Előtörténet (Ayugai Mikoto)

by **Ayugai Mikoto** Vas. Jan. 13 2013, 17:11

Név: Ayugai Mikoto
Nem: Férfi
Kaszt: Árnyharcos
Kor: 19

Kinézet: Hogy hogyan is nézek ki? Talán az a szó írná le neked a legjobban, hogy gengszter. Talán a ruházatom miatt, ami egy vörös kapucnis felsőből valamint egy átlagos fekete farmernadrágból áll, talán a külső megjelenésem miatt, a hosszú, vállig érő fehér haj, kidolgozott felső test és tetoválások az okai annak, hogy ha egy ember meglát, már a gengszter kategóriába sorol, de ha az ember mélyen belenézne sötétkék lélektükrömbe, akkor már lehet változtatna első benyomásán, de az is lehet hogy nem.

Jellem: Testfelépítésem, s kinézetemnél fogva az emberek kiskorom óta csínytevőként könyveltek el, s mindég rossz szemmel néztek rám mikor az utcákat jártam, pedig semmi okuk sem volt rá, mert bár családom nem volt, rossz fát a tűzre azelőtt még nem raktam. Az emberek megítélése azután sem változott, hogy idősebb lettem, s már-már a csínytevő helyett bűnözőként tekintettek rám. Bár ekkor már nem alaptalanul keringtek rólam a pletykák, ugyanis egy utcai bandához szegődtem, melynek díszes tagja lettem. Mindazonáltal elmondhatom magamról, hogy egy nyugodt, józan gondolkodású ember vagyok, akit társai és a csaták heve hajt előre.

.::Képességek::.

Dirty Slash//Piszkos Hasítás

A Dirty Slash tipikusan egy végső, kivégző mozdulat melyet csak akkor tud végrehajtani a használó, ha az ellenfelének kevés élete maradt, illetve fáradt. Egy alantas technikáról beszélünk mely az áldozata testfelépítését s annak gyengéit kihasználva szerez előnyt, hogy bevigye a végső csapást kimerült ellenfelébe. A technika akkor veszi kezdetét amikor a harcoló két fél (ember, illetve ember testfelépítésű ellenfél esetén) szemtől szemben áll egymással. Mikor az ellenfél megindítja következő támadását, a Piszkos Hasítás megteszi az első lépést ami abból áll, hogy egy határozott mozdulattal belerúgunk a földbe, melynek eredményeképp a felrúgott föld az ellenfél szemébe kerül, ezzel rövid időre megfosztjuk látásától. Ezt követően lép életbe a következő mozdulat, mely egy határozott térdelés, melyet az ellenfél gyomrába viszünk be. Ennek köszönhetően a test teljesen kiszolgáltatottá válik a számunkra, illetve a harmadik lépés számára, mely abból áll, hogy ellenfelünk mögé kerülünk, s két késünk segítségével lefejezzük az áldozatot.

Előtörténet:

Ayugai Mikoto, az az én történetem, messzire nyúlik vissza, egészen a kezdetekig amikor megszülettem. Első gyermekként születtem meg az Ayugai családban, s szüleim felhőtlen örömmel fogadtak egy kicsi, Yokohamai kórházban. Mint minden szülő, az enyémek is nagyon izgultak a szülés előtt, féltek, hogy gyermekük talán valami rendellenességgel fogja meglátni a napvilágot, ám 2003 nyarán egy teljesen egészséges kisfiú sírásától zengett a helyi kórház, az ősök legnagyobb örömére.
A szüleimről annyit kell tudni, hogy édesapám egy multicég területi vezetője volt, s állásának köszönhetően biztosította a jólétet családjának és azt, hogy édesanyámnak nem kellett a munka miatt foglalkoznia, csakis házimunkának s gyermekének szentelhette minden idejét, amit ő nagy örömmel végzett.
Ha jól belegondolok ezen jólét még azelőtt volt, hogy a legrégebbi emlékképemre emlékeznék, ugyanis nem tartott túlzottan sokáig a felhőtlen öröm és az idilli családkép. Négy éves lehettem körülbelül amikor az egyik nap édesapám a szokásosnál korábban jött haza és egész nap ki sem mozdult a szobájából. Anyám egyre próbálta kikérdezni, hogy mi történt ám apám üres tekintetekkel bámult a tv-re s egy szót sem szólt. Ez az állapot egészen másnapig tartott, amikor is a rendőrség kopogtatott házunk ajtaján, s gondolom mondanom sem kell, hogy kit kerestek. A rendőrök elmondása szerint apám ellen sikkasztás megalapozott gyanújával nyomoznak. Ezen bejelentést követően három hónappal meg is kezdődött apám, Ayugai Yatamura bírósági tárgyalása. Itt kezdődnek meg legelső emlékképeim a múltból, ugyanis gyerek fejjel az az emlék maradt meg a fejemben a legerősebben, ahogyan a bíró játszott a kis kalapácsával az asztalánál. Valahogy arra emlékeztetett, ahogyan én otthon a játékkalapácsommal játszadoztam és az apró katonákat püfölgettem. A bíró minden egyes koppintása a játékra emlékeztetett engem és apró mosolyt csalt az arcomra, főleg akkor amikor a tárgyalás végén megszületett az ítélet, s a bíró többször is koppintott egymás után a kalapácsával az asztalon. Ami pedig a tárgyalást illeti, nem éppen a családunknak kedvezett, ugyanis Yatamurát, az apámat húszmillió yen elsikkasztásával bűnösnek ítélték meg és egy meglehetősen durva, életfogytiglani büntetést róttak ki rá. Édesapám minden erejével megpróbálta győzködni a bírót és a bírákat, hogy a cég ahol dolgozik, a nyakába varrta a sikkasztást, ő ártatlan az ügyben, de bizonyíték híján nem volt más választása mint börtönbe vonulni.
A családunk, pontosabban az anyám és az én életem, teljesen a feje tetejére állt, ugyanis a megszokott felállás nem volt többé. Apám nem keresett többé pénzt a családnak, így anyám arra kényszerült, hogy munkát vállaljon és úgy tartson el engem. Míg ő dolgozott, hat éves koromig általában valamelyik szomszédnál töltöttem az időmet és játszottam.
Mikor már a megfelelő korba léptem, anyám beíratott a helyi általános iskolába. Ettől a ponttól kezdve kezdett el stabilizálódni mindkettőnk élete, igaz nem éltünk akkora fényűzésben mint azelőtt, de egy kisebb egy szobás kis bérlakás tökéletesen megfelelt kettőnk számára. Olcsó volt a lakbér, elektromos eszközöket nem nagyon használtunk, csak a gázra és a meleg ételre volt igényünk. - Az igazat megvallva az efféle élet már teljesen különbözött attól, mint ahogyan mások töltötték miden napjaikat. - Az iskolában a többi gyerek állandóan arról beszélt, hogy milyen remek műsorok vannak a tv-ben, milyen új játékot kaptak a számítógépeikre. Mondanom sem kell, hamar feltűnt osztálytársaimnak, hogy ezen téren teljesen különbözök tőlük, ugyanis nem volt pénzünk ilyesmire. A következő pillanatba már azt vettem észre, hogy néhány vagányabb srác már kötekedett is velem azért, mert az én életem nem olyan mint az övék, vagy az őket hallgató "klónoké". Eleinte figyelmen kívül hagytam ezeket a kötözködéseket, ám a gyerekek egyre durvábbakká és durvábbakká váltak, mígnem az egyik nap hazafelé menet, az egyik ilyen "klón", azzal nyilvánította ki nemtetszését, vagy éppen ezzel akart vagányabbá válni, -még máig sem tudom melyik- hogy egy kisebb követ felkapva a fejemnek vágta azt. Ezen momentum felett már én sem tudtam szó nélkül elsiklani, ugyanis a fejemből burjánzó mély rubintvörös vér láttán csakhamar nem csak a kezem vörösödött el, hanem a szemeim is. A verekedés elkerülhetetlen volt, s hiába voltak hárman a srácok, amikor az egyik gyereket egy erősebb ütéssel a földre kényszerítettem, a többiek bátorsága hamar megingott.
