[Küldetés] Neverending nightmares

A bárd pengéje átszelte a levegőt, és szépen le is szelte az ujjamat. Ám ekkor olyan dolog történt, amire nem voltam felkészülve.
Éreztem.
Éreztem a fájdalmat, amit eddig még soha. A fájdalmat, amit már majdnem elfelejtettem ez alatt a két év alatt. És most újra érzem.
Vajon sírjak, vagy nevessek? Végre valami emberit is érzem ebben az istenverte világban, de ez az érzés pont a fájdalom. És nem is akármilyen! Hiszen mégiscsak egy ujjamat vágtam le, és még a vér is ömlik belőle.
Ennek a fele sem tréfa. Ez már biztosan nem Aincrad. Aincrad-ban nincs vér és fájdalom! Akkor itt hogyan lehet? És akkor... Mégis hol vagyok?
Közben a vér egyre csak ömlött ki az ujjam csonkjából. Éreztem, hogy a nagy kínok és a vérveszteség miatt lassan meghalok.
Meghalok... Meghalok?
Erre a gondolatra kitisztult az elmém. Tényleg itt lenne a vég? Most tényleg meghalok? És ha meghalok, vajon hova kerülök? A Valhallába? Az Alvilágba? Esetleg a Menyországba?
Nos, ez talán az én szempontomból lényegtelen. Hiszen egyik vallásnak sem vagyok elhivatott hívője. Így mindenbizonnyal elkárhozik majd a lelkem.
És ez a gondolat, bármilyen félelmetes is, megnyugtat. Ezek szerint mégiscsak igaz, hogy amikor elfogadod a halált, akkor egy úgynevezett "végső béke" száll meg.
Egyedül csak azt sajnálom, hogy a szerelmem gyilkosát nem találtam meg. De így legalább együtt lehetek vele - a Másvilágon.
Azonban bármennyire is vártam a halált, az csak nem érkezett el. A kín tovább tartott, és a vér is ömlött, de úgy látszott, hogy túlélem.
Pedig nem akartam túlélni. Már belenyugodtan, hogy meghalok, így most nem élhetem túl.
És lassan rájöttem, hogy mit kell tennem. Fogtam a kezemben lévő bárdot, és óvatosan odaillesztettem a combtőmhöz. Ezután elhúztam, és próbáltam az ottani verőeret felmetszeni. Ezután nem maradt már, mint ugyanezt megtenni a csuklómon is.
Nem a legszebb, de legalább halálbiztos.

Nem, ez nem lehet igaz. Most ez a valóság, vagy mégsem? Most meghaltam, vagy mégsem? Most ugyanott vagyok, ahol az előbb, vagy ez már egy újabb álom az álomban? Ha így folytatom előbb vagy utóbb fel fogok ébredni.
Nem, nem ez lesz a megoldás, akkor valószínűleg már elsőre sikerülnie kellett volna a technikának. Előtte várok egy kicsit, hátha történik valami, és nem is kell igazán sokat várnom. Egy nő sikít. Tehát valaki azt akarja, hogy elmenjek innen. Korábban kell felkelnie annak, aki azt akarja, hogy megmásítsam a véleményemet. Én akkor is itt fogok maradni, ha esetleg kigyulladna ez a szoba.
Nem kiáltok ki, hogy ki van ott, azzal csak még jobban megijeszteném azt, aki az előbb sikított. És ugyan miért hívnám fel a figyelmet magamra, ha nincs rá garancia, hogy érdekli is az, hogy van itt valaki. Meg egyébként is, nem hiszem, hogy ebben a házban szívesen látott vendég lennék.
Eddig jutottam a gondolatmenetben, mikor arra jutottam, hogy teljesen felesleges gondolkozni. Ez a hely minden logikát megcáfol. Ha meghalok, akkor itt ébredek fel. Tehát ha itt maradok, akkor nem halok meg. Mondjuk lehet, hogy kijáratot kéne keresnem, de minek? Előbb vagy útobb igy is úgy is ide fogok kilyukadni nagy valószínűséggel. Inkább megpróbálom magam kényelembe helyezni az ágyon, és lassan elkezdek báránykákat számolni, hogy minél gyorsabban álomba merülhessek. Hátha ezzel közelebb juthatok a kijutáshoz. Bár még mindig nem tudom, hogy miért akarok kijutni.

