KezdőlapJasmin Lundgren; előtörténet
2 posters
1 / 1 oldal
Jasmin Lundgren; előtörténet
by Jasude Csüt. Feb. 14 2013, 13:45
Név: Jasmin Lundgren
Karakternév: Jasude
Kor: 21
Nem: Nő
Kaszt: lovag
Kinézet:
Derékig leérő, gyönyörű vörös hajzuhataggal rendelkezik, mely élénk koronát ad az alakjának, mintha állandó tűzben égne. Szeme színe csillogó fűzöld. Mondhatni sárgás-zöldnek is, de libafos színűnek meg egyéb alternatív színűnek nem, nem soha! Mégpedig azért, mert ezek a szemek még a virtuális világban is az egyik legélénkebb szemek, és a legkifejezőbb testrésze, amely úgy beszél róla, ahogy egy nyitott könyv. Főleg mikor felélénkül, ami elég gyakori, lelkesedése tisztán látszik a tekintetén. Arca európaiasan kissé ovális és ajkai ehhez igazodva egy kecses vonalat kaptak. Erre az alakra szokták mondani, hogy „well-placed”, azaz szépen elhelyezett arcvonásai vannak. Minden vonal ott van, ahol lennie kell. Se nem túl kislányos, se nem túl nőies.
Állandó mozgásban van, így az alakja is ennek megfelelően egy igazi „kínai váza”. Karcsú, napsütötte bőrrel, kecses ildomokkal. Magasságát tekintve 169 centiméter, ami Svédeknél nem a legátlagosabb, de azért kicsinek se mondható. Testsúlya ehhez igazodik.
Jellem:
Mindig mosolygós, örökmozgó „kislány”, és ezt egy percre sem bánja. Egyszerűen nem tudja nem élvezni az életet. Ami a szívén az a száján. Minden percben egy újabb inger, egy újabb élmény keríti hatalmába, és arra reagál. Mindenki a barátja, és mindenkit szeret. Nincs kivétel, de ennek hátránya, hogy nincs egy ember sem, aki igazán a barátja volna. Kivéve azok akik „láthatatlanul” is vele voltak, míg ő az élet forgatagába vetette magát. Sajnos ezeket az embereket is „csak” úgy kezeli, ahogy a többit. Kissé felületes, de kitörő örömmel találkozáskor, azonban ugyanilyen gyors „felejti” is el, azaz jobban mondva folyik tovább az élmények forgatagában.
Egy igazi felvidító személy. Képes másokba csupán szavaival lelket önteni, vagy a mosolyával és butuska hozzáállásával az élethez, ami viszont egyben lebilincselően kedves, és mégis teljesen életrevaló. Ő az, akire pontosan illik a „Jég hátán is megél” jelző.
Nem csügged, ha valami balul sül el, vagy beüt a krakk. Nem bánja, ha egyedül marad, mert akkor is feltalálja magát. Habár közönségben és emberek között érzi jól magát, nem vágya, hogy minden áron az élet közép pontjában legyen.
Heves természete, és életrevaló kedvessége azonban minduntalan oda sodorja. Vele élmény az élet, és mellette egy perc nyugta sincs az embernek. Mindig talál valamit, amiért rajongani lehet, amiért érdemes felkelni az ágyból, mindezt teljes spontaneitással. Hiányzik belőle a mesterkéltség, ideje se lenne rá, mert mindent az érzései vezetnek.
A környezetének minden ingerét magába akarja szívni, és megélni. Ehhez mérten teljesen a szívéből cselekszik, és legtöbbször azonnal.
Azonban a teljes szétszórtság is jellemző rá, ennek ellenére, vagy inkább ebből kifolyólag is. Mindig újabb és újabb dolgokat akar kipróbálni, ami azt eredményezi, hogy az előző szinte törvényszerűen félbe marad. Ezt rég észrevette, és próbál rajta változtatni, de heves természetét nehéz megzabolázni. Ugyanez igaz az érzelmeire. Mindent magába szív és nagyon könnyen ingadozik a lelki állapota. Könnyen lesz szomorú, ideges, vagy dühös, de ugyan ilyen könnyen bocsát is meg, és kér is bocsánatot, ha kell. Könnyen tesz ígéreteket, amit elfelejt, nem szándékosan, csak egyszerűen az életviteléből kifolyólag, s rendszerint megpróbálja utólag letudni a csorbát egy „bocsánattal”.
„ A vörös démon, a ciklon, a forgatag, ami feldúlja az életed. Vigyázz, ha közeledni látod, veszélyes!”
Előtörténet:
Orvosok, nem is egy, hanem több segédkezik a születés pillanatában. A vajúdó anya keservesen fújtat, kapkodja a levegőt, és azért imádkozik, hogy legyen már vége. Kint az apa már tövig rágta a körmeit, majd bentről gyereksírás hallatszik, és egy nővérke, mosolygós arccal, de kissé megizzadva jön ki elé. Gyereke született. Egy egészséges kislány. Az apa, ahogy felocsúdik, és rájön, hogy vége, megszületett a kislánya, felderül az arca, majd pár másodpercnyi kihagyással ugrálni kezd. Ujjong, a nővért is megszorongatja, mint egy régi barátot, és közbe azt üvölti, hogy ő apa lett, és ő a világ legboldogabb embere. Nincs még egy ilyen szép nap! Nincs! Lehet, igaza volt.
-Mirajane! Hol van az az átok fajzat lányod??!! Egy döglött béka van az irataim között!!!!!!!!
- Jasmin drágám, mennünk kell az oviba.
- Nem megyek, ott bántanak!
- De muszáj. Apa is, meg anya is dolgozni megy. Nah légy jó, kicsim.
- Nem! Nem megyek, nem megyek!
Ezzel a kijelentéssel fel is pattan a gyerek, és körbe rohan a nagy nappaliban, de mire újra az anyjához érne, vesz egy fél fordulatot és becélozza az emeletet. A kissé már-már meggyötört nő egy hangos sóhaj után felszól a férjének.
- Apjuk! Kapd el, feléd igyekszik!
Nem voltak ritkák az ehhez hasonló és ilyen esetek, és ezek még csak a gyengébbek. Hiperaktív lányuk elintézte pár év alatt, hogy a fiatal pár ne akarjon még egy gyereket. De valószínűleg nem is jöttek volna ki. Nagy türelem és határtalan szeretet kellett hozzá. Sokszor kergette nem csak a szüleit, de nagyjából minden tanítóját és felügyelőjét (például az óvodában) az őrület szélére. Egyszer kiszaladt az útra, hogy rendőröset játsszon… aznap a hírekben is benne volt az a dugó, amit okozott ezzel. Vagy volt, azaz eset, amikor eldöntötte, hogy ő márpedig tornász lesz és „gyakorlás” képen, a vasból készült mászóka tetején megpróbált a lábával megkapaszkodva fejjel lefelé csüngve bemutatni pár trükköt. Mondani sem kell, hogy bírta kábé fél másodpercig, utána pedig a mentők vitték el. Szó szerint.
Öröm az ürömben, hogy végtelenül szívós gyerek volt, és a csontjai, mint a beton. Egyetlen törést sem szenvedett el az alatt az észveszejtő 21 év alatt, amit eddig leélt.
