Re: Északi rész

by **Hayashi Yuichi** Hétf. Jún. 10 2013, 14:39

Ekiguchi Ran

Miközben nézegettem a portékáját az árusnak találtam is ínyemre valót, egy erősebb bőr cipőt és még javítana is képességeimen. De mikor megkérdeztem az árát, elhűltem válaszán. Nincs annyi pénzem. Ő meg csak tartotta a markát, hogy bizony annyi az annyi. Keserűen visszanyújtottam neki, marad a kopottas semmit nem érő a lábamon. Épp kinéztem egy köpenyt is fel emeltem, amikor bal oldalról meghúzogatták a ruhám. Egy fiatal lány volt az, aki ehhez folyamodott, mosolya elragadó és ahogy látom játékos. Körbepillantok egy ilyen helyre hogyan keveredhetett? Udvarias kérdésére ellent mondani nem tudtam volna. A nézelődő kereskedővel innen már nem is törődtem, a portékát is visszatettem helyére.
- Hali! Yuichi vagyok és nem muszáj magáznod, tegezz bátran, nem vagyok annyira idős. Szívesen segítek persze. Szeretnéd, ha bemutatnám a várost? Bár jó magam is keveset tudok róla –hadartam el és közben beletúrtam jobb kezemmel hajamba. Kezdek én is zavarba jönni, hogy biztosan jó személyt talált-e meg a kislány. – és neaggódj nem kell félned tőlem, ezalatt értem a korkülönbségünk, látom jóval időseb lehetek nálad, - igyekeztem tekintetem az arcán tartani, nehogy félreértse akár egyetlen mozdulatom is – ez remélem neked nem jelent problémát.
- Lássuk csak, ismersz-e valamilyen helyet eddig? Meg gondolom szeretnél látni alvási helyre lehetőséget, étkezésre, boltokra.. esetleg szórakozásra.. –itt egy pillanatra megint elhallgattam. Kezdek cukros bácsiba átmenni, majdnem megkérdeztem, hogy kér-e abból a gyanús finom piros gyümölcsből, ami nálam van. Átkozott légy agyam, vívtam belső harcom. Könnyedén lehetne húgom is, de mi az, ha az embernek van egy kishúga, sose éreztem még olyat. Mi tévő legyek, kezdtem kissé kétségbeesni. Lenyugodtam, ’don’t panic’ a kifejezésre sikerült végre elmosolyodnom. Van kapaszkodó és már tudom is mit kell tennem. Természetesen megvárom a lány válaszát.
- Vagy csak ahol igazán jó lenni.

by **Ekiguchi Ran** Hétf. Jún. 10 2013, 15:49

Hayashi Yuichi

- Nem, nem jelent! - vágta rá hamar, jókedvűen, el kellett oszlatni az esetleges kétségeket - Akkor tegeződni fogok, Yuichi-san!
A lényeg az volt, hogy nem kapott elutasító választ, még ha mintha ő is némiképp zavart lett volna valami miatt, de az is lehet, hogy másmiatt kutatott a hajában... bolhás volt? Hm, nem is tudott ilyesmiről, a leírásban ehhez hasonló semmiképpen nem volt, csak nem készítettek bolhákat egy játékba, az nem lett volna jó a kritika szempontjából, vagy igen és a realisztikára járna érte a pont? Vagy csak magától viszketett neki, igen, az lehetséges volt, vakarózni mindenki szokott csak úgy! Na de... vakarózás ide vagy oda, Yuichi-san készséges embernek látszott, meg eddig annak bizonyult is. Még keresztkérdéseket is tett fel neki, akkor biztosan szívén viselhette a problémáját valamennyire, ha már jelet sem adott esetleges hátsó szándékokról, nem volt itt semmi baj!
Na tehát, akkor át kellett gondolni a helyeket, amiket eddig ismert és ahova menni akart. Hát, utóbbiakkal tisztában volt és nem nagyon kellett újból összeszednie őket, a fejtörést inkább az előbbiek okozták. Talán látszott is rajta, hogy különösen elgondolkodott valamin, ugyanis most ő kezdett el turkálni a hajában. Hotel... nem, nem ismert egyet sem... karaoke bár... neem, azt sem... iskola, olyat sem látott errefelé... városháza (?)... ugyan már, azt biztosan észrevette volna... netalán a legközelebbi shinto szentély, de... hát, mintha azt sem tudta volna, hogy merre volt, nem is beszélve arról, hogy az épületek és a játékvilág is más volt... ó, ennyi minden... inkább talán úgy kellett volna megközelíteni a dolgot, ami egyszerűbb volt. Elsimította hát összekócolt haját, s háta mögé kapta kezeit, mint aki felelni készült egy tanórán.
- Nem, én csak a főteret tudom, hogy hol van! - jelentette ki ártatlan mosollyal, hiszen elégedett volt a válaszával - Jártam néhány utcán és... máshol még nem is, magam sem tudom miért, de azt mondták nekem, hogy egy kicsit elkéstem! Lássuk csak... - fúrta mutatóujját arcába, ahogy átgondolta, hol is kezdjen bele, kimérten és egyáltalán nem sietve, halkan - igen... igen! Szóval... én arra vagyok kíváncsi, hogy merre találom az olyan helyeket, mint... az ágy, mert aludnom is kell majd... ennivaló, mert a zsemléim is el fognak fogyni... aztán, a legközelebbi shinto szentély, igen... iskolába kell itt járni, igaz? De akkor okmány iroda is kellene, itt nincsen személyazonosító papírom, az pedig kell a suliba iratkozáshoz... de, egyébként egy bolt is kellene, mert biztos szükségem lenne mondjuk... egy sisakra... vagy egy pár kesztyűre? És egy onsent is szeretnék találni, szeretek lubickolni a meleg vízben, vagy csak néha elengedni magam és nézni a csillagokat... azt hiszem, talán... igen, egyenlőre ennyit szeretnék tudni... segítesz nekem, Yuichi-san?
Kérdőn nézett rá, s nem is úgy, mint aki viccelődik, ő tényleg komoly gyűjteményt állított össze esetleges szükségleteiről, noha az okmány irodát szívesen átugrotta volna... de ha itt ragadt ilyen sok ember, biztos néhányan már kormányt és bürokráciát is alapítottak... ő el tudta képzelni, sokan szeretnek irányítani, fél év alatt a hatalom elragadhatott itt bárkit! Ha tényleg eltelt már fél év. A logika legalábbis ezt diktálta... ugye?

by **Hayashi Yuichi** Hétf. Jún. 10 2013, 19:05

- Arigato ömm.. neharagudj, de nem tudom, hogyan szólítsalak. Hogy hívnak különben? - Olyan halkan mondta a nevét hogy először nem értettem.
Majd álldogált egy kicsit látszott valamin nagyon gondolkozik. Én pedig mosolyogva vártam, ugyan mivel rukkol elő. Háta mögé elbújtatta kezeit és úgy fogott bele. Nem szóltam közbe végig vártam, míg elmondja, amit szeretne tudni a városról és így egy egész tisztább képet ad arról, amire szüksége volna, ebben nagyon szívesen segítek is ahol tudok. Ha meg valamit kihagyna, akkor természetesen előrukkolok az ötlettel. Egy két helyen kuncogtam a suli szó és a személyi hallatán. Remélem nem sértésnek vette komolyodtam meg hirtelen. Kérdése hallatán még dolgoztam én is kicsit fejben. Onsan, de jól lesne nekem is megmártózás. Mint odakint munka után havonta egyszer, cimborákkal eljártunk a jó emlékek. Kicsit lejjebb engedtem fejem és bal kezemmel megmozgattam a hátul lófarokba kötött hajam és válaszoltam.
- Szíves örömest segítek! Szóval csak a főteret.. –lassítottam le a beszéddel – akkor te is bizonyára megélted azt a napot itt a búra alatt és hangom elcsuklott.. – Ezt a butaságot kimondta, hogy lekéstél mindenről? - kérdeztem vissza őszintén kérdő tekintettel. Nem hagytam időt válaszára, súlyom áthelyeztem másik lábamra és folytattam:
- Szóval ágy, itt a környéken van pár fogadó, legalábbis míg itt bolyongtam láttam párat, de egyik sem látszódott úgy, mintha megfelelne egy kis hölgynek. Ilyen célra más kerületeket tudnék ajánlani, és ott akár tudok fogadót is mutatni. Többnyire itt adnak enned is némi aprópénzért, amit én szörnyekből szoktam összeszedni, valamint, van nálam valami – cukros bácsi effektus, álljál lefelé, elhallgattalak agyam. Felszereléseim közül elővettem kettő darab piros gyümölcsöt, ami nem volt nagyobb, mint egy szilva, formára is inkább erre hasonlított, de színben, piros volt mint a paradicsom. Ízre, ehhez foghatót még nem ettem, édes és laktató. Tenyeremen közel nyújtottam hozzá. – Ezeket ahol lakom onnan szedem, nagyon finom, engem már hónapok óta életben tart. – mondtam mosolyogva. Ha elfogadta a lány megkínáltam és megkérdeztem éhes-e? Ha igen, mind a 18 szemet átadtam neki, had lakjon jól. – Egy evésre 4-et szoktam megenni azzal kibírok 6-7 órát éhség nélkül – folytattam mosolyogva miután megette mind. Ha nem fogadta el, természetesen bekaptam egyet, hogy megbizonyosodjon róla nem mérgező, majd a maradékot visszatettem felszereléseim közé.
Az ízletes csemege után. – Áh igen majdnem elfelejtettem. Nem kell itt suliban járnod és jól sejtetted iskolás ruhát itt le kell majd cserélned, védelmi felszerelésre, persze, ha szeretnél csatlakozni az értünk harcolók csapatához. Ugyanis vannak itt, akik mindent megtesznek a kijutás érdekében, és itt értem a gyilkosokat is, mástól hallottam, hogy léteznek. Ne érts félre nem akarlak megijeszteni. Szóval itt iskolába nem kell járnod, szentéllyel bajban vagyok még egyet sem láttam. Ha szeretnél gyakorolni, akkor itt sajnos szentély nélkül kell megtedd – kicsit lebiggyesztettem alsó ajkam. - Ami pedig a személyazonosítót illeti, arra nincs szükséged itt, megmutatom mi a személyid, és ezt jól rejtsd el mások elől, nem csak olyanok vannak itt, mint te vagy én. Majd jobb kezem lehúztam és előjött a menü, láthatta a szintem, a tapasztalati pontjaim, az életerőm és minden belső információt, ami a nyitó menüpont közöl. Majd kisidő után becsuktam, ha nem volt kérdése.
Majd kérdőn tekintettem rá.
- Ha kényelmetlen az álldogálás, akkor sétáljunk kicsit megmutatok mindent ami csak jó és találtam itt az Északi részen, jó lesz?

