, és látni rajta, hogy van valami, amin mintha rágódna. Mintha mérlegelne, de győz az elszántság, és végül megszólal.
-Pinku, hallottál már a céhekről? Mármint, tudod, ugye, hogy mik azok?

by **Barairo Pinku** Szer. Júl. 10 2019, 11:27

Ahogyan sétálgatnak Channal, ő ténylegesen ugrándozik, sőt néha még táncra is perdül, miközben felfedezik a piac nyújtotta kínálatot, bár igazából nem tudom hogy mit lehetne ott szerezni. Néha meg meg áll egy egy helyen, ahol lát valami számára tetszetős dolgot, de úgy dönt hogy meh, inkább még se szeretné. Vagy nem elég szép a szemének, vagy nem rózsaszín, vagy esetleg zöld. Igen a zőld színt is szereti, ezért volt lelkes, amikor meglátta azokat a szép növényeket. A megállást ismét csak kicsit később érzékelte, de most azért sokkal hamarabb, mint ezelőtt, és a sétából nyert lendülettel Chanceryvel szembe fordul.
- Céh? Régi MMO-ban már hallottam róluk. Az az amikor sok sok játékos egy csapatban játszik és van valami frappáns nevük mint Sárkánylehellet vagy ilyesmi? Nem tudom, hogy van e ilyen céh, csak hasra ütés szerűen mondtam valamit. De amúgy engem nem nagyon hívogattak ilyesmibe régen se, most meg mivel nem olyan régen tértem magamhoz ezért nem igazán tudom hogy itt milyen is ez a rendszer. - Kezdetben a szokásos hiperaktív lelkesedéssel beszél, viszont a végére a hangja át megy ilyen kis félénkebb, hangnembe ahogy folytatja a történetének mesélését. - Régen nem voltam olyan népszerű, hogy izé. Tudod. Behívjanak ilyesmikbe. Általában csak barátokkal játszottunk MMO-t de már szinte azt se tudom, hogy ők vajon játszák-e ezt a játékot, vagy ők maradtak a régi megszokott játékoknál. Kitudja. Remélem hogy nekik semmi bajuk sincs. - Arcára egy keserédes mosoly ült ki, ahogy a mondandója végére érkezett. Próbálja leplezni, hogy kicsit elszontyolodott azzal, hogy megrázza a fejét, és ismét valami vidám mosolyt csal az arcára.

by **Chancery** Szer. Júl. 10 2019, 13:52

-Nos, pont azért jutott eszembe, mivel még csak most kezdtél. -Chan felnyúl a hajához, és egy kisebb tincset elkezd az ujja köré csavarni. Közelebb lép Pinkuhoz és megveregeti a vállát. -A többiek miatt ne aggódj. Ha azelőtt nem kerestek fel, akkor talán be se léptek és biztonságban vannak Odakint. Ha meg mégse, de esetleg tudod, milyen felhasználónevet használhattak, majd megnézem őket a Black Iron kastélyban. Ott van egy hatalmas tábla az összes játékos nevével. -biccent egy nyugtatónak szánt mosoly kíséretében. Mikor folytatják az útjukat és kiérnek a piactérről, a macskát követve folytatja az eredeti témát, amit elkezdett. A hajcsavarást hamar abbahagyja, ahogy rájön, mit művel, és helyette a háta mögött összetett kézzel, a lábuk alatti köveket nézve beszél kicsit halkabban.
-Figyelj, ha gondolod, és szeretnéd, én nagyon szívesen meghívlak. Én a Unity céh tagja vagyok, illetve, ha úgy vesszük, a fő embere, de most átmenetileg letettem a vezérbotot. Nem vagyunk túl sokan, és elsősorban közösségi céh vagyunk. Mármint, minden céh választhat egy specifikációt, hogy mi a fő célja a közösködéssel, és mi anno ezt választottuk. Vannak még külön kereskedelmi vagy igazságszolgáltató céhek is.
-A Unity egyébként pont hogy nem tűnik ki semmiben. A célom az volt a céhvel, ami azelőtt az elődömnek is; segítjük a kisebb játékosokat, felszereljük őket, megtanítunk nekik mindent, szállást biztosítunk, és amikor szeretnének, nyugodtan tovább mehetnek, ahová szeretnének. Akár nálunk, akár máshol, lehet saját szobád, amiért nem kell fizetned, van egy egész raktár tele felszerelésekkel és alapanyagokkal, amiket szabadon felhasználhatsz, és persze a tagok is bármikor segítenek, amikor csak kell.
Míg beszélt, megérkeztek vissza a bolthoz. Chan alig hogy kinyitotta az ajtót, egy játékos köszönt rá harsányan, érdeklődve hogylétéről, és amíg leadta a rendelést, Chan pedig kikereste a megfelelő kristályt, majd átadta neki, Pinkunak legalább volt ideje gondolkodni, ha szüksége volt rá. Mikor a vásárló elment, a lány kissé félszegen rápillantott, majd köhintett.
-Nos, akkor ideje díszíteni. -mosolygott és elővette a rózsaszín cserepes virágok egyikét. -Erről te mondhatod meg, hogy hova tegyük. -kacsintott rá.

