Északi rész

Úgy tűnik nem értette mit mondtam neki, mert visszakérdez. Affene... A nyelvtudásom annyira vacak, hogy még azt sem tudom elmondani ennek a fiúnak, hogy szívesen beállok a konyhába, nem csak pózolni, de főzni is valami nagyszerűt.
Mielőtt azonban számat szólásra nyithatnám, megtoldja kérdését egy válasszal. És ásít. Bizonyosan fáradt lehet, a harcból nagyobb szeletet ők vettek ki, míg én csak ácsorogtam. Talán ezért is, de nem érzem magamat különösebben kimerültnek, ezért is vetném bele magam a főzésbe. Aztán Peter reggelit emleget, mire megint felcsillan a szemem, de itt is lelombozódik a kedvem, mert akkor meg inkább ő kíván sütögetni valamit. Hát jó, ha nem akarja, hogy konyhatündérré változzak, akkor nem fogok. Ritka alkalom, hogy én valakinek felajánlom a vacsikészítést, ő mégis megtagadja. Hmm, nagyobb falat ez a srác, mint előbb gondoltam. Mégsem lenne igaz, hogy egy férfi szívéhez a hasán keresztül vezet az út? Óhh, de miért is gondolok én ilyesmire, ejj! Még csak most ismertem meg ezt a srácot, máris gyengébb érzéseket táplálnék iránta? Nem lehet.. Vagy mégis?
- A rántotta jó. - felelem egy mosollyal, majd érdeklődve figyelem, ahogy Peter háttal előre folytatja tovább az utat. Így, furcsán masírozunk tovább, s tekintetemet ritkán veszem le a férfiról, akkor is csak éppen annyira, hogy le-le pillantsak a lábam alá, nehogy orra bukjak egy kőben vagy valami más apróságban.
Stark szótlanul battyog mögöttem, nem reagálva a sárkány szaladgálására, csupán fejével követi azt, mikor túl közel merészkedik hozzá. Morgás azonban nem hagyja el torkát, s szeme sem villódzik vadul, csupán a szokásos vörös izzásával kémleli Peter társát.
- Némethon. Berlin külváros. - a honvágy keserű sóhajával egyetemben hagyják el e szavak ajkaimat, s fejemet is lesütöm, ahogy Berlin hallatán megjelenik előttem egy kép a fényűző városról és korábbi életemről. Nem sírom vissza, nem arról van szó. Japán azonban nem nőtt a szívemhez, amiben ez a játék is sokat segített, szóval igen, saját országom gondolatára kellemetlen érzések kezdenek kavarogni bennem. Vissza akarok oda menni.
- Te? Peter nem japán név, igen? - kérdezek vissza egy kis idő múlva, miután az én hovatartozás gondolata eléggé leülepedett. Peter azonban felbukik a sárkányában és a földön köt ki. Nyomban viccesen magyarázni kezdené az okát, de nem vetek rá semmilyen untatott pillantást. Ellenkezőleg.
- Ajjaj. - vigyorgom, majd a kezemet nyújtom, ha akarja felsegítem, sőt még leporolni is segítek ruháját itt-ott. Stark csak egyetértően leül, s kivár.
- Messze van a ház? - kérdem kíváncsi ábrázattal, belesimítva hajamba, mert az kissé szétáll.

