Főtér

- Nagyon is. - mosolyogtam, ahogy eszembe jutottak Eiki apró bolondságai, amik viszont ki tudtak rántani a gondolataimból. - Sajnos csak azt tudom, hogy nincs baja, de hogy éppen mit vett a fejébe, azt nem... - húztam el kissé a számat. Nem akartam belegondolni a kézenfekvő lehetőségbe, hogy Lunával csavarog valamerre és megfeledkezett a világról.
A felvetése teljesen jogos... Az múlik a front küzdelmén, hogy kiszabadulunk-e valaha ebből a "játékból"... De nem várhatjuk senkitől, hogy helyettünk kockáztassa az életét...
- Ha tudok... Tudunk bármiben segíteni, hogy biztonságosabban harcolhassatok... Nyugodtan szólj - kértem. Szeretném legalább egy kicsit hasznosnak érezni magam a kijutásért vivott küzdelemben
Mikor Makoto is szóba került nem kérdezett, de észrevettem a pillantásávan, hogy látta rajtam, hogy valami történt. Hálás pillantással köszöntem meg, hogy nem mászott bele a témába, amit én sem erőltettem. Így sem akart a gondolataim közül eltűnni. Még a tea jóleső melegségétől sem.
- Ezt akkor is megértettem... De hogyan? És ha képesek rá, miért nem szedték még szét a rendszert, hogy mindenki hazamehessen? - bukott ki belőlem a lassan egy éve mocorgó, már-már elfelejtett kérdés. Aztán sóhajtottam és elmosolyodtam - Igaz, így is sokezer emberen segítettek már... Tavaly is. Ti is kellettetek hozzá, igaz? - kérdeztem. Én nem igazán tettem semmit, azon kívül, hogy azt a lányt kisértem. A rendszer egyik eszközét... És rá kell jönnöm, hogy csak halvámy képekben emlékszem, mi történt mikor Hinari megjelent, és elpixelezte a kislányt.
- A többiekről, akik ott voltak... Tudsz? - kérdeztem pár pillanat hallgatás után. Azóta sem tudom mindenkiről, hogy épségben kijutott-e az összeomló kazamatából. Neki több információja lehet.

Jól esett, hogy nem hirtelen válaszolt. Végig gondolta, hogy mivel tudnánk mi hozzájárulni a fronthoz.
Meglepett, hogy van ilyen program, én sem hallottam még róla... Vagyis.. hallottam, de olyan szinezettel, amiből biztosra vettem, hogy ez csak egy pletyka.
- Amennyire tudom, igyekszem terjeszteni mindkettő hírét - bólintottam komolyan, közben azt is végiggondolva, hogy valamelyik lehetőség nekem adott-e... A kisebbeknek segítenek, azt kifizetődőbb nálam alacsonyabb szintűekkel csinálni... A potionfőzésekben pedig még nem gyakoroltam magam eleget... De ez is lehet egy cél, hogy minél jobb tárgyakkal tudjam őket ellátni...
-  Itemkészítésben azt hiszem fogok tudni segíteni, ha nem is rögtön... - gondolkodtam hangosan is, végül elmosolyodva. Eddig úgy néz ki rossz helyen kerestem az információt, hogy hogyan tehetnék a haladásért alternatív módon...
- Pánik kristály... Nem emlékszem ilyesmire, de a céhben ha más nem alapanyag valószínűleg van hozzá... Ki tudja megcsinálni? - kérdeztem, mert ezt még viszonylag egyszerűen meg lehet tenni, ameddig van nyersanyag.
Végül a múlt karácsonyi események kerültek sorra. Jogos volt, amit mondott... Ha ilyen egyszerűen meg lehetne oldani kívülről a problémát, már megtették volna.
- Ezekszerint mindkét oldal felhasználta a játékosokat a céljai eléréséhez... - húztam el a számat, mert nem tudtam elképzelni, hogy miként lehetne elkerülni, hogy megismétlődjön az akkori történet... Ami nekünk közel az életünkbe került... És ha képesek csak így játszani mások életével, nem tudom, hogy jobban járunk-e, ha az a bizonyos másik oldal sikerrel jár...
Megnyugvással, és örömmel sóhajtottam. Akkor tényleg csak majdnem került életekbe a mutatvány, de mindenki kijutott, aki ott volt.
- Ezekszerint tényleg sikeres volt, bármi történt is ott - jegyeztem meg kicsit felvidulva.
- Egy ideig elfoglalt, hogy képbe kerüljek a céhhel kapcsolatban, pedig nem maradtunk sokan. De nem mondtam le a fejlődésről, csak egy időre háttérbe szorítottam. Lassan viszont megint fogok tudni arra koncentrálni - válaszoltam a második kérdésére, bólintva közben az utolsóra, hogy igen, az Artes most hivatalosan az én vezetésem alatt áll. Az első kérdésére... Nem akartam válaszolni. Nem igazán tudtam volna mit. Hogy vagyok... Jobban, mint fél éve, de attól hogy jól legyek... Ha őszinte vagyok magammal, eléggé messze. De nincs bajom. Amíg nem maradok tennivaló nélkül, nincs.
- Gondolom neked is van mit csinálnod a céh körül... próbáltam elfordítani a témát rólam. - Sok szervezést igényelhet, amit csináltok -