by **Ekiguchi Ran** Hétf. Jún. 10 2013, 19:45

- A nevem Ran, de... - itt pedig elbizonytalanodott, de tartotta mosolyát, bizonyos személyesebb megszólítások neki mindig furcsának érződtek - szólíts inkább Ekiguchi-sannak, a Racchanhoz nem ismerjük egymást elég jól!
Miközben sikerült összegyűjtenie egy csokorba és előadnia neki bánatát, Yuichi-san folytatta a hajával való játékot, na nem állandóan, de akkor talán szerette csinálni és nem volt bolhás, vagy tetves? Ő biztos nem akart az lenni, a viszketés rossz dolog volt, néha rosszabb a fájdalomnál is, mert... mert csak, zavaró volt és kész. A férfi pedig nem fukarkodott a szavakkal és kérdésekkel, bár félbeszakítani egy-egy válasz erejéig nem volt mód, így hát végighallgatta. Néhány helyről tehát tudott és egyébként sokkal többről tehát, mint amennyiről ő. Vajon mik lehettek a városon kívül? Biztos sokféle hely, ahogy játékokban lenni szokott, legalábbis a többségükben, hiszen olyanok is voltak már, ahol minden szint nagyon hasonlított egymásra és ezért nagyon unalmasnak bizonyult. Yuichi-san sokat azért nem mondott először, inkább nagy bogyókat vett elő és azzal kezdte el kínálgatni. Volt benne néhány gondolat a szándékokkal kapcsolatban, de ette a fene, vagyis ő ette... mármint, meg akarta kóstolni ezeket a kis piros dolgokat. Kettőt kapott és kettőt is fogadott el, egyiket be is dobta a szájába és rágni kezdte.
- Arigatō gozaimasu! - köszönte meg szépen, igaz evés közben, az édes volt de ő éhes nem - Mmm... nem vagyok éhes igazából, de finom.
Ha így is kapott néhányat, körbenézett az utcán és mikor bebizonyosodott, hogy senki se figyelt, eltette őket. Közben végre kiderült, hogy nem volt ideát iskola, míg azt mondjuk nem igazán értette, hogy kik is harcoltak kiért... ebben a játékban harcolni kellett, vagy nem? Hát, akkor ő is harcolni fog, egy játék ez, elbírja a kardot és akkor tud vele mást is csinálni. Vajon aki gyilkost öl meg, az is gyilkos? Jó kérdés, mert akkor tényleg igaz lehetett az a história a gyilkos játékról, amit alig egy órája hallott. Na jó, már akkor is elhitte és nem lehetett vele mit kezdeni, mert a valóságban is vannak gyilkosok, meg itt is, de itt van egy kétkezes kard is gyilkolni, amit elbír. Ez némi hatalommal ruházta fel, amivel ő ruházhat meg bárkit vagy bármit, aminek nem sikerül őt legyűrni. Tenyeret bizsergető érzés volt, vagy valami olyasmi.
- Gyakorolni? - billentette meg fejét, de nem tárgyalta meg vele a dolgot.
Helyette szemeit odakapta, ahol Yuichi-san foglalatoskodott, ha jól látta ezúttal az adatlapjával... személyijével?
- Ez nem a karakterlapod, Yuichi-san? - hunyorított rá kérdőn, kis gyerekesen gúnyos hangsúllyal, ugyan nem gonoszkodásnak szánva.
Ő pedig eljátszadozott a karakterlapjával, végigböngészte és ő jó kislány módjára megjegyezte az ott látott adatokat, bár ez talán inkább egy sunyi kislányra vallott. Úgy tűnt, neki kényelmetlen lehetett az álldogálás, mert megkérdezte hogy nem kényelmetlen e neki, s mivel nem emlékezett ilyesmire gondolni, s ezáltal nem is látszódhatott rajta, következett ebből, hogy Yuichi-san számára jelentett kényelmetlenséget az egy helyben tartózkodás.
- Nem is az, én szeretek álldogálni! - tette szóvá gondolatát - De most nem akarok, mert útbaigazítást kértem, tehát inkább mutasd meg nekem a dolgokat!

by **Hayashi Yuichi** Kedd Jún. 11 2013, 12:30

Egy bólintással nyugtáztam, és egy széles mosollyal, rendben formalitásokon túl vagyunk, innentől a megszólítás is könnyedebb lesz, mint az, hogy err.. izé.. fiatalhölgy.. Racchan merengek el a kifejezésen. Lehet ezt kellene használnom, de nyelvem sem áll rá, így voltaképp örülök a nem túl közeli kifejezésnek. Ekiguchi-san játszadozom a névvel jó lesz így, mosolya őszintének tűnt, és kissé felhagyott a védtelen kislány stílusával is sokkal határozottabbnak tűnik és hangja is sokat erősödött, bár még mindig elég halk. Hamarosan oldódni fog, őszintén remélem.
A gyümölcsökből átnyújtottam még további hat szemet.
- Tessék, parancsolj későbbre jó lesz még, azzal én is bekaptam még kettőt. –mosolyom eltorzította kissé a gyümölcs, de talán nem hasonlítottam egy horcsögre.
A környék sokat változott egyre kevesebb npc vett minket körbe, látták rajtunk hogy nem vagyunk potenciális vásárlók és inkább tették, amit tenniük kellett. Az előbbi eladó épp az utcát seperte a boltja előtt, hogy a vendégei ne a mocsokban járkáljanak.
Majd folytattam beszédemmel.
- Igen ez a karakterlapom. – így jársz Yuichi, ha valakit lenézel a kora miatt, rá kell jöjj, bizony itt most te vagy a fiatalabb. Majd hangos nevetésben törtem ki. – Igen, igazad van, ez kicsit sem hasonlít semmiféle személy azonosítóra, ez csak saját hülyeségem volt, hogy annak tartom. Mindenesetre.. másmilyen hasonló dologról nem tudok. Egy két céh tagot láttam, akiknek valami furcsa jel van az életerő csíkjuk felett. Az is lehet még valami ilyen jelzés, a céh logó. Úgyhogy elméletem fenntartom, ez az ami azonosít, hogy nem npc vagyok, hanem ember. – Indikátor is, kezdtem belső harcom vívni, de jókedvem nem gyűrhette le kételyem.
Kijelentésének megörültem, nem igazán szeretek agyhelyben maradni, inkább állandó mozgásban lennék mindig. Főleg ezen a világon. Hmm szeret álldogálni, hisz fiatalabban én sem vetettem meg, de már túl megszoktam az ülő munkát, inkább megszokásból nem szereti a testem ezeket a dolgokat. Fránya munka, itt a bizonyíték, hogy a munka romba dönti az egészséget és elveszítek olyan adottságokat, amik inkább előre vinnének. Az előzőn elgondolkodva, egész határozott lett, vajon álmos lenne, nem hisz reggel van, na sebaj.
- Akkor induljunk is – mondom mosolyogva. Ha nem indulna elsőnek, akkor nógatnám, hogy jöjjön – először nézzünk körbe itt ebben a városrészben. Mi minden van itt - végig sétáltunk a kereskedők mellett és következő utcán lefordultunk balra, ha közben tett fel kérdéseket természetesen válaszolok. Beszélgetést csak némi habozással kezdeményeztem.
- Ekiguchi-san.. te hogyan kerültél ide? És hogyan élted meg az elmúlt pár hónapot? – hosszú kérdéseim sora várakozott nyelvemen, de nem akartam rázúdítani mind. Így lassabban tagoltan kérdeztem ezt, épp csak szám szélén láthatott meg némi mosolyt.
Pár perccel később beértünk egy fogadó mellé. – Ide most betérünk, nézzünk körbe bent milyen hely. Kinyitottam az ajtót, és ha elfogadta magam elé engedtem, ha jelzett hogy menjek előre, akkor én lépek be elsőnek.

