[Küldetés] Neverending nightmares

Elég volt egyetlen mozdulat, és a nagyra nőtt bébiből előjött a gyilkos hajlam. Gyilkos bébi... Remek, ezek után hetekig nem merek majd elaludni. Vagy nem lenne szabad felébrednem? Mindegy valamit biztos máshogy fogok csinálni, mint eddig. Vagy nem. Még nem döntöttem el. Valami biztos lesz. Talán.

Eltünt minden és ismét ott ébredtem a szobában. Ugyanazon az ágyon. Mért kell nekem folytatnom ezt a szórakozást? Miért akar mindenki a házban holtan látni? Mért nem tudok meghalni? Mért akarok meghalni?
Nem értek semmit. A logika, az egyetlen fegyverem, ami még életben tartott, nem akart sehogy se működni, ebben a küldiben.
Csak azért sem kelek fel. Nem, nem és nem. Itt fekszem tovább az ágyban, és nem csinálok továbbra sem semmit.
Csak nézem a plafont, és gondolkozok tovább.
Mért kéne nekem bármi mást is csinálnom? Egy: Nem éri meg. Kettő: csipkebokor vessző. Három: Ha volna is értelme az egésznek, akkor sincs értelme semminek, mert a logika azt diktálja, hogy ez a küldi tele van gliccsel. Még egyszer nem akarok olyan hallani, hogy meghallok, de nem halok meg, ki van zárva. Enyiszer bőven elég volt a You are dead feliratra feleslegesen várnom.
-Elég volt. Halljátok? Elég volt.
Ki akarok innen jutni. Közben itt akarok maradni. Mehgőrjitenek ezek a falak. Nem tudom mit csináljak. Nem tudom, tudok-e egyáltalán csinálni valamit. Egy dolog maradt hátra számomra. A teljes cselekvésmentesség. Újra.

Határidő ápr. 19. vasárnap éjfél!

Lélegzet visszafojtva várakoztam a szekrényben két kézzel markolom a baltát, amit szorosan magam előtt tartva, készen arra, hogy egy gyanútlan szekrénybe kukucskáló áldozat fejét vegyem vele. Habár kétlem, hogy levágnám vele a fejét, de talán bezúzni sikerülhet. Hamarosan már hallani is a dübörgő lépések zaját. Mozdulatlanul várakozok, hogy egy kis zajt se csapjak. Ugyan támadni szándékoztam, de a korábbi "halálokra" emlékezve mégis elbátortalanodok. Megéri ezt nekem? Nem győzhetek megfelelő felszerelés nélkül egy ilyen monstrum ellen. A szörny megállt, majd tovább megy. Még egy kicsit várok, mielőtt leengedném a baltát magma mellé. Résnyire nyitom a szekrény ajtaját, és kikukucskálok rajta, először abba az irányba amerre hallottam eltrappolni a lényt, majd pedig a másikba is ellenőrzés gyanánt, nehogy kövesse egy másik.
- Sehol semmi. Elment! - suttogom, majd hangtalanul kilépek a szekrényből és gondosan vissza is hajtom magam után, hogy ne hagyjak nyomokat. Nem mintha az a dolog annyira okos lenne, hogy egy félig kihajtott szekrényajtóból lenyomozná a pontos tartózkodási helyem, vagy azt, merre is mehettem tovább. De ez már csak utólag jutott eszembe, majd végül szaporázva lépteim elindulok. A paranoia kezd úrrá lenni rajtam, folyton hátrapillantok, nehogy megjelenjen az a rémség. Utam végül a barna lécekkel elzárt valamiig vezetett. Gyanakvóan tapogatni kezdem a vékonyka fákat, és bekukkantok a réseken, hogy legyen valami támpontom, mit is akar elrejteni a kíváncsi szemecskéim elől. Fény, szépen lefelé haladva... Lépcső. Talán egy pince előtt állok. Ismét hátralesek, elgondolkodtató, hogy vissza kellene fordulnom másik út után kutatni. Hiszen a legtöbb horrorfilmben, és játékban a pince mindig valami hosszú földalatti katakombarendszerrel, vagy rengeteg rémséggel van tele. Talán van ott több szörny is. Talán tele van csapdákkal, vagy olyan szörnyűségekkel amik már tényleg sokak lennének a lelkecskémnek.
- Ezt meg fogod bánni Jun. Nagyon nagyon meg fogod bánni... - sóhajtok és lendítek a baltán és az alsó deszkákkal kezdem az eltávolítást. Pontosabban csak annyit  távolítok el amennyi elegendő ahhoz, hogy négykézláb be tudjak surranni alatta. Nem szeretnék egy kísérőt magam mellé.