Kisebb korában, mivel nagyon kitűnt a többiek közül, sokat szekálták, vörös démonnak nevezték, ami megviselte, de szülei nagy türelme felé, és nagy nagy szeretete segített neki túllépni az ilyen ügyein, és végül a Gimnáziumba egy ugyanolyan életvidám csajszi lépett be, mint amilyen alapból a természete ezt megkövetelte ezt tőle.
Voltak barátai, nem is kevés. Igazából az egész iskola a barátja volt. Persze pont ezért akadtak irigyei is, de ő ezt sosem értette. Soha nem állt szándékában, hogy elvegye akárki elől is a reflektorfényt, egyszerűen élte az életét.
Tevékenyen részt vett mindenben, amit elé adtak, és ha kis időre is, de mindig sikerült felhívni a figyelmét az aktuális dolgokra. Jó „szónoknak” bizonyult, lelkes beszédével, és azzal, hogy mindent úgy írt le szóban, mintha épp akkor történne meg vele az élmény. Így mindenki úgy érezhette, hogy részese a történésnek.
Itt fontos megemlíteni, hogy már a gimnáziumot is két részben tette le, egyiket egy jó nevű magán iskolában, a másik felét egy államiban, de ennek semmi köze az ő egyéni képességeihez. Ahhoz van köze, hogy szülei mindketten olyan munkakört töltöttek be, amihez utazni kellett. Apja újságíró volt, anyja pedig író, költő, divattervező, rendezvényszervező. Így röviden. Emiatt már kis korában szinte mindenhol járt. Látta Párist, Rómát, Athént, Moszkvát, Berlint…. stb stb stb stb stb…
Volt az Egyesült Államokban, de később még a vad Latin Amerikát is megkóstolta, megemlíteni sem kell, hogy Ázsia szépséges területeit is mondhatni „bejárta”, mire a huszonegyet betöltötte. És még nem látott mindent, de tervében állt.
Ahogy szülei is, ő is egy örök mozgó, kalandor életre vágyott, és vágyik most is. Életművészként képzelte el magát, s jó érzéke lévén a ritmusokhoz, beíratták különféle zenei iskolákba. Meg tanult fuvolázni, énekelni, előbb operát, majd szép fokozatosan tért rá a zongorára, a dobra, végül a gitárra, és így a könnyű zenére. Hegedülni nem tud, abszolút hallása nincs, de minden bizonnyal, átlagon felüli. Végül mégis a tánc mellett kötött ki, sőt versenyeken is fellépett, és előkelő helyeket ért el.
Ezzel együtt ízlelte meg az ezerarcú Japán világát, és elbűvölték a különféle furcsaságok és életstílusok. Mindenbe belekapott, és csak egy szigorú tanárának köszönhetően állapodott meg az oly sokfelé kacsingató művészetek között az aikidónál. Nem tökéletesen, de meg tanulta annyira használni, hogy ne legyen kitéve miden ártalmaknak.
Mindeközben élte az életét, és bulik bulikat követett…nyáron. Hiszen megígérte a szüleinek, hogy tartja a szép 4 egészes átlagát. Amit azért nem volt nehéz tartania, mert rendelkezett egy furcsa adottsággal. Amit egyszer tüzetesen átolvasott, arra emlékezett. Szóról szóra vissza tudta mondani, és nagyjából fel is fogta, ha akarta. Persze kis ráfektetéssel egy kis zseni lehetett volna, de ezt nem lépte meg.
A magával ragadó zenei és művészeti, és egyéb „világ” mellett nem vetette meg az internet és úgy ámblokk az informatika által nyújtott élvezeteket sem. Kedvence az ilyen olyan mmok. Vagy az FF szériák. Vagy a közösségi portálok. Sokszor lógott egyiken-másikon. Nagy „KOCKA” volt, és nem szégyellte ezt az oldalát sem. A CS-től kezdve a lolon át a wowig mindent kipróbált és benne volt a sűrűjében. Azok, akik csak onnan ismerték, sokszor ragasztották rá, hogy kocka, de ők nem ismerték eléggé. Távolról sem volt az, legfeljebb az is. Így hát nem meglepő az a fejlemény sem, hogy a NerveGear megjelenésével, ő már használt ehhez hasonló szerkezeteket, és játszott a SAO féle struktúrával is. Nem volt se nem elragadtatva tőle, se nem utálta. Olyan volt számára, mint minden más. Valami, ami egy újabb élmény. Amit élvezni lehet, és kell is, és ő ennek eleget is tett. Jelentkezett Béta testernek is, de mivel a Japánokat vették előbbre, és csak pár külföldi kerülhetett be, ő lecsúszott a lehetőségről, de nem csüggedt. Minek? Ahogy kijön a teljes kiadás, ő már ott is lesz.
Rávette apját a dologra, ahogy általában mindenre rá tudta venni, és elutazott Japánba, még jóval a „preimer” előtt. Mint egy igazi Otaku, úgy nyomult az első sorokban, hogy megkaparinthassa a titokzatos kis szerkezetet. Szinte az elsők egyike volt, akiket felvettek filmre, hogy milyen kis fanatikusok. Ő kamerát látva bele integetett és üdvözölte a szüleit és nagyszüleit otthon Svédországban, majd megvette a SAO programját.
Felsietett a kis fogadó szobájába, amit kivett, de előbb (és talán ez volt a nagy szerencséje), szólt a portásnak, hogy mihez is készül, csak mert muszáj elújságolni az örömét.
Beindította és a szükséges előkészületek után habozás nélkül választotta ki a kasztját. Még a harcművész tetszett neki, de azokat meghagyta Japán „barátainak”, ő Svédként jobban beleillik a lovag kasztba, és úgy vélte, az a testhez állóbb is. A jelleméhez is.
Már az első napon barátkozott és béta testereket keresgélt nyakra-főre, hogy mutassák meg mit hogy, hadd fejlődjön kicsit gyorsabban. Voltak is páran, akik segítették, s noha Jasmin magától is könnyen belejött volna, jobban szerette, ha másokkal együtt jön rá a probléma megoldására. Rendre elosztotta a pontjait és vett magának abból a pénzből, ami erre volt szánva, egy szép csepp alakú, közepes nagyságú pajzsot, és egy dárdát. Mindig is oda volt a dárdákért, főleg hogy miután látta a Sengoku Basarát.
Yukimura lelkes hozzáállása magával ragadta az anime közben, és mivel ő dárdát használt, Jasminnek is az kellett természetesen. De feltűnően könnyen tudta használni pajzs mellett az egy szem piros, és a végén három-ágú dárdáját. Mivel a pajzsa úgy volt kialakítva, hogy a dárdát két kezében is forgathassa, ha akarja. Ilyenkor a pajzsot a bal alkarjára rögzítette, és így is tudott védeni vele, miközben a dárdát is forgatta, de egy kezében is tudta használni a dárdát, miközben aktívan védett a pajzzsal.