by **Barairo Pinku** Csüt. Júl. 11 2019, 14:50

Oké Pinku már a "ha gondodol, és szeretnéd én nagyon szívesen meghívlak" résznél teljesen el volt varázsolva. A Szemei a lelkesedéstől csillogtak, és teljesen megfeledkezett a kezdeti aggódásáról a régi barátai iránt. A lány maga teljesen lelkesen ugrándozott, még észre se vette azt, hogy a Rózsaszín Virág már nem lapul Chan Eszköztárában, hanem már elől van.
- IGEN IGEN IGEN NAGY ÖRÖMMEL SZERETNÉK CSATLAKOZNIIII. - A lányka igen éles és hangos, lelkes sikítással válaszolt főnökének a felvetésére, hiszen valljuk be. Nem rég kezdett játszani, de a főnöke már behívta őt a Céhébe. Ha azt hittük hogy Pinku eddig lelkes volt, akkor most lelkesedése már átszakítaná a plafont is, de szerencsére nem teszi meg. Akkorát nem tud ugrani hála istennek. Ezzel a nagy energikus lendülettel meg is fordul, majd kicsit vicces, komoly arccal kezdi el feltérképezni a bolt minden egyes szegletét, hogy vajon mely eldugott, vagy éppen szemelőt lévő helyet dobná föl egy kis rózsaszínke cserepes virágocska. Járkál fel s alá, mint a bolha az állatok hátán, majd egyszer csak elrikkantja magát.
- MEGTALÁLTAAAAAM. Ez a hely szerintem tökéletes lenne. Van itt fény, szemelőt van és nem is. Szerintem az lenne a legjobb. - Hüvelykujját a magasba emelvén, majd utána előre lendítve adja főnöke tudtára, hogy teljesen biztos abban, hogy ha fene fenét eszik is, márpedig ő biza oda akarja rakni az kis virágot.
- Istenkém annyira szépen fog itt kinézni az a virág. És mennyire izgatott vagyok, hogy csatlakozhatok életem első céhéhez. Már alig várom. És mikor megyünk ki tanulni? Már azt is nagyon várom. Istenem sose volt ilyen izgalmas napom. Talán az maximum az amikor hosszú évek után a barátaimmal legyőztük a legnehezebb bosst egy MMO-ban, és elosztottuk a zsákmányt. Megint sokat beszélek igaz? - Hosszúnak tűnő monológjának elhadarása végén üt belé a felismerés, majd vesz egy jó mély levegőt, majd lecsüccsen arra a szent helyre amit a virágnak jelölt ki.

by **Chancery** Pént. Júl. 12 2019, 10:58

Egy pillanatra meglepődik a lány mérhetetlen lelkességén, majd elneveti magát. Valljuk be, valahogy rá is jó hatással van ez az energikusság, ami Pinkuból árad. Jóformán amióta a lányka betette a lábát a boltba, Chan érzi, hogy valami különleges benne. Nem tudná körülírni, egész pontosan micsoda, de arra már rájött, hogy régóta várta a találkozást, csak ő maga sem tudott róla. Abban a regénykében, amit magányos óráiban ír titokban, az egyik szereplő sokban hasonlít Pinkura, mindez anélkül, hogy találkozott volna vele valaha is. Lenyitja a menüt és alig pár kis csilingelő hangot követően Pinku előtt megjelenik az üzenet, miszerint Chancery meghívta őt a Unity nevű céhbe, elfogadja-e.
-Hát, ez esetben, üdv közöttünk. -mosolyog rá, és kitárja a kezeit. Ha Pinku elfogadja, kap egy szorosabb ölelést is.
Mikor a virág leendő helye is ki van jelölve, Chan bólint, és elhelyezi rajta a kis növénykét. Ő is aláírja magában, hogy valóban megfelelő helyre került,a lányka ért a lakberendezéshez valamennyire. Ezt követően ismét megnyitja a menüt, előveszi a másik, ugyanolyan virágot és Pinkunak nyújtja, hogy átadhassa neki. -Ez pedig a tiéd, a leendő szobádba. -kacsint rá. -Vedd üdvözlő ajándéknak.
-Engem nem zavar, szívesen elhallgatlak. -kuncog, mikor a lányka ismét hangot ad félelmének a túl sok beszéd kapcsán, miközben Chancery elrendezi a zöld dísznövényeket is a szekrények tetején. Pont úgy helyezi őket, hogy színt adjanak a térnek, de nem zavarja a vásárlókat, majd középen megáll és körbenéz a megváltozott helyiségen. A régi, kicsit sötétebb szoba most tágasabb lett, napfényesebb és színesebb, barátságosabb, mint azelőtt. Ide már végre lesz kedve dolgozni jönni, nem úgy, mint az előző bolt esetében. Bár azt is a találkozás változtatta meg a furcsa, fekete hajú, és igencsak gyilkos szándékú lánnyal. Lehunyja a szemét, vesz egy mély levegőt, és Pinku felé fordul.
-Ha gondolod, elindulhatunk, megmutatom a mezőn az alapokat, aztán megmutatom a céhházat is. Bevallom, mára kicsit elfáradtam, és már nagyon benne vagyunk a délutánban, este pedig nem szívesen engedlek ki. Este jobb, ha nem hagyod el a biztonságos területeket. -villantja meg komolyan a szemét, hogy jelezze, nem viccből mondja el ezt. -Rendben?

by **Barairo Pinku** Pént. Júl. 12 2019, 12:11

Pinku kitörő örömmel és sípolással, fogadta el a céh meghívást, majd egy forró, szoros öleléssel átölelte Chant, és szíve szerint mindenki mást megölelt volna, aki éppen az üzletben tartózkodik. Boldogsága magasabb szintre szárnyalt, amint megkapta az imádata tárgyát képező rózsaszín virágot. Ráadásul az, hogy főnökét nem zavarja hogy csacsog, már az annyira boldoggá teszi, hogy kicsit be is könnyezik.
- Istenem. Köszönöm szépen. Nagyon szépen köszönök mindent. Hogy munkát adtál, hogy meghívtál a céhbe, hogy tanítasz engem és elfogadsz. Ritkán találkozik az ember ilyen kedves és aranyos emberekkel mint te. Nagyon nagyon nagyon köszönöm sensei Ahogy öleli még a fejét is dörgöli Chancerybe, mint egy kicsi lányka, aki sírva bújik anyucihoz. Hallgatja mestere és egyben főnöke beszédét, és intelmeit, majd megtörli a szemeit.
- Rendben. Értettem, nem fogok este kimenni. Mondjuk megértem. Este minden veszélyesebb és ha be is alszok meg is ölhetnek. Úr isten ilyent lehet a városban is? Ha alszik valaki és megölik? Remélem hogy nem. Istenem ilyenbe bele se gondoltam. És mi történhetett velem amíg hibernálva voltam? Aközben is megölhettek volna? Bele se merek gondolni. Rendben akkor. Egyedül nem fogok kóricálni, és minden tanácsodat meg fogom fogadni. Lassan mehetünk szerintem és simán benne vagyok. Sőt most is mehetünk. Menjünk is - A Lányka széles mosollyal próbálja rángatni Chant, igazából még maga se tudja merre is van az arra. Ahogy ismerem, és ha Pinku vezet, akkor kezdetben eltévednek, kivéve ha a Főnökkisasszony elmondja merre is kell menni. Ebben az esetben szépen lassan oda is értek a mezőre, ahol nagy örömmel elő is készül az általa intezívnek vélt tréningre.