Másnap amikor iskolába mentem, az egyik tanár várt az ajtó előtt ölbe tett kézzel, és amikor meglátott egyből a tanári szobába ráncigált engem. Nem értettem, hogy mi is történik éppen, ám amikor a tanár elkezdte a fejmosását, meg a papolást a verekedésről, kiderült, hogy az egyik gyerek a három közül elmondta a tanárnak a történetek, és úgy állította be magukat mint ártatlan szenvedő alanyok. Hiába győzködtem a tanárt, hiába magyaráztam neki, hogy a "klónok" kezdték az egészet egy kővel, sőt még az sem hatotta meg a tanárt amikor megmutattam neki a fejemen lévő sebhelyet amit a kő hagyott. Ha nem lett volna elég az, hogy egy fél órán keresztül szidott a tanár, még az is hozzátársult, hogy mindezt a tanáriban tette, a többi tanár szeme láttára, és nem is csoda, hamar mindenki elkönyvelt egy zűrös gyereknek.
Egyszóval nem voltak könnyűek az iskolai éveim, azonban nem bántam a dolgokat, mert minden egyes délután amikor haza értem, édesanyám és a "megváltás" fogadott engem. Anyám mindég hitt nekem, még akkor is amikor a tanár neki is panaszkodott erről a verekedéses esetről, és mindég széles mosollyal és egy hatalmas öleléssel fogadott otthon, ezért is találó a megváltás kifejezés.
A dolgok az iskolában egyre csak romlottak, a diákok kerültek engem, a tanároknak sem tartoztam a kedvencei közé, és bár mindég tanultam otthon, hármasnál jobb dolgozatokat sosem vittem haza. Általában a jegyeket úgy osztották ki a tanárok, hogy lefeleltettek mindenkit az adott anyagból és tudásunknak megfelelően osztályozták minket. Minden gyerekhez egy-két kérdést intéztek csak, hogy mindenkire sor juthasson és a két kérdéstől függően adták a jegyeket. Amikor rám került a sor a feleléskor, a tanárok sose adtak hangot annak, hogy nem szeretnek, ám tekinteteikből, hozzáállásaikból látszott, érződött a megvetés. Ebből kifolyólag mikor feleltem, hármast vagy annál rosszabb jegyeket adtak nekem még akkor is, ha mindkét feltett kérdésre helyesen válaszoltam, ám a tanárok addig kérdezgettek engem míg olyat nem találtak amibe beleköthetnek.
Ez az élet teljesen addig tartott míg hetedik osztályos nem lettem. Ekkor ugyanis egy elég meredek fordulópont érkezett el az életemben. Édesanyám bejelentette, hogy ezentúl újra jobbra fordul az életünk, ugyanis egy nagyobb cég egy jól kereső állást ajánlott fel anyámnak, az egyetlen bökkenő csak az volt, hogy az állás külföldön volt, méghozzá Európában. Anyám nem szívesen vállalta el az állást, azonban az akkori anyagi helyzetünket eltekintve jobbnak látta mindkettőnkre tekintve, ha ő elfogadja az állást és elutazik külföldre. Természetesen én nem mehettem vele, azt a cég már nem tudta volna finanszírozni, így egyedül maradtam a kétszemélyes kis bérlakásban. Probléma ezzel nem igazán volt, anyám megtanított engem arra, hogy hogyan tudok főzni és finomabbnál finomabb ételeket csinálni és már elég nagy voltam ahhoz, hogy tudjak vigyázni magamra, így végül anyám elutazott, mondhatni magára hagyott a nagy Japánban. Természetesen eleinte minden héten kaptam tőle levelet, melyben aggódva kérdezte, hogy mi újság velem, mi történt az iskolában, ám a levelek gyakorisága az idő múlásával egyre ritkultak és áttértünk a havi egy levélre melyben elküldte a fizetésének egy részét. Hetedikes koromtól kezdve teljesen magamra voltam utalva, a szomszédok nem rajongtak értem, ahogyan az iskolában a tanárok sem, így az otthon szó fogalma többé nem a "megváltást" jelentette számomra, hanem csak egy lakást, melyben az éjszakáimat töltöttem. Minden egyes nap bejártam iskolába, és minden egyes nap készültem úgy ahogyan régen is, ám a jegyeim egyre csak romlottak, s bár tanultam otthon, nem tudtam mit tenni ellene, nem szerettek az iskolában. Minden reményemet abba fektettem, hogy miután kikerülök az általánosból, majd az alsó-középiskolában új, tiszta lappal indulhatok az emberek és a tanárok szeme előtt, ez a cél hajtott előre, ez éltetett, s ezzel akartam örömöt szerezni anyámnak.
Hamar el is érkezett a nagy nap, az első nap amikor alsóközépbe indulok. Mivel az általánosban a tanulmányaim nem voltak a legjobbak, ezért csak a helyi alsóközépbe tudtam bekerülni, azonban én ezzel is teljesen meg voltam elégedve, mondván mindenhol jobb, csak távol legyen az általánostól.