Minden gond nélkül megtaláltam az ajtót, és ki is nyitottam. Azonban, mikor kitártam azt ledermedtem. Egyrészt azon, hogy hogy a francba nyílhat a konyhából a szabadba közvetlen bejárat, másrészt, hogy egyáltalán a kivezető út kivisz a szabadba… Nyeltem egyet, és még az ajtóban állva néztem körbe és körbe. Végül nyelek egyet és kilépek. Eddig nem sok dolog történt, amitől paráznom kéne, de maga ez a fekete-fehér világ, ahol szinte csak a vérvöröse lüktet előttünk, már elég zavaró, és maga az álom is kiborított. Régi sebeket szakít fel, még SAO előttről, amelyre nem szívesen gondolok. De hát, ki a fene gondolna szívesen vissza arra a napra, amikor a szülei meghaltak? Sok ilyen ember nincs. És én sem közéjük tartozok. Szépen lassan elindulok, de gyanakodva körbe-körbe nézegetek, ahogy sétálok. Hátam mögött vissza-visszapillantva a ház felé nézegetek, míg egyre kisebb nem lesz… végül eltűnt a szemem elől. Már nem fordulhatok vissza. Meg minek tenném? Mondjuk a bárdért… de ez most nem számít. Már nem megyek vissza. Végül beérek egy… temetőbe. Nos ha a gondolataim nem voltak már eléggé borongósak, most már nyíltan pocsék kedvem van, és már azt vártam mikor lép elő egy zombi, és mikor tépi le a fejemet… azonban mégis beljebb mentem… hogy miért? Mert egy újabb színes itemmel… őőő dologgal volt dolgom. Egy koszorú. Kissé remegő kézzel nyúlok hozzá, és elveszem. Akarva, akaratlanul rátéved a szemem a feliratra, ahova a következő volt vésve:

Gabrielle Kusumi

Hátrahőkölnék, ám nem tudok, mert hirtelen kinyílódnak a szemhéjaim, és lihegve ülök fel az ágyra. Először csak magam elé bámulok. Bár a név sorrendje nem volt rendben, azért furcsa véletlen, hogy ugyanaz a vezetéknevünk. Szemem sarkából felfedezek valamit.. valami emberit… mikor felpillantok eláll a lélegzetem, mert a lányt látom, akit leszúrtam… de sokkalta idősebbként. A hirtelen meglepődöttségtől elálltak a szavaim.