- Igen, vagyis nem. – zavart meg a mondata – Apám után kaptam a nevemet, ki nem idevalósi. – válaszoltam, miközben kapaszkodtam a kezeibe. Miként felálltam, hirtelen mintha túl közelinek éreztem volna a lányt. Zavarba jöttem. Sokaknak ez természetes volt, sőt talán ez volt a normális, azonban én nem ilyen voltam. Ritkán voltam lány ilyen közelében és szokatlan volt ez a helyzet a számomra. Kedvesen segített még a ruhámat is megtisztítani. Hátrébb léptem egy lépésnyit, talán még pirultam is, de nem tudtam, hogy ezt lehet e látni eme világban.
- Nem, nincs messze. Egy sarok csupán. – mutattam az irányba – Gyere. Menjünk.
Más körülmények között talán szégyelltem volna az olcsó lakásom, ám több volt, mint a semmi. Több volt, mint ami Lottinak volt. Sajnáltam és jutottak eszembe az egyszerű szavai. „Én... Nincs hova menni...” Szomorúan néztem rá egy pillanatra, majd néztem rögtön előre is.
- Ne számíts nagy luxusra majd és vendéget sem vártam. Szóval ne számíts semmi különleges dologra. – nevettem fel és nyitottam az ajtót.
Egyszerű ház, egyszerű belsőségekkel. Egy kicsiny konyha, mely egybe volt nyílva a nappalival. Egy pult, egy asztal székekkel, egy kanapé és két ajtó. Az egyik a fürdő ajtaja volt, a másik a hálóé. A falak fehérek képek nélkül. A világítás halvány. Nem volt kupi, de rendnek is túlzás lett volna nevezni az állapotot, mi uralkodott a házba.
Hisame lelkesen rohant be, miként nyitottam az ajtót és foglalta be magának a kanapét.
- Hehe, rég voltunk itthon. Akkor... Egy kicsiny konyha. – mutattam Lottinak – Fürdő és egy háló. Hisame és Stark majd a kanapén alszik. Miénk lesz a háló. Tiéd az ágy és a mellette levő fotel az enyém. – mosolyogtam – Nem tudom, mit kell még mondani. Szólj, ha kihagytam valamit.

[Peter]

Egy sarok csupán - állítja Peter és nem átall kezével is rámutatni a célra, mely valóban közelinek tűnik. Gépiesen, szó nélkül követem eztán, kissé lesütött fejjel. Olyan kedves ez a srác, biztos megérdemlem én azt, hogy nála legyek? Még nem késő, visszafordulhatok. Szabadkoznom kellene csak, hogy dolgom akadt, vagy hogy füllentettem és nekem is van lakásom, de persze ez nem igaz. Ez a lehetetlen elképzelés azonban minden egyes tervvel egyre jobban összeroskad, ahogy közelebb és közelebb érünk az ajtóhoz, mely mögött az emlegetett agglegénylak van. Túl késő már visszakozni: Peter egy kellemes mosoly és kis kacaj mellett nyitja az ajtót, s beenged engem.
- Nem-luxus nem gond. - válaszolom a srácnak, ahogy szabadkozni kezd a rend és tisztaság miatt. Nekem nem gond végül is. Hozzászoktam ahhoz, hogy kint alszom a szabadban és hogy Starkot használom párnának. EZ ahhoz képest luxus. Luxus, ahh! Már el is felejtettem, hogy mit is jelent ez a szó. A valóságban luxus volt. Dőzs. Mindent, amit megkívántam, megkaptam. És mi kellene más egy lánynak, ha nem ez? Vagy van még valami más is..?
Sejtelmesen Peterre mosolygok, ő pedig megmutatja, hogy mi hol van. Van fürdőszoba, konyha, hálószoba. Egyszerű és mégis tökéletes.
Hisame, a kék sárkány máris elfoglalja a kanapét, s ezt Stark csak értetlen fejjel nézi végig. Lassan odakullog a bútor mellé, de nem kászálódik fel rá, csak a földön ülve vizslatja a sárkányt. Úgy tűnik érdekli. Nem hiszem, hogy látott valaha ilyen szerzetet, az ő programjában sincs benne minden, sőt...
- Ez nagyszerű..! - mondom Peternek, mikor befejezi a helytörténetet. S bólogatok, jelezve, hogy minden tudok, amire amúgy kíváncsi lettem volna. Benyitok a halóba. Egy szép, nagy ágy, mellette pedig fotel, úgy, ahogy Peter leírta nekem.
Kicsit félénken ülök le az ágyra. Nem akarok barbárnak tűnni, hogy csak úgy használatba veszem és kész, meg amúgy sem az enyém.
- Kényelmes. - vonom le a következtetést Peternek címezve, ahogy a matrac gyengéden besüpped alattam. Ezen tényleg pihentető lesz az alvás!

