A reménytelen északi szél

A hátsó kertbe tartottunk a fiúval. Egyszerű, rövid út, bonyodalmak nélkül. Szép, tágas hely, ám az időjárás nem volt kellemes, mi most hozzá tartozott.
- Reménytelenül fúj ez az északi szél. – sóhajtottam és mit sem törődtem a szakadó esővel.
A felhők az égen sötétek voltak, a Napot nem lehetett látni. Szürkeség uralkodott és nyomasztó hangulat vett minket körbe. Csupán csak a lépteink és az esőcseppek hangját lehetett hallani, miként azok a földet érték folyamatosan. A jégsárkány szomorú éneket hallatott magából, nem lelkesedett most ő sem.
Ahogy elértük a célt, úgy vártam, hogy ő tovább haladjon. Kellett egy tisztes távolság, mit ilyenkor kérni szoktak. A fiú majd minden lépését figyeltem és elmélkedtem róla. Tai ismerte, én alig, szinte semmit sem tudtam róla, mint ahogy ő sem rólam. Idegenek voltunk a másiknak, nem többek.
A tekintettem folyamatosan egyre lejjebb és lejjebb vándorolt, mígnem az új cipőmet figyeltem csak. Gyorsabb lettem tőle, ám a helyzeten ez most nem segített, hisz a fű vizes volt, csúszott, nagyon.
Az érzékelőim jeleztek, mi ok miatt felnéztem és a szemeim hunytam. Az északi szél egy újabb szellőt hozott, mi átjárta a testem. A vízzel együtt hűvös volt, kellemetlen. Az ötlet, hogy könnyebbé váljak most sokáig nyomasztott, jó lett volna tehetetlen bábúként szállni el innen, de nem lehetett, harc következett. Gyávának, gyengének nézett volna.
Pillanatnyi szélcsend, mi nyittatta a szemeim.
- Kezdjük el! – kiabáltam és hunyorítottam, hogy lássam, hisz az esőfüggöny a látást is nehezítette. A pálcámat emeltem, mi ok miatt Hisame elhallgatott. A tekintette határozottá vált és várta a parancsom.    

Hisame hűs lehelete miatt az előtte zuhanó esőcseppek jégként csapódtak a földbe. A szemei szinte fénylettek e szürkeségben. A határozott tekintett, a mozdulatlanság, mit a szavaim törhettek meg csak most, és a szilánkokra törő cseppek félelmetesé tették a sárkányt. Legalábbis én ritkán láttam ilyennek, féltem őt.
Elindult a bestia, így intettem én is. Hisame a karmait mélyesztette a talajba, hogy az elrugaszkodása biztos legyen, ne csússzon el. Valamelyest nagyobb méretekkel rendelkezett, mint az ellen, de jól tudtam, hogy ez ebben a világban mit sem számított. Nem tudtam, hogy milyen sebzése volt, milyen fürge lehetett, így óvatosságra szóltam a lányom és nem sokkal utána én is elindultam. Nehéz volt az első lépés, zavaró volt a nedves ruha és hogy a lépéseimnek ilyen hangja volt.
Sok kicsiny pocsolya volt előttem, nem lehetett halknak lenni. A szemöldököm nem tudta már tartani a rohamot, így a víz könyörtelenül csordult a szemeimbe. Kellemetlen helyzet, mely egyben kihívások elé is állított. Nem csak a fiúval és a bestiájával kellett harcolnunk, hanem még az időjárás is nagy akadály volt.
Nem volt ok arra, hogy miért nem tettük át ezt egy másik időpontra. Megbeszéltük és itt voltunk, mint egy film utolsó nagy csatájában, melyben nem számít semmi sem, melyben csak egymással törődnek. A lábam megcsúszott, de nem estem el. A kezem érte a földet, de megtudtam támasztani magam és folytatni az utat.
A találkozás. Nem akartam, hogy frontális ütközés legyen félúton, ám nem sok lehetőség volt másra. Talán ebből jöttünk volna ki a legjobban, ez tűnt a legeredményesebbnek. Ha más nem megtoltam volna Hisamét hátulról.