Végeztünk. És akkor az Itemet választanám.
1 Rubin Vért (+1 speciális képesség +10 páncél)

Chancery pedig:
3 Bronzércet meg 2 Munkálatlan Bőrt

by **Strea** Pént. Júl. 12 2019, 13:14

*leokézza a kért jutalmakat*
Használjátok őket ügyesen és további jó játékot! ^^

by **Hinari** Kedd Aug. 13 2019, 18:26

Tachibana palotája

Előzmények

Szophie írta:
Bizonyára rengetegszer járt már erre a kardforgató lány, és talán már el is gondolkodott rajta, miért áll kihasználatlanul ez a palota a Kezdetek Városának északi részén már a kezdetektől. Miért ez a kongó üresség, amit magából áraszt, miközben mindvégig valaki tulajdonában áll. Bár talán észre sem vette, ahány céh tönkrement azok közül, amelyek a kezdeti időszakban alakultak. Talán hallhatott a valahavolt ott alakult csapatról, talán nem. Egyetlen dologban viszont Tachinak igaza volt; a Palota tökéletes búvóhelynek. Az emberek egyszerűen elsétáltak mellette, hozzászoktak, hogy senki nem mehet be, és meg sem próbálkoznak vele többségében. A Palota valaha volt fényét elhalványította az idő fogaskereke, és ez kapóra is jött az olyan jöttment alakoknak, mint amilyen Makoto, vagy immár Szophie is voltak.
Szóval Hinari talán meglepődhetett, hogy barátnője épp abba az épületbe sétált be gondtalanul, talán viszont már látta párszor a térképen, miképpen táborozik ott az idomár. Vezér is úgy lépkedett a kihalt kőlépcsőkön, mintha csak hazatért volna. Végtére is így is volt.
A bejáratot rögtön egy folyosó követte, majd márványból készült kolosszus oszlopok mögül előtűnt egy terem, annak közepén egy hosszúkás medence, vízzel megtöltve. Hinarinak bevillanhatott a felismerés, hogy ez a medence szerepelt az arénában is, ennek a pontos mása mellett harcoltak nemrég.
Szophie szó nélkül táborozott le a partjára, és miután levette a cipőjét, belelógatta a lábát. Tekintetével megkereste Hinarit, és maga mellé intette. Vezér mindeközben komótosan átsétált a szemközti fal mellé, és ott, az árnyékban keresett magának fekvőhelyet.
- Megfogadtam, hogy ha ma veszítek, beszélek veled valamiről. Egy lehetőségről. A kételyeimről. Mindenről, ami ott motoszkál a fejemben. Ezért hívtalak ma ide - kezdett bele a lány minden előzmény nélkül mondandójába, és tekintetével a vizet pásztázta. Aprókat körözött a lábával, amivel kisebb hullámokat szított maga előtt. Egyik kezével a márványkövön támaszkodott, másikkal akaratlanul is a csillag alakú fülbevalóját piszkálta. Vajon miért ragaszkodik ennyire ezekhez az emlékekhez?

Éreztem, tudtam ezt már akkor, amikor megláttam őt az aréna előtt. Van valami, amiről beszélnünk kellene - ismételtem meg magamban és a lelkem bár rögtön a lehetséges okokat kereste, mégsem volt benne kétségbeesés. Beavatott, vagyis készült rá. Ez most más lesz, mint legutóbb - de éreztem, tudtam, hogy legalább ugyanannyira fontos.
Szótlanul, kíváncsian követtem őt és néztem fel a hatalmas, elhagyatott épületre. Önkéntelenül is égés nyomait kerestem; koromfoltokat, félig megégett, tépett papírt. Vért, hajszálakat, élettelen szolgákat a sarokba roskadva és egy kislányt, aki soha többé nem ugyanaz már. Nem volt meglepő a választása, a szívemet mégis összeszorította az asszociáció és amikor odaértünk a medencéhez, az arénaharc helyszínének újabb momentuma vált világossá; holott valójában fogalmam sem volt róla még, hogy nem a szülei örökségével kellene összekötnöm a képet. Leült és intett, hogy tegyek én is úgy. Megálltam mellette, nyugtalanul pillantottam hátra. Vezért kezdtem el figyelni, viselkedése viszont megértettette velem, hogy biztonságban vagyunk. Ezt az otthonuk. Ki tudja, milyen régóta...
Végül leültem. Nem vettem le a cipőmet, inkább térdeimet felhúzva kulcsoltam át őket és néztem a fodrozódó vizet én is egy darabig, egészen közel őhozzá. A harc óta sokkal nyugodtabb volt, de ezt csak pillanatnyi szünet volt a viharban, és én ki kívántam használni az alkalmat, amely nem adatott meg nekem múltkor és amelyért azóta is ott van az a szúró, fájdalmas érzés a mellkasomban. Mindig, ha az indikátorára pillantok. Bólintottam és íriszeimet őrá irányítottam, várakozón, de mégsem tolakodón. Kezem megmozdult felé, de a mozdulat elhalt, hisz az előbb sem volt kényelmes számára. De volt időnk. Akár órák, napok, hetek is.

by **Szophie** Hétf. Szept. 02 2019, 13:44

Szophie hálás volt, amiért Hinari nem kérdezett és nem siettette. Jól esett neki ez a csend, amibe napok, hetek óta burkolózott. Időre volt szüksége, hogy összeszedje a gondolatait, és végül nem is ott kezdett bele, ahol valójában akart. Mélyet sóhajtott, de nem jöttek szavukra a nehéz szavak.
- Tudod, ez a hely régen egy céhház volt - magyarázta, hangja rekedtes volt. Lábával körözött még egyet a vízben, újabb hullámokat szítva.
- Nem tudok róluk sokat, csupán azt, hogy belső viszály vetett véget a közösségüknek, és szép lassan mind kihulltak. Volt egy tagjuk, egyetlen egy, aki még évekig játékban maradt, és itt élt. Ő volt az, aki először idehozott. Valójában ez egy tökéletes búvóhely. Csak az léphet be, akinek ezt engedélyezik. Az én engedélyem évek óta létezett. Amikor pedig tulajdonos nélkül maradt a hely, nem volt kérdés, hogy meg kell szereznem. Pedig azért egy céhház még tíz fő számára sem olcsó, hát még egyedül.
Újra elhallgatott röviden, és a márványoszlopokat kezdte el bámulni a másik oldalon. Halványan elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogyan bujkált mögöttük egyszer régen. Amikor még sokkal gyerekesebb volt, és az élet sokkal egyértelműbben zajlott. A börtön pokla előtt. Egy olyan életben, amiről már azt hiszi, nem is volt valódi, csupán két ember benne. Az egyik mellette ült. A másiknak csupán az árnyéka lengte be a helyet.
- Van pár információm Makotoról - fogott bele hirtelen, eloszlatva a csöndet, amely rájuk telepedett. Hinari arcára nézett, mélyen a szemeit vizslatta. Összepréselte az ajkait. Amit most mondani készült, az nem volt egyszerű, és Hinari ezt épp olyan jól tudhatta, mint ő maga. Várta, hogy a lány megeméssze, és felkészüljön valamennyire arra, amit mondani fog. Vagy csak saját magának volt szüksége még egy kis időre?