//Csak azért nem írtunk mert imádjuk a korbácsolást //

Ennek a megoldásnak is megvolt az eredménye, méghozzá az, hogy az a hatalmas bébi nem a szekrény előtt, hanem az ágyban tépett szét. Ebből azt vontam le, hogy az ágyban maradni veszélyes. A szörnnyel megküzdeni se veszélytelen, ezért egy másik megoldást fundáltam ki. A másik ajtón távozok a helyiségből, talán akkor ki tudom kerülni szegénykémet. Meglepve veszem észre, hogy egy fürdőszoba van ott, ahol elméletileg egy folyosónak kéne állnia. Megvizsgálom a berendezést, és keresek egy olyan helyet, ahol feltehetőleg nem vesz észre az a hatalmas izé.
Bár a legjobb megoldás az lenne, ha elbarikádozhatnám az ajtókat, de sajnos nem találtam semmit amit az útba lehetne tenni.
Az alábbit találtam ki végül:
Belefeküdtem a kádba, és úgy tettem mintha belefúlladtam volna a vizbe, amit valaki volt szives leengedni azután, hogy rám talált.
Nem tudom mennyi esze van ennek a borzadványnak, de nem hiszem, hogy ennyivel sikerülne átvernem, de mért is strafálnám magam? Ha meghalok ugyanott fogok felébredni, ahol eddig is, és kereshetek majd egy másik útat.
Azért felvettem a lehető legmozdulatlanabb testtartást, és úgy vártam azt az ízét, hátha sikerül elkerülnöm a figyelmét.

Szépen, ügyesen elkezdtem leszedni a léceket amiket valaki nagyon profi módon felszegelt a járat elé. Minden baltacsapást  egy gyors körbepillantás követett, féltem, hogy bármelyik pillanatban felbukkan az a lény, és ismét kinyír. Nem tudhatom biztosra mennyire ment messzire, talán éppen itt van már a sarkon, viszont mint kiderült nem egy eszes szörnyeteg, ezért van remény, hogy sikerül bezárnia magát egy szobába, vagy megölnie magát egy üvegdarabbal. Az első három lécet le is szereltem lentről felfelé haladva, még kettőt eltávolítottam, és kényelmesen átbújtam a lécek alatt, remélem ennyi elég lesz, hogy a lény ne tudjon követni, vagy legalább ne legyen neki nagyon gyanús, hogy lett egy új ellenőrizhető terület. A lépcsőn lefelé haladva, egyetlen fényforrást tartottam szem előtt. Minden lépcsőfokra a legnagyobb óvatossággal léptem rá, félve, hogy akár be is szakadhat alattam. A lépcső végére érve, megtaláltam a pislákoló gyertyácskát, szerencsére fel tudtam kapni, bármennyire is tartottam tőle, hogy ezzel leleplezem magamat a mumusoknak, mégis inkább sétálok egy égő gyertyával ami ad némi fényt, mint vaksötétben, úgy, hogy nem tudom mi vagy mik vannak körülöttem. Ha megölnek megint, legalább tudni akarom mire számíthatok. A folyosón haladva még viccelődni is kezdtem magamban, hogy oldjam a feszültséget. A piros gyertyácska nagyon emlékeztet valamire... csak nem ilyent használnak a nénik meg a bácsik amikor romantikus játszadozásba kezdenek?
- Csepp-csepp - imitáltam a földre cseppenő vörös viaszdarabkák hangocskáját, megvártam amíg elpixeleződnek, majd folytattam az utam a bezárt ajtóig
- Kop kop? Van odabent valaki? - suttogtam az ajtóra tapasztva a buksim, majd ha nem érkezett válasz, elkezdtem szétnézni. A székek, asztalok alját csekkoltam le elsőnek, hiszen ha én rejtenék el egy kulcsot vagy feszítő vasat biztos felragasztanám az aljára. Sosem lehet tudni... A fotelt gyanakodva közelítettem meg, elvégre ha egy cica be tud férni alá akkor a mumus is... A fotel elé leraktam a gyertyát, majd hátrálok, és messziről pillantok be alá.
- Kukucs!