Askr társára néztem eddig bestiaként, ám kiderült, hogy volt tőle rosszabb is, tán egy sokkal rosszabb. Egy patás fenevad, mely hatalmas méretekkel rendelkezett, egy szörnyszülött született előttünk. Úgy tűnt a karjai nehéz súlyokat is elbírtak volna, a jogara hegyeket is törhetett. Fel kellett néznem rá, ám így az eső zavarta jobban a látást. Nem volt jó.
Nem csak én féltem, Hisame határozott tekintette is változott, arcán aggódás nyomait véltem felfedezni. Igaz, erre is csak egy pillanat állt rendelkezésemre, hisz messzire szállt a sárkány. Nem akart repülni, de ütötték őt. Kiabáltam volna a nevét, ám eszembe jutott, hogy nem volt fájdalom, csupán csak egy nem várt helyváltoztatás történt. Hozzá futottam, majd a farkára léptem. Csúszott, hisz a vizes pikkelyeken mindig is nehéz volt állni, de csakhamar megvolt a biztos tartás, majd a parancsszó, mi magasra dobott. A képességem miatt könnyebbé tettem a testem, így elbírt Hisame.
A két fej közül csak az egyik volt, mit elértem volna, csak az egyik volt, mit sérthettem. Persze az még messze volt és a levegőben lassabban telt most az idő valamiért. Mintha az esőcseppek mindegyike kilónyi súly lett volna a testemen. Egy – egy külön akadály, mi a szálló testem a föld felé nyomta. Oldalamról leakasztottam a késem és magam fölé emelve a két kezem fogtam a tenyereim között a fegyvert. Az éles pengét akartam a fiúban látni sebzésképp gyanánt.
E történések és hogy a nagy test egyre hatalmasabbnak és hatalmasabbnak látszott, kiabálást idéztetett elő velem. Hangos, talán kicsit rekedt, de férfias üvöltés hagyta el a számat.

A jogarával lesújtani készült, ám elvétette, talán. A földre esve csupán csak a szerencsén múlott, hogy a fegyverével nem talált el. A földön ültem és a husáng a lábaim közt volt. Nagyot nyeltem, nem sokon múlt, azonban a következő támadásával szemben már mit sem értem. A farka mintha seprű lett volna, úgy söpört el vele messze. Tehetetlenül hemperegtem a sárban és csak méterekkel később állt meg a lendületem. Vér helyett sarat köptem a számból, kellemetlen, rossz íze volt. Pocsék érzés volt, hogy ilyen mocsok, kosz fedte be a fogaim. Az ég felé emeltem a tekintettem és nyitottam a ajkaim, hogy az eső a számba gyűjtse magát. Mint az az idióta tévé maci, úgy öblítettem a szám, mivel persze az idő telt csak, fölösleges cselekvésnek tűnt ez, ostoba, gyerekes kényelmetlenségnek.
Hisame talpra állt időközben, de nem tudtam, hogy milyen parancsot kellett volna adnom neki. Nem hittem, hogy esélye lett volna egy az egyben a fiú ilyen alakja ellen, azonban szó nélkül sem akartam maradni. Hangra nyitottam a számat, de a torkomba mintha egy csomó duzzadt volna. Némán néztem a lányomra, éreztem, ahogy a kétségbeesés váratlan uralni kezdte a testem. Nem akartam ezt és csak állva, mozdulatlanul figyeltem a történéseket. A sárkány a szárnyát tárta és valamelyest elrugaszkodva a talajtól két lábra állt szembe Askrrel. Az eddig mindig kedves és kellemes hangja most női, mondhatni anyai üvöltésként visszhangzott az égbe. Nem láttam még így felállni, nem vívta még ki senki sem ennyire az akaratát. A festői képet, min a két állat állt egymással szemben, egy villámlás szépítette, mi kettőjük közé csapott a földbe.