Bólintottam.
- Bár egyelőre még csak az első tieren, nem igazán éreztem fontosnak, hogy foglalkozzak a fejlesztéssel. De ha szükség van rá, hogy magasabb tieren segítsek…  - mondtam, de nem is volt fontos. Ő maga is hasonló ötlettel állt elő.
- Melyik tierekről van szó - kérdeztem, de aztán véül pontosítottam. - Illetve… Melyik tieren lenne leginkább szükség plusz potikra? -
Nem tudtam megállni, hogy elmosolyodjak. Simeon… Annak a srácnak a kezében van a front ellátása pánik kristállyal…
Végül hangosan is elnevettem magam.
- Ismerem őket, kedves páros - kuncogtam  - Akkor mindenképpen beszélet velük, és ha lávatulipánhoz jutunk, akkor félretesszük nekik. - döntöttem el, és hiába próbáltam, nem tudtam elképzelni hogy fog kinézni a jelenet, amikor a fiút megkeresem.
A nevetés viszont a témával együtt ahogy jött, tova is illant. A helyét ellenben végül átvehette a megkönyebbülés, hogy a múlt karácsonyi játék senkinek nem került az életébe. Mert nem lehet szépíteni: Két oldalról használtak minket akaratunk ellenére sakkbábúnak…
Ennek a témának a dühítő komorságát pedig kellemetlen és komor téma követte, amit végül némi erőfeszítéssel de sikerült oldani… részben.
Egyetértően, bár kissé félvállról bólintottam. Elgondolkodtam közben azon, hogy mennyire sikerült - vagy nem sikerült - ezt az egyensúlyt kialakítanom, és hogy probléma-e, hogy nem sikerült… Mert tulajdonképpen nem erőlködtem: Könnyebb volt beletemetnem magam a céh ügyeibe, mint látni a fejlődés hiányát, és akadályait, amiket az én tapasztalatlanságommal… Nem egyszerű átugrani.
Az arcán átfutó vidámságot, majd komorságot próbáltam értelmezni… Vajon melyik szólt a teendőknek, melyik a céhtagoknak?
Mindenesetre megértően hallgatom. Egy nagyobb céh több szervező munkát igényel… nem csinálhat mindent egy ember.
- Jó ha van ki segítsen - bólintottam tisztelettel figyelve. Fontos, hogy nem félt beismerni hogy segítségre van ehhez szüksége. És tényleg örvendetes, hogy vannak körülötte, akikre számíthat. - Ezért is jó, hogy mindig lehet javítani a rendszeren, hogy kicsivel közelebb kerüljön a tökéleteshez - próbáltam meg bíztatni.  Talán nekem is így kéne hozzáállnom…  De hogy, ha nem tudok eredményt felmutatni? …
A doboz nekem sem szúrt szemet, ameddig érte nem nyúlt, és meg is lepődtem rajta. Tanácstalanul ingattam a fejemet, nem láttam, mikor tették az asztalra. Nosztalgikus érzések uralkodtak el rajtam, mikor a masnikról kérdezett… Eiki akkor kapott, mikor meismertem, én pedig akkor, amikor Makotóval találkoztam… Mennyi idő telt el azóta? Haladtam bármennyit? Miért maradtam még az után is képtelen tenni valamit?
- Igen, az lehetséges… Valami apróság ilyenkor szokott lenni a játékosoknak… - jegyzem meg, nehezen formálva a szavakat. Mintha ilyen kis apróságok feledtethetnék, hogy hogyan lettünk és milyen körülmények közé bezárva… Hogy ugyan azok miatt nincs kivel karácsonyoznom, akik vállon veregetik magukat, hogy milyen zseniális módon kedveskedtek nekünk…