A fegyvert magamhoz vettem, de nem lettem tőle nyugodtabb, ahogyan egy véres bárdot szorongatok a kezemben, még inkább egy gyilkosnak érzem magam, és most már a kinézetem is jobban hasonlít rá. De ami még szörnyűbb, hogy nem csupán egy tisztességes emberölő lettem, hanem az az aljas fajta aki képes elfelejteni az áldozatát, még a nevére sem emlékszem szegény lánynak, egyedül a szomorú fehér ábrázatára és ápolt fekete hajkoronájára. Nem érdemelte meg azt amit kapott. Előtte állt az élet. Még egy felnőtt halála sem annyira szörnyű, és kegyetlen, mint egy gyermeké aki annyi mindent ki szeretne próbálni, remél az élettől. Gyakorlatilag minden reményét és vágyát egy szúrással megfosztottam tőle, minden ok nélkül.
- Hmm? - kapom fel a fejem, majd hevesen megrázom, próbálok kiszakadni a gondolataimból és a jelenre koncentrálni, még semmi sem biztos. Lehet, hogy valójában nem is én öltem meg. Csak a... gyilkos mellett álltam, vagy bármi egyéb. Igen ez is lehetséges, nagyon nagyon közel álltam hozzá és összetévesztettem a kezét az enyémmel. Bólintok amint ezt sikerült megbeszélni magammal, és felbátorodva lépdeltem a következő ajtó irányába, és ezúttal gondolkodás nélkül meg is ragadom a kilincset és lépek ki a szabad levegőre.
- He? A szabadban vagyok? Kijutottam? Kijutottam! - örömömben ugrálni tudnék, de mégsem teszem a helyzetre való tekintettel. Sötét van, hideg, és ez nem a céhház volt. Hogy is lehetett volna az? Nem is értem miért reménykedtem benne. Sőt talán jobb is, hogy nem az. Előre kitaposott ösvényen távolodtam a háztól, lépteim szaporázva, közben próbáltam minden apróbb részletre odafigyelni a temetővel kapcsolatban. Monoton, szürke sírkövek, rémisztő fák, akár egy rossz horrorfilm, még az elmaradhatatlan angyalszobor is felbukkan, egyfajta jelképként, ugyanis ezt egy csicsás koszorú díszítette. Lelassítottam, és csupán a puszta kíváncsiságból emeltem arrébb a tárgyat.
- Gabrielle Mashima.. - éppen, hogy kiolvastam síron szereplő nevet, és bumm! Rémülten pattanok fel az ágyból, a lepedőért nyúlok, hogy magamra ránthassam, és beletemessen az arcom. Sosem kellemes rémálmokból felkelni, de most mégannyira sem. Mély levegőt veszek majd elengedem, és felnézek, hogy biztonságban vagyok-e. Nem.
- Gabrielle?! - hőkölök hátrébb már amennyire  ezt a testhelyzetemből sikerülhet, és értetlenül bámulok a lányra, - Jaj bocsi. Nem akartam rád kiabálni. És fogalmam sincs miért mondtam ezt a nevet... - pirulok el amiért szinte ráordítottam ezt a női nevet. A szoba tökéletesen megegyezik az "álombélihez". Egy álom az álomban. Ami mégis valóság.
- Megmondanád, hogy hol is vagyok pontosan? Nem emlékszem, hogy hogy kerültem ide... Kicsit kétségbe kétségbe vagyok esve. -

//majdnem elfelejtettem, hogy ma van a határidő és nem írtam még elnézést //

Ryuu és Miu 500 szóval pótolhat.
Határidő február 15. (vasárnap) éjfél

Megrémített a dolog, nem számítottam rá, hogy valaki nézni fogja ahogyan felkelek, arra pedig végképp nem, hogy az álomból egy álomba kelek majd. Nem értem mi ez az egész, annyira különös, annyira zavaró. Bátorkodtam néhány kérdést intézni a lányhoz aki gyakorlatilag leszidott, és teljesen elszégyelltem magam. Vörössé vált az arcom, és a pokróccal takargattam, miközben ö beszélt hozzám. Csendben bólogattam neki, mindaddig amíg el nem ért a részhez, hogy ö a húgom. Ez a lány teljesen őrült. Nekem nincs is húgom. Vagyis lehet, hogy van csak én nem tudok róla. Ráadásul miért pont Gabriel? Ez annyira abszurd. Apu miért nevezné el bármelyik gyermekét egy külföldi hangzású névvel amikor nem is szereti azokat? Számomra ez teljesen érthetetlen.
- Ne várj! Ne menj el. Beszélgessünk még egy kicsit. - de ö már el is indult az ajtó felé, én pedig ahelyett, hogy utána iramodok, csak elkezdek mászni az ágyon az ajtó felé, és a kezemet nyújtom felé, kérlelő tekintettel. Bíztam benne, hogy megáll és végighallgat, hiszen annyi kérdésem lenne még hozzá. - Sajnálom. Tényleg sajnálom, nem tudom mi van velem. Borzalmas estém volt, és egy szörnyű rémálmo... - persze az ajtót már be is csapta maga mögött és magamra hagyott bármilyen őszintén és szépen szóltam hozzá. Ez rosszul esett. Nem akartam megsérteni semmivel sem. De kísértetiesen hasonlított arra a lányra... talán ö is a testvérem volt? Féltékenységből megöltem, mert nem akartam, hogy övé legyen az örökség? A vagyon? Sosem tennék ilyet. Még egy pár percig ültem az ágyon és csendben elmélkedtem, majd összeszedtem a bátorságom ujjaimmal megfésülöm a hajam és rendbe szedem magam. Bele megyek a játékba. Szépen nyugodtan a fürdőszoba ajtóhoz lépek majd kinyitom, majd pedig visszacsukom azt, és lépek a másikhoz ahol ugyanígy teszek. Ugyan kíváncsi vagyok mi van a folyosó végén, elvégre erre még nem jártam, de ugyanakkor a lányt sem akarom magára hagyni, talán ö is össze van zavarodva. Vagy segíthet magyarázatot találni a kérdéseimre. Végül azt az ajtót választom amelyiken ö is kiment, és nem törődök a szobával rohanok utána.

