Re: Északi rész

by **Zhel T. Everett** Kedd Okt. 09 2012, 01:22

ÉS íme, egy újabb meglepetés Tsubakitól. Nemhogy tűrte a fiú közelségét, de még folytatta is a vitát ezen nyomás alatt. Továbbra sem engedett Zhelnek, de ez nem azt jelenti, hogy enged a lánynak. Az teljességgel lehetetlen. Makacsság terén mind a ketten az élen jártak, ami ritkaság számba megy, mert az ifjú cégtulajdonosnak nem sokan tudtak eddig ellenállni.
- Esélytelen…. Esélytelen, hogy ne viszonozzak egy szívességet. Ezzel én hoznék szégyen apám emlékére. Azt pedig nem engedhetem. Akkor is így lesz ha te nem akarod. - felelte komoly arcal és elgondolkodott. Anyagi javakat úgysem fogadna el Tsubaki és valószínűleg semmilyen kézzel fogható dolgot. Elég nehéz a helyzet, de ez legalább nem lehetetlen. Pár percig csendben maradt és gondolkodott. Közben a második probléma sem oldódott még meg így kitért arra is, hogy több idő legyen gondolkodni. A bocsánatkérés szerencsére elfogadta, de ezt is egy érdekes dolog követte.
- Az nem számít, hogy igazságot mondtam. Illetlen dolog mást a testi adottságai miatt megbélyegezni akár idősebb az illető akár nem. A kor amúgy sem érdem, hanem állapot. És biztos vagyok benne, hogy még nőni fogsz. – ismét kifejezte, hogy valamiben nem értett egyet a lánnyal.
- Ezzel nem értek egyet. Az idősebb engedélyt adhat arra a fiatalabbak, hogy tegezhesse és ekkor a fiatal köteles teljesíteni ezt a kérést. - Határozott érvelt, mint ahogyan eddig is.. nem akart engedni semmi áron.
- Emellett nem voltak barátaim és mindenki tegezett, MERT megkértem őket és megtették. Ami azt jelenti, hogy a Tora is megteszi ha kérhetném. – Elég talpraesett egy kislánnyal hozta össze a sors, de egy cseppet sem bánta… Egész végig azt hitte, hogy nincs itt olyan ember akivel érdemes lenne szóba állni.
- Van egy ötletem.- kis szünetet tartott és átgondolta még egyszer, de nem talált kivetni valót az ötletében.
- Házasodjunk össze.. Ezzel nem leszek az adósod és nyugodtan letegezhetsz ha még mindig gondod lenne vele ezekután. – Beugrott neki a kéziköny és amiket abban olvasott. Hogy a játék része a kapcsolatok kialakítása is és házasságra is van lehetőség. Tökéletes kiegyenlítési alap lenne. A való életben csupán két hónap van az esküvőjéig, ami igen szép üzleti fogás volt tőle és az apósjelölttől, de kitudja, hogy sor kerül-e még arra az eseményre.
- Na mit szólsz kis hölgy??

by **Tomoyama Tsubaki** Kedd Okt. 09 2012, 16:09

- Lehetetlen - használta fel most ő a szót, s nézett félre
Az apja emlékére? Elég nyomós indok lehetett hogy ezt nyíltan kimondja, míg Tsubaki a hasonló támpontját inkább megtartotta magának. Egyszerűen nem válaszolt ezúttal, se nem lett volna sportszerű részéről és az új információval gazdagabban, megint csak egy döntetlen állást tartott volna meg vele, amit a hallgatással is meg lehetett oldani egy ideig
A tegezés kérdése pedig most sem vezetett, lezártnak tekinthető eredményre egyikük számára sem
- Az engedélyt kérésre szokás adni, kérhet vagy utasíthat hogy szólítsam azon a néven mely önnek megfelel. De csak akkor vagyok köteles a tegezési kérelmét teljesíteni, ha már elegendő ideje és mértékben ismerem ahhoz, hogy ezt illendő lenne megtenni. Illetlenségre nem illik kérni senkit...
Szavai végét elhalkította, hogy ne hangozzanak kioktatónak hanem inkább egyszerű emlékeztetőnek, csak abban nem volt biztos Tsubaki hogy mire. Mert hogy nem tudta hogy mennyire vették komolyan az ilyesmit ahol Tora élt, s főleg ott ahol és akitől tanult. Nem is beszélt volna már ezek után a fiúval, ha nem kötötte le volna ennyire a vele folytatott beszélgetés, illetve az ebből adódó valamilyen szintű szimpátia, illetve a hasonló hullámhossz ugyebár. De az beláthatóvá vált hogy a vitahelyzet mérlege aligha fog valamelyikük pártjára billenni, s ha kifogynak az újféle lőszerből csak az eddig sem bevált érveiket ismételhetnék egymásnak, vagy hallgathatnak értelmetlenül
Végül is a fiúnak jutott eszébe valami, Tsubaki pedig elhallgatott és kíváncsian várta hogy az mivel is áll elő. Azonban amit aztán hallott, egyszerűen meg látszott állítani a föld forgását és tulajdonképpen mindent Tsubaki körül. Ha állt volna vagy leértek volna, akkor lábai most a földbe gyökereztek volna, így azonban olyan üresen ahogy csak lehetséges volt, bámult maga elé. Hosszú percek teltek el a külvilágban ez idő alatt, míg az agya képes volt (kissé túl komolyan) felfogni a szavak jelentőségét. De szerencsére nem ájult el és végül összeszedte magát, azonban most kicsit indulatosabban és alig leplezhető ijedtséggel tudott csak megszólalni
- Ho-hogy én össze... házasodni??? - kapkodott levegőért, s ökölbe szorított kézzel folytatta - Az ilyesmi nem könnyű... hát hogyan a... - nagyot nyelt, s hirtelen bevillant agyába a gerincességét visszaadó tény - Nem vagyok még tizenhárom éves, nem mehetek férjhez!
Összefonta karjait és kicsit savanyúan nézett rá, valahogy nem vett rá mérget arra hogy elsöprően meggyőző volt az érv, még ha a való világban az is lett volna

by **Zhel T. Everett** Kedd Okt. 09 2012, 16:45

- Nem nem nem…. Ez így nem teljesen igaz… - cáfolta meg szinte azonnal Tsubaki újabb álláspontját a tegezési ügyben. Hiába… makacsok mind a ketten, de ezt a kis csevejt az egyet nem értés ellenére azért mindketten élvezik. Legalábbis Zhel egy hangyányit biztosan.
- Az elejével nagyjából egyet értek. Viszont……. Nem illetlenségre kérlek. Ha letegeznél, az nem lenne illetlen, mert már engedélyt adtam rá… sőt külön meg is kértelek rá. Akkor kérnélek illetlenségre, ha kérnélek, hogy tegezz le, de közben nekem az egyáltalán nem tetszene, de ez nem így van. Tehát nem illetlenségre kértelek, csupán megkértelek, hogy tegezz…- fejtette ki az újabb érvet amivel megkívánja nyerni a csatát. Ezután jöttek csak szegény lánykának a sokkoló dolgok. Zhel előállt egy tökéletes ötlettel ami gyógyír lett volna az összes eddigi bajukra, de nem a várt reakciót hozta. Tsubaki egy időre lefagyott… Vagy rettentően megdöbbent, vagy pedig csak laggolt egy kicsikét. A fiú türelmesen megvárta míg vissza talált önmagához… addig egy szót sem szólt. Amikor a csend megtört egy kicsit indulatos és talán egy kicsit megrémült Tsubaki szólalt meg… Zhel nem értette a dolgot. Szerinte ez tökéletes ötlet.
- Szerintem pedig roppant egyszerű. Kell hozzá két gyűrű meg a ceremónia és kész is .- fűzte hosszá a lány ezen mondatához.
- Te nem vagy még 13 én meg nem vagyok még 19… ezek csak számok.. lényegtelenek. – természetesen a fiú ezen világ törvényei szerint gondolkodott.. úgy ahogy és nem a való világéban.
- Nem értem miért vagy ellene. Ez tökéletes megoldás lenne mind a kettőnknek. – tényleg nem értette a dolgot.. ezért el is gondolkodott.
- Aha értem már.. Nem tetszem neked… de ez különös. A beosztottjaim szerint igen jóképű vagyok.. – igazság szerint a kinézetnek nem kellett volna számítania de más nem jutott az eszébe. pár pillanatig gondolkodott, majd mindkét kezével a saját térdére csapott
- Szóval hazudtak… Biztos csak azért mondták mert a főnökük vagyok.. Sejthettem volna. Ha kijutok a való világba azt nem ússzák mag. Vagy…. Vagy talán a szemem igaz?? Mondták páran hogy ijesztő a szemem… igen.. az lehet a baj. – Most inkább önmagával beszélget mintsem Tsubakival, de szépen lassan visszatér a hidegvére.
- Miért nem??- bökte ki végül kíváncsi tekintettel

by **Tomoyama Tsubaki** Szer. Okt. 10 2012, 16:31

- De én nem szoktam ilyet csinálni! - próbált valamibe kapaszkodni, egyszerűen nem érezte érdemlegesnek azt mondani hogy számára ettől függetlenül kényelmetlen lenne, de valahogy muszáj volt... mély levegőt vett - Mindig eszerint éltem és már az is nehéz hogy ne szólítsam Senpainak. Ha képes is volnék rá akkor sem volna illendő hogy mindenben ellent mondjak saját és senseieim elveinek, akik oly sok időt és energiát fordítottak a tanításomra! Olyan... olyan volna nekik, mintha arcon köpném őket hálátlanul mindazért amit értem tettek. Nem akarok ismeretlent rögtön tegezni, nem akarok bevásárlóközpontokba menni, nem akarok színes és bolond ruhákban járni, nem akarok cosplayezni, nem akarom magam fél órákat sminkelni! És nem akarok tizenhárom éves kor alatt férjhez menni, tisztelem és betartom a házassági törvényszabályokat ahogy a többit is! Ez itt nem Japán hanem egy játékvilág, de egy felelőtlen házasságkötésre minden alap nélkül akkor sem fognak rábeszélni, engem nem erre neveltek!
Sikerült megőriznie lélekjelenlétét és nem kezdett fújtatásba, mindössze rövid szünetet tartott mielőtt folytatta volna
- Nincs önnel semmi probléma! Nem hoz szégyent önmagára mások előtt és a szeme is illik a fellépéséhez, igazán jó példa a fiatalabb korosztályok számára! De ennél nem ismerem jobban és így nem alapozhatok meg teljes és igazságos véleményt a személyével kapcsolatban! Az én koromban a tanulással és a fejlődéssel kell foglalkoznom és nem a családalapítással, nem hanyagolhatom elsődleges kötelességeimet amikor itt van ez a sok-sok ember akiket várnak odakint más emberek vagy a munkájuk! Szükségük van a támogatásra és azzal csak az időt vesztegetem ha házasságról és zsemlékről vitatkozok, s ha már ilyen sok idő ment érvelésre mekkora szégyen volna ha minden elvemből ekkora engedményeket adjak? Ha most engedek akkor máskor már könnyebben fogok, aztán végül üresfejű bábúvá válok aki sodródik a modern árral!
Felpattant a padra, majd pedig leszökkent és mélyen meghajolt
- Tora-san, örvendtem a találkozásnak - mondta tiszteletteljesen - az álláspontomat előadtam és döntéseimet érvekkel alátámasztottam. Felesleges volna egész nap vitatkoznom, s mély sértés lenne ezután többet engednem a családomra és senseieim becsületére nézve! Számomra a becsület a legfontosabb!
Ismét meghajolt, majd hátat fordított és sietve próbált távozni a vegyes érzelmeket kiváltó helytől, illetve a fiútól is. Életre szóló döntéseket nem lehet percek alatt meghozni ha nem kergetett a tatár, ő legalábbis efféleképpen gondolkozott

by **Zhel T. Everett** Szer. Okt. 10 2012, 18:28

A helyzet eléggé elharapódzott, persze nem a legrosszabb értelemben, csupán a kis Tsubaki túlságosan is komolyan vette Zhel ötletét. Elég nagy feneket kerített a dolognak, pedig tökéletes megoldás lenne. A fiú számára egy kicsit érthetetlen is, bár arra rájött, hogy kislány létére valószínűleg megijedt eme ajánlattól. Pedig semmi hátsó szándéka nem volt, még csak eszébe sem jutott volna ilyesmi. Elvégre egy nála jóval fiatalabb hölgyeményről volt szó. Tsubakiból csak úgy ömlöttek a szavak… Zhel rendesen odafigyelt, hogy mindegyiket elkapja és értelmezze. Egyértelművé vált, hogy a házasság ötlete ment a kukába, mert pont ebben az egy dologban kislánykán gondolkodott a kicsi lány. Eléggé kifakadt.. még azt is elsorolta, hogy mit nem akar, pedig szóba sem kerültek és közük sem volt a témához, kivéve az utolsó dolgot. A fiú most inkább csak hallgatóság volt, mert nem jutott szóhoz. Mindig csak egy pillanat szünetet tartott, hogy elegendő oxigént vegyen magához a hosszú magyarázkodás végeztéig. A családalapítás szó hallatán kicsit meghökkent. Erről szó sem volt. De nem foglalkozott vele sokat, mert Tsubaki folyamatosan lökte a szöveget. Egészen addig amíg fel nem pattant. Majd meghajolt és elköszönt. Zhel egy pillanatig nem jutott szóhoz… végig csengett a fülében a lány utolsó mondata. Hírtelen elkapta Tsubaki egyik csuklóját és vissza fordította maga felé… a csuklóját nem engedte el, nehogy elmenjen amíg be nem fejezte a mondandóját.
- Az illemről beszélsz, hogy fontos neked… Én végig hallgattalak, de te elmennél azelőtt, hogy meghallgatnád az én mondandómat ..- mélyen a szemeibe nézett és a fiú szemében először lehetett egy kis ingerültséget észrevenni.
- Számodra fontos a becsület??- tartott egy kis szünetet, míg újra lenyugodott.
- Úgy definiálod a becsületet, hogy utána becsületesnek érezd magad. Ez egy sehova nem vezető kör. Azt mondod, megvéded a becsületed, de közben az enyémet tiprod el. A családomban törvény, hogy nem tartozhatunk senkinek sem. Bár a családom már nem él és mégis tovább viszem ezt az akaratot. Ha nem tenném oda lenne a becsületem. - érdekes dolgok ezek. Még mindig nem tudják eldönteni, hogy kinek van igaza,viszont Zhel türelme nem véges. Épp elég rosszul érezte magát hogy ebben a világban ragadt. Tsubakinak köszönhetően lett jobb kedve… ezért kicsit visszafogott volt vele szemben. De nem engedett a lány sehogy sem, pedig nem maradhat adósa… semmiképp. Elengedte a lány kezét és felállt ő is, így jól kivehető volt a fél méteres magasság különbség kettejük között.
- When we met.. i was so in pieces; but now you makes me feel like I'm whole again!- felelte halkan második anyanyelvén, majd hírtelen egy puszit nyomott a lány arcára. Ha kap érte egy maflást akkor tűri még akkor is, ha elszáll mint a győzelmi zászló, de nem látott jobb kiutat a törlesztésre.
- Elmondhatod, hogy kaptál egy csókot Zhel T. Everett-től Ezzel kvittek vagyunk- bújt elő egy kicsit az arrogáns oldala. Ez a kis puszi nem csak törlesztés volt, de köszönet is. Hátat fordított a lánynak majd elindult. Út közben még intett egyet azután csak sétált a város központja felé.

