Re: Északi rész

by **Shukaku** Szomb. Jún. 07 2014, 14:01

A sárkány újra csak bólint. A boszorkányos képbe egy pillanatra hátracsapja a füleit. Nem kérdez rá arra, hogy mit jelent az, hogy elvette Chan képességét. Felesleges rákérdeznie, hiszen akármit is jelent, tehetetlen ellene. Felesleges lenne azzal is előhozakodnia, hogy arról egyáltalán nem Shu tehet, hogy Chan átadta neki a tudását, és igazából már akkor egyértelmű volt, hogy a lány majd követi a példáját. Talán azt is ő tanította neki így akaratlanul, hogy tanítania kell. Ő a szárnyai alá vette Shut, Shu pedig ugyanígy jár el Utahimével. Persze a lány egyáltalán nem az a nagy tanító, mindössze csak segít, ha kérik. A sárkánynak azonban eszébe jut egy fontos dolog, amelyen talán elindulhat a macsek.
-Próbálkozzatok más kasztokkal. Shukakut nem az emberek érdeklik, hanem a petek. Még Anatnak is ott van Aldo, Alexnek pedig a kajmán. Nincs nagyon olyan ismerősünk, aki mellett ne lenne pet. Az ételeket is nekik készíti, és a könyvébe is róluk jegyzetel. Az idomároknak is azért akar tanácsokat adni, hogy ne legyen belőlük Elysion vagy Ilsette. Ha Chan elkezdene foglalkozni mondjuk Jay kiképzésével, vagy szerezne olyan újoncot, aki nem idomár, Shu biztosan nem csapna le rá.
Kicsit elgondolkodik, de nem jut több az eszébe.
-Egyelőre ezt a megoldást tudom.
A macskamosolyra ő is csak éles, szaggatott csipogó kuncogó vihogással tud reagálni. Ebben a kérdésben teljesen egyetértenek.
-Érthetetlenek, kiszámíthatatlanok és logikátlanok. Minden azért van, mert nem képesek irányítani az érzelmeiket.
Teljesség és nyugalom. Talán így lehetne legjobban jellemezni azt az érzést, amely a sárkány programját jelenleg betöltötte. Az Álomkelővel való beszélgetés eddig mindig eredményes volt, és pozitív változáshoz vezetett. Timidus nagyon remélte, hogy most is használni fog. Bólintott egyet, majd ő is nyújtózkodni kezdett.
-Rendben. Akkor majd várlak.
Az ablak felé pillantott, majd kérdőn a macskára.

by **Chancery** Szomb. Jún. 07 2014, 14:32

Szinte még a számat is kinyitom, bár hang nem jön ki belőle, a nevetés csupán a gondolatok útján terjed tovább. ~Más kasztot? Timidusz, Hiszame sem lenne képes megtanítani egy tűzsárkányt a jégfújásra.~
Fekete tollak bukkannak fel a puszta semmiből, ahogy arra gondolok, Timidusz például engem, egy macskát sem fog soha repülni tanítani. Bár tudok velük szárnyakat is formálni akár, működni már képtelenek. Az a szoros összesimulás, amire szükség van hozzá, túl nagy energiába kerül, és a levegő végül szétszakítja őket.
~Csanban és Sukakuban vannak közös vonások is. Ilyen az állatok szeretete, és hogy jobban értenek ahhoz, hogy kell velünk bánni, mint más embertársaikkal. Megpróbálom, amit az imént mondtál, de nem ígérek sikereket.~
Közelebb lépdelek a párkányhoz, ami alatt az ablak lapul. Két toll száll be az ablakon, s addig körözök velük az alvó lány feje felett, amíg a megfelelő szögbe nem állnak. Apró kis pihetollak, nem fogják zavarni, nem fogják ébreszteni, ahogy a hajszálai közé bújnak, s végül olyan hatást keltenek, mintha egy egyszerű hajdísszé válnának. Talán Dzsun hajában láttam hasonlót...
~Egy nap talán megtanulják.~ bizakodom. ~Sukaku még nagyon fiatal. Csan pedig lélekben szintén. Talán egy nap felnőnek és rájönnek, hogy bolondok voltak és végig hallgatniuk kellett volna ránk.~
Visszalépdelek az utca látképe felé. A sarkon túl egy alak ácsorog, és elsőre fel sem ismerem, csupán gondolatainak adatai közlik velem az információt. Sokszor mondják, hogy a virradat előtti óra a legsötétebb, de most először gondolok arra, hogy talán igazuk van.
~Lassan ideje mennem. Nem szeretem sokáig egyedül hagyni.~ -egy újabb nyújtózás, az izmok megdolgoztatása és bemelegítése. Szerencsére a tetőről egyedül is le tudok jutni, nem vagyok olyan tériszonyos, mint egyes macskák. Timidusz is már az ablak körül sündörög, talán ő is érzi, hogy ideje kihasználni az éjszaka utolsó óráit, avagy Sukaku rémálmai fognak újabb hullámot vetni... bár ebben kételkedem. Egész éjszaka nyugodtan aludt, aminek én magam is örülök, ami furcsa, tekintve, hogy nem is a gazdám.
~Nem kell sokáig várnod.~ -ígérem. Tisztába vagyok vele, hogy Timidusz szó szerint fogja venni, és nem hagyja majd, hogy megvárakoztassam. De mindent csak sorjában. Beszélek az én lüke gazdámmal, hogy hamarabb megjöjjön az esze. Most, hogy ismerem a másik oldalt is, a megoldás, no meg hogy mennyire értelmetlen az egész, szinte egyértelmű, és csodálkozom, hogy eddig az emberek észre se vették.
~Addig is vigyázzatok magatokra.~ -intek farkammal, mikor ugráshoz készülődöm, és elrugaszkodom a peremről egy fára. Onnan szépen le a fűre, és ki az utcára, egyenesen az alak felé, aki már el is fordult, hogy visszainduljon az erdő felé. Mikor közelebb érek, jövök rá, miért is nem ismertem fel elsőre.
~A cicafüleid?~
Egy mosollyal, azzal a keserű fajtával válaszol és megvonja a vállát. -Nem valók hozzám.
~24 óra múlva nem fogod így gondolni.~
Elkerekedett szemekkel néz rám. -Miért is?
Nem válaszolok neki, csupán kuncogok. Van egy olyan előérzetem, hogy nem tévedek, és egy macska előérzetei csak ritkán hazudnak.

by **Shukaku** Szomb. Jún. 07 2014, 15:05

Álom ugyan viccnek szánta a dolgot, de a sárkány természetesen elgondolkodott a kérdésen. Nem volt biztos abban, hogy egy speciális képesség, vagy egy adottság mennyire lehet elsajátítható. Shu képes volt megtanulni jó pár kifejezést az ő nyelvén, ő pedig a betűket érti, pedig egyiküknek sincs erre képessége. Lehet, hogy a tűzfújás is lehet ilyen, csak nagyon sokat kell gyakorolni. Ekkor már el is határozta, hogy megkérdi erről Falcot. Persze az eredményről csak akkor fog beszámolni a macskának, ha már megbizonyosodott arról, hogy hogyan is működik ez az egész.
-Rendben. Nem ígérsz semmit. Értem.
Magabiztosan bólint, és jól megjegyzi magának ezt az információt. Tudniillik azt, hogy valaki valamit nem ígért meg, legalább ugyanolyan fontos megjegyezni, mint azt, ha valaki valamit megígért. Csak így lehet észben tartani azt, hogy kitől mit kérhetünk számon.
-Shu sok mindenben hallgat rám. A legtöbb dologban. Amihez pedig ő ért, abban én hallgatok rá. Te azt mondtad, hogy nem akarod irányítani Chant. Pedig szerintem néhány dologban, amikhez te jobban értesz, fontos lenne, hogy irányítsd. Talán örülne is annak, hogy segítesz neki… de ezt már tényleg te tudod jobban. Majd meglátjuk.
Nyugodtan kémleli a szállingózó tollakat. Először arra gondol, hogy Álom majd megcsiklandozza vele Shut, hogy felébredjen. Talán köszönni szeretne neki, vagy valami ilyesmi. Ugyan az nem láthatja, hogy hova kerültek a tollak, de ez jelenleg nem is nagyon érdekli. Örül annak, hogy a macsek az ő társával is foglalkozik. Az utolsó szavakra bólint, és meghajlásként megrogyasztja a mellsőit.
-Köszönöm, hogy meglátogattál. Üdvözlöm Chant is. Várni foglak.
Azt, hogy vigyázzanak magukra felesleges kérés volt, hiszen Timidus mindig vigyáz a lányra is, és magára is. Persze ettől függetlenül jólesett neki, hogy Álom kifejezte ezt. Talán az embereknek nem az összes szófordulata teljesen hülyeség akkor sem, ha felesleges. Figyelte az eltűnő alakokat, majd széttárta a szárnyait, és elrugaszkodott a tetőről… és zuhant, majd hatalmas nyekkenéssel ért földet az egyik bokorban. Egy ideig bambán bámult, majd megrázta magát, és újra próbálkozott a felszállással, de az ezúttal sem sikerült. Fancsali képpel battyogott fel a lépcsőn, be a szobába, majd lerántotta a takarót a lányról.
-Végig ébren voltál.
-Naaa! Honnan tudtad?
-Nem tudok felszállni. Elhasználtad az összes kitartáspontot.
-Bocsi… ^^”
-Nem baj. Örülök, hogy hallottad.
-Hát… többé kevésbé…
-Most viszont aludj! Szükségem van a szárnyaimra. -.-