-Visszafekszem? De még fel se keltem... Esetleg veled minden rendben?
Kérdezek vissza, majd megvárom, míg kimegy a szobából.
Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha a lány után mennék. Mondjuk szerinte az lenne a legjobb, ha visszapihennék egy kicsit. Még mit nem. Pont azt kéne csinálnom, amit mások mondanak.
Inkább a lány után megyek, miután kinyitom az ajtót, meglepve tapasztalom, hogy ez ugyanaz a szoba, ami a másik ajtó mögött van. Ezek szerint, mindegy lett volna, hogy merre indulok el, mindenképp ebbe a szobába kötöttem volna ki.* Odalépek a képhez, ami most ugyanúgy van, mint a sikertelen akcióm előtt. megkocogtatom egy kicsit, hátha csak valami félreértés ez az egész, és mégse az én képem van ott. Ha a kép ugyanaz, aminek az üvegével sikeresen felvágtam az ereimet, akkor már meg is volt a tervem.
Olyan hangosan próbálok kiáltani, hogy ne ijesszem meg a lányt, de biztosan meghallja azt, hogy szólok neki.
-Hugi, idejönnél egy pillanatra? Szeretnék kérdezni tőled pár dolgot.
Nem teszem le a képet. Azt a kezembe tartva várom meg, hogy a lány, aki a kép alapján valószínűleg a húgom, visszajöjjön, vagy válaszoljon valamit, hogy merre menjek. Ha visszajön, vagy ha megtalálom, akkor a képet a kezembe tartva átölelem a lányt, és elkezdek zokogni. Meg se próbálom visszatartani.
Olyan rég láttam már az öcsémet, és a szüleimet, hogy előbb vagy útobb úgy is kitört volna belőlem, és félő, hogy olyan előtt bőgtem volna el magam, aki előtt erősnek akarok mutatkozni, de aki a rokonomnak gondolja magát, az sokkal megértőbb ezekben a dolgokban.

*Cear nem volt a fürdőben

Bár a sebek által keltett fájdalom pokoli volt, mégis, egy afféle kéjvágyat éreztem. Végre olyan élményben volt részem, amiben rabságban töltött időm alatt egyszer sem. Végre nem csak négy érzékemet, hanem mind az ötöt maradéktalanul tudtam használni. Ez számomra, ha fájdalmas érzések is voltak, végre utat enged nekem a Nirvánába, elérve a Teljes Megsemmisülést. Habár ebben az egészben az a vicces, hogy mindig is a hellenisztikus politeizmus híve voltam, és most mégis buddhista lettem. Pálfordulás? Esetleg hitehagyott lettem? Nem tudom biztosan. Azt tudom, hogy most már békében nyugodhatok, a lelkem megszabadul porhüvelyétől, elszállva a Másvilágba.
De szerencsétlenségemre a hőn áhított Nirvána kapuja helyett egy ágyba érkeztem vissza, oda, ahonnan elindultam. A Kezdet és a Vég egyazon helyekre vezetnek. Eléggé furcsa megoldás, de nem ez a legelső alkalom, hogy hasonlóval találkozom.
És most vajon mihez kezdjek? Ugyanott vagyok, és semmi sem változott. Vagy mégis?
Gyorsan kiugrottam az ágyból, és belestem az mögé az ajtó mögé, amelyik mögött a mosdót véltem. Ha semmi változás nem volt a helyiségben, akkor újból kimentem a folyosóra, leellenőrizve, hogy tiszta-e a terep. Ha tiszta volt, bár csendesen, de megtettem gyorsan az előbbi utamat, újból a konyhába jutva. Azonban most nem álltam meg sem az előbbi bárdnál, ha a helyén volt, sem a darálónál - az utóbbihoz nem is lett volna elég undorom. Így aztán az ajtóval próbálkoztam, ami a terem végében volt, és ahova sajnálatos elhalálozásom következtében nem tudtam eljutni. Vajon mi vár rám az ajtón túl? A poklok pokla? Egy halálos kelepce? Ezt csak egyféleképpen tudhatom meg: Ha benyitok.
Így aztán vettem egy nagy levegőt, és kitártam az ajtót.