Úgy éreztem, mintha a torkomba dobogna a szívem. Ki tudja? Talán ennek a küldetésnek az erejéig még a szívemet is visszakaptam. És most hirtelen úgy éreztem, hogy ez a kicsi zaj is hatalmas lenne abban a csendben, ami most az épületet és ezt a szobát körbelengte. Közeledik.
Ne vegyél észre, ne vegyél észre… Észrevett, ez nem lesz jó így. Előre látom az újabb szorítást. Bárcsak ne lenne ilyen erős a képzelőerőm. Én most egy hulla vagyok, talán békén hagy, ha sikerül nem mozognom. Ez se vált be, és jött a megérdemelt ölelés. Mi van, ha csak barátkozni szeretne, de nem tudja visszafogni az erejét?
*Ilyen hülyeséget is csak te találhatsz ki, nem látod, hogy minden áron végezni akar veled?
Nem, nem látom, ez olyan nagy probléma lenne?
A fájdalom sajnos nagyon is igazi volt. És újra elpixelezödött minden körülöttem.
Ismét ebben az ágyban. Nincs semmi, ami rávehetne, hogy elmozduljak innen. Nincs semmim, amiért megérne küzdenem. Nincs senkim…
Dehogy nincs, és ezt te is tudod.
Lecsuktam a szemem. Három év alatt mennyire megváltoztam. Egészen eddig nem féltem a haláltól, ami azt illeti, ez a kaland se rémisztett el a megismerésétől. Ez az egész a sors iróniája talán, hogy nem kell félni a haláltól, mert talán adnak nekünk egy új esélyt. És az a ronda teremtmény szimbolizálná a halált? Nem hinném…
Egyetlen apró sugár volt csak, de akkor is azt súgta, hogy nem adhatom fel. Küzdenem kell még akkor is, ha nincs helyes út.
Harcolsz?
Nem lehet legyőzni. Maximum valamilyen csellel.
Álcázod magad?
Nem lehet átverni.
Egy dolgot nem csináltam eddig még. Használjuk ki azt a szekrényt, hátha… Más esélyem amúgy sincs igazából. Talán a fejsze csak valami elterelés, hogy azt higgyük, hogy le lehet győzni azt a valamit.
Ébredés után nem hezitálok, kinyitom a a szekrényhez vezető ajtót, majd a szekrényt is. Nem foglalkozok a véres fegyverrel, csak annyira, hogy ne vágjam meg magam vele, ahogy bebújok a szekrénybe. És imádkozok, hogy ne találjon rám az a teremtmény. Ha esetleg elmegy a szekrény mellett azonnal kiszállok a szekrényből előveszem a fejszét, és a szörny hátának vágom. Lehetőleg a gerincét megcélozva. Egy íjásznak nem létezik olyan, hogy „csak” közelharci fegyver. Számomra meg még kevésbé. Ha nem vált be, akkor csak egy megoldás marad… Eszeveszett menetben futás az ellenkező irányba.

Határidő 1 hét!

Letettem a gyertyát és biztos távolságból lefeküdtem a földre, hogy bepillantást nyerjek a fotel alatti részre, anélkül, hogy félnem kéne, nehogy valami berántson az ülő alkalmatosság alá és ott érjen a szörnyű vég. Még egy kicsit el is szórakoztam, elvégre nem számítottam rá, hogy valóban lesz is odalent valami.
- Kukucs! - pillantok, és a gyertyafényben jól kivehető testet nézegetem, mozdulatlanul hever, de ez még nem jelenti azt, hogy halott lenne. Kikapom a kulcsot, ha tehetem, és anélkül, hogy alaposabban is szemügyre venném a testet, rohanni kezdek az ajtóhoz, persze a gyertyát is viszem, majd villámgyorsan bevágom a kulcslyukba a kulcsot, nem ügyetlenkedek, és elfordítom a kulcsot. Feltéve ha egyáltalán ezt nyitja és nem lettem egy átverés áldozata. Ha bejutok az ajtón a kövi terembe ami reményeim szerint egy kijárat lesz, becsukom magam mögött az ajtót és be is zárom, hogy senki/semmi se tudjon követni. Még csak az kéne, hogy a céhházig csalogassak valami szörnyűséget... Senki sem akar nem kívánatos Reynail féle új lakókat látni a céhházban. Furin is nézne ki egy meghitt közös reggelinél egy babafejű hústorony, vagy egy szadista önjelölt kishúggal társalogni, akik bármelyik pillanatban megmutathatják a specialitásukat és a különleges bűvésztrükkjeiket, a pixelléváltoztatást... Minél hamarabb el akarom felejteni ezt a barátságtalan, kihalt házat, és a lakóit is. Micsoda mák, hogy a szülők, és az öcsike a képről nem került elő... Szépen lekopácsoltam az ajtón a gondolataimat, nem szabad ilyesmit túl hamar kimondani, vagy pedig rá gondolni mert akkor biztosan előkerülnek. Felelőtlen varázslat.