by **Ekiguchi Ran** Szer. Jún. 12 2013, 10:58

Kedvesen bólogatott arra, amit Yuichi-san a karakterlapról és az indikátorokról mondott. Ő, aki átböngészte már a kézikönyvet, tudott az alap dolgokról, de nem akart félbeszakítani valakit, aki ilyen lelkesen mélyedt bele a dolgok taglalásába. Nem sietett sehová, nem volt nyakukon az este és jó hallgató volt, valamivel jobb is, mint amilyen mesélő. Végül Yuichi-san kijelentette, végre elérkezett az idő az indulásra, Ran kíváncsi is volt már persze a városra. Bólintott hát megint, s felvette a tempót, mellé húzódott, így lépdelt tovább, csupán egy arasznyit maradva le amolyan idősebbeké az elsőbbség elven.
Az utcán most már több árust is látott, úgy tűnt ebben a városrészben itt gyülekeztek, s néhány játékos is előbújt a tegnap árnyékából. Kiterjedt település volt, hiszen soká bolyongott az imént, s most sem úgy tűnt, hogy hosszú utat tettek meg az utcákon. Ő csak bámészkodott, arra kapva néha tekintetét, merre Yuichi-san mutatott, de szó nem sok hangzott el közöttük, ezt pedig végül a férfi törte meg. Ran azt hitte, hogy már mesélt neki a dologról, de az is lehet hogy elfelejtette említeni, vagy csak obszkur módon.
- Sehogyan! Úgy látszik... nem mondtam még? - válaszolt, s egyben kérdezett is vissza - Már ismerném a várost, ha olyan régen itt lennék... ez azt jelenti tehát, hogy csak másfél órája vagyok itt, de a valóságban sem lehettem, mert nem tegnap volt a születésnapom. Hm... biztos két világ között ragadtam, mint egy animációs film főhőse? Lehet, hogy más dimenzióból jöttem!
Ezen komolyabban is elgondolkodott, furcsa kis elképzelés volt, de ugyanakkor biztosan jó móka lehetett, ha tényleg igaz volt. Kár, hogy ilyesmire nem emlékszik, de sok történet végén volt ez az emlékezetkiesős klisé, ami mondjuk elég unalmas megoldása volt a mesék szálainak.
- Ez egy étterem? - kérdezte elsietve, de mire kimondta már meg is látta a cégért - Á, egy taverna, vagy fogadó! Mint a fantasykben, ugye? De akkor is... én vagyok a fiatalabb. Yuichi-san menj inkább előre te, ismered már az utat egyébként is!
S így is tett, követte a férfit a benti helyiségbe és amint becsukódott mögöttük az ajtó, rögtön szétnézett.

by **Hayashi Yuichi** Szer. Jún. 12 2013, 16:09

Ekiguchi Ran

Jót mosolyogtam kijelentésén és vigyorogva csak annyit szúrtam oda – Lehet. – Szóval nem emlékszik mióta bolyong itt, még mindig a kezdetek utáni napja van. Valahogy nem telt neki az idő, legalábbis nem emlékszik rá, vagy ténylegesen meg sem történt. Lehet tényleg utólagosan csatlakozott? Akkor miért nem jött utánam bátyám? Vagy unokaöcsém. Mindketten szeretnek játszani, és azt hiszem ők, akik megtennének értem mindent, hogy újra lássanak életben. Igazán életben elevenen.
Viszont sok időm nem volt agyalni, ahogyan ő is csendben jött mellettem. Vajon csendes természetű lenne? Sandítottam felé tekintetemmel. Bébiszitterkedés.. ez meg honnan jutott eszembe, hülye, ő egy társ most a kialakuló szituációban segítséget kért, hatalmas szemeivel, és.. meggyőzött, nagyon hamar, így itt vagyunk és segítek neki. Szeretne egy helyet magának ahova visszatérhet bármikor. Vajon ez lesz az?
- Nem-nem – tiltakoztam – kicsit sem ismerem, még ezt a helyet, én is csak elmentem előtte, ahol én lakom nem ebben a negyedben van, de mindenesetre természetes előre megyek – mosolyogtam rá. Illemet tanultam, de minek használom én mindig. Sokkal határozottabbnak tűnnék, ha bizonyos dolgok fölött csak úgy átlépnék. Abba hol az élvezet, így legalább láthatom az apró örömöket mint most a lány szemében igen pont mint a fantasykban gondoltam.
Ahogy beléptem a helyiségbe, következő állapítás futott végig bennem. Elég lerobbant hely amolyan sötét kis fogadónak nevezném. Bent a jobb sarokban három csuklyás/maszkos alak kártyázik, asztalukon ital és némi arany, több ital és kevesebb arany. Körülöttük, minden szétszórva a földön. Valószínűleg a felszerelésük lehet. Egyik sem játékos, mind npc, viszont nem tűntek túl kedves embernek. Hátra fordultam Ekiguchi-san felé és ujjammal jeleztem várjon egy kicsit. Majd tettem még egy lépést befelé ekkor megláttam a tulajdonost a pult mögött. Egy elég kövér, és rossz arcú nő volt. Most komolyan westernfilmbe kerültünk? Jött a hihetetlen és kissé gúnyba maró gondolat.
- Ohayō gozaimasu! – köszöntöttem, bár itt megálltam, tényleg ilyen helyen kérnék szobát egy fiatal lánynak? Idáig még nem fajult a világ, hogy ennyire ne érdekeljen a miben és hogyan léte. Biztos hiányzik az iskolája az iskola társai, valamint még a szülei is esetleg ha volt az iskolából egy fiú társa aki a párja. Szóval nem hagyhatom csak úgy magára egy ilyen helyen. Számomra beazonosíthatatlan dolgokkal volt még tele a helyiség. Nem ez a fogadó kizárt még egyet megnézünk, ebben a városrészben több esélyt nem kapnak, ha az is ilyen lesz elviszem abba a fogadóba ahol vagyok, vagy valami jobb állapotúba, mert igazán az enyém sem egy leány álom. Hátra fordultam, és ha eddig nem surrant be mellettem, hanem megvárt a lány, akkor kezeim vállára tettem és mondtam, komoly arccal hogy ez nagyon nem jó hely és füllentettem érdekében, hogy nincsen szabad szobájuk.
- Nézzük meg a szomszédos éttermet, - mutattam a táblára - és mellette van egy bolt is oda is benézhetnénk, hogy tisztába legyünk az árakkal, mi mennyi - mondtam újra mosollyal az arcomon. Ha cserfesebb volt, mint gondoltam, akkor hátrafordulásomkor senki nem várt mögöttem.

by **Ekiguchi Ran** Szomb. Jún. 15 2013, 10:58

Mint rögvest kiderült, Yuichi-san mégsem ismerte ezt a helyet annyira, egész pontosan soha nem járt még odabent. Az elsőbbséget azért mégsem passzolta át neki, belépett, ám szinte azonnal meg is torpant még az ajtóban, s mintha nézelődni kezdett volna. Sajnos a kilátást így elsőre eltakarta előle, így örökkévalónak tűnő pillanatokon keresztül csak találgathatott, hogy miért viselkedett a férfi így. Talán egy rossz ismerőst pillantott, ő volt a hős és a másik pedig a régi barát, aki régen hátba szúrta és eddig talán még úgy is tudta róla mindenki, hogy halott volt! Ige, a bosszú angyala, a fekete démon, az ősi gonosz! Vagy valami ilyesmi, hát nem volt mulatságos a világ?
Na de, ha nem lehetett látni... kézenfekvővé vált hát, hogy közelebb furakodjon és Yuichi-san oldalába kapaszkodva kikémleljen mellette. Sokat ugyan így sem látott, de a tekintete megakadt egy kövér nőszemélyen a pultnál. Vagyis... ilyet nem is illett mondani, egy jól táplált hölgy volt az, ott a pultnál törölgetve a poharakat, nem ártott volna neki fogyókúrázni sem, bizony! DE nem az ő dolga volt megmondani, s lehetősége sem nyílt volna rá, mert hogy Yuichi-san megfordult és ő pedig a hirtelen mozdulat miatt hátra kényszerült lépni. Nem szerette ha a vállait fogták és rossz híreket közöltek vele, de ezúttal egy idegenvezető volt a ludas, az meg azért más is volt kicsit, s persze mosolygott tovább, mint ha mi sem történt volna.
- Étterem... á, étterem? Igenis, Yuichi-san! - tűnődött, s vágta rá, miközben utána kocogott - És szoktak ebben a játékban lenni különleges események, ajándékokért és ranglistákért is? Erre nem emlékszem, talán végig kellett volna olvasnom a kézikönyvet...
Ekkor már a haját igazgatta, hiszen ejnye, ő volt a lusta és neki kellett szégyenkezve irulnia-pirulnia, ez így volt rendjén a világban, alapszabály!

by **Hayashi Yuichi** Hétf. Jún. 17 2013, 10:02

Ekiguchi Ran

Megörültem, hogy nem keseredett el. Más kislányok ilyenkor már toporzékolnának hogy beakar menni, de ő nem volt ilyen. És az is igaz olyan kicsi nem is volt már.
- Akkor menjünk is tovább - azzal nekiveselkedtem, de ő lemaradt kissé, tűnődve néztem vissza pirongó arcára, utánam is futott, események.. rá mosolyogtam, már tudom mire gondol. - Igen vannak, találkoztam már velük, az egyik pont egy torna volt, de onnan hamar kiestem. Nem nekem való még az ilyesmi - válaszoltam, vidáman, és szégyenkezve. - Viszont te Ekiguchi-san, te is megálltad volna a helyed ott. A főtéren a küldetés táblán szoktak lógni az esemény felhívások is. Jutalmazás.. - tűnődtem el, hisz ő még abban a korban van amikor reménykedik az ember a jutalomban és szeretné is megkapni - .. van és busás jutalmak járnak érte. Jó magam egy száz aranyat kerestem azzal, hogy kiálltam két küzdelemben. És alulmaradtam. - most biztosan minden példakép reményem elveszett a szemében. Bár nem is baj, ne én legyek a példaképe, mosolyodtam el a gondolatra. - Elfordultam tőle, hogy folytassuk utunk, de még egy mondatot elengedtem. - Úgy hívták ezt az eseményt, hogy a Pengék Tánca. Talán még most is tart.
Ha felfigyelt szavaimra, természetesen elindulhatunk az aréna felé megnézni egy-két csatát. Ha nem figyelt fel rá, beértünk időközben az étteremhez, végig mutattam, mindent, és itt jön a lényeg.
- Amit itt elköltesz aranyat az nem sok, és ha naponta kimész az erdőbe, vagy mezőségre mobokat ölni, abból könnyedén visszaszerzed az ennivalód és alvásod árát. - lehet kicsit sok információ ez így egyben, de nem tűnik, kicsit sem buta lánynak. Vajon ő jó tanuló volt iskolájában? Olyan, kissé mint akit piszkálni szoktak, eredményeiért vagy testi adottságiért, esetleg halk hangjáért.