Valóban kényelmes volt az ágy, ahogy ő is mondta és ültem le mellé, az egyszerű ok miatt, csakhogy ne álljak.
- Ha gondolod és fürdeni van kedved, ott a zuhanyzó. Menj nyugodtan. – ásítottam egy hatalmasat, a fáradtság rendesen letámadott engem – Én reggel fogok szerintem. – és álltam is fel mellőle, hogy a fotelt a hatalmam alá vegyem.
Tudom, egy ágy, egy szoba, egy lány, egy alkalom, egy lehetőség. Talán maradnom kellett volna mellette, de én nem olyan fiú voltam, nem használtam ki a helyzetet. Kedves voltam és kedves is maradtam. Persze gondolatban már rég bűnöztem, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem, de ezt nem róttam fel magamnak, hisz ki nem tette volna ezt? Lotti volt itt, kérem. Gyönyörű, kedves, aranyos, talán egy kicsit esetlen is ezen az estén, mi még vonzóbbá tette őt számomra, de nem szabadott.
Egyesek szerint udvarias viselkedés, mások szerint gyáva, részemről megmaradtam Peternek és süppedtem le a fotel párnájára. A kényelmetlenség netovábbja volt ez a fotel. A háttámlája merev, a karfái kemények voltak. Nem alvásra tervezték, sőt éltem a gyanúval, hogy még csak nem is ülésre, mert arra is pocsék volt. Egyszerű díszítő jellegét leszámítva már rég kidobtam volna innen. Az ülésem rögtön elvesztette a tartását és csúsztam le majd fekvésbe. Azt hittem jó lesz így, de a csúszás nem hagyott alább, így hangos sóhaj kíséretében ültem vissza és kerestem másik pozíciót. Lábaimat a karfára tettem, féloldalasan feküdtem, a karomat nem igazán tudtam mozdítani és a nyakamat sem tartotta semmi. A kényelmetlenség tökéletes pozícióját szültem meg nehezen. Még egy sóhaj, egy új testhelyzet. Na, ez egész jó. Örültem meg magamban, majd jutott eszembe, hogy egyszerűbb lenne, ha a pizsamámba lennék és nem a pihenésre alkalmatlan ruhámban. Előhívtam a panelem, majd kicseréltem a ruhám. Elengedtem magam és úgy feküdtem, ahogy engedte a testem.

Peter leül mellém, de csak annyi időre, míg felkínálja a fürdést, utána nyomban fel is áll és az említett fotelben helyezkedik el, bár a forgolódása arra enged következtetni, hogy nem igen kényelmes. Persze erre számíthattam volna én is. Egy fotel nem veheti fel a versenyt egy ággyal... Főleg nem akkor, ha khm, én is benne fekszem. De ez még várat magára. Csak egy kicsit. A fürdés gondolata azonban felkelti az érdeklődésemet. Rég nem csutakoltam már le magamat, részben a fürdőszoba hiánya miatt, részben azért, mert így is próbáltam spórolni. Nem véletlenül vagyok egy üzletember lánya. Ott szorítok a nadrágon, ahol tudok, ennyit sikerült belém nevelnie. Te jó ég, mi lehet velük most odakint..? És anyuval? Visszavittek Némethonba, vagy még mindig japánban fekszik a testem? Bár nagy valószínűséggel még mindig a szigetország területén vagyok, elvégre a kábelt nem lehet csak úgy kihúzni a gépből, különben szépen meghalok... Grrr, rossz belegondolni. Azért remélem jól gondját viselik a testemnek...
Felpattanok az ágyról én is, s a fürdő felé veszem az irányt. Peter korábbi útmutatásának hála tévesztés nélkül elvergődöm oda, s nyomban dobom is le magamról a ruháimat. Megengedek magamnak egy jó meleg vizet, amibe aztán olyan kellemesen lazulok el, mintha még sosem tettem volna.
Miután az utolsó porcicát is lemostam finom bőrömről, felöltök a menünk keresztül egy hálóing-szerűséget. Mégsem fogok ruhában feszíteni az ágyban..!
Visszatérve a szobába mosolyogva veszem tudomásul, hogy Peter is átöltözött pizsamába. Aranyosan fest, ahogy a fotelben el van helyezkedve, bár biztos vagyok benne, hogy a póz már csöppet sem kellemes. Szinte hangtalanul fekszem le az ágyra, s elégedetten érzem, ahogy a testem ellazul a puha ágyon. A kellemes huzat lágyan simogatja bőröm és olyan jó idő van idebent, hogy még takaróra sincs szükségem, hogy befolyásoljam a hőháztartást.
Peter felé fordulok, de nem kelek fel.
- Peter. - halkan, majdnem suttogva szólítom meg a fiút. Remélem még ébren van.
- Feküdj inkább ide. - s egyik kezemmel még végig is simítom az ágy azon felét, ahova a srácnak feküdnie kellene. Nem fair, hogy amíg én itt fekszem az Ő ágyában, a férfi egy fotelban helyezkedik lehetetlenül. Kíváncsian tekintek Peterre, s mosolygok is hozzá ártatlanul.

