Re: Északi rész

by **Szophie** Szer. Dec. 24 2014, 21:53

Jó volt elképzelni. Még jobb lett volna megvalósítani. És igazából nem is volt túl sok dolog, ami megakadályozott abban, hogy a karjaiba rohanjak. És ahogy néztem, és néztem, egyre kevesebbnek bizonyult csak a látványa, habár közben ez is rengeteg volt.
És mégis.. Nem léptem elő rejtekemből, és nem cselekedtem azt, amit a nagyobbik részem akart. Mert ott volt a másik részem, akinek megsértette a büszkeségét. Másodszor. Amikor tudja, hogy ez mennyire rettenetesen kiakaszt.
Na meg persze ott volt az a buta érzés, hogy egyáltalán nem érdemlem meg. Hogy semmit nem tettem a kapcsolatunkért. És hogy mind külsőm, mind belsőm alkalmatlan arra, hogy azt nyújtsa, amit szeretnék neki adni.
És jelen állapotban ez az utolsó okozta bennem a legnagyobb problémát, miközben néztem azt a tökéletességet, ami egyébként Tachibanát jellemezte. Mindenben. Nem hiába.. a tökéletesnél kevesebbel sosem értem be, ez semmiben sincs másképp.
Megszólalt, és ez olyan váratlanul ért, hogy önkéntelenül is összerázkódtam, hátrébb léptem. Ha a látványa már nem volt elég, most megkaptam mellé a hangját is. *-*
Viszont figyelnem kellett sajnos a szavai értelmére is. Ehh, tehát lebuktam. Vagy mondjuk úgy: semmit nem ért a lopakodásom. Valószínűleg rendelkezhet észlelés harmadik szinttel is. Vagy többel. Hehh. Ő mivel nem rendelkezik? Rolling Eyes

Persze a tökéletes barátnőn kívül. >.>
Nem volt értelme tovább a lopakodásomnak, így hát ki is kapcsoltam azt. Egyszerűen csak visszaléptem, és félénken kidugtam újra a fejem az ajtó mögül. Jobban nem mozdultam. Nem is szóltam. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék még. Már nincs semmi igazán. Megtettem azt, amit meg akartam, és megtörtént az, aminek meg kellett.

by **Tachibana Makoto** Pént. Dec. 26 2014, 03:10

Most már éreztem is. A jártasságom okán a szemem zöldes árnyalatban izzott éppen, és a túloldali fal mögött egy rejtőzködő alak jelenlétéről tájékoztatott a rendszer. Ez természetesen lehetett volna más is, de ide más nem járt rajtam és azokon kívül, akiket idehívok. Habár a többes szám jelen esetben értelmetlen volt: csak neki mutattam meg ezt a helyet. Friben után döntöttem így, hogy ez az épület kettőnk titka marad. Elvégre búvóhely volt ez számomra, nem adhatom csak úgy, bárki tudtára :] Szophie volt az egyetlen, akiben teljesen megbíztam, habár néha elgondolkodom azon, hogy még egy ember is sok. Viszont benne nem lehetett nem megbízni. Hiszen most is eljött :] Nem lehetett más, és nem csak azért, mert csak ő tudott erről az épületről. Az én tulajdonommá lett, és csak az jöhetett be a kapun, akinek én megengedem. A listán csak ő volt rajta :]
Félénken dugta ki a fejét az ajtófélfa mögül, innen úgy festett, hogy hozzásimul a falhoz, és azt ölelgeti. Helyettem. Nem maradtam ülve, talpra álltam és kijöttem a medencéből. Megtettem néhány lépést felé, de nem mentem közel, még így is méterekre álltam meg tőle, és féltérdre ereszkedtem. Lehajtottam a fejem, a rózsát pedig feléje nyújtottam.
- Köszöntelek a birodalmamban, Hercegnőm. Kérlek tisztelj meg jelenléteddel és fogadd ajándékomat, szerelmem jelképét – szólaltam meg újra, színpadias hangnemben. Mozdulatlan maradtam, arra várva, hogy mit tesz: közelebb merészkedik-e, vagy esetleg továbbra is közénk kívánja tenni a métereket és a falat. Azonban ennek a résznek itt vége volt. Ha közelebb jött, és esetleg a virágért nyúlt, azt váratlanul elhúztam a kezei elől és a számba tettem a rózsa szárát, a finom kis kezecskét pedig gyengéden megragadtam, hogy egyfajta zene nélküli táncot kezdeményezzek. Ha viszont nem, úgy kénytelen voltam tovább fűzni a szavakat egymásba.
- Folytathatjuk a bújócskát azzal, hogy elfordulsz és elszámolsz húszig csukott szemmel. Esetleg birkózhatunk is. A fogócskát viszont nem ajánlom, abban túl jelentős az előnyöd :] – emeltem fel a fejem ebben az esetben, és mosolyogtam rá a lányra. Azonban választásától függetlenül volt egy fontos kérdésem, ami nem tűrhetett halasztást.
- Megtaláltad a választ a kérdésimre, Szophie Iryana? – hangom lágy volt és gyengéd, barátságos és hívogató, pont úgy szólt, ahogy mindig, mikor szerelmes szavakat suttogtam hozzá.

by **Szophie** Pént. Dec. 26 2014, 23:59

- Ö.. Szi.. szia. - nyökögtem összezavarodottan, amikor biztosan láttam, hogy észrevett, és elindult felém. Egy csöppnyit még visszább húzódtam, de azért a fejem lényeges része - értem ez alatt az orromon felüli területet - kilátszott. Csak mert sajnos nem tudok átlátni a falakon. És valamiért le nem mondtam volna azokban a pillanatokban a szemem világáról, inkább minden másom, csak nézhessem. Az még.. most is szabad. Az mindig szabad. Főleg a holdfényben és félig vizesen.
- Nem annak illik ajándékot hoznia, aki vendégségbe jön? - tettem fel a bugyuta kérdést, csak hogy valamilyen reakciót mutassak. Egyébként mozdulatlan maradtam, habár elidőzött tekintetem a rózsán. Fehér volt. És azon kívül, hogy a kedvencem, a jelentése is információval bírt. Legalábbis ha tőle kapom, biztosan. Az elmúlt hónapokban beszereztem pár könyvet és cikket ilyesmiről, de sokban sokféle jelentést tulajdonítottak egyes növényeknek. Természetesen a fehér rózsáról mindent tudtam, hisz az a kedvencem. Viszont elég tágas, és.. jelen esetben sokféleképpen értelmezhető jelentése van.
Szoktak bocsánatkérést is kifejezni vele. Mint ahogy ezt annak idején még Makototól tudtam meg. Viszont jelenti az ártatlanságot, a tisztaságot, a bájt, a nyugalmat, az igazságot, és a barátságot is. Az erkölcsöt, a tiszteletet. És még a lelki szerelmet is. Míg a vörös csupán csak a testi vonzódást. Mélyebb értelmezésben, persze.
A játékokra vonatkozó javaslatain is eltöprengtem, de mindegyikben rejtett veszélyt láttam, így hát egy másik lehetőségen próbáltam agyalni, ám ezt félbeszakította egy igazán.. hogy is mondjam... félelmetes kérdés.
- Ööö.. - gondolkodtam el, erre mit is felelhetnék. - Játsszunk csendkirályt! Enyém az utolsó három szó, fűz, fa, bokor! - hadartam aztán, és éreztem, hogy elsüllyedek. Ha lehetett volna olyat, biztosan még jobban elbújok. Csak hát a látásom nem akartam továbbra sem akadályozni. Igazából legszívesebben megkérdeztem volna, hogy "mégis milyen kérdést?", tettetve, hogy én nem tudok semmifajta kérdésekről. Csak hát azért mégsem mondtam ezt így ki. És igazából rögtön rá is vághattam volna, hogy nem, hisz ez így is van. Nem találtam meg.. El sem gondolkodtam rajta. Még egy próbálkozást tartottam kivitelezhetőnek: az időhúzást. Majd most akkor átgondolom....... .... ... Vagy mégsem.

by **Tachibana Makoto** Kedd Dec. 30 2014, 21:49

Szophie most a félénk kislány volt a nagy, félelmetes bácsi előtt, akivel igazából közvetlennek kéne lennie a viszonyuknak, de mivel még idegenek egymásnak, így a kisebbik fél bizonytalanná válik, hogy vajon mi is lenne az illendő viselkedés. Más kérdés, hogy a köztünk lévő viszonynak nem felelt meg, de most azon kívántam a legkevésbé gondolkodni, hogy miért ilyen reakciót adott rám a lány, mi okozta a különös viselkedést. Most, hogy itt volt előttem, és csak egy karnyújtásnyira volt, hogy csak egy fal választott el minket egymástól, minden más lényegtelenné vált számomra.
- Te itt nem vendég vagy, hanem a ház úrnője :] - válaszoltam kérdésére továbbra is féltérdre ereszkedve, és csupán óvatosan fel-felnézve rá. Nem jött közelebb, úgyhogy továbbra is nélkülöznöm kellett az érintését, bármilyen fájó is volt ez számomra. És ami azt illeti, ez egy felettébb kínzó érzés volt, hogy hallhattam a hangját és láthattam legalább a szemeit, íves homlokát és selymes haját. A többit pedig hozzáképzeltem, hiszen sziluettjének minden apró részletét ismertem és egyben imádtam a lábujja hegyétől a feje búbjáig.
A csendkirály hallatán halk kuncogás hagyta el a számat, és lassan felemelkedtem, álló helyzetbe tornásztam magam. Úgy döntöttem, eleget teszek a kérésének, hiába voltam tisztában vele, hogy csak az időt kívánja húzni. Hogy semmiképp se szólaljak meg, a rózsát az ajkaim közé vettem, majd mutogatni kezdtem. Rajzoltam egy szívet a levegőbe, olyan nagyot, amekkorát csak tudtam, majd széttártam karjaimat, és könyörgő tekintettel pillantottam rá, hogy jöjjön közelebb. Hadd ölelhessem meg. Nem tartottam jó ötletnek odamenni, abból csak fogócska lenne, amiben biztosan veszítenék, bár... végül is hová menekülne? Azért jött ide, mert találkozni kívánt velem :] Ha nem engedett a kérlelő kiskutyaszemeimnek, akkor megtettem feléje az első lépést. Majd még egyet. És még egyet. Fenyegetően közelítettem feléje, hátha földbe gyökerezik a lába, és akkor egy hirtelen mozdulattal elkaphatom és magamhoz húzhatom végre, de ha elfut, akkor sem estem kétségbe, és utána eredtem. Ha fogócskának fogja fel, akkor élvezni fogja :]