by **Cardinal** Szomb. Jún. 07 2014, 15:12

Álomkelő: Gyenge Lénygyengítő Méreg (a mérgezett mob 10%-kal több sebzést szenved el 2 körig minden találat után, maximum 3 találatig marad a pengén)
Timidus: Görbe Bot (+4 irányítás)

by **Nio** Hétf. Jún. 09 2014, 14:30

Ayse

Amilyen furcsán indult ez a mai napon, olyan furcsán is ért véget… jobban mondva szokatlanul, ami persze ebben az esetben egy igen csak pozitív dolog. Bár reggel eltévedtem és egy nagyon veszélyesnek tűnő helyen kötöttem ki, mégis találkoztam Ayse-val, aki többszöris megdöbbentett, hogy mennyire változatos lehet valaki személyisége. Nem egyszer éreztem magamat úgy, hogy Ayse le akar csapni, bár ez a nap végére nagyon is megváltozott. Tény hogy hallgatag lány,… pontosabban, ha önmagáról van szó, akkor hallgatag, de ha valami más a téma, akkor meg igencsak sokatmondó… Tele van ellentmondásokkal ez a lány annyi szent… Mindegy, hosszú a lista. Szerinte kevés olyan ember akad, aki ki tud tökéletesen igazodni rajta. Ami nem is baj, hiszen érdekes személyiséggel rendelkezik, amivel én annyira nem.
-Igen tényleg ideje visszamenni. Észre sem vettem, hogy így eltelt az idő. Hiába, ha jól szórakozik az ember, akkor az idő is ellene dolgozik a jókedvnek- nyújtottam én is kezemet mikor fel akart segíteni, majd el is fogadtam a meghívását. -Remélem hamarosan felzárkózol és megmutatod nekem, hogy hogy forgatod a kardod. Az igazat megvallva… a történetemben főszerepet érdemelsz- mentem utána mikor elindult visszafelé.
Sok minden történt ma, mégis nagyon olyan érzésem van, mintha mégsem csináltam volna semmit. Bár az igazat megvallva ez a mai nap így volt tökéletes, még akkor is, ha tele volt lustasággal. Az is igaz, hogy nagyon régen beszéltem ennyit, talán már idejét sem tudom. Viszont jól esett, az tagadhatatlan. Hosszú nap volt, de nem volt hiába. Bár legközelebb valami nyugisabb helyen is találkozhatnánk Ayse-val.

by **Ayse** Kedd Jún. 10 2014, 00:04

Érdekesnek tartottam Niot sok-sok szempontból, roppant türelmes, gondoskodó és egyszerű, mármint az egyszerű alatt egy pozitív dolgot értek. Nem hajtja túl magát, a mának él, egyedi a világlátása, szerény ugyanakkor nyitott. Nagyszerű személyiség, bár csupán alap vonásait tudtam felsorolni, egyenlőre ennyi az amiben biztosan érzem magam a lányt illetően. Amikor rólam kérdezett, nem lepődtem meg, hisz teljesen várható és logikus kérdés volt tőle, bár tény hogy tudtam nem fogok semmit sem mondani magamról… nem bizalmatlanság vagy ilyesmi csupán nem volt kedvem ilyennekkel foglalkozni, még akkor sem ha a mai nap folyamán elég sokszor törtek felszínre kinti emlékek… magam sem értem miért, hisz nem sorolnám magam a lelkizős kategóriába… nagyon nem… inkább a mai és a másnappal foglalkozok mintsem a tegnappal. Azon már nem tudok mit alakítani, de a holnpaon még igen, így ezen az elven élve élem az életem, és nem hagyom hogy a múlt békjói báremnnyire is megkössék a kezem. Sok dolgot tudok, és ezek fényében, lehetőségem sincs lassítani vagy pihenni. Nio egyetértett velem hogy lassan ideje vissza indulnunk, és meg is indultunk, elejtett egy mondatott, miszerint jelentős szerepet kaphatnék a mangájában. Ugyan elképzelni nem tudtam mifélét, de büszkeséggel töltött el már a lány gondolata is, mint ahogy az is hogy reméli hogy hamar utúlérem őket. A mind a két karommal a hajamba túrtam, majd összekulcsoltam a tarkómnál a kezem, kihúzva magam lépdeltem a lány mellett.
- Ez kedves gondolat. És ümm! Biztos lehetsz benne hogy hamar utolérlek titeket!– Mondtam egy széles vigyor keretében, de nem szaporítottam a szót. Tudtam miket beszélek, és azt is hogy miért. Amint kiértünk az erdő sűrűjéből, előkaptam a hazatérés kristályomat és miután elköszöntünk használtam. A városban rápillantottam a barát listára, és online volt. Magam sem tudom miét is ellenőriztem le, pusztán csak szoktam a modulom, melyen most legalább egy név díszelgett.

by **Cardinal** Csüt. Jún. 12 2014, 13:36

Nio: Futó *Fegyver* (+3 erő +3 gyorsaság)
Ayse: Koboldgyűrű (+2 fegyverkezelés)

by **Szophie** Csüt. Jún. 19 2014, 19:51

Szafari

A könyv fedele becsukódott. Vége. Nagyot nyújtóztam, hogy megropogtassam hátam. Régóta görnyedten csücsültem egy helyben, és igazán elgémberedtek az izmaim. Egy érdekes könyvet találtam egy régiségkereskedőnél, amelynek előnye nem csak abban rejlett, hogy lebilincselően izgalmasnak találtam, hanem még az anyanyelvemen is szólt. Ahogy olvastam, lassan a gondolataim is átkapcsoltak angolra, így a következő pillanatban rögtön szinte meg sem értettem, amikor farkasom hozzám szólt. Tényleg mintha egy olyan nyelvet hallanék, amelyet nem ismerek, vagy legalábbis nem értem. Még a sokéves gyakorlat ellenére is más volt ez, mint az anyanyelvem. Nem is szeretem épp ezért, még a szép hangzása ellenére sem. Gyorsan visszakapcsoltam a már teljesen megszokottá vált japánra, és megkértem farkasomat, ismételje meg, amit mondott, de ő addigra már rám sem figyelt, kiviharzott a szobából. Utánanéztem, majd lassan, egy ásítást elnyomva kicammogtam a szobámból. Szinte furcsa is volt a kinti szoba. A velem szemben elhelyezkedő tükörbe néztem, és megállapíthattam, szörnyen nézek ki. Nem hiába, begubozódtam a röpke ötszáz oldalas könyv mögé, és addig meg sem álltam, amíg az utolsó betűig el nem olvastam. Így hát kócos voltam, nem mellesleg pizsamában voltam, karikásak voltak a szemeim, és még a gyomrom is retteneteset kordult abban a pillanatban.
Megálltam egy csendes pillanatig a sütemény szobában, mint mindig. A legnagyobb sietésben is áldozok erre a kis apró szertartásra időt. És nem csak azért, mert fontos volt a hely számomra az ottani beszélgetés miatt, hanem mert onnan nyertem azóta az erőt, hogy túléljem. És mert annyira jó illatok terjengtek ott, hogy muszáj volt minél többel megtöltenem a tüdőmet. Hatalmasakat lélegeztem, és elégedett voltam. Immár normális ruha volt rajtam, és kócos sem voltam, a karikák is eltűntek a szemem alól.
Vezér és Yaru viharzott el mellettem abban a pillanatban, amint megfordultam. Ejnye, hogy ezek hogy egymásra találtak.. Mondjuk nem is baj, legalább egy kicsit megszabadulhatok néha a farkasomtól. Szeretem, persze, de azért az nem jó, hogy mindig ott liheg mellettem. Szükségem van egy kis szabadságra, ami azt illeti..
Csendesen végigbattyogtam a főtéren, vállamon Falattal, aki amúgy nem sok vizet zavart. Szinte el is felejtem néha, hogy velem van, annyira csendes és pici. Jókedvűen végiglátogattam pár helyet, majd egy cukrászdában kötöttem ki, amely már nagyon ismerős volt. Nem mintha nem lett volna már az összes ismert szinten az összes cukrászda ismerős számomra... Rolling Eyes

