[Küldetés] Neverending nightmares

A mai napon sem tudtam sok dolgot tenni, ami megérte volna a fáradalmat. Az emberek távolságtartóak maradtak, és én sem tudtam egyetlenegy bűnözőt sem kézre keríteni. Ez egy olyan nap volt, aminek sok értelme nem maradt. Leszámítva egyet. Gyerekkorom egyik kedvenc könyvét újból el tudtam olvasni. Ez nem más volt, mint a Momo. Ez a könyv egyszerűen leírja, hogy milyenek a mai emberek. A munkának élnek, és azt sem az élvezet miatt teszik, hanem azért, mert kapnak érte fizetést. És így beérik annyival is, ha csak megcsinálják és a kontármunkát is könnyedén kiadják a kezükből. Ez szerintem nincsen rendben. Ha valaki dolgozik, akkor készítsen igényes munkát. Én ezért álltam történelem tanárnak. Tudom, hogy nem jól kereső szakma, azonban ezt a munkát élvezettel tudtam végezni. Akkor még nem hittem volna, hogy ez a könyv lehet ekkora hatással rám. És lám, mégis volt.
Délután kezdtem el olvasni és estére végre a végére értem. Örültem neki, hogy a történet Happy End-del végződött, bár mindig is érdekelt, hogy mi lehet a történetük folytatása. Hogy Momo-val, azzal a kis jószívű kislánnyal mi történhetett. Inkább az álmaimra hagytam, hadd fejtse ki ő, hogy mi a történetük folytatása…

Ez az álom… Eléggé furcsának bizonyult. Fekete-fehérben álmodtam. Vajon miért? Ez lehet annak a magyarázata, hogy egy könyvről van szó. És a kislány… Én nem így képzeltem el Momo-t. Sokkal… Vadócabbnak, ha élhetek a szóval.  Ez a lány túlságosan ápolt és…
Vért köhög fel? Mégis mitől? Mi lehet az oka, hogy…
Ekkor láttam meg a sebet a hasfalán. És a kést. Én öltem volna meg? Nem, én nem tennék ilyet egy kislánnyal… ok nélkül. Ezek szerint volt rá okom. De vajon mi?
Ekkor keltem fel. Ha lehet azt mondani, hogy felébredtem, ugyanis továbbra is fekete-fehér volt minden. Tehát továbbra is álmodom. De mi lehet ez a hely? És… Miért viselek pizsamát? Gondolom az inventory-mat sem tudom megnyitni. Akkor nézzük meg, hogy miből élünk.
Így aztán elkezdtem átkutatni a fiókokat és szekrényeket.

Vicces, hogy már több hét eltelt azóta, hogy felköltöztünk az új céhházba, a többiekkel, de ennek ellenére mégis néha nehezemre esik lefeküdni és elaludni. Valami más, valami különbözik az előzőtől. Talán a szint hangulata, talán a berendezéssel van valami probléma. Akárhányszor próbálok magyarázatot találni erre, kutatom az okát, nem találok rá választ. Persze rengetegszer átrendeztem már a szobát, tologattam az ágyat, elpakoltam néhány plüsst a szekrénybe, elővettem még többet, növeltem majd csökkentettem a párnák számát, még a függönyöket is kicseréltem, más  színűre, de mégis megvan ez a különös érzés. Valami más. Nem az, hogy nem szeretem az új céhházat, csupán nem érzem még annyira otthonosnak mint a korábbit. A költözés mindig is megviselt, odakint is, és úgy tűnik idebent is. Nem emlékszem milyen érzés volt amikor a városból beköltöztem a Limenbe, viszont arra igen, hogy Japán legtöbb nagyvárosában volt szerencsém már lakni, és hosszú hónapok kellettek ahhoz, hogy végül hozzászokjak az új környezethez. Fáradtan lépek ki a zuhany alól, a tükörben egy aranyos lány néz vissza rám, szőkére színezett hajjal, aranyos mosoly húzódik az arcán. Én vagyok. Megigazgatom a hajam, majd pedig kilépek a fürdőszobából, magam mögött becsukva az ajtót, és az ablakhoz lépek. Gyakran töltök hosszú perceket esténként az ablakpárkányon ücsörögve, teát szürcsölgetve, de ez most más. Fáradt vagyok. Csupán egy gyors pillantást vetek az kert esti képére, majd behúzom a függönyöket, hogy a reggeli napsugarak ne zavarják meg álmom, és már lépek is az ágyhoz, alaposan elmerülök a puha párnácskák között, és magamra húzom a leplet.