by **Szophie** Szomb. Jan. 03 2015, 21:42

Öhmm.. És hogyan is szóltak pontosan azok a kérdések? O.o Kety-kegy, telik az idő. És így három nap távlatából még mindig - vagy már - semmi erőm visszagondolni az akkori szavaira. Nem. Elfelejteni nem fogom. Csak egyszerűen kitörlöm az emlékezetemből. De.. ez nem megy, ha fel kell elevenítenem. Félek. Egyszerűen nem merek visszagondolni. Nem akarom, hogy azok a szavak az eszembe jussanak, mert elbőgöm magam. És meg kell próbálnom erősnek lenni, még ha tudom, hogy ez mellette lehetetlen feladat.
Már most remegett a lábam. És a szívverésem egyszerre volt gyorsabb, mint átlagosan, és közben mégis kihagyott egy-egy ütemet. Elég volt csak rá pillantanom, hogy egyszerre legyek boldog, és éljek át kínokat. De van valami, amit nem engedhetek. Ha emlékszem a kérdéseire, ha nem. Voltaképp Zuval is jól alakult a kapcsolatom, nem kell közöttünk sem problémáknak lennie. Csak egyszerűen rá kellett jönnöm, hogy az életemből ki kell hagynom a férfiakat. Nem mintha terveztem volna valaha is komolyabban bevonni őket. Érdek házasság. Ennyi a nagy terv.
Elnevettem magam, ahogy figyeltem a mutogatását. Kis lökött. Teljesen érthető, miért szerettem bele, és miért megy el vele akármikor akármelyik lány. Minden mozdulatában van valami érdekes, vicces, aranyos, csodálatos.. Ahjj..
Megráztam a fejem, jelezve a tiltakozást, majd nyelvet öltöttem rá. Akkor vegyük játékosra a dolgot, nem bánom. Amúgy sem igazán fogok ilyesmit csinálni az elkövetkező időben, úgy érzem. Mármint játszani persze, fogok. Azt mindig, hisz ebben a három napban is megtettem. Jó gondolatelterelő. Viszont ebben a nyelvöltögetős formában aligha. Nem tenne jót a határozottságomnak. Kivéve talán néhány kivételes esetben. De most, úgy döntöttem, megengedem magamnak. Mellette egyébként is oda minden elhatározás, vagy értelmes gondolat..
Vártam. Arra, hogy a közelembe érjen. Nem tudtam igazán, mit is tehetnék. Egyáltalán azt nem tudtam eldönteni, miért is vagyunk itt. Legalábbis azon kívül, hogy a kérdéseire megadjam a választ. Én már találtam célt, a barátkozást. Innentől van értelme maradni.
Azért meglepő volt, ahogy magához húzott. Az illata egy pillanatra túlságosan is elkábított. Egy szépséges álmom teljesült, amikor újra ilyen közel kerülhettem hozzá. De ezt a varázst magamnak kellett megtörnöm. Egy határozott mozdulattal toltam el magamtól, és nyújtottam felé a kezem kézfogásra.
- Szia! A nevem Szophie Iryana, örvendek. - mosolyogtam rá. Kezdjük elölről. Annyi módosítással, hogy most nem vagyok mérges, mert más lány combját simogatja. Most egyáltalán fogalmam sincs róla, ki ő. És most teljesen más befejezést kanyarítok.

by **Tachibana Makoto** Vas. Jan. 11 2015, 21:15

Nem mozdult. Örültem neki, széles és őszinte mosoly költözött az arcomra. Magamhoz vonhattam, átölelhettem, érezhettem a teste melegét, a vágykeltő illatát, mindenét. Egyszeriben boldoggá váltam, enyhült a hiányom, a függőségem. Elvégre az még most is igaz volt, a csókjai függője voltam. Most azonban már nem csak a csókjai tartoztak ebbe bele, hanem az egész lénye. A hangja, a gondolatai, a szavai, és minden porcikája is. Máskor is nélkülöztem már három napig, de még sose hiányzott ennyire. Most már tudtam, hogy jól van, önmaga volt, hamisítatlan önmaga. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, leheletemmel távozott az aggodalmam iránta. Ő volt az egyetlen személy, aki iránt képes voltam ilyesmit érezni. Rendkívül rövidnek tűnt azonban az az idő, amit összeölelkezve töltöttünk. Egy pillanat, és már vége is volt, és ott állt előttem kinyújtott kézzel, és bemutatkozott. Néhány másodpercre az értetlenség vonásai kúsztak fel az arcomra, aztán azonban újfent mosolyra fakadtam. Kezet csókoltam neki. Azonban a bemutatkozást nem viszonoztam.
- Nyertem :] - szólaltam meg, majd elengedtem, közben pedig egy kicsikét meg is simítottam a kézfejét - Gyere beljebb, ne álljunk a huzatos ajtóban - tettem kezem a derekára, és beljebb kísértem, hogy végre fény világítsa meg. Tündéri volt, mint mindig, kedvtelve nézegettem alakját.
- A gondolat jó, de felesleges újrakezdenünk. Az érzéseink változatlanok egymás irányába, a végeredmény így ugyanaz lenne. A sorsunk fonalai már egybefonódtak, Szophie - mondtam, miközben elengedtem a lányt, és tettem előre néhány lépést, így ő csak a hátamat látta. Felnéztem a kristálykupolára.
- Ahhoz, hogy változások történjenek, nem az újrakezdés a megoldás. Hanem egy beszélgetés, amikor egymás elé tárjuk az összes minket nyomasztó gondolatot, és megpróbálunk rájuk megoldást találni. Együtt - folytattam a meglátásommal, majd a vállam felett hátranéztem. Hátranéztem, aztán szembefordultam vele.
- Dühös vagy rám, és dühös vagy önmagadra. Dühös vagy rám, mert azt hiszed, nincs befolyásod felettem. Azonban nagyobb hatással vagy rám, mint gondolnád. Számos elvemmel, fogadalmammal megküzdöttem és feladtam őket érted. Nem áldozatot hoztam, ez egyszerű következménye volt annak, hogy beléd szerettem. Én is a kezedben vagyok, mint a többi bábod, azonban engem láthatatlan fonállal fogsz. Ettől vagyok különleges :] - magyaráztam, majd újra közelebb léptem hozzá, és ha engedte, mindkét kezét lágyan megfogtam, és lazán tartottam magam előtt, miközben újra a kézfejét kezdtem simogatni.
- Dühös vagy magadra, mert azt hiszed, nem vagy elég jó. Ezt azonban csak az önbizalmad hiánya mondatja veled. Kétségeid támadtak, mert azt gondolod, hogy Suzume-chan jobb nálad, de a nagy mellektől és a csábos viselkedéstől nem lesz jobb, csak más. Nem adhatsz meg nekem mindent, de ezt nem is kérem tőled. Számomra így vagy tökéletes. Ő semmit sem jelent nekem, csak egy játékszer. Te viszont a mindenem vagy, Szophie. Nálad jobbról nem is álmodhatnék :] - mosolyogtam újra rá, miközben tekintetem ingázott az ajkai, az orra és a szemei között - Fáj, hogy sírni látlak, fáj, hogy az eltévedt gondolataid befolyásolnak. Emlékszel, mit mondtam Fribenben? A szívedre hallgass, és ne az eszedre - és ha engedte, akkor felcsúsztattam a kezeim a vállaira, és újra magamhoz öleltem - Én elmondtam, ami a szívemet nyomja. Most te jössz :] - fejeztem be halkan. Kár, hogy ösztökélnem kellett erre, az igazán hatásos befejezés egy szeretlek lett volna, de hallani akartam a gondolatait végre teljes egészében, a maguk pőreségében.

by **Szophie** Hétf. Jan. 12 2015, 00:01

- Tudom. - mosolyogta rá erőtlenül, hirtelen megérezve az elmúlt három nap kínzó étvágytalanságának és álmatlanságának következményeit. Mindez nem múlt el nyomtalanul, ahogy a sápadtság és karikás szemek sem tűntek el varázsütésre. Silver szavai jártak a fejemben, Shukaku járt a fejemben. Hirtelen mindenki körül forogtak a gondolataim, akik az elmúlt napokban képesek voltak lefoglalni engem. Gyorsan megköszöntem fejben nekik, és a mézes tej feltalálójának. Az egyetlen dolog, amiért még élek. Az egyetlen, amelyből energiát nyertem. Amikor ültem a folyosó hideg kövén, bágyadtan bámulva a félholdat, álmatlanul, reszketve, fázva. Egyszerűen képtelen voltam aludni, a takaróra vagy párnára ránézni. És nem tudtam elhessegetni a fejemből Őt. Egyszerűen képtelen voltam. Emlékek, szavak. Hirtelen felvillant az arca, melyet könnyekkel áztatott szemeimen át néztem oly kétségbeesetten. Majd egy mosoly, egy gondtalan nyári napon, a legszebb mosoly a világon.
Mindeközben az oldalán begyalogoltam a holdfénybe.
- De azok a fonalak két irányba is elválhatnak. - motyogtam reagálva a szavaira, és nem tetszett, ahogy hozzáállt az egészhez. Elrontja ezzel a lényeget.
Eztán csak hallgattam. Hallgattam, amíg beszélt, és hallgattam utána is. Néha az arcom meg-meg rezzent, de nem mozdultam. Csak a végén léptem egyet hátra, hirtelen túl közelinek érezve Őt.
- Én megtaláltam a megoldásom. - szűrtem csendesen a fogaim közül, alig merve kinyitni a számat. Arra az egyre jók voltak az éjszakák, hogy elgondolkozzak dolgokon. Még akkor is, ha nem azokon a kérdéseken, amelyeken kellett volna.
Bevallom, meginogtam. De hisz ki ne tenné, amikor ilyen szépeket mondanak neki? Viszont - néha akármennyire is az ellenkezőjét bizonyítom - nem vagyok az az ember, aki ennyitől egyszerűen csak elszáll a rózsaszín felhői közé. Az három nappal ezelőttig volt. Nem mondanám, hogy a felnőtt énem volt jelen. Épp ellenkezőleg. A megsebzett gyermek, aki mindennél kiszolgáltatottabb a világnak.
- Akárhogy is, ... - sóhajtottam. - A szívemet féltem. - Ő is tudja. Számomra a legnagyobb félelem az, hogy összetörnek. Egyszer engedek valakit magamhoz közel, és idővel összetör. Már a gyakorlat is megmutatja, nem csak a szüleim tették mindezt. Mindenki. Mindenki ezt teszi.
- Ha nem lenne jobb, nem töltöttél volna vele időt, helyettem. És ha annyira a mindened lennék, nem hanyagolnál el. Mert ha valóban velem lennél, nem lenne időd és energiád másra.. Nem engedném.. Egy napnál több időt nem töltöttünk sosem egyhuzamban együtt. És még így sem működött. Lehet, hogy jól kijövünk.. De sosem volt igazán mély a kapcsolatunk. Mármint.. érzésekre lehet. De ennél többet nem tettünk érte. Talán mert tudat alatt éreztem, hogy halálraítélt a dolog. És talán mert érezted, hogy nem fog működni. Hiába érzel akármit, ha azt tettel nem igazolod.
- Én pedig most kívánok kiszállni. Amikor csak egyszer bántottál meg. Amikor egyszer beszéltél velem úgy, ahogy. Mert ha egyszer megengedted magadnak, akkor megfogod legközelebb is. Én pedig képtelen vagyok úgy élni, hogy mindig arra gondoljak, merre vagy, mit csinálsz, vajon az rossz-e nekem.. Hogy mindig az kattogjon a fejemben, hogy vajon mit tegyek, hogy megfeleljek neked. Ez hosszútávon összeroppant. És akaratlanul is ott motoszkálna a fejemben. Ha két hónap, vagy tíz év múlva felkelek, ne kelljen ott ülnöm, és rájönnöm, hogy az elmúlt idő egy hazugság volt részedről. Elvesztegetett idő. Fölös harmadik esély.. Ha már most nem vagy maradéktalanul elégedett, akkor képtelenség, hogy hosszabb idő után a kedvedre legyek. Nem tudok közös jövőt elképzelni. Csak a csalódást. Én pedig még egyszer nem akarom átélni az elmúlt három napot. És az előtte történteket.
- Tachibana-san. Én nem vagyok már Csillag. Te pedig nem vagy Makoto.

