Előtörténet (Matthew D. Blackfire)

Név: Matthew D. Blackfire (a játékos neve is ugyanez)
Nem: Férfi
Kaszt: Harcművész (Láncos Kasza)
Kor: 18

Kinézet: Talán csak egy átlagos kinézetű fiúnak írhatnám le magam, középmagas, rövid éjfekete hajjal és talán az egyetlen furcsasággal, égszínkék szemekkel. Testalkatom viszonlag izmos és van egy vágás a homlokomon, amit a hajam eltakar. Kedvenc ruhadarabjaim a pulóverek, főleg ha kapucnis és jól be tudok velük olvadni környezetembe.
Játékbeli karakterét is magához alakította, talán csak annyit változtatott rajta, hogy magasabb, izmosabb és fekete haja a vállánál is hosszabb. Kinézetre pedig egy hasonlóra gondoltam >>Ruha<<

Jellem: Csendes, intelligens és a családi problémák okozta traumák miatt visszahúzódó, néha bizalmatlan az emberekkel szembe, ha közeledni akarnak felé. Viszont nagyon jó a szíve, segítőkész és felismerőképessége igen kifinomult, remekül tudja átlátni a harcmezőt bármilyen helyzetben. Mindig megtartja a hidegvérét, bármekkora bajban is legyen. Legnagyobb álma az volt, hogy hősé váljon és talán most a SAO segíthet ennek a teljesítésében...

.::Képességek::.

Deadly Scythe Dance: Thrust // Halálos Kasza Tánc: Szúrás
A technika alkalmazója szinte összes erejét a támadó karjába irányítja, majd halálos precizitással képes eldobni a fegyvert a célpont felé (35m a max távolsága). A kasza sebessége igen gyors, hatalmas szerencse, gyorsaság vagy/és akrobatika kell ahhoz, hogy kitérjen. Miután a szúrás sikeres, lehetővé válik a használó számára, hogy magához rántsa áldozatát és közvetlen közelről is támadást mérjen rá. A kasza dobálás viszont nagy erőt igényel, így alapszinten csak háromszor lesz képes használni egymás után, majd kb.5 percet várnia kell, hogy újra használni tudja.
Minden 10. szint után plusz 3-szor(10.szint: 3+3= 6db dobás) képes eldobni a láncos kaszáját.


Előtörténet

„Mindenki hallott már az SAO esetéről, mikor több ezer ember bennragadt egy virtuális játékba, ahol szó szerint az életükért kellett küzdeniük. A történet, mely a rejtélyes hősről szólt, ki felszabadította a rengeteg játékost ebből a gyilkos cellából. De ki ismeri az én történetemet? Sőt a másokét?! Száz meg száz olyan felhasználó van, akik életüket áldozták a többiekért és szeretteikért, mégsem kapnak a történelemkönyvekben egy büdös betűt sem! Felháborító... De én, majd ÉN elmesélem a saját szemszögemből, hogy is kellett a semmiből mindent felépíteni. Készülj fel kalandor, mert ez nem egy közönséges utazás lesz, hisz egy másik hős kalandjait olvasod éppen...!”