De ez most egy kissé fájó emléket ébresztett fel bennem, ugyanis itt találkoztam először Zuval. Újra lenyitottam a menüm, és megnéztem a nevét, de még mindig színes volt. Nem tudom, nem értem, mi lehet vele. Egyszerűen összezavart az egész... Küldtem neki egy üzenetet. Megint. Sok másik mellett landolhatott, és tudtam, úgysem kapok rá választ. Hol lehet? Mi lehet vele? Annyira foglalkoztatott ez a kérdés.. Miért nem válaszol nekem? Valami rosszat tettem, és most utál és ezért? Nem, nem hinném. De azt sem tudom felfogni, hogy csak így eltűnjön. Akármilyen dolga is van, egy üzenetre csak tudnia kell válaszolni. És ez már vagy a harmincadik, ha nem a századik üzenetem volt felé. Nincs okom kételkedni abban, hogy megkapta őket. És most vagy a probléma, hogy nem tud válaszolni, mert mondjuk.. le van kötve a keze, vagy pedig nem akar. Nem hinném, hogy nem akarna. De azt sem, hogy ő, aki olyan erős, bajba került volna. Meg.. ki az, aki csak úgy fogságban tart valakit, miközben életben tartja? Mondjuk.. talán Renből ki tudnám nézni a múltkori beszélgetésünk után.. Nahh jó, még belőle sem. Áhh.. Inkább nem kéne ezen törnöm a fejem megint. Leültem egy padra, és a mellettem levő virágokat kezdtem el nézni, miután sóhajtottam egy hatalmasat. Olyan élethűek voltak. Elhelyezkedtem ebben a világban, és éltem. Az elején csak játszottam a kijutásért, most viszont már ténylegesen benne éltem. Már fogalmam sincs, mi lenne, ha kin jutnák, hogy élném túl ott. Újra érezni a fájdalmat.. Talán ez esz a legőrjítőbb. Persze csak az mellett, hogy amikor belenézek a tükörbe, talán már halovány ráncok fognak sorakozni a homlokomon. Annyi év az életemből itt fog elmenni.. És amikor visszatérek, majd talán azt sem fogom tudni, mit is keresek én ott. Talán már most sem lennék képes visszamenni, vagy ha vissza is mennék, nem bírnák oda szokni. Habár a hatalom hiányzott, és be kell vallanom, még a munkám is. És talán az a rossz még ezen a helyen, hogy mindig eszembe jut, amit érzek, nem valódi. Az sem biztos, hogy amiről úgy érzem, a saját gondolatom, az az enyém. Mert mi van, ha KA a gondolatainkat is irányítja? Ha nem is én szeretem Makotot, hanem egy programozás? Ha ez az egész nincs is úgy, ahogy én érzem..? És a másik nagy probléma a hellyel: a család hiánya. Itt nem születnek gyerekek, nem öregszenek meg az emberek, egyszerűen nem valósulnak meg olyan alap életfeltételek, amelyeknek jellemezniük kell egy világot. Felsóhajtottam. Mégis úgy érzem, ehhez a helyhez leszek kötve már örökre. Talán lesz szó rólunk az újságokban. Pár ezer ember, akire olyannyira hatott a bezártság ebbe a játékba, hogy elment az eszük. Ez a pár ezer ember már végleg a saoba költözött. Ők mind ott haltak meg. De legalább fiatal testben maradtak.. Elmebajosak. Nem mintha azelőtt nem lettek volna ilyen problémáim.
Felültem, és az előttem levő kútra függesztettem szemeim. És még valami ezzel a hellyel kapcsolatban.. Néha olyannyira abszurd, és közben mégsem. Elővettem a horgászbotomat, és lendítettem. Horgásztam. A Kezdetek városa közepén. Egy kútban.

by **Miu** Szomb. Jún. 28 2014, 12:12

//Suzume//

Néztem az előttem lévő madárkát. Egy kíváncsi kis csókáról van szó, semmi különös. Lehet kicsit elszámolta magát és így találkozott a kobakommal repülés közben. Jópofa volt az, hogy válaszolt a kérdésemre. Bár lehet csak sokat képzelek bele és más baja van. Egész közel van hozzám. Ő is egy olyan madárka aki tűri, ha az ember közel van hozzá és nem röppen el csak ha megakarod fogni, mert azért még sem hülye. Lehet közel jön, de nem olyan buta, hogy hagyja magát elkapni. Érdeklődve figyelem a kis csókát. Már jó ideje itt van. Pedig eddig tapasztalatim szerint, ha rövid időn belül nem talál a madár valami nasit vagy dobsz neki valamit ,akkor hamar gyorsan tova röppen. Ez a kis csóka pedig itt szökdel már egy ideje előttem. Majd bekövetkezett az amire nem számítottam. A madárka még közelebb jött és megpiszkálta cipőm. Ezt követően, pedig meghúzgálta a ruhám is. Meglepetten figyeltem és nem ugrándoztam, nem áll szándékomba halálra rémíteni ezt a kismadarat. Mikor felröppent a vállamra még inkább meglepődtem. Ilyen közel még tényleg nem jött hozzám egy madár sem, kivéve az emberhez szokott, kedvenc ként tartott papagájok. Felröppent a vállamra és mit sem törődve velem neki kezdett tollászkodni. Én se foglalkoztam vele különösebben. Az igazat megvallva én már haladnék tovább hazafelé. Már épp ott tartottam, magamban, hogy fogom és elhessegetem a barátságos madárkát és megyek tovább. A kezem már indult is felé, de végül fél úton meg is állt. A kismadár megszólalt. Meghökkenve pillogtam rá egy ideig, majd körbe néztem. Sehol senki. Legalább őrültnek senki sem fog nézni, ha neki kezdek társalogni egy madárral.
-Ez most valami fura küldetés akar lenni vagy az én fantáziám ennyire élénk? Esetleg egy pet lennél? De akkor meg merre hagytad a gazdádat?
Kicsit elgondolkoztam a feltett kérdésén. Ezek után mondjam azt, hogy nem. Igazából ez a játék maga egy mese, ha úgy nézzük. Egy mese aminek az egyik szereplőjévé váltam. Aki nem a főszálat viszi, de egyike a sok kis mellék szálnak és történetnek.
-Ha úgy nézzük, maga ez a játék is egy mese. Miért ne hinnék bennük?
Elhallgattam és kíváncsian néztem a vállamon pihenő madarat. Vártam miképp folytatja a történet szálát, amit elindított.

by **Suzume** Szomb. Jún. 28 2014, 13:38

MIU

A lány nem hessegetett el és hagyta, hogy egész közel merészkedjek hozzá sőt, még a vállára is fel tudtam röppenni. Meglepte őt az, hogy megszólaltam és ez nem is akkora csoda. Bár egy játékban minden megeshet de lehet ős is egy azok közül a butácska játékosok közül aki folyton elfelejtik, hogy egy mmo-ban vannak.
- Nem vagyok pet, se nem a fantáziád szüleménye. Küldetés lennék? – Kérdezem sejtelmes hangon. – Én egy tündérmese részese vagyok! Egykoron én is ugyan olyan ember voltam mint te. Sok dicsőséges csatát megnyertem. Hírnevet szereztem, megbecsülést, vagyont! De ez mind elveszet. Egy gonosz boszorkány tőrbe csalt! Átvert engem. Testemet elátkozta és ezzé az akármivé alakította. – Adtam elő magam teljes beleéléssel. Hangomban egyszerre jelent meg a düh és az elkeseredés. – Elvette mindenem és a nevem örökre a feledésbe taszította. Csak akkor nyerhetem vissza az eredeti alakom ha valaki megcsókol. Egy olyas valaki aki hisz még a tündérmesékben. Te ilyen vagy igaz? Hiszel még a mesékben és képes vagy megszabadítani évek óta tartó szenvedésemtől? Könyörgök neked! Old fel az átkot! – Könyörgök a lánynak. Éj fekete szemeimmel az övébe nézek olyannyira, hogy látom magam visszatükröződni a szembogarában. Azt a madarat amivé váltam. Csupán a mesém és az igazság között annyi volt a különbség, hogy szabad akaratomból változtam át nem egy büdös banya által. Vajon tényleg hajlamos lenne megcsókolni egy madarat? Lássuk mennyi segítő készség szorult a lányba.

by **Miu** Hétf. Júl. 21 2014, 14:25

Hallgatom mit csicsereg nekem a madárka. Egész jól adja elő magát. Egy tündérmese része, egy gonosz boszorka aki elátkozta. Hol itt az átverés? De lehet nem is átverés, hisz ebbe a játékba aztán vannak furcsa dolgok. Most ne higgyek neki, miután volt szerencsém látni egy Pegazust és egy elég szerencsétlenül végződő sétarepüléshez is volt szerencsém vele. Meg ott volt az küldetés, ahol egyik pillanatról a másikba újabb és újabb furcsa helyeken kötöttem ki. Akkor miért ne lehet egy ilyen történet is a játékba mint ez a mese ami elhagyta a madárka csőrét. ~Te lány! Hihetetlen, hogy te mindig mindent elsőre elhiszel!~ Szólalt meg egy hang a fejembe. ~Most miért? Ebből bajom nem lehet. Vagy igen?~ Vágtam vissza a bennem felszólaló hangnak. ~Bármiből lehet bajod. Vagy bármi egyéb. Nem jártad még meg elégszer a jóhiszeműséged miatt?~…Most saját magammal tervezek vitát indítani. Inkább hanyagolom most, mert az eltarthat egy ideig, mire kiveszekszem magam a tudatalattimmal. Ha vitába szállok magammal sose fogunk végezni, én vagyok a legádázabb ellenfelem…Bár hinni a mesékben. Nem igazán tudom, hogy melyik parton horgonyzok. A hitetlenek vagy a hívők partján, én inkább a két part között hánykolódom a kis hajómmal…De vissza a madárhoz. Elég elkeseredettnek tűnik, tényleg nem tudom, hogy higgyek e neki vagy sem. Körbe sandítottam a környéken. Sehol senki, legalább közönségem nincs. Nem bízok abban, hogy bármi történne.
-Hát…Én, nem tudom, hogy mi lesz. Azt se tudom miben higgyek. De egy próbát megért, maximum tényleg nem történik semmi…
Oda tartottam a kezem a madárnak, hogy röppenjen át a vállamról a kezemre. Ha megtörténik, akkor egy kis ideig még farkas szemet nézek vele és veszekszem magamban egy sort, majd mély levegő és adok egy csókot a kis madárka csőrére…Lesz ami lesz. Remélem azért épségben megúszom a kalandot és tényleg nem egy csúnya átverés áldozata leszek.