by **Tachibana Makoto** Hétf. Jan. 12 2015, 01:40

Megütött. A hangulat, a szavak, az érzések. Egyszer csak megjelent valami súlyos teher, ami összepréselte a torkomat, lenyomta a fejemet, a vállaimat. Ismerős érzés volt, túl ismerős. A veszteség fájdalma. Más volt ez, mint amikor beengedett a szobájába. Ott egy dacos, sértődött kislány volt, akinek elvették a játékát. Nem lehetett komolyan venni. Sőt, egészen pár perccel ezelőttig nem lehetett komolyan venni mindazt, amit tett, vagy mondott. Most azonban egy határozott, átgondolt választ adott. Olyasmit, amit nem lehet semmibe venni. Abban az egy-két percben, amíg csendben maradtam, átmentem az összes ilyenkor szokásos fázison. Elmémben megjelent a hitetlenkedés, majd a düh, a vádolás, és a tagadás is. Azonban mindet félredobtam abban a pillanatban, ahogy megjelentek. Helytelen válaszok voltak, egytől-egyig. Egyik sem volt méltó arra, hogy kifejezzem.
- És én még azt gondoltam, hogy túlságosan kötődök hozzád. Erre most kiderül, hogy még ez sem volt elég? Ennyire rettegek az újabb veszteségtől... yare-yare... - felsóhajtottam, és elléptem tőle. A medence partján ültem le, a vízbe lógatva a lábam. Most sokkal hidegebbnek tűnt, mint eddig. Ujjaim között még mindig fogtam a rózsát, amit neki szántam. Most erre terelődött a figyelmem, ezt nézegettem, a háttérben a fodrozódó vízfelülettel.
- Mindketten félünk a veszteségtől. Én távolságtartó vagyok, hogy ne sebezzen meg túlságosan, ha bekövetkezik... te pedig menekülsz a fájdalom elől, hátha nem ér utol. Úgy fest én nem az vagyok, aki meg tud állítani, te pedig nem az, aki rám erőszakolja, hogy minden figyelmét rá fordítsam - szólaltam meg újra, a virág szárát az ujjaim között forgatva. Újfent a csendben kerestem nyugalmat, csupán a lábamat mozgattam, hogy a vízzel csapjak egy kis zajt. Aztán talpra álltam, és feléje néztem.
- Hoztál egy komoly döntést, én pedig ezt tiszteletben tartom. Csak arra kérlek... hogy még egyszer utoljára mutasd meg, hogy szeretsz. Csókolj meg... - kértem a lányt a szemébe nézve. Búcsúcsóknak szántam, mert tisztában voltam vele, hogy köztünk a barátság nem fog működni. Sokkal többet éreztem iránta annál, hogy szimpla barátsággá degradáljam a kettőnk kapcsolatát, ahhoz viszont nem volt elég, hogy húgomként tekintsek rá is. És nem csak ez. Sokszor megfogalmaztam már magamban, hogy Szophie az egyetlen, ami Aincradban tart. Több, mint két évig játszottam a SAO-val. Talán ideje befejezni és visszatérni az életemhez...

by **Szophie** Hétf. Jan. 12 2015, 19:51

Csak álltam csendben, nem tudva, mit kezdjek most magammal. Még remegtem a szavaim által hagyott űrtől. Csak néztem az arcát, csak vártam, nem is tudom, mire.. Zavart a csend. Már épp ott tartottam, hogy mondok valamit, ne csak ott álljunk.. Valamit. Akármit. Elnézést kérek, magyarázatokba bocsátkozok, felhozok egy másik témát.. De végül még mielőtt összeszedtem volna a bátorságom, megszólalt.
Túlságosan kötődni. Létezik egyáltalán ilyen kifejezés? Egyik lábamról a másikra álltam, újra meg újra. Végül döntöttem, és leültem mellé a medence szélére, majd a vállára hajtottam a fejem, egy pillanatig sem gondolkodva a cselekedet helyességén egy ilyen helyzetben. Nyugodt voltam, és egyfajta morbid módon elégedett, hogy eljutott hozzá a mondandóm. Mégis, rettenetesen fájó. Szomorúbb, mintha egy veszekedéssel vetettünk volna véget az egésznek. A közös megegyezés a legrosszabb. Ez a csendes elválás, amikor nincs kit hibáztatni. Amikor kiderül, hogy maga a kapcsolat nem úgy működik, ahogy kellene.
- Jól el vagyunk cseszve. - sóhajtottam egy aprócska mosollyal. - Nemrég volt a szüleim halálának évfordulója. - fűztem aztán hozzá csendesen, elkomorodva. És nemsokára Karácsony. A legszomorúbb ünnep a világon. Kivéve azt a tizenegy alkalmat, amikor önfeledten ünnepelhettem.
Azzal nyugtattam magam, hogy ez az egész azért történt, mert nem vagyok a legjobb. Talán csak az eddigi tapasztalataihoz képest. Lesz majd valaki, aki ennél több képes lenni, aki ezt az érzést tovább fokozza benne, olyan szintre, amelyet még nem ismer.
Éreztem, hogy mozdulni akar, így elhúzódtam. A szemébe néztem. Kérésére viszont csak furcsa grimaszba torzult az arcom, mielőtt a tenyerembe hajtottam azt, és halk sírásba kezdtem. Nem voltam képes feldolgozni, és legszívesebben visszacsináltam volna az egészet, ahogy a múltkor is csak egy hajszál választott el attól, hogy utána rohanjak. Ilyen apró kis döntéseken múlik rengeteg minden. De ezt - én is jól tudtam - nem lehetett már megoldani. Lehet, hogy bután hangzik, de nem akartam utolsó csókot. Viszolyogtam a gondolattól. Tagadólag megráztam a fejem.
- Csak egy ígéretet adhatok.. - néztem fel rá könnyáztatta szemeim mögül. Hangom vékony volt, és remegett. A rózsát tartó kezéért nyúltam, hogy egyszerre fogjuk a virágot.
- Az én életemben mindörökké te maradsz az egyetlen férfi. Vedd úgy, hogy a feleséged vagyok. Csak talán... meghaltam. - adtam választ arra, hogy a férjemként miért kell engem mégis nélkülöznie. És igaz is. Nyolc évvel ezelőtt eltávoztam ebből a világból. És nem én lennék, ha ilyesfajta búcsút kerekítenék. Valahogy nem illik hozzám, hozzánk.
- Ez pedig egy játék. Próbálj utolsó csókot lopni egy szellemtől. - megpróbáltam játékosan, szívből rámosolyogni, amennyire csak az erőmből tellett, majd lassú léptekkel az ajtó felé vettem az irányt.