Egy bánatos arcú kislány néz velem farkasszemet. Hol vagyok? Mégis kicsoda ö? Nem ismerem, sosem láttam még. Biztos vagyok benne. Ez csak egy álom. Minden olyan... sötét, és szürke. Hasonló arcot vágok mint a velem szemben álló kislány. Fürkészem az arcát, szeretném megkérdezni tőle mi történt, mi a baja, miért olyan szomorú. De nem teszem, csupán csendben állok vele szemben, hosszú, végtelennek tűnő másodpercek telnek el, majd megjelenik az első szín. Vörös.. vér?! Rémülök meg, hátra hőkölnék félelmemben, majd kapnám fel a kezem, hogy letöröljem az arcáról, de valamit érzek. Valamit fogok, valamit szorongatok. Tekintetem lassan végigvezetem a kislány mellkasán. Elkapom a kezem a késtől, és a számra tapasztom. Félek. Mit tettem?! Gyilkos  vagyok! GYILKOS! Egyre jobban kezd elborulni az agyam, majd felriadok, az álomból, hangos sikoltást hallatva.
- NEE! - lihegek, kapkodok a levegő után, a kezeim fürkészem, rémülten. Remegnek. - Ez... ez csak egy... álom volt. Egy rémálom. - suttogom magamnak, ezzel nyugtatgatva. Kell néhány perc mire sikerült lenyugodnom, közben pedig az ismeretlen lepedőt vizsgálom. Ez nem az enyém. Az ágy sem az enyém. Ez túl egyszerű, hol vannak a párnáim?
- Hol vagyok? Mi ez az ízléstelen pizsama? - dobálózom a kérdésekkel, mintha választ várnék valakitől. Persze a szobában egyedül vagyok, sehol egy személy, csupán két ajtó. Pont mintha az én lakrészem lenne az Artesben. Az egyik bizonyára a folyosóra vezet, a másik pedig valószínűleg egy fürdőhelyiségbe. Lassan lehámozom magamról a takarót, és felkelek, lábaimmal egy papucs után kutatok, remélve, hogy találok, mert nem szívesen mászkálok így. Óvatosan az éjjeliszekrényhez lépek, szemrevételezem a képet, amin az álmomban látott fekete hajú kislány áll, valahol. A kislány akit megöltem... Gyorsan elkaptam a tekintetem, és az ablakhoz lépek. Feltéve, ha van ablaka a szobának, és kitekintek rajta, hogy megtudjam hogy hol is vagyok pontosan. Apropó helymeghatározás. Erre való a térkép. Megpróbálom lenyitni a menüm, és bemérni a helyzetem a térkép segítségével. Ha ez nem jött össze, visszalépek a fiókos szekrényhez és beletúrok.

Az este. A nap legszörnyűbb. Ilyenkor mindenki más alszik. Még az Aincradiak többsége is. Így kénytelen vagyok ezt az időszakot én is ezzel a mellékcselekvéssel tölteni.
Az álom már szokatlan, nem  vagyok hozzászokva, hogy idebent is álmodnék. Én mindig is úgy képzeltem el az alvást, hogy a NervGear ilyenkor teszi magát készenléti állapotba. Mert lássuk be, hiába van egy készülék állandóan tápon, ha két évig üzemel teljes kapacitáson, annyi idő bőven elég lenne neki, hogy kiégjen. De ennyit erről a témáról, én egyébként se a hardverekért vagyok felelős.
Minden fekete és fehér. Ez nem lenne ijesztő. De a lány már annál inkább. És amikor meglátom a vörös foltot, az első pillanatban még jobban megijedek a vér látványa miatt, és feltörnek a régi emlékek, majd a következőben ráeszmélek, hogy mit is csinálok éppen.
-Nem, ez nem én voltam.
-Biztos vagy benne? Nem érzed milyen jó újra csinálni? Túlságosan rád ragadt az a jófiú szerep.
-Nem, én soha. Vagyis szándékosan soha.
De ha már itt vagyok, és a lánynak úgyis mindegy akkor kihúznám a kést és újra döfnék vele, amibe beleönteném minden az eddigi két évben felgyülemlett feszültségemet, de ebben a pillanatban felébredek.
Nem ér, elráncigálják az embert egy helyre, és nem hagyják kiszórakozni magát.
Na mindegy, egyébként se érzem úgy, hogy túl jó hatással lett volna rám, ha tudatosan is leszúrtam volna a lányt. Így legalább tudom a tudatalattimra fogni a dolgot.
Körbenézek a szobában, ahol felébredtem.
A képet, amin az előbbi lány van, azonnal megpróbálom megfordítani, hogy véletlenül se gondoljak arra, amit megtettem, nem is olyan rég.
Ezután azt hiszem az ajtókkal kéne megpróbálkozni. Hátha valamelyik kinyílik az erőfeszítésemre. Először azzal, ami szemben van az ággyal, valószínűleg az rejtheti a kijáratot.