// gomene //

Kissé sokkban voltam, ahogy a lányt néztem. Azonban úgy tűnt, ő úgy tűnt, ebből nem vesz le semmi furcsaságot, ehelyett rögtön számon kér. Hát azért jó kérdés, hogy mi a fenét keresek én még mindig ágyban amikor, már innen egyszer kikeltem, de ő mi a fenét keres itt, hisz elvileg leszúrtam nem? Erre most azt állítja, még meg is ígértem, hogy reggelizünk. Hát ő… most bocsánatot kéne kérnem? De várjunk, ha ő halott, akkor ő most zombi? Várjunk, én most amúgy hogy kerültem ide? Álmodtam volna csak az eddigieket? Ha igen, akkor ez egy rohadt kemény álom volt, és eléggé részletes, ahhoz, hogy saját kútfejből tök véletlenül álmodjam ezt. Vagyis csak egy magyarázat marad. Némán nézek a lány után, ahogy kimegy. Igen… túl merevnek tűnt a lány modora. Egy NPC lehet. Vagyis, még mindig a játékban vagyunk. Fújok egyet a felismerés után. Ez mindent megmagyaráz. A színeket, és azt, hogy érzékelem a dolgokat teljes mértékben. Illetve ezeket a furcsa ugrásokat. Azaz, már csak egy dolog marad. Kivinni a küldetést, hogy visszatérjek hűséges paripám mellé, aki nagy valószínűséggel, még mindig az esti szunyókálást élvezi. Nem baj. Pihenjen csak. Addig szerzek egy kis EXP-t…. Bár az arcom sokkal határozottabbnak tűnt, mint amilyen valójában voltam, de azért kikelek az ágyból. Ideje indulni. Ha nem megyek, sohasem fejezem be ezt a vackot. Arra fele nézek, amerre a lány ment ki. Egy kicsit megállok, majd elindulok felé, és kinyitva az ajtót nem a fürdő, hanem a a kandallós folyosón találtam magamat. A szoba túlfele menet ismét rápillantok a családi képre, melyen most is az én képim van. Végül odalépek az ajtóhoz, és benyitok.

//Tegnap még túl lázas voltam, bocsi  //

Te Hugi, pedig ez tuti az a kislány, aki le lett szúrva, meg ilyesmi, meg azon a síron volt egy angyalszobor is, annak volt hozzá hasonló arca, nem?  Vagy azt már csak beképzeltem volna? Mondjuk engem amúgy is a szép virágok érdekeltek, amik már nincsenek velem  Tényleg, a fogak? O.o
-Csak rémálmom volt. Meg egyáltalán ki vagy? Hééé
Eh, és már megy is, pedig az ilyesmi nem illik >< Én sem megyek ki soha, amikor még valaki épp beszél. Kipattanok az ágyból és már szaladok is utána, mert papucsot amúgy se találok, hiába nézegetem - még az ágy alatt is -, meg rá is akarok szólni, hogy ez biza nagyon illetlen volt. Már pont mennék el a kandalló előtt, mikor a Hugi szinte felsikít a fejemben.
~Saya, állj! Ezt nézd meg!~
Hmm, mit látsz?
~A kép. Azon nem egy fiú volt előtte? Most...~
Odanézek, amúgy a kép ja, most nem esett le, az imént még leesett. És igaz, most én vagyok rajta, meg egy férfi, egy nő, meg az iménti lány  Szétterül az arcomon a mosoly, Hugi, ez lenne a családom? Az igazi apum, meg anyum, meg lenne egy tesóm is még? Mert nem te vagy az, az biztos, te szőke vagy, és piros ruhácskád van, ez meg fekete hajú...
~Nem ez, ő. Emberek, nem tárgyak, Saya, ezt már Anat is mondta neked ~
Ja, igen, persze, elfelejtettem, bocsi >.> Ne árulj el neki, oké? :3
~Oké, egyébként kétlem. Bár nem lehetetlen. Én sem tudom, kik lehettek az igazi családod tagjai.~
Akkor te is azt mondod, hogy talán, igaz? Huu, biztos dúsgazdag vagyok egyébként, meg biztos még élnek és keresnek, vagy már le is mondtak rólam, biztos el lettem rabolva, és a Papa mentett meg, csak már nem tudott hazavinni. Micsoda drámai történetem lehet *.*  Na várj, a lány biztos fogja tudni, csak érjem utol, és najó, az illemsértésért sem fogom leszólni, csak meséljen nekem, hogy ki vagyok és honnan és majd el fogok menni oda és meglátogatom őket :3 Szóval én megyek utána arrafelé, amerre talán mehetett o/