by **Ekiguchi Ran** Kedd Jún. 18 2013, 15:04

Hayashi Yuichi

Amikor utolérte, lefékezett és felvette vele a gyalogtempót. Tehát voltak események itt is, sőt, néhány már le is folyt... tényleg egyre inkább bizonyságot nyert az ő kis időkiesése-időutazása, vagy akármi is volt ez az egész. Az némiképpen furcsa elképzelés volt, hogy ő, a valamivel már tapasztaltabb játékos, ki veszített, most arra a következtetésre jutott, hogy Ran számára nem nagyon jelentett volna problémát egy ilyen event. Gyanakvóan ráhunyorított, ez vajon valamiféle bók lehetett inkább? Nahát, lehet, márpedig az akkor nem lehetett nagyon őszinte, óh, a dolgok már csak így működhettek itt is.
Mindenesetre, az megint csak furcsa volt, hogy a veszteseknek annyi pénz járt, mert hát, ha nem a jutalomért kellett győzni, akkor miért? Így az ember csak elmegy oda és már biztosan kap valamit érte, de ott pedig hol volt az egészben a játék? Így inkább egy ingyenkonyhához hasonlított, főleg, ha összeeresztették az éttermi és bolti kínálattal: potyán szerzett pénzen vásárolni... ez annyira azért rossz sem lehetett, persze. Potyázók, tolvajok, sodródók... ezek is művészetek voltak a maguk keretein belül, érteni kellett hozzájuk, kihasználni az adódó lehetőségeket, reálpolitika, mi más?
Ran viszont nem szólt a hallottakra semmit, bólintott néha, jelezvén, hogy csupa fül volt, csak csupa szem nem. Volt így is bőven látnivaló, szinte minden dolog, ha már nem igazán járta még meg ezeket az utcákat, jobb volt odafigyelni. Aztán betértek az étterembe, ő felkapta fejét, Yuichi-san pedig erről is mesélni kezdett. Érdekes, vissza is jött máris az eddig csak gondolatban felvetett dolog, avagy a pénzszerzés. Mondjuk, egy játékban mi lehetett egyszerűbb a mob farmerek életénél?
- De ilyen dolgokat szedni is lehet, nem? - célzott a kapott gyümölcsökre - És akkor aludni is lehet valahol ingyen... vagy azt csak ilyen helyeken?

by **Hayashi Yuichi** Szer. Jún. 19 2013, 09:21

Ekiguchi Ran

Vajon ő inkább az olcsóbb úgymond csőlakóbb életet választaná, mint én? Nézek meglepődve Ekiguchi-sanra. Öltözékét szolidnak mondanám, szeme mögött láthatón több rejlik, mint holmi pár kérdés. Ő is számító lenne mint én? Más nem lehet. Majd válaszra is nyitottam szám.
- Igen, lehet szedni, a Kezdetek Erdejében szoktam, hajnalban és késő délután. Eddig csak a tisztáson láttam, de mivel elég nagy kiterjedésű az erdő biztosan több helyen is fellelhető, - válaszoltam, kérdésére - ha érdekelne jobban szívesen elkísérlek oda, de az... - tekintettem rá a lányra, nem akarom lenézni, de nem tudom milyen tempóra lehet képes - olyan három-négy órás gyalogút - mondtam végül is számsarkában egy kis ajak lebiggyesztéssel. - Az ingyen alvás már kicsit másabb, ha kinti világban a kényelemhez szoktál, akkor könnyedén megtudod magadnak adni ezt. De ha tényleg érdekel, akkor akárhol. Én magam hónapokig egy fa törzsének dőlve aludtam. Nem fáj semmim, hála a rendszer adotta lehetőségeknek. Én is itt vagyok, nem ölt meg senki álmomban. Vagy biztonságos övezeten belül is van lehetőség, talán a főtér padjai a legjobbak, de az kicsit hasonlít odakintről, mintha csöves lenne az ember. Véleményed erről? - néztem rá arcára, vajon mi járhat fejében. Kicsit vártam rá, és válaszaira, valamint hogy megeméssze a hallottakat. Közben rámosolyogtam és kérdeztem, - ha nem éheztél meg indulásunk óta, akkor szívesen megmutatom a következő helyet, itt van két utcával lejjebb úgy emlékszem - tekintetemmel a távolban ragadtam, de nem láttam ott ugyan semmit, fejből próbáltam felidézni a helyet. Ha volt kedve tovább menni a következő szálláshely felé, akkor bevártam és együtt sétálhattunk oda. További kérdései szíve örömest válaszoltam. És kérdésem is lenne - milyen iskolába jártál Ekiguchi-san? Szeretsz tanulni? -folytattam kérdés sorom, nyelvem hegyén még ott várt további öt kérdés, de megakartam várni válaszait.

by **Ekiguchi Ran** Pént. Jún. 21 2013, 10:12

Hayashi Yuichi

Yuichi-san nem válaszolt azonnal, mintha inkább őt méregette volna, valami rejtélyes okból kifolyólag. Vajon mit nézhetett rajta? Igaz ami igaz, azért sokat sem váratott magára, így végül megerősítette a tényt, amire ő rákérdezett. Szóval tehát egy erdőben találta, több órányi járásra a várostól ez adott némi támpontot a világ méreteivel kapcsolatban, még ha azt már tudta is Ran, hogy amaz szerkezet szempontból elsősorban szintekre épült, mintsem matematikai területre, vagy hogy is hívják volt... Ami viszont az alvást illeti, nagyon úgy hangzott az egész, hogy nem érhette meg sokkal jobban egy fogadóban aludni és fizetni, mint mondjuk a szabad ég alatt egy padon. Ha pedig úgy nézi valaki a dolgot, akkor megjegyezhető, hogy itt végtére is mindenki csőlakónak tűnt, lévén nem volt saját háza. Ez konkrétan aktuális megállapítás volt, lévén Yuichi-san elhallgatott és kérdőn nézett rá, s természetes, hogy kérdést is tett fel neki.
- Azt nem tudom, itt lehet vásárolni házat, vagy sem. - érvelt, haját piszkálgatva - De ha nincsen saját házam, akkor hajléktalan vagyok, nem? És akkor miért fontos, hogy minek néznek, Yuichi-san?
Ezen volt a hangsúly, miért kellett volna foglalkozni azzal, hogy afféle sehonnai egyénnek tűnik, vagy az ellenkezője? Nem érezte ezt fontosnak, most legalábbis még nem, mindaddig, míg valami meg nem győzi majd az ellenkező vélemény hitelességéről. A másik hellyel kapcsolatos kérdésre csak bólintott, s Yuichi-san mellett lépkedve ismét elindult. Ami viszont az iskolát illeti, eléggé változatos hely volt, a maga módján.
- Középiskolás vagyok... - válaszolta, kicsit még mindig a korábbiakon tűnődve - De azt hiszem, tanulni nem olyan, amit szeretni, vagy nem szeretni lehet.

by **Kayaba Akihiko** Pént. Jún. 21 2013, 10:21

Jasude: Magasugrás Kristály (aktiválása után a használó kétszer olyan magasra ugorhat)
Zhel helyett Jasude: Éles *Fegyver* (+2 erő)

by **Hayashi Yuichi** Szer. Jún. 26 2013, 13:49

Ekiguchi-san

Rátapintott a lány a lényegre, miért akar az ember a formalitásokra adni.
- Pontosan ez az. Ezen a helyen nem adok a kinti életemből semmire. Erdőben élek, magas fűben szunyókálok, azt és akkor eszek amikor és ahol csak akarok. SAO szabályai azért sokat lefognak, de egy boldog életben nem akadályoznak meg. Igaz ugye a kijutás a tét, de lehet mellette mással is foglalkozni. Mint például segíteni másokon - mosolyogtam rá, ha nem volt kérdése, vagy mondani valója megindultam. Még megfordulni sem volt időm - majd elfelejtettem, igen így hajléktalannak számítok én is és te is. Fiatal hölgy, - megköszörültem torkom - értem Ekiguchi-san azért is mutatnék neked lakhatási helyre lehetőséget, egy az mert megkértél rá, és nem utolsó sorban, nem akarlak sorsodra hagyni, ahogy Akihiko tette mind a tíz ezer emberrel. Akár egy is különleges lehet és ha odakint szerettél ilyen játékokkal játszani, akkor biztosan nem félsz a harcoktól - eredt meg nyelvem hirtelen. Ilyen sokat régen beszéltem, lepődtem meg a tényen. A lány látszik még most sem elégedett a válaszommal, de a köztünk felemelkedő csendet megtörte. Középiskolás. Bizonyára az eleje körül jár. Mire meg kikerülünk innen nagyon lemarad. Azt nem mondta meg, hogy szeretet-e tanulni, csak általánosságban kötelező, akkor lehet nem szeret. -Mmmm.. - jött ki torkomon némi hang, véletlen sikerült a gondolataim melletti mmmmmögés hangosra. Talán.. - Csak azért kérdeztem, hogy szeretsz tanulni, mert ha igen, én tizennyolc éves koromig tanítottam korombeli fiúkat és lányokat. És talán tudnék segíteni, hogy amíg itt telik fölöttünk az idé és a frontharcosok haladnak előre a bossok legyőzésével. Ne ess ki feltétlen teljesen a kinti életből. Igen jól hallottad, vállalnám ezt. - újfent mosolyogtam egy hatalmasat rá. Biztos most arra gondol hátsó szándékom van, hisz egy idősebb játékos egy fiatal lánytól vajon mit akarhat, ebben a kifordult világban. - Persze, ha te nem akarsz lázadni, ahogy jómagam tettem az elmúlt kilenc hónapban. Jegyeztem meg. Arcomra kisebb tűnődés ült ki.