by **Hinari** Szer. Szept. 18 2019, 19:38

Emlékeztem még a kérdésekre, amik a fejemben kuszálódtak. Jégvirágok cakkozták az ablakot és hiába látszott elmúlni a tél, az ünnepek és az ott történtek nem hagytak nyugodni... ahogy a hideg sem szűnt meg - megmaradt még hetekig, azzal a bizonytalansággal, amiket a beküldött ember nem tudott vagy nem is akart eloszlatni bennem. Sokszor néztem a térképet az ismerős helyzetjelző után kutatva Nysterben és sokszor böktem rá Szophiera is, aki újra itt volt nekem, de mégsem költözött vissza többé.
Úgy meredtem az idegen márványoszlopokra, mintha ellenségek volnának. Mint egy kripta, ami itt tartja őt egyedül, távol mindenkitől egy játékos, egy volt céhtag miatt, aki régen elmúlt már. Hirtelen Kazuma jutott eszembe, de a gondolat eleve nevetséges volt, hisz tudtommal a srác sosem volt céhtag, és, nos... sosem volt olyan gazdag sem, hogy egy ilyen palotát egymaga fenn tudjon tartani. Tachibana pedig eszembe sem jutott. Egyáltalán nem, egészen addig, amíg barátnőm rá nem terelte a témát és akkor, akkor újfent szétnéztem: megnéztem magamnak minden sarkot, minden szegletét a helynek és igen, egyet kellett értenem; ez a céhház tényleg maga volt a tökéletes búvóhely. Igazából Szophie nem is mondta ki konkrétan, hogy egyazon játékosról beszélt eddig, a kérdés tehát ott volt a nyelvem hegyén, mégis... képtelen voltam megszakítani a pillanatnyi csendet; egyszerűen túl mély volt hozzá. Mintha egy tanuló kérdezné meg az iskolapadban, kimehet-e homokozni mostmár...
Bólintottam.
Komolyan, mérlegelve minden általa kimondott szót és egyben jelezve felé, hogy figyelek rá, figyelek rá. Tudtam, hogy elég ideje rágódik rajta és hálás voltam neki, hogy megvárt a döntésével. Hogy elmondja nekem, bármi is legyen az... és tudtam azt is, hogy mellette fogok állni. Akkor is, ha utána akar menni Rinnének, hiszen ha visszafognám őt, nem tennék jót vele. De vajon... visszafognám-e őt egyáltalán?
A medence kövezete kihűtötte a tagjaim. Megborzongtam, karjaim libabőrösök lettek. Túlontúl ismertem már ezt az érzést. Én sem vagyok már ugyanaz, aki voltam.

by **Szophie** Szer. Szept. 18 2019, 20:47

Hinari nem könnyítette meg a dolgát holmi csacsogással. Vagy az csak nehezítette volna? Szophie lassan már maga sem tudta, mire vágyik jobban. Egyrészről beletemetkezett a magány oltalmába, most viszont, ebben a fene nagy csöndben, ordítani támadt volna kedve. A saját hangjától mégis megrettent, bármikor kinyitotta a száját, és az igazságot köpte a levegőbe.
Vége volt a hosszú hetek öngyötrésének. Vége volt a hitnek, hogy csak önmagára számíthat.
Évek óta volt egy társa Vezér személyében, ahogy Hinari is évek óta mellette állt. Csomó ember volt, akire támaszkodhatott, az igazán komoly szituációban végül mégsem kért tőlük segítséget. Beképzelt volt. Azt hitte, majd ő megoldja egymaga. Arra gondolt, úgysem érdekli a többieket, vagy ha igen, akkor is csak fájdalmat okozna nekik.
Most is látta Hinarin az elkeseredést, bár egy percig sem hitte, hogy Makoto említése váltotta ki belőle. Hinari is fura volt, a fogság óta megváltozott. Ez alapvetően nem tűnt volna fel az idomárnak, de ezekben a percekben barátnője arcára volt írva, hogy valami benne is eltörött.
A két lány bús arcképét megtörték, elmosták a hullámok. Szophie pedig bízott, erőt vett magán, és folytatta a mesét.
- Nem tudom, hogy él-e.
Elhallgatott. A szavak ott visszhangoztak a márványfalak között.
- A húga viszont igen - folytatta aztán, amikor kellően elnémult újra a palota, és rájuk telepedett a csend.
- Ez egy olyan titok, amiről mindig is úgy gondoltam, hogy nem adhatom tovább, de.. Talán már mindegy. Az a lány ártalmas a világra. Azt hiszem, az ilyen gyilkosokról készítenek filmeket, amiken aztán a nagyközönség szörnyülködik. El sem jut a tudatukig a film végén a mondat: megtörtént események alapján.
- Hinari - nézett esdeklően most barátnője szemébe. Röviden beharapta alsó ajkát, tétovázott. Aztán kibökte. - Ha feltételezem, hogy Ő él, akkor ez a lány most nagyon rossz dolgokat tesz vele. Tenni kell valamit. Ha nem él, akkor is! Ki kell mennem.