Elgondolkodva bólogatok. Szóval T3... Aztán esetleg T4...  Nem hangzik kivitelezhetetlennek. Sőt. Kicsit korholom is magam némán, hogy eddig nem jutott eszembe, hogy tárgyakra nagy szükségük lenne a frontosoknak... 
- Akkor T3-ig mindenképpen felfejlesztem a jártasságomat, aztán még megbeszéljük, melyik tier lenne jobb - döntöm el végül, nyitva hagyva a további tárgyalásnak nem csak a lehetőségét, de a szükségét is. Mindenképpen szerettem volna kapcsolatban maradni vele, hogy értesüljek az esetleges új információkról a front felől, másrészt egyébként is. Valahogy megfelelőnek éreztem olyan személynek, aki nem teljesen mint barát áll közel hozzám, de megbízhatok benne, és adott esetben a segítségét kérhetem, és nem kell aggódnom miatta. Nem állt szándékomban új barátságokat kötni, de akár hogy is, a kapcsolatok mindig fontosak lehetnek.
- Nekem... Nekünk kellene megköszönnünk. Sokezer emberért vállaltok olyan kockázatot, amit nem lenne muszáj... Bárcsak többen lennének így, és gyorsabban haladhatnánk a kijutás felé... - sóhajtottam elmerengve. Ezúttal azon, hogy vajon mennyien fognak még meghalni, mielőtt megszabadulunk az életünk felett lebegő kardtól... Nem szabadna megtörténnie, hogy ennyi élet múlik egyetlen őrült kénye-kedvén, sőt. Még többeké is, hiszen rengeteg családtag maradt odakint, akik bizonyára teljesen kétségbe estek, és nem voltak olyan szerencsések, mint amilyen én is voltam, hogy legalább megpróbálhassanak bejönni a szerettük után...
Nem akartam túl sokáig húzni a témát, ami láthatóan egy érzékeny húrt pendített meg, így csak mosollyal reagáltam az egyetértésére. 
Szerencsére az újabb téma adta is magát: észrevettük az asztalnál hagyott csomagot. 
Nagyon igyekeztem a masni emlékét elhessegetni a fejemből, ígyhálásan pillantottam Hinarira, amikor felhozta a múlt karácsonyt. 
- Igen... Meg is lepődtem. A rendszer mintha kitalálta volna, mire van ténylegesen szükségem... - merengtem el az Élet vértjén. Még mindig nehezen akarom tudomásul venni, hogy azt akarná közölni a rendszer, hogy életben kell maradnom.
- Valószínűleg fog a rendszer figyelmeztetni - ötleteltem az eddigiek alapján. Ki tudja, lehet idén kimaradok a szórásból, ami az ajándékokat illeti... Vagy majd felbukkan valahol, ki tudja hol a nekme szánt csomag. 
Ennek végiggondolása közben tűnt fel, hogy az utolsó kortyot iszom éppen a teámból.