by **Tachibana Makoto** Kedd Jan. 13 2015, 15:39

Ami engem illet, én egykedvűen üldögéltem, magam elé meredve. Jól tudtam, mit kellett volna éreznem, csakhogy megtagadtam magamtól. Nem kívántam belesüppedni a veszteség fájdalmába újra, így nem maradt más, csak az apátia. Szophie életembe lépése előtt voltam pont ugyanilyen, kiöltem magamból minden érzést, amiről úgy véltem, hogy nincs hasznomra. A szerelem is közöttük volt, de ez a lány, aki most mellettem ült, és a vállamra hajtotta a fejét, felébresztette bennem az elfeledni kívánt érzelmet. Átöleltem a vállát és lágyan simogattam. Mintha gyászoltunk volna, és talán így is volt valójában. Viszont olyasmit gyászoltunk, ami még élt. Ezt ő is tudta, és én is tudom. Az apátiának pedig megvolt az az előnye, hogy teret engedett a racionális, ésszerű gondolatoknak. Nem befolyásolt semmi, nem ködösítette el, torzította a józan észt. Így feltehettem magamnak a kérdést, hogy valóban jól van ez így? Valóban el kell fogadnom ezt a döntést? Helyesen teszem, ha elengedem? A válasz pedig egyértelmű igen... lett volna, ha Szophie most egyszerűen megcsókol és kisétál. De nem így tett, és ez erőt adott nekem is. Ahogy a vállamnak dőlt, ahogy megfogta a kezem. A szavak, amiket pityeregve mondott... És a mosoly, ami kicsit melankolikus volt, de szívből jött.
- Ostobák vagyunk - jelentettem ki. Nem volt a hangomban semmi különös, egyszerű tényszerű megállapítással éltem. Meg tudtam tenni, elég józan voltam hozzá. És határozott. Tudtam, mit kívánok tenni. Felpattantam, és utánanyúlva elkaptam a csuklóját, magamhoz húztam és ellentmondást nem tűrően megcsókoltam. Úgy éreztem, nem akar majd szabadulni, de ha meg is próbálja, én minden erőmet be kívántam vetni annak érdekében, hogy az ajkain tartsam az enyémeket legalább néhány másodpercig.
- Nem búcsúból. A házasságot csókkal kell megpecsételni :] - közöltem mosolyogva. Nem tartottam magamhoz túl közel, de a kezét még mindig fogtam, tenyereink közé passzírozva a rózsa tövismentes szárát - Azt mondod, nem igazolom tettekkel, amit érzek. Te viszont érzésekkel nem igazolod azt, amit teszel. Miért kényszeríted magad olyasmire, amit nem is akarsz igazából? Ki kényszerít rá, hogy megtedd? - vontam kérdőre finoman, de határozottan - Én meg tudlak állítani, visszahúzlak, ha menekülni akarsz. És te is el tudod érni, hogy minden figyelmemet feléd fordítsam, Szophie. Még nem késő. Ami történt, azt már nem tudjuk visszacsinálni, és az is lehet, hogy nem utoljára bántottalak meg, de nincs olyan kapcsolat, ami nem megy át nehézségeken, ahol nem kell akadályokat leküzdeni. Ha tényleg én vagyok számodra az igazi, akkor képesek leszünk őket leküzdeni, együtt - folytattam, majd visszatértem ahhoz, amit mondott - Vagy talán azt hiszed, hogy nem lennék képes követni téged a halálba, csak hogy újra együtt lehessünk? :] - mosolyodtam el, ledöntve az általa ajánlott alternatívát, majd feljebb csúsztak a kezeim a karján - Különben pedig a házasságot meg kell pecsételni még valamivel a csókon kívül :] Három nappal ezelőtt úgy estél nekem, ahogy legvadabb álmaimban se gondoltam volna. Agresszív voltál, irányítani akartál, és rettentően felizgattál vele... Ha azt veszem alapul, könnyen lehet, hogy meg tudnál cáfolni és meg tudod mutatni, hogy benned van az, amit hiányoltam belőled :] - fejtettem ki. És valóban, egészen elképesztő volt, új volt, és friss volt az élmény, amit nyújtott abban a pár percben.

by **Szophie** Szer. Jan. 14 2015, 23:22

Nagy levegő.. És lépés.. Egy, kettő. Egymás után. Szép sorban tenni a lábakat. Nem nehéz feladat. Gyakorlod már kicsi korod óta. Sikerülni fog. Bár ne remegnék így. Fáj a hasam. Pedig ilyen nem is létezik saoban. És mégis.. Émelygek. Rosszul vagyok. A mézes tejem..
Mi ez? Szédülök? Hogyan, és mikor fordultam meg? A varázsos szempár egy pillanatra elbódít, aztán már.. Nem is kell az a mézes tej. Nélküle is igazán édes minden. Még jobban szédülök, erőm vesztem.
Tehát az utolsó csók. Valamiért azt reméltem, hogy játsszunk még. Hogy nem most azonnal.. Tiltakozni akarok. De nincs hozzá erőm. Semmihez nincs. Elvesztem. Valahol biztosan kómában fekszem épp, és kusza lázálmok gyötrik elmém. Ez is csak egy azok közül. Nem ellenkezem, de nem is mozdulok. Nem teszek semmit. Inkább csak apró, egyszerű kis dolgokra próbálok koncentrálni. Mennyire puha, édes, jó illatú. Egy részem egészen csodálatosan érzi magát, elveszve ezekben a kis részletekben. Egy másik viszont tiltakozik, beteg. Szúr a szemem. Hideg, nedves könnyek csorognak végig az arcomon, hirdetve, hogy ez a valóság. És darabokra esem. Vége. Széttörve. Mindennek vége. De én akartam így. Igen. Közös döntés.
A szavai viszont majdnem tökéletes csendet teremtenek az éterben. Kivéve talán azt az idegesítő sípolást, amely lassan erősödik. Mintha egy vonat közeledne fújtatva, gőzsípját eleresztve. De még messze van valahol. Csak előre jelzi az érkezését, baljós, várakozásteljes, feszült csendet teremtve.
- Nem így képzeltem az esküvőm. - mondom ki csendesen, elnyújtva a mondatot, a szavak között bő szünetet hagyva. Szédülök. Most már tényleg.
- Miért.. fogadjam el, ha megbántasz.. És miért.. teszed meg? - a rózsára meredek. Nem értem. Semmit sem értek. Az előbb beleegyezett. Most mégis..
- Miért.. csinálod ezt? Miért ragaszkodsz ennyire? Miért mondasz ilyeneket? Miért hazudsz nekem? - kétségbeesetten lépni akartam, talán hátrálni, de oldalra sikerült. Az egyensúlyom egy röpke másodpercig megingott, de tartottam magam.
- Ennyire kényelmes mellettem? Nem értem. A frontharcosokat majd, Hinarit majd.. én.. nem mondom el. Továbbra is.. segítek, ha tudok. - magyarázom, a végére majdhogynem összefüggéstelenül. Nem találok okot a hirtelen döntésére. Összezavar, egyre jobban. Tagadni akarom a boldog énemet. A hideg tényekbe akarok kapaszkodni. Tudom, hogy nekem ez az egész nem jó.
Zakatol a fejem. Üres gondolatok járnak benne. Nem kapcsoltam ki a gázt. Nincs is gázsütőm. Akkor a villany maradt égve. Vagy a csapból folyik a víz. Valami, akármi, történt. Megérkezett a vonat. Felkapom a fejem, a szemébe nézek, majd hátrálok, fejemet ingatva.
- Nem, én.. Képtelenség, ez.. Soha. - hebegem sápadtan. - Nem megy. - nyöszörgöm kétségbeesetten. Senkivel. Semennyire. Ez nem az én asztalom. Félek. Szorongok. Nem múlik a görcs a gyomromból. Hányni fogok.

by **Tachibana Makoto** Csüt. Jan. 15 2015, 17:43

Az én fejem már kitisztult. Nem engedett a külső befolyásnak, a hangulatnak, se szavaknak, se gondolatoknak. Még csak a csók sem tudott elkábítani, pedig mámorító volt. Tiszta cél lebegett a szemem előtt: megtartani Szophiet, mindenáron. Nem azért, mert én így kívánom. Én el tudtam volna engedni őt, de miatta mégsem tehettem meg. Ő ugyanis nem döntött, hiába tűnt úgy alig néhány perce. Még mindig instabil volt, nem hagyhattam magára, nem hagyhattam kisétálni az életemből. Így nem. De máshogy sem. Az ő érdekében cselekedtem. Vigyázni akartam rá, és terelgetni az útján, mellette lenni, támogatni őt. Segíteni neki, hogy magamon is segítsek. Kompatibilisek voltunk, hasonló traumákon mentünk keresztül, könnyen megérhettük egymást, és húzhattuk a másikat magunkkal felfelé. Nekünk nem szabad más utakon járnunk.
- Szándékosan sosem tudnálak megbántani - feleltem. Erősen tartottam, semmiképpen sem engedhettem el. Még csak tudat alatt sem kívántam olyan üzenetet sugallni neki, miszerint elengedem. Így hát megtartottam, akár szédeleg, akár felmondják a szolgálatot a lábai, és akkor sem engedem, ha el akar tőlem szakadni. Hátrálására is azzal válaszoltam, hogy utána léptem.
- Nyugodj meg :] - kértem, és lágyan megsimítottam az arcát, hátha az érintésem megnyugtatja valamennyire. Kitartóan mosolyogtam rá, szeretetteljesen bámultam azokba a gyönyörű szembogarakba - Engedd el a rossz érzéseket, a boldogságot tartsd meg. Engedj a vágyaidnak. Jó érzés, ha megcsókollak, igaz? Kellemes az érintésem, igaz? Kapaszkodj bele ezekbe az érzésekbe, mert ezek jönnek a szívedből, nem a félelem - folytattam nyugodtan, követve őt, akárhová próbált menekülni előlem.
- Szükségem van rád. Szeretlek, egyetlenem. Kérlek, maradj velem - fejeztem be a beszédet. Erős mondat volt, és fontos. Tudnia kellett, hogy érzek iránta. Most különösen. És nem számít, hányszor kell elmondanom neki, amíg meg nem érti, amíg fel nem fogja végre, hogy nem akarok neki semmi rosszat, hogy milyen értékes számomra, addig újra és újra el fogom mondani.