by **Hinari** Csüt. Szept. 19 2019, 21:15

Az előző percek távlatában furcsa volt belegondolni, hogy mennyire az idebent határozza meg a gondolatainkat és asszociációinkat. Megbosszulni a vörös lovagot egy másik vörös lovagon? Miért is gondoltam, hogy csak ez a világ létezik?
- Hmm nem hinném, hogy jelenleg meg lehetn... - feleltem szinte azonnal, de a mondat közepén elakadtam s talán számomra is több mint furcsa volt ezen hirtelen kimondott válasz egyszerűsége: mintha teljesen egyértelmű lenne, hogy ezt csakúgy meg lehet tenni. Kimenni. És igen, nekem tényleg az volt. De őneki? Összeráncoltam a homlokom, majd egy keserű sóhajjal megráztam a fejem: nem, nem mindenki volt olyan helyzetben, mint én és ami szavak kiszaladtak a számon... meggondolatlanság volt tőlem. Túlontúl sokat gondolkoztam ezen az előző hetekben. Túlontúl sokat beszéltünk erről Allal az előző hetekben. Túlontúl élénken élt bennem a születésem ki tudja hanyadik évfordulója... Gondterhelten löktem hátra egy az arcom elé szaladó, szőke tincset és néztem rá barátnőmre. Most rajtam volt a kérlelés sora.
- Ugye nem gondolod, hogy ha idebent meghalsz, odakint nem? - tényleg nem beszéltünk erről ezidáig? - A NerveGear, amit Kayaba Akihiko mondott... még senki sem tért vissza olyan - formáltam a szavakat szinte suttogva és minden, minden könyörgésem bennük volt. Találkoztam én is olyanokkal, akik szerint ez az egész csak mese. De ha eleddig nem is, kis ideje igenis tudom, hogy igaz. Hogy meghalnak. Hogy egyetlen dobásunk van és... és ha ez kell ahhoz, hogy meggyőzzem őt, el fogok neki árulni mindent, bár Naithen nagyon komolyan figyelmeztetett. Mert őt nem veszíthetem el, főleg nem így. Félhomály ereszkedett ránk, a medence vize halkan csobogott Szophie lábainak körözése nyomán. Benne volt, hogy Tachibana élhet még. Ha rajta is AmuSphere van, megvolt rá az esély, de mégha meg is kérem a bátyámat, mit tehet ő? Mint tehetnék én? Az se biztos, hogy hat év alatt a húga odakint nem-e költözött el vagy történt vele esetleg valami. El sem tudtam képzelni, hogy a férfi, az a férfi, akit úgy ahogy felszínesen megismertem, hagyná magát egy nálánál fiatalabb lánnyal szemben. Érthetetlen volt az egész. Mégha a húga kattant volt, akkor is.
- Még mindig szereted... - suttogtam halkan, a fodrozódó hullámoknak szánva a nyilvánvaló megállapítást - De annak semmi értelme, hogy megölesd magad - szorultak ökölbe a kezeim, mert ha ki szeretne jutni és megoldja a nullázódást, senki sem nyer vele semmit, egyszerűen csak meg fogja ölni a fején lévő sisak. Egy lesz a többezer közül, bármi is volt az indoka. Felemeltem a pillantásom, amely immáron nem könyörgéssel, hanem mély elszántsággal volt telve: nem fogom hagyni, hogy butaságot csinálj.

by **Szophie** Csüt. Szept. 19 2019, 21:37

Szophie pontosan úgy meredt a barátnőjére, mintha amaz azt próbálná éppen bizonygatni, hogy a Föld lapos. Egy darabig csak hallgatott, megvárta, amíg Hinari összeszedi a gondolatait, aztán egyfajta meleg, barátságos, ám talán kicsit szánakozó mosollyal ráemelte pillantását.
- Ez egyáltalán nem szerelem - szögezte le magabiztosan, és Hinari szemébe nézett.
- Törődök vele és fontos nekem, de ez már korántsem az. Annyit viszont megér nekem, hogy megkeressem azt a lányt, és tegyek valamit.
Elhallgatott. Arról fogalma sem volt még, hogy mi volna a pontos megoldás, ha ki is megy. Emlékezett még rá, hogy annak idején volt némi hatalma, de már bőven nem volt elég magabiztos hozzá, hogy ki is használja. Már ha egyáltalán még létezik. Már ha egyáltalán valaha létezett. Tachibana pedig nem hazudott. A húga rettenetesen okos, nem könnyű eset. Könnyen meglehet, hogy őt is a halálba küldi. Készen állt erre is, újra és újra végiggondolta, de attól függetlenül mindig arra az elhatározásra jutott, hogy meg kell próbálnia. Persze az idomárnak azt is be kellett látnia, hogy Hinarit azért rángatta ide ezen a napon, hogy lebeszélje róla.
- Az a másik dolog pedig.. Figyelj, tudom jól, hogy mit gondolnak róla az emberek. A játékosok többsége fél, mert annak idején elhitették velünk, hogy ez fog történni. Ez viszont egyáltalán nem igaz. Gondolod, hogy ilyen színű lenne az indikátorom, ha az volna? - Elhallgatott. Az igazság az volt, hogy nem emlékezett rá pontosan, mi vezette annak idején a tettéhez, hogy mit érzett akkor. Fogalma sem volt róla, hogy valóban számított-e a dolog, vagy csak azért kérdezett rá, hogy később magát tudja menteni hasonló szituációkban. Mindez már nem is számított, csupán az, amit jelenleg gondolt.
- Ha valakinek ártani akarok, nem ölöm meg, mert azzal csak jót teszek. Ha igazán gonosz akarok lenni, egyszerűen börtönbe küldöm. A legszörnyűbb hely, amit valaha láttam. Az igazi pokol. Nagisa pedig maga mondta, hogy volt már kint, csak visszaküldték. Ő és a párja is boldogan élnek azóta otthon. Leo is kilogolt már, és én is. Tisztában vagyok vele, mit beszélek. Nem halhatok meg - nyugtatta barátnőjét egy meleg mosoly kíséretében, és megsimította a hátát. Most, hogy kimondta, ami a szívét nyomta, sokkal könnyebbnek érezte magát. Mintha nem is ő lenne az, aki segítségre szorul, hanem Hinari.