Kayaba Akihiko bejelentése legalább annyira megdöbbentette, és megrémítette őt is, mint a többieket a Főtéren, főleg, hogy őt is egy hirtelen kényszer teleport vitte oda. Igazság szerint Jasmin nem vette észre a hiányzó gombot, mert még esze ágában se volt kijelentkezni. Jól érezte magát, és temperamentumához hűen addig maradt, ameddig jól érezte magát. Így őt ez az újdonság is akkor érte frissiben. Mégis. Az őt körül vevőkkel ellentétben, ahogy érezte, hogy pánikolni fog, és a szíve kezd gyorsabban, rendszertelenül verni, vett egy mély, nagy levegőt. Teleszívta a tüdejét vele, majd kifújva cselekedni kezdtet.
Látványosan rázta az ég felé az ökleit, (ekkor a felszerelése az inventoryban feküdt), és teljes tüdővel üvöltve dobálta Kayaba Akihiko hűlt helye után vérmes vérmérsékletű szavait. Ígéretét.
- Ezt nem úszod meg szárazon papa! Utánad megyek és megtalállak ám! Azzal a lendülettel pedig jól se**be is rúglak! Csak várd ki, eljövök ám!
Körbe néz. Meredt arcok, kikerekedett szemek bámulnak rá. Első gondolata az volt, hogy 90 fok ballra, és uzsgyi, el, meg is tette azt a fordulatot, de közben valami más, valami jobb ötlete támadt. Könnyed hangon bíztatta a többieket is, hogy adják ki a dühüket, és tegyenek szert erőre. Jó, ha néha kikiabálja az ember a problémáit.
- Hajrá, Ti is! Még lehet hallja! Megtaláljuk ám a vörös se***d csak várjál, és nagyon ellátjuk a bajod ám! Gyerünk, mindannyian! Nem hagyjuk magunk! Nem hagyjuk magunk! Ez a mi világunk, háhháááá!!!...
*körbe néz* -... jól van, akkor nem… én viszont mentem :]
Az együtt működés minden nemű hiányát látva arrébb állt, s egyből eldöntötte, hogy a várost is elhagyja. Nincs itt már sok keresni valója. Majd visszatér, ha megáll kicsit pihenni. Még visszafordult az ott maradottak felé, mielőtt eltűnt az utca ködében, ami kifelé vezetett, és felemelte ökölbe szorult kezét, mint egy koncerten szokás.
- Mi vagyunk az mmo krémje! Nem hagyjuk magunkat! Harcra fel!!!
És ezzel a pár mondattal egy jó időre eltűnt az emberek szeme elől. Aprította a mobokat és egyre jobban belejött a világ rendszerébe. Kicsit sajnálta, hogy solozik, de majd csak talál magának egy neki való céhet, amibe csatlakozhat, mert alapítani nem akart, az túl sok aprólékos munka lenne a részéről. Amihez meg nem ért, és nem is nagyon akar érteni. Hosszú, megfeszített munkával elérkezett a 4. szintig, majd onnan tovább fejlődött egy kisebb céh kötelékén belül 7-es szintre. Azonban mikor a 3. szintet takarították, mert ugyan egy kicsi, épp csak négy főből álltak, de mindannyian nagy statokkal, ami jogos szint volt, hogy az élbolyban harcoljanak. Méltán kiérdemelték a „frontharcos” megnevezést. Azonban nagy erővel nagy felelősség jár, és nem utolsó sorban erős ellenség. Egy ilyen durva ügybe tőrt bele a bicskájuk, egy szép napon. Jasmin épp jól megérdemelt pihenője után tért vissza, és újra összeállva a csapat egy fentebb szintre merészkedtek fel. Lovagunk kis utazásának apróbb és jelentősebb részeit ecsetelte út közben. Például, hogy megmentett egy felettébb helyes szőke fiúcskát pár rablótól, és, hogy oda kéne figyelni, mi történik lentebb, mert elszemtelenednek a „rablótolvajok”…
- …vagy mik. Tudjátok. Sokan nem mernek a frontra kimenni, de a kicsiket, itt értem ez alatt a kis szintűeket, nah azokat aztán tudják piszkálni. Pff…. sunyi kis dögök….
- Igazad van, de ne ragadtasd el magad. Ez nagy gyengeséged ám.
- Jól van, de ha egyszer dühít…
- Hehe, Jasu, csak nehogy a végén agyvérzésben, vagy szélütésben hallj meg.
- Höhh…azért nem vok olyan hírtelen haragú nah -.-
Csak mosolyogtak. Lehetett ugratni, de mindig tudták, h nem fog megharagudni. Aztán mindannyian nevettek egy nagyot. Összecsiszolt egy csapat volt ez. Egészen addig a napig.
Éles sikítás, Ronie hangja hallatszik fel. Teljes káosz uralkodik, az egyetlen ember pedig, akinek van lehetősége beleszólni érdemben is a csatába, beszorult az ajtó mögé. Kintről Jasmin dühödt, rekedt kiabálása szakítja félbe a mobok egyhangú zaját, és a többiek reményvesztett szavait. Otarou, a céhvezér kezei közül már rég, és végérvényesen kicsúszott a vezetés. Mindenki a saját életét próbálja menteni, de nem sok sikerrel. Egy velőt rázó, fájdalmas sikoltás hallatszott fel bentről, majd elhalkult. A többiek a társuk felé siettek, de semmi haszna. Szemük előtt bomlik pixeljeire a lány teste, és enyészik el örökre, ahogy Kayaba Akihiko mondta volt anno. Meghal a való életben is, és soha többet nem láthatják újra, mert ez az istenverte játék azt hiszi magáról, hogy ő a valóság. Jasmin dörömböl, veri a félig nyitott ajtót, melyen keresztül csak belát, de ott is csak a mobok éles kardszerű karját, semmi mást. Nem is a félelem, hanem a féltés és a tehetetlen düh vékonyította penge vékonnyá hangját. Hisztérikusan üvölti kérdéseit befelé, de válasz nem érkezik, csak szófoszlányok, melyek nem neki lettek címezve.
- Mi történt? Lenai hangját hallottam. Mi történt vele? Ronie? Ota? OTA! Hallotok engem? Mi a fene folyik bent? Mondjatok valamit a szentségit!
Nem egyszerűen csak őrjöngött, minden megfeszített vírtuális izmát annak a célnak az elérésébe fektette bele, hogy bejusson a halálkamrába, és kivigye társait onnan. Meg akarja tenni, meg kell tennie, tehát meg kell tudnia tennie! Nyomta a nehéz ajtót oldalra, befelé, kifelé, s ekkor, a hp csíkjának vészes lefelé gördülése közben megmozdult. Eszelősen szorított rá még egyszer, és még erősebben. Közben kiáltotta befelé szüntelen, hogy „Jövök!” „Mindjárt ott vagyok!” „Ne hagyjátok magatokat!”
Nagy cseppekben gördültek le a könnyei közben, nem tudta megállítani, csak folytak lefelé szabad folyást adva az utánuk következőknek is. Csupán két társa volt már bent. Csak kettő. Lenai nem volt köztük. Az ő hangja enyészett el az előbb, és örökre. A düh és tettvágy keveréke, az akarat, hogy akkor is, akkor sem hagyja, csak még inkább ösztökélte arra, hogy még több energiát préseljen ki magából. Többet, mint amit a szintje engedne, vagy többet, mint egyáltalán egy ember elbírna…. talán. Ő volt a „tank”, a „pajzs”, és ő nem volt ott a többiekkel, hogy segítsen nekik. Megbocsáthatatlan!