//Én igyekszem, csak a napirend sokszor ellenem van  //

Jaj Istenem, olyan kis izgatott vagyok, szerintem még soha nem voltam ennyire bepörögve semmin! Mármint most akkor tényleg, mi van akkor, ha ez az igazi családom, akiket szintén elfelejtettem, mert ugye én elfelejtettem mindent, és most kezdek majd visszaemlékezni rájuk és majd meg fogom őket találni :3  Csak mondjuk akkor meg a Papa miért küldött Magyarországra és miért intézett el mindent? Vajon a Papa sem tudta, hogy kik az igazi családom? O.o
~Annyit szerintem elárulhatok, hogy így van. Oto-sama egyedül talált rád az erdőben, és nem tudta, honnan jöhettél.~
Azta  Még a végén tényleg kiderül, hogy tiszta dráma és könny a történetem. Meg majd milyen büszkék lesznek rám a céhben, ha én ezt elmesélem a többieknek, hogy már emlékszem a családomra *.*  Szerinted az Alex is rám fog mosolyogni tőle?
Jaj, de várjál... ezen a folyosón már voltunk  Lassabban is lépdelek, mert most felkészülök, de nem, nem véres egyik ablak sem, meg... jó, most már itt vagyok az ajtónál, és nem volt sehol madár. Varjú volt amúgy vagy holló, nem tudod?  Mindegy is, most nem jött, szóval valami más, mintha most minden olyan nyugodtabb lenne. Benyitok a konyhába, de most nem érzek semmi szagot.
~Nincs is itt semmi, ami annak előtte itt volt. Ez egy másik álom, most már biztos.~
Nem lehet valóság?
~A valóság a SAO, a Liberales és a többi. Nem léteznék, vagy legalábbis nem ebben a formában, ha azok nem történnek meg.~
Miért? O.o
~Mert ha ezek alapján az igazi családoddal maradtál volna, és most nem-álomként sétálnál itt, akkor egyrészt velem, az igazi valómmal sosem találkoztál volna, és most nem beszélnék a fejedben. Sőt, valószínűleg a forrásomat már rég kiszedték volna belőled.~
Miért, mi vagy te?
~Ezt már nem árulom el :]~
Ja, mert gonosz vagy ._.
Tehát akkor itt sincs semmi, ami érdekes lenne, akkor megyünk tovább, és megint kint vagyunk. De Gabby miért ment volna ki? O.o Úgy eleve vajon erre jött, nem fordult el másfelé vajon? A szám elé teszem a kezeimet és beleüvöltök a levegőbe, de nem azt éneklem, hogy "tölcsért csinálok a kezemből" - pedig amúgy ezt teszem -, hanem csak elüvöltök, hogy
-Gaaabbyyy, itt vagy?