by **Szophie** Pént. Jan. 16 2015, 16:15

Talán éhes is vagyok.. Igen, napok óta nem ettem. Köze lehet ennek is a rosszulléthez. A mézes tej lehet, hogy tápláló, de mégsem az igazi. Ennék egy hatalmas adag marhasültet, tésztában.. vagy nem is! Yorkshire pudinggal! Vagy egy kis halat.. Esetleg valami dzsemet, lekvárt? Mindet! Tojás, sonka.. Az elmaradhatatlan tea.. Éhes vagyok. És mégis émelygek. Az étel jár a fejemben, mégis képtelenség, hogy legyömöszöljek valamit is a torkomon. Mármint az lenne, ha egyáltalán megpróbálkoznék vele.. Ha már messze lennék, otthon, a konyhapadló hideg kövén ücsörögve, szorongatva a plüsseimet.
Mindenféle különös dolog eszembe jutott, pedig a gondolatok már három napja nem akartak a fejembe szökni. Kivéve Őt. De épp ez volt a probléma. Viszont most meg az, hogy képtelen vagyok értelmesen átgondolni akármit is vele kapcsolatban.. Egyszerűen nem tudok rá koncentrálni. Vagy talán nem akarok..
Hátráltam, ám a távolság nem szűnt, így léptem még egyet. Jött utánam. Így hát újat léptem, kicsit oldalra kibillenve újra. A fránya márványkövek folyton kicsúsznak alólam..
- De.. szándékosan kerestél mást. Pótoltad azt, ami.. hiányzik. Attól még.. Tudhattad, hogy megbántasz! - csak egy korty mézes tejet! Vagy ha nincs, jó a whisky. Valamivel meg kell nyugtatnom elégedetlen gyomrom. Újabb kétségbeesett lépést tettem hátra.
Azt mondják, a párok szinkronizálhatják egymás szívdobbanását csak azzal, ha hosszú ideig egymás szemébe néznek. Ő pedig kitartóan tette, én pedig nem tudtam elfordítani a fejem. Csak a tekintetem sütöttem le olykor-olykor. Nem tudom, hogy tényleg működik-e a mondás, de ha az ő szíve is úgy megbolondult, mint az enyém, akkor félhetünk hamarosan egy infarktustól. Mellkasi fájdalom, hányinger.. Mintha ezek lennének a tünetei. Rosszul leszek.. Rosszul vagyok.
- Nem.. Igen.. Kicsit.. De mégse.. És nagyon.. És egyszerre.. - próbáltam választ adni. Nem csak neki, magamnak is. Persze, hisz egy nap alatt nem lehet kiszeretni valakiből. Még három sem elég hozzá, hiába minden elhatározás.
- Én is, de.. - hangom inkább emlékeztetett valamilyen állati nyöszörgésre, mint emberi beszédre. - Még mindig nem kaptam másik megoldást tőled. - Csak az én megoldásomat látom jónak. Továbbra is képtelen vagyok elfogadni, hogy annyira szeret, amennyire hiszi. Megingott a hitem a szavaiban.
- Másoknak is ugyanilyen egyszerű ugyanezeket a szavakat mondani. - és csak hogy ne érjen véget az önsanyargatásom, már az egész kapcsolatot hazugságnak láttam. Mindent, amit annyira őszintének hittem.. Most az egész egy átverésnek tűnt a szememben. Egy viselkedéstani teszt.. Talán most is csak a reakcióimat lesi. Mindvégig.
Neem.. Ezt mégsem hihetem el. De mégis.. Mi az igazság? Egyszerűen a módját nem látom annak, hogy őket is szeresse és engem is. Lehetetlen. Számomra ez az egy is annyira nehéz.. Én nem akarok akadályokat, nem akarok fájdalmat.. Képes vagyok ezek elkerüléséért lemondani a jóról. Nem rögtön, de meg tudom tenni. De mégis, ha ennyire ragaszkodik... Bár ha nem tenné, rosszabb lenne. Habár legalább nyilvánvaló választ is kapnék.
Körmömet mélyen az ökölbe szorított tenyerembe vájtam. A fizikai fájdalom jobban hiányzik, mint valaha.
Hirtelen döntés született a fejemben. Értelmét magam is alig láttam. Léptem egyet, de most előre. Átöleltem, fejemet a mellkasába rejtettem.
- Nem értem, hogy miért felejtettünk el valamit.. - sóhajtottam, majd léptem még egyet előre, magam előtt tolva őt, majd még egy lépés, még egy, egyre gyorsabban, mígnem elfogyott alólunk a márvány, és együtt zuhantunk a vízzel teli medencébe.

by **Tachibana Makoto** Pént. Jan. 16 2015, 17:50

Nem tágítottam, léptem utána minden egyes alkalommal, amikor ő is lépett. Nem állt biztosan a lábán, éreztem a megingásait, de nem hagytam, hogy elessen. Belém kapaszkodhatott, ott voltam mellette. Különös, mert az én talpaim voltak vizesek, és mégsem csúszkáltam, meg tudtam állni stabilan a lábamon. Ennyire magabiztos és eltökélt voltam. Most bármire képes voltam, ha verdesnék a karjaimmal, akkor talán még repülnék is. De nem verdeshettem, mert Szophie-chant kellett tartanom.
- Nem kerestem szándékosan :] Nincs is rá okom, hogy ilyesmit tegyek. Elcsábított, és én elcsábultam. Ennyi történt. Vagy tán te szándékosan kerested az élményt Suzume-channal és más lányokkal? Milyen hiányt pótoltál? - szegeztem neki a kérdést, de aztán rögtön folytattam is, nem hagytam, hogy megszólaljon - Ne válaszolj, csak gondolj arra, hogy mi történt kettőtök között, és meg fogod érteni azt is, hogy köztem és közte mi történt - világítottam rá, hogy mi is történt igazából. Összesen egyszer volt lelkifurdalásom, akkor győzködtem magam, hogy csak azért történt, mert... de aztán ráébredtem, hogy hiába magyarázkodok magamnak, nem ezen múlik a viselkedésem. Egyszerű ösztönöknek engedelmeskedtem. Eszembe sem jutott, hogy megbánthatom vele a lányt, ahogy valószínűleg neki se jutott eszébe, hogy engem megbánthat. Tulajdonképpen arra sem gondoltam, hogy kiderülhet, ugyanúgy vehetném azt is bántásnak, hogy megfigyelőt küldött utánam.
- Úgy gondolod, képes lennék ezeket a szavakat másnak is mondani? :] Még mindig csak önmagadat hallod, engem nem. Csak téged szeretlek, mindenki más csak játékszer - közöltem vele - Ha több időt kívánsz velem tölteni, akkor költözzünk egy fedél alá. Akkor könnyebben lefoglalhatod minden percemet :] - kínáltam egy megoldást. Visszacsinálni semmit sem lehetett, tehát csak az marad, hogy a jövőnk érdekében teszünk valamit. Például ezt. Noha egyelőre én magam sem tudtam, hogy telepedhetek le egyetlen helyre, amikor most is három-négy különböző épület között ingázok, mert veszélyes egy helyben maradnom huzamosabb ideig.
Aztán hirtelen megfordult a táncunk iránya. Ahelyett, hogy hátralépett volna újra, előrefelé indult meg, és nekem kellett hátrálnom. Hátráltam, mert mást nem tehettem, erősen tolt maga előtt és nem volt értelme ellenállnom. A talaj pedig egyszer csak elfogyott a talpam alatt, megcsúsztam a medence szélében, és a lányt magammal rántva estünk bele a térdig érő vízbe. Pillanatnyi meglepettségemet követően pedig, fekvő helyzetben más nem jöhetett, csak az, hogy újra szenvedélyesen megcsókolom.

by **Szophie** Pént. Jan. 16 2015, 21:47

- Én csak játszottam. Senki sem csábított el tőled.. Egyszer Mirikával versenyeztünk. Az nyert, aki a másikról leveszi a bikinit. Egyszer pedig Suzume-chant próbálgattam, mennyire vagyok képes a hatásom alá vonni. Sajnálom, ha félreértette, továbbra sem akarok tőle semmi többet. Maximum a csókot írhatod fel hibának, és ezért elnézést is kérek. Ettől függetlenül normálisnak tartom, hogy a lányok így játsszanak egymással, hisz a fürdőkben sem takargatjuk magunkat a többiek elől.. Máshol miért kéne? Ha férfiakat vetkőztetnél, az sosem zavarna.. Suspect

- habár.. köhömm.. azért érdekes elképzelni, és talán elgondolkoznék az identitásán.. - Ezen kívül amióta együtt vagyunk, egyetlen egyszer csókoltam meg Kazuma-kunt, és engedtem rengetegszer, hogy potya süteményre hívjanak a mosolyomért. - vallottam be minden "bűnöm" nyíltan. - Nem gondolom, hogy a hibáim összeegyeztethetőek lennének a tiéddel. - közöltem hidegen. Nem hiszem el, hogy megint ezzel jön. Mintha tényleg ugyanaz lenne a helyzet.. Mintha én is hibás lennék. Talán akkor helyes lenne a dolog, ha férfiakkal hemperegnék nap, mint nap. Mintha képes lennék ilyesmire..
- De ez butaság. Nem is érted. Csak egy játékszernek mondok olyasmit, hogy "nem vagy elég jó". Te pedig nekem mondtad. Közéjük löktél.. Ezt képes voltál nekem is mondani. Így pedig már nem hihetek a szeretlek szóban. - ráztam meg a fejem. - Miattad is, magam miatt is.. Hogy legyen esélyed megkeresni a tökéleteset. És hogy ne halljak bele, ha egyszer közlöd velem, hogy megtaláltad azt, aki nálam jobb. Nem bírnám elviselni, hogy te szakíts velem. - vallottam be, lefelé fordítva tekintetem, a követ nézve a talpunk alatt. Összeköltözni.. Összeházasodni.. Összeakármitcsinálni.. Együtt. Miért most áll elő ilyen különös ötletekkel? Sírni fogok. Elképzelni is varázslatos az egészet. De az csak további szálakat jelentene, amik hozzá kötnek. Már-már véglegesen.Akármikor boldogan beleegyeznék. És mégis, folyamatosan arra próbálom rábeszélni, hogy mondjon le rólam, hogy ne tegye. Pedig ő ajánlja fel. Egyszerűen csak el kéne érnem, hogy eszébe se jusson mást keresni, hogy lehetetlen legyen jobbat találni. De ez jelen álláspontom szerint kivitelezhetetlen. Túlságosan egyszerűen, és talán örök érvényűen elillant az önbecsülésem.
Így hát nem maradt más, csak egyetlen kapaszkodó. A vízbe löktem, ám ő előbb eszmélt, mint én. Mire felfoghattam volna, újra a mámorító ízbe merültem, azokba a puha ajkakba, melyet kedvem lenne megrágcsálni, az illat, az íz...
De aztán eltoltam magamtól. Erősen, magabiztosan.
- Épp erről beszéltem. - csóváltam meg a fejem, kipirult arccal. - Ennél egy kicsikét jobban küzdj. - mosolyodtam el. Mintha nem ezt tenné, amióta itt vagyok.. A vízben hátráltam, nem foglalkozva összeázott ruhámmal, majd pár méterre megállva tőle mosolyogva hívtam magamhoz.
- Birkózzunk. - jelentettem ki. - Nem kívánok jártasságot használni. - Abban semmi mókás nem lenne. Habár a gyorsaságpontjaim továbbra is érvényben vannak.