by **Tomoyama Tsubaki** Szer. Okt. 10 2012, 22:18

Tsubaki nem juthatott messzire, mert hogy a nálánál gyorsabb fiú elkapta a kezét és ugyanavval a lendülettel visszaperdítette. MI AZ HOGY HOZZÁÉRT CSAK ÚGY?! Tsubaki halántékán egy ér kezdett el dagadozni ahogy illemtudása által visszafogottan hallgatta a fiú szidását, sőt még le is sütötte a szemét. Igaza volt az illetlen távozással kapcsolatban, azonban a becsületes szavai szíven szúrták és először érezte úgy hogy igazán vissza kell vágnia. De lecsillapodott és miközben Tora gondolkodott valamin, megszólalt
- Elnézését kérem a távozási kísérletemért... - mondta halkan, majd ingerülten felnézett és élesebb tónusban folytatta - Ha én a becsületén tipródom akkor észrevehetné amint ön tapos az enyémre, mert tulajdonképpen ugyanazt csinálja mint én! Más kód szerint é... - akadt el a hangja
Mert hogy a fiú amint elengedte, valami olyasmit kezdett el beszélni amiből Tsubaki csak egy keveset értett. Mert hogy az angol egészen más felépítésű nyelv volt, hiába tanulta valamelyest és a kiejtésbe néha belezavarodott. De hiába értette meg, valahogyan nem illett bele az eddigi diszkurzusukba, ami pupillái enyhe szűkülését eredményezte. Éppen azon tűnődött hogy miként kapcsolhatná össze a vitájukkal, amikor Taro arca ott termett az övénél és egy puszit nyomott rá. Szembogarai apró pici pontokká csökevényesedtek és így is maradt, egyszerűen eme képtelenség lekapcsolta Tsubaki érzékeit. Lehetetlen volt... lehetetlen! A semmibe meredt miközben az még mondott valamit, majd intve hátat fordított és beleveszett az emberi forgatagba. A róla kialakult pozitív felé mutató képe úgy tört szilánkokra mint egy kővel megdobott tükör... megérintette, nem megfogta és aztán megpuszilta! Ez... ez... felháborító... modortalan... egyszerűen... lehetetlen...
Percekkel később egy éles sikoly állította meg egy pillanatra az utca emberét, vagy fülbefogásra azt aki a hangrobbanás epicentrumában tartózkodott. Mire észbe kaptak és a hang forrása felé fordultak, a lánynak csak hűlt helyét találták

/Szerintem egyenlőre ennyi, köszönöm a játékot! Muris volt/

by **Fuun Kotarou** Pént. Nov. 02 2012, 22:29

>>Kana<<

Amikor próbált valamit mondani, de többször is visszafogta magát, annyira aranyos volt. Aztán ahelyett, hogy megoldotta volna a hangulatot, a ponként szánt udvariassági forma, inkább fordítva sült el. Igazából bocsánatot kértem volna, csak nem voltam benne biztos, hogy most érdemes e megemlíteni, hogy csak felvidítani akartam. Nem sokkal később be is igazolódott, amit kicsit szomorúan fogadtam. Sajnos valóban kifogytam az ötletekből, amivel megpróbálhatnám kicsit felvidítani, vagy legalább érezné kicsit kényelmesebben magát, ha már itt ragadtunk. Ittam egy korty teát, és megpróbáltam kiirtani magamból azt a fránya lazaságot és idióta humort. Majd a menün keresztül küldtem egy barát felkérést.
- Tessék, ha már társulunk ez jól fog jönni. Mellesleg, ha valamire szükséged lesz, vagy kell segítség nyugodtan tudsz majd írni.
Nos talán jobb, ha nem emlegetem a küldetéseket, és a mobokat. Szép nyugodtan elfogyasztom a csésze teámat, s próbálok kitalálni valamit a helyzetre. Általában nem vagyok valami jeleskedő a negatív helyzetekben. A mesélj valamit mentőkérdésem is zátonyra futott, bár nem mintha sokszor lett volna haszna. Hát egy próba cseresznye van hátra, de nem tudom, hogy jó e a cseresznye :/.
-Hmm, mesélhetnék viccet, de nem úgy látom, hogy most kapó lennél a viccekre. Igazából nem akartam konkrétan kérdezni, nem szeretném, ha rossz helyre kérdeznék. Ha túllőnék a célon, vagy nem szeretnéd, akkor ne válaszolj semmivel, de van valami terved már, hogy mit csinálsz majd? Esetleg merre leszel?
Nem merek ennél több kérdést feltenni egyszerre, a végén még elszúrnám azt a leheletnyi esélyt is, hogy kicsit megoldódjon a hangulata. Mindenesetre talán ennyi elég is mostanra. Újratöltöm a teáját, ha elfogyott volna. Lassan megiszom a kávét, miközben válaszol, vagy leolt. Aztán visszateszem a gondtalan mosolyomat, és szertelen aurámat.
-Nos, köszönöm, hogy megtiszteltél a társaságoddal, igazán kellemes volt. Első alkalom, hogy itt valami jó is történik. Én itt a fogadóban leszek megtalálható, vagy kint. Mint említettem, nyugodtan írj rám, ha bármi kell. Társaság, segítség. Viszont, ha megbocsájtasz, akkor én megyek vissza a szobámba, és összekészülök. Már így is kicsúsztam a tervezett időből, de megérte, a mobok nem mennek sehová. Szia! És vigyázz magadra!
Köszönök el már felfelé menet. Ám ha utánam néz, akkor eléggé érdekes látvány fogadja, mivel rövid nadrág van rajtam. Pontosabban egy teddy macis (alsó)nadrág. És teljesen úgy tűnik, hogy nem zavar a dolog. Sőt még vígan integetek, mintha megfeledkeztem volna róla. Ha eszembe juttatja, akkor lenézek elpirulokok, visszanézek, egy kínos mosoly. Majd. -Ugyan, h.hisz eez c.csak egy virtuális világ csak nem? Hi...hi..i- és gyors olajra lépek.

by **Mirika** Szomb. Nov. 03 2012, 01:00

<< Kotarou >>

Kicsit hátrahőköltem a felugró kis ablaktól, nem számítottam rá. Kellett pár másodperc, mire rájöttem, hogy egy barátfelkérés áll az orrom előtt. Meglátszott, hogy fáradt voltam, a betűket is alig tudtam kiolvasni, ami azért ciki. Ehhez képest maga a mozdulat, amivel rányomtam az igen gombra egészen határozott és gyors volt.
- Köszi. Örülök, hogy van valaki, akire számíthatok ^^ - válaszoltam egy halvány mosollyal az arcomon. Összességében nem tűnt egy baromnak, hiszen becsülettel próbálkozott egem jobb kedvre deríteni, csak hát... azt hiszem annyira mélyen voltam, hogy nem ért el a gödör alján. Meg talán én se nyújtottam a kezemet. Csak tényleg az volt a kérdés, hogy mennyi önzetlenség van ebben a segíteni akarásban, és mennyi szólt annak, hogy itt van ez a csini csajszi, be kéne vágódni nála, hátha később nyerhetek rajta.
- Semmi gond. Rengeteg tervem volt, de Kayaba az összeset kivágta az ablakon, szóval... szóval most nem tudom, mihez fogok kezdeni magammal. Legszívesebben itt maradnék, amíg végig nem viszik a játékot, de az nem én lennék - feleltem komoran. Mindent megváltoztatott az a bejelentés, képtelen voltam úgy tekinteni a vaddisznókra, mint könnyen legyőzhető mobokra. Sokkal inkább voltak halálos veszélyforrások. Kútba esett az aprólékosan megtervezett, kockázatos stratégiám, hiszen nem engedhettem meg magamnak, hogy elcsússzak egy banánhéjon. Képes lettem volna rá, de nem úgy, hogy ilyen nyomás van rajtam.
- Oh, oké... Örülök, hogy megismerhettelek.... asszem :3 Próbálj meg óvatos lenni - kaptam fel a fejem, arcomra pedig egy kicsit csalódott mosoly ült ki. Ezzel most megint magamra fogok maradni. Talán az lett volna a legjobb, ha visszamászok a szobámba és ledőlök pihenni, hátha sikerül elaludnom. Nem rohantam sehová, nem kellett suliba mennem... a magam ura voltam, azt csinálhattam, amit akartam. Fura, sokszor vágytam ilyesmire, csak hát nem ilyen szívás körülmények között.
- Cuki a gatyód :3 - szóltam utána, mikor utánanéztem és leesett, hogy nincs is rajta nadrág. Basszus, eddig fel se tűnt! Jó bambán pislogtam egy darabig, mire beszóltam mondjuk, kábaságom és a szürreális kép miatt kicsit összezavarodtam. Tényleg kell az a pihi @.@ Lehajtottam a maradék teámat, és én is visszaindultam a szobámba. Keseregni.

by **Mirika** Hétf. Nov. 05 2012, 15:00

Fánk-party

Mióta beragadtunk ebbe az átkozott játékba, azóta el se moccantam ebből a városrészből, már ami a szállást illeti. Nem kellett nekem a flancolás, tökéletesen elvoltam ezekben az olcsó fogadókban, habár azért a legelső választásomhoz képest immár egy valamivel szebb és jobb helyen éldegéltem. Voltam olyan szerencsés helyzetben, hogy megengedhettem magamnak, szemben sok tétlen játékossal én hajlandó voltam kockáztatni az életemet. Pedig eleinte napokig ki se mertem mozdulni a szobámból, hiába volt meg minden tudásom ahhoz, hogy sikerrel lépkedjek előre ebben a survivor-showban. Azóta bezzeg már ráraktam az eleinte tervezett felelősséget is a vállamra, vagyis összehoztam egy céhet, bosst ütök meg stb. Megszoktam volna? Vagy csak az adrenalintöbblet mozgat? Franc se tudja ^^"
Akárhogy is, itt volt az ideje, hogy részletesen feltérképezzem a város ezen részét, így tegnap óta azzal foglalatoskodom, hogy minden sikátorba belesek és minden házba, boltba bemegyek körülnézni. Eldugott lelőhelyeket kerestem, árakat hasonlítottam össze, tervezgettem a saját üzletem megnyitását. Bár utóbbit talán nem itt, ahol többnyire a csórók mászkálnak ._. Ahonnan most kiléptem, azon az üzleten is meglátszott, hogy kicsi a forgalma. Szerencsétlen pacák eleve rossz helyet bérelt ki, alig vettem észre, hogy egy bolt rejtőzik a sarok mögött. Ráadásul annyira megörült nekem, végig ott pattogott körülöttem és ajánlgatta a csecsebecséit ^^" Már sajnáltam, hogy nem nagyon volt most szükségem semmire, amire meg mégis, azt megkaptam máshol olcsóbban. Viszont szimpi volt nekem az árus annak ellenére, hogy csak picit idegesített, ahogy körülugrált. Látszott rajta, hogy mindene a vevői boldogsága, még egy ajándékot is kaptam tőle, hátha valamikor visszatérek. Értéktelen vacak volt, meg hát egy hangyányit creepy is, legalábbis nemigen tudtam másképp nevezni ezt a nyakláncot, amit éppen a kezemben szorongattam. Műanyag skalpok felfűzve... lol.
Felsóhajtottam és megnyitottam az inventoryt, hogy eltegyem a nem túl bizalomgerjesztő láncot. Amíg van neki hely, addig nem zavart, ha pedig közel leszek hozzá, hogy megteljen, majd kidobom vagy elajándékozom, vagy valami. Miközben sétába kezdtem, bepötyögtem a jegyzeteim közé az imént tapasztaltakat, majd nekifogtam kémlelni az épületeket a következő állomáshelyet kutatva. Elmosolyodtam, mikor megláttam a cukrászdát, ahová Kota a múltkor elvitt, egész finom volt ott a süti ahhoz képest, hogy miket lehet itt enni. Talán az egész város legjobb helye volt. Neki is indultam, hogy megállómmá tegyem, azonban ebben a pillanatban lépett ki az ajtón két alak. Az egyikük pedig felettébb ismerős volt számomra Razz

- Hahó, Kota! :3 - kiáltottam rá a kezemet a magasba emelve és intve a fiú felé. Néhány futólépést követően máris a páros mellett termettem, tekintetemet pedig az ismeretlen srácra emeltem. Szó szerint, hiszen mint a játékosok túlnyomó többsége, ő is magasabb volt nálam. Szegény nyakam @.@
- Hát ti meg miféle világuralmi terven töritek a buksitokat fánkkal a kézben, biztos urak? :3 - böktem a könyökömmel oldalba, hát nos, barátnál talán kicsit több klántársamat egy angyali mosoly kíséretében. Látszott rajtam, hogy majd kicsattanok a vidámságtól és éppen nem húzott fel még semmi, viszonylag ritka állapot volt. Ám csak ilyenkor tör felszínre természetes cukiságom Razz