by **Suzume** Szomb. Aug. 02 2014, 21:39

Egyre jobban élveztem ahogy előadtam az én kis mesémet. Próbáltam minél nagyobb átéléssel eljátszani a szegény szerencsétlenül járt játékost akit megátkozott a csúf boszorka. Mondjuk meg is lepődnék ha nem lenne már egy ilyen küldi. Biztos ha alaposabban szétnéznék a küldetés táblák között találnák valami hasonlót. Bár most, hogy így belegondolok volt az a fa aminek ugyan ez volt a küldetése vagy mi a szösz. Közben látható volt a lány civódása. Megtegye? Ne tegye? Én csak kérlelően csipogtam aminek egyébként semmi értelme nem volt hisz az előbb még rendesen beszéltem neki. Kinyújtotta a karját, hogy rá röppenjek én pedig meg is teszem. Majd szépen közelebb hajol hozzám, én behunyom madár szemeimet és érzem ahogy egy csókot nyom a csőrömre. Lassan nyitom ki a szemeim, egy kis hatásvadászatot elérve vele. Meg igazából nem is tudtam eldönteni mit tegyek ezután ám végül akaratlanul is nevetésbe törtem ki. Leszálltam a lány kezéről és visszaváltoztam az eredeti alakomba.
- Bocsi, bocsi! – Szabadkozom a hasam fogva a nevetéstől. – De nem hittem volna, hogy tényleg megteszed erre mégis! Vajon messzebbre is hajlandó vagy elmenni? - Fejezem be a nevetést és hangom a kérdéskor azonnal lágyabb, sejtelmesebb lett :3
- Remélem nem haragszol meg nagyon? Csak annyira unatkoztam, gondoltam feldobom egy kis csínnyel. ^^ - Mentegetőzőm már ha ezt lehet annak nevezni. Néztem bocsánatkérően a lányra. – Én már csak ilyen fura szerzet vagyok ha unatkozom, speciel arra készülök, hogy kifogok valami állatot a város kútjából. – Avatom be őt a tervembe, amit kb négy másodperce találtam ki, hogy megláttam a kutat a lány mögött. – Kíváncsi vagyok lehet-e fogni valamit benne. Gyere, engesztelésül főzök neked valami finomat abból amit fogok. – Ajánlom fel neki és azzal oda is megyek a kúthoz és belelógatom a pecabotot. Mostanában úgyis elég gyakran teszem...

by **Tachibana Makoto** Kedd Dec. 23 2014, 23:28

Szophie

Három nap, este hét óra. A direktívák világosak voltak, én magam pedig ezt a három napot a céhházban töltöttem. Mármint a sajátomban, nem pedig a templomban :] Most biztos azt gondolod, hogy lamentáltam a történteken, de ez egyáltalán nem így volt. Úgy gondoltam Szophiera, mint bármikor máskor. Reggel, délben, este körülötte forogtak a gondolataim, csupán annyi különbség volt, hogy gyakrabban jutott eszembe, mint általában. Főleg az a szó, amit akkor hallottam meg, amikor készültem kilépni a lakásból. Magamban még feleltem is rá: "tudom" :] Nagyjából azt is sejtettem, hogy ő mivel foglalkozott ezen három nap alatt, ahogy mindennek, ennek is volt egy lélektana. Amit én nem követtem. Nem azért, mert egy érzéketlen disznó vagyok, hanem mert a helyén kezeltem az eseményeket. Úgy véltem, ez nem az a konfliktus volt, ami veszélyeztette a kapcsolatunk, vagy legalábbis az érzelmeink semmiképp. Ha pedig az érzelem a helyén van, úgy minden kár helyreállítható, és minden seb begyógyítható, ami esetleg keletkezik.
Természetesen nem holmi hóbort vezérelt, amikor időpontot és helyszínt választottam. A kupolás edzőterem azért is volt fontos, mert itt biztosan eszébe jutnak az első közös emlékeink, de tulajdonképpen abból a szempontból ez lényegtelen volt, hogy ugyanilyen hatással lenne Friben, vagy éppen a tafti fogadó, ahol majdnem egy éve először lettünk egymáséi. A mozgatórugó inkább egy közönséges természeti jelenség volt. Az éjszaka ugyanis ma felhőtlen volt, és a Hold majdnem teljes fényében ragyogott, sugarai pedig pontosan a kristálykupolára estek, az pedig úgy szórta szét a fényt, hogy ne kelljen a fáklyákat használni a terem bevilágításához. A medencében térdig ért a víznek nevezett folyadék, én pedig a partján ültem, az ezüstös holdfény közepén sütkérezve. Itt volt a legintenzívebb a világítás. Egyetlen szál nadrág volt csak rajtam, akárcsak a birkózásunk idején, vagy éppen az utolsó találkozásunk alkalmával. A kezemben pedig... egy szál fehér rózsát tartogattam, hiszen békülni kívántam vele. Így vártam rá... tudom, gonosz vagyok :]

by **Szophie** Szer. Dec. 24 2014, 13:18

Három nap.. Semmi. Főleg, ha az embernek sok dolga van. És én kezeskedtem arról, hogy sok dolgom legyen. Ha ezt nem tettem volna meg, mára már nem az őrület határán lebegnék, hanem talán már át is léptem volna azt. Tényleg nem volt időm átgondolni semmit. Mármint semmi olyat, amit fontos lenne. Igazán butácska kis dolgok kötötték le az elmémet, de azok persze a nap 24 órájában megtaláltak, és kínoztak. Csak egyszer kellett volna figyelmemet a kérdésekre összpontosítani, és átrágni magam rajtuk. Ám sosem jutottam el odáig, hogy ezt valóban megmerjem tenni. Halogattam a dolgot. Egészen addig, amíg le nem telt az időm.

Persze, hogy az utolsó pillanatban kezdtem el gondolkodni olyan alapvető dolgokon, mint az, hogy egyáltalán elmenjek-e a találkára. Pedig ha ezt már előre tisztázom, és mondjuk a "nem" véleményére jutok, sok-sok fölös aggodalomtól megkímélhettem volna magam. Vagy ha mondjuk.. Időt kértem volna. Az is egy lehetőség lenne, és egyébként még most is megtehetném.. Persze. Már ha ahhoz nem kéne üzenetet írnom neki, amihez rá kell néznem a nevére..
Bár jobban belegondolva lehet, egyszerűbb lenne a nevére nézni, mint a szemébe.

Nos.. Ha az elmúlt napokban komoly erőfeszítéseket kellett tennem azért, hogy ne gondoljak rá, ez ezekben a pillanatokban épp ellenkezőleg történt. Voltaképp ahogy haladtam végig az úton, próbálva felidézni, merre is mentünk akkor, régen, minden járt a fejemben, csak ő nem. Azért a mézes tejes kulacsom egyszer-egyszer meghúztam.>< Majdhogynem jó kedvem lett, miközben azon filozofáltam, vajon kinek mit vegyek Karácsonyra. Az ünnep is nemsokára itt lesz. Meg a boss harc is.. Vajon a frontosok vannak olyan elvetemültek, hogy az első próbálkozást az ünnep napjára tegyék? És vajon a játék tervezői képesek úgy belenyúlni a rendszerbe, hogy abban az esetben mikulás sapka legyen a bosson? Esetleg lyuk helyett jászolból jöjjenek elő a pókok?

Egyszer csak megpillantottam magam előtt a keresett épületet. Még épp időben. Nem akartam késni. A díszes kapuban megálltam, és elfogyasztottam a maradék mézes tejemet, mintegy utolsó erősítésként, majd úgy léptem be. Sóhajtva sétáltam fel a rövid lépcsősoron, végig a pajzsos folyosón.. Majd megálltam. Nem azért, mert féltem volna belépni. Nem azért, mert vissza akartam fordulni. Abban a pillanatban nem éreztem mást, csak egy csöppnyi kíváncsiságot, meg a már-már jellemző ürességet. Egyszerűen csak megpróbáltam elképzelni, mi is várhat odabent. Természetesen nem sok sikerrel. Átöleltem magamat, aktiváltam a lopakodás jártasságom, úgy pillantottam be, kikukucskálva a kapu mögül.