by **Ekiguchi Ran** Szomb. Jún. 29 2013, 13:15

Hayashi Yuichi

Nahát, Yuichi-san igazán beszédes fajta ember volt, ha kérdezett éppen valamit, ha ő volt a válaszadó szerepében. Eddig is körülvették az ilyen személyek, főleg az iskolában és az olyan barátai között is, általában ők voltak azok, akiknek mindenről megvolt a véleményük és volt, hogy ezek közül nem sokat tartottak meg maguknak. Mit lehetett tenni? Panaszkodni biztosan nem, hiszen ők voltak a két lábon járó könyvtárak, válogatatlan és gyakran cenzúrázatlan gigalexikonok… vagy valami hasonló. A lényeg, hogy mint ahogy most is, ilyen személyre volt szükség és ezúttal szúrópróbaszerűen sikerült elsőre is eltalálni. Ám lassan a téma is kezdett más dolgok felé terelődni, melyek eredetileg nem foglalkoztatták, még jó, hogy aztán végtére is sikerült visszaterelődni a lényegre.
- Nem is tudom, Yuichi-san… - vallotta be – ha jól számoltam, a tanév eleje már el is múlt és bizony kint már a nyári szünet tart, akkor pedig nem kellene iskolába járnom. Hiába maradtam ki fél évet, a szünidő az szünidő… hm… belegondolva… ezek szerint megbuktam?
Ezen elgondolkodott, ha valóban fél évig nem történt vele egyáltalán semmi, akkor bizony véget ért a tanév nélküle és akkor kezdheti majd elölről, ha kilép innen. És minél tovább halogatja, annál tovább tart majd bepótolni, viszont ha minden igaz, Yuichi-san nem egy tanár és itt nincsenek iskolák, tehát tantestület és kormányhivatal sem, így…
- Bármit tanulok, azt újra kell majd tanulnom a játékon kívül is… - vonta le a következtetést – mert itt nincsen oktatási minisztériumosdi, így amit itt megtanulok és felelek, meg dolgozatokat írok, az kint nem fog érni semmit és… újra kell majd járni. Hacsak nincsenek a játékban felelős személyek, kezdetnek néhány diplomás professzor és tanár, meg hivatali személyek… hűűűha...
Fogos kérdés volt fogós, mellesleg Yuichi-san másról is beszélt az imént, például hogy magára hagyták. Az nem volt szép, talán… vagy mégis?
- Kicsoda Kayaba-san, a barátod, Yuichi-san?

by **Hayashi Yuichi** Pént. Júl. 05 2013, 13:58

Ekiguchi Ran

Válasza meglepett, újra. Nagyon jól levezette a kislány, bizony pontosan tudja, milyen slamasztikába került. És igen bármennyire is idejött, bármennyi időre látszik tudja mit akar, szállást, állandó étket, és fejlődést. Ez nagyon helyes hozzáállás. Nem gondoltam volna, akad még ezen a világon hozzám hasonló, aki képes eltekintetni luxustól és egy egyszerű, de előre haladó életet élni ebbe a fényűző színes világban. Bár Chanról se tudom hol alszik, de Kyuun látszott hogy ő élvezi az ittlét minden formáját. Sajnos másokkal még én sem találkoztam. De már ideje lenne válaszolnom, túl sokáig néztem azt a követ ott a bakancsom orra előtt. É igen elég szépen kidolgozták, még a barázdákra is figyeltek, nehogy ugyanolyan textúrája legyen és ismétlődjön sűrűn. Némi ismétlődés fellelhető azért, hogy így jobban megnézem. Fejem megráztam és ránéztem Ranra.
- Ekiguchi-san igen minden bizonyára. Hisz a kinti világnak mi megszűntünk létezni, olyanok vagyunk nekik, mint valami túszok bankrabláskor. Nem szűntünk meg létezni, de nem biztosak az odakintiek abban, hogy élve kijutunk. Felnéztem a napra, mesterséges volt, de ragyogó fénye elért, és melegét éreztem arcomon. – Viszont ki kell jussunk.. révedtem el újra – áh igen, szünidőd és következő iskola éveid úgy tűnik itt kell töltened pár ezer másik játékossal és mint ezt egy szó miatt.. „link start” – hangoztattam el. Azonban következő mondatai újabb rejtélyt tartalmaznak számomra. - Vannak-e itt professzorok, vagy tanárok. Biztosan, hiszen bárki játszhat. Tíz ezer emberből meg csak akad olyan, aki főiskolán van és nem tanulóként. Hisz az embereket sok különböző dolog érdekli, de mégis vannak csapatos tevékenységek, amik az emberi utakat összehozzák. Ilyen például az MMO függők útja. Annó egyik tanárom i ilyen volt, lehet ő is itt van valahol..
- Ez szinte biztos, hogy újra kell járni, ahogyan az is, hogy nekem már egy ideje biztosan nincs munkahelyem. Pótolható vagyok.. Nem tudok róluk, hogy a céhekről sem, hogy mit képviselnek, véleményem lehet róla csak, az meg nem tudom mennyire érdekel-e –jegyeztem meg immáron rámosolyogva.
- No, de.. – azonban mielőtt mondhattam volna bármit is, kérdésére nagyot néztem. És egy még nagyobbat. – Kayaba-san nem a barátom, és az esetében még a –san tagot is lehagynám. Az igaz, hogy okos ember, sok-sok segítővel, de megszállott. És a fajtájának egy bizonyos helyen lenne a helye, nem akadémián és fejlesztő cégnél. Mivel ott volt, így mi itt vagyunk. Másképp is itt lennénk, de nem lenne gond, ha le szeretnénk venni a Nerve Geart – válaszoltam komor arccal.
- Ha van még kérdésed Ekiguchi-san rukkolj vele elő bátran – mondtam mosolyogva. Azzal végig fürkésztem arcát és szemeit.

by **Halász Alex** Hétf. Szept. 16 2013, 08:15

Hinari chan

Borús késő délután volt. Az utcákon alig alig lehetett látni embert. Ez az az idő, amikor érezni lehetett rajta, hogy bármelyik pillanatban elsírhatja magát. Senki sem akart elázni, még itt sem a saoban sem. Legalább is ez lehetne a helyes következtetés. Az ember csak ember, a belé ivódott ösztönt szinte lehetetlen kioltani. Azonban ha szükség úgy hozza, ezek a minden napi elővigyázatosságok érvényüket vesztik. Egy sötétbe hajló szőke fiú teleportált az északi rész egyik mellékutcájába, s ahogy földet ért, a lábai összerogyni látszottak. Ő viszont csak azért is, hogy talpon maradjon, erőltetve a járást, tovább haladt pár lépést. Az utca végénél nekidőlt a falnak, ekkor egy pixeldarab szakadt ki az oldalából, és még két hp-t elveszített. Megrezzent az új érzésre. Fájt. Milyen régen nem érezte már ezt az érzést, és mennyiszer adott hálát Istennek, hogy nem volt, amikor megvágták egy-egy harc alkalmával. Most azonban mintha ezernyi kis tű szaladna át a testén. Ahhoz volt hasonló, mint amikor kis korában megcsapta a kettőhúsz...
vett egy mély levegőt, majd ki tudja merre, elindult. Homályosan látott csak, és maga sem látta, hogy hová is halad, csak azt tudta, hogy el onnan. És ez jelen pillanatban pont elég volt a számára. Csak menni, nem foglalkozott mással. Az út során azonban szédülni kezdett, és akarva akaratlanul is megremegett időnként. Nem csak ő, az egész avatarja, mintha eltűnni akarna az éterben. Őszintén szólva fogalma sem volt róla, hogy mi történik vele. Elvileg nem kéne, hogy legyen fájdalom ezen a világon, és eddig nem is volt. A fal aminek a mentén haladt, egyszer csak eltűnt, és egy nagy valamihez érkezett. Nem volt már mibe kapaszkodni. Tovább akart haladni, csak előre... de a lábai már nem vitték tovább, és ott a nagy épület árnyában, összeesett. Nehéznek érezte magát és mérhetetlenül fáradtnak, azonban nem tudott elaludni, hiába szeretett volna, mert adott időközönként az oldalából pár pixel elszabadult, őt meg megrázta egy láthatatlan áramforrás. A hátán feküdt, s az eget láthatta csak, meg ahogyan a vörös pixeldarabok távoznak, majd eltűnnek a felhők közt, semmivé foszladva.
Behunyta a szemét egy pillanatra, s mikor újra kinyitotta, már nem volt ott a vörös folt.
~ Olyan mintha vér lenne ~
Láthatta, ahogy beborul az ég, és egyre sötétebb felhők jelennek meg Aincrad adathalmaziból. Időről időre megremegett az alakja, mintha a hely nem tartaná ide valónak. Az oldalába szúrt árnyharcos kés pedig szisztematikusan fogyasztotta az erejét. Mindig csak 2hp-val, ám mostanra elérte a vörös mezőt.
~ Eső lesz... nem akarom,... hogy essen... nem akarok így meghalni...~

Északi rész - Page 7 A1_2013_9_16_2phbzbb7gv

//Előzmény majd annak idejében élményekben ^^"//

by **Hinari** Kedd Szept. 17 2013, 17:48

/Alex/

Örültem neki, hogy végül nem vállaltam el ma küldetést. Az eső monoton kopogott a céhház ablakainak üvegén, s néha-néha hallottam, hogy a felerősödő szél belök egy-egy ajtót a távolban. Semmi kedvem nem volt kimenni ilyen időben, sőt, még a folyosóra sem. Behúztam a függönyt, és visszafeküdtem az ágyamba, magamra húzva a takarót. Még jó, hogy a céhházunk viszonylag távol volt a Kezdeteke Városától, annak egész a szélén, de mégsem folytatólagosan. Nem volt kedvem a szürke falakat és a víztől ázott, barna tetőcserepeket nézegetni, a mögöttünk húzódó hegyek látványát sokkal jobban kedveltem. Ám most még ők is feszélyezett hangulatot árasztottak magukból, így inkább felkapcsoltam a villanyt, és élveztem az egyedüllétet. Vagyis nem, nem igazán. Sóhajtottam, és felkeltem mégis, egy kis járásra volt szükségem, hátha találkozok egy-két céhtársammal az épület falai között. Egyikőjükkel sem beszéltem, mióta véget ért a céhgyűlés, ez pedig kezdett egyre nyomasztóbbá válni. Eleinte jó volt a magány, sőt, kerestem is, de a párbajok és az az ijesztő eset a farkasokkal ráébresztett, hogy valahol szükségem van a társaságra. De legalább felfedeztem egy új képességet. A pontos működését ugyan még nem tapasztaltam ki, nem volt mikor, és per pillanat amúgyis úgy voltam vele, hogy ráér, idővel úgyis fény derül mindenre.
- Valaki összeesett odakint. Nestornak ismerős – összerezzentem a hangra, olyannyira a gondolataimba voltam mélyedve, hogy észre sem vettem, hogy időközben megjelent a tűzsárkány. Bólintottam, és már futottam is, hát persze, hogy siettem, akár ismerős volt, akár nem, mindenképpen segítenem kellett neki. Hármasával vettem a lépcsőfokokat; védett területen belül voltunk, így nem kellett a felszerelés sem, időt sem pazaroltam rá.