Halkan feküdtem az ágyban, és az ágyam mellett elfeküdve aludt szépen, nyugodtan. Elmosolyodok, ahogy lenéztem rá. Olyan békésen aludt. De meg is érdemelte szegényke, mostanában olyan kimerültnek tűnt. Bár a krokis boss tényleg zavaró volt számára. A fülledt levegő, és a rengeteg víz… meg ugye a kroki maga is nedves volt. Utána, már nem voltak annyira vészes dolgok, de a 19. boss megtárgyalása is elvette egy kis energiát. Egy hatalmasat ásítok, majd nyújtózkodva elterülök az ágyon. Még egyszer rápillantok Tűzrózsa okozta fényre, majd lehunyom a szemeimet és elnyom az álom. Talán pár perc telt el, mire valami szürkülni kezdett. Mire kiélesült a látásom, azthittem csak rosszul látok. Pislogtam párat, de semmi változás. Egy lány arcát pillantom meg közvetlenül előttem. Kis ideig csöndben meredek rá, ám mire megszólalhattam volna valami a torkomba zárta a szót. A lány szájából vér folyt ki. Hirtelen sokkoltan állok, pár pillanatra majd szemem lejjebb vándorol… És ekkor megpillantom a kést, amelyet tartok.. ami a lány hasába mélyed. Sikoltva kelek ki az ágyból, és lihegve teszem szívemre a kezem, mely szinte majd ki szakad. Eltart egy ideig, de végül szembetűnik egy furcsaság… a Pizsamám…  He? o.O Én nem szoktam pizsibe aludni… az… kényelmetlen… de akkor most, hogy kerül rám??? Gyors körbe kapom a tekintetemet. Furcsa egy szoba ez. De kirázott a hideg. Füttyentek egyet…. majd mégegyet. De Tűzrózsa nem válaszolt. Kicsit határozatlanul, de végül kikelek az ágyból. Jobbra pillantok ahol egy képet látok. Szinte azon nyomban átfut a remegés, mert a lány mögött, mintha egy Slendermant pillantanék meg. Gyors elkapom a tekintetemet, majd egy-két arccsapkodással magamhoz próbálom téríteni magamat. Végül elindulok, bár biztonság kedvéért felveszem azt a gyertyatartót, ami ott van a közelben, majd az ajtó felé lépek, és kinyitom. Már ha tudom.

// és megint rossz kari xD ez Aya post akart lenni de tegnap este megint figyelmetlen voltam >.< //

Egész idáig semmi sem történt. Most pedig az egész élet a nyakamba szakadt. Hirtelen kapok ezer fele és hopp egy miniboss egy küldetés, majd még egy miniboss és így tovább. Bár ma ezek közül egyik sem volt csak egy jól sikerül vadászaton vagyok túl, ami eléggé kimerített, így elég korán kidőltem az ágyikómban még kényelmesen belefúrtam a fejem a párnámba, majd pár pillanat és már mély álomba is merültem.
 