by **Hinari** Csüt. Szept. 19 2019, 23:23

Talán rosszul eshetett volna a szemében, vonásaiban tükröződő fölényesség, de a kijelentését hallva nem tudtam nem elmosolyodni magam is. A szeretetet és a szerelmet talán angolul ugyanaz a szó jelölte, de volt különbség közöttük. Pont annyi, amit Szo maga is megfogalmazott; törődik vele, fontos neki. Ám nem szóltam semmit. Hagytam és hallgattam őt és a hallgatását - mert ez a fal volt az, amit nem tudott áttörni eddig.
Mit tenne vajon, ha ki tudna jutni?
Persze ez még nem változtatott a tényen, amiben hitt. Komolyan néztem a szemébe, amikor elkezdett mesélni, hitetlenül, hogy ezt ő tényleg komolyan gondolja? Beharaptam ajkam és most egyáltalán nem esett jól az érintése: nem érti, nem érti, miért nem érti? Viszont volt két mondat, ami szöget ütött a fejembe. Rámeredtem és több másodpercig nem tudtam megszólalni, ahogy pedig szavai összeálltak és értelmet nyertek, úgy húzódott egyre szélesebbre a szám széle. Elkezdtem nevetni. Hangosan és jóízűen, gyomorból, ahogy nagyon, nagyon régóta nem nevettem már. Még a szemeim is könnyesek lettek, de egyszerűen képtelen voltam abbahagyni, ahogy a feszültség szépen lassan mind kiszállt belőlem. A búskomorsághoz szokott, hosszú márványoszlopok fenyegetőn magasodtak fölém.
- Ezt korábban is mondhattad volna - mosolyogtam rá csillogó szemekkel - Hogy rajtad is AmuSphere van. Leo mesélt már az övéről és arról, hogyan és miért lett vörös, de eszembe se jutott, hogy te is... - elgondolkodtam. Valójában szándékosan kerültem a témát és ő se hozakodott elő vele soha. Egyszerűen csak nem akartam tudni. Meg sem adtam az esélyét, hogy ez legyen a története, én csak... elfogadtam őt így. Kérdések nélkül. Megtöröltem a szemem és egy nagy sóhajjal dőltem hátra a hideg kövön. A plafont néztem, hallgattam a hirtelen csendben támadt külső zajokat, melyek valahogy barátságosabbnak tűntek így. Kénytelen voltam felülni, hamar elkezdtem fázni megint.
- Abban viszont tévedsz, hogy senki sem halhat meg. Még azok közül sem, akik egyszer kint voltak - néztem a szemébe komolyan - Amikor lefagyott az egyik szerver és többedmagammal kijutottam a kórházba, ugyanúgy a NerveGeart tettem vissza a fejemre - meséltem elfolytott hangon - És mások is. Akik azóta már halottak. Hidd el, holtbiztos vagyok benne - préseltem össze ajkaim határozottan - A NerveGear megöl. Később azonban... párszáz szerencsés a többezer közül, akiknek a családja ilyen olyan okokból elintézte, kijuthattak arra az időre, amíg új sisakot kaptak. Nagy árat fizettek érte, hiszen semmi sincs ingyen... Leo is köztük volt, és akkor ezek szerint te is - kérdeztem-jelentettem ki egyszerre, magam sem tudva, a kettő közül igazából minek szánnám leginkább a mondatot. Reménykedtem benne, hogy így értette és ez a remény volt maga a megállapítás... ami mégis kérdésnek hatott inkább. Előhívtam menümből egy könnyedebb pulcsit és összehúztam magamon: ez nem a csokiszoba volt, kényelmes párnákkal és úgy éreztem, sok időt fogunk még itt tölteni. Ezek után már egészen biztosan.
- Szophie - pillantottam rá végül - Régen beszéltünk komolyan egymással. Van pár dolog, amit tudnod kell, mielőtt döntenél.

by **Szophie** Szer. Jún. 17 2020, 20:08

Szophie meglepődve kapta fejét barátnője nevető arára. Mosolya szinte világított, csilingelő kacajának visszhangja furcsán idegenül töltötte be a termeket. Összeráncolt szemöldökkel figyelte, hogyan nyugszik meg szép lassan a lány száján kibukkanó hangorkán, fülében azonban továbbra is visszhangot vert.
Kicsit zavarta ez a reakció. Nem értette, nem tartotta helyénvalónak.
- Nem gondoltam volna, hogy fontos - vonta meg a vállát, és a haját kezdte el csavargatni. - És olyan régen történt, hogy szinte el is felejtettem... Még egészen az elején a játéknak. Sokáig eszembe sem jutott ennek a pontos jelentésével foglalkozni, és talán pont Leo nyitotta fel a szememet, hogy valójában több van mögötte, mint elsőre hittem. Neked is mesélt Iljáról? - kérdezett most vissza ő, miközben tekintetét a vízre irányította. Lábával finom köröket írt le, élvezte a medence simogató hűsét. A további magyarázatot azonban nem kommentálta. Igazából már régen tisztában volt vele, hogy ahány ember, annyiféle elképzelés létezett a sisakokról. Ő maga azok táborát erősítette, akik hittek benne, hogy szép lassan mindenki fején ki fogják cserélni őket a biztonságosra. Ez kézenfekvő volt és egyszerű. Hogy régen mi történt azokkal, akik valójában meghaltak... Nos, akkor lehet, hogy tényleg így volt. Vajon érdekelték őt ezek az emberek? Érdekelte bárkinek a sorsa akár egy kicsikét is?
Az igaz, mélyről jövő, szomorú igazság az volt, hogy nem. Senki, már csak az orra előtt ülő lány számított egymaga.
Ha hatalmában állna megakadályozni egy tragédiát vagy katasztrófát, vajon mit tenne?
Megvédene egy ártatlan életet és közbeavatkozna? Hagyná megtörténni? Ha belekeveredne egy fontos ügybe, vajon mit lépne?
Ezekre a kérdésekre talán csak a pillanatnyi szeszély adhatta meg a választ. Ő maga sem tudta, mit akar, ki is valójában, és milyen irányba tart. Hiányzott mellőle valaki, aki utat mutat. Vagy valami, ami komoly, visszavonhatatlan döntésekre készteti. Esetleg egy esemény, ami felnyitja a szemét vagy benöveszti a feje lágyát. Erre vajon van mód? Bármi, ami képes kizökkenteni ebből az életunt állapotból?
- Hallgatlak - bólintott komolyan, barátnője szemébe nézve. A választás egyedül akkor tűnt egyértelműnek, ha Hinariról volt szó.