// Fényes Kés (+5 erő) -t kérek szépen a játék után Köszönöm

Folytatása ITT :3
Ismerkedésből kért item: Vaspáncél (+15 páncél)

Az öreg a várossal való ismerkedés közben, sok helyre betévedt és sok mindent megnézet. Egy sikátorba még egy halom szemétkupacot is át bogarászott, ahol is talált egy összegubancolódott horgászzsinór köteget, a végén egy horoggal. Nyilvánvaló hogy a tulajdonosa úgy döntött nem éri meg a fáradságot a kibogozása. Az öreg sensei azonban remek elfoglaltságot talált azzal, hogy leült a főtéren egy padra a szökőkút mellett és el kezdte akkurátusan szétbontani a damil gombolyagot.

Az arra járók lesajnáló tekintetét figyelmen kívül hagyva, Takada alkalmanként megnyálazta ujjait és úgy nedvesítette meg a zsinórt, hogy jobban csússzon.  A már szétfejtet horgászzsineget maga mellett a padra fektette oda-vissza hajtogatva, hogy még véletlenül se gubancolódjon össze. Ha netán valaki hajlandóságát mutatta ara, hogy leüljön mellé a padra, szigorú tekintettel homlokát ráncolva rázta meg fejét tagadólag ~Nem, nem! Szépen ballagj csak tovább! Úgy-úgy, van még pad szabadon épp elég!~ Ezt elég volt csak gondolnia, mert elszánt ábrázatának láttán, mindenki jobbnak látta odébb menni.

Már a nap lemenőben járt, mire az öreg elégedett mosollyal konstatálta ~Kész!~ Felnézve csalódottan látta, hogy már túl késő van ahhoz, hogy kimerészkedjen egy arra alkalmas területre, hogy kipróbálja új szerzeményét. Még nagyon kezdő volt ahhoz, hogy éjszaka kint kolbászoljon a mobok közt. Csalódottságának visszhangjaként csendesen csobogott mögötte a szökőkút, aminek a hangja lassan jutott el a tudatáig. De ahogy eljutott, a harcművész felélénkült, ~No mégis csak víz lenne, vagy mi… ha csalim nincs is legalább nevesítsük be a készséget!~ azzal a padon hátra perdült, és a horgot a kútba vetette.
Jó sokat várt, és igazából érezte is ő hogy ennek semmi értelme, de úgy érezte, ha most kiveszi a horgot, akkor biztos egy hal orra elől húzza ki, és azért nem fog semmit. Már korom sötét volt mikor végül nem birta tovább és úgy döntött kihúzza a horgot a vízből lesz ami lesz…

1: Rák
2: Halszálka
3: Bakancs
4: Hínár
5: Korall
6: Kagyló

Az öreg meglepődve tapasztalta, hogy a zsinór kihúzása közben ellenállást tapasztal. Amikor a zsinór végét a kezében tartotta, a horogról egy fél méter hosszú zöld hínár lógott alá.

– Na de uraim! – tört ki belőle – Mikor volt ez a szökőkút utoljára takarítva!
Fejét csóválva támaszkodik a kút peremére és néz bele a vízbe. Az esti megvilágítás azonban édeskevés ahhoz, hogy lássa, mi van a vízszint alatt.