Nem válaszolt a hívásomra.  Akkor mit is tehetnék? Vajon mit jelenthet, hogy nem válaszol? Talán nem hallotta volna? Hiszen az előbb még itt volt. Az egész ház olyan hátborzongatóan halk, hogy az nem lehet, hogy valamilyen zaj miatt nem hallotta. Nekem itt valami nagyon nem stimmel.
Benyitok a kővetkező szobába. Itt sincsen senki. Nem tűnhetett csak úgy el. Hülye vagy Cearso. Egy álomban bári megtörténhet. Igen ám, de az álmukat általában saját maguk irányítják az emberek. Akkor ez most mégsem egy álom. Ha nem álom lett volna akkor belehaltam volna abba, hogy leszúrom magam. Akkor ez mégis csak egy álom.
-EZT AZ EGÉSZET NEM ÉRTEM!!
Ordítok ahogy csak a torkomon kifér. Az előbb se kaptam a kérésemre választ, nem hiszem, hogy ezzel bárkit is felvernék a nyugalmából.  Ha ismerném az itt élőket, akkor nem is állna szándékomban, de csak annyit tudok róla/róluk, hogy nem is vesznek tudomást rólam. Ja meg azt, hogy van egy macskájuk, ami szeret felfordulást csinálni. Tényleg, ha van itt macska, akkor őt ide lehet hívni, ha már a lány nem válaszol semmire sem.
Á, úgyse fog sikerülni. Adom  fel még mielőtt egyáltalán hozzákezdenél a dologhoz. Na jó, egy próbát azért ez is megérhet. Bár már semmiben sem reménykedem…
Hangosan elkezdem utánozni egy kisegér hangját, ahogy a macskákat szokták hívni, majd fülelek hátha talán erre jön válasz valahonnan:
-Ci-Ci-Ci-cicc
Majd ezt megismétlem egy párszor.
Mondjuk az is igaz, hogy én nem halottam a csörömpölést, amit állítólag a macska okozott, de ez nem zárja ki azt a tényt, hogy ebben a házban létezik egy macska.

Miután kinyitottam az ajtót, megkönnyebbültem. ~Szabadság...~ gondoltam derűsen. Így talán véget vethetek ennek a rémálomnak, és talán idekint lesz valami, amivel visszajuthatok Aincradba.
Így aztán elkezdtem átvágni a kerten, de meghökkentem attól, amit a végében találtam. Sírok? Miért vannak itt sírok? Azt ne mondják, hogy a családnak van egy saját temetője... Mert ha ez így van, akkor egy nemesi család birtokán vagyok. Bár nemesekhez képest eléggé... visszafogottan élnek. De ez engem nem zavar.
Az egyik sír előtt viszont volt valami furcsa... A fekete-fehér színkavalkádban eléggé feltűnő volt az a koszorú. Így aztán elvettem a helyéről, hogy megnézzem, mi van mögötte. Abban a pillanatban kiesett a koszorú a kezemből és zizegve ért földet. Gabrielle Szerémy? Ez ugye csak vicc? Nekem nem volt lányom. Halott pedig pláne nem. Akkor mégis hogyan állhat itt ez a sír? És ekkor megértettem. Hm. Szóval egy egyszemélyes küldetésen vagyok. Nos, ha már küldetés, akkor gondolom valami jutalom is fog érni a végén, tehát miért ne? Csináljuk végig.
A következő, amire emlékszem, hogy újra az ágyban vagyok, és valaki belép az ajtón. Jobban mondva, nem csak valaki... Hanem az a lány, akit megöltem. Bár most kissé idősebbnek látszik. Vajon miért van itt? Bosszú? Kegyelem? Nem értem...
A zavar az arcomra is kiütközhetett, mivel a lány megemlítette. Ahogyan azt is, hogy pihenjek. Vajon mit tegyek? Pont az előbb végeztem vele kicsit fiatalabb változatban, most pedig valami reggeliről csacsogott nekem. Alternatív idő? Igen, ez lehet az oka. Nos, azt mondta, hogy megvár engem... Szóval... Miért is ne? Egy kicsit visszafekszem, így hátha álmodok valamit. És ki tudja? Talán éppen ez a kivezető út ebből a véget nem érő rémálomból...