by **Tachibana Makoto** Szer. Jan. 21 2015, 20:19

Elmosolyodtam a magyarázkodáson. Való igaz, talán nem említhetőek egy lapon a "bűneink", de az alapjuk ugyanaz volt, és a fajsúlyuk, a toleranciájuk is egyénről-egyénre változott, ez alapján pedig lehetetlen volt összevetni őket. Valaki számára már egy csók is halálos vétek, én azonban ezeket se bűnnek, se hibának nem tartottam. Megvoltak rá a lány indokai, és nekem nem volt beleszólásom abba, hogy mik voltak azok.
- Én is csak játszottam, és tőled senki sem csábított el. Hiszen itt vagyok, nem? :] - el is vigyorodtam, majd kicsit komolyabb vonásokat vettem fel - Nincs különbség a tetteink között. Mindketten mást tartunk normálisnak, és ha megkérdezel egy harmadik, egy negyedik embert, nála megint más lesz a normális. Ezt szeretném, ha megpróbálnád megérteni - váltottam lágy mosolyra, újra rápillantva a lányra. Szerettem volna, ha egy kicsit tágabbá válik a szemszöge, így talán könnyebben megértheti az én cselekedeteimet is, beleértve azt, hogy miért nem rezzen a szemöldököm se arra, hogy például Kazuma-kunt megcsókolta.
- Az te vagy :] Én egy játékszert, ha már nincs rá szükségem, egyszerűen félredobok. Elismerem, nem kellett volna ilyen nyersen fogalmaznom, és engedd meg, hogy én is elnézést kérjek, ha másért nem, akkor ezért. Nem megbántani kívántalak - folytattam a bocsánatkérések sorát, ha már elkezdtük. Nem is tudom, miért fogalmaztam így, mikor általában alaposan megválogatom a szavaimat. Talán pont azért engedtem meg magamnak a teljes őszinteséget, mert Szophieval álltam szemben - Nekem nem a tökéletes kell. Nekem te kellesz - tettem hozzá. El se tudtam képzelni, hogy lehet rajta kívül olyan lány, akiben nem a játékszert látom, akár viselkedési szempontból, akár a bájait figyelembe véve. Szophie más volt, az ő elragadó személyisége az idők folyamán teljesen gúzsba kötött, és talán még az is csak külön egy pozitív tulajdonsága volt, hogy nem vonta el a figyelmemet semmije, mégis rajongtam minden porcikájáért. Például az ajkaiért, az édes és puha ajkaiért, amelyeket most csókolhattam, miután a vízbe lökött. Ám aztán eltávolodott tőlem...
- Zavarni fognak a ruháid :] - vigyorogtam rá, éhes pillantással végigmérve csurom víz öltözetében. Majd én is feltápászkodtam - Legutóbb visszafogtam magam. Most nem fogom :] - jelentettem ki, majd egy-két bizonytalan lépés után hirtelen lehajoltam, hogy az arcába fröcsköljem a vizet, és ezt a kis időt kihasználva döntsem le a lábáról, és kerüljek fölébe, hogy felsőjétől megszabadítsam és a nyakába csókoljak. Küzdjek jobban? Nos, tessék :]

by **Szophie** Vas. Jan. 25 2015, 15:44

Csendben maradtam, úgy vizslattam a talpam alatt a követ. Ennél többet igazán nem volt érdemes beszélni, már mindent elmondtunk, amit lehet. A gondolataimra talán megpróbálhatott hatni, de az érzéseim nem változtak. Épp ezért, foggal-körömmel harcoltam az igazamért, és utasítottam el mindvégig mindent, amit mondott. Hiába, úgy éreztem, valami nagyon rossz dolgot csinált velem, ez miatt pedig mérges lettem rá. És nem akarom, hogy többet ezt tegye. Mert olyan ez, mintha egy darabkával mindig kevesebb lennék, pedig már most sem vagyok sok. Akármit is teszek, mindig rossz lesz. Neheztelek rá, és neheztelni is fogok.
De tény, ettől függetlenül szükségem van rá. Ahogy ott álltunk.. Csupán két, esetlen embert láttam, ahogy egymás kezét fogva tartanak egy csodálatos, ám lassan kókadozó rózsaszálat. Elvesztek a csillámok, a ragyogás, a szálldogáló virágok.. Csak két teljesen átlagos ember maradt, de a kapcsolat nem szűnt meg. Vesztett valamit, valami egészen csodálatos dolgot, de talán így lett életszerűvé. Felemeltem a kezét, és megcsókoltam óvatosan.
- Kérlek, ne feszegesd a határaimat. - nyöszörögtem. - Elég kevés negatív érzelmi hatást vagyok képes elviselni. - pillantottam rá, egy jó ideje először. Tekintetem bizonytalan volt, gyenge, és mindenfajta csillogástól mentes.
Néhány perccel később pedig a vízben voltunk, talán hogy valamicskét felelevenítsem a közöttünk folyó állandó játékot, amit mostanában egy csöppnyit hiányoltam. A birkózás, a fröcskölés, a csikizés, a bújócska, a fogócska, ahogy tavaly karácsonykor bűvészmutatványokkal kápráztatta el a gyerekeket és engem.. Ezek mind olyan plusszok voltak, amit imádtam, és eddig senki mástól nem láttam. Pedig rettenetesen boldoggá lehet tenni vele, ha nem nekem kell másokat játékra ösztönöznöm, hanem mondjuk maguktól jut az eszükbe.
Így tehát játszani kívántam, még ha most nekem is kell kezdeményeznem ezt.
Elkaptam a kezét, úgy toltam el magamtól, megpróbálva összekulcsolni ujjainkat. Nem akartam, hogy levetkőztessen, nem akartam, hogy a nyakamba csókoljon, ugyanis azt túlságosan szeretem. Nem akartam még véletlenül sem elveszni, belefeledkezni.. És még nekem is volt alkalmam már megtapasztalni a fejemre szálló köd erejét. Súlyemelésemmel ellöktem oldalra, hogy a hátára érkezzen, majd fürgén az ölébe másztam.
- Lehet, hazudtam egy picit. - kuncogtam csendesen, majd az állát megfogva felemeltem a fejét, és az álla alatt megcsókoltam.
- Igazság szerint nem értem, miért csinálod ezt. Hisz te nem szereted, én pedig nem szeretném.. - A rózsa pedig valahol lesüllyedt a víz aljára..

by **Tachibana Makoto** Hétf. Jan. 26 2015, 20:53

- Mégis kapaszkodsz beléjük. Azokba a negatív érzelmi hatásokba :] - mutattam rá az... ellentmondásra? Nem, nem igazán volt az. Inkább csak az emberi gyarlóság része, hogy ragaszkodunk olyasmikhez, amik kellemetlen érzéseket keltenek bennünk, és nem vagyunk hajlandóak elengedni, okozzon az bármennyi rosszat is. Lám, a lány most is megtagadta magától az örömet, és eltolta a kezemet, elfordította a fejét. Nem azért, mert ne akarta volna. Ezzel tisztában voltam. Pontosan azért tette, mert kívánta az érintésemet, élvezte volna, és akkor nem tudna már több érvet felhozni, visszautasítani bármit, amit mondok. Nekem az volt a célom, avagy feladatom, hogy ez bekövetkezzen, hogy összetörjem ezt az ellenállást. És azt hiszem, nem haladtam rossz ösvényen, hiszen már ő is egyre többször illetett puha ajkaival, újra és újra áramütésszerű hatást keltve idegpályáimon. Újra fellángolt bennem a szerelem, egyre jobban magával ragadott a közelsége. Megrészegített, ahogy a hátamra fordított, esélyt sem hagyva nekem, olyan erővel taszított meg. Én pedig loccsantam, hála annak a súlyemelésnek. Nem fogta le a kezemet, amit ki is használtam, és tenyereimet végighúztam selymes, és most nedves combján, egészen fel a csípőjéig, ujjaim hegye pedig a fenekébe kapaszkodva állapodott meg ott.
- Én pedig azt nem értem, miért küzdesz még a vágyaid ellen. A szavaimat nem fogadod el, és azt sem hagyod, hogy megmutassam, látom benned a nőt is. Ha tudnád, hogy felizgat, ahogy uralkodni próbálsz rajtam :] - pedig azt hiszem érezheti is, ha már ott ül az ölemben. Butaság, hogy nem szeretné, a csókjai nem hazudnak, ugyanolyan vággyal teliek és tüzesek, mint az enyémek.
- Nem kell félned. Semmitől. Csak engedd, hogy szeresselek - néztem mélyen azokba a vörös, gyönyörű szép szemekbe, melyek rabul ejtenek, akárhányszor csak elveszek bennük.

by **Szophie** Csüt. Jan. 29 2015, 23:57

- Dehogy kapaszkodom. Ezek nem hagynak engem. - dünnyögtem, elfordítva a fejem. Ha rajtam múlna, eltűnne a lélek fájdalma is örökre, a fizikaival együtt. De sajnos ez nem rajtam múlik. Neutral

Így pedig akaratlanul kis tűt szúrnak folyamatosan a szívembe, amiből lassan méreg száll alá, hogy aztán végig folyjon ereimben, beszennyezve vérem. Ez a méreg hol erősebb, hol gyengébb. De sosem túl kellemes.. És lehetetlen megszabadulni tőle, ha már egyszer a testembe jutott, örökké ott marad.
Érintésére mocorogni, ficeregni kezdtem, hátrébb húzódtam, miközben arcomon megjelent az a bizonyos vörös pír, amely fehér bőrömön még erősebben kiütközik. Kezei nyomán felcsúszott szűkre szabott szoknyám, és inkább el is fordítottam a fejem, ne is lássam, mi történik.
- De én.. nem akarok.. kevesebbet adni a tökéletesnél. - nyöszörögtem magas hangon. Nem hiszem el, hogy elrontja a játékot. Neutral

Egyébként is.. Annyi mindent kellene megbeszélni. Én.. én.. nem tudom.. Annyira nem is tetszett, te jó ég, egyáltalán semmi értelme a dolognak.>< Mármint persze, hogy.. izéé.. természetesen reagál a testem, vagy mi. Mégis mi mást tennék, ha erre vagyok beprogramozva? Mármint értitek, a csupasz felső teste, amit órákig tudnék nézegetni, a bőre, amit annyira szeretnék érinteni, meg mindene.. Nyahh. imádom, imádni akarom. Persze ez semmit sem érne, ha lélekben nem vonzódnék hozzá ennyire, és azt hiszem, ez a fontosabb, habár együttesen az igazi.. De ez akkor sem jó így most. Egyszerűen a saját képességeimet nem tartom felvállalhatónak. Nincs más mód, marad a szégyen. Neutral