Halk hangja vonzotta a figyelmem és csodálkoztam az invitálásán. Nem akartam mellette lenni. Eh. Rosszul fogalmaztam. Akartam, talán túlságosan is, csupán csak az illem, mi visszatartott engem eddig. Egy majd idegen lány és fiú egy ágyban nem tűnt jó párosításnak. Sokak idegenül fogadták volna ezt, ezért ajánlani sem mertem, de Lotti más volt. Fordított a helyzeten és ő ajánlotta fel a helyet maga mellett. Nem volt ok, mi azt mondatta volna velem, hogy ne. Még a fotel is kényelmetlen volt számomra és Lotti szavait hallva mintha még szúrt is volna a bútor, hogy ugorjak ki belőle.
- Rendben, de csak ha nem gond. – álltam fel lassan – Köszönöm.
Az ágy szélére ülve az valahogy egyre kisebbnek és kisebbnek tűnt, de nem visszakoztam. Maradtam és feküdtem, majd fordultam felé. A hátam lelógott, így beljebb csúsztam, bár talán túl sokat is. Közelinek is tűnt Lotti, szó szerint, mintha éreztem volna a leheletét magamon.
És a vívódás, hogy mit tegyek most? Tetszett Lotti, nagyon. Persze, ha igazi férfi lettem volna, akkor lépek, mozdulok, cselekszem, de nem voltam az. Csupán csak Peterként feküdtem mellette és Peter nem ilyen. Vagyis nem tudom, nem voltam még egyszer sem ilyen helyzetben. Gondolatok söpörtek végig a fejem. Mi van, ha csókolom? Pofont kapok? Megüt? Sírva fakad és elfut? Csalódást okoznék neki? Egyetlen egy pozitív kimenetel sem jutott az eszembe. Hirtelen igazán csak szerencsétlennek éreztem magam, ám feleszmélve a gondolataimból egy igazán csak különleges helyzetbe hoztam magam. Mondhatni mozogtam magamtól, Lotti ajkai csupán csak centikre voltak az enyémektől és vált ijedté a tekintettem, ugyanakkor nem hátráltam, de nem is erőltettem tovább, vártam. Pofont kapok, vagy esetleg egy mosolyt? Talán egyszerűbb lett volna csak szebb álmokat kívánom neki.