- Mirika vagyok, örvendek a szerencsének fiatalúr :3 - nyújtottam kezet az ismeretlen figurának - Mivel vett rá ez a mamlasz, hogy untasson a társaságával? :3 - kérdeztem, egy-egy pillanatra kíváncsian Kota felé lesve, hogy vajh milyen reakciót fog adni a csipkelődésemre társaságban?
- Jaj, ugye nem zavarom a románcot? Nem szeretnék útjába állni egy ilyen szép párnak ;P - udvariaskodtam a magam módján, hogy azért ne tűnjek annyira bunkónak, miután így rájuk rontottam. Kotának és nekem is voltak egymástól független ismerőseink, nyilván ha olyasmit dumáltak éppen, amihez nekem semmi közöm, akár el is kotródhatok. Csak hát kinek van szíve elzavarni egy olyan angyalkát, mint én vagyok? Twisted Evil

by **Fuun Kotarou** Kedd Nov. 06 2012, 12:37

>>Fánk-party<<

A kiadós ökölpárbaj után elfogadta a meghívásomat Saito. Ennek felettébb örültem, hisz ezek szerint már el is felejtette, hogyan állt hozzám. Nem szeretek haragosokat tartani, s belé először véletlen ütköztem, de aztán meg szándékosan hergeltem. Ez utóbbi tényleg egy rossz szokásom, már nem először fordul elő. >.< Bár igen magabiztosan indultam el, és úgy tűnt tudom merre megyünk, ez közel sem volt így. Bele se gondoltam, hogy hová is kellene menni, s önkéntelenül is barangolásba fogtam, közben pedig örömmel társalogtam iménti ellenfelemmel, főképp, hogy valami királyul hangzott a Kotarou-sama.
- Hm, még ha azt is mondod, hogy ellesni ütéstechnikát. Nem hiszem, hogy ez így helyes kifejezés. Mivel verekedésben nem igazán vagyok jó, csak amennyire kell. Itt SAO-ban viszont a szándék a lényeg, az ütést a rendszer végzi el. A másikra visszatérve, valóban kendózom, de a sport klubban is jó darabig benne voltam. Csak aztán az időhiány, meg a többi. Hm, ha versenyzés akkor leginkább Kyotoban, illetve a környékbeli házi tornákon szoktam részt venni.
Hirtelen megállok, és abbahagyom a folyamatos locsogást. -ÖÖÖ... Ezt nem pont így képzeltem el.
Mondtam, a zsákutca végével szemezve. Körülnéztem, és mivel fogalmam sem volt hol vagyunk, úgy tűnik egy még általam nem „felfedezett” területen voltunk. Az egyik cégéren viszont valami érdekes állt. „Jártasság” Mi a hóhér? Gondoltam, s elindultam, intve neki, hogy jöjjön ő is. Túlságosan lefoglalt a kérdés, hogy mi lehet ez, s így kicsit elcsitult a fecsegőm. Bent különböző holmik voltak, könyvek, violák, ércek vagy mik, meg növények és még a fene tudja mit nem láttam meg. Az öreg fószer aki egyedül állt a pult mögött köszöntött minket. Ahogy megpróbáltam vele közös nevezőre jutni kiderült pár érdekes dolog. Mivel a fene tudja, hogy ezeket lehet e küldetésben vagy máshogy unlockolni, így rögtön el is vertem a pénzem nagy részét egy „Keresés” és egy „Növénylátás” jártasságra. Roppant drága volt így belegondolva, de a leírásaik alapján hasznos.
-Hallod, ez tök frankó, gyere nézd meg te is mik vannak, aztán menjünk. Most te fogsz beszélni, hogy ne kezdjek el megint össze vissza járkálni. A közelben van egy cukrászda oda kellene mennünk majd.
Mondom a minimapomat nézegetve. Ha ő is végzett, akkor elhallgatom, míg oda nem érünk. Nem túl nagy a hely, azonban igencsak hangulatos. Kikérek két fagylaltkelyhet magunknak. Aminek azonnal neki is látok. Bár nem túl nagy, nem is olcsó, igazán finom. Ott még szívesen beszélgetek vele, majd a kehely után kifelé menet épp azon gondolkozom félhangosan, hogy hová is mehetnénk a sok király hely közül, mikor valami megzavar. Valami igazán kellemes... Felnézek és meglátom Kanát, ahogy integet
-Heyhó Mirika!- Csápolok vissza neki-Hmm, éppen át akarjuk venni az uralmat SAO felett, és mindenféle árut ingyenessé tenni magunknak, például süti, tea. Óh, igaz is, ő itt Saito barátom.
Aztán hagyom bemutatkozni egymásnak. A mamlaszt már fel sem veszem, inkább csak örülök, hogy ilyen jó kedve van. Sokkal jobb így látni. Azonban a románcra már kicsit kiakadok, és pont tőle hallok ilyet?! Na ez vérbosszút kíván. Közelebb hajolok hozzá és megsúgom neki.
-Kana-drága ez most azt jelenti, hogy én is nekiállhatok a cukkolásnak?- Megvillantottam egy hatalmas ördögi vigyort. Majd visszatérve a közös beszélgetéshez.-Dehogy zavarsz ^.^, valamint most jut eszembe, hogy mi fagyiztunk, pedig fánkozni akartunk, miért is nem csatlakozol te is. Nem gond nem igaz Saito? Statisztikáim szerint ez a legjobb édességes bolt, legalábbis azok között amiket eddig találtam, szóval szerintem maradhatnánk is helyben.- Ismét odahajolok Kanához, és halkan csak neki mondom. -Örülök, hogy ilyen jó kedved van, ünnepeljük meg^.^.

by **Anatole Saito** Kedd Nov. 06 2012, 16:56

Fánk-party

Kicsit sajnálom, hogy olyan kellemetlenül indult az ismerkedésünk Kotával, bizonyára én sem voltam túl közvetlen és barátságos. Habár még mindig úgy érzem, hogy ő hergelt fel. Azonban a párbaj során bebizonyította, hogy kiváló harcos, és nem is olyan bunkó, mint amilyennek hittem. Ezért is fogadtam el a meghívást, ráadásul rendületlenül Kotarou-samanak hívtam, ami látszólag óriási megelégedettséggel töltötte el. Másrészről, ki akartam faggatni a kendóról, s ő lelkesen mesélgetett is nekem.
- Áh, szóval Kyoto környékéről származol, Kotarou-sama. Hát az nincs közel Tokyohoz, én ott nőttem fel. Így már érthető, hogy miért nem találkoztunk eddig versenyeken. Nameg, ahogy elnézem nem vagyunk teljesen egy korosztály, legalábbis nekem még gimnazistának tűnsz. Habár annyira kölyökképű vagyok, hogy sokszor belőlem sem nézik ki, hogy egyetemre járok - nevetek fel kicsit zavartan, és megvakarom a tarkóm.
Ekkor botlunk bele a jártasságok boltjába, s bőszen szemezgetek én is a leírása között. Alapos megfontolás után, illetve számbavéve anyagi lehetőségeimet, úgy döntöttem az "Érclátás" és a "Páncélkovács" másodlagos jártasságokat vásárolom meg. Az eladó roppantul boldog, hogy két hirtelen jött vevőtől máris 400 aranyat zsebelhet be, én pedig abban bízom, hogy elsők között jutottam hozzá ezekhez a jártasságokhoz, és talán még alacsony a konkurencia létszáma. Máris nagyratörő tervek láncolata indul meg agytekervényeimben, ezért pár percig csak szótlanul követem Kotát és a menümben bogarászom.
Mire végzek és újra kitörne belőlem a szóáradat, Kota megtalálja a vendéglőt, és máris kedvemre való édességgel halmoz el. Jóízűen falatozunk és beszélgetünk, mostanra már csak nevetünk a reggeli morcos hangulatomon. Bizonygatom még egy kicsit, hogy én amúgy nem vagyok ilyen komor, levert fickó, de egy nutellás kávé felhörpintése után már a bennem tomboló koffein is bizonyítja ezt. Beszélgetés közben arra leszek figyelmes, hogy a vendéglő ablakában nyíló virág cserepében mesésen szép kavicsok vannak. Hirtelen jött különös vonzalmamnak nem tulajdonítok jelentőséget, s a fagyizást befejezve távozunk is a helyről. Az ajtóban azonban csilingelő hangra leszek figyelmes, mivel egy számomra ismeretlen lány ránkköszön. Megpillantva a pöttöm tinilánykát, rózsaszín-fehér öltözete láttán rögtön egy nagy kehely fagyi jut eszembe. Talán azért, mert az imént tömött meg egy hasonlóval Kota. Nem állhatom meg, hogy férfiúi szemeimet ne legeltessem kicsit a keblein és a szabadon maradt derekán, de igyekszem leplezni elpirulásom. Nem akarok tolakodó lenni, nehogy felpofozzon. Kihúzom magam és odalépek a lány elé; hangom erőteljes, megjelenésem és beszédstílusom nagy fokú önbizalomról és udvariasságról árulkodik:
- Üdvözletem hölgyem - s már nyúlok is karjáért, hogy lehajolva finom kézcsókkal illessem - Anatole Saito, szolgálatodra. De hívj csak Anatnak! Az Annie-t viszont nem szeressem... Kérdésedre válaszolva, ezzel a mamlasszal, újdonsült barátommal, éppen azon mesterkedünk, hogy mindenki ingyen fánkhoz és fagyihoz jusson, jól mondja Kotarou-sama.
Jólesően nevetgélek kettejük társaságában, rég éreztem magam ilyen felszabadultnak, és a lány társasága is felettébb kellemes. Amikor azonban a "Jaj, ugye nem zavarom a románcot?" című témához érünk, majdnem hirtelen felindulásból mondok valami ellenkezésfélét, aztán újragondolva a helyzetet, kaján mosollyal fordulok Mirikához:
- Talán kegyed is szívesen csatlakozna hozzánk, de nem csak egy bájcsevelyre - első hallásra nem tudni, hogy kérdésnek vagy kijelentésnek szántam-e a mondatot, mindenesetre azt várom, hogy ezzel a válasszal meglepem a lányt, és sikerül a konfortos csippkelődős pozíciójából kibillentenem.
- Mirika.. Mirika... mintha hallottam volna már valahol a neved. Elég ismerősen cseng, főleg mert első hallásra megfogott. Nem ismersz véletlenül egy pöffeszkedő páva céhvezért, egy bizonyos Ranmarut? Úgy rémlik ő emlegetett. Közben amúgy akár el is indulhatunk a Kotarou-sama által javasolt cukrászdába. Annyi édességet eszek ma, hogy estére nektek kell hazagurítanotok majd. Én leszek Aincrad legmenőbb sumo harcosa
Útközben pedig cipőm hegyével lelkesen rugdosom az úton elszóródó kavicsokat...

by **Mirika** Szer. Nov. 07 2012, 01:26

Fánk-party

Ó, hajjaj, azt hiszem Kota riválist kapott! Nem tudom miféle divat lett a fiúknál most ez, hogy ha egy lány kézfogást akar kezdeményezni, azt feltétlenül kézcsókra való felhívásnak kell nézni, de ha ez boldoggá teszi őket... Rolling Eyes

Kicsit sajnáltam a céhtársamat, mert ő olyan pillanatomban kapott el, amikor nagyon nem vettem jó néven az ilyesmit, most bezzeg minden komment nélkül hagytam, hogy az ismeretlen srác udvariaskodjon. Na de ahogy végigmért, majd bemutatkozott... Szemernyi kétségem sem lehetett afelől, hogy elnyerte a tetszését a látványom, ahogy persze a legtöbb pasi is beleesik ebbe a verembe. Kis híján elnevettem magam, annyira kínosan ügyelt minden részletre, talán csak a százwattos mosoly hiányzott a kelléktárból. Na de nem akartam neki feketepontként felróni mindezt, mivel tényleg megnyerő volt az udvariassága, és csak alig észrevehetően stírölt, nem kocsányon lógó szemekkel, ami azért még az én felfogásomban elnézhető. Igen, ennek ellenére észrevettem, hiába figyelt oda. Ez van, megtanultam felfigyelni ezekre a jelekre, kellenek, ha tudni akartam mikor lehet az orránál fogva vezetni egy pasit és mikor nem.
- ...-sama? - ráncoltam a homlokomat Kotaroura pillantva, hátha kapok magyarázatot. Itten valami nagyon érdekes történhetett, ha egy friss barátság rögtön azzal kezdődik, hogy az egyik ennyire lealacsonyítja magát a másikhoz képest. Na nem mintha Kota nem lenne nyilvánvalóan sokkal királyabb, még ha azért lenne is még mit tanulnia, mondjuk Saitótól.
- Illemórákat úgy látom vehetnél Anattól. Nem mondták még neked, hogy társaságban nem illik sugdolózni? Razz

- szóltam le a srácot tisztán érthető hangerővel, kérdését pedig teljesen figyelmen kívül hagytam. Csakis költői kérdés lehetett egyébként is, mi az, hogy tőlem kér erre engedélyt? Nyilván cukkolhat, ha én is csipkelődöm, és hiába van éles nyelvem, eszem ágában sem volt megbántani őt. Ahogy neki sincs, szóval én sem veszem magamra, ha olyasmit mond. Legalábbis igyekszem nem megsértődni Razz

- De még mennyire, sok mindenre vevő vagyok a csevejen kívül is! Hármasban szép az élet, nem? :3 - vágtam rá Saito kétértelmű kijelentésére magabiztosan és kihívóan mosolyogva. Látszik, hogy a srác nem ismer, teljes nyugalommal szoktam belemenni az ilyesfajta szópárbajokba. Korábban kell ahhoz felkelni, hogy engem zavarba hozhasson, szerintem perpill még Kotának se menne Neutral

- Fánk, mi? Csábító ajánlat... Főleg mivel úgy érzem, hogy először rajtam szeretnétek kipróbálni, mennyire haladtok jól a világuralmi terveitek első lépésével :3 - pislogtam rájuk szépen előbb az egyikükre, majd a másikukra nézve. Nem féltem kihasználni a helyzetemet és meghívatni magam, a jó kedvem egyik legfeltűnőbb jele, hogy irtó szemtelenné tudok válni, na meg irtó cukivá Razz

Azt hiszem ezzel eldőlt, hogy felfüggesztem a mai tevékenységem is. Kotát még egy extra, csak neki szóló, elbűvölő mosollyal is megajándékoztam, ha már ünnepelni akart. Tény és való, ennél boldogabbnak még nem nagyon láthatott, de na, most tényleg tök jól éreztem magam a bőrömben, és élveztem a játékot.
- Céhvezér Ranmaruuu?! Hogyne ismerném? Majdnem megöltük egymást egy küldetésen :3 - némi hatásszünetet tartottam, majd folytattam - Valamiféle riválisok vagyunk, vagy mifene, kasztunkon belül és amúgy is, a két legnagyobb céh vezetőjeként. Mit terjeszt rólam már megint az a gyagyás négyszemű? Surprised

- érdeklődtem a fiútól, miközben hagytam, hogy a srácok bekísérjenek a cukrászdába. Hangomon érződött, hogy nekem semmi bajom Tatsukival, bár kétségtelen, hogy van egy stílusa, de szerintem szórakoztató figura. Amúgy meg... azt a szerencsétlent mind a tízezer játékos ismeri lassan, vagy mi? Folyton visszahallom a nevét! Az enyém bezzeg biztos nem terjed futótűzként, pedig szebb és csinosabb is vagyok Rolling Eyes

Csak vele ellentétben én nem tartozom az éljátékosokat közé, legalábbis a szintem tekintetében.
- Apropó, céh. Kota, azon gondolkodom, hogy megtanulok egy szakmát, és azzal is segítem a klánt. Úgysem a frontvonal szerepel a hosszútávú terveim között, hanem a támogató szerepkör. Szóval beáldoznék pár skillhelyet harci képességek helyett - vetettem fel társam felé fordulva némileg komolyabban, majd egy bocsánatkérő pillantást intéztem Anat felé, hiszen nem akartam kizárni a társalgásból, de ez most annyira kitöltötte a gondolataimat, hogy muszáj volt megvitatnom a jobbkezemmel.