Tudtam jó előre, hogy akármilyen elhatározások is születtek bennem az előző napokban, azok mindenkivel szemben hatni fognak, kivéve őt. Nem tudom, ennek hogy kéne normálisan zajlania, de azt tudtam, hogy nekem csupán a másokhoz való hozzáállásom változott meg. Tachibana legbelül továbbra is Makoto maradt számomra.
Lélegzetvisszafojtva néztem, és csak néztem, és néztem.., örülve már csak a látványának is. És újra megtapasztalva az érzést, hogy én mennyire is senki vagyok voltaképp. Egy semmire sem jó vacak.
Gondolatban az ölébe ültem, átöleltem, magamhoz húztam. Egy másik gondolatban pedig felpofoztam, és utáltam. Mindig ez a kettős érzés jellemez vele kapcsolatban..

by **Tachibana Makoto** Szer. Dec. 24 2014, 18:00

A szemem sarkában lévő óra elérte a 18:59:59-et, és a következő másodpercben bekövetkezett a várva várt váltás. A tekintetem még úgy is újra a bejárat felé suhant, hogy tisztában voltam vele, vajmi kevés esélye van annak, hogy másodpercre pontosan érkezik. Irreális elvárás volt, természetesen nem jelent meg karcsú, törékeny, de vonzó alakja, sziluettje, vagy árnyéka. Továbbra is egyedül üldögéltem, félig-meddig arra figyelve, hogyan csiklandozza a lábszáramat a langyos víz. A figyelmem másik fele azonban körülötte forgott. Hiányoltam, vágyódtam utána. Három napot töltöttem el nélküle, és bár voltak ennél hosszabb időszakok is, amikor nem találkoztunk, most ez a három nap is rendkívül hosszúnak tűnt, így visszagondolva rá. Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy kiléptem a szobájából. Most semmi mást nem kívántam, csak azt, hogy belépjen azon az ajtón, és ahogy meglát, felém iramodjon, átgázoljon a vizesárkon és a nyakamba ugorjon, én pedig megölelhessem és megcsókolhassam. Mintha mi sem történt volna. Úgy véltem, hogy talán benne is leledzenek hasonló gondolatok, mármint semmissé tenni a kiakadását. És ami engem illet, én képes lettem volna úgy folytatni, mintha mi sem történt volna, hiszen tulajdonképpen az én szememben nem történt semmiféle tragikum :]
Mikor újra az órára pillantottam, már öt perccel elmúlt hét óra. Még mindig nem láttam, de nem aggódtam. Egy kicsit sem. Tudtam, hogy el fog jönni, ha másért nem, kíváncsiságból. De nem azért fog eljönni, hanem mert látni kíván. Mert szeret. Elmosolyodtam, majd megpörgettem az ujjaim között a virágot. Elképzeltem az arcát, ha meglátja a kedvenc virágát, de vajmi kevés volt az esélye annak, hogy mindent elfeledve átöleljen, és megköszönje. Persze Szophie esetében ezek a halvány esélyek nem jelentenek semmit. Ő minden elvárásomat képes teljesíteni, és egyiket se, akár egyszerre is.
- Meddig rejtőzködsz még az ajtó mögött? :] - harsant a hangom visszhangosan. Eleget vártam, most már egészen biztosan itt van. Nem láttam, hiszen az ajtó árnyékba borult, és nem is érzékeltem a jelenlétét. De itt volt. Tudtam biztosan. Másképp nem lehetett :]

by **Szophie** Szer. Dec. 24 2014, 21:53

Jó volt elképzelni. Még jobb lett volna megvalósítani. És igazából nem is volt túl sok dolog, ami megakadályozott abban, hogy a karjaiba rohanjak. És ahogy néztem, és néztem, egyre kevesebbnek bizonyult csak a látványa, habár közben ez is rengeteg volt.
És mégis.. Nem léptem elő rejtekemből, és nem cselekedtem azt, amit a nagyobbik részem akart. Mert ott volt a másik részem, akinek megsértette a büszkeségét. Másodszor. Amikor tudja, hogy ez mennyire rettenetesen kiakaszt.
Na meg persze ott volt az a buta érzés, hogy egyáltalán nem érdemlem meg. Hogy semmit nem tettem a kapcsolatunkért. És hogy mind külsőm, mind belsőm alkalmatlan arra, hogy azt nyújtsa, amit szeretnék neki adni.
És jelen állapotban ez az utolsó okozta bennem a legnagyobb problémát, miközben néztem azt a tökéletességet, ami egyébként Tachibanát jellemezte. Mindenben. Nem hiába.. a tökéletesnél kevesebbel sosem értem be, ez semmiben sincs másképp.
Megszólalt, és ez olyan váratlanul ért, hogy önkéntelenül is összerázkódtam, hátrébb léptem. Ha a látványa már nem volt elég, most megkaptam mellé a hangját is. *-*
Viszont figyelnem kellett sajnos a szavai értelmére is. Ehh, tehát lebuktam. Vagy mondjuk úgy: semmit nem ért a lopakodásom. Valószínűleg rendelkezhet észlelés harmadik szinttel is. Vagy többel. Hehh. Ő mivel nem rendelkezik? Rolling Eyes

Persze a tökéletes barátnőn kívül. >.>
Nem volt értelme tovább a lopakodásomnak, így hát ki is kapcsoltam azt. Egyszerűen csak visszaléptem, és félénken kidugtam újra a fejem az ajtó mögül. Jobban nem mozdultam. Nem is szóltam. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék még. Már nincs semmi igazán. Megtettem azt, amit meg akartam, és megtörtént az, aminek meg kellett.

by **Tachibana Makoto** Pént. Dec. 26 2014, 03:10

Most már éreztem is. A jártasságom okán a szemem zöldes árnyalatban izzott éppen, és a túloldali fal mögött egy rejtőzködő alak jelenlétéről tájékoztatott a rendszer. Ez természetesen lehetett volna más is, de ide más nem járt rajtam és azokon kívül, akiket idehívok. Habár a többes szám jelen esetben értelmetlen volt: csak neki mutattam meg ezt a helyet. Friben után döntöttem így, hogy ez az épület kettőnk titka marad. Elvégre búvóhely volt ez számomra, nem adhatom csak úgy, bárki tudtára :] Szophie volt az egyetlen, akiben teljesen megbíztam, habár néha elgondolkodom azon, hogy még egy ember is sok. Viszont benne nem lehetett nem megbízni. Hiszen most is eljött :] Nem lehetett más, és nem csak azért, mert csak ő tudott erről az épületről. Az én tulajdonommá lett, és csak az jöhetett be a kapun, akinek én megengedem. A listán csak ő volt rajta :]
Félénken dugta ki a fejét az ajtófélfa mögül, innen úgy festett, hogy hozzásimul a falhoz, és azt ölelgeti. Helyettem. Nem maradtam ülve, talpra álltam és kijöttem a medencéből. Megtettem néhány lépést felé, de nem mentem közel, még így is méterekre álltam meg tőle, és féltérdre ereszkedtem. Lehajtottam a fejem, a rózsát pedig feléje nyújtottam.
- Köszöntelek a birodalmamban, Hercegnőm. Kérlek tisztelj meg jelenléteddel és fogadd ajándékomat, szerelmem jelképét – szólaltam meg újra, színpadias hangnemben. Mozdulatlan maradtam, arra várva, hogy mit tesz: közelebb merészkedik-e, vagy esetleg továbbra is közénk kívánja tenni a métereket és a falat. Azonban ennek a résznek itt vége volt. Ha közelebb jött, és esetleg a virágért nyúlt, azt váratlanul elhúztam a kezei elől és a számba tettem a rózsa szárát, a finom kis kezecskét pedig gyengéden megragadtam, hogy egyfajta zene nélküli táncot kezdeményezzek. Ha viszont nem, úgy kénytelen voltam tovább fűzni a szavakat egymásba.
- Folytathatjuk a bújócskát azzal, hogy elfordulsz és elszámolsz húszig csukott szemmel. Esetleg birkózhatunk is. A fogócskát viszont nem ajánlom, abban túl jelentős az előnyöd :] – emeltem fel a fejem ebben az esetben, és mosolyogtam rá a lányra. Azonban választásától függetlenül volt egy fontos kérdésem, ami nem tűrhetett halasztást.
- Megtaláltad a választ a kérdésimre, Szophie Iryana? – hangom lágy volt és gyengéd, barátságos és hívogató, pont úgy szólt, ahogy mindig, mikor szerelmes szavakat suttogtam hozzá.