by **Hinari** Pént. Jún. 19 2020, 09:58

Nevetésem lassan, túl lassan nyelték el a néma palota kemény falai, de nem tudtam nem mosolyogni rajta. Valami felszakadt akkor - egy apró, megfogalmazhatatlan kis csomó; neve már régóta nem volt, ahogy jelenlétét sem éreztem már. De eltűnése különös súlytól szabadított meg és most kezdtem csak ráébredni, milyen az élet nélküle. Mélyen szívtam be a hűvös levegőt, Szophiet hallgattam közben.
- Hát persze, hogy fontos - néztem rá szeretettel, arcomon halovány mosoly bujkált - Az itteni világ legerősebb szabálya alól kaptál kitételt. A játék nem ér véget ott, ahol meghalsz - mondtam, bár valószínűleg ezzel Szophie is tisztában volt. Viszont... én ennek az áráról is tudtam, a gondolatok pedig mély, sötét árkot vontak homlokomra. Hisz ugyanúgy fogoly maradsz. A név említésére könnyedén bólintottam, kezeimet hátracsúsztatva a márványköven.
- Igen, ő volt az a srác ott annál a kazamatánál karácsonykor - emlékeztem vissza, bár ott elsősorban nem is rájuk, hanem a feladatra koncentráltam. Nem az enyém volt, mégis rám bízták - Örültem, hogy újra találkozhattak - tettem aztán hozzá és közben a medence vize által keltett, apró hullámokat bámultam. Nem néztem rá, még sokáig nem - mégis éreztem, hogy nem hisz nekem; beszéltem a sisakokról is, de annyi vélemény létezett, a bent töltött idő pedig újra és újra átmosta mind, átformálva azt az emberek fejében, mint a nedves agyagot. De tudnia kellett, mibe vág bele. Sóhajtottam.
- Talán már beszéltem neked a bátyámról, Naithenről - kezdtem bele - Hosszú évek óta a legjobb születésnapi ajándék volt, hogy megtalált idebent - mosolyodtam el már az emlékre is és ekkor néztem rá Szophiera, csillogó szemekkel - A megüresedett helyekre, tízezerig be lehet utólag is logolni, természetesen AmuSphere segítségével; ő is így csinálta - merengtem el egy kicsit, majd kis szünet után végül belekezdtem.
- Akin viszont NerveGear van, az meghal. Ez biztos. Kinti információ, hiszek a bátyámnak, nem hazudna erről. Majd bemutatlak neki - jutott hirtelen eszembe és akkor, ott, kedvem lett volna egyszeriben átölelni a lányt. Gondolataim viszont hamar visszaterelődtek és így süllyedt vissza a feltörő öröm is. Levettem cipőmet és én is belelógattam lábam a hideg vízbe.
- Egy módon lehet kijátszani ezt a biztos halált. Ha kintről sikerül lecsapni a szervert, ahogy... tavaly karácsonykor is tették. Kayaba még be is jelentette külön, hogy ilyen nem fog előfordulni többet, de szerintem csak azért, mert tart tőle. Én bízom a kinti csapatban és segítem őket - ráncoltam össze a homlokom - Vagyis... segítettem. Abban a kazamatában. De ott még nem saját akaratból - ráztam meg a fejem és dőltem hátra újra. Olyan volt, mintha a plafon az admin szemével figyelne, bámulna rám. Egy apró, határozott grimasszal feleltem rá, majd kezdtem el játszani Szo éjfekete hajával. Végül felültem, és barátnőm szemébe néztem:
- Már régen el akartam neked mondani, hogy rajtam is AmuSphere van. Engem is kilogoltattak akkor és cseréltették ki velem a saisakot. Én viszont... jól emlékszem arra a fehér teremre a hangszóróval. A bábjaik vagyunk, még mindig - vontam meg a vállam, ezt a szerepet kezdtem már egészen megszokni - Az itteni szabályok nem vonatkoznak ránk, de... az övéjük igen. Figyelj rám, Szophie. Ha most megöleted magad, náluk fogsz ébredni és senki nem fog tudni rólad, a bátyád sem. Naithen se tudja, hol tartanak, a karácsonyi események óta pedig egyenesen eltűntek... - gondolkoztam el röviden; ujjaim között még ott nyugodott egy utolsó, fekete tincs - Ha úgy kívánják, visszalogoltatnak. Esetleg elveszik a szinted és mindened. Vagy megbíznak egy feladattal, esetleg kettővel.
Elengedtem a haját és nekidőltem a vállának. Jólesett a közelsége; megnyugtatott.
- Ne hidd, hogy ha ki is mész Tachibana után, bármit is fogsz tudni befolyásolni. Egyszerűen... ez az ára.

by **Szophie** Kedd Jún. 23 2020, 13:39

Szophie hallgatott. Hinari megdöbbentette, az a rengeteg információ, amit megtudott tőle. Ezzel - és a saját fejében kialakult képpel - együtt már sokkal tisztábban átlátta a helyzetet, ami őket körbeölelte. Túlságosan is reális volt ez így, fájóan az.
- Soha, semmi nem lehet elég egyszerű, igaz? - emelte szomorú tekintetét Hinarira kérdőn, aztán átölelte a lányt. - Biztos csodálatos találkozás volt - mondta, és képtelen volt még csak említés szintjén is előhozakodni a másik problémájával. Azzal, hogy már szinte egyáltalán nem emlékszik a kinti világra. Azzal, hogy már lassan nem is hisz a létezésében. Az élet számára teljes természetességgel alakult át az itteni formává. Nem is lehetett másképp, hiszen éppen akkor ragadta el őt Kayaba, amikor a fejlődésének legkritikusabb szakaszába ért. A felnőtté válás már itt, a játékban találta őt, és talán még azóta sem fejeződött be igazán a folyamat. Valami hiányzott még hozzá. Talán sok valami.
- Szóval nem tehetek érte semmit - dőlt hátra és hunyta le a szemeit. Hangjába csöppnyi fájdalom vegyült. Makoto fontos volt, most még legalább annyira fontos, mint Hinari. Ezen maximum az évek és az új emlékek változtathatnának, de az a pillanat még nem jött el, hogy régi szellemként gondoljon rá.
- Mondd csak, sosem gondolkodtál még rajta, hogy talán... talán segíthetnél nekik? És az embereknek, akik azon dolgoznak, hogy kilépjünk? Hogy esetleg van rá mód? Tudod, az az event épp karácsony előtt... - fogott bele a mondandójába, visszaemlékezve, hogy Hinari is ott volt. És aztán épp az emlék miatt nem folytatta. Ha ő is ott volt, akkor pontosan tudja, mi történt és hogyan.
- Ígérd meg nekem, hogy ha ki is lépsz, visszajössz - ült fel aztán hirtelen, ahogy eszébe jutott ez a lehetőség. Képtelen lett volna elviselni, ha Hinari is örökre eltűnne az életéből. Valószínűleg az lenne a végső csapás, és egy pillanatig sem gondolkodna rajta, hogy utána logoljon.
- Vagy csak soha ne lépj ki. Ígérd meg! És én is itt maradok veled.