by **Fuun Kotarou** Szomb. Nov. 10 2012, 02:09

>>Fánk-party<<

Egész jól alakul a nap, nem csak a reggeli szórakozásom volt meg, de még barangoltam is, habár véletlen. Sőt még fel is fedeztem valami pöpecet. Aztán az elmaradhatatlan kikapcsolódás is jót tett. Majd a nap koronája Kana is megérkezett, egyre jobban alakul a nap, míg nem Saitoka elveti a sulykot az udvariasságával. Még szerencse, hogy fél lépéssel mögötte vagyok, és nem láthatja az összeszűkülő szemeim és a homlokomon kidurranni készülő eret. A csávóról átvándorol a tekintetem Kanára, egy kicsit fürkészem, s ez most elegendőnek is bizonyul. Látszik rajta a huncutság és nemtörődömség. Sőt talán még direkt engem cukkol a dologgal, egyszerűen fel nem tudom fogni meddig fogja még ezt csinálni. Bár tény, hogy igazán aranyos, mikor rátör a huncutkodhatnék. Egy hatalmas levegőt veszek, majd egy jóízűt nevetek. Egyrészt azért, hogy feloldjam az iménti feszültségem, ami egyáltalán nem rám jellemző, másrészt a helyzet kis komikusságán, valamint az imént felmerülő téma miatt.
- Igazán elragadó vagy mikor gonoszkodsz. Hm, hát egy teljes hétig eme jól kiérdemelt jelző lesz a nevem mellett. Elég hosszú történet, úgyhogy nem untatnálak vele, nem igaz Sa-i-to.- Teszek egy gyors 180-ast, és a nevét tagolásnál megeresztek egy „ajánlom, hogy így legyen” mosolyt.
-Hmm ami az illemórákat illeti belém is szorult elegendő, csak kicsit sajátos módon. Mellesleg tönkretenné a személyiségemet, szerintem ezt te sem szeretnéd. Igaz társaságban nem illik sugdolózni, ám mindennek megvan a maga helye, és hangereje. Például a PARTY-TIME-nak kicsit nagyobb, és odabent van.
Nyitom ki az ajtót, és tessékelem előre társaimat Kanával az élen. Majd helyet foglalhatunk egy közeli asztalkánál.
-Ami pedig a világuralmi lépéseket illeti, még nincsenek bevethető állapotban. Azonban az én köröm az imént megvolt, most azt hiszem te jössz Saito, valamint gondolom nem bánod, hogy a környék legcsinosabbik hölgyét meghívhatod. Nem is beszélve arról, hogy a leghatalmasabb céhek egyikének vezetője.-Kicsit elcsitulok, hogy azért halljam őket is dumálni. S érdekfeszítő témakörökbe is bele tudja fogni. -Ranmaru...Ranmaru... Áh! Én is ismerem, hehe még két szinttel ezelőtt párbajoztam vele. Alaposan megszorongattuk egymást, de a végén hozzám vágott egy gyógyító itókát, és ezzel a csalással megnyerte. Jha meg a szakma meg a céh, szóval izé. Ez sok így egyszerre inkább lebontom. Idefele jövet köszönhetően tökéletes megérzéseimnek, akarom mondani egy véletlen barangolásnak köszönhetően találtunk egy helyet, ahol lehet ilyesmiket kiváltani. Meg kell hagyni elég borsos az ára, de nekem megtetszett a növényezés és majd a kristályírás. Majd szívesen elkísérlek oda. Arról meg tegyél csak le, hogy otthagyod a frontvonalat. Nem hagynék hátra egy ilyen megbízható partnert. No igen a másik meg céh. Itt ez a remek ember, tökéletes lenne új tagnak. Mit szólsz hozzá? Már bizonyította tal..akarom mondani udvariasságát, és a reggel a harci szellemét is. Ha összekapja magát sec-perc alatt megüti majd az átlagos szintet, és tökéletesen hasznos tag lesz.-Átfordulok Saito felé.-Naszóval, izé mit szólnál hozzá, ha egy kitűnő csapat tagja lennél? Nem láttam nálad Céh-logót, szóval nem úgy tűnik, hogy nagyon foglalt lennél. Igazán elragadó céh vezér, megbízható erős csapattársak. Csupa haszon minden oldalról, az apróságok is igazán tűrhetőek. Azt leszámítva, hogy „lyukat beszélek az emberek hasába, és elhozom az apokalipszist.” Nem igaz? Hihihi.- Mosolygok rá Kanára. Ha már szabad a cukkolás, akkor adjunk a rendszernek egy finom löketet. Most úgy sem nagyon áll be a fecsegőm. A jókedvem egyik hatalmas átka, hogy én aztán dumálok és dumálok. Sokszor észre se veszik az emberek, mikor is estek a szövegem fogságába. Bár azt hiszem, ezúttal uralmam alá hajtom ezt az erőt, s hagyok nekik is egy kis levegőt, mielőtt a szinuszosan rezgő hangom rezonanciát hoz létre a levegőben és egy idő-paradoxont létrehozva eltelik az egész nap.

by **Anatole Saito** Szomb. Nov. 10 2012, 04:24

Nagyon profi a lány, és olyan szinten csavart az ujja köré a jellemével, hogy észre sem vettem. Ritkán találkozom olyan nőkkel, akik ilyen magas szinten művelik a csábítás magasiskoláját. Udvariasságomat azonban a női nem minden nagybecsű tagja kiérdemelheti, nálam teljesen hétköznapi dolog, ha francia őseimet idéző stílusban beszélek vagy viselkedek. Úgy veszem észre, Mirikának jól esett a gesztus, bár lehet, hogy a kisujjából rázza ki az elvarázsoló, negédes mosolyokat. Hármasban szép az élet, mi? Kár, hogy nincs boszorkány kaszt, a lány biztosan a legkiválóbb tagja lenne.
A megnevezést illető kérdésre nem nyílik alkalmam válaszolni, mert mire szólni mertem volna, Kota belevágott a szavamba. Ráadásul egy hetet emleget //valóban ennyit mondott// ami nekem még véletlenül sem rémlett. Mégis hathatós mosolyát látva inkább nem ellenkezem, mivel nem akarom rossz színben feltüntetni Mirika előtt. Viszont azt már nem állhatom, hogy a következő agymenésére ne reagáljak:
- Rendkívül olcsók az illemóráim tarifái. Ráadásul szép hölgyek is bármikor akadnak a társaságomban, akiken gyakorolhatod az újonnan megtanult illemszabályokat - úgy fordulok, hogy Kota ne láthassa, amikor lopva Kanára kacsintok, mintegy jelezve, hogy bármikor hajlandó vagyok a cinkostársává válni, ha valakivel, kiváltképp Kotával szemben kell élcelődni, csipkelődni.
Még mielőtt belépnénk a cukrászdába, kiszúrok a vendéglő előtti kis sziklakertben 3 csodálatosan szép kavicsot, amit minden különösebb vizsgálódás nélkül a zsebembe rejtek. Majd később foglalkozok vele, majd ha rendeltünk. Apropó rendelés, nyilvánvalóan úgy fair, hogy most én fizetek, már csak azért is, hogy megvendégelhessem a hölgy társaságunkat is, és nem árt egy jó pont egy céhvezérnél, főleg azok után, hogy a másikkal olyan ridegre sikeredett az ismertség. Azonban az, hogy Kota emlékeztet az amúgy is evidens meghívásra, kicsit bárdolatlan lépésnek tűnik a részéről. Kicsit úgy érzem, ezzel a felszólítással rontja az imidzsemet Kana előtt. Minél több ideje vagyok a társaságukban, annál inkább az az érzés kezd megfogalmazódni bennem, mintha vibrálna köztük a levegő. S ha ez igaz, akkor Kotarou a riválist láthatja bennem? Amíg ezen gondolkozom, a pulthoz lépek és leadom a rendelésem a felszolgáló lánynak. Bőséges fánktálat rendelek minden nyalánksággal, még ha busás árat is kérnek érte, de most már végképp nem akarok szégyenben maradni. Aztán meg megkapnám az oltást, hogy milyen sóher disznó vagyok, és egy céhmestert nem a rangjához illően vendégeltem meg. Ilyen szégyen és gyalázat egyszerűen nem érhet! Mire visszaérek és újra bekapcsolódom a beszélgetésbe, Ranmarura terelődik a szó:
- Majdnem megöltétek egymást? Ráadásul egy küldetésben? Nem is párbajban? Biztos vagyok benne, hogy kiváló riválisként léptél fel ellene, és csak a könyörületességednek köszönheti az életét az a fennhéjázó alak - habár hízelgésnek hangzik a válaszom, visszafogott mosolyomból kiderül, hogy őszinte volt megjegyzésem. Kota közbevágása viszont most már elkezd kissé bosszantani. Mindig mindenhez van egy hozzáfűznivalója, mindig mindent jobban tud, mintha rám akarna licitálni. Márpedig annál semmi sem tud jobban bosszantani, minthogy valaki többet dumáljon nálam. Azt meg, hogy egy gyógyító ital mégis hogy vezethet egy párbaj elvesztéséhez, no azt már végkép nem értem. Igazán gyerekes húzásnak érezném a magam részéről, ha elkezdeném oltogatni; még a végén azt hinné, hogy fel akarom venni a kesztyűt a Mirika kegyeiért folytatott küzdelemben. Finoman, de tényleg végtelenül udvariasan leintem Kotát, hogy hagyjon szóhoz jutni, bosszankodásom ellenére sem akarom megsérteni újdonsült cimborámat.
- Van valami nagyon fura a srácban... mármint Ranmaruban - ekkor tőlem szokatlan módon eltűnik arcomról a mosoly, és kissé komorrá válik tekintetem - Még nem sikerült megfejtenem, hogy mi áll a viselkedése hátterében, de komolyan megszántam a gyereket... Egyébként a te neveden szólított engem, onnan voltál ismerős. Egyszerűen képtelen vagyok feloldani a szituáció jelentését, bizonyára mély benyomást tehettél Ranmarura! - itt már viszont pajzán mosoly kerekedik arcomra, amit Kota is jól láthat. Közben megérkezik a bőségtál, és mosolyomból a felszolgáló lány is részesül. Ebből is levághatja Kota, hogy gesztusaimmal nem csak Mirikát illetem. Ezután arra intem asztaltársaságomat, hogy fogyasszanak bátran.
- Valóban ráakadtunk egy hasznos kis boltra, itt van csupán pár saroknyira, és vadonat újnak tűnik az árukészlet. Ráadásul nem is olyan drága. Bátorkodtam én is elszórni az utóbbi hetek egészen kiváló bevételeit, megtérülni látszanak az üzleteim. Szóval vaskos kis összeget áldoztam be az érclátásra és a páncélkovácsolásra, de úgy érzem minden egyes arany megérte az árát. Már most a saját páncélkovács boltomról álmodozom, pedig még egyetlen ércet sem sikerült begyűjtenem. Habár... - s ekkor a zsebembe helyezett 3 kavicsot az asztalra teszem - habár ezek itt elég különleges köveknek tűnnek. Lehet, hogy ezek is ércek. Ki tudja? Lehet még túl alacsony az érclátás képességem, és azért nem érzékeli ezekben a kövekben a hasznosítható érceket.
Ezután rábökök az egyik különösen szép mintázatú, homokszín kőre, ám a felette megjelenő felirat elég lehangoló: kavics... Mindenesetre, ha már itt vannak, akkor beszélgetés közben játszadozok velük, felhőtlenül görgetem őket az ujjaim alatt, vagy babrálok velük a tenyeremben, de úgy, hogy ez ne zavarja meg a beszélgetés menetét.
Amikor Kota rátér a céhes ügyekre, felcsillan a szemem. "Itt ez a remek ember, tökéletes lenne új tagnak." Ezek a dicséretek hirtelenjében elfeledtetik az iménti bosszúságomat. Aztán ismét beszól egyet, talán ez volt a legsértőbb idáig - már ami az átlagos szint elérését illeti - de azt hiszem ez volt az utolsó béka, amit benyeltem. Még magamon is meglepődöm, mennyire tudok uralkodni jelen helyzetben a heves vérmérsékletemen, de hát üzletről van szó, koncentrálnom kell. Kissé elkomolyodok, és fejemen látszik, hogy csak úgy kattognak azok a fogaskerekek. Gyorsan mérlegelem a lehetőségeimet: mindenképpen szükségem van egy céh támogatására, már csak üzleti szempontból is. Az Ítélet ökle kizárva, mert Ranmarutól a hideg futkos a hátamon. Viszont Mirika nemcsak jófejnek tűnik, de olyannak is, aki ésszel irányítja a keze alatt folyó ügyleteket. Ugyanakkor tartok tőle, hogy Kotával még lesznek verbális összecsapásaink. Ám a végső, és legnyomósabb indokom, amiért csatlakoznék a szemben ülő hölgyhöz nagyon is emberi érzés: borsot akarok törni Ranmaru orra alá, hadd lássa csak legközelebb nálam a céhlogot.
- Azt hiszem nincs mit ragozni, viszont alapvető dolgokkal nem vagyok tisztában. Kedves Mirika, döntéshozásom előtt meghallgatnám a te érveidet, feltételeidet, kritériumokat, céhes szabályzatot, miegymást, és persze a céh nevére és jelvényére is kíváncsi lennék. Na meg azt se feledjük, mik azok az apróságok, amiket Kotarou emlegetett?
Információéhesen pillogok Kanára, Kotát talán picit jobban kizárva a beszélgetésből, mint ahogy azt szántam volna. Bízom benne, hogy a lány közlékenyebb lesz, mint Ranmaru, és kielégíti hiányos információimat a céhekről.

by **Mirika** Vas. Nov. 11 2012, 20:02

Fánk-party

Nem tudom, de valahogy egészen hirtelen támadt egy olyan érzésem, hogy nem akarom Kota hangját hallani. Megint csak hosszasan fejtegette a dolgait, agyonkomplikálva minden válaszát, és ez... idegesített. A hangszínével pedig nem volt semmi gáz, csak ez a sok beszéd kezdett megint az agyamra menni, na meg hogy mindemellett képes valamire azt mondani, hogy hosszú történet Neutral