Az SAO esetének a kirobbanása előtt 18 évvel születtem meg Yokohama zsúfolt, de legalább tiszta kórházában. Apám, Endrew B. Blackfire, egy amerikai szoftvercégnek volt az összektője a japánban állomásozó felügyeleti cégnél. Anyámmal, Akai Miyumi, aki a cég egy programozója volt és egy közös értekezleten ismerkedtek össze egymással, majd fél év után ráébredtek, hogy nem képesek egymás nélkül élni. Születésem utána néhány évvel jött is a testvérem, egy aranyos húgocska, akit anyám kérésére Junko Blackfire-nak neveztek el. Teljesen normális család voltunk, normális emeletes házzal, kerttel, egy kutyával és egy autóval. Néha tényleg azt hittem, hogy ennél jobb már nem is lehetne az életem. Ahogy cseperedtem, megismerkedtem az Anime rejtelmeivel, azon belül pedig a számítógépes rajzolásokkal, zenékkel, sorozatokkal és legfőképp szerepjátékokkal (MMORPG).
De az egyik napon mindent megváltozott...
Két évvel a Nerve Gear kiadás előtt az egész amerikai-japán szoftvercéget felvásárolta a SAO készítője és a munkások majdnem háromnegyedét elbocsátotta, természetesen apámat is. Nyugtatgattak minket a szüleink, hogy „Ne aggódjatok”, „Meg tudjuk oldani” és még a kedvencem „Van még tartalékunk” szövegekkel. De egy idő után már nem lehetett a problémákat megoldani és az a bizonyos tartalék sem végtelen. Apám nem volt képes új munkát találni, újra talpra állni és elkezdődött az egész családom mélyrepülése, kezdve apám ivászatával. Anyám pedig hiába próbálta valahogy kihúzni a szakadék széléről, ő igazából mindenkit magával akart rántani. A dolog egészen a tettlegességig fajult: a szemem láttára akarta apám a saját övével megfojtani az anyámat. Reflexszerűen is nyúltam az első kemény tárgyért, ami egy váza volt, majd egy nagy lendülettel a fejéhez vágtam. Miután ő a földre esett, addig ütöttem és vertem a fejét, míg ki nem jöttek a rendőrök. Apámat elvitték, mi pedig egyedül maradtunk...
Mivel a befizetések nem akartak csökkenni, kénytelen voltam én is munkát vállalni a suli mellett. Természetesen az első hetek eléggé kemények voltak, hogy rögvest iskola utána munkába rohanni, de nem volt más választásom. Ha anyám is meg tudja tenni a gyereknevelés mellett, akkor én is! A munka pedig egy közeli vegyeskereskedésbe volt, a szokásos feladatok voltak: dobozolás, pakolás, címkézés és netán kasszához ülés. Ott ismerkedtem össze két fickóval, North-sannal és Saito-sannal (Mindkettő játékos vagy lesz), akikkel szinte az egész napom nevetéssel telt. Igazi barmok, de még is a legjobb barátaim lettek hisz így is alig volt magánéletem a suli és a munka között.
Egyik nap Saito-san megemlítette, hogy hamarosan piacra dobják a Nerve Gear-hez tartozó egyik legnagyobb játékot, mely majd megváltoztatja az emberek hozzáállását az MMORPG-khez. Nekem persze eléggé tetszett az ötlet, a szünet is nyakunkon volt, szóval még bele is fért. Bár North-san az elején eléggé akadékoskodott, a végére csak rávettük a játék megvételére. Amint mindenkinek meg volt rá a pénze, a kiadás napján mi is ott tolongtunk, hogy mi is szerezzünk egy darabot. Még sohasem láttam ennyi embert egy helyen, csak azért hogy egy játékot megszerezzen.
Megbeszéltük, hogy a játék elindítása után találkozunk az első főváros legnagyobb terén - tény hogy nem tudtuk, van-e egyáltalán ilyen, de hát minden játékban kell h legyen egy hatalmas tér, kérem szépen- és együtt kezdjük el kalandjainkat.
Bejelentkezés után rögvest furcsa kérdésekkel bombáztak: érdeklődtek a súlyom, a haj- és szemszín, no meg a magasság után is. Furcsáltam is az egészet, de kár a karakterkészítésnél nem tudtam leállni. Próbáltam kicsit magamat megalkotni, de egy kicsit másképp. A rengeteg kaszt közül mégi csak a sokak kedvelt „harcművész” tetszett meg a legjobban, hisz azok mindenféle harci eszközt képesek használni. Ezért valami nagyon egzotikus fegyvert akartam magamnak adni, s a lista végén meg is találtam a kaszát. Erősen rányomtam, majd ottartottam egy jó pár másodpercig. Talán elbizonytalanodtam egy pillanatra, de pont ez mutatta meg a fegyver másik oldalát: egy kis ablak ugrott ki mellett, melyben egy újabb fegyver volt, méghozzá egy láncos kasza. Rögtön tudtam, ez tökéletes lesz számomra.
A játék belépése volt számomra a legmegökkentőbb. Mintha tényleg én lettem volna, csak egy másik világban. Egy másik ember, egy másik személy és egy második esély arra, hogy ne olyan legyen az életem, mint volt. Bármi lehetek itt, ez teszi olyan csodálatossá a játékot. Kíváncsiságom oly’ méreteket öltött, hogy a nagy tér helyett egyenesen egy kisebb harcmezőre siettem kipróbálni a fegyveremet.
Találkoztam is egy harcias lánnyal, CutePandagirl volt a neve a kardforgató kasztból és segítséget kérve megmutta a fegyverhasználat alapjait. Sok mobot öltünk, már egy jó ideje játszottunk és úgy gondoltam, mára ennyi elég. Amúgy is vacsorát kell készítenem a családomnak!
Épp csak ki akartam jelentkezni, mikor a szemem előtt tűnt el a „Kijelentkezés” gomb. Azt hittem, valami meghibásods lehet, szóval ki-be jelentkeztem a főmenübe, de nem akart visszajönni a kijelentkezés gomb. Ekkor történt a végzetes baleset: egy erősebb mob járt erre és megtámadt a lányt, aki a sok harc után életének csak egy kis részével rendelkezett, gyógyitalát pedig már nem tudta elnyomni.
-Nem baj Matthew, úgy is kíváncsi voltam, milyen ha újraéle--- s a szörny lesújtott rá.
Életcsíkja teljesen eltűnt, majd egyszerűen csillogó darabokra eltűnt nem pedig egy fény csóvájával, ahogy az szokott lenni az újraéledésnél. Úgy halt meg, mint egy közönséges mob...Itt már valami nagyon nem tetszett, szóval fogtam is magam és rohantam vissza a városba.
„Eltűnt a kijelentkezés lehetőség, egy játékos olyan animációval hal meg, mint egy közönséges mob...ez...nem stimmel...” gondoltam magamban.
Mire beértem a főtérre, szinte az összes játékos ott tolongott s mint kiderült, ők sem tudtak kijelentkezni. Egyik pillanatra a másikra megjelent egy hatalmas sötét árny és felvilágosított minket: be vagyunk ide zárva és csak akkor juthat ki mindenki, ha valaki eléri a 100. szintet. S kitört a káosz...
Tudjátok, milyen szörnyű azt látni, hogy egyik pillanatban sétál veled szembe egy játékos és hirtelen darabokra esik? Eszedbe juttatja, hogy ha kívülről valaki leszedi rólad a Nerve Gear-t, automatikusan meghalsz. Vajon ilyen cselekedett után mi járhat majd a szülő fejében? Mi lehetett szegény fiúnak az utolsó gondolata?...
Az ott töltött időt inkább azzal töltöttem el, hogy fejlesszem a képességeimet, megerősödjek és megtaláljam a barátaimat. Az első kettő sikerült, de a harmadikat még mindig nem tudtam...
„Szóval itt vagyok, egy gyilkos kelepcében, magamra utalva...Nem könnyű a helyzet, de ki mondta, hogy feladom, heeee?!?!”