Egy lány állt előttem eléggé kétségbe esetnek tűnik. És miért fekete-fehér minden. Bár olyan sokáig nem is tudok ezen gondolkozni, mert az előttem álló leányzó köhögni kezd és vér kezd el kibugyogni az ajkai közül, ami már a vér vörös színében tündököl ebben a fekete-fehér világban. Innentől nálam pedig be is következett a kétségbe esés. Egek! Hogy, miért? Hol vagyok és mi történik itt előttem?! Most mit csináljak?!
A kétségbe esésem közben a tekintettem lentebb ereszkedett. A lány hasából egy kés áll ki a gyilkos fegyver meg az én kezemben van. Miii? Én nem…Mikor? Hogyan? Miért?
Amint a pánikroham közelébe kezdtem sodródni felriadtam. Hirtelen ezer gondolat kavargott fel bennem és egy szörnyű emlék. Igen az után az eset után sok hasonló rémálmom volt már, de jó ideje nem volt már ilyen álmom. Most pedig újfent itt van egy. Kétségbe esetten ziháltam még egy ideig és amint sikerült kissé magamhoz térnem, végre feltűnt az is, hogy nem otthon vagyok és még csak nem is az a háló ruha van rajtam amibe lefeküdtem, hanem egy kockás pizsamában és még a szemkötőm sincs itt. Még mindig álmodok?! Ez még nem akar véget érni! Nem, nem akarom!!! És még a szemkötőm mögé se tudok elbújni ez nem ér… T.T
Körbe néztem a szobában. Egy teljesen átlagos szoba, talán kissé ó divatú  a berendezése, de az sem problémás számomra. Félve felkeltem az ágyból. Nagyon lassan és óvatosan léptem le a padlóra és amint mindkét talpam a földet érte el is rugaszkodtam kicsit az ágytól. Az előző kép után féltem attól, hogy valami egyszer csak kinyúl az ágy alól levágja a lábam, majd megkínoz és megöl vagy megesz vagy tudom is. Borzalmasabbnál borzalmasabb képek kezdtek el bevillanni a fejembe.
Miu nyugodj meg. Egy rémálom kellős közepén nem jó ötlet rémes dolgokra gondolni. Nem kell ötletek adni pont egy rémálomnak…
Vettem egy mély lélegzetet, majd az ágyal szembeni ajtóhoz lépdeltem és óvatosan végig az ajtó mögé bújva nyitom ki, ha lehetséges. Amint meggyőződöm arról, hogy nem e mögött az ajtó mögött bújik meg az ami majd kivégez belépek és szétnézek odabent. Amennyiben semmi érdekeset nem találok bent és semmi sem történik velem neki indulok a másik ajtónak is, ugyanúgy mint az előzőnek és ha azt kilehet nyitni akkor arra folytatom tovább az utam. Bár legszívesebben a takaró alatt kuporognék addig, míg nem végeznek ki vagy jön el a reggel és fel nem ébredek úgy igazából és nem egy újabb álomban, mert most csak álmodok, biztos, hogy álmodok! Ez csak egy álom, itt nem tudok meghalni véglegesen. Mert ugye ez csak egy álom?! Ugye?? Valaki? Könyörgöm! Q.Q

Annak, aki az ággyal szembeni ajtón ment ki:

Spoiler:

Annak, aki az ágy lábánál lévő ajtón ment ki:

Spoiler:

Semmi nem mozdult a szobában. Mégis miféle átokverte rémálom lesz ez? Mert hogy álomnak kell lennie, abban biztos voltam. Hiába próbáltam lenyitni a menümet, hogy legalább a páncélomat magamra ölthessem, még az sem sikerült. Úgy tűnik nem tehettem mást, meg kellett próbálkoznom az ajtókkal. Először az ágynak a közelében lévőt próbáltam, hogy enged-e a fizika törvényeinek, de szerencsémre engedett, így beljebb - esetleg kijjebb? - léphettem a házba(/házból?), ha egyáltalán egy házban voltam. Nem tetszett nekem ez a tudatlanság. Most teljesen vak voltam, nem tudom, hogy mire számíthatok a következő ajtó mögött, vagy mi fog mögöttem teremni a következő pillanatban.
Amikor beljebb léptem az ajtón, észrevettem, hogy egy fürdőszobához hasonló helyen voltam. Az ablak résnyire nyitva volt, így megrezegtette a függönyt. Legalább ez mozgott. Ahogyan körülnéztem, észrevettem valami színeset ebben a fakó rémálomban. Ezért aztán odaléptem a mosdókagylóhoz, hogy jobban szemügyre vehessem, mi is olyan vörös. Igaz, hogy volt egy sanda gyanúm ezzel kapcsolatban, de nem hittem volna, hogy tényleg vér lesz ott. És persze néhány fog is hevert a kagyló alján. Mos tényleg fel szeretnék ébredni. Kezd kikezdeni ez a színtelen világ, ahol csak néhány dolognak van színe, és az is főleg hemoglobin formájában található meg. De ez csak egy álom, nem igaz? Tehát nagyobb bajom nem eshet. És különben is, a SAO-ban is láttam már néha félelmetes dolgokat, ez sem különb annál. Leszámítva a vért...
Miután a mosdóban(?) végeztem, elindultam visszafelé az előző szobába, becsukva magam mögött az ajtó. Nem túl szép látvány az a kagyló.
Ezután már csak a másik ajtó volt hátra, a szoba másik felében. Így el is indultam feléje, ám egyszer csak egy kép esett le elém a kandalló tetejéről. Mikor jobban szemügyre vettem, elámultam. Ugyanis a képen nem más szerepelt, mint az előbb leszúrt lány, és annak a feltételezhető családja. Tehát ez az ő házuk lenne? De akkor én mit keresek itt? Talán én egy gonosz gyilkos vagyok, aki egyszer csak betört ide, és végzett velük? Esetleg még csak a lányt tettem el láb alól? De akkor mit kerestem az ágyukban? Ebben semmi logikát nem látok. De talán majd az ajtó mögött választ találok a kérdéseimre. Így aztán kinyitottam az ajtót, hogy ki - vagy be? - kukucskáljak a következő helyiségbe.