Végül mégiscsak a lány után mentem, hisz nincs sokkalta több választásom. Egyelőre belemegyek „a játékba”, és meglátjuk mi sül belőle, ha meg nem jön össze, akkor majd megpróbálok, valami okoz kitalálni, hogy elmehessek. Talán utána még a másik folyosót is átnézhetem ismét, hogy megbizonyosodjak, róla mi különbség van a másik, és az itteni dolgok között. Az első különbség az, hogy az ajtó, amin átmentem nem a WC-be vezetett, mint múltkor, hanem ez volt az a kandallós szoba, ahol a kép elején a frászt hozta rám. Most is én vagyok rajta, de hát ez most már nem olyan meglepő… de attól még ugyanúgy a hideg ráz tőle. A kövi folyosó pedig szintén ismerős volt. Kissé óvatosan közeledek az ajtó felé. Már-már vártam a vörös placcsanást, ahogy a varjú szinte szétrobban az üvegen. Azonban ahogy közeledek a folyosó végéhez, úgy válik egyre inkább furcsának az egész. A placcsanás elmaradt. A varjú most nem akart felvágott lenni. Nos… mondjuk, ennek örülök. Legalább nem kerülget fölöslegesen a frász, bár mondjuk, a kutyának se hiányzik ez a dög. Vagy lehet ő nem respawnol mint minden más, vagy most más ablaknak fog nekimenni. Kitudja. Azonban minden gond nélkül elérem a folyosó végét, és minden gond nélkül ki is nyitom. Ahogy múltkor ez a folyosó is a konyhába vezet. körbekémlelek találok-e valakit, majd belépek végül. A vörös pleccsnyi az asztalról, és bárd a farról szintén hibádzik a darálóval egyetemben. Az innen kivezető ajtó is úgy tűnik, máshova vezet. Most lehet, hogy az előzőhöz hasonló, de más építésű házban vagyok, de sokkalta másutt? Hm… jó kérdés. Ha itt sem találok senkit, akkor kimegyek az udvarra… jobb ötletem nem révén, és a kereszteződésnél jobb irányba.

- Kérlek várj! - kiáltok még egyszer a lány után aki ügyet sem vet rám, és hiába vártam, nem fordult vissza. Eltűnt. Csak úgy itt hagyott válaszok nélkül. Rosszul esett, főleg mert még abban sem vagyok biztos, hogy mi a neve. Az arca picit ismerős, és az öltözéke is, hasonló a lányéhoz, akit... szóval igen. A két ajtón bekukucskáltam, majd végül eldöntöttem, hogy értelmetlen lenne azon az úton menni amit még nem ismertem amikor itt van egy halomnyi kérdés amire talán egy perc alatt választ kaphatnék ha követem a lányt. Hiszen testvérek vagyunk nem? A testvérek pedig szeretik egymást és válaszolnak a másik kérdésére. Hatalmasat sóhajtok, majd átlépem a küszöböt, és gondosan becsukom az ajtót. Nem szalaszthatom el a lehetőséget, ö az első élőlény akivel találkoztam amióta itt vagyok. A madarat leszámítva, de abban nem vagyok biztos, hogy élt. Vagyis egyszer élt, de nem túl sokat..
- Ha-hóó? - csak úgy visszhangzik a hangom az üres folyosón, majd megtettem az első bátortalan lépéseket. Direkt nem néztem ki ezúttal az ablakon, nem bámészkodtam, inkább csak azon voltam, hogy minél hamarabb átjussak a következő helyiségbe, ahol talán már vár rám a "húgom", hogy végre valahára elfogyasszuk együtt a reggelinket. Vagy amit csak akar. Nekem legjobban egy csésze forró tea esne most, és egy forró fürdő. De most nincs időm, sem pedig lehetőségem követelőzni, na meg persze talán éppen veszélyben forog az életem. Az a lány talán át akar verni, amiért... szóval igen, és valójában az ö testvére volt és nem az enyém, csak tudja, hogy összezavarodtam ezért meg akar most leckéztetni, és végül az életemmel fizetek majd. A lány a konyhában sincs, de nem ö az egyetlen hiányzó elem, körbenéztem, de a fegyvert sem találtam, bármennyire is kerestem. Ez nem jó. Talán nála van. Jobb lesz óvatosnak lennem. A következő ajtónál ami a szabadba vezet, óvatosan lenyomom a kilincset, és a fal mellé tapadtam, és onnan löktem be az ajtót. Elsősorban mert így láthatom ha kint rejtőzködik valaki legalább az egyik oldalon másrészről pedig mert így nem tud váratlanul lecsapni rám. Amint megbizonyosodtam arról, hogy nincs ott senki, kitártam az ajtót és csendben osontam végig az úton. Lehet, hogy tévedek, lehet, hogy nem, de ezt sosem tudom meg, ha örökké a házában rejtőzködöm, és előbb utóbb úgyis történne valami...
- Hahóóó?

//Azért nem láttad a posztokat, mert 28 volt a határidő //