Mint mindenhol szokás, itt is azzal kezdték az évet a tanárok, hogy egy szintfelmérő dolgozattal lepték meg a diákokat, hogy megtudják, ki mennyit tanult eddig. Mivel ez a szintfelmérő egy írásbeli dolgozat volt, így eleinte furcsa volt, az előző felelésekhez képest, de hamar túltettem magam a dolgon és nekiálltam megválaszolni a kérdéseket. Mindenki egy órát kapott a felmérő megírására és amikor letelt az idő, szigorúan elvették mindenkitől a lapot. A szintfelmérő eredményét csak másnap tudatták a diákokkal, mindenkinek kiosztották a kezébe a lapot, hogy csakis ő láthassa azt. Amikor kézhez kaptam a dolgozatomat, szám egyből széles mosolyra kerekedett, ugyanis a lap tetejére a javító tanár 98%-ot írt, valamint alá azt írta, hogy "Szép munka". Egyetlen dolgozat elfeledtette velem az eddig történt dolgokat és boldogan ültem a padomban arra gondolva, hogy az iskola beváltotta a hozzá fűzött reményeimet. Amikor hazaértem, első dolgom az volt, hogy egy levélben elküldtem anyámnak a dolgozatot, mellékelve egy levelet, melyben az első csodálatos napomat taglaltam az iskolában. A levél elküldése után arra számítottam, hogy anyám egyből válaszol is nekem, és ő is ugyan úgy fog örülni a dolognak mint én, ám a levél nem igazán akart jönni. Vártam rá egy hetet, kettőt, de semmi válasz. Végül a hónap végén érkezett egy levél Európából, melyben édesanyám feltette a szokásos kérdéseket. "Hogy megy az iskola? Sikerült javítani a jegyeiden? A tanárok még mindég piszkálnak?"
- De hát anya... megírtam neked, meg írtam neked, hogy milyen volt az első napom, te meg úgy írsz mintha még mindég általánosba járnék?! Nem tudtam mire vélni a levelet, eleinte arra gondoltam, hogy nem érkezett meg neki a levél amiben elküldtem a dolgozatot, ezért újabb és újabb leveleket írtam neki amiben leírtam a napomat az alsóközépben. Több levelet is küldtem neki egy hónapban, azonban ő csak hónap végén küldött levelet, amibe szintén a sablon kérdéseket tette fel, amibe helyzetjelentést írt magáról, na meg amibe a havi pénz volt. Ekkor tudatosult bennem, hogy anyám nem is kíváncsi igazából arra, hogy mi van velem, lehet hogy egy új életet kezdett ott, amelyben én már csak egy külön nyűg vagyok a számára. Ez a pillanat vezetett el ahhoz, hogy egyre inkább arra hajtottam, hogy felkeltsem anyám figyelmét, eleinte ezt úgy akartam elérni, hogy tetoválásokat készítettem magamon, egy-egy kisebbet az alkarjaimon, valamint egy nagyobbat a mellkasomon. Amint elkészültek a tetoválások, képet készítettem róluk és elküldtem levélben, azonban a hónap végi levél tartalma semmivel sem változott.
Talán ez az oka, talán nem, de egyre inkább hanyagolni kezdtem a tanulást, nem készültem az unalmas órákra, aludni kezdtem rajtuk, s volt amikor be se mentem rájuk. Egyre inkább kezdtem magamra ölteni azt a szerepet, melyet a körülöttem élő emberek, már általános iskolás korom óta szántak nekem. Ahogy egyre idősebb lettem, egyre többet jártam az utcákat az iskola helyett, sőt még egy bandához is hozzácsapódtam. Hogy miért is tettem ezt? Egyszerű az oka. A banda tagjai jobban megértettek engem mint az emberek többsége az iskolában, vagy a szomszédok, sőt jobban megértenek mint a saját anyám aki érdemleges válaszra sem méltat. A banda tagjaként hamar megtanultam, hogy miképp lássam a világot, szinte minden naposak voltak a kisebb verekedések, de a banda megtanított arra, hogy hogyan éljem túl velük az ilyen napokat. Új barátokra tettem szert a képükben, s ők is így viszonyultak hozzám, sőt mi több a Banda vezére valamilyen oknál fogva mindég mellettem állt, s szorosabb barátság alakult ki köztünk, mint a többiek között. Talán az az oka, hogy neki is olyan gyerekkora volt mint nekem, vagy talán az, hogy hasonlított a kettőnk neve, mert míg engem Mikotonak hívtak addig neki Makoto volt a neve.