- Alex! Al, minden rendben? – aggódóan hajoltam le hozzá, átnedvesedett tincseim az arcomba lógtak – Nestor, be kell vinnünk, gyere, segíts! – és már karoltam is át a fiút, megijesztett a jelenség, ilyet még soha nem tapasztaltam, hogy valakinek vibrált volna az alakja. És az életpontjai… nem értettem, folyamatosan csökkentek, annak ellenére, hogy nem kellett volna nekik. Megrémültem, ám ekkor megláttam a fegyvert. Egy árnyharcosé volt, s ez sose jelent jót. Óvatosan nyúltam oda, és húztam ki a testéből, remélve, hogy ez elég lesz, hogy abbamaradjon a pixelhullás, majd Nessel együtt támogatva őt, bevittük a céhházba, s az első kanapéra lefektettük, ami az utunkba került. Nem tudtam, mennyi ideje lehetett odakint, mindenesetre nagy szerencséje volt, bár előre nem örültem, hiszen korántsem volt biztos, hogy minden problémánk megoldódik. Reméltem, hamarosan magához tér…

by **Halász Alex** Kedd Szept. 17 2013, 20:15

Minden vágya ellenére egyszer csak eleredt az eső. Nagy cseppekben hullott alá, s alig észre vehető különbséggel az eleje és a hosszú, tömött esőfal között. Azonban Alex érezte ezt a kis különbséget is. Aincrad pixefelhőire meredő tekintettel, jól kivehetően érezte, hogy elsőre csak egy-két csepp esik rá, majd mintha be akarná fedni a testét, mely időről-időre bevibrált. Fájt. Az eső kopogása, nem a szó eredeti értelmében, de rossz volt. Mintha el akarná temetni.
~Ne... még élek... még nem adtam fel.... ~
A percek viszont teltek és könyörtelen monotonsággal haladtak tova, s az eső kopogása volt az egyetlen ami valamiféle ritmust adott az életcsíkjának következetes lejjebb csúszása és az ezzel járó fájdalom között. Csak feküdt, szinte már belesüppedni érezte a testét a macska köves útba, és nem tehetett semmit. Biztosan teljesen lenullázta a kitartását. Csak ezt tudta elképzelni reális magyarázatnak rá.
Ám az idő teltével, ami neki órák voltak, amolyan félálom-félájult szerű állapotba került. Nem veszítette el az eszméletét, és valahogy a figyelmét is meg tudta tartani az eső ritmusának köszönhetően, ám kívülről nézve ájultnak vélhették. Hiszen a szemét is csukva tartotta, nem akarta, hogy beleessen az eső. Elnehezült az egész teste, ő pedig várt. Talán valakire, egy megmentőre, az igazság azonban az, hogy nem reménykedett ebben. Úgy volt vele, hogy ha még sebződhet, akkor valamit eltévesztett, és nem védett övezetben van. Akkor pedig bárhol lehet, a puszta kellős közepén is, vagy ellenséges mobok területén. Tehát várt. Mást nem igen tehetett.
Várt arra, hogy az a valami, ami eddig is szívta az életét, az végre bevégezze a dolgát.

- Alex! Al, minden rendben? - Ismerős hang hallatszott a távolból. Az ő nevét mondta ki, így rávette magát, hogy kinyissa a szemét. - Hinari? - Halk volt, és a szó vége eltorzult a fájdalomtól. Már megint mintha árammal csapkodnák. Aztán a lány valaki más felé fordult, akit nem látott. – Nestor, be kell vinnünk, gyere, segíts! –
- Megtámadta...
Akarta volna folytatni is, de a lány már intézkedett is a láthatatlan valamiről, amit nem tudott maga kivenni. Egész egyszerűen nem érezte, hogy ott van, csak a fájdalmat. Az pedig áramszerűen járta át a testét, ahogy most is. Ő pedig megrázkódott akaratlanul is a lány karjaiban a fájdalomra. A pixelhullás viszont abba maradt. Alex pedig 4 egész életponttal nézhetett megmentője szemeibe, ha nézhetett volna. Valamiért elfogta a félelem, és azonnal el akart mondani mindent Hinarinak ami történt vele. Az eredmény...
- itttéé... piros indikátorosak... azt mondták ne hősködjek... és ... volt még ott valaki.... aztán megrázott az áram és.... az íjam...lefogtak... mindig túl közel voltak a rendszer pedig... Hinari chan...a testem... nem mozdul...
Kapkodva vette a levegőt, még nem állt helyre koránt sem az állapota. Tele volt pixelsebekkel a mellkasán, de a kezein is, illetve néhány a lábán is éktelenkedett. A szavait pedig hadarta, néhol be se fejezte az egyiket, már a másik szó elejét formálta az ajkaival. Feldúlt volt és értetlen. Lerítt róla, hogy talán még Hinarinál is kevésbé érti, hogy mi történik most vele.
Aztán elájult. Az íja, amit emlegetett, ott hevert mellette. Az a szép rubinvörös íj.

Sokáig aludt. Nyugtalan, egyben mély ájulásban. Volt olyan, hogy ráncolta a homlokát közben, vagy motyogott valamit maga elé, de ha szavak is voltak, amik sokszor inkább csak hangok egyvelege, akkor sem bírtak jelentéssel. Összefüggéstelen szófoszlányok lehettek. Egy biztos volt, nem ez élete legpihentetőbb szunyókálása. Amikor felébredt, akkor csak lassan nyitotta ki a szemeit. Idegen helyen feküdt, idegen kanapén, és megint csak a plafont láthatta. Elege volt belőle, így egy mozdulattal, amit nagy szerencsére, nem kellett megbánnia, mert újfent tünetmentes lett fájdalmat, főleg hosszú távú fájdalmat illetően. Körbe nézett, ha ott volt Hinari, akkor kissé csodálkozva, de örömmel szólította meg. Az ájulása előtti rész elég ködös volt, így még nem tudta teljesen a helyére tenni.
- Szia. ... Hol vagyok? o.o
Nézett fel a nagy kastély szerűn belső térre. Ámulatba ejtő látvány az nem kétség. Ha viszont nem volt vele senki, (ami nem meglepő, hiszen órákig aludt), vagy netán csak Nestor lenne ott, akkor eldöntötte, (ignorálva a sárkányt), hogy jár egyet, majd megpróbált lelépni a földre. Ment! Nem szédült meg, nem émelygett, és ez felbátorította útjának folytatásában.Úgy nézett ki, hogy teljesen jól van, míg mikor még aludt, akkor is volt, hogy bevibrált az avatarja, de mikorra felébredt, már teljesen megszűnt ez is.

by **Hinari** Csüt. Szept. 19 2013, 01:23

Az eső apró, átáztató cseppekben hullott alá, ám a céhház előtti köveken való koppanása sem volt elég hangos, hogy elnyomja a fiú halk és kimerült hangját. Örültem, hogy magánál volt, na és persze annak is, hogy felismert, így azért kevesebb volt a baj, bár a folyamatosan csökkenő életsávja miatt aggódtam most a leginkább, arra nem volt idő, hogy máson is rágódjak. De hát védett övezeten belül vagyunk… Nem értettem, ám szerencsére nem is kellett, Alex elkezdte mondani, de egy erőteljes rántással kihúztam belőle a kést, ezáltal további pihenésre ösztökélve őt.
- Majd később. Most pihenj – mondtam neki ellentmondást nem tűrő hangon, a fiú viszont hajthatatlan volt, szakaszosan beszélt, ám nem összefüggéstelenül. Sokmindent megtudtam, azonban mégtöbb volt, amit nem, s Alex sem volt olyan állapotban, hogy faggatni lehessen – Semmi gond, mostmár biztonságban vagy – karoltam belé, és Nestorral együtt felhúztuk a földről. A lépcső nedves volt és csúszós, a sárkány viszont határozottan tartotta a srácot, s mielőtt elindultunk volna, én még lehajoltam az íjért, melyet a bossharcon láttam először.