A fekete bestia felém közeledett, mitől a hideg könyörtelenül futott végig a testemen. Mint csapból a víz, úgy ömlöttek számból a szitkozódó szavak is. Ahogy a négy lábú állat futott, úgy a menekülésen járt az agyam. Nem gyávaságból, csak valahogy jobb helyzetbe akartam kerülni, mint amibe most voltam. Mint egy vadászó oroszlán és egy sánta antilop, esélytelen volt bármi érdemlegeset is tennem. A késem markolatára rászorítottam és vártam e oly csodás, szerelmes találkozást. Az állkapcsai könnyedén fogták közre a derekam, mint egy csontra, úgy harapott rám gondolkodás nélkül. Nem fájt, de ijesztő volt a jelenet, ahogy a hegyes, vérre szomjazó fogaival a bőrömet hasította. A pengém az oldalába vágtam, de csak egy egyszerű szúnyogcsípésnek tűnhetett, talán észre sem vette, oly vadnak tűnt.
Mindeközben csak egy pillanatra tudtam félretekinteni, hogy a lányom után lesek. A sárkány támadott, a mellső két lábával támaszkodott neki a bestiának. Nem tudtam eldönteni hirtelen, hogy mit tervezett, a karjait, vagy a fegyvert készült támasztani, de hogy a nyakát nyújtotta, hogy Askr mellkasát harapja, az tisztán látszott a szemeim előtt. Figyeltem volna tovább, azonban a sötét bestia problémák nélkül szántotta fel velem a talajt és tennem kellett ez ellen valamit. A késem kihúztam belőle, majd közelebb magamhoz, a nyakát szúrtam újra és hagytam a testébe a pengét.
A két kezemmel majdhogynem a szájába nyúltam. Mint egy medvecsapdát, úgy akartam szétfeszíteni az állkapcsait, remélve, hogy kicsúszok a fogai alkotta börtönéből. Nem ilyennek képzeletem el az állatot. Kegyetlen volt, ijesztő és félelmetes, a legrosszabb rémálmaim egyike lehetett e jelenet és úgy éreztem hogy ebben a pillanatban született meg az én mumusom, kit soká félni fogok.  

Térdeltem a sárban.
Hallottam a bestia szavait.
Láttam a kést.
A tekintettem akaratlanul is a lányom felé fordult, látni akartam, hogy miként küzd. Felette állt, azonban a jogar eltalálta, sérült és aggódtam miatta. Temérdek lehetőség volt a fejemben a folytatást illetően, ám mindegyik eredménye az volt, hogy valamelyikünk hátrányba került volna.  A legjobb rosszat választottam, sérüljek én, győzzön a sárkány. Miként a bestiának öltözött fiú felállt, úgy én is tettlegességre szántam el magam.
- Hisame! – üvöltöttem a nevét, hogy rám figyeljen, majd futottam a késhez és dobtam azt olyan magasra, amilyenre eddig még sosem. Csak ő érhette el, más nem. A szárnyát tárta, elrugaszkodott a talajtól, majd a leheletével fagyasztotta a kést. Nem volt veszélyesebb a jég, mint a penge, csupán csak így meg is tudta fogni, a tenyere méretére formálta a fegyvert, majd az égből hajította azt a fiú felé.
Mindeközben én küzdve a szakadó esővel futottam a bestia felé. Nem volt fegyverem. Bár figyelmeztetett, hogy szükségem lesz még rá, nem törődtem vele, nem érdekeltek a szavai. A tervem egyszerű volt. Túlélni. Tovább kitartani, mint a fiú a lányom ellen. Esélyem se volt, de erről nem kellett tudniuk. A hangom határozott volt, a számat olyan nagyra nyitottam amekkorára csak tudtam. Pár esőcseppet a fogaimon éreztem, de nem nyeltem a vizet, nem tudtam, hisz üvöltöttem, hangosan.
Az acél megváltó. Nem érdemeltem meg, hogy hordjam, nem éreztem az enyémnek, mégis cipeltem magamon. Tán, hogy rajtam volt, az ösztönzött, hogy test a testtel találkozzon újra, ám most felkészülve, sodorva az állatot. Lendületbe voltam, így talán előnybe is, viszont csúfos bukás lett volna, ha félreáll és hagy tovább futni.