Minden egyes perc melyet a bandával töltöttem, az iskola rovására ment, s végül ez odáig fajult, hogy egy a heti öt napból már kevesebb mint egy-két napot jártam be, ráadásul még az utolsó órákról is ellógtam, hogy mihamarabb a barátaimmal és a vezérrel lehessek. Még most is pontosan emlékszem a napra. 2019 tele volt, harmadéves voltam a gimnáziumban amikor az egyik nap levelet hozott a postás. Furcsa volt, hiszen még nem volt hó vége, hogy az anyám elküldje a pénzt, ezért érdeklődve bontottam ki a borítékot, ám a levél mely benne volt, semmi jót nem tartogatott a számomra. A gimnázium igazgatója írta a levelet, melyben felhívta a figyelmemet arra, hogy a sorozatos lógások és az órákhoz való hozzáállásom miatt eltanácsoltak az iskolából. Az ezt követő három évben azzal foglalkoztam, hogy valami munkát találjak magamnak, illetve a bandával lógtam állandóan és velük ütöttem el az időt. Ami a munkakeresést illette, nem igazán volt sok szerencsém vele, mert rengeteg helyen utasítottak el, vagy küldtek el azzal az indokkal, hogy nem vesznek fel olyan munkatársat aki még a gimnáziumot sem járta ki. Így hát csak abból a pénzből éltem melyet anyám küldött minden hónapban, valamint abból a kevésből, melyben a banda tagjai osztozkodtak. Ez a pénz pont elég volt arra, hogy beszerezzek egy számítógépet, és új hobbimnak adjak teret, méghozzá a számítógépes játékoknak. Az idő egyre csak telt, munkát pedig sehol sem kaptam, így egyre nagyobb teret töltött be az életemben a játékok, ám mellette ugyan úgy jártam az utcákat és balhéból balhéba csapódtam, s azt vettem észre, hogy az életem egy mély szakadék felé vette az irányt.
Mindez teljesen 2022-ig tartott amikor is egy öreg vénember kiszúrt az utcán és magához hívott.
- Fiacskám... látom jó erőben vagy, nekem meg elkélne a fiatal erő a boltomban. Mit szólnál hozzá ha alkalmaználak mint munkás? Kérdezte tőlem, s egyúttal be is mutatta nekem a boltját, ahol már másik két fiatal is dolgozott. A pénz jól jött amit felkínált nekem, ezért elfogadtam az állást és hamar belelendültem a munkába. A másik két srácot aki az üzletben dolgozott, Matthewnek és Northnak hívták (mindkettő játékos vagy lesz), akik éltek haltak a különböző eszközökért és játékokért. Ők ismertették meg velem a hamarosan piacra kerülő NerveGeart, mely új világot hoz el elénk, és megmutatja milyen az élet a játékokon belül. Tetszett a dolog, a NerveGear egy új, második élettel kecsegtetett a számomra, azonban túlságosan is drága volt ahhoz, hogy megvegyem magamnak. Matthew állandóan a hajamat rágta amiatt, hogy milyen jó lenne együtt játszani vele, és végül beadtam neki a derekamat. Megegyeztünk, hogy a nemsokára megjelenő Sword Art Online-al fogunk majd együtt egy új életet kezdeni és együtt játszani. Igaz belementem ebbe a dologba, de tudtam, ezt az ígéretet sosem fogom tudni teljesíteni, az anyagi lehetőségeimre tekintettel. A Sword Art Online kiadása napján épp szabadnapos voltam, ezért úgy döntöttem elsétálok a közeli bolthoz és megnézem mekkora tolongás is van ott a játék miatt. Amikor megérkeztem, nagyon ledöbbentem. Fiatalok százai tolongtak az üzlet elől csak azért, hogy megszerezzék maguknak a játékot, melyet én is szívesen kipróbáltam volna. Miközben a tömeget csodáltam, az egyik bandatagba botlottam, pontosabban ő botlott belém.
- Mi történt Hayate-chan? Úgy kapkodod a levegőt, mintha most jöttél volna a maratonról... Kapd össze magad és mond miért kerestél! Jelentettem ki neki, mire ő vett egy mélyebb levegőt és elmagyarázta nekem, hogy miért keresett
- Mikoto! A főnök beszélni szeretne veled. Azt mondta, hogy fontos dologra jött rá és, hogy azonnal beszélni akar veled... Nem tudtam mit is akart tőlem a főnök, ezért nagyot sóhajtottam, majd zsebre téve a kezemet, elindultam a banda klubjába, ahol már vártak engem. Azonnal Makoto elé vezettek, aki az asztalánál ülve összefonta az ujjait az arca előtt. Amikor megpillantott, egyből beszélni kezdett.
- Mikoto. Emlékszel még arra a srácra a gimnáziumból aki megdobott kővel és te leverted? Kérdezte tőlem.
- Persze, hogy emlékszem. Miatta az egyik tanár leszidott mindenki előtt és onnantól kezdve maga a pokol volt az iskola.
- Pontosan. Rájöttünk, hogy a gyereknek, aki akkor megdobott és te megverted, az anyja nem más mint az a tanár aki akkor ott pokollá tette az iskolát a számodra...- A hír teljesen ledöbbentett, és végigfutotta a gerincemen az érzés, hogy mindazt akkor a tanár azért vágta a fejemhez, mert a saját gyerekét védte és emiatt engem tett tönkre -... de ez még nem minden. Az akkori srác, kikezdett a bandánkkal és ezért komoly bosszút fogunk állni. Azt szeretném ha te is velünk tartanál! Jelentette ki Makoto, amire természetesen bólintottam egyet. Még mindég dühös voltam az akkoriak miatt és ezért kész voltam, hogy a bandával együtt megtegyük azt amit kell. A terv az volt, hogy éjszaka betörünk hozzájuk és az édes álmaikat rémálomba forgatjuk át.