by **Hinari** Csüt. Jún. 25 2020, 13:20

Arcomon szomorú, majd lelkes mosoly suhant át, ahogyan az emlékek váltották egymást; a tehetetlenség után Naithen alakja, amint a küszöbön áll.
- Az volt - merengtem el és hagytam, hogy elsodorjanak minket a gondolatok. A megállapítására nem volt mit mondanom: nem léteztek szavak, amelyek kellően kifejezték volna azt, amit át akartam adni neki. Helyette csupán közelebb húzódtam hozzá és lefeküdtem mellé; szétszóródott tincsei az arcomat csiklandozták. Kinyújtott lábfejem végéről apró cseppekben folyt le a víz és én köröztem egyet velük, kíváncsi-hallgatagon tapasztalva meg a levegőmozgás okozta hűvösséget. Talán éppen erre volt szükségem most; az érzés egy kicsit tompította azt a fájdalmat, amit Szophietól vettem át, önkéntelenül is. Képtelen voltam átérezni a benne dúló, csendes vihart, de együttéreztem vele - hallottam szívverését és amíg lábaim libabőrösek lettek, testének közelsége nyugtatón melegítette fel szívemet.
A kérdése logikus volt, aprót bólintottam is rá. Igen, segítettem, de... hát, végülis ő is ott volt, tudja, mi történt.
- A fehér kártya nekik kellett - feleltem tűnődve - Gondolom téged is "megkértek" - húztam el a szám szélét, de mindez már elmúlt és az egyedüllét fájdalma fokozatosan csökkent azóta. Ujjaimmal a szoknyám szélét babráltam és a plafont néztem, barátnőmmel együtt - Szerintem... ha lesz még feladat, szólni fognak - mondtam végül és így, hogy lehetőségként tekintettem rá, már nem is tűnt olyan egyoldalúnak attól függetlenül sem, hogy valójában mennyire az volt. Egy parancsot mindig jobb úgy teljesíteni, ha te is azt akarod - de attól az még parancs marad; kötelező, ha élni akarsz. Hirtelensége meglepett, kíváncsian pillantottam fel rá, ahogy felült. Tekintetem az övét kereste és amikor megtalálta végre, elmosolyodtam és felültem én is.
- Megígérem - bólintottam és húztam őt magamhoz - Amint lehetőségem lesz rá, visszajövök. Nem akarlak mégegyszer elveszíteni, Szophie. Soha többé - borzongtam bele az emlékbe és ráztam meg a fejem nyomatékként - Ígérd meg te is - néztem aztán rá komolyan, kezem az övét szorította - Ha kilogoltatnak és nem engednek vissza, akkor is megkeressük egymást. Egészen biztosan lesz rá mód - kértem őt és fejemben elkezdték egymást kergetni a lehetőségek. Csak... erősebbnek kell lenni, teljesíteni a kívánságaikat és cserébe ők is fogják a mieinket. Mint ott a tetőn, karácsonykor. A csoport akkor tényleg szólt Naithennek és anélkül talán... ő soha nem keresett volna fel engem idebent.

by **Szophie** Kedd Jún. 30 2020, 11:25

Hinari szavai tompa visszhangot vertek a márványfalak között. Szophie ráemelte pillantását. Hosszan és mélyen nézett az azúrkék szemekbe. Mosolya hálás volt és levakarhatatlan, tekintete lágy és meleg. Nem volt szükség többé szavakra, csupán magához ölelte a lány karcsú, vékony testét és állát a vállába fúrta. Látta és érezte a pillanat fontosságát és súlyát, épp ezért nem akarta megtörni a hangulatot szavakkal. Merengve a medence vizére pillantott és elakadt a lélegzete. Időközben lement a nap és észrevétlenül feljöttek a csillagok és még valami. Megfogta barátnője állát és fejét lágyan a plafon felé irányította. Az ott elhelyezkedő méretes üvegablak megtörte a rajta átsütő tökéletesen kerek Telihold fényét és ezernyi apró szikrába szórta szét azt. Talán ezért is nem érzékelték, hogy besötétedett. Különleges pillanat volt ez és ritka. Szophie, ha lehet, még szorosabban ölelte magához a lányt, szinte elveszve az érintésben. Kicsit úgy érezte, mintha a bátyját kapta volna vissza, akire már nem is emlékszik. Sok dologban nem értettek egyet, különböztek egymástól, de... Hinari a testvére volt. Sokkal inkább, mint Vincent, akit elnyeltek a ködös emlékképek.
- Egészen biztosan. Ha rólunk van szó, biztosan megoldjuk - mosolygott szelíden. És tudta, ez nem is lehet másképp, hiszen amiképpen Naithen eljött, úgy ők is meg fogják találni a módját, hogy találkozzanak egymással, akár tűzön-vízen át, kicselezve a tudósokat, megtörve az ellenállókat, legyőzve a józan ész határait. Hiszen a testvérek már csak ilyenek, nem igaz?
- Még a börtönből is visszajöttem hozzád - suttogta és lassú, régi altatót kezdett el dúdolni, amit még gyerekkorából ismert.

by **Hinari** Csüt. Júl. 02 2020, 22:48

Az azúrkékbe csillogó fehérség költözött, ahogy pillantásom felemeltem a holdra. Szinte tökéletes volt, amilyen odakint sohasem lehetett - ajkaim félig nyitvamaradtak, úgy néztem a különös jelenést és öleltem én is át barátnőmet, legjobb barátnőmet idebent. Mosolyogtam, lelkembe bizonyság költözött: mi sosem fogjuk magára hagyni egymást. Felfelé görbülő ajkakkal bólintottam és szorítottam meg, de szavak helyett érzések jöttek és így ezeket adtam át neki: határozottságot, nyugalmat, örömöt és szeretetet. Végtelen szeretetet.
- Köszönöm - suttogtam halkan és behunytam szemeim. Lábaink még egy ideig halk köröket írtak le a fodrozódó vízben, aminek hangját elnyomta az ének, Szophie kristálytiszta hangja az éjszakában. Aztán ez is elhalt, csöppekben veszett el a hullámok között és én összehúztam magam a leterített párnákon. Hogy hogyan került ránk az a takaró - itt volt-e, esetleg valamelyikünk előhívta a menüjéből -, az rejtély maradt és nem is volt fontos igazán. Nekidőltem a lánynak és együtt, mosollyal az arcunkon aludtunk el.
Álmomban utána kiáltottam és ő visszafordult értem.

Köszi a játékot :3
Kikért item: Vas Cipő (+15 páncél)

by Ajánlott tartalom