A kitartásom majd húsz pontja tartotta még a lábaim és állított fel a földről. A védjegyemmé vált talán már, hogy bár lassabb és gyengébb voltam másoknál, mégis tovább talpon tudtam maradni. Legalábbis kevesebb pihenőre szorultam, mint a többség. A bestia könyörtelenül sebzett és hajított át maga felett, majd felállva néztem a vörösen izzó szemeibe. A hideg rázott tőle.
Az eső elleni viadalban a hajam tartása már rég megadta magát, mégis beletúrtam, hogy tiszta legyen a látásom, ne lógjon egy szál sem a szemeimbe. Félretekintettem. Hisame a sárban feküdt, fehér pikkelyei koszossá váltak, bundája színén nem segített most az eső sem. Nem adta fel, vicsorítva állt talpra, de láttam, hogy az élete már a vörös, kritikus állapotba került…

Feladás. Egyszerű fogalom, mégis nehéz volt ki mondani. Nem mert oly jellem lettem volna, ki nem tűri, ha veszít, csupán csak a céhünk vezére voltam. Egy titulusom volt, melynek meg kellett felelnem, erősnek kellett látszanom, hogy tiszteljenek úgy ők, mint én őket. Talán, nem voltam biztos benne, hogy ez teljes egészében így működött.
Vége van. Nem, nem mondtam még ki, nem tudtam. Lehetőségeken gondolkoztam, hogy hogyan lehetett volna megfordítani a küzdelem állását, azonban nem jutott az eszembe semmi használható ötlet sem. Erős volt a fiú, én pedig gyenge.
A viadal azzal a céllal jött létre, hogy megismerjem őt, mi talán sikerült is, egy bestia volt. Hogy csalódás ért? Talán… azonban nem ő miatta. Nem ismertem, hogy jogom lett volna csalódni benne, csupán csak nem egy fenevad ellen készültem harcolni, hibáztam, gyengébbnek hittem…

- Vége van. – vettem mély levegőt és adtam hangot a gondolatomnak, azonban mintha senki sem hallotta volna meg azt – Vége van! – kiabáltam túl az eső földet verdeső hangját, hogy álljon meg a sárkány támadása.
Értetlen arccal fordult felém Hisame, nem hitte, hogy kimondtam, mit ő sosem tett volna meg – Szép küzdelem volt, de úgy hiszem, hogy fölösleges folytatni, veszítettünk.

A fiú és társa fáradtan fordított hátat, látszott rajtuk, hogy igencsak megviselt állapotba kerültek. A kitartásuk pocsék lehetett a miénkhez képest, ám ez nem feledte mindazt, hogy mi, én adtam fel a küzdelmet, azonban csupán csak Hisame keservesnek látszó állapota miatt.
A szavai váratlanul értek mind engem, mind a sárkányt.
Hisame a szárnyával csapott egyet, hogy utolérje őket, én pedig kapaszkodtam a farkába, hogy vele tartsak. Reméltem, nem hitte Askr, hogy a lányom szavai nélkül távozhat ily egyszerűen.
- Hé, fiú! – a sár csúszott, így nehezen állt meg előttük – Nem kérdezzük, hogy hová mentek és hogy miért, valszeg mondtad volna magadtól is, ha akarnád, de… - hangsúlyozta és hajolt szinte az arcába – Ennek még nincs vége.
- Ja, nincs. – bukkantam elő mosolyogva a sárkány mögül – A Titánok harcának ez csupán csak az első felvonása volt.
- Nem nyertél még. – szólt határozottan Hisame, úgy tűnt riválisára talált a szőke fiú személyében.

Az eső már nem zuhogott, csupán csak csepergett. A felhők széledni kezdtek és a Nap is előkandikált, bár csupán csak a sárgája törte meg a szürkeséget, a sugarai még nem melegítettek. Mindez történhetett volna egy jó fél órával korábban is, de már fölösleges volt ezen bosszankodni, főleg most, hogy távozni készültek tőlünk.
Nem volt bűntudatom, ostoba gondolat lett volna azt feltételezni, hogy e küzdelem taszította volna el őket innen. Volt valami a háttérbe, mit jól tudtam, hogy nem a közeljövőben tudok meg. Bár szimpatikusak voltak, - ijesztőek e párharc után, de szimpatikusak - mégsem volt szoros a kapcsolatunk egymással. Nem akartam meggyőzni őket, csupán csak a mancsom tartottam búcsúzásképp egy kacsintás kíséretében.
- Hello.