Önvád és gyötrelem sanyargatta tovább, de most ezeket az érzéseket is arra fordította, hogy megmaradt céhtársait kivigye erről a helyről. Ott állt az ajtóban, és már félig kinyitotta. Előbb azonban egy mob közelítette meg, és az így is fogyó életét akarta. Belevágott, de Jasmin nem csinált semmit. Állt, és csak az ajtóra koncentrált.
- Nyílj ki, nyílj ki! Nyílj már ki te rozsdás ócska vas! Nyílj ki, egyél rozsdát!
Otarou meglátva a kínálkozó lehetőséget, megfogta Roniet, és egymást fedezve oda nyomultak az addigra már három mob alatt tartott lány mellé. Lecsapott a harcművész kaszája, s a lány kardforgató lévén is aprította a lovagjuk közelében lévőket. Végül sikerült kinyitni, s azzal együtt átugortak a védett mezőre. Közben a földre borították a holt fáradt Jasmint. Mögöttük pedig végérvényesen becsukódott az ajtó, magával ragadva a csapat idomárát.
Sokáig feküdtek ott hárman, de senki nem tudta felhozni az előbbi esetet. Mindhármuknak Lenai járt az eszében, de kimondani nem tudták volna. Végül Ronie állt fel, az amerikai, és szúrós tekinteteket küldött a vezér felé. Ota úgy érezte, hogy az ő hozzá nem értése okozta a vesztük, és most csak ülve bámulta a földet. Nem mondhatott semmit. „Bocsánat. Nem így terveztem.” Röhejes. Mást azonban nem tudna mondani. Az ő hibája, az ő hibája, és miatta meghalt valaki. Egy ember, a barátjuk. Elviselhetetlenül fájt az érzés, és még felfogni se tudta igazán.
Ekkor ült fel a teljesen kikészült Jasmin. Az ő életcsíkja is jócskán a vörös mezőben volt. Nem bírta ráemelni a tekintetét társaira. Egyedül a saját hibájának látta ezt az egészet. Ha nem lett volna olyan kapkodó, nem zárja ki magát, és minden egyszerűen haladt volna, ahogy eddig is. Őmiatta halt meg Lenai. A társuk. A szenvedés, nem csak rajta, és nem csak Otán látszott, Ronien is, de ő állt, és nézte két megmaradt társát. Aztán egyszer csak, a hosszú hallgatást ő is törte meg. Megfogta a gallérjánál fogva a céhvezért, és meg rázta, majd hozzányomta a homlokát a sajátjához, és a sírással küszködve dobálta a képébe a hozzá olyan jellemzően válogatott szitkait. De ez most mégis másmilyen volt, mint az eddigiek. Sírt. Közben minden ereje ellenére sírt, pedig ő igazán sohasem szokott. Nem csak egyszerűen sírt, de remegett is. A félelem, az adrenalin, egy társuk elvesztése.
- Te szerencsétlen. Hülye hülye hülye!!! Mit csinálsz itt, miért kellett? Szedd össze magad, meg akarsz ölni minket is? Nehogy összeomolj nekem, hallod! Nem akarom, nem akarlak elveszíteni téged is! …
… Sajnálom, én is nagyon nagyon….na-gyohooonn…
De ekkor már letette áldozatát, és a szavai sem igazán Otának, hanem magának is szóltak. Mindük hibája volt ez, elbizakodottak voltak. Soha többet, soha nem lesz ilyen elbizakodott. Nem akar még egy barátot elveszíteni. Már mind sírtak, egymásra dőlve, sokáig. Ott ahol megmenekültek a gyilkos moboktól. De ezzel nem volt vége a veszteségeknek. Mert a következő történések gyökeresen megváltoztatták mindük helyzetét. Jasmin ahogy felállt, minden újonnan szerzett holmija pixeljeire bomlott, és az inventoryban sem találták. Lépve egyet pedig szédülni kezdett. Meglett az akció hatása. Rátekintve a saját csíkjára meglepve vette tudomásul, hogy újra visszacsúszott az első szintre. Ami azt jelentette, hogy nem is lehet ezen a szinten. A következő percben pedig nem is volt ott. Vissza teleportált a Kezdetek városába.
Egyedül. A kezdő felszereléseivel, barátai nélkül. Egy örökre szóló rossz élménnyel.
A következő pillanatban Jasmin egy hatalmas kiáltással, majd heves sírással tudta le a fájdalmait, végül már csak nevetett.
- Élnek. Még élnek, és ez a fő…
Képességek:
Jasmin pajzsa egy közepes nagyságú csepp alakú pajzs, aminek a közepén van egy kicsi, alapból díszként funkcionáló hegyes szegecs. Ez valójában nem játszik nagy szerepet a speciális képességében, mégis fontos megemlíteni, mert jelen van a művelet végre hajtásánál.
Massive attack: Aktiválásakor egyetlen kör erejéig a dárdája mellett a pajzsát is aktívan tudja használni, mint fegyvert. Annak sebzése a mindenkori gyorsaságának + a speciális képessége felének pontjai.
Tehát ekkor valójában egy kör alatt, kétszer sebez, egyszer a dárdával, és egyszer a pajzzsal.
Ellenfelenként egyszer használhatja és mindenkori sebessége + spec pont/2-t sebez.
Karakternév: Jasude
Kor: 21
Nem: Nő
Kaszt: lovag
Kinézet:
Derékig leérő, gyönyörű vörös hajzuhataggal rendelkezik, mely élénk koronát ad az alakjának, mintha állandó tűzben égne. Szeme színe csillogó fűzöld. Mondhatni sárgás-zöldnek is, de libafos színűnek meg egyéb alternatív színűnek nem, nem soha! Mégpedig azért, mert ezek a szemek még a virtuális világban is az egyik legélénkebb szemek, és a legkifejezőbb testrésze, amely úgy beszél róla, ahogy egy nyitott könyv. Főleg mikor felélénkül, ami elég gyakori, lelkesedése tisztán látszik a tekintetén. Arca európaiasan kissé ovális és ajkai ehhez igazodva egy kecses vonalat kaptak. Erre az alakra szokták mondani, hogy „well-placed”, azaz szépen elhelyezett arcvonásai vannak. Minden vonal ott van, ahol lennie kell. Se nem túl kislányos, se nem túl nőies.
Állandó mozgásban van, így az alakja is ennek megfelelően egy igazi „kínai váza”. Karcsú, napsütötte bőrrel, kecses ildomokkal. Magasságát tekintve 169 centiméter, ami Svédeknél nem a legátlagosabb, de azért kicsinek se mondható. Testsúlya ehhez igazodik.
Jellem:
Mindig mosolygós, örökmozgó „kislány”, és ezt egy percre sem bánja. Egyszerűen nem tudja nem élvezni az életet. Ami a szívén az a száján. Minden percben egy újabb inger, egy újabb élmény keríti hatalmába, és arra reagál. Mindenki a barátja, és mindenkit szeret. Nincs kivétel, de ennek hátránya, hogy nincs egy ember sem, aki igazán a barátja volna. Kivéve azok akik „láthatatlanul” is vele voltak, míg ő az élet forgatagába vetette magát. Sajnos ezeket az embereket is „csak” úgy kezeli, ahogy a többit. Kissé felületes, de kitörő örömmel találkozáskor, azonban ugyanilyen gyors „felejti” is el, azaz jobban mondva folyik tovább az élmények forgatagában.