Kibújik a felső ruhájából, és teljes karjával benyúl a vízbe. Nem éri el a díszkút alját, de legalább az oldalán végig húzza a kezét különböző mélységekbe (ameddig a karja leér), kitapintva annak sima felületét. Nem érez semmit. kicsit odébb megy és megismétli az előbbi műveletet. Majd megint lép egyet és újra. És újra, egészen addig, míg körbe nem ér. A kőmedence oldala azonban tiszta, bár egy-két helyen érzet némi algát.
A tudat, hogy nem tiszta a szökőkút, nem hagyta nyugodni, így megkockáztatva a közszemérem sértés vádját, kibújt a ruhájából és bemászott a csobogó szökőkútba. Amikor a karját rakta csak a vízbe, nem érezte olyan hidegnek a vizet, mint így egész testfelületén. Hangos mély lélegzetekkel próbálta tudatát befolyásolni, hogy hagyja figyelmen kívül a teste jelzését a hidegről.

Amint hozzá szokott (bár inkább csak képes volt elviselni), elengedte a kút peremét és lemerült.
A víz alatt vágni lehetett a sötétséget, szó szerint az orra hegyéig sem látott. Kezével tapogatta végig a medence alját, míg bele nem akadt valamibe. A felszínen prüszkölve vett újra levegőt, majd megvizslatta a kezében lévő dolgot. Ami az is maradt, mert képtelen volt meghatározni, hogy mi az. A „dolog” szebb napokon, valami ruhaféleség lehet. Egy laza váll mozdulattal kihajította a pad mellé, ahova ruháját hajtogatta le, majd mély levegőt véve ismét lemerült. Ismét végig tapogatta a medence alját, de mivel nem képzett búvár, így előbb fel kellett jönnie, minthogy ismét talált volna valamit. Kissé odébb ment és újra lemerült. Amit most talált az már beazonosítható volt, egy teljesen elrozsdállt vas gereblye törött nyéllel. A kiszolgált kerti eszköz a padnál végezte, a rongy mellett. Takada pedig ismét odébb úszott és újra lemerült. A következő feljövetelnél egy kazal hínárral tért vissza, ami szintén a pad mellé került. Az öreg tanár lassan és akkurátusan haladt körbe a szökőkút központi eleme körül. A tisztogatás során került elő egy fél pár cipő, egy elszakad bőr páncél és még több hínár. A sensei elégedetten mászott ki a vízből. Tenyér élével testéről lesöpörte a rátapadt nagyobb vízcseppeket, majd futott három kört a szökőkút körül, hogy a szép a maradék nedvességet is felszárítsa. Szerencsére a nap ezen szakaszában a kutya sem járt erre, így nem okozott közfelháborodást a mutatványa. Amint elég száraznak ítélte magát, felvette ruháit és elballagott oda ahol a horgász zsinórt is találta, mert emlékezett rá, hogy ott volt egy csorba kerekű taliga is.

A taliga repedt kereke, tompán kopácsolt az utca kövén, ahogy a harcművész visszatolta a kúthoz. Felnyalábolta az összegyűjtött hulladékot és beledobálta a taligába. Amikor ezzel végzet, még körbejárta a kutat, hogy nem hagyott-e ott valamit, majd nekiveselkedett és visszatolta az alkalmi szállító eszközt oda ahol találta. ~Jó tudom, hogy a szavatosságának a lejártával úgy is elpixeleződik minden, de legalább testmozgásnak jó volt.~ Vigyorgott magában az öreg.

The member 'Takada Hiroshi' has done the following action : Kockadobás

---

'6-os dobókocka' :

//Adventi ismi Simeonnal
Dixi, amit fejlesztek: Pufók Tűzköpő//

JÖN A KARÁCSOOOONY! \o/ Imádom a karácsonyt, az év egyik legszebb ünnepe, tele hagyományokkal, s szeretettel! X3 Bár nem tudom, az hagyománynak számít-e, hogy Ichiro szokásához híven elzárta magát ettől, mivel szerinte pénzéhes ünnep… Ha el kéne egyszer adni a karácsonyi éneket, tuti ő lenne az a goromba, zsémbes ember! Meg azért sajnálom, hogy nem ünnepelhetem együtt a családdal… Na de ne szomorkodjunk ilyenen, itt vannak a barátok, s a céh, amelyik szintén családnak számít! \o/ Tényleg, van karácsonyi vásár, el hívom…. Simeont, hogy jobban megismerjem, ha már az ostromnál olyan jól összefogtunk! Kár, hogy nem fotóztam le a srác arcát, mikor meglátta kijönni a csápokat a pajzsom mögül, tiszta élmény volt nézni, amíg le nem gurultam a lépcsőről! Írtam is egy üzenetet neki az alábbi szöveggel:

Joey írta:Szia!