Saitóra ellenben vetettem egy pajkost mosolyt, reagálva a cinkos kacsintására. Ha az nem lett volna, nem biztos hogy megállom beszólás nélkül, de így azért más volt és szerzett nálam egy naaagy pirospontot is. Jó benyomást tett rám végső soron, ráadásul ha Kota is a barátjának tartotta, akkor meg pláne nem volt semmi okom idegenkedni tőle. De mi a fene történhetett köztük, hogy -samázza? o.O
Látszott a srácon, hogy picit megrökönyödött rajta, mikor a kardforgató emlékeztette arra, hogy mi is lenne a "dolga", meg nekem se tetszett, hogy így rásózza szegényre a fizetést. Abból ítélve, amit eddig tett, majdnem biztos voltam benne, hogy enélkül is az járt a fejében, hogy majd ő állja a cehhet. Kota kapott is rögtön egy figyelmeztető rúgást a sípcsontjára az asztal alatt, majd két pillanat múlva még egyet, picit erősebben, és utóbbinak már hangot is adtam.
- Mi az, hogy csak az egyike a leghatalmasabb céheknek, hm? - kötözködtem játékos éllel a hangomban. A Voice egyértelműen a legkomolyabb klán eddig a játékon belül, és erre én igenis, büszke voltam annyira, hogy nem állok neki álszerénykedni ilyen lekicsinylőnek ható szófordulatokkal. Ejnye, pedig együtt alapítottuk :S
- Öhm... nem kell túlragozni, csak baleset volt. Összefutottunk egy nagyon szemét mobbal, az szívatott minket - magyaráztam zavartan vakarászva a fejemet, miután Anat visszatért az asztalhoz. Elég kellemetlen emlék volt, pedig még a játék indulása után történt nem sokkal, szóval nem mostanában volt. Sajnos a questjeim eléggé félresikerültek eddig, a kudarcok pedig ugyanúgy megmaradnak a fejemben, mint a sikerek. Ez mondjuk nem is baj, mert tanulok belőlük, csak kicsit lelomboznak. Kota viszont megint nekiállt dumálni, és tapasztaltam elégszer ahhoz, hogy tudja, nem fog egyhamar leállni. Tenyerembe temettem az arcomat, és újfent nekifogtam a sípcsontja rugdosásának, hátha így veszi a lapot, hogy ez nagyon nem pálya. Lehetetlen reagálni arra a sok sületlenségre, amit egyszerre felhoz, és egyik-másik alkalommal, amikor mondjuk lekicsinylően beszélt Saitoról, kapott egy-egy erősebb rúgást is. Tüntetőleg átfordulok újdonsült ismerősünk felé, és csak az ő szavaira kezdek el reagálni.
- Komolyan?! Ez annyira jellemző rá! - nevettem el magam - Mit ne mondjak, tényleg kicsit bolond srác. De várjál, mi a fenét csináltál te vele, hogy bekattant és összekevert velem? o.O - lepődtem meg és pislogtam rá nagy szemekkel. Ha négyszemközt lettünk volna, provokatívabban kérdezek rá, de nem akartam, hogy Kota tudja, mivel ingereltem szerencsétlen kockát. Arckifejezésem, melyet igyekeztem csak Anat felé mutatni, egyértelművé tette, hogy perverz dolgok járnak a fejemben. Lehet nem is jártam annyira messze, mikor a cukrászdából kilépő páros cseverészését románcnak tituláltam? Razz

Közben kihozták, amit a fiú rendelt és voah! Komolyan mondom, ezek meg akarnak hizlalni Neutral

Megköszöntem én is a pincérlánynak, majd Anat felé is biccentettem, miközben kiválasztottam egy vaníliás fánkot.
- Ezek... közönséges kavicsok X"D - kitört belőlem a nevetés, ahogy ott pakolgatta a kövecskéket a srác, nem tehettem róla T_T Annyira vicces volt az a csalódottság, amit láttam rajta, nem bírtam ki. Mondjuk erre a csilingelő kacagásra nem lehet haragudni, de azért a diszkrét térdcsapkodás közben próbáltam a tudtára adni némi integetéssel, hogy ne haragudjon.
- Bocsi! - nyögtem ki, miután valamelyest csillapodott a röhögőgörcsöm, de azért még fülig ért a szám - Én már láttam ércet, körülbelül akkorák mint egy kristály. Szóval a tenyeredben is nehezen fér el Razz

- tájékoztattam a srácot a bétás tapasztalataimból kiindulva, majd sóhajtottam egyet, még a nevetés utóhatásaként. Inkább nekiálltam eszegetni a fánkocskámat, miközben azon töprengtem, hogy miféle boltban járkáltak. Remélem nem vágták át őket, bár Kotába azért ennél több sütnivaló szorult. Majd ha a saját szememmel is látom, akkor meglátom, mit akarok.
- Mattaku, nem hiszem el, hogy még mindig ezen kattogsz ^^" - jegyeztem meg végül Kota zárómondatára reagálva, és megcsóváltam a fejem. Biztos nagyon szíven ütötte, de hát ha egyszer többet beszél, mint egy csapat tinilány együttvéve?! Mindegy, inkább visszatereltem a tekintetem Saitóra, ugyanis céhtársam biztosan nem véletlenül ajánlgatta fel neki, hogy mi lenne, ha csatlakozna a Voice-hoz. Valamit tudhat, ha ennyi idő alatt így belopta magát Kota szívecskéjébe.
- Ez esetben újra bemutatkoznék. Mirika vagyok, az Angelic Voice céhvezére :3 - húztam ki magam, így jól láthatóvá vált ruhámon az angyalszárnyas glóriajelkép is. - Az Ököllel ellentétben mi nem helyezünk nyomást, teljesítménykényszert a céhtagokra, én elsősorban a szórakozást szeretném előtérbe helyezni, elvégre eredetileg ezért lettünk volna itt. Nem növünk a fejedre, alapvetően azt csinálsz, amit akarsz. Ez nem jelenti azt persze, hogy félvállról vennénk a játékot, aktív résztvevői kívánunk lenni a bossharcoknak, és mielőbb kivinni az SAO-t, szóval csak akkor csatlakozz, ha nem félted kockára tenni az életed. Ennek az óriásbébinek a szimpátiája elég jó ajánlólevél, szóval nincsen különösebb feltételem azon túl, hogy közös portyázások alatt kövesd az előre kidolgozott stratégiát, és maradj zöld játékos. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy ha párbajozol, akkor azt First Strike-módban tedd. Ha ezeket az irányvonalakat követed, akkor garantálom, hogy a lehető legkisebb kockázatot kell vállalnod - mondtam egészen elkomolyodva, és határozottan a srác szemébe nézve. Ez olyasmi volt, amit nem akartam elviccelni, hiába illett volna hozzám talán jobban egy könnyedebb beszéd. Tudnia kell, hogy van egy komolyabbik oldalam is, és hogy nem bánok kesztyűs kézzel senkivel, ha stratégiáról van szó. Kota ezt már tapasztalhatta is, bár nem a saját bőrén. Mondjuk ő jobban leszúrta azt a lovagot, mint én Neutral

- Amit ajánlani tudok, az én vagyok, Kota, meg néhány másik jó fej és kedves játékos, akikkel barátságos közösséget alkotunk és szükség esetén segítjük egymást :3 - tettem hozzá mintegy zárógondolatként, megcsillantva az ellenállhatatlanul édes mosolyomat, tovább erősítve azt a kettősséget, amit céhvezérként képviseltem. Azt hiszem elmondtam, mit várok el, mit garantálok és mit ad a céhem, szóval megtámadtam egy epres fánkot, mivel úgy láttam, hogy Kota pont afelé nyúlt, én meg gonosz vagyok Neutral

by **Fuun Kotarou** Vas. Nov. 18 2012, 18:28

>>Fánk party<<

Hát remek ezek teljesen ki spéciztek maguknak, legalábbis Kana biztos. Törtem a fejem a frappáns visszaszólásokon, de az estek 90%-ban inkább lemondtam róluk. Jól esett a megfogalmazásuk, de kiterítésük talán már sok lett volna a folyamatos beszélésem mellett. Saito illemórás megjegyzésére azért nem állhatom meg a válaszolást.
– Igazán rendes tőled, de azt hiszem teljes mértékben összetörné a személyiségemet. No meg könnyen lehet, hogy a sípcsontomat is.
Ejtem meg a végén a lábamat, amit már megint ostrom alá vett „valaki”. A szövegelésemet csak azért is fenntartottam egészen a céhes témáig. Bár az a kavicsos eset majdnem megtört és viccet csináltatott volna belőle velem, de sikerült az utolsó pillanatban visszafognom magam és csak mosolyogni. Ennek ellenére megkapta a magáét szegény Kanától. A hatalmas adag fánkra meg majdnem leesik az állam. Aztán valahogy haladtunk az árral egyre előre, közben elfogyasztottam egy csokis fánkot, mert miért is ne. Majd megkaptam, hogy még mindig azon a megszólalásán pattogok, ami kicsit másképp volt, így hát újabb lehetőség a dumálásra.
–Ugyan-ugyan, dehogy kattogok én rajta. Nekem nagyon is megtetszett ez a tömör és pontos leírás. Very Happy

Valahogy az egésznek a lényét az alapját találta el.
Majd számítok még egy sípcsont rúgásra, hisz ezért most alaposan megérdemlem, de hát ez van, csak viccesebbé teszi az egészet. Nem sokkal később már el is indult a diskurálás a komoly dolgokról, amiből kimaradni látszottam. Egyáltalán nem is bántam, nem nekem való az ilyesmi, sőt még kapóra is jött. A hatalmas rendelés miatt már majdhogynem kínosan éreztem magam, s ezért most én jöttem. Míg egymásra figyeltek, és ösztönösen kizártak engem nehogy megint beledumáljak elslisszoltam a pulthoz, és rendeltem innivalót, hisz az elmaradhatatlan ennyi édesség mellé. Rendeltem egy három főre már majdhogynem nagy adag teát, meg egy nutellás kávét, aztán még egy pohár tejet és egy másik kis teát magamnak. Az itókákkal visszasétálok, és a végszó után landoltatom a tejet Kana elé, a kávét Saito hoz, a teával meg levágódom a helyemre.
- Ez a kicsike, neked mert angyal vagy, neked meg mert sikeresen levizsgáztál idegzetből. Annyit hozzátennék, hogy nem csak végszükség esetén, bármikor bármiben kérheted a segítségünket, de szerintem az egész céh nevében beszélhetek.
Ezúttal már nem csengett a beszédemben egy az a felelőtlen mindenbe beledumálós hangszín, és nem is volt órás hosszú. Csoki után az eper! Már nyúlok is érte, mikor meglátom, hogy már pályáznak rá, s így gyors helyzetfelmérés, majd az utolsó pillanatban elrántom a kormányt, és a kezem lecsap a tálca másik végén lévő epresre. Bele is harapok egy nagyot, minek nem várt-észrevett eredménye, hogy maradt egy pici a szám szélén.
-Összefoglalva, sok előnyünk van, hátrányunk nemigazán. Valamint, ha elfogadod az ajánlatunkat, és megtisztelsz minket jelenléteddel akkor már elég sokan leszünk. S majdhogynem rögtön ki is próbálhatnád, hogy milyen nálunk, ha Ka, akarom mondani Mirika is egyet ért. Visszamehetnénk meglátogatni a Minibosst, amivel legutóbb összefutottunk. Egy jó stratégiával nem lehet gondunk, legutóbb csak négyen voltunk ráadás nem igazán lehetett összefogni, mert talán mi ketten voltunk akik hajlandóak voltak egy stratégia szerint haladni. Noh, már megint kezdek belejönni, dumáljatok ti is picit.
Majd kényelmesen elhelyezkedem, és várom, pontosabban hagyom, hogy aktivizálják magukat. Elvégre az én részemről ennyi bőven elég egyelőre.

by **Anatole Saito** Vas. Nov. 18 2012, 23:27

- Hogy mi a fenét csináltam Ranmaruval? Nos, provokáltam... Észrevettem rajta, hogy mennyire zavarba jön attól, ha valaki belegázol az intim szférájába, sőt fizikai kontaktusba kerül vele. Toborzót tartott, én pedig érdeklődtem tőle is a céhesdiről, de kigúnyolt tudatlanságomért. Úgyhogy végül röhögcsélve átkaroltam a vállát, így könnyen győzedelmeskedtem ellene egy verbális párbajban. Az a dilis meg elkezdett lánynéven szólongatni... - értetlenségemet egy kis nevetéssel igyekszem oldani.
Aztán ahogy elcsendesedem a beszámoló után, s nekilátok egy fahéjas fánk majszolásához, tekintetem teljesen öntudatlanul Mirika nőies idomaira téved. Ahogy elbambulok, az a gondolat támad bennem, hogy lehet a lány is hasonló módon próbálta kiidegelni Rant, csak éppen bevetette kacér stílusát is. Ezúttal Mirika arcára sandítok, és ahogy összetalálkozik tekintetünk, kissé perverz mosolyából ítélve bizonyosságot nyer gondolatmenetem. Mivel nem akarok belegondolni a részletekbe, ezért inkább elterelem a figyelmemet, s a kavicsaimmal babrálok. A lányból kitörő hahotázás csöppet sem segít abban, hogy jól jöjjek ki a szituációból, mégis megpróbálom a lehetetlent: poénkodással igyekszem kivágni magamat.
- Mirika kedves, te komolyan kineveted szegény Gólem Úr legkisebb porontyát, Kavics Karcsit? - ekkor felé fordítom a legkisebb követ, amelyre két szemnek szánt pöttyöt festettem az imént vanília szószból - Igazán nem szép, hogy pont egy olyan pöttöm kishölgy, mint te, jót kacagsz a legapróbb kavicstesón. Mindjárt jönnek a nővérei és jól megcsiklandoznak! - s már nyúlok is a szósz felé, hogy a másik két kavicsnak is rajzolhassak szemet. Ezután "harci rendbe" szervezem kavicsseregemet Mirika előtt, majd kiadom a támadás jelét:
- TŰZ! - s már repül is Mirika felé egy kiskanálnyi vanília szósz. Ám tenyeremet jól felkészülten a "löveg" elé tartom, nehogy bepiszkítsam a lány ruháját. Semmiképpen sem szeretném, ha komolytalan tréfám miatt meghiúsulna a megbeszélés. Mivel úgy érzem, hogy kezdem elvetni a sulykot, ezért felmarkolom a kavicsgyűjteményem és a zsebembe gyömöszölöm őket.
- Hehe, ezek csak közönséges kavicsok, csak mókáztam kicsit... - Ekkor jövök rá, hogy a nadrágom csupa vanília lett, ezért egy szalvéta után nyúlok és serény tisztogatásba kezdek. Elég kínos lenne, ha fehér maszattal a nadrágomon állnék fel...
Ekkorra érkezik vissza Kota az innivalókkal, szerencsére a nadrágomon lévő foltot már nem veheti észre, pedig gyanítom, hogy igencsak nagy perpatvart csapna a félreértésből. Ugyanakkor meglepetten tapasztalom, még emlékszik arra, hogy a kávét nutellával iszom. Egyszerűen gyűlölöm a kávé ízét, de a mogyorókrém sikeresen elnyomja az ital keserűségét. Nem szokásom kávét inni, a reggelit is csak azért döntöttem magamba, hogy tudjam hozni a formám. Azonban ha már ilyen figyelmes volt Kota, akkor nem akartam megbántani azzal, hogy visszautasítom a mai második koffeinbombámat. Felét felhörpintem azon nyomba, aminek hatására 5-10 perc múlva valószínűleg még jobban felpörgök, mint eddig. Habár az élénk figyelem jelen helyzetben nem is árt, mert a komolyabb céhes témákra terelődik a szó.
Amikor Mirika a céhszabályzatot ecseteli, és felhívja figyelmemet, hogy csak First strike módban lehet párbajozni, Kotára sandítok. Most már értem miért lett volna hosszú történet ecsetelni a párbajunkat, hiszen utolsó vérig tartó küzdelemre hívott ki ez a komisz kölyök. Sokat sejtető mosolyt intézek Kota felé, jelezve ezzel, hogy megtartom a titkát, de jön nekem eggyel. A samázás emlegetéséről pedig biztosan letesz ezután. Egy áfonyalekváros fánk kíséretében végighallgatom mindkettőjük érveit, majd magamhoz ragadom a szót.
- Hallottam már az Angelic Voiceról! Egy párbajellenfelem, bizonyos Hokushin is a céh tagjaként mutatkozott be. Őt is és a balodon ülő Kotarout is kiváló harcosként ismerhettem meg, úgyhogy kétség sem férhet ahhoz, hogy a céhed egy igen színvonalas csapatot fog össze. Csábító a meghívásotok, de bevallom őszintén a játék kezdete óta nem állt szándékomba belépni egyetlen céhbe sem. Tudom, gyáván hangzik, de a főtéren történtek után, mikor fény derült erre az életveszélyes játékra, elkezdtem félteni az életem. Nem akartam az élbolyban harcolni, éppen ezért nem állt szándékomban egyik előretörő céhhez sem csatlakozni. Viszont a játék eddigi tapasztalatai alapján úgy tűnik, hogy az üzletelés jól megy, de társra, avagy társakra van szükségem. Saját céh alapítása is megfordult már a fejemben, azonban még nem rendelkezem megfelelő anyagi és tapasztalati háttérrel. Ellenben ha csatlakoznék Aincrad legmenőbb céhéhez, az megalapozná a hírnevemet a kereskedelem terén is - itt kicsit megtorpanok, és kissé idegesen felhörpintem a kávém maradékát - Szóval ezzel a véget nem érő monológgal csak arra akartam kilyukadni, hogy döntöttem... Meggyőztetek, vágjunk bele! Csak úgy lehet fejlődni és ezáltal túlélni ebben a világban, ha nem csak a babérjainkon ülünk. Egy miniboss legyőzése pedig kiváló tapasztalat- és jutalomszerzésnek hangzik. Páncélkészítőként pedig bízom benne, hogy kölcsönösen tudjuk majd egymást segíteni.
Kezet nyújtok előbb Mirikának, majd Kotának, s amint a céhvezér elküldi a meghívót a menümbe, némi utolsó hezitálás után rábökök az elfogadás gombra. Csak ekkor lélegzem fel, s tekintetembe visszaköltözik a pajkos csillogás.
- Lenne egy utolsó kérdésem - hangom olyan elhaló, mint egy rémült kölyökkutyáé - karácsonykor ugye nem kell feszítenem papírmasé angyalszárnyban és glóriában? Embarassed