Egy igazi felvidító személy. Képes másokba csupán szavaival lelket önteni, vagy a mosolyával és butuska hozzáállásával az élethez, ami viszont egyben lebilincselően kedves, és mégis teljesen életrevaló. Ő az, akire pontosan illik a „Jég hátán is megél” jelző.
Nem csügged, ha valami balul sül el, vagy beüt a krakk. Nem bánja, ha egyedül marad, mert akkor is feltalálja magát. Habár közönségben és emberek között érzi jól magát, nem vágya, hogy minden áron az élet közép pontjában legyen.
Heves természete, és életrevaló kedvessége azonban minduntalan oda sodorja. Vele élmény az élet, és mellette egy perc nyugta sincs az embernek. Mindig talál valamit, amiért rajongani lehet, amiért érdemes felkelni az ágyból, mindezt teljes spontaneitással. Hiányzik belőle a mesterkéltség, ideje se lenne rá, mert mindent az érzései vezetnek.
A környezetének minden ingerét magába akarja szívni, és megélni. Ehhez mérten teljesen a szívéből cselekszik, és legtöbbször azonnal.
Azonban a teljes szétszórtság is jellemző rá, ennek ellenére, vagy inkább ebből kifolyólag is. Mindig újabb és újabb dolgokat akar kipróbálni, ami azt eredményezi, hogy az előző szinte törvényszerűen félbe marad. Ezt rég észrevette, és próbál rajta változtatni, de heves természetét nehéz megzabolázni. Ugyanez igaz az érzelmeire. Mindent magába szív és nagyon könnyen ingadozik a lelki állapota. Könnyen lesz szomorú, ideges, vagy dühös, de ugyan ilyen könnyen bocsát is meg, és kér is bocsánatot, ha kell. Könnyen tesz ígéreteket, amit elfelejt, nem szándékosan, csak egyszerűen az életviteléből kifolyólag, s rendszerint megpróbálja utólag letudni a csorbát egy „bocsánattal”.
„ A vörös démon, a ciklon, a forgatag, ami feldúlja az életed. Vigyázz, ha közeledni látod, veszélyes!”
Előtörténet:
Svédország, Megyei kórház, Szülőszoba; 21 évvel ezelőtt
Orvosok, nem is egy, hanem több segédkezik a születés pillanatában. A vajúdó anya keservesen fújtat, kapkodja a levegőt, és azért imádkozik, hogy legyen már vége. Kint az apa már tövig rágta a körmeit, majd bentről gyereksírás hallatszik, és egy nővérke, mosolygós arccal, de kissé megizzadva jön ki elé. Gyereke született. Egy egészséges kislány. Az apa, ahogy felocsúdik, és rájön, hogy vége, megszületett a kislánya, felderül az arca, majd pár másodpercnyi kihagyással ugrálni kezd. Ujjong, a nővért is megszorongatja, mint egy régi barátot, és közbe azt üvölti, hogy ő apa lett, és ő a világ legboldogabb embere. Nincs még egy ilyen szép nap! Nincs! Lehet, igaza volt.
Svéd ország, kicsivel arrébb, egy családi ház; 18 évvel ezelőtt.
-Mirajane! Hol van az az átok fajzat lányod??!! Egy döglött béka van az irataim között!!!!!!!!
Svéd ország, ugyanitt; Pár évre rá.
- Jasmin drágám, mennünk kell az oviba.
- Nem megyek, ott bántanak!
- De muszáj. Apa is, meg anya is dolgozni megy. Nah légy jó, kicsim.
- Nem! Nem megyek, nem megyek!
Ezzel a kijelentéssel fel is pattan a gyerek, és körbe rohan a nagy nappaliban, de mire újra az anyjához érne, vesz egy fél fordulatot és becélozza az emeletet. A kissé már-már meggyötört nő egy hangos sóhaj után felszól a férjének.
- Apjuk! Kapd el, feléd igyekszik!
Nem voltak ritkák az ehhez hasonló és ilyen esetek, és ezek még csak a gyengébbek. Hiperaktív lányuk elintézte pár év alatt, hogy a fiatal pár ne akarjon még egy gyereket. De valószínűleg nem is jöttek volna ki. Nagy türelem és határtalan szeretet kellett hozzá. Sokszor kergette nem csak a szüleit, de nagyjából minden tanítóját és felügyelőjét (például az óvodában) az őrület szélére. Egyszer kiszaladt az útra, hogy rendőröset játsszon… aznap a hírekben is benne volt az a dugó, amit okozott ezzel. Vagy volt, azaz eset, amikor eldöntötte, hogy ő márpedig tornász lesz és „gyakorlás” képen, a vasból készült mászóka tetején megpróbált a lábával megkapaszkodva fejjel lefelé csüngve bemutatni pár trükköt. Mondani sem kell, hogy bírta kábé fél másodpercig, utána pedig a mentők vitték el. Szó szerint.
Öröm az ürömben, hogy végtelenül szívós gyerek volt, és a csontjai, mint a beton. Egyetlen törést sem szenvedett el az alatt az észveszejtő 21 év alatt, amit eddig leélt.
Kisebb korában, mivel nagyon kitűnt a többiek közül, sokat szekálták, vörös démonnak nevezték, ami megviselte, de szülei nagy türelme felé, és nagy nagy szeretete segített neki túllépni az ilyen ügyein, és végül a Gimnáziumba egy ugyanolyan életvidám csajszi lépett be, mint amilyen alapból a természete ezt megkövetelte ezt tőle.
Voltak barátai, nem is kevés. Igazából az egész iskola a barátja volt. Persze pont ezért akadtak irigyei is, de ő ezt sosem értette. Soha nem állt szándékában, hogy elvegye akárki elől is a reflektorfényt, egyszerűen élte az életét.
Tevékenyen részt vett mindenben, amit elé adtak, és ha kis időre is, de mindig sikerült felhívni a figyelmét az aktuális dolgokra. Jó „szónoknak” bizonyult, lelkes beszédével, és azzal, hogy mindent úgy írt le szóban, mintha épp akkor történne meg vele az élmény. Így mindenki úgy érezhette, hogy részese a történésnek.
Itt fontos megemlíteni, hogy már a gimnáziumot is két részben tette le, egyiket egy jó nevű magán iskolában, a másik felét egy államiban, de ennek semmi köze az ő egyéni képességeihez. Ahhoz van köze, hogy szülei mindketten olyan munkakört töltöttek be, amihez utazni kellett. Apja újságíró volt, anyja pedig író, költő, divattervező, rendezvényszervező. Így röviden. Emiatt már kis korában szinte mindenhol járt. Látta Párist, Rómát, Athént, Moszkvát, Berlint…. stb stb stb stb stb…
Volt az Egyesült Államokban, de később még a vad Latin Amerikát is megkóstolta, megemlíteni sem kell, hogy Ázsia szépséges területeit is mondhatni „bejárta”, mire a huszonegyet betöltötte. És még nem látott mindent, de tervében állt.