by **Szophie** Pént. Dec. 26 2014, 23:59

- Ö.. Szi.. szia. - nyökögtem összezavarodottan, amikor biztosan láttam, hogy észrevett, és elindult felém. Egy csöppnyit még visszább húzódtam, de azért a fejem lényeges része - értem ez alatt az orromon felüli területet - kilátszott. Csak mert sajnos nem tudok átlátni a falakon. És valamiért le nem mondtam volna azokban a pillanatokban a szemem világáról, inkább minden másom, csak nézhessem. Az még.. most is szabad. Az mindig szabad. Főleg a holdfényben és félig vizesen.
- Nem annak illik ajándékot hoznia, aki vendégségbe jön? - tettem fel a bugyuta kérdést, csak hogy valamilyen reakciót mutassak. Egyébként mozdulatlan maradtam, habár elidőzött tekintetem a rózsán. Fehér volt. És azon kívül, hogy a kedvencem, a jelentése is információval bírt. Legalábbis ha tőle kapom, biztosan. Az elmúlt hónapokban beszereztem pár könyvet és cikket ilyesmiről, de sokban sokféle jelentést tulajdonítottak egyes növényeknek. Természetesen a fehér rózsáról mindent tudtam, hisz az a kedvencem. Viszont elég tágas, és.. jelen esetben sokféleképpen értelmezhető jelentése van.
Szoktak bocsánatkérést is kifejezni vele. Mint ahogy ezt annak idején még Makototól tudtam meg. Viszont jelenti az ártatlanságot, a tisztaságot, a bájt, a nyugalmat, az igazságot, és a barátságot is. Az erkölcsöt, a tiszteletet. És még a lelki szerelmet is. Míg a vörös csupán csak a testi vonzódást. Mélyebb értelmezésben, persze.
A játékokra vonatkozó javaslatain is eltöprengtem, de mindegyikben rejtett veszélyt láttam, így hát egy másik lehetőségen próbáltam agyalni, ám ezt félbeszakította egy igazán.. hogy is mondjam... félelmetes kérdés.
- Ööö.. - gondolkodtam el, erre mit is felelhetnék. - Játsszunk csendkirályt! Enyém az utolsó három szó, fűz, fa, bokor! - hadartam aztán, és éreztem, hogy elsüllyedek. Ha lehetett volna olyat, biztosan még jobban elbújok. Csak hát a látásom nem akartam továbbra sem akadályozni. Igazából legszívesebben megkérdeztem volna, hogy "mégis milyen kérdést?", tettetve, hogy én nem tudok semmifajta kérdésekről. Csak hát azért mégsem mondtam ezt így ki. És igazából rögtön rá is vághattam volna, hogy nem, hisz ez így is van. Nem találtam meg.. El sem gondolkodtam rajta. Még egy próbálkozást tartottam kivitelezhetőnek: az időhúzást. Majd most akkor átgondolom....... .... ... Vagy mégsem.

by **Tachibana Makoto** Kedd Dec. 30 2014, 21:49

Szophie most a félénk kislány volt a nagy, félelmetes bácsi előtt, akivel igazából közvetlennek kéne lennie a viszonyuknak, de mivel még idegenek egymásnak, így a kisebbik fél bizonytalanná válik, hogy vajon mi is lenne az illendő viselkedés. Más kérdés, hogy a köztünk lévő viszonynak nem felelt meg, de most azon kívántam a legkevésbé gondolkodni, hogy miért ilyen reakciót adott rám a lány, mi okozta a különös viselkedést. Most, hogy itt volt előttem, és csak egy karnyújtásnyira volt, hogy csak egy fal választott el minket egymástól, minden más lényegtelenné vált számomra.
- Te itt nem vendég vagy, hanem a ház úrnője :] - válaszoltam kérdésére továbbra is féltérdre ereszkedve, és csupán óvatosan fel-felnézve rá. Nem jött közelebb, úgyhogy továbbra is nélkülöznöm kellett az érintését, bármilyen fájó is volt ez számomra. És ami azt illeti, ez egy felettébb kínzó érzés volt, hogy hallhattam a hangját és láthattam legalább a szemeit, íves homlokát és selymes haját. A többit pedig hozzáképzeltem, hiszen sziluettjének minden apró részletét ismertem és egyben imádtam a lábujja hegyétől a feje búbjáig.
A csendkirály hallatán halk kuncogás hagyta el a számat, és lassan felemelkedtem, álló helyzetbe tornásztam magam. Úgy döntöttem, eleget teszek a kérésének, hiába voltam tisztában vele, hogy csak az időt kívánja húzni. Hogy semmiképp se szólaljak meg, a rózsát az ajkaim közé vettem, majd mutogatni kezdtem. Rajzoltam egy szívet a levegőbe, olyan nagyot, amekkorát csak tudtam, majd széttártam karjaimat, és könyörgő tekintettel pillantottam rá, hogy jöjjön közelebb. Hadd ölelhessem meg. Nem tartottam jó ötletnek odamenni, abból csak fogócska lenne, amiben biztosan veszítenék, bár... végül is hová menekülne? Azért jött ide, mert találkozni kívánt velem :] Ha nem engedett a kérlelő kiskutyaszemeimnek, akkor megtettem feléje az első lépést. Majd még egyet. És még egyet. Fenyegetően közelítettem feléje, hátha földbe gyökerezik a lába, és akkor egy hirtelen mozdulattal elkaphatom és magamhoz húzhatom végre, de ha elfut, akkor sem estem kétségbe, és utána eredtem. Ha fogócskának fogja fel, akkor élvezni fogja :]

by **Szophie** Szomb. Jan. 03 2015, 21:42

Öhmm.. És hogyan is szóltak pontosan azok a kérdések? O.o Kety-kegy, telik az idő. És így három nap távlatából még mindig - vagy már - semmi erőm visszagondolni az akkori szavaira. Nem. Elfelejteni nem fogom. Csak egyszerűen kitörlöm az emlékezetemből. De.. ez nem megy, ha fel kell elevenítenem. Félek. Egyszerűen nem merek visszagondolni. Nem akarom, hogy azok a szavak az eszembe jussanak, mert elbőgöm magam. És meg kell próbálnom erősnek lenni, még ha tudom, hogy ez mellette lehetetlen feladat.
Már most remegett a lábam. És a szívverésem egyszerre volt gyorsabb, mint átlagosan, és közben mégis kihagyott egy-egy ütemet. Elég volt csak rá pillantanom, hogy egyszerre legyek boldog, és éljek át kínokat. De van valami, amit nem engedhetek. Ha emlékszem a kérdéseire, ha nem. Voltaképp Zuval is jól alakult a kapcsolatom, nem kell közöttünk sem problémáknak lennie. Csak egyszerűen rá kellett jönnöm, hogy az életemből ki kell hagynom a férfiakat. Nem mintha terveztem volna valaha is komolyabban bevonni őket. Érdek házasság. Ennyi a nagy terv.
Elnevettem magam, ahogy figyeltem a mutogatását. Kis lökött. Teljesen érthető, miért szerettem bele, és miért megy el vele akármikor akármelyik lány. Minden mozdulatában van valami érdekes, vicces, aranyos, csodálatos.. Ahjj..
Megráztam a fejem, jelezve a tiltakozást, majd nyelvet öltöttem rá. Akkor vegyük játékosra a dolgot, nem bánom. Amúgy sem igazán fogok ilyesmit csinálni az elkövetkező időben, úgy érzem. Mármint játszani persze, fogok. Azt mindig, hisz ebben a három napban is megtettem. Jó gondolatelterelő. Viszont ebben a nyelvöltögetős formában aligha. Nem tenne jót a határozottságomnak. Kivéve talán néhány kivételes esetben. De most, úgy döntöttem, megengedem magamnak. Mellette egyébként is oda minden elhatározás, vagy értelmes gondolat..
Vártam. Arra, hogy a közelembe érjen. Nem tudtam igazán, mit is tehetnék. Egyáltalán azt nem tudtam eldönteni, miért is vagyunk itt. Legalábbis azon kívül, hogy a kérdéseire megadjam a választ. Én már találtam célt, a barátkozást. Innentől van értelme maradni.
Azért meglepő volt, ahogy magához húzott. Az illata egy pillanatra túlságosan is elkábított. Egy szépséges álmom teljesült, amikor újra ilyen közel kerülhettem hozzá. De ezt a varázst magamnak kellett megtörnöm. Egy határozott mozdulattal toltam el magamtól, és nyújtottam felé a kezem kézfogásra.
- Szia! A nevem Szophie Iryana, örvendek. - mosolyogtam rá. Kezdjük elölről. Annyi módosítással, hogy most nem vagyok mérges, mert más lány combját simogatja. Most egyáltalán fogalmam sincs róla, ki ő. És most teljesen más befejezést kanyarítok.