Nincs kedved megnézni a karácsonyi vásárt a Főtéren? Ihatunk forró csokit és ehetünk mézeskalácsot, én fizetek! Tengerszem eszik és iszik esetleg valamit, mert ha igen, veszek neki is valamit! Éééés mit szólnál, ha a céhnek rendeznénk egy karácsonyi bulit? Várom válaszod!

Eszembe jutott, hogy lehetne bulit is szervezni karácsony alkalmából a céh tagjainak, hogy még jobb legyen az összefogásunk. Hogy én mekkora zseni vagyok, bizony ám! ˇUˇ Ekkor hallom Pufi csipogását. A kis tollgombóc neve, és mielőtt rám kenitek, Grifi nevezte el így! Lehet, hogy unatkozik, a fene tudja, mondták, ezek nem olyan fejlettek, mint a petek, de gondoltam, lásson világot, hátha valami csoda folytán tanul valamit, s hátha Tengerszem eljátszik vele, ha jönnek. Biztosan lesz lehetőség ajándékot vásárolni, mert terveztem a barátaimnak venni, és igen, Ichinek is, akármennyire goromba is.

//Simeon

Ameddig vártam Simeon megérkezésére, nézegettem, miféle mézeskalácsformák voltak. Volt fiú, lány, bárány, zív ház, fa, ami karácsonykor szokott. Kár, hogy mézeskalács polip nincsen, az jópofa lenne. Vajon a céhből tud valaki főzni olyan szinten, hogy megtudja csinálni esetleg? És megjött Simeon is! Na de úgy emlékszem polipja van csak, de akkor miért van neki egy valamilyen madárfiókája, s egy tátogószájú lepedője (Shoowy)? És micsoda belépővel jött, szó szerint csakúgy elém csúszott! Jóóó, a jég is segített benne, de na.
- Szia, állati belépő volt! De mi ez a kis fióka s a lepedő? – Közben a madárka érdeklődését azt hiszem elnyertem, mert a vállamra szállt, s a fejét oldalra billentette. Náluk is azt jelenti, mint a kiskutyáknál, mikor kíváncsian néznek valamit vagy valakit? Minden esetre kapott egy óvatos fejsimit. Pufi is nézett Simeonra, bár szerintem inkább ki a fejéből csak.
- Hogy mi legyen? Hát karácsonyfa egyértelműen! De mivel az megszárad, így azt hagyjuk utolsónak, hogy friss fenyőillata legyen, így először mondjuk a díszek jöhetnének,amivel a termet díszítjük, ahol lesz. De ez legyen titok, meglepinek szánom! Csak mi tudjuk, beleértve a petek és Pufi – Pufi értette egyáltalán? Tényleg, mézes puszedli is lehetne!
- Szerinted valami témához legyen kötve, pl hópehely, vagy sarki róka, vagy hé, engedd el a lábam te meg! – ráztam ki a lábam a rénszarvas szájából, amelyik gondolt egyet, s beleharapott! De jó, hogy nincsen fájdalomérzet, mert ez nem lenne kellemes!
- És ajándékok is lehetnének, valami apróság minden tagnak, vagy ami kifér a pénzből. Közben menjünk, veszek nektek mézeskalácsot, s forró csokit pillecukorral! Én fizetek!