Hamar megfogom a gyertyatartót, ám amint emelni próbálom… szinte visszaránt a lendület a földre. Fél térdre rogyok, majd összeráncolt homlokkal ismét megpróbálom megemelni, de ismét ellenáll. Hiába rángatom, vagy éppen csavarni próbálom, minduntalan úgy csinál, mintha csak oda lenne betonozva, vagy legalább jó pár helyen csavarozva. Végül felállok, de nem bírom megállni, hogy ne rúgjak bele egy csöppet a megmozdítatlan gyertyatartóba. Még egypár másodpercet elálldogálok a gyertyatartó mellett, majd ismét a Slenderes kép felé pillantok. Kirázott a hideg.
- Váááá… Libabőrös vagyok ettől a helytől… jó lesz bárhol másutt, csak menjünk már valahova… - motyogok magamnak.
Szinte észre se vettem, hogy többes számban beszéltem. Olyannyira megszoktam Tűzrózsa társaságát, hogy elég gyakorta többes számban beszélek magunkról, és amikor távol van, szinte fel sem fogom, hogy mi az az űr a közelemben. Tényleg ennyire elvesznék, ha Tűzrózsa nélkül vagyok? Nem azt hiszem nem, de azért az atyaúristenit…. jó lenne, ha itt lenne, eléggé para itt lenni ilyen komor épületben. Végül bemegyek az ajtón, és körbenézek. Ez is ugyanolyan fekete-fehér, mint minden más, de ez nem valami lakószoba, hanem inkább fürdőszoba. Eh… ám ekkor megpillantok valamit a tükör alatt. A környezettől ellentétben ez már vörös volt, és ahogy előrelépek még párat azt is láthatom mi miatt vörös… Véres fogak… Szinte villámgyorsan visszaléptem párat, és kezemet is szám elé helyeztem. Felvillantak álmomban látott képek, a véres fogak láttán. Végül megrázom a fejemet, és inkább elhagyom a szobát, és lihegve dőlök neki a már csukott ajtónak. Fújok egyet, majd miután megnyugodtam a másik ajtó felé pillantok, és nagyot nyelve megindultam felé. Ez is minden gond nélkül kinyílt, és ahogy láttam ez is csak közönséges folyosónak tűnik. Ám szemem a színvakság mellett szinte világít a kandallón lévő kép sárgasága. Kissé tartózkodva, de megindulok felé, ám mikor egyszer csak lefordult a helyéről, ösztönösen felsikkantok egyet. Majd magamat ócsárolva hülyeségemért, szívemet markolászva felemelem a képet, és szinte megfagyok ebben a testtartásban, ahogy megpillantom a lányt a képen. Mi.. történt itt… ez mi a fene. Megrázom a fejemet, majd visszahelyezve a képet, tovább indulok a következő ajtó felé, ám mielőtt kinyitnám, még visszafordulok a kép felé… amelyen a lány képe volt… akit álmomban láttam, hogy megölök… Félelemtől, és zavarodottságtól kitágult pupillákkal nyitok be a következő helyiségbe.