by **Tachibana Makoto** Vas. Jan. 11 2015, 21:15

Nem mozdult. Örültem neki, széles és őszinte mosoly költözött az arcomra. Magamhoz vonhattam, átölelhettem, érezhettem a teste melegét, a vágykeltő illatát, mindenét. Egyszeriben boldoggá váltam, enyhült a hiányom, a függőségem. Elvégre az még most is igaz volt, a csókjai függője voltam. Most azonban már nem csak a csókjai tartoztak ebbe bele, hanem az egész lénye. A hangja, a gondolatai, a szavai, és minden porcikája is. Máskor is nélkülöztem már három napig, de még sose hiányzott ennyire. Most már tudtam, hogy jól van, önmaga volt, hamisítatlan önmaga. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, leheletemmel távozott az aggodalmam iránta. Ő volt az egyetlen személy, aki iránt képes voltam ilyesmit érezni. Rendkívül rövidnek tűnt azonban az az idő, amit összeölelkezve töltöttünk. Egy pillanat, és már vége is volt, és ott állt előttem kinyújtott kézzel, és bemutatkozott. Néhány másodpercre az értetlenség vonásai kúsztak fel az arcomra, aztán azonban újfent mosolyra fakadtam. Kezet csókoltam neki. Azonban a bemutatkozást nem viszonoztam.
- Nyertem :] - szólaltam meg, majd elengedtem, közben pedig egy kicsikét meg is simítottam a kézfejét - Gyere beljebb, ne álljunk a huzatos ajtóban - tettem kezem a derekára, és beljebb kísértem, hogy végre fény világítsa meg. Tündéri volt, mint mindig, kedvtelve nézegettem alakját.
- A gondolat jó, de felesleges újrakezdenünk. Az érzéseink változatlanok egymás irányába, a végeredmény így ugyanaz lenne. A sorsunk fonalai már egybefonódtak, Szophie - mondtam, miközben elengedtem a lányt, és tettem előre néhány lépést, így ő csak a hátamat látta. Felnéztem a kristálykupolára.
- Ahhoz, hogy változások történjenek, nem az újrakezdés a megoldás. Hanem egy beszélgetés, amikor egymás elé tárjuk az összes minket nyomasztó gondolatot, és megpróbálunk rájuk megoldást találni. Együtt - folytattam a meglátásommal, majd a vállam felett hátranéztem. Hátranéztem, aztán szembefordultam vele.
- Dühös vagy rám, és dühös vagy önmagadra. Dühös vagy rám, mert azt hiszed, nincs befolyásod felettem. Azonban nagyobb hatással vagy rám, mint gondolnád. Számos elvemmel, fogadalmammal megküzdöttem és feladtam őket érted. Nem áldozatot hoztam, ez egyszerű következménye volt annak, hogy beléd szerettem. Én is a kezedben vagyok, mint a többi bábod, azonban engem láthatatlan fonállal fogsz. Ettől vagyok különleges :] - magyaráztam, majd újra közelebb léptem hozzá, és ha engedte, mindkét kezét lágyan megfogtam, és lazán tartottam magam előtt, miközben újra a kézfejét kezdtem simogatni.
- Dühös vagy magadra, mert azt hiszed, nem vagy elég jó. Ezt azonban csak az önbizalmad hiánya mondatja veled. Kétségeid támadtak, mert azt gondolod, hogy Suzume-chan jobb nálad, de a nagy mellektől és a csábos viselkedéstől nem lesz jobb, csak más. Nem adhatsz meg nekem mindent, de ezt nem is kérem tőled. Számomra így vagy tökéletes. Ő semmit sem jelent nekem, csak egy játékszer. Te viszont a mindenem vagy, Szophie. Nálad jobbról nem is álmodhatnék :] - mosolyogtam újra rá, miközben tekintetem ingázott az ajkai, az orra és a szemei között - Fáj, hogy sírni látlak, fáj, hogy az eltévedt gondolataid befolyásolnak. Emlékszel, mit mondtam Fribenben? A szívedre hallgass, és ne az eszedre - és ha engedte, akkor felcsúsztattam a kezeim a vállaira, és újra magamhoz öleltem - Én elmondtam, ami a szívemet nyomja. Most te jössz :] - fejeztem be halkan. Kár, hogy ösztökélnem kellett erre, az igazán hatásos befejezés egy szeretlek lett volna, de hallani akartam a gondolatait végre teljes egészében, a maguk pőreségében.

by **Szophie** Hétf. Jan. 12 2015, 00:01

- Tudom. - mosolyogta rá erőtlenül, hirtelen megérezve az elmúlt három nap kínzó étvágytalanságának és álmatlanságának következményeit. Mindez nem múlt el nyomtalanul, ahogy a sápadtság és karikás szemek sem tűntek el varázsütésre. Silver szavai jártak a fejemben, Shukaku járt a fejemben. Hirtelen mindenki körül forogtak a gondolataim, akik az elmúlt napokban képesek voltak lefoglalni engem. Gyorsan megköszöntem fejben nekik, és a mézes tej feltalálójának. Az egyetlen dolog, amiért még élek. Az egyetlen, amelyből energiát nyertem. Amikor ültem a folyosó hideg kövén, bágyadtan bámulva a félholdat, álmatlanul, reszketve, fázva. Egyszerűen képtelen voltam aludni, a takaróra vagy párnára ránézni. És nem tudtam elhessegetni a fejemből Őt. Egyszerűen képtelen voltam. Emlékek, szavak. Hirtelen felvillant az arca, melyet könnyekkel áztatott szemeimen át néztem oly kétségbeesetten. Majd egy mosoly, egy gondtalan nyári napon, a legszebb mosoly a világon.
Mindeközben az oldalán begyalogoltam a holdfénybe.
- De azok a fonalak két irányba is elválhatnak. - motyogtam reagálva a szavaira, és nem tetszett, ahogy hozzáállt az egészhez. Elrontja ezzel a lényeget.
Eztán csak hallgattam. Hallgattam, amíg beszélt, és hallgattam utána is. Néha az arcom meg-meg rezzent, de nem mozdultam. Csak a végén léptem egyet hátra, hirtelen túl közelinek érezve Őt.
- Én megtaláltam a megoldásom. - szűrtem csendesen a fogaim közül, alig merve kinyitni a számat. Arra az egyre jók voltak az éjszakák, hogy elgondolkozzak dolgokon. Még akkor is, ha nem azokon a kérdéseken, amelyeken kellett volna.
Bevallom, meginogtam. De hisz ki ne tenné, amikor ilyen szépeket mondanak neki? Viszont - néha akármennyire is az ellenkezőjét bizonyítom - nem vagyok az az ember, aki ennyitől egyszerűen csak elszáll a rózsaszín felhői közé. Az három nappal ezelőttig volt. Nem mondanám, hogy a felnőtt énem volt jelen. Épp ellenkezőleg. A megsebzett gyermek, aki mindennél kiszolgáltatottabb a világnak.
- Akárhogy is, ... - sóhajtottam. - A szívemet féltem. - Ő is tudja. Számomra a legnagyobb félelem az, hogy összetörnek. Egyszer engedek valakit magamhoz közel, és idővel összetör. Már a gyakorlat is megmutatja, nem csak a szüleim tették mindezt. Mindenki. Mindenki ezt teszi.
- Ha nem lenne jobb, nem töltöttél volna vele időt, helyettem. És ha annyira a mindened lennék, nem hanyagolnál el. Mert ha valóban velem lennél, nem lenne időd és energiád másra.. Nem engedném.. Egy napnál több időt nem töltöttünk sosem egyhuzamban együtt. És még így sem működött. Lehet, hogy jól kijövünk.. De sosem volt igazán mély a kapcsolatunk. Mármint.. érzésekre lehet. De ennél többet nem tettünk érte. Talán mert tudat alatt éreztem, hogy halálraítélt a dolog. És talán mert érezted, hogy nem fog működni. Hiába érzel akármit, ha azt tettel nem igazolod.
- Én pedig most kívánok kiszállni. Amikor csak egyszer bántottál meg. Amikor egyszer beszéltél velem úgy, ahogy. Mert ha egyszer megengedted magadnak, akkor megfogod legközelebb is. Én pedig képtelen vagyok úgy élni, hogy mindig arra gondoljak, merre vagy, mit csinálsz, vajon az rossz-e nekem.. Hogy mindig az kattogjon a fejemben, hogy vajon mit tegyek, hogy megfeleljek neked. Ez hosszútávon összeroppant. És akaratlanul is ott motoszkálna a fejemben. Ha két hónap, vagy tíz év múlva felkelek, ne kelljen ott ülnöm, és rájönnöm, hogy az elmúlt idő egy hazugság volt részedről. Elvesztegetett idő. Fölös harmadik esély.. Ha már most nem vagy maradéktalanul elégedett, akkor képtelenség, hogy hosszabb idő után a kedvedre legyek. Nem tudok közös jövőt elképzelni. Csak a csalódást. Én pedig még egyszer nem akarom átélni az elmúlt három napot. És az előtte történteket.
- Tachibana-san. Én nem vagyok már Csillag. Te pedig nem vagy Makoto.