Ahogy szülei is, ő is egy örök mozgó, kalandor életre vágyott, és vágyik most is. Életművészként képzelte el magát, s jó érzéke lévén a ritmusokhoz, beíratták különféle zenei iskolákba. Meg tanult fuvolázni, énekelni, előbb operát, majd szép fokozatosan tért rá a zongorára, a dobra, végül a gitárra, és így a könnyű zenére. Hegedülni nem tud, abszolút hallása nincs, de minden bizonnyal, átlagon felüli. Végül mégis a tánc mellett kötött ki, sőt versenyeken is fellépett, és előkelő helyeket ért el.
Ezzel együtt ízlelte meg az ezerarcú Japán világát, és elbűvölték a különféle furcsaságok és életstílusok. Mindenbe belekapott, és csak egy szigorú tanárának köszönhetően állapodott meg az oly sokfelé kacsingató művészetek között az aikidónál. Nem tökéletesen, de meg tanulta annyira használni, hogy ne legyen kitéve miden ártalmaknak.
Mindeközben élte az életét, és bulik bulikat követett…nyáron. Hiszen megígérte a szüleinek, hogy tartja a szép 4 egészes átlagát. Amit azért nem volt nehéz tartania, mert rendelkezett egy furcsa adottsággal. Amit egyszer tüzetesen átolvasott, arra emlékezett. Szóról szóra vissza tudta mondani, és nagyjából fel is fogta, ha akarta. Persze kis ráfektetéssel egy kis zseni lehetett volna, de ezt nem lépte meg.
Svéd ország, 14.d osztály 3 évvel ezelőtt
- Hogy milyen Jasmin? Hogy is mondjam….neki semekkora hely sem elég. Hadonászik, ugrál, dobálja kezét, lábát, és olyan heves, hogy sokszor követni se tudjuk, de nélküle üres lenne az osztály! ^-^
Nem is csak az. Az egész Iskola az lenne, és mi így szeretjük! :]
Nem is csak az. Az egész Iskola az lenne, és mi így szeretjük! :]
A magával ragadó zenei és művészeti, és egyéb „világ” mellett nem vetette meg az internet és úgy ámblokk az informatika által nyújtott élvezeteket sem. Kedvence az ilyen olyan mmok. Vagy az FF szériák. Vagy a közösségi portálok. Sokszor lógott egyiken-másikon. Nagy „KOCKA” volt, és nem szégyellte ezt az oldalát sem. A CS-től kezdve a lolon át a wowig mindent kipróbált és benne volt a sűrűjében. Azok, akik csak onnan ismerték, sokszor ragasztották rá, hogy kocka, de ők nem ismerték eléggé. Távolról sem volt az, legfeljebb az is. Így hát nem meglepő az a fejlemény sem, hogy a NerveGear megjelenésével, ő már használt ehhez hasonló szerkezeteket, és játszott a SAO féle struktúrával is. Nem volt se nem elragadtatva tőle, se nem utálta. Olyan volt számára, mint minden más. Valami, ami egy újabb élmény. Amit élvezni lehet, és kell is, és ő ennek eleget is tett. Jelentkezett Béta testernek is, de mivel a Japánokat vették előbbre, és csak pár külföldi kerülhetett be, ő lecsúszott a lehetőségről, de nem csüggedt. Minek? Ahogy kijön a teljes kiadás, ő már ott is lesz.
Rávette apját a dologra, ahogy általában mindenre rá tudta venni, és elutazott Japánba, még jóval a „preimer” előtt. Mint egy igazi Otaku, úgy nyomult az első sorokban, hogy megkaparinthassa a titokzatos kis szerkezetet. Szinte az elsők egyike volt, akiket felvettek filmre, hogy milyen kis fanatikusok. Ő kamerát látva bele integetett és üdvözölte a szüleit és nagyszüleit otthon Svédországban, majd megvette a SAO programját.
Felsietett a kis fogadó szobájába, amit kivett, de előbb (és talán ez volt a nagy szerencséje), szólt a portásnak, hogy mihez is készül, csak mert muszáj elújságolni az örömét.
Beindította és a szükséges előkészületek után habozás nélkül választotta ki a kasztját. Még a harcművész tetszett neki, de azokat meghagyta Japán „barátainak”, ő Svédként jobban beleillik a lovag kasztba, és úgy vélte, az a testhez állóbb is. A jelleméhez is.
Már az első napon barátkozott és béta testereket keresgélt nyakra-főre, hogy mutassák meg mit hogy, hadd fejlődjön kicsit gyorsabban. Voltak is páran, akik segítették, s noha Jasmin magától is könnyen belejött volna, jobban szerette, ha másokkal együtt jön rá a probléma megoldására. Rendre elosztotta a pontjait és vett magának abból a pénzből, ami erre volt szánva, egy szép csepp alakú, közepes nagyságú pajzsot, és egy dárdát. Mindig is oda volt a dárdákért, főleg hogy miután látta a Sengoku Basarát.
Yukimura lelkes hozzáállása magával ragadta az anime közben, és mivel ő dárdát használt, Jasminnek is az kellett természetesen. De feltűnően könnyen tudta használni pajzs mellett az egy szem piros, és a végén három-ágú dárdáját. Mivel a pajzsa úgy volt kialakítva, hogy a dárdát két kezében is forgathassa, ha akarja. Ilyenkor a pajzsot a bal alkarjára rögzítette, és így is tudott védeni vele, miközben a dárdát is forgatta, de egy kezében is tudta használni a dárdát, miközben aktívan védett a pajzzsal. Kayaba Akihiko bejelentése legalább annyira megdöbbentette, és megrémítette őt is, mint a többieket a Főtéren, főleg, hogy őt is egy hirtelen kényszer teleport vitte oda. Igazság szerint Jasmin nem vette észre a hiányzó gombot, mert még esze ágában se volt kijelentkezni. Jól érezte magát, és temperamentumához hűen addig maradt, ameddig jól érezte magát. Így őt ez az újdonság is akkor érte frissiben. Mégis. Az őt körül vevőkkel ellentétben, ahogy érezte, hogy pánikolni fog, és a szíve kezd gyorsabban, rendszertelenül verni, vett egy mély, nagy levegőt. Teleszívta a tüdejét vele, majd kifújva cselekedni kezdtet.
Látványosan rázta az ég felé az ökleit, (ekkor a felszerelése az inventoryban feküdt), és teljes tüdővel üvöltve dobálta Kayaba Akihiko hűlt helye után vérmes vérmérsékletű szavait. Ígéretét.
- Ezt nem úszod meg szárazon papa! Utánad megyek és megtalállak ám! Azzal a lendülettel pedig jól se**be is rúglak! Csak várd ki, eljövök ám!
Körbe néz. Meredt arcok, kikerekedett szemek bámulnak rá. Első gondolata az volt, hogy 90 fok ballra, és uzsgyi, el, meg is tette azt a fordulatot, de közben valami más, valami jobb ötlete támadt. Könnyed hangon bíztatta a többieket is, hogy adják ki a dühüket, és tegyenek szert erőre. Jó, ha néha kikiabálja az ember a problémáit.
- Hajrá, Ti is! Még lehet hallja! Megtaláljuk ám a vörös se***d csak várjál, és nagyon ellátjuk a bajod ám! Gyerünk, mindannyian! Nem hagyjuk magunk! Nem hagyjuk magunk! Ez a mi világunk, háhháááá!!!...