//Nem tudom, miért maradt ki tőlem ez...  //

Oké, a kulcs az tényleg ott van, fel is kapom és mennék tovább, de a Hugi megállít, vagyis, nem megállít, hanem észre se vette, hogy a karom az már megint az övé, és olyannyira ledermedt, hogy mozdulni sem tudok.
-Na má'... veled meg mi van? ><
Még csak nem is reagál, hacsak az a kis nyüszítés, ami olyan, mint valami kiscicáé, nem számít annak, és olyan fura, mert hát ugye amikor dühös, akkor vörösnek érzem őt, ha nyugodt, akkor szürkének, most viszont olyan felismerhetetlen színű, olyan... hóóóófehér O.o És érzem, hogy fél, tehát akkor a fehérség meg a félelem lesz, de biztos ritkaságnak fog számítani, mert a Hugi nem szokott félni, és most akkor előre nézek, és hunyorítok is, hogy mitől félhet ennyire, és meg is látom, vagyis először nem látom, mert a fekete szemeket a feketeségben nem szokta látni az embert, na de a bőre neki is fehér, és lassan az is előbukkan, ahogy a szemem hozzászokik a fényhez és ideje már a pontnak, igaz? Oké, ez most kérdőjel lett
~Pedig...~
Jaj ne! Ez a Gabi
~Pedig én nem is gondoltam őt ide! Pedig nem! Tűnjeltűnjeltűnjel!~
Én vagy Gabi? O.o
~Gabi, te meg úgy tűnj el innen, hogy kimászol és abbahagyod a bámulását!~
De hát ez olyan fura, ha meghalt, akkor pixelekre kéne esnie, meg a szagát se érzem, pedig nincs szeme, tehát már régóta hulla, szóval ez olyan fura O.o
~Mi vagy te, egy kib.... hullaszakértő? Most azonnal húzz el innen a francba kérlek!~
Oké-oké, igenis, asszonyom, már megyek is <.<

Nos. Sajnos nincs arra esélye, hogy szép alaposan elintézem azt az izét... de van nálam egy fegyver, és ahogy továbbmentem azt is megtaláltam, hogy mire kell aztat használni. Le is sétálok a lépcsőn. Majd be is világítom a szobát. És megtaláltam az ajtót is.
Sose értettem az ehhez hasonló escape the room típusú játékokat. Lehetne bennük annyi kreativitás, hogy ne keljen már megkeresni egy kulcsot, hogy kinyissunk egy olyan ajtót, amihez elegendő lenne a nálunk lévő fejszét használni.
De nem... keressük meg azt a kicsinyke akármit, ami nélkül véletlenül se hagyhatjuk el a helységet, és általában mindig úgy el van rejtve, hogy lehetetlen megtalálni anélkül, hogy legalább egy tucat olyan helyen kell keresgélnünk, ahova egy épeszű ember biztos nem rejtene el semmit se. Azt meg hogy véletlenül kerül valami oda ahova, még nehezebb elhinni, főleg ha az a valami egy ragasztószalaggal van felragasztva mondjuk a széktámla mögé.
De rendben, fogadjuk el. hogy ezt nekünk feltétlenül meg kell csinálnunk. Akkor is egy nagyon unalmas elfoglaltság. Kezdjük is meg a keresést. Mondjuk a szívem szerint azzal kezdeném a dolgokat, hogy mindent széthasítok a fejszével, majd a romok közt gyorsabban megtalálnék valamit, ami esetleg gyanúsan nézhetne ki.
De van egy olyan érzésem, hogy ez nem válna be...  Ezért maradt az uncsi keresgélés üzemmód. Először az asztal fiókját próbálom kinyitni, ha van neki olyanja. Ha nincs, akkor meg elkezdek benézni a dolgok alá. Gyorsan meg is van a kulcs. A fotel alatt volt, ki gondolta volna? Nem törödök a húgom hullájával, hadd pihenjen, ha azt szeretne, inkább az ajtót megyek kinyitni, ha sikerülhet. Az most a fontosabb, hogy kijussak innen.