by **Mirika** Szer. Nov. 21 2012, 01:00

Fánk-party

Kuncogtam egy jót Anat afférján Ranmaruval, egyre jobban kedvelem azt az ürgét. Olyan jókat lehet a különc fejével játszadozni, de tényleg! És ezek szerint nem csak attól mennek el neki otthonról, ha beszorul a karja két puha párna közé, hanem a férfiasan baráti öleléseket sem szereti xD Nem bírtam ki, hogy megálljam azt a kis csínyt, ahogy most sem véletlenül kezdtem bele akkor dekoltázsom igazgatásába, mikor a fiú tekintete odatévedt. Lehet egyszer még nagyon ki fogok kapni Kotától ezért, de ahogy neki a sok beszéd, úgy nekem ez a játszadozás volt a lényem része, szóval bocs Neutral

Azért lopva rápillantottam, bizakodva benne, hogy nem rakja össze a kirakós darabkáit az intim szféráról, meg Ranmaru zavarba jöveteléről és a kettőnk esetének kapcsolatáról.
A kardforgató közben felállt és a pulthoz vándorolt, úgyhogy most kicsit bátrabban mosolyoghattam Saitóra beszélgetésünk közepette. Azt hiszem Kota csak-csak visszafog egy kicsit a jelenlétével, de hát így van ez jól, azért előtte jobb, ha nem szabadul el a természetem :3 Azt viszont már nem bírtam ki, mikor újdonsült ismerősünk a ciki helyzetből menekülve belökte ezt a kavicstesós dumát. Ékes nevetésben törtem ki, annyira komolyan rajzolgatta a szemecskéket, meg játszott azokkal a kövekkel, hogy... hogy... kész, én azt hiszem meghaltam x"D Ott vergődtem a hasamat fogva, összegörnyedve az asztalnál, miközben patakzottak a könnyeim is már lassan, és nem bírtam megállítani a nevetést, hiába nem kaptam már levegőt sem lassan. Ilyen jót... azt hiszem még nem röhögtem semmin, mióta beragadtam a játékba *3* Meg amúgy is, ennyire jól még nem éreztem magam Aincradban mint most, ráadásul ez a hely kellemes emlékeket is ébresztett bennem, ha arra a napra gondoltam, amit együtt töltöttünk Kotával. Elfeküdtem az asztalkán, széles mosollyal az arcomon, és elkalandoztam álomvilágba, miközben megérintettem a fülemen csüngő ékszert, amit a fiútól kaptam aznap. Olyan furcsa melegség töltött el, mikor visszatért az asztalhoz, kezében az innivalókkal.
- Arigatou, anata :3 - köszöntem meg nyugodt, természetes mosollyal, egy cseppnyi pajkosság sem volt a hangomban, hiába a bensőséges megszólítás. Nem tudom... most egyszerűen madarat lehetett volna fogatni velem és előbújt a játékos kedvem is, szóval kibújtattam a lábam a cipőmből, és óvatosan, hogy Anat semmit se vehessen észre, simizni kezdtem a talpammal Kota lábszárát azon a részen, ahol eddig olyan kitartósan rugdostam. Biztos úgy nézhettem ki, mint valami holdkóros, miközben enyhe pírral az arcomon, nevetgélve figyeltem. Ezért is voltam olyan szemtelen, hogy követtem a fiút a nyúlkálásban, mikor megakadályoztam az epres fánk elvételében, és csak azért is rákényszerítettem, hogy összeérjen a kezünk. Nyelvet nyújtottam neki, aztán elvettem a mellette lévő finomságot, hagyva az eprest Kotának. Végül azonban csak jutott belőle nekem is egy falat, mikor felfigyeltem rá, hogy maradt egy morzsa a szája szélén, és amilyen állapotban voltam, egy pillanatig sem haboztam, hogy egy puszival lopjam le onnan, aztán meg igyak rá egy kis tejet, majd a feltételezett tejbajuszt egy finom mozdulattal le is nyaltam az ajkamról, mielőtt vidáman rávigyorogtam volna a srácra. Azt hiszem... elment az eszem @.@
A fordulópont akkor jött el, mikor a kardforgató megemlítette a minibosst, a Pókkirálynő meg egyszerűen visszarántott a rózsaszín felhőcskék fölül a hideg kőpadlóra. Megrökönyödve, tátott szájjal bámultam rá. Megrázkódtam, ahogy az előbb a melegség, most a hidegérzet öntött el ugyanúgy. Lehajtottam a fejem és az előttem lévő megkezdett fánkra meg a tejre szegeztem a tekintetemet, de nem láttam. Magam elé meredve burkolóztam hallgatásba, és miközben Anat mesélt a kezdeti időszakról, csak még jobban elkomorodtam, hiszen én is ugyanígy voltam vele. Szerencsések voltunk, hogy még itt lehettünk, százak haltak már meg ezen a szinten, és még hátra volt 99.
- Én is keresztül mentem azon, amin te - szólaltam meg, hangomban viszont immár semmi élet nem volt - És ugyanerre jutottam. Szükségem van társakra, akik bátorságot, önbizalmat öntenek belém. Rád, Kotára, vagy Hokushin hatalmas szívére. Egyedül összeroppannék. Anat... őszintén, nagyon hálás vagyok, amiért csatlakozol - remegő kezekkel nyitottam meg a menüt a szokásos mozdulattal, és navigáltam el a klánpanelre, hogy felajánlhassam a csatlakozást a harcművésznek. Végigfuttattam a tekintem a neveken, a listán pedig néhány pillanat múlva feltűnt Saito is. Felnéztem rá, és annyira megindító volt a tudat, hogy újabb társra leltem... Felpattantam, és megöleltem a fiút így félig ülve, félig állva.
- Bocsánat, elragadtattam magam... - kértem elnézést, miután rájöttem, hogy talán mégsem kéne, és visszaültem a székemre. Szoknyám szélét markolásztam és alsó ajkamat harapdáltam. Gondolkodtam, azon kattogott az agyam, amit a kardforgató mondott az imént.
- Kota... Tudod, hogy abba majdnem belehaltunk, ugye? Ha vissza akarsz oda menni... ha vissza... Eh, bocsássatok meg egy pillanatra... - ráztam meg a fejem, majd felpattantam és szinte elszaladtam a mosdó irányába. Az ajtón belépve viszont csak nekidőltem a falnak, és meredtem magam elé. Nem tudtam mit tegyek, nem voltam én még erre felkészülve. Én is terveztem... hogy egyszer visszamegyünk és legyőzzük, de hogy máris...? Hogy tudott ennyire nyugodtan beszélni róla azok után, amit ott történt? Beletúrtam a hajamba és a tarkómon állapodtak meg a kezeim, karjaimmal a halántékomat szorítottam. Megbíztam, benne is, és a többiekben is. De hogy egy miniboss ellen kockára tegyük bármelyikünk életét... Mi van, ha ugyanúgy kudarcot vallok, mint legutóbb? Akkor az én hibám volt, hogy majdnem ott hagytuk a fogunkat. Basszus... Komolyan, egy pillant alatt mérges lettem, dühömet pedig úgy vezettem le, hogy belecsaptam a falba. A csempe Immortal Object villanása nem különösebben érdekelt, ellenben határozottan feldúltan rontottam ki a kis helyiségből.
- Kota, meg kell ígérned valamit! Ígérd meg, hogy senkinek sem fog bántódása esni, ha oda visszamegyünk! Ígérd meg! Ígérd meg... - léptem oda mellé, és pillantottam rá villámokat szóró tekintettel, ám az utolsó mondatba már belefulladt a hangom, és könnycseppek jelentek meg a szemem szélén. Összeszorult öklöm. Nem, nem akartam elveszíteni senkit sem, akit megismertem. Még Anatot sem, hiába nem ismertük még egymást egy órája. Az túl fájdalmas lett volna...

Spoiler:

by **Fuun Kotarou** Pént. Nov. 23 2012, 00:06

>>Fánk-party<<

Nah nézzük csak a dolgokat, itt már kezd valami nagyon sok lenni. Ranmaru, aztán ott van, hogy furcsa az ipse, ami tény. Meg összekeverte, aztán ott van még hogy történt is valami, intim szféra, fizikai kontaktus, átkarolás. A kezemben léfő fél fánk azzal a lendülettel törik ketté, amivel a szemöldökeim egymás felé közelítenek. Majd gyors meg is rágcsálom, mielőtt leesne, nem sokkal később követi hátrahagyott része is, s közben alaposan végigjáratom a dolgot a fejemben. Ha az a nyavalyás zaklatni meri Kanát, neki lőttek, mint a nyílvesszejének. Azonban ha kívülállóként tekintek a dologra, meg ahogy itt ez az elhangzott, akkor nem valószínű, hogy ez történt. Sőt esetleg a fordítottja. Bah... Nah ezt még később megemlítem, ha el nem felejtem. Egy lemondó „aAaAhh...”-val ennyiben hagyom a dolgot, hisz most úgy tűnik jó kedve van, s ezt apróságokkal a világért sem tenném tönkre. Aztán ami nem sokkal ez után jött nagyon haláli volt, ez már lazán megütötte az én szintemet is X”D. Azért nagy nehezen sikerült visszafognom, hogy én is ki ne röhögjem szó szerint, ebben nagy segítségemre volt, hogy leginkább a mosolygós öröm fogott el Kanát látva. Azonban kezdtem kicsit félteni Saitot. A pöttöm megjegyzés, és az általam használt nagy fegyver a csikizés emlegetésével már maga alatt vágta a fát egy hatalmas ellentámadás volt érzékelhető a föld felől. Azonban az a lövedék felért volna egy tnt-vel a fa tövébe. Épp azon gondolkodtam, hogy megmenekítem, de még időben gáncsolta ki magát. Visszaérve láttam, hogy Kana babrál a fülbevalójával, s megköszön valamit. Az akkori reakciójából ítélve nem hinném, hogy az ajándékra gondolt volna, vagy legalábbis semmiképp csak arra. Válaszolni szerettem volna rá, de nem igazán jöttek a számra a megfelelő szavak, így be kellett érnie a testbeszédemmel. Mely nem volt más mint, hogy féloldalasan megbillentettem a fejem, a szemeim lehunytam és egy igencsak meleg és kellemes mosolyt küldtem feléje. Leültem, s hallgattam ahogy a szabályféléket mondta Kana. A párbajos résznél meg is kaptam párbajtársamtól azt az ismerős mosolyt, amit nemrég én intéztem feléje. Nem bírom meg, hogy ne jegyezzek meg egy apróságot egy szófordulatban.
- Saito Saikō! Úgy érzem nagyon bírni fogjuk mi egymást.-Végig hallgatom a beszélgetést és Saito véleményét is. Ezúttal már nem vágtam közben, viszont úgy tűnik egy részen átsiklott, s itt úgy látom érdemes megjegyzést hozzáfűznöm.-Mint ahogy Mirika említette nem helyezü..izé helyez a céh nyomást a tagokra, és nincs is igazából szintkövetelmény, vagy ilyesmi. Azaz nem muszáj a fronton harcolnod. Viszont ha megbízol bennünk, és nem veszed félvállról a csapatjátékot a front, vagy a front közeli tevékenykedés a legjövedelmezőbb.
A kézfogást elfogadom, bár ha belemegy, akkor az alkaros formáját választom, mely az igazi harcosokhoz passzol.
Visszatérve a fánkos esetre, amit Kana drágám művelt velem. Mikor végre hadi taktikát váltott a lábam betörésénél széles mosollyal olvadtam bele a székembe. Bár így kissé nehezebb volt a koordinálás a fánkok között, s mikor összeért a kezünk vettem a lehetőséget és hüvelykujjammal megsimítottam egyszer-kétszer a kézfejét. Aztán ami komoly meglepetésként ért, hogy egy amolyan csókkal tette magáévá a kis fánkrészecskét a szám szélén. Igaz ez a meglepettség kicsit félreérthető, mivel én nem az akción, hanem azon csodálkoztam el, hogy ezt társaságban követi el, méghozzá egy friss tag mellett. Aztán jött a tejes merénylet, ami totálisan kiütötte a fejemből ezt az apró részletecskét. Jóízűen kacagtam, mely a parti kezdeténél hallottaktól mérföldekre volt. Nem a humor vagy egyéb olyasmi, hanem a vidámság egy magasabb foka csengett a hangszínben. Viszont ezután sokkal hatalmasabb változás jött, mint amire számítottam. Tudtam, hogy Kana nem fogja jól venni annak a dungeonnak az emlegetését, de valamikor már meg kellett említenem, hisz ha lecsapják a kezünkről, azzal hátrányt szedhetnénk fel, vagy legalábbis egy nagy előnyt veszítenénk. Viszont, hogy ennyire padlóhoz vágja, kicsit rosszul jött ki. Egyáltalán nem szerettem volna ezt, de úgy tűnik hiába, hogy már sok időt töltöttem vele, és már kezdett hozzászokni a rendszerhez. Ha Saito megpróbálna reagálni a hangulatváltozására, egy igen komoly tekintettel és a mutatóujjam a szám elé helyezve leintem. Ha nem lenne elég és akkor jön az, hogy a jobb kezem a kardomra téved úgy, hogy Kana ne lássa, bár, most több mint valószínű, hogy a legkevésbé fogja érdekelni, merre van a jobb kezem. Ha pedig kérdőn nézne rám ezek után az ölelésnél egy halvány mosollyal bólintok. Nem válaszoltam rögtön a kérdésére, s úgy tűnik jól tettem. Ahogy kiért a mosdóba odafordultam Saito-hoz.
-Nyugi, semmi gond nincs, kicsit érzékeny. Hadd kérjelek meg, hogy ezt hagyd rám. Rendben? Cserébe később jövök még valamivel neked.- Már az ajtó nyílására felkelek és elébe lépek. Próbálom kitakarni a látóköréből Saitot, s megvárom, hogy kiadja magából amit szeretne. A két kezem a vállára teszem, és komoly hangon de nem komoran mondom neki.-Most mondhatnám, hogy a majdnem a semmi testvére, de tudom jól, mi volt ott. Mégis mióta ismersz engem? Tudod jól, hogy nem hagynám hogy bárkinek is bántódása essen. Főképp nem neked, semmilyen formában. Az ég világon nem lesz semmi gond, ígérem. Megígérem.-Aztán a egy apró kedves mosoly kerül az arcomra és a szemeimbe melegség költözik.-Gyere, egy picit, csak egy picit.- Húzom magamhoz, s ölelem át egy kicsit gyengéden. Még egyszer megismétlem neki az ígéretemet halkan. „Minden rendben lesz, a szavamat adom.” Majd ha megnyugodott egy picit, akkor elengedem és a kezénél fogva kicsit noszogatom vissza az asztalhoz. -Tudom, hogy nem könnyű, de minden rendben lesz. Azóta sokat erősödtünk, többen is vagyunk, megbízhatóbb tagok lesznek a csapatban. Valamint végső soron ott van a teleport kristály is. Az ég világon semmi baj nem történhet, nem fogom hagyni.- Saitohoz fordulok, hogy őt is bevonjam, kicsit kellemetlenül érint, hogy így ki akartam zárni, s ez látszik is rajtam. Amolyan bocsánatkérő arckifejezéssel próbálom jelezni neki. Majd próbálom visszavenni a megfelelő stílust és hangnemet.-Nos, úgy sem ugrunk neki felkészülés nélkül, így teljes lesz a biztonság, te mit gondolsz róla Saito? Mellesleg a karácsonyi kérdés még odébb van, de a cosplayezés nagy buli egy csapattal. Bár mint említettük nem szokott kötelezettség lenni nagyon. Nem kívánkozunk belegázolni senki stílusába.
Egy másik pohárba töltök Kanának teát, talán segít neki gyorsabban megnyugodni. Majd a sajátomból iszogatok egy picit, hisz az én idegeim is eléggé megfeszültek. Hiába nehezen viselem, ha Kana ilyen hangulatba kerül, nagyon rossz érzéssel tölt el minden alkalommal, de nem bánom, amíg tudok segítek neki ezt már eldöntöttem. Támogatni fogom a legvégsőkig, s nem említettem neki, mert tudom, hogy csak dühös lett volna rám érte, de ha kell az életem adom érte. Csak reménykedek benne, hogy sikerült megnyugodnia, és majd most helyrejön minden egy kis beszélgetéssel.
UI.:

Spoiler:

by **Anatole Saito** Hétf. Nov. 26 2012, 13:48

Nem nehéz észrevenni, hogy Kota távollétében Mirika még inkább kacérabbá válik, ami persze simogatja férfiúi büszkeségemet. Az pedig, hogy a kínos helyzetből sikerült ilyen jól kijönnöm és megnevettetnem a hölgyet, külön elismerés volt számomra. Tény, hogy igazán szemrevaló lányka a velem szemben ülő, és ezt tudja is magáról, de számomra túl fiatal és csitri még. A szó lehető legpozitívabb értelmében. Ráadásul a hülye is észreveszi, hogy Kotával egymásra vannak kattanva - bizonyítja ezt az imént puszival ellopott morzsa is - nekem pedig a legkevésbé sincs szükségem egy alfa hím viaskodásra a nők kegyeiért. Ráadásul ahogy azt már magamban lerendeztem, itt most üzletről van szó, s nem lenne ügyes húzás részemről leendő főnökömre ráhajtani. Ráadásul úgy érzem, sikerült végre megtalálnunk a fiúval is az egyensúlyt, ezt pedig végképp nem akarom elrontani. Szóval karbatett kézzel elidőzök pár pillanatot a turbékoló párocskán, aztán rátérek a céhes mondandómra.
- Lehet, hogy nem muszáj a fronton harcolnom, de érdemes... Ritkaságokat gyűjtök és azokkal kereskedem. Egyszerűen nincs más választásom, minthogy magam menjek az alapanyag és a különlegességek után. Ezekhez pedig csak küldetések teljesítésével juthatok. Egymagam pedig képtelen vagyok kiépíteni egy jól működő beszerző hálózatot, egy céhbolt viszont erre kiváló lenne. Sajnálom, ha hősies lovagnak képzeltetek, akit csak az ártatlanok megmentése motivál, de ember embernek farkasa ebben a világban... sajnos. Valahogy talpon kell maradni... S nem... nem árt néhány ism... baráttal körbevenni magamat - komorságomat egy bátortalan mosoly váltja fel. Ezután térek rá a csatlakozási felkérés elfogadására.
Mirika reakciója azonban megdöbbent. Már majdnem bocsánatot akartam kérni, mert elkomorodó arcából az jött le, hogy valami rosszat mondtam. Mire elnézést kérhetnék, még ő köszöni meg a csatlakozásomat. Hálás? Hálás... amiért én... csatlakozom az ő erős és menő céhéhez. Nos, ez roppant jólesett.
- Köszönöm a bizalmat, igyekezni fogok, hogy ne okozzak csalódást! - ezután egy váratlan ölelésben részesülök a lány részről. Meglepetten pislogok, aztán némi hezitálás után elfogadom az ölelést, és viszonzom is azt. Ennyire őszinte és barátságos megnyilvánulás még sosem ért Aincradban.
Ami viszont ezután következett, az igazán felkavaró volt. Ahogy Mirika bocsánatot kérve, zaklatottan felállt az asztalunktól és elsietett a mosdóba, kétségbeesetten pillantottam utána, s automatikusan toltam is ki a székem. Kota azonban leint, és igazat kell neki adnom, ezt ők tudják egymás közt lerendezni. Ahogy visszaérnek, a fiú biztató szavait hallom meg, amik engem is önbizalommal kezdenek eltölteni. Olyan hitelesen adja elő a vigasztalását a lánynak, hogy még én is elkezdek bizakodni a céhküldetés sikerességében.
- Úgy gondolom, ha a csapat olyan összekovácsolt lesz, mint amilyenek ti ketten vagytok, akkor semmi félnivalónk nincs! - mosolygok rájuk őszintén - Nincs mitől félni Mirika, csak rendületlenül bízz meg az embereidben! Arra kérnélek majd benneteket, hogy a küldetéssel kapcsolatos további részleteket küldjétek el a menümbe üzenetben. - menümben pötyögve küldök mindkettejüknek egy barát felkérést - Most viszont kicsit felesleges harmadiknak érzem magam, és nem akarok zavarni tovább, úgyhogy lassan távozóra fogom. Van még ma estére egy megbeszélem, és ha nem tévedek, még lelhetek pár érdekességet azon a vásáron, ami miatt olyan mogorván ébredtem ma reggel.
Felállok az asztaltól, köpenyemet a nadrágomon lévő száradó foltra húzom, hogy Kota még véletlenül se érthesse félre, aztán először kézcsókkal búcsúzom el a hölgytől, feltéve, ha hagyja, utána a fiúhoz fordulok, hogy egy bajtársias kézfogásban részesítsem. Még utoljára, biztatóan Mirikára mosolygok, aztán még az ajtóból visszaintek nekik - A karácsonyi cosplayre meg visszatérünk még! - villantom meg utoljára ezer wattos mosolyomat.

// Köszönöm a játékot! //

by **Aizawa Shibō** Szer. Nov. 28 2012, 17:14

Az eddigi virtuális világban eltöltött idő gyorsan kezdett már megszokottá vállni, legalábbis Shibou fejében. Egyszerű állatra hasonlító mobok, esetleg koboldok megölésével szórakozott néha napján, hogy azért mégis legyen egy kis pénze ételre, vagy egyéb szükségletekre. Az ember öléssel még nem próbálkozott ebben a világban, de már nagyon nehezen képes visszatartani ezt a kényszert, és már az NPC halál sem elégíti ki annyira, mint a legelején, hiszen azokon vagy megjelenik az "elpusztíthatatlan" tárgy jel, vagy pár kilométerrel arrébb újjáélednek. Ez neki nem volt elég, hiszen az ölésre nem pusztán úgy gondolt, mint valami szórakozásra, bár neki annak is megfelelt. Ő csak annak az életét veszi el általában, aki nem teljesíti a saját fejében megjelenő világképnek a kritériumait. A való életben is csak a szülei szegték meg ennek a feltétel listának a kereteit, de minnél több embert lát szerencsétlenül baktatni az utcákon, annál jobban veszi észre, hogy nincs céljuk, és csak menekülnek a harc elől. Utálja az ilyen embereket. Miért kell félni a haláltól, és a vér zamatától? A halál csak a kezdet. Egyszer magától is elérkezik, miért lenne baj, ha előbbre hoznánk azt az "egyszert". Soha sem értette a halálfélelmet, hiszen ő (az egyszer biztos) soha nem félt a fájdalomtól, és a haláltól. Szadista, és mazoista énje is kitörni látszik, és csak egy kérdés választja el a kiteljesedésétől: Meddig fogja még bírni? Most is éppen az északi részen üldökél a városban, és ártatlan szemekkel nézelődik. A városban sok ember fordul meg, vannak akik már a játék kezdete egyes szintűek (mint Ő), és vannak akik már a négyes szintet kopogtatják, mikor még csak most tisztították ki az első szint főbossának a termét. Bizony-bizony, azért néha ő is olvassa a híreket, amiket a város főterén lehet megtalálni. Na meg a besúgok sem hiába keresnek olyan jól, hiszen sok kezdő játékos bármit megtenne egy kis plusz infóért, amivel a többiek elé kerülhet, vagy titkos előnyöket tudhat magáénak. Shibou most egy szemrebbenés nélkül nevezhető ártatlan tizenéves kisfiúnak, hiszen a feje fölötti jelző is világítva jelzi, a zöld színt. Kisebb cselekedetei már elmúlni látszottak, és a narancssárga szín is már pár hete eltűnt a feje fölül. Mivel így sokkal ártatlanabbnak, és kedvesebbnek tűnhet, mint máskor, ezért úgy döntött, hogy ideje lenne jobban megismerni a környéken lévő játékosokat, hátha megtalál köztük olyan embereket, akikkel megegyező a világnézetük. Még soha nem voltak barátai, társai..és persze nagy esélyes, hogy most sem lesznek, de azért jó lenne látni egy-két embert akire nem helyezi ki a jelzőtáblát, és nem áll szándékában megölni. Ugyanis egyre kevesebb az ilyen. A fiú a padon ülve közbe-közbe a sietős léptű játékosokat figyeli, máskor pedig a kezén lévő különleges tetoválást méregeti, ami a játék beállításainak köszönhetően a virtuális világba lépéskor sem tűnt el a testéről.

by **Tachibana Makoto** Csüt. Nov. 29 2012, 18:26

<< Shibou >>

Sejtelmem sincs, miért somfordáltam az oly simán sebezhető spílerek seregében sötétedésben. Esetlegesen sütnivalóm hagyhatott sorsára. Tény, hogy nem szokásom sokat sertepertélni a sokaságban. Slamasztikát sugallt a sok semmirekellő figyelmét saját sejhajomra terelni, hiszen szembeszökő látvány voltam skarlátvörös indikátorommal, mely szerfelett kitűnt a sokadalom smaragdszínű jelzéséből. S mégis, sokak meglepetésére teljesen stresszmentesen sétálgattam, a sikátorokat is elkerülve, a nyílt utca serény sivatagában. Sietős sétafikálásomnak az idő volt sürgetője s mozgatórugója, sudár alakom szinte suhant az utcakövek felett. Statisztikát sem kellett vezetnem róla, hány sügér tekintetének kereszttüzében siettem, semmi sem volt, ami elterelhette volna sajátságos külsőmről a figyelmet. Sorban hagytam magam mögött a sufnikat, semleges pillantásomat szegezve a sutyorgókra, s célomra összpontosítottam. Sajnálatos módon azonban hiába a sietségem, sok időbe került így is az érkezésem.
Sóhajom sistergett a sötétben, s fejemet megvakartam tanácstalanságomban, mely hirtelen selyemleplét borította rám. Behúzódtam egy sikátor sejtelmes sötétjébe, míg következő lépésem kitalálására sürgettem saját magam. Volt egy sanda sejtésem, hogy az információm selejtes volt, amilyen sekélyesen sózták oda hozzám. Jár egy saller annak a sihedernek, valami Shutara, vagy mi volt a neve. Sőt, szerintem a saller mellett sípcsonton is rúgom, vagy talán kardommal suhintok s négyelem fel a semmirekellőt. Persze nem most. Most sejtheti, hogy nem egy sört szeretnék meginni vele a sikátorok sokaságában. Türelemmel kivárom a pillanatot, mikor nem fogja sejteni sajátos bosszúm érkezését, s akkor fogom a sajtot az egérlyuk szájába suvasztani. Skarlátvörös kurzorral sem szabad ám szórakozni, s majd megtanulja. Bár ez lesz az utolsó sikere Rolling Eyes

S végül úgy döntöttem, ideje kilépni a sötét árnyak közül, s keresni valami más elfoglaltságot, amíg teljesen be nem sötétedik. Tekintetemet körbehordoztam, s bíztam benne, hogy valami vagy valaki felkelti az érdeklődésemet.