*körbe néz* -... jól van, akkor nem… én viszont mentem :]
Az együtt működés minden nemű hiányát látva arrébb állt, s egyből eldöntötte, hogy a várost is elhagyja. Nincs itt már sok keresni valója. Majd visszatér, ha megáll kicsit pihenni. Még visszafordult az ott maradottak felé, mielőtt eltűnt az utca ködében, ami kifelé vezetett, és felemelte ökölbe szorult kezét, mint egy koncerten szokás.
- Mi vagyunk az mmo krémje! Nem hagyjuk magunkat! Harcra fel!!!
És ezzel a pár mondattal egy jó időre eltűnt az emberek szeme elől. Aprította a mobokat és egyre jobban belejött a világ rendszerébe. Kicsit sajnálta, hogy solozik, de majd csak talál magának egy neki való céhet, amibe csatlakozhat, mert alapítani nem akart, az túl sok aprólékos munka lenne a részéről. Amihez meg nem ért, és nem is nagyon akar érteni. Hosszú, megfeszített munkával elérkezett a 4. szintig, majd onnan tovább fejlődött egy kisebb céh kötelékén belül 7-es szintre. Azonban mikor a 3. szintet takarították, mert ugyan egy kicsi, épp csak négy főből álltak, de mindannyian nagy statokkal, ami jogos szint volt, hogy az élbolyban harcoljanak. Méltán kiérdemelték a „frontharcos” megnevezést. Azonban nagy erővel nagy felelősség jár, és nem utolsó sorban erős ellenség. Egy ilyen durva ügybe tőrt bele a bicskájuk, egy szép napon. Jasmin épp jól megérdemelt pihenője után tért vissza, és újra összeállva a csapat egy fentebb szintre merészkedtek fel. Lovagunk kis utazásának apróbb és jelentősebb részeit ecsetelte út közben. Például, hogy megmentett egy felettébb helyes szőke fiúcskát pár rablótól, és, hogy oda kéne figyelni, mi történik lentebb, mert elszemtelenednek a „rablótolvajok”…
- …vagy mik. Tudjátok. Sokan nem mernek a frontra kimenni, de a kicsiket, itt értem ez alatt a kis szintűeket, nah azokat aztán tudják piszkálni. Pff…. sunyi kis dögök….
- Igazad van, de ne ragadtasd el magad. Ez nagy gyengeséged ám.
- Jól van, de ha egyszer dühít…
- Hehe, Jasu, csak nehogy a végén agyvérzésben, vagy szélütésben hallj meg.
- Höhh…azért nem vok olyan hírtelen haragú nah -.-
Csak mosolyogtak. Lehetett ugratni, de mindig tudták, h nem fog megharagudni. Aztán mindannyian nevettek egy nagyot. Összecsiszolt egy csapat volt ez. Egészen addig a napig.
Japán, Sword art online világa, 3 szint; napjainkban.
Éles sikítás, Ronie hangja hallatszik fel. Teljes káosz uralkodik, az egyetlen ember pedig, akinek van lehetősége beleszólni érdemben is a csatába, beszorult az ajtó mögé. Kintről Jasmin dühödt, rekedt kiabálása szakítja félbe a mobok egyhangú zaját, és a többiek reményvesztett szavait. Otarou, a céhvezér kezei közül már rég, és végérvényesen kicsúszott a vezetés. Mindenki a saját életét próbálja menteni, de nem sok sikerrel. Egy velőt rázó, fájdalmas sikoltás hallatszott fel bentről, majd elhalkult. A többiek a társuk felé siettek, de semmi haszna. Szemük előtt bomlik pixeljeire a lány teste, és enyészik el örökre, ahogy Kayaba Akihiko mondta volt anno. Meghal a való életben is, és soha többet nem láthatják újra, mert ez az istenverte játék azt hiszi magáról, hogy ő a valóság. Jasmin dörömböl, veri a félig nyitott ajtót, melyen keresztül csak belát, de ott is csak a mobok éles kardszerű karját, semmi mást. Nem is a félelem, hanem a féltés és a tehetetlen düh vékonyította penge vékonnyá hangját. Hisztérikusan üvölti kérdéseit befelé, de válasz nem érkezik, csak szófoszlányok, melyek nem neki lettek címezve.
- Mi történt? Lenai hangját hallottam. Mi történt vele? Ronie? Ota? OTA! Hallotok engem? Mi a fene folyik bent? Mondjatok valamit a szentségit!
Nem egyszerűen csak őrjöngött, minden megfeszített vírtuális izmát annak a célnak az elérésébe fektette bele, hogy bejusson a halálkamrába, és kivigye társait onnan. Meg akarja tenni, meg kell tennie, tehát meg kell tudnia tennie! Nyomta a nehéz ajtót oldalra, befelé, kifelé, s ekkor, a hp csíkjának vészes lefelé gördülése közben megmozdult. Eszelősen szorított rá még egyszer, és még erősebben. Közben kiáltotta befelé szüntelen, hogy „Jövök!” „Mindjárt ott vagyok!” „Ne hagyjátok magatokat!”
Nagy cseppekben gördültek le a könnyei közben, nem tudta megállítani, csak folytak lefelé szabad folyást adva az utánuk következőknek is. Csupán két társa volt már bent. Csak kettő. Lenai nem volt köztük. Az ő hangja enyészett el az előbb, és örökre. A düh és tettvágy keveréke, az akarat, hogy akkor is, akkor sem hagyja, csak még inkább ösztökélte arra, hogy még több energiát préseljen ki magából. Többet, mint amit a szintje engedne, vagy többet, mint egyáltalán egy ember elbírna…. talán. Ő volt a „tank”, a „pajzs”, és ő nem volt ott a többiekkel, hogy segítsen nekik. Megbocsáthatatlan!
Önvád és gyötrelem sanyargatta tovább, de most ezeket az érzéseket is arra fordította, hogy megmaradt céhtársait kivigye erről a helyről. Ott állt az ajtóban, és már félig kinyitotta. Előbb azonban egy mob közelítette meg, és az így is fogyó életét akarta. Belevágott, de Jasmin nem csinált semmit. Állt, és csak az ajtóra koncentrált.
- Nyílj ki, nyílj ki! Nyílj már ki te rozsdás ócska vas! Nyílj ki, egyél rozsdát!
Otarou meglátva a kínálkozó lehetőséget, megfogta Roniet, és egymást fedezve oda nyomultak az addigra már három mob alatt tartott lány mellé. Lecsapott a harcművész kaszája, s a lány kardforgató lévén is aprította a lovagjuk közelében lévőket. Végül sikerült kinyitni, s azzal együtt átugortak a védett mezőre. Közben a földre borították a holt fáradt Jasmint. Mögöttük pedig végérvényesen becsukódott az ajtó, magával ragadva a csapat idomárát.