[Peter]

Úgy tűnik, mintha Peter habozna egy kicsit, de aztán mégis felkel a fotelból, s lefekszik az ágyra egy olyan nagy mozdulattal, hogy nyomban mellettem terem. Direkt csinálta volna, hogy aztán ne centinként kelljen közelítenie, vagy félt, hogy leesik az ágyról, ha nem visz bele elég lendületet. Végül is mindegy.
Egy kedves mosoly húzódik végig arcomon, ahogy feje egy közelebb kerül az enyémhez, de aztán megáll, s vár. Meleg leheletét érzem a testemen áramolni ütemesen, ahogy ő a veszi a virtuális levegőt. Olyan aranyos és jóképű, ahogy itt fekszik mellettem, szám nem is bírja abbahagyni a mosolyt, még akkor sem, hogy elfelejtem, hogy ott van.
- Peter... Én sokszor gondolni jövőre. Mi lesz holnap? Vagy után? Bizonytalan. - kezdek bele egy talán nem pont ide illő témába, de ez engem nem zavar jelen pillanatban, nem is elmélkedtem rajta. Aztán lehet, hogy tévedek, s mégis idevág. Sőt, a mai napnál jobban semmi sem bizonyíthatja elképzelésemet, félelmemet.
Közben arcomon komor vonások jelennek meg, mosolyom is alábbhagy, s inkább egy fordított V betű alakját veszi fel.
- Soha nem lehet tudni melyik nap utolsó. - egy kissé megtorpantam. - És ez félelmetes. - egyik karommal megtámaszkodom, majd felnyomom magamat, amíg a másikkal gyengéden nekitámaszkodok Peternek, s a hátára gördítem. Ugyan ekkor közelebb is húzódom hozzá, s jobb lábamat átdobom rajta, amit követ a karom is. Így kerülök teljesen a férfi fölé, ide-oda járó szembogarammal.
- De én még jobban félni attól, ha nem tesz meg valamit... Amíg lehet. - majd egyre közelebb hajolok Peterhez, mígnem ajkaimat odaillesztem az övére...

Szavaira nem tudtam válaszolni. Nem is tudtam igazán, hogy várt e választ egyáltalán, de nem adtam. Úgy tűnt, hogy nem a beszélgetés ideje következik. Felém kerekedett, felém hajolt, majd csókolt meg lágyan. Ajkai puhák voltak és melegek, ízük édes. A szemeim becsuktam és csókoltam viszont én is őt.
Egy csók. Egy kis túlzással talán életet változtat, túlzás nélkül csak egyszerű örömöt okoz, főleg ha ezt ő adja. Akár hogy is, most boldog voltam. Szemeimet nyitva lassan a színek mintha változtak volna. Eltoltam magamtól Lottit, csupán csak pár centire, hogy levegőt vegyek egy pillanatra. Arcán a pír rózsaszín tónust kölcsönzött bőrének. Szemeit is annak láttam, rózsaszínek és még azt is mondtam volna, hogy hajának kéksége is a vörössel keveredett most. Lotti alakja körül fényárban úszott minden és csodálkoztam, hogy ilyen érzés boldognak lenni, hisz ezt így még nem tapasztaltam. Mosolyogtam, felnevettem az örömtől. Nem tudtam tartóztatni magam. Bolondnak tűnhettem, de csupán csak vidám voltam. Persze nem viccet mesélt Lotti, egyáltalán nem, a szavait nem feledtem és megbántani sem akartam őt.
- Köszönöm Lotti. Azt hiszem, hogy én is bánnám, ha ez most nem történne meg. – voltam őszinte vele, majd a nyakát érintve húztam magamhoz közelebb, hogy újra tudjam csókolni őt.
Szeretni akartam most őt és vele együtt mindent. Kényeztetni, „szeretgetni”. Azt akartam, hogy jó legyen neki, hirtelen ő került a főszerepbe számomra. Csak rá figyeltem és nem akartam elengedni. Nyitott lettem mindenre, bármit megtettem volna, mit mond nekem.
Ám egy dolog hiányzott, apróságnak tűnhetett, de fontos volt számomra, tudni akartam a teljes nevét. Nem most, most nem akartam kérdezni semmit sem, de a teljes neve, mivel tartozott nekem.