A csapat hamar felállt az akcióra, és amint besötétedett, már el is indultunk a városban, baseballütőkkel botokkal és egyéb más fegyverekkel a vállunkon. Amikor megérkeztünk a házhoz, egyszerűen berúgtuk annak az ajtaját, majd minden egyes tárgyat, mely elénk került, legyen az váza, üvegasztal, egyetlen csapással darabjaira törtük. A házban élők nem voltak otthon, így tönkretettük a berendezéseiket és teljesen felforgattuk a házukat. Én egyenesen a fiú szobája felé tartottam, ott akartam elkezdeni a "szórakozást", ám amikor a szobába léptem, egy dobozon akadt meg a szemem.
- Na ne... Az a srác vett egy NervGeart, valamint hozzá a Sword Art Onlinet? A doboz még ki sincs bontva... lehetnék ennél szerencsésebb? Kérdeztem magamtól, azonban nem tudtam sokáig gondolkodni, mert a szomszédok, hallva a hatalmas ricsajt, kihívták a rendőröket. Azonnal a hónom alá kaptam a dobozt, majd az ablakon kiugorva körülnéztem. A banda többi tagja is azonnal szétszéledt a szirénát hallva, így én is futni kezdtem a ház mögötti kisebb sikátorokban egészen hazáig. Amikor megérkeztem, letettem a földre a dobozt, majd azt kinyitva, azonnal tanulmányozni kezdtem az új szerzeményt.
- A SAO szerverek holnap délután 1-től lesznek elérhetőek? Mosolyodtam el. - Remek! Matthew, North, várjatok meg, jövök én is. Jelentettem ki, majd ledőltem az ágyba, hogy kiheverjem az aznapi eseményeket.
Másnap amikor felkeltem, már 1 óra múlt tíz perccel, és amikor tudatosult bennem, hogy nyitva vannak a szerverek, szinte azonnal magamra húztam a NervGeart és csatlakoztam is a játékhoz. Még az éjszaka sikeresen regisztrálni tudtam magamat a SAO oldalán, így a bejelentkezés teljesen zökkenőmentesen haladt, már csak a karakter létrehozása jelentette a legnagyobb kihívást a számomra. Mivel a SAO egy új élettel kecsegtetett, egy ahhoz megfelelő külsőt kellett magamnak választanom. Körülbelül tíz percet tötyörésztem el a külső megalkotásával, de végre sikerült befejeznem. Már csak egyetlen feladat állt előttem, méghozzá a kaszt kiválasztása. Nem igazán ismertem a kasztok közti különbséget, így mivel szinte mindegyik kardal és fegyverekkel harcolt, így úgy döntöttem, hogy becsukom a szemem és véletlenszerűen választok egyet. Ezt követően már be is léptem a SAO világába, mely olyan gazdag látványvilággal fogadott, mely azonnal lenyűgözött. Ezt követően megnéztem, hogy milyen kasztot is sikerült kiválasztanom és ekkor láttam, hogy a sors, vagy éppen az ujjam akarata szerint Árnyharcos lettem. Ironikus nem? A valóságban is egy bűnöző vagyok, most pedig a játékban is sikerült kiválasztanom egy olyan kasztot mely a legközelebb áll a valósághoz. Kezemben két darab tőr nézett vissza rám és csak arra vártak, hogy mikor léphetnek akcióba. A közeli pusztán volt egy vaddisznó ami egyedül kószált, így gondoltam kipróbálom, hogy mire is vagyok képes.
Habozás nélkül nekirontottam a disznónak, majd két vágást ejtettem az oldalán. Ezt követően az állat rohamot indított ellenem, mely elől könnyű szerrel kitértem oldalra, majd újabb vágásokat vittem be. - Ahogy sejtettem. A valóság és ez a világ nem különbözik olyan sokban, bár az itteni rendszer mintha garantálná, hogy célba találjanak a támadásaim. Jegyeztem meg magamnak, majd végül befejeztem a harcot, azzal, hogy a legyengült disznó szeme közé szúrtam mindkét késemmel egyszerre. A vaddisznó szinte azonnal pixeljeire hullott szét és megjelent előttem egy ablak, mely megmutatta mit nyertem ebből a kis harcból. -Hmm... menni fog ez. Mondtam, ahogyan kiszemeltem a következő célpontomat, ám a megtámadására már nem igazán volt időm.
A kezdetek városában, az egyik épület tetején hirtelen megszólalt az egyik harang, mely bezengte az egész első szintet. Miután a harangszó abbamaradt, arra lettem figyelmes, hogy a mezőről, hirtelen a főtérre kerültem, de nem csak egyedül, hanem szinte mindenki aki csatlakozott a játékhoz. Akkora tömeget még életemben nem láttam. Körbenéztem, de nem láttam egyetlen egy ismerős alakot sem, de ami fontosabb volt, az ég hirtelen elvörösödött és megjelent az egyik játékmester.