Sokáig feküdtek ott hárman, de senki nem tudta felhozni az előbbi esetet. Mindhármuknak Lenai járt az eszében, de kimondani nem tudták volna. Végül Ronie állt fel, az amerikai, és szúrós tekinteteket küldött a vezér felé. Ota úgy érezte, hogy az ő hozzá nem értése okozta a vesztük, és most csak ülve bámulta a földet. Nem mondhatott semmit. „Bocsánat. Nem így terveztem.” Röhejes. Mást azonban nem tudna mondani. Az ő hibája, az ő hibája, és miatta meghalt valaki. Egy ember, a barátjuk. Elviselhetetlenül fájt az érzés, és még felfogni se tudta igazán.
Ekkor ült fel a teljesen kikészült Jasmin. Az ő életcsíkja is jócskán a vörös mezőben volt. Nem bírta ráemelni a tekintetét társaira. Egyedül a saját hibájának látta ezt az egészet. Ha nem lett volna olyan kapkodó, nem zárja ki magát, és minden egyszerűen haladt volna, ahogy eddig is. Őmiatta halt meg Lenai. A társuk. A szenvedés, nem csak rajta, és nem csak Otán látszott, Ronien is, de ő állt, és nézte két megmaradt társát. Aztán egyszer csak, a hosszú hallgatást ő is törte meg. Megfogta a gallérjánál fogva a céhvezért, és meg rázta, majd hozzányomta a homlokát a sajátjához, és a sírással küszködve dobálta a képébe a hozzá olyan jellemzően válogatott szitkait. De ez most mégis másmilyen volt, mint az eddigiek. Sírt. Közben minden ereje ellenére sírt, pedig ő igazán sohasem szokott. Nem csak egyszerűen sírt, de remegett is. A félelem, az adrenalin, egy társuk elvesztése.
- Te szerencsétlen. Hülye hülye hülye!!! Mit csinálsz itt, miért kellett? Szedd össze magad, meg akarsz ölni minket is? Nehogy összeomolj nekem, hallod! Nem akarom, nem akarlak elveszíteni téged is! …
… Sajnálom, én is nagyon nagyon….na-gyohooonn…
De ekkor már letette áldozatát, és a szavai sem igazán Otának, hanem magának is szóltak. Mindük hibája volt ez, elbizakodottak voltak. Soha többet, soha nem lesz ilyen elbizakodott. Nem akar még egy barátot elveszíteni. Már mind sírtak, egymásra dőlve, sokáig. Ott ahol megmenekültek a gyilkos moboktól. De ezzel nem volt vége a veszteségeknek. Mert a következő történések gyökeresen megváltoztatták mindük helyzetét. Jasmin ahogy felállt, minden újonnan szerzett holmija pixeljeire bomlott, és az inventoryban sem találták. Lépve egyet pedig szédülni kezdett. Meglett az akció hatása. Rátekintve a saját csíkjára meglepve vette tudomásul, hogy újra visszacsúszott az első szintre. Ami azt jelentette, hogy nem is lehet ezen a szinten. A következő percben pedig nem is volt ott. Vissza teleportált a Kezdetek városába.
Egyedül. A kezdő felszereléseivel, barátai nélkül. Egy örökre szóló rossz élménnyel.
A következő pillanatban Jasmin egy hatalmas kiáltással, majd heves sírással tudta le a fájdalmait, végül már csak nevetett.
- Élnek. Még élnek, és ez a fő…
Képességek:
Jasmin pajzsa egy közepes nagyságú csepp alakú pajzs, aminek a közepén van egy kicsi, alapból díszként funkcionáló hegyes szegecs. Ez valójában nem játszik nagy szerepet a speciális képességében, mégis fontos megemlíteni, mert jelen van a művelet végre hajtásánál.
Massive attack: Aktiválásakor egyetlen kör erejéig a dárdája mellett a pajzsát is aktívan tudja használni, mint fegyvert. Annak sebzése a mindenkori gyorsaságának + a speciális képessége felének pontjai.
Tehát ekkor valójában egy kör alatt, kétszer sebez, egyszer a dárdával, és egyszer a pajzzsal.
Ellenfelenként egyszer használhatja és mindenkori sebessége + spec pont/2-t sebez.
Jasude- Lovag
- Hozzászólások száma : 79
Join date : 2013. Feb. 14.
Age : 32
Karakterlap
Szint: 5
Indikátor: Zöld
Céh: -
Re: Jasmin Lundgren; előtörténet
by Kayaba Akihiko Pént. Feb. 15 2013, 13:50
Szia!
Az előtörténeted élvezetes volt, mindent tartalmazott és a képek ötletes színesítő elemek voltam, elfogadom.
A legfontosabb, hogy pontozd a karakteredet. A karakterek kezdéskor tíz (10) pontot kapnak, amit az alapra, azaz:
Élet: 3
Fegyverkezelés: 0
Erő: 0
Kitartás: 2
Gyorsaság: 0
Speciális képesség: 0
Erre ráoszthatsz. Az elosztáshoz ha kéne egy kis segítség akkor ide kattints és a pontokat itt oszthatod el.
A kiosztás mellett kapsz tárgyakat is.
Kezdő *Kopja/Rövid Kard/Buzogány* (felszerelt, +1 erő) <- kérlek ezek közül csak egyet válassz, majd azt tüntesd fel adatlapodon
Kezdő Pajzs (felszerelt, +2 páncél)
Kezdő Ruha (felszerelt, +2 páncél)
Hazatérés Kristály (ezzel már ismert városokba teleportálhatsz)
1x Mini Potion (+5hp) - harc közben visszatölt 5 hp-t.
És ne feledkezzünk meg az aranyról. 70 arany üti a markodat.
Nyomás adatlapot készíteni, amit itt tehetsz meg, új topic nyitásával, aztán ha játszani szeretnél, találj magadnak egy játszó vagy küzdőtársat esetleg jelentkezz [url=https://swordartonline.hungarianforum.com/t10-jelentkezes]küldetésre.
Az előtörténeted élvezetes volt, mindent tartalmazott és a képek ötletes színesítő elemek voltam, elfogadom.
A legfontosabb, hogy pontozd a karakteredet. A karakterek kezdéskor tíz (10) pontot kapnak, amit az alapra, azaz:
Élet: 3
Fegyverkezelés: 0
Erő: 0
Kitartás: 2
Gyorsaság: 0
Speciális képesség: 0
Erre ráoszthatsz. Az elosztáshoz ha kéne egy kis segítség akkor ide kattints és a pontokat itt oszthatod el.
A kiosztás mellett kapsz tárgyakat is.
Kezdő *Kopja/Rövid Kard/Buzogány* (felszerelt, +1 erő) <- kérlek ezek közül csak egyet válassz, majd azt tüntesd fel adatlapodon
Kezdő Pajzs (felszerelt, +2 páncél)
Kezdő Ruha (felszerelt, +2 páncél)
Hazatérés Kristály (ezzel már ismert városokba teleportálhatsz)
1x Mini Potion (+5hp) - harc közben visszatölt 5 hp-t.
És ne feledkezzünk meg az aranyról. 70 arany üti a markodat.
Nyomás adatlapot készíteni, amit itt tehetsz meg, új topic nyitásával, aztán ha játszani szeretnél, találj magadnak egy játszó vagy küzdőtársat esetleg jelentkezz [url=https://swordartonline.hungarianforum.com/t10-jelentkezes]küldetésre.
Kayaba Akihiko- Admin
- Hozzászólások száma : 19623
Join date : 2012. Jul. 29.
Similar topics1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.|
|
|