by **Fuun Kotarou** Pént. Dec. 14 2012, 03:28

>>Sweet Dreams, a kedvenc cukrászda<<

Kicsit meglepődtem, mikor a kedvenc édességéből ad nekem. Valami aprósággal is totál beértem volna. Noh mindegy. Indulás után bele is kóstoltam, s valami igazán ismerős érzés fogott el.
-Hmm, ez isteni.
Mondtam félhangosan, majd hirtelen 90°-ban elfordultam és bekanyarodtam egy kis utcába. Tovább eszegettem, s közben totál pörgött az agyam. Jobb fordulat, bal, majd ismét egy jobbos. A város szinte lehetetlen részein át vezetve újdonsült ismerősömet elérkezek a kiszemelt célhoz.
-Hát persze! Tudtam én, hogy a kóborlás mindig jó. - Mondom magamnak, majd odafordulok a partneremhez.-Had mutassam be neked egyik kedvenc tákolmányomat a városban, A Sweet Dreams cukrászdát. Nem túl nagy, de igazán pompás sütizős hely. Van kedved neked is kipróbálni?
Ha gyűjteménye van édességből, akkor csak nem hagyja ki ezt a lehetőséget. Bent a szokásos kis asztalkához vezetem, majd ott a kis füzetecskét átnyújtom neki. Én már törzsvendégként tudom is, hogy mit rendeljek. Egy hatalmas kehely fagylalt, meg jeges kávé. Ha döntött az ő rendelését is leadom, s fizetek is. Ha úgy dönt később, hogy ő nem akar meghívva lenni, majd még rendel, de nem igazán üti meg a pénztárcámat egy kis süteményezés.
-Eszembe jutott mi lenne a jutalmam a fogadásból. Csinálhatnál egy jó frizurát a hajamból, míg én mesélek. Nem igazán értek hozzá, mert túl macerás, úgyhogy nem szoktam semmi különlegeset csinálni vele. Így hát rád hagyom a döntést, hogy mégis miféle műremeket alkotsz, persze csak, ha neked is megfelel a téma.
Ha bele megy, akkor közelebb rakom a székem hozzá, majd fordítva ülök rá, hogy tudjon alkotni. Belekortyolok a kávémba, s boldogan nyugtázom, hogy a helység fénye nem kopott, ugyanolyan pompás mint mindig. Kicsit töprengek magamban, míg mesélem a párbajaimat.
-Ranmaru volt az íjász, akivel anno párbajoztam. Akkor is már erős volt, bár én sokkalta kevésbé. Lévén távolsági harcos jó előnnyel indított, s kis híján kiszedett, mert nem közelharcból indultunk ki. Az egyetlen szerencsém, hogy voltak egymásra halmozott dobozok, s ezeket kihasználva meg tudtam magam védeni, illetve közelebb tudtam jutni. Persze túl könnyű lett volna, ha csak úgy megy. Egyik helyről a másikra menetelkor megpróbáltam előrukkolni mindig egy újabb trükkel, amivel elvontam a figyelmét, és nem tudott azonnal lőni. Aztán mikor közelebb kerültem megváltozott a helyzet. Szerencsére elég gyors voltam, hogy ne tudjon könnyen lerázni. Nagy volt az előnye a közelharcnak, mert az íjászoknak kicsi a közelharci sebzésük. Ha jól emlékszem egy pontnyi. Bár távolra irdatlan nagyokat ütnek. Aztán a végén engem húztak csőbe, felém dobott egy életpotit, amivel elterelte a figyelmem, és sikerült leszakadnia rólam. Utána gondolom sejted mi történt.
Ahogy dumálok és dumálok, megint felébredt az ősi fegyver, amivel az emberek hasába lyukat beszélek, s elhozom a világvégét. Nagyon megtetszett ez a jellemzés a bőbeszédűségemről.
Aztán beugrik valami. Ahogy az emlékekről beszélek, leesik, hogy én már láttam ezt a lányt korábban. Nem tudom miért nem jutott eszembe, vagy miért nem ismertem fel. Jellegzetesen aranyos. De hol láthattam, vagy mikor. Ahogy tovább töprengek leesik, hogy azért nem emlékeztem rá tisztán, mert totál nem a körülöttem lévőkre figyeltem a második Boss harcnál. Ha jól emlékszem a nevét is említette. Biztos emlékszem, hisz olyan pozitívan állt hozzá a dologhoz. Valami Reni? Nem... Az elejére emlékszem, csak nem gond, ha becézem.
-Eszembe jutott, hogy mi már találkoztunk, bocsi totál megfeledkeztem róla. Ren, igaz? Ott voltál a második bossnál.
-Nah, de ne csak én beszéljek, mert a végén megállíthatatlanná válik a dumálásom. Mesélj te is valamit.
Ha nem vagy az ugrálás híve, akkor hagyd figyelmen kívül a boss-os részt. Direkt úgy illesztettem be, hogy ki tudjam venni könnyen. (Ugye én Bossban írtam, olyat, hogy felismerlek a kt-nkból.) szerintem nem sok vizet zavar, de döntsd el te Wink

by **RenAi** Kedd Dec. 25 2012, 03:57

Sweet Dreams, a kedvenc cukrászda ^^

Kota arca némi meglepettséget tükrözött mikor átnyújtottam az édességhalmot, de nem gondoltam nagy ajándéknak mivel az aprócska hajcsatjaim igen sokat érnek nekem. Majd útnak is indultunk, Kota vezetett igyekeztem lépést tartani vele arról nem is beszélve, hogy megjegyezni az útvonalat vagy legalább csak nagyjából. Persze sikertelenül, jobb kanyar bal utána egyenesen kicsit ismét jobb, már ha bele gondolok is jojózik tőle a szemem. Mindeközben megkóstolta a kapott édességeket is.
- Hmm, ez isteni. Jelentette ki a fiú. Nagyon megörültem hogy ízlik neki. Sokan nem tudják értékelni a sajtkrémes édes cukorkát, vagy a paprikás nugátos csokoládét. Persze nem is mondtam el neki hogy miből vannak, jobb is ez így. Majd sorra folytatta a majszolgatást, mire én is kedvet kaptam és elő vettem az invertorymból édes nugát krémmel borított perecet.
- Örülök hogy ízlik. Küldtem egy nagy mosolyt a fiúnak. Majd nem sokra rá ismét megszólalt.
- Hát persze! Tudtam én, hogy a kóborlás mindig jó.
- Had mutassam be neked egyik kedvenc tákolmányomat a városban, A Sweet Dreams cukrászdát. Nem túl nagy, de igazán pompás sütizős hely. Van kedved neked is kipróbálni?
Azzal egy aprócska cukrászda tárult a szemem el. Már első pillantásra bele szerettem.
- Persze, imádom az ilyen helyeket. Mondtam majd gyorsan bentebb is kerültünk. Nem voltak bent túl sokan de azért jó forgalma lehetett ennek az aprócska üzletnek. Belülről egyszerre volt elegáns és aranyos. Leültünk majd a menü listát át is nyújtotta nekem. Most már biztos, az én törzshelyem is lesz ez az üzlet. Kota nem habozott a rendeléssel, de nekem még kellett egy kis idő míg átnézem a választékot.
- Egy hatalmas kehely fagylalt, meg jeges kávé. Majd nem sokra rá én is feladtam a rendelést.
- Hüüüm, én egy nagy kehely eper fagyit kérek csoki sziruppal. Adtam fel a rendelésemet én is.
- Eszembe jutott mi lenne a jutalmam a fogadásból. Csinálhatnál egy jó frizurát a hajamból, míg én mesélek. Nem igazán értek hozzá, mert túl macerás, úgyhogy nem szoktam semmi különlegeset csinálni vele. Így hát rád hagyom a döntést, hogy mégis miféle műremeket alkotsz, persze csak, ha neked is megfelel a téma.
A srác kívánsága kissé meglepett, de nem hagyhatok ki egy ilyen alkalmat, hogy egy fiú giga méretű hajából csináljak saját belátásom alapján frizurát. Ráadásul az én kívánságom is teljesül ezzel, infókat kapok párbajozásról és kasztokról. Ez az én szerencse napom. Gondoltam magamban.
- Persze. És erre a mondatra már közelebb is ült hozzám úgy, hogy a székére fordítva ült rá, ennek eredményeképp én könnyebben fértem a hajához.
- Remélem tudod mire vállalkoztál. Mondtam majd egy sunyi de nem túl feltűnő kacajt is megengedtem. Miközben a haját csinálgattam elkezdte mesélgetni a történeteit.
- Ranmaru volt az íjász, akivel anno párbajoztam. Akkor is már erős volt, bár én sokkalta kevésbé. Lévén távolsági harcos jó előnnyel indított, s kis híján kiszedett, mert nem közelharcból indultunk ki. Az egyetlen szerencsém, hogy voltak egymásra halmozott dobozok, s ezeket kihasználva meg tudtam magam védeni, illetve közelebb tudtam jutni. Persze túl könnyű lett volna, ha csak úgy megy. Egyik helyről a másikra menetelkor megpróbáltam előrukkolni mindig egy újabb trükkel, amivel elvontam a figyelmét, és nem tudott azonnal lőni. Aztán mikor közelebb kerültem megváltozott a helyzet. Szerencsére elég gyors voltam, hogy ne tudjon könnyen lerázni. Nagy volt az előnye a közelharcnak, mert az íjászoknak kicsi a közelharci sebzésük. Ha jól emlékszem egy pontnyi. Bár távolra irdatlan nagyokat ütnek. Aztán a végén engem húztak csőbe, felém dobott egy életpotit, amivel elterelte a figyelmem, és sikerült leszakadnia rólam. Utána gondolom sejted mi történt.
- Nem semmi harc lehetett. Mondtam kissé bele élve magam a történetbe. Sok dolgot megtudtam, mind az íjászokról mind ügyes taktikákat is hallottam.
- Valahogy nekem meg sem fordulna a fejemben hogy potit vágjak az ellenfélhez! Jelentettem ki hangosan. Kacagva.
- Mi van ha használja és megissza?... Itt már a hasam fogtam a nevetéstől.
Ekkor hasított belém ha felismerés. Ranmaru én már hallottam ezt a nevet.
- Ranmaruuu! Kiáltottam fel.
- Az a Ranmaru? Mármint Ő? Mondtam kissé ledöbbenve.
- Te harcoltál a céh vezéremmel? Még mindig nem tértem magamhoz, ugyanakkor valahol fel is néztem emiatt a fiúra. Whaaa, egy céh vezért kihívni kell ám hozzá kurázsi.
A gondolkodásom alatt feltűnt hogy el is készültem a hajzuhatag megformálásával.
- Tökéletes! Két copfba fogva tetején két aprócska konty. Tökéletes sailor moon hajviselet. Mondtam, majd előhalásztam az invertorymból azt a tükröt amit még az elején Akihikó csempészett a rakinkba, hogy megnézhesse nagyszerű remekművemet. Tudom vagy legalábbis sejtem hogy nem fog neki tetszeni de akkor is jó poén volt. Majd le is bontom és elkezdek csinálni egy teljesen új frizurát ami picit jobban meg a stílusához, és nem utolsó sorban fiús vagy legalábbis unisex.
- Eszembe jutott, hogy mi már találkoztunk, bocsi totál megfeledkeztem róla. Ren, igaz? Ott voltál a második bossnál.
- Igen, tényleg most hogy mondod. Ugrottak be a képek a bossharcról. Legalábbis az elejéről.
Jó sokan összegyűltünk és terveket szőttünk hogy miként küzdünk meg a második szint fő gonoszával. De nem volt ilyesmire szükség amint benyitottunk az ajtón, a boss is felvillant majd a srác harcba lendült és nem láttunk belőle sokat vagyis inkább semmit, épp csak hogy megjelent a győzelmet jelző szöveg, hogy a harmadik szintre szabad az átjárás.
A történtek azóta is foglalkoztattak. Még ha valaki pluszszolt dolgokkal van felszerelve akkor is lehetetlen ilyesmit megcsinálni, főleg hogy az első bossharcban Ő is áldozat lett egy másik sráccal együtt, de csakis Kota tért vissza. Valahogy nem tiszta ez nekem. Sötétedett el kissé az arcom.
-Nah, de ne csak én beszéljek, mert a végén megállíthatatlanná válik a dumálásom. Mesélj te is valamit.
- Rendben. Én kérdeznék. Mondtam kissé fenyegető, sötét tőlem nem megszokott hangon.
- Az amit ott láttam, nem gondolom hogy normális lenne, egy player sem lehet annyira gyors és erős hogy egy bossal egyes egyedül végezzen. Ez a dolog már az a nap óta nem hagy nyugodni. Itt kissé meghúzhattam a fiú haját, nem erősen sőt még talán nem is szándékosan.
- Az öcsém mesélt régebben hekkerekről, hogy mégis miket képesek csináni, hogy rá tudnak kapcsolódni programokkal a kliensre és úgy átírni a saját adatait. Sebesség, támadási erő, védelem…és még sorolhatnám. Vagy a többi játékosról tudhatnak meg információkat, vagy épp az Ő dolgaikat átírni. Sato mindig is azt mondta hogy az ilyenektől jobb ha távol tatjuk magunkat tőle. Még ha a cuccaid extra bonuszokat is tartalmaznak, akkor sem lehetsz annyira erős… az utolsó mondatnál kissé elhalkultam.
- Kész is! Tadaaaa… mondtam Kotanak, ezzel a viselkedésem is megváltozott, ismét az, az életvidám lányka lettem. Ismét elővettem a tükröt hogy megnézhesse a haját. Most előröl kissé kócos de, mégis rendezett hatást keltett és a vége csak lazán össze van fonva.
Majd leültem ismét mellé, nagyot sóhajtottam.
- Bocsánat az előbbi viselkedésemért, nem gyanúsítgatni akarlak, de ha jobban bele gondolsz valahol érthető a félelmem. Folytattam és vártam a fiú reakcióját.

by **Tetsuko Jin** Csüt. Dec. 27 2012, 15:55

Sajnálatos módon ebben a világban ragadtam én is még 9999 emberrel együtt. Pontosabban ennyien kezdtük, de mára már sokan meghaltak, páran mobok által, páran öngyilkosság által veszítették életüket. De akadt olyan is aki más játékos által halt meg, mert ahogy az igazi világba, úgy itt is megtalálható a bűnözés, csak kicsit más formában. Szerintem ez elfogadhatatlan.. ilyen időben össze kellene fognunk, nem pedig egymást marcangolnunk az aranyért és a jobbnál jobb tárgyakért. Ezért is maradtam eddig háttérben. Képességem nem valami közkedvelt és egyesekben szemkötőm látványa is megrémiszt. Hiába mosolyogok kedvesen.. Ilyenek az emberek. Attól, hogy bekerülnek egy virtuális világba, még nem fognak villámcsapásszerűen megváltozni.. ahhoz már komoly indok kéne. Szokás szerint Reggel keltem fel… általában ilyenkor szoktam kelteni a húgomat, aki nagy álomszuszék.. Szegényke nagyon mérges lehet rám, mert itt ragadtam, vagy talán szomorú. Szegény nénikém is segítség nélkül maradt a boltban… elég meredek a helyzet.. ki kell jutnom innen, de egyedül kevés vagyok hozzá.. és szeretném, ha minél többen túlélnénk ezt a poklot. Az utcára mentem sétálgatni, fülelgetni, hátha hallok valami érdekeset, de semmi. Csak a szokásos.. Sokat gondolkodtam már azon, hogy belépek én is egy céh-be, de nem is tudom.. hasznomat vennék-e ott.. a Fist of Judgement nevű céhben biztos nem.. ők keményen dolgoznak azért, hogy kijussunk innen.. nem akadályozhatom őket. Az Angelic Voice a másik, ami kicsit szabadabb gondolkodású céh, lazább tagokkal. Talán oda beférnék… de ezt majd ők eldöntik. Már rég utánuk néztem és küldtem egy üzenetet Mirika-sannak, hogy szeretnék csatlakozni a céhéhez, na meg hogy a kezdetek Városának északi részén megtalál, ha szeretne valamit.

by Ajánlott tartalom