Figyelem Játékosok!

Tárta szét a kezét és kezdte el a beszédet, mely a Sword Art Onlineről szólt. Elmondta, hogy ő maga Kayaba Akihiko, aki egyedüli játékmesterként van jelen az SAO-ban, valamint válaszokat adott arra, hogy miért nem találják a játékosok a kijelentkezés opciót a menüben. - Miért nem lehet lehet kijelentkezni?! Kérdeztem meg magamtól, ahogyan egyből előhoztam a menüt és tényleg nem volt ott a Logout. Elmagyarázta, hogy ez a játék sajátossága, miszerint addig nem lehet kijelentkezni, amíg valaki végig nem viszi a játékot ami száz kerek szintből áll. Megemlítette, hogy a játékban lévő halált követően törlődik a karakterünk és azzal együtt mi is meghalunk a valóságban. Ez a hír már magában sokkoló volt, hiszen ennek a játéknak egy új élet lehetőségével kellett volna kecsegtetnie, erre pedig újabb küzdelem és kihívások elé állít minket.
Végül pedig felhívta a figyelmünket arra, hogy mindenki kapott egy bónusz tárgyat, melyet a tárolónkban helyezett el. Amint elővettem azt, egy tükör jelent meg a kezemben, melybe miután mélyen belenéztem, kék lángcsóvák vettek körül, de nem csak engem, hanem mindenkit a főtéren. Miután a fények elaludtak, egy csomó olyan játékos vett körül akiket eddig nem is láttam, ám közben rájöttem, hogy már én sem úgy nézek ki, mint ahogyan megálmodtam azt. Hosszú vállig érő fehér hajam ismét megjelent, ahogyan karjaimon és mellkasomon a tetoválás is.
- Mi az ördög folyik itt? Miért kell ennek így lennie? Kérdeztem magamtól, ahogyan lehajtottam a fejemet. - Ám legyen! Elfogadom a kihívásodat Kayaba Akihiko! Kiáltottam fel jó hangosan. - Megteszek mindent, hogy ott legyek az elsők között akik elérik a századik emelet fővezérét! Ám még mielőtt bármit is tehettem volna, a tömeg pánikba tört ki és mindenki a kijárat felé kezdett el szaladni. Az emberek sorra lökdösték fel egymást, csak hogy saját maguk kijuthassanak. Eleinte próbáltam ellenállni az embereknek, ám az ár hamar felkapott és magával sodort.
Miután a tömeg szétoszlott, visszamentem a főtérre, hogy ott kezdjem el keresni a barátaimat, hisz ott beszéltük meg a találkozót egymással, azonban nem láttam másokat, mint összetört embereket amint éppen a földön ültek.
- Ez lenne hát a SAO? Kezd tetszeni a dolog. Várj csak Kayaba, biztos eljutok a századik emeletre. Mondtam, ahogyan kezdetét vette egy új kaland, egy új történet, melynek hőse, nem más mint Ayugai Mikoto!