Felsóhajtottam, majd könnyed mozdulattal nyitottam le a menüm, és hívtam elő egy pár összevissza írt lapot, újságot, meg egy könyvet, és egyáltalán nem érdekelt, hogy a vizes környezet árthat ezeknek. Lecsusszantam róla, ki a kezei közül - fellélegzés - majd a vízben a lehető legjobban elbújva, elmerülve nyújtottam neki a lapokat.
- Akkor kezdjük.. az.. elmélettel. - ejtettem ki a szavakat szégyentől rákvörös arccal. - Nálam a felvilágosítás a biológia óráig terjedt. - és valójában ennél jobban sosem érdekelt. Nem néztem pornográf tartalmú filmeket, nem olvastam újságot, semmi.. Talán az egyetlen ember vagyok a földön, de tökéletesen elkerült ez a téma, lévén, egyáltalán maguk az emberi kapcsolatok sem érdekeltek.
- Nem értem, mit jelentenek ezek a szavak, és nem találtam hozzá túl sok anyagot. - mutattam az egyik lapra. - Máshogy terveztem, de.. talán elmagyarázhatnád te. Aztán, izé.. - hajtottam le a fejem. - Megpróbálhatjuk.. - nyöszörögtem. - És elmondhatod, mit hogy kell, meg én is elmondanám, ami nem tetszik, és talán... kicsit jobban odafigyelnél rám te is, meg.. meg én is.. - próbáltam ráncba szedni a gondolataimat, de nem nagyon sikerült. Hisz ez annyira... Ahjj, inkább hagyjuk, nem mondtam semmit, itt sem voltam.. Annyira szerencsétlenül érzem magam, hogy az valami hihetetlen. De a kedvéért.. izé.. Mondjuk Mirikát akartam megkérdezni.. Felhúztam a térdeimet, átkaroltam őket, és úgy lestem ki, olykor-olykor bizonytalanul a fiúra pillantva.

by **Tachibana Makoto** Kedd Feb. 03 2015, 18:33

Mindentudó mosollyal illettem a lányt a dünnyögésére. Hát persze, hogy tagadja, de ez így is van rendjén, nem tudatosan ragaszkodik a kellemetlen érzésekhez. Szükség van rájuk, hogy tudjuk, mi okoz örömet. Ugyanakkor míg én kizártam őket a fejemből és a szívemből, és ezáltal nem szenvedtem miattuk, addig ő ezt nem tudta megtenni, pont azért, mert úgy hiszi, nem lehet befolyásolni őket. Pedig csak felfogás kérdése :] Vagy mi befolyásoljuk őket, vagy ők minket. És ezen a téren mi ketten az ellentétes pólust képviseltük, de minden tekintetben, hiszen míg én szükség esetén teret engedtem nekik, ő még akkor is bennük fürdött, amikor igazán nem volt miért.
- Nos, akkor van motivációd a fejlődésre, a tanulásra :] - feleltem egyszerűen. Mást nem fűztem hozzá, pedig lett volna mit. Elvégre a tökéletesre igen gyorsan ráunnék, de nem fenyegetett az a veszély, hogy Szophieból egyszer tökéletes ideál lesz. Ugyanis olyan nem létezik. Már csak azért is lehetetlen elérni, mert akkor egyszerre többféle nőnek kéne lennie, mind testileg, mind lelkileg.
A szavaim látszólag hatottak, de nem pont úgy, ahogy azt vártam. Tulajdonképpen ennek valahol örültem is, mert az, ami ezután történt az igazán illett a lányhoz. Mókás volt, és nem szokványos. Márpedig ami mókás és szokatlan, az Szophie is egyben :] Felnevettem, de ugyanakkor igazán boldog, meleg mosoly terült szét az ajkaimon.
- Köszönöm :] - szólaltam meg, és talán évek óta nem volt ebben az egy kiejtett szóban annyi hála, mint most. Fellélegeztem, és felszabadultabbá váltam - De az én szerepemnek még nem jött el az ideje. Előttem túlságosan zavarban vagy, olyasvalakit kell találnod, akivel fesztelenül tudsz társalogni. Aztán ha eljutsz a gyakorlatig... akkor jövök én a képbe :] Akkor kell megbeszélnünk azt, hogy melyikünk mit vár a másiktól - komolyodtam el egy kicsit, de aztán elmosolyodva hozzátettem - Azonban jó úton haladsz, erről biztosíthatlak :] És eddig is jól éreztem magam.. veled - utaltam arra a néhány alkalomra, amikor együtt voltunk már. Hiszen számomra azok is élvezetesek voltak, kétségtelenül.

by **Szophie** Kedd Feb. 10 2015, 23:35

- Őszintén. - néztem rá nyomott fejjel. - Szerinted van akárki, akivel erről lehet fesztelenül társalogni? - tettem fel az egyértelmű kérdést. - Nincs anyukám, vagy ilyesmi.. - sóhajtottam fel elszontyolodva.
- Tudod, mennyire zavaró volt a könyvtárban? - kezdtem elmagyarázni a problémámat. - A könyvek megkérdezték, elmúltam-e 21 éves. - természetesen nem. Ami azt illeti, nem nagyon kellett bizonygatnom mindezt, nem kérdőjelezte meg a döntésem egy könyv sem. Semmi ellenőrzés, vagy hasonló.. Szerencsére.
- Ráadásul a könyvtáros néni egészen kíváncsi természet. - ingattam meg a fejem. Nem is mertem sokáig maradni, nagyjából húsz percet töltöttem azzal, amiért mentem, aztán átvándoroltam a szépirodalmi részleggel egy "hopp, én csak Oscar Wildeot keresem!" mondattal. Még meg is kérdeztem a nénikét, merre találom a Dorian Gray arcképét. Na persze azon is kiakadt szerintem, mert egészen végigmustrált, majd szúrós szemmel közölte, hogy kövessem. De azért mégsem annyira ciki az, mint.. más. És még szerencse, hogy nagy hirtelen nem a Teleny csúszott ki a számon. Mondjuk azt nem is akarom elolvasni, csak hallottam róla. De az izgalmak hatására könnyen összetéveszthettem volna őket.
Lényeg a lényeg, azóta ott csücsül a porcomon az a nyamvadt Dorian Gray. Pedig azt sem olvastam még, csak elakarom, mert már hallottam róla.
- Lásd, mennyit képes vagyok vesződni miattad. - csóváltam meg újra a fejem, majd orron pöcköltem. A hangulat végre fesztelenné vált, habár én korántsem engedtem feszes tartásomból.
Szívesen dünnyögtem volna, hogy nincsen kétségem afelől, hogy Ő mindvégig jól érezte magát. Más kérdés, én hogy élem meg mindezt. De úgy döntöttem, némileg visszafogok ebből, hisz egyáltalán nem átgondolt dolog lenne tőlem ilyesmit csak úgy kiejteni a számon. Meg egyébként is helyesnek tartottam, ha kicsit kevésbé leszek közvetlen. Úgy tűnik, talán ezzel is bajt okozok. Hisz Ő mondta. Már így is úgy érzi, hogy sok. Vagy legalábbis hogy túlságosan kötődik hozzám. Egyáltalán.. létezik ilyesmi, ha az ember nem akarja megvédeni magát a másiktól? És miért akar ellenem védekezni? Igen, szerintem a nagy közvetlenség miatt. Meg talán nekem is jobb lenne, ha nem ragaszkodnék ennyire. Azzal például megmenthettem volna magam az elmúlt három naptól, vagy legalábbis biztosan kevésbé lett volna rossz.
- Izé.. egyébként.. Nekem egyáltalán nem lenne baj, ha.. ez.. kimarad az életemből. - próbálkoztam még egyszer bizonytalanul. De tényleg jól elvagyok úgy, ha az ágyikóm megmarad csak alvásra, meg ilyesmi.. Mindeközben visszavettem lapocskáimat, és eltettem őket, megpróbálva megóvni őket a víztől. Ezzel a mozdulatsorral együtt picit arrébb is húzódtam. Persze mondanom sem kell, a téma vörössé festette arcomat, és ez mindvégig így is volt, és így is maradt.

by **Tachibana Makoto** Csüt. Feb. 26 2015, 19:27

- Nincs egy barátnőd se, akivel teljesen nyílt és tabumentes a viszonyotok? Legalább egy kéne legyen, titeket ismerve :] - kérdeztem mosolyogva. Persze az én fejemben rögtön megjelent Suzume-chan képe, de nem voltam benne biztos, hogy ő alkalmas lenne rá. Különösen azért, mert nem volt megbízható. Már régen felvetődött bennem, hogy a mostani... "konfliktusunkban" nem csak passzív szereplő volt, hanem ő mozgatta a szálakat valójában, és közénk kíván férkőzni... legyen bármilyen oka is rá.
- Sajnálom, hogy ilyen tortúrákra kényszerülsz miattam - jegyeztem meg egy pillanatra lesütve a szememet. Egyben viszont természetesen örültem is neki, hogy képes értem kimozdulni a saját komfortzónájából. Noha ez egy pillanatig sem volt kétséges, én is megtettem őérte már néhányszor. Csak én nem jövök miatta zavarba :] Ez a kapcsolatok része, a másiknak való megfelelés, a jó színben feltűnés, és a pár megtartása érdekében teszünk olyasmiket, amiket egyébként nem tennénk.
- Ezt meglehetősen szomorúan hallom, és el nem fogadhatom :] De akkor már meg kell kérdeznem valamit: te... nem élvezted? - kérdeztem óvatosan, csak hogy még vörösebbre fessem az egyébként is tűzpiros arcát. Azonban ez most jó alkalom volt arra, hogy megbeszéljük, máskor nem biztos, hogy sikerülne belemerülni ebbe a témába.
- Én is szeretnék neked örömet okozni - tettem hozzá. Tisztában voltam azzal, hogy a lányoknál nehezebb elérni, hogy jól érezzék magukat, sosem lehettem biztos benne, hogy elegendő-e az, amit teszek, vagy másra van szükség.

by **Szophie** Szomb. Feb. 28 2015, 16:32

- Öööö.. Nem hiszem, hogy Hinari-chan ilyesmire fogékony lenne. - ráztam meg a fejem. - Meg mondjuk most elmentek Alexszal nyaralni.. - sóhajtottam csendesen, és némileg bosszankodva. Nem szerettem a gondolatot, hogy azzal a fiúval van, akiről nem tudok szinte semmit. És még el is vette tőlem az én Annámat.
- És Zu.. hát ő sem. - ingattam fejemmel nemet továbbra is. - Raven sem meg Ozirisz sem. - miért fiúk a barátaim? Suspect