Elájult, bár nem is vártam mást, s mivel a veszély elmúlni látszott, lévén szépen emelkedett a fiú életcsíkja, így a kanapé helyett egy földszinti vendégszobában fektettük le őt, potionra nem volt szükség. A homlokára tettem a kezem, majd el is húztam onnan, a valóságból berögzült mozdulatok azt tanították, nézzem meg, van-e láza. Láz azonban nem létezett, ahogy betegségek sem, a gyógyulást pedig a lassan narancssárgába forduló életéből szépen be lehetett azonosítani. Betakartam őt, s leültem mellé az ágy szélére, fejemben kérdések és kétségek cikáztak, egy újabb támadás, méghozzá egy erős játékos ellen, egy frontharcos ellen… Nem tetszett a dolog, kicsit sem, s már éppen készültem kétségbeesni, amikor Nestor a vállamra tette a kezét. Nem szólt, ám tudtam, mit szeretne, bólintottam, és egy sóhajtás után felálltam: az ágy melletti faasztalkán próbálkoztam egy teát készíteni, jártasság híján viszont igen nehézkesen ment, így végül feladtam, és más módszerhez folyamodtam.
- Nestor, ne mozdulj mellőle… kérlek – fordultam a kissárkány felé, majd kiléptem az ajtón, és a sütiszoba felé vettem az utam. Szophie egyik legjobb ötlete volt a hely, ahonnan seperc alatt lehetett édességeket szerezni, egy kis tálkát vettem le az egyik polcról és egy bögrét, s amíg előbbit mindenféle sütivel, az utóbbit gőzölgő forrócsokival töltöttem meg. Nem tudtam, mennyi ideig ülhettem mellette, illetve mennyi időt vett igénybe a csoki összeszedése, mindenesetre mire belöktem az ajtót (merthát mindkét kezem tele volt), addigra már a fiú is talpon volt, éppen az ágyból igyekezett kifelé. Végignéztem rajta, ő kérdezett, én viszont csak letettem az asztalra az édességeket, és visszanyomtam őt az ágyba.
- A JL céhházának egyik vendégszobájában vagy – feleltem végül mosolyogva – Itt egy kis forrócsoki meg süti is, ha kell – emeltem fel a bögrét és adtam a kezébe, majd a tálat is elé tettem – Örülök, hogy már jobban vagy, viszont még ne nagyon járkálj – folytattam, továbbra sem véve tudomásul, hogy ez itt Aincrad, ahol ilyesfajta elővigyázatosságra sincsen szükség – Kérsz még valamit? – kérdeztem végül, majd leültem oda, ahová eddig, Nestor pedig az ajtó mellé állt, mintha csak egy biztonsági őr lenne, aki óv minket a lehetséges közeledőktől.

by **Halász Alex** Csüt. Szept. 19 2013, 13:48

Épp tette volna meg az első lépéseket, mikor betoppant a lányka. Felderült láttán, s kiegyenesedve köszöntötte, majd ugye rákérdezett a helyre, ahol épp voltak. Az addig okés volt, hogy egy szoba, és egy pihe-puha ágyikó ^^ , de nem emlékszik olyanra, hogy járt volna itt. Hinari azonban készségesen válaszolt neki, nem váratta meg a válasszal. Akart volna kijjebb is menni ha lehetséges, ám a lány vissza tessékelte az ágyba. Leült, s úgy nézett vissza rá. Egy picit értetlenül állt, azaz ült <.< a jelenség előtt, de még mielőtt szóvá is tehette volna, kézbe kapott egy bögre forró csokit. *-*
Vidáman rázta meg a fejét, a forró csokit bámulva, majd Hinarira szegezve mosolygó zöldjeit.
- Ü-üüm, ^^ mintha csak gondolatot olvasnál Hinari chan. Tulajdonképpen nagyon szomjas vagyok. :F
Azzal bele is merült a forró csoki rejtelmeibe. Előbb egy kisebb korttyal kezdte, majd nagyobbak következtek. A harmadik-negyedikre el is fogyott. :3
- Arigatou, tasukatta ^^
A forró csokira értette, de valóban Hinari mentette meg, és ezzel lekötelezve érezte magát. Ám nem bánta. Hinari channak nem szégyen a lekötelezettjévé válni. ^^
Aztán a sütik felé sandított.
- Szabad? Surprised

Kérdezett előbb rá, majd csak utána nyúlt egy habos felé. Csak az első falás után "vette igazán észre" Nestort, és jó vendég módjára intett a sárkánynak. Ismert pár idomárt, meg hallomásból is tudja, hogy a saját petek úgy viselkednek, mint ha játékosok lennének, így a világ törvényeinek értelmében, neki is kijár az efféle tisztelet.
- Üdv, Nestor. Smile

Majd újra csak Hinari chan felé fordult, aki mellette ült az ágyon.
- Sajnos nem nagyon emlékszem, hogy kerültem ide, történt valami, ugye?

Arra emlékszem, hogy fájt az oldalam.... -
kissé erőltetve az emlékeit, a plafon felé fordult, úgy beszélt, de persze mindvégig Hinarihoz.
- ... pedig nem kéne, hogy legyen fájdalom. :/

by **Hinari** Pént. Szept. 20 2013, 10:04

Mosolyogva nyújtottam feléje a bögrét, örültem, hogy magánál van, na és annak is, hogy az élete is teljesen feltöltődött, immáron zöldben volt. Viszont még mindig nem voltam teljesen biztos benne, hogy jól van, ám nem feküdt vissza, helyette csak ült az ágyon, kezében a forrócsokival.
- Szólj, ha kérsz még, mert van bőven – feleltem, hiszen jól láttam rajta, mennyire jólesik neki, ha elfogadta, akkor hoztam neki mégegy pohárral, ellenkező esetben csak letettem az asztalra a bögrét, miután kiitta belőle a gőzölgő italt – Szívesen – mosolyogtam rá, miután megköszönte, igazán semmiség volt, ráadásul rá is fért, azok után, amiken az előző órákban keresztül mehetett. Aztán már nyúlt is a sütemények felé, ekkor nyugodtam meg csak igazán, hiszen ha valakinek ilyen jó étvágya van, az biztosan jól is érzi magát. Vagyis jobban. Amíg majszolta az édességet, nem szóltam semmit, sőt, magam is elvettem egy csokisabbat, hogy ne csak egyedül falatozzon, nekem is kellett ez a kezdeti ijedtség után.
Az azonban, hogy semmire sem emlékezett… roppantul fura volt, először nem is tudtam úgy igazán mit kezdeni a kérdésével, hát persze, hogy történt valami, máskülönben nem lenne itt.
- Hmmm, hát igazából Nes talált meg téged a céhház előtti lépcsőn, és utána szólt nekem – kezdtem bele határozatlanul – Vibrált az avatarod és a védett övezet ellenére folyamatosan csökkent az életsávod. Nagyon megijesztettél – nem tudtam, pontosan mire kíváncsi, így elmondtam neki mindent, amit ki tudtam venni a tördelt szavaiból – Miközben bevittünk, motyogtál, valami támadásról, éshogy lefogtak, meg túl közel voltak, beszéltél fájdalomról is. Jah és az oldaladból ez állt ki – tettem elé az említett fegyvert óvatosan – Egy árnyharcosé, miután kihúztam belőled, nem vesztettél több hp-t, így biztosan ez okozta, csak azt nem tudom, mégis hogyan – néztem rá tanácstalanul, ilyet még nem tapasztaltam itt, Aincradban – Te mikre emlékszel?

by **Halász Alex** Pént. Szept. 20 2013, 11:34

Látszólag vidáman kortyolgatta a forró csokit, majd Hinari felvetése után szinte felcsillanni látszottak a szemei. Kért még nyújtva a bögrét, amit az előbb kapott, és amiből már mind kiitta a meleg italt. Amíg Hinari hozott egy újabbal, kissé hátra dőlt a kezeivel támasztva meg magát, és úgy ültében nézte meg a kis szobát. Átlagos vendégszobának tűnt. Egy ágy, egy asztal, székek, ablak. Érdekelte volna, hogy hová néz, de ekkor belépett a lány, s magába fojtotta a kíváncsiságát. Amíg a második bögre csokival nem végzett rá sem nézett a süteményekre, utána viszont megkívánta, így egy illedelmes "szabad?" után elvett egyet, majd ha elfogyott, akkor még egyet. Így falatozott egy darabig, és persze örült, hogy Hinari chan nem csak nézi, hanem eszik ő is vele együtt. Elég kellemetlen volna ellenkező esetben. Ködös volt az ébredése előtti emlékképei, és eléggé hihetetlen is, így rákérdezett a lánynál, hátha tisztul valamelyest a saját emléke is, a válasz után. Jól sejtette. A lány sok mindent elmondott, amik előhozták belőle a kellemetlen képeket. Nem kerülte el ugyan a figyelmét, hogy a kis mob mentette meg végső soron, és akart is hangot adni, neki, hogy "hálás" érte, de a kezébe kapott tőrtől feltolultak az emlékképek. Megrázkódott a hatása alatt. S szabad jobb kezével ösztönösen az oldalához nyúlt. Ahol a seb volt. Egy pár pillanatig némán szugerállta a kést, majd letette maga mellé, és újabb hallgatag pillanatra kárhoztatta a helyet azzal, hogy behunyta a szemét. Meg kellett emésztenie. Nem felejtette el, csak újra fel kellett fognia, amit akkor abban a fejetlenségben csak kevéssé sikerült.
- Akkor nem rontottam el. Védett övezetben voltam, mégis fogyott az életem...
Csak ekkor nézett Hinarira. Valamire rájött, és feltett szándéka volt, hogy mindent elmond a lánynak, amit csak tud. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy bízhasson benne.
Nyugodtan beszélt, és nem hadart, de a hangjában ott motoszkált az ijedség.
- Azt hiszem a támadás és a fájdalomérzet között nincs kapcsolat. Amennyire fel tudtam akkor mérni, ők is meglepődtek rajta, mikor tapasztalták rajtam.
Az viszont fontosabb, hogy nekik mi a céljuk. Elmondok mindent, ami tudok.
Többen voltak. Az volt a furcsa, hogy csak egyikük volt vörös indikátoros, a többiek zöldek voltak. Épp csak akkor sárgultak be, mikor engem sebeztek meg.
Nem beszéltek sokat, azon kívül, hogy mennyire élvezik ezt, de az egyikük azt mondta, hogy "Ne hősködj."
Talán ... azért támadtak meg, mert frontharcos vagyok?
Kérdés volt, csak találgatott. Aztán ráncolni kezdte a homlokát. Valamit kifelejtett az egyenletből, és mikor megvilágosodni látszott, szinte felkiáltott.
- Az íjam!
Ezzel egy időben húzta le jobb kezével a menüjét, ami azonban fogadta, az a teljes káosz. A menü elé került egy figyelmeztető tábla, amit nem lehetett lekattintani, és amit Hinari is tisztán láthatott. Alex nagy meglepetésében meg is mutatta neki. Az pedig ami benne állt, sokkal nagyobb hord erejű volt, minthogy az egész tábla, a menüvel együtt vibrált. Úgy ahogy korábban az ő avatárja is, mintha eltűnni akarna.