by **Tachibana Makoto** Hétf. Jan. 12 2015, 01:40

Megütött. A hangulat, a szavak, az érzések. Egyszer csak megjelent valami súlyos teher, ami összepréselte a torkomat, lenyomta a fejemet, a vállaimat. Ismerős érzés volt, túl ismerős. A veszteség fájdalma. Más volt ez, mint amikor beengedett a szobájába. Ott egy dacos, sértődött kislány volt, akinek elvették a játékát. Nem lehetett komolyan venni. Sőt, egészen pár perccel ezelőttig nem lehetett komolyan venni mindazt, amit tett, vagy mondott. Most azonban egy határozott, átgondolt választ adott. Olyasmit, amit nem lehet semmibe venni. Abban az egy-két percben, amíg csendben maradtam, átmentem az összes ilyenkor szokásos fázison. Elmémben megjelent a hitetlenkedés, majd a düh, a vádolás, és a tagadás is. Azonban mindet félredobtam abban a pillanatban, ahogy megjelentek. Helytelen válaszok voltak, egytől-egyig. Egyik sem volt méltó arra, hogy kifejezzem.
- És én még azt gondoltam, hogy túlságosan kötődök hozzád. Erre most kiderül, hogy még ez sem volt elég? Ennyire rettegek az újabb veszteségtől... yare-yare... - felsóhajtottam, és elléptem tőle. A medence partján ültem le, a vízbe lógatva a lábam. Most sokkal hidegebbnek tűnt, mint eddig. Ujjaim között még mindig fogtam a rózsát, amit neki szántam. Most erre terelődött a figyelmem, ezt nézegettem, a háttérben a fodrozódó vízfelülettel.
- Mindketten félünk a veszteségtől. Én távolságtartó vagyok, hogy ne sebezzen meg túlságosan, ha bekövetkezik... te pedig menekülsz a fájdalom elől, hátha nem ér utol. Úgy fest én nem az vagyok, aki meg tud állítani, te pedig nem az, aki rám erőszakolja, hogy minden figyelmét rá fordítsam - szólaltam meg újra, a virág szárát az ujjaim között forgatva. Újfent a csendben kerestem nyugalmat, csupán a lábamat mozgattam, hogy a vízzel csapjak egy kis zajt. Aztán talpra álltam, és feléje néztem.
- Hoztál egy komoly döntést, én pedig ezt tiszteletben tartom. Csak arra kérlek... hogy még egyszer utoljára mutasd meg, hogy szeretsz. Csókolj meg... - kértem a lányt a szemébe nézve. Búcsúcsóknak szántam, mert tisztában voltam vele, hogy köztünk a barátság nem fog működni. Sokkal többet éreztem iránta annál, hogy szimpla barátsággá degradáljam a kettőnk kapcsolatát, ahhoz viszont nem volt elég, hogy húgomként tekintsek rá is. És nem csak ez. Sokszor megfogalmaztam már magamban, hogy Szophie az egyetlen, ami Aincradban tart. Több, mint két évig játszottam a SAO-val. Talán ideje befejezni és visszatérni az életemhez...

by **Szophie** Hétf. Jan. 12 2015, 19:51

Csak álltam csendben, nem tudva, mit kezdjek most magammal. Még remegtem a szavaim által hagyott űrtől. Csak néztem az arcát, csak vártam, nem is tudom, mire.. Zavart a csend. Már épp ott tartottam, hogy mondok valamit, ne csak ott álljunk.. Valamit. Akármit. Elnézést kérek, magyarázatokba bocsátkozok, felhozok egy másik témát.. De végül még mielőtt összeszedtem volna a bátorságom, megszólalt.
Túlságosan kötődni. Létezik egyáltalán ilyen kifejezés? Egyik lábamról a másikra álltam, újra meg újra. Végül döntöttem, és leültem mellé a medence szélére, majd a vállára hajtottam a fejem, egy pillanatig sem gondolkodva a cselekedet helyességén egy ilyen helyzetben. Nyugodt voltam, és egyfajta morbid módon elégedett, hogy eljutott hozzá a mondandóm. Mégis, rettenetesen fájó. Szomorúbb, mintha egy veszekedéssel vetettünk volna véget az egésznek. A közös megegyezés a legrosszabb. Ez a csendes elválás, amikor nincs kit hibáztatni. Amikor kiderül, hogy maga a kapcsolat nem úgy működik, ahogy kellene.
- Jól el vagyunk cseszve. - sóhajtottam egy aprócska mosollyal. - Nemrég volt a szüleim halálának évfordulója. - fűztem aztán hozzá csendesen, elkomorodva. És nemsokára Karácsony. A legszomorúbb ünnep a világon. Kivéve azt a tizenegy alkalmat, amikor önfeledten ünnepelhettem.
Azzal nyugtattam magam, hogy ez az egész azért történt, mert nem vagyok a legjobb. Talán csak az eddigi tapasztalataihoz képest. Lesz majd valaki, aki ennél több képes lenni, aki ezt az érzést tovább fokozza benne, olyan szintre, amelyet még nem ismer.
Éreztem, hogy mozdulni akar, így elhúzódtam. A szemébe néztem. Kérésére viszont csak furcsa grimaszba torzult az arcom, mielőtt a tenyerembe hajtottam azt, és halk sírásba kezdtem. Nem voltam képes feldolgozni, és legszívesebben visszacsináltam volna az egészet, ahogy a múltkor is csak egy hajszál választott el attól, hogy utána rohanjak. Ilyen apró kis döntéseken múlik rengeteg minden. De ezt - én is jól tudtam - nem lehetett már megoldani. Lehet, hogy bután hangzik, de nem akartam utolsó csókot. Viszolyogtam a gondolattól. Tagadólag megráztam a fejem.
- Csak egy ígéretet adhatok.. - néztem fel rá könnyáztatta szemeim mögül. Hangom vékony volt, és remegett. A rózsát tartó kezéért nyúltam, hogy egyszerre fogjuk a virágot.
- Az én életemben mindörökké te maradsz az egyetlen férfi. Vedd úgy, hogy a feleséged vagyok. Csak talán... meghaltam. - adtam választ arra, hogy a férjemként miért kell engem mégis nélkülöznie. És igaz is. Nyolc évvel ezelőtt eltávoztam ebből a világból. És nem én lennék, ha ilyesfajta búcsút kerekítenék. Valahogy nem illik hozzám, hozzánk.
- Ez pedig egy játék. Próbálj utolsó csókot lopni egy szellemtől. - megpróbáltam játékosan, szívből rámosolyogni, amennyire csak az erőmből tellett, majd lassú léptekkel az ajtó felé vettem az irányt.

by **Tachibana Makoto** Kedd Jan. 13 2015, 15:39

Ami engem illet, én egykedvűen üldögéltem, magam elé meredve. Jól tudtam, mit kellett volna éreznem, csakhogy megtagadtam magamtól. Nem kívántam belesüppedni a veszteség fájdalmába újra, így nem maradt más, csak az apátia. Szophie életembe lépése előtt voltam pont ugyanilyen, kiöltem magamból minden érzést, amiről úgy véltem, hogy nincs hasznomra. A szerelem is közöttük volt, de ez a lány, aki most mellettem ült, és a vállamra hajtotta a fejét, felébresztette bennem az elfeledni kívánt érzelmet. Átöleltem a vállát és lágyan simogattam. Mintha gyászoltunk volna, és talán így is volt valójában. Viszont olyasmit gyászoltunk, ami még élt. Ezt ő is tudta, és én is tudom. Az apátiának pedig megvolt az az előnye, hogy teret engedett a racionális, ésszerű gondolatoknak. Nem befolyásolt semmi, nem ködösítette el, torzította a józan észt. Így feltehettem magamnak a kérdést, hogy valóban jól van ez így? Valóban el kell fogadnom ezt a döntést? Helyesen teszem, ha elengedem? A válasz pedig egyértelmű igen... lett volna, ha Szophie most egyszerűen megcsókol és kisétál. De nem így tett, és ez erőt adott nekem is. Ahogy a vállamnak dőlt, ahogy megfogta a kezem. A szavak, amiket pityeregve mondott... És a mosoly, ami kicsit melankolikus volt, de szívből jött.
- Ostobák vagyunk - jelentettem ki. Nem volt a hangomban semmi különös, egyszerű tényszerű megállapítással éltem. Meg tudtam tenni, elég józan voltam hozzá. És határozott. Tudtam, mit kívánok tenni. Felpattantam, és utánanyúlva elkaptam a csuklóját, magamhoz húztam és ellentmondást nem tűrően megcsókoltam. Úgy éreztem, nem akar majd szabadulni, de ha meg is próbálja, én minden erőmet be kívántam vetni annak érdekében, hogy az ajkain tartsam az enyémeket legalább néhány másodpercig.
- Nem búcsúból. A házasságot csókkal kell megpecsételni :] - közöltem mosolyogva. Nem tartottam magamhoz túl közel, de a kezét még mindig fogtam, tenyereink közé passzírozva a rózsa tövismentes szárát - Azt mondod, nem igazolom tettekkel, amit érzek. Te viszont érzésekkel nem igazolod azt, amit teszel. Miért kényszeríted magad olyasmire, amit nem is akarsz igazából? Ki kényszerít rá, hogy megtedd? - vontam kérdőre finoman, de határozottan - Én meg tudlak állítani, visszahúzlak, ha menekülni akarsz. És te is el tudod érni, hogy minden figyelmemet feléd fordítsam, Szophie. Még nem késő. Ami történt, azt már nem tudjuk visszacsinálni, és az is lehet, hogy nem utoljára bántottalak meg, de nincs olyan kapcsolat, ami nem megy át nehézségeken, ahol nem kell akadályokat leküzdeni. Ha tényleg én vagyok számodra az igazi, akkor képesek leszünk őket leküzdeni, együtt - folytattam, majd visszatértem ahhoz, amit mondott - Vagy talán azt hiszed, hogy nem lennék képes követni téged a halálba, csak hogy újra együtt lehessünk? :] - mosolyodtam el, ledöntve az általa ajánlott alternatívát, majd feljebb csúsztak a kezeim a karján - Különben pedig a házasságot meg kell pecsételni még valamivel a csókon kívül :] Három nappal ezelőtt úgy estél nekem, ahogy legvadabb álmaimban se gondoltam volna. Agresszív voltál, irányítani akartál, és rettentően felizgattál vele... Ha azt veszem alapul, könnyen lehet, hogy meg tudnál cáfolni és meg tudod mutatni, hogy benned van az, amit hiányoltam belőled :] - fejtettem ki. És valóban, egészen elképesztő volt, új volt, és friss volt az élmény, amit nyújtott abban a pár percben.

by Ajánlott tartalom