Ez egy kissé lehetetlennek tűnik. Mármint maga a helyzet. Elképzelni is szörnyű ezt az egészet. Hogy én akármelyiknek is tálaljam ezt a témát.. Ehh.
- Igazából eredetileg Mirikára gondoltam - vallottam be -, de aztán.. áhh.. Tudod, vele egészen jó viszont ápolok, de annyira azért mégsem. Mármint.. Erről csak így beszélni.. Nem hiszem, hogy neki erre lenne ideje. - megráztam a fejem. - Meg nem tudom még hova tenni a viszonyomat vele, mert.. jóban is vagyunk, de annyira azért mégsem. És ő.. talán.. Áhh, de mégsem.
- Egyébként.. Mi az, hogy titeket ismerve? - tettem fel a nagy kérdést. - Engem ismerve tudhatnád, hogy nincs ilyen ismerve dolog. - felsóhajtottam. - Biztos, hogy nem fogok ilyesmiről társalogni! Senkivel. Te jó ég, azt nehezemre esik beismerni, ha valakivel barátok vagyunk. Arról is nehéz beszélni, hogy veled izéé.. milyen a viszonyom. De hogy még ebbe is részletesen belemenjek, na azt már nem. - megráztam a fejem, ezzel összevissza kócolva, és direkt az arcomba hullasztva kicsit nedves hajam.
- Nálam ez amúgy is máshogy működik. Mármint.. Az emberekkel való kapcsolataim.. nem olyanok. Bár igazán azt sem akarom, hogy legyen akárkihez akármilyen kötődésem.. - hangom a mondatokat kimondva egyre csak halkult, hogy a végére egészen halk volt csak, mintha csak az arcomba hulló tincseknek beszélnék.
- De majd akkor.. Mirikával, izéé.. - kezdtem bele bizonytalanul. - Nem! - vágtam rá aztán.
- Ahjj máár! - nyavalyogtam. - Meghívom majd szilveszterezni, és majd meglátjuk.. Vagy.. vagy inkább húsvétozni. Esetleg nyaralni. De igazából jövő Karácsony is megfelelő.. Amikor ő ráér persze. És ugye elfoglalt ember, szóval lehet, hogy csak jövő utáni Karácsonykor ér majd rám.. - hát ennyit rólam meg az elhatározásaimról.
- Majd valamikor.. valahogy. - nyöszörögtem. - Csak hadd szedjem össze magam. - újabb mély levegőt vettem. Ehh, már nem tudok lejjebb csúszni a vízbe. Pedig olyan kis oltalmazón fon körül. Egészen jó lenne, ha a fejem búbjáig érne. Főleg olyankor, amikor ilyen kérdéseket tesz fel. Nem is értem, hogy beszélhetünk ilyesmiről. Megráztam a fejem újra, és karjaimba temettem az arcom. Valahogy úgy éreztem, fel fogok robbanni rövid időn belül, vagy legalábbis több vért biztosan nem bír el a fejem.
- Én egy szóval sem említettem ilyesmit. - hangom vékony volt és magas. Hisz ezzel mégis csak elismertem, hogy.. hát.. izéé.. Persze, neki volt alkalma gyakorolni. Persze, hogy nem rontja el. Ehhm.. Viszont egy kicsit kínos is a dolog. Mármint.. olyan szégyenletes. Én is tudom, hogy ez nem bűn, meg semmi, csak.. csak mégis olyan furcsa érzés.

by **Tachibana Makoto** Hétf. Márc. 09 2015, 16:36

Felnevettem. Mi mást is tehettem volna, amikor ilyen édes és aranyos, ahogy tétovázik? Magával vitatkozott, de örömmel vettem, hogy hallhatom a vívódását, a belső monológját. Nyertem egy kevéske betekintést abba, hogyan zajlik a fejében egy gondolatmenet, mi fordul meg ott, ha határozatlan, és nem tud dönteni. Lélekben még kétségtelenül egy kislány volt, de éppen ezért volt itt az ideje, hogy felnőjön, vagy legalább is egy kicsivel idősebbé és érettebbé váljon. Hogy ne csak kemény és hűvös üzletasszony legyen, hanem szenvedélyes szerető is, aki mellett nincs szükségem másra. Igaz ez így szépen hangzik, de valószínűleg megvalósíthatatlan. Nem miatta, hanem magam miatt. Érzelmileg elköteleztem magam már Szophie mellett, de... meggyőződtem róla, hogy számomra nem elég csupán egy lány az életemben. Aztán persze próbálkozhatok még ellenállni a kísértésnek, és próbálkozni is fogok, de nem ígérhetek eredményt... és ezt neki is megmondtam már.
- Alapjában véve nő vagy, ahogy én is alapjában véve férfi vagyok. Vannak olyan tulajdonságaink, amelyek minden különcségünk ellenére is egyeznek a nemünkre jellemző viselkedésformákkal :] - szólaltam meg, majd közelebb húzódtam a lányhoz, és nem hagytam, hogy tovább süllyedjen a vízbe. Megragadtam és feljebb húztam, hogy belenézhessek a szemébe.
- Te vagy az, aki többet kíván megtudni erről a témáról. Rajtad múlik, hogy kérsz-e segítséget egy barátnődtől, és ha igen, akkor kitől. Ha kétségeid támadnak, kérdezd meg magadtól, hogy miért is tennéd azt, amit. Én csak egy dolgot mondhatok: úgy szeretlek, ahogy vagy, és nem kívánlak semmire sem kényszeríteni. De ha előnyödre változol, ha értem akarsz valamit tenni, nem fogok fanyalogni :] - mondtam komolyan, majd elmosolyodtam, és egy csókot nyomtam a homlokára, mielőtt elengedtem volna, hogy esetleg visszamenekülhessen a víz oltalmába. Vagy bárhová máshova. Én már csak egyvalamit kívántam megtenni, hiszen láttam, hogy Szophie még túl zavarodott ahhoz, hogy képes legyen elengedni magát. Szüksége lesz egy kis időre még. Azonban az emlékezetébe kívántam vésni valamit, és ezért megnyitottam most a menümet, némi navigáció és gombnyomás útján pedig egy olyan részre jutottam el, amit még sose használtam. És amit csak vele kapcsolatban kívántam használni.
- Ne tegyük mégis hivatalossá? :] - kérdeztem, majd elküldtem a felkérést a szerelmemnek - Légy a feleségem, Szophie :] - kísértem szöveggel a tettemet. Immár másodszor. És remélhetőleg utoljára.

by **Szophie** Vas. Márc. 15 2015, 00:10

- Lehetséges, de ez kifejezetten nem tartozik a női tulajdonságaim közé. Sajnálom, de egyáltalán nem akarok barátnőket. Pláne nem olyanokat, akikkel ilyesmiről fecserészek. Ennél sokkal hasznosabban is el lehet tölteni a szabadidőt. Csupán a krízishelyzet miatt vagyok hajlandó ilyesmivel törődni. - sóhajtottam hátravetve a fejem a medence oldalának, becsukva a szemem. Így pedig váratlanul ért az érintése, összerezzentem, kinyitottam a szemem, és kissé fölfelé kancsalítva követtem, ahogy a homlokomhoz hajol. Már nem tudtam pirulásommal jelezni zavarom, hisz ennél tovább már nem volt, sőt, a témánkhoz képest mindez semmisségnek tűnik. Azért mégis megmozgatott bennem újra egy adag vért. Mármint virtuálisan. Vajon odakint a testemen látszik mindez? Érdekes lenne.. Egyedül fekszem az ágyikómban, de elpirulok. Végül is, simán a gondolataiba belepirulhat az ember. Ez az egész pedig zavarba ejtő, még ha csak a fejemben is létezik. Ugyanis ez tényleg csak ott van, hiába hogy ennyire valósághű.
Bólintottam. Rendben, majd eldöntöm, kérek-e segítséget a dologhoz, és hogy mikor és kitől. Nem árt egy kis idő erre. Azokban a percekben teljesen össze voltam zavarodva. Attól kezdve, hogy beléptem az átkozott palotába, nem voltam eszemnél.
És később sem változott a helyzet. Ilyen állapotban érkeztünk meg a pontig, amikor megkérte a kezem. Azt hiszem, elkönyvelhetjük a legbénábban időzített lánykérések körébe. Másodszor is.
A kérdésre meredtem az orrom előtt, majd elfordítottam a fejem, elhúztam térdeim, és átkaroltam őket, hogy a karjaim mögé tudjam temetni az arcom.
Persze, már egyszer kimondtam, a felesége vagyok. De hivatalosan mégis más. Ám azt sem mondhatom, hogy a kérdés hallatán nem dobbant a szívem hatalmasakat gyorsan. Akkor ő most.. olyan akar lenni velem, mint anyu és apu volt? A családom lenne? Aprón, csodálkozóan elnyitottam a szám a gondolatra. A családom. A férjem. A szerelmem.
Ez vajon örök érvényű? Vagy csak a játék idejére vonatkozik? Visszafordultam, és a karom mögül kikukucskálva rá néztem, az arcát vizslattam komoran. Az egy dolog, hogy én mit képzelek erről. Hogy nekem mit jelent az egész. De én boldog, szerető szülőkkel nőttem fel.
- Mondd.. Neked mit jelent a család? - kérdeztem halkan, de határozottan, most már a szemébe nézve, bár még mindig karom takarásából. És azon is el kellett gondolkoznom, nekem vajon mit jelent az igen. Megtehetem-e, hogy rányomok. Igen, igen, igen. Valahol a nyakába borulva kiáltanám. Egy másik énem pedig sír a kegyetlenségtől. Hogy még ezzel is magához láncolna. Már úgysem tudok szabadulni, de ő még szorosabbra húzza a köteléket köztünk. Vinnyogva, kivert farkasként akarok eltakarodni.. Csakhogy nem enged a póráz. És most még egy ajtót akar tenni elém, ami még inkább akadályoz a szökésben. Mehh, mintha a valóságban nagyon el akarnék menni onnan. Nem, a láncok nélkül is maradnék. És ez a lánc őt is hozzám köti, nem csak engem hozzá. Ez a jó benne. Nekem pedig szintén erős a birtoklási vágyam őfölötte.
Teljesen össze voltam zavarodva. A válaszára viszont szükségem volt ahhoz, hogy dönteni tudjak. Szeretem, de ez nem elég ok ahhoz, hogy belemenjek a bizonytalanba. És ebben a kérdésben bizony elég sok a kétely a múlt miatt.

by Ajánlott tartalom