Kód:
Folyamat megszakadt. Rendszer újraindult. Kérem válasszon kasztot. Kardforgató Harcos Állatidomár Árnyharcos Lovag

by **Hinari** Pént. Szept. 20 2013, 22:22

Elmosolyodtam, amint felém nyújtotta a bögrét, bólintottam hát, és felszaladtam a sütiszobába újratölteni azt. Visszafele már lassabban jöttem, hogy ki ne borítsam, és csak a küszöbön jöttem rá, hogy tulajdonképpen egyszerűbb lett volna elrakni az inventoryba, és kész. A történtek viszont eléggé feldúltak ahhoz, hogy mindent előre megtervezzek, egy kis lassítás pedig sohasem árt, főleg ha közben van időd gondolkozni. Furcsának találtam a történteket és ijesztőnek, próbáltam végigvenni magamban, amiket tudok, miközben leértem.
- Itt is vagyok – löktem be a félig nyitott ajtót, majd mindketten leültünk, hogy megbeszéljük a történteket egy kis sütizés közben. Elmondtam neki, amiket én tudok, noha nagyjából annyi volt, amennyit ő mondott nekem, bár ezekre láthatóan nem emlékezett. Viszont amiket ő mesélt nekem… akaratlanul is Lewis halálára emlékeztettek, mag a szó, az egyetlen, amit a fiúnak mondtak… hősködés… Magam elé néztem, hosszan, és emésztgettem a hallottakat. Frontharcos… támadás, és majdnem megölték. Éreztem, ahogy egyre csak nő és nő a torkomban az a bizonyos gombóc, elfordítottam a fejem, hogy ne láthassa könnyeim. Ennyi is elég volt, mostmár bizonyos, hogy van egy csoport, egy szervezet, akiknek a frontharcosok kiiktatása a céljuk. Talán ők végeztek a mi hősünkkel is… talán még nincsenek messze, ha a fiú pontos leírást adna, akkor talán… Ne hősködj. Meg fogsz halni, ha most utánuk mész. Mélyen beszívtam a levegőt, és próbáltam racionálisan gondolkodni, bizonyosan nekik is van teleportkristályuk, mostanra már akárhol lehetnek. Lehet, hogy éppen minket figyelnek. Szó nélkül felálltam, és behúztam a függönyt, a szemem sarkából láttam, hogy Nestor is feszült, rá is hatással vannak a történések.
- Mondj el mindent róluk, kinézet, akármi – ültem vissza, hangom komor és határozott volt – Azon a küldetésen… tudod, ahol oroszlánok lettünk – kezdtem bele tétován – Nekem se maradt meg minden, talán elmondtam már neked, nem tudom. Tudod, hogy én lettem a JL új vezére. Lewist megölték… pont a küldi előtti napon – keserűen nevettem fel, annyira fájt még mindig az egész - Lehet, hogy pont ezek.

Tényleg nem tudtam, beszéltem-e már neki erről, vagy esetleg hallomásból tudja már, de nem számított. Információkat akartam, méghozzá elsőkézből. Közben megijedt, de én már mutattam is volna neki az íjat, hogy megvan, épségben van, amikor lenyitotta a menüjét. Egy pillanatra lefagyott, majd felém hajolt, hogy én is lássam a kiírást. Aztán tátva is maradt a szám egy másodpercre, majd homlokomat ráncolva meredtem újra és újra a panelra, hogy biztosan jól látom-e.
- Maradsz íjász? – kérdeztem, majd egy kis gondolkodás után azért hozzátettem – Szerinted mit jelenthet, hogy a rendszered újraindult? Lv 1-esen fogsz kezdeni? – lehet, hogy ő is gondolt már rá, azonban a kérdés jogos volt, kideríteni pedig csak azután tudtuk, hogy rányomott az egyik lehetőségre.

by **Halász Alex** Pént. Szept. 20 2013, 23:12

Saját szavain rágódott, míg a lány felállt, és az ablakhoz igyekezett. Csak egy kis része figyelte őt, nem tulajdonított a cselekvésnek semmi jelentőségteljest. A kinti világgal ellentétben, itt biztosak lehetne benne, hogy nem fogják tudni megtámadni, ha akarják sem. Ahhoz ki kell menniük a védett övezetből. Persze a kinti világban, jószerivel ilyen helyzetbe sohasem kerültek volna. Jószerivel.....
Hinari hangja megváltozott. Rémültnek látszott, s valami azt súgta, hogy ehhez nem ő volt a kiindulópont. Gondterheltté vált a szavak hallatán. Igen. Tudta ő is. Ahogy eltűnt a barátlistájáról az a fiú, egyből a Black Ironba sietett. Jobban örült volna, ha egyszerűen levette volna Lewis a listájáról, de persze ő nem olyan ember. Nézve Hinarit, csak még jobban megerősödött benne a felismerés, hogy a céhvezérük, valóban jó ember volt. Nem tévedett, amikor bizalmat szavazott meg neki. Szívből kívánta, hogy kint találkozhassanak, és nem halt meg. Azonban ők nem kockáztathatnak, amíg a játék fut.
A panel, ami előtte volt, és vibrált, bántva a szemet, olyan rosszul jött ki. Ő az íjáért aggódik, mikor sokkal fontosabb problémájuk van. Lehet, hogy egy olyan céhvel van dolguk, akiknek eltökélt szándéka meghiúsítani a kijutást, és akik ezért a célért nem álltalnak embert is ölni akár. Még ha nem is hiszik, hogy ez valóban így van, nem zárhatnák ki a lehetőségét. Különben is, ő is találkozott ezekkel, és nem úgy néztek ki, mint akik nem élveznék. Még azután is, hogy kiderült, Alex rézi a fájdalmat. Elvileg egy egészséges ember ekkor azért leállt volna.
Nem szólalt meg. Jobb tenyerébe temette az arcát, de nyitott ujjain keresztül láthatók voltak zöld szemei, melyek arról árulkodtak, hogy egyik borús gondolatról a másikra ugrik magában.
Az ő esete, ami összevonható Lewiséval, Lewist megölték, valószínűleg játékosok, a támadás, csak egyikük piros... biztosan azért nem támadott a lovag sem, amiért ő sem. Zöldeket kellett volna sebeznie. A felismerésre kitágultak a pupillái, de ezen kívül nem adta még jelét, hogy beszélni is tudna. Habár nem telt sok időbe, míg átfutottak rajta a gondolatok, de Hinarinak biztosan hosszú percek lehettek. Talán túlságosan is. Alex csak morgott maga elé, fogcsikorgatva, és tenyerébe temetve arcát, bámult előre.
~ dame, .... az én esetem más volt... vagy Lewis is érezte azt a fájdalmat, amit én? Az nem lehet, hiszen ők is meg.... de a piros indikátorost nem láttam... ha ilyen képességgel bír, akkor nagy veszélyben vagyunk.... Kayaba tényleg kiosztana ilyen képességet, és pont egy ilyen alak kezébe került?.... mazui, ez nagyon nem jó...
rendszer újra indult.... folyamat megszakadt....~
Bezárta a panelt. Becsukta a szemeit.
~ De hát nem is volt ott választhatónak íjász, és a táblát nem tudom eltüntetni. ... ~
Felállt. Vett egy levegőt, és habár eltökélt volt, nem tudta leolvasztani magáról a fancsali ábrázatot. Odament Hinarihoz, és megfogta a vállait két oldalról. Határozottan, de gyengéden. Persze most még íjász vagy mi fene, így nem is tudná másképp. Meg védett övezet....
Majd még mielőtt beszélt volna, halványan megingatta a fejét.
- Te is nagyon jól tudod, milyen erős volt a vezéretek. A tény, hogy meg tudtam szökni ezek elől, kizárja azt, hogy ők ölhették volna meg.
Teljes meggyőződéssel beszélt. Megingathatatlansága pedig egész testtartásában visszatükröződött, de a zöld szemek is kemények voltak. Már nem mosolyogtak, ahogy a gazdájuk sem. Komoly volt. A mondat után egy kicsit még várt, belefúrta saját szemeit a lányéiba, de végül elengedte. Új gondolat kerítette hatalmába.
Meg kell tudnia, hogy a fájdalomérzet ennek a bandának köszönhető e, vagy valami másnak, és erre már volt is egy ötlete. Az ágy felé fordult, ahova a tőrt tette le. Halkan beszélt, még mielőtt elindult volna felé, ám az első szó után el is indult, hogy megvalósítsa a tervét. Gyorsan cselekedett, és biztos kézzel. Nem tántorodott meg. Már fejben lejátszotta, és fel volt készülve a legrosszabbra is.
- De talán az segít, ha tudjuk, hogy ez mire képes.
A "képes" szónál felemelte a tőrt, de nem úgy, mint aki nézegetni kívánja, hanem sokkal inkább, mint aki használni, és aki használni is fogja. Megpörgette a kezében a fegyvert, így készítve fel magát, majd bal kezében tartva a tőrt, a jobbat meg maga elé téve alkarral fölfelé, föntről szúrva, megvágta magát. Egész hosszan ejtett vágást, a csuklótól a könyökhajlatig, azaz ejtett volna, ha a rendszer le nem tiltja. Védett övezet...
Nem esett hp-ja, és nem is fájt. Úgy maradt kezében a tőrrel. Épp csak megúszta sérülés nélkül, de már egy újabb gondolat fogalmazódott meg benne. Mi van ha védett területen kívül próbálja meg?

by Ajánlott tartalom