//Elnézést amiért a valódi világbeli történetem hosszabb lett a kelleténél, viszont csak így tudtam bemutatni azt, hogy a karakterem miért is lett olyan amilyen, hogy miképp fejlődött, alakult a jelleme.//

by **Kayaba Akihiko** Vas. Jan. 13 2013, 17:57

Szia!

Gyönyörű előtörténet, gratulálok, Elfogadom!

A legfontosabb, hogy pontozd a karakteredet. A karakterek kezdéskor tíz (10) pontot kapnak, amit az alapra, azaz:
Élet: 1
Fegyverkezelés: 2
Erő: 0
Kitartás: 0
Gyorsaság: 2
Speciális képesség: 0

Erre ráoszthatsz. Az elosztáshoz ha kéne egy kis segítség akkor azt a megfelelő topicokban megtalálhatod.

A kiosztás mellett kapsz tárgyakat is.

2xKezdő Kés (felszerelt, 2x0,5 erő)
Kezdő Ruha (felszerelt, +2 páncél)

Hazatérés Kristály (ezzel már ismert városokba teleportálhatsz)
1x Mini Potion (+5hp) - harc közben visszatölt 5 hp-t.

És ne feledkezzünk meg az aranyról. 70 arany üti a markodat.

Irány adatlapot készíteni! Razz

Előtörténet (Ayugai Mikoto)

Előtörténet (Ayugai Mikoto)

Re: Előtörténet (Ayugai Mikoto)