Az ágyból lassan, komótosan mászok elő, többnyire azért mert még nem sikerült rájönnöm, hogy hova is kerültem és mi lehet az oka. Másrészről viszont hiába kutattam a lábammal papucs után, nem sikerült találnom, így hát kénytelen voltam mezítláb felkelnem. Elsősorban az éjjeliszekrényhez léptem, megragadom a fiók golyszliját, és húzom.
- hm? Beragadt volna? - meghúzom erősebben azonban semmi sem történik. Még csak meg sem mozdul, kulcslyuk után kutatok rajta, hátha zárral van ellátva, de ilyesmire nem bukkanok, majd néhány másodpercnyi próbálkozás után feladom és folytatom a nézelődést. Halk léptekkel indulok meg az első ajtó felé, majd résnyire kinyitom és bekukucskálok rajta. A fürdő. Ahogy gondoltam, úgy tűnik valaki tényleg az én szobámat alakítgatta át, és még az is előfordulhat, hogy az Artesben vagyok, ezért nincs mitől félnem. Mély levegőt vettem és belépek a szobába, szemeim körbefuttatom a bútorokon, és eszközökön, majd a tükörhöz lépek, hogy kicsit megigazgathassam a hajam, ahogyan azt mindig is szoktam alvás után. A kézmosóban rögtön megpillantok picinyke fehér cucclikat amelyeket valamiféle vörös anyaggal borítottak le. Gyanakodva hajolok közelebb a dologhoz, majd rémültem hátrahőkölök amint rájövök mi is az valójában. Fogak. Mégis mi a fene történt itt? Azok ott... tényleg... fogak? És az ott vér rajtuk?! Az arcomhoz kapom mindkét kezem, és a az ajtóig hátrálok, ahol sietve kutatom ki a kilincset, fordulok ki a helyiségből.
- Jó inkább nem láttam semmit. Az ég világon semmit seem ~♪ - halkan szinte már énekelve ki a hangokat, csukom be az ajtót, majd sóhajtok, és a távolabbi felé nézek. Nincs kizárva, hogy egy folyosóra fog nyílni, ezért sem sietek túlzottan felé, sőt még a korábbinál is halkabban lépkedek. Ha egy emeleten vagyok, bizonyára a lentebbi szobákban hallatszik ha trappolok, és most már cseppet sem vagyok abban biztos, hogy ez a céhház. Hallasztik? Egy játékban vagyok... De... a vér..?! Egyre jobban összezavarodok, majd az előttem lezuhanó képre láttán térek ismét magamhoz. Természetesen nem kapom el, viszont lehajolok, hogy megnézzem magamnak mit is ábrázol.
- Ahj már megint te? - bökök a kislányra az ujjammal. Sajnáltam szegényt. Még csak nem is tudom kicsoda valójában, erre megöltem. Megöltem? Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem meghalt, és az én kezemben volt.. a kés.. A tekintetem tovább vándorol a kép szereplőire, szigorúan néznek vissza rám, szinte átdöfnek a tekintetükkel, pont mintha tudnák, hogy mit is műveltem. A képet végül felveszem és visszarakom oda ahonnan leesett, majd az ajtóhoz lépek, és megragadom a kilincset.

Ez az egész egy rémálom. Nem elég, hogy minden fekete és fehér, semmit se tudok innen elmozdítani. Még a képet se... Így néznem kell azt az átkozott képet, emlékeztetve a bűnre, amit elkövettem. Lesokkoltan állok a kép előtt, és csal nézem, és azon gondolkozom, hogy vajon miért volt szükség erre az erőszakra. Sehogy sem jutok dülőre ennek kapcsán. Hányingerem támad magamtól. Ilyen ember lennék? Nem azért irtózom magamtól, amit elkövetem. Hanem azért..
Hanem mert...
Hanem mert nem érzek bűntudatot azok után, amit csináltam. Egy cseppnyit se.
Csak nézem a képet, és elmerülök a tartalmában. Sokáig nézem azt a képet. Majd mikor meguntam a fekete és fehér színek eme különleges kompozícióját, úgy döntök inkább elhagyom a szobát. Valamiért nem érdekel, hogy mi lehet a mellék szobában, ezért abban a reményben nyitom ki az ággyal szemközti ajtót, hogy a szabadság felé vezető útat rejti. Nem sokat tévedtem. Az ajtó egy folyosóra vezetett, aminek egy másik ajtó volt a végében. Elindulok a következő ajtóhoz, de félúton elém hull egy fénykép. Fölveszem a képet a földről, és alaposan megnézem. Nem teszem vissza a helyére, hanem a képet a kezembe tartva lépek a következő ajtóhoz.
És remélem, hogy ez az ajtó már tényleg a szabadba vezet.