Nagyot nyújtózva kelek ki az ágyból. December közép tájéka van, lassan karácsony, és már több szinten is a hóesés vette fel a megszokott időjárásokat. Hát igen. Ezen a világon, nem teljesen idegen a fehér karácsony kifejezése. Jó… technikailag, ha szeretnél bizonyos szinteken, akár nyaralni is elmehetsz a tél közepén, hogy bikiniben napozz a sütő nap fényében, de hé, ez a nyárra is igaz, hogy a 40 fokos melegekbe, felmész a fagyos szintre, hogy aztán hógolyó csatázz másokkal. Szóval jah. Az idő itt Aincrad idején eléggé… hááát… változó, de nem is gond, így legalább mindenki megtalálhatja a magához illő időt, mi így kimaximalizálja az emberek hő és vagy kedvérzetét. De tél van, és a szintek többsége, főleg a 10-es szintig általában figyelembe is veszi ezt egy-két kivétellel. Másszóval… tökéletes az idő egy kis lék horgászathoz. Igazából teljesítmény is közre játszott azért, hogy horgásszak, hisz mostanság nem sokat szolgáltam ki ezt a féle „hobbit”, így rengeteg ingyen jutalomtól gyakorlatilag elvágtam magamat. Azonban, most fontosabb dolgom volt, mint holmi teljesítmény (bár az nem azt jelenti, hogy ez nem játszik közre a tervemben). Ugyanis Leo hamarosan át fog jönni hozzám. Jó… a hamarosan egy kicsit túlzó mód. Mostanság sokat beszéltem a fiúval, mióta… mióta megtörtént a dolog. Egek, még mindig bele-belepirulok… alig bírok aludni, mindig az a nap jut eszembe, mikor egy pillanatra is elrévedek. Azonban azt kezdtem észrevenni, hogy a fiú, mintha kerülne engem. Jó nem mintha én is sokat kerestem volna a társaságát, gyakorlatilag a „kommunikáció” is arról szólt, hogy üziket küldözgetek neki, mivel félek megjelenni előtte. Félek attól, hogy kezelne.. vagy… vagy nem tudom. Kezdem, úgy érezni egyre kevesebb dolgot tudok, ami kissé kétségbe ejt. Mindenesetre a beszélgetéseink végén végül sikerült megegyeznünk, hogy át fog jönni hozzám. Izgatott voltam természetesen, hisz még is életem szerelme fog ellátogatni hozzám karácsony másnapján és a főztömet fogja enni. Elbeszélgetünk, eliszogatunk… és talán ott is marad nálam éjszakára. Ettől a gondolattól érzem, hogy görcsbe rándul a gyomrom, annyira feszült vagyok. Kicsit meg is kell ráznom magam, hogy rendbe kapjam magam, és hogy eltereljem picit a gondolataim, fel is kapom az inventorymba hordott nagyobb követ, amit aztán bele is dobtam a kezdetek városának kútjába, mely így recsegve törte szét a lent befagyott vízfelszínt. Ez a durva hang elég intenzív volt, hogy kirázzon a merengésemből. Miután leellenőriztem, hogy minden frankó megfogtam a kőhöz kötözz kötelet, és kihúztam azt (végtére nem akar senki se szennyezni a halas vizet nem? Meg jól jön, ha esetleg vissza fagy a tó.) Miután ezzel megvoltam, elő is vettem a kis horgász bizgentyémet (horgászszék), melyet le is rakok a főtér kövére és jóóó vastag eszkimó szettembe ücsörögve, elő is kapom a horgászbotot, melynek a vége már repül is lefelé a vízbe. A jól ismert kellemes kis placcsanás kíséretében pedig tudom, hogy célt is ért a horog. Végül egy egyszerű sóhaj hagyja el a számat, ahogy helyet is foglalok a széken. A horgászat nem az én stílusom, de a pletykák úgy szólnak, hogy finomabb a hal, ha a két kezünkkel dolgozunk meg érte… meg… mondjuk alapjáraton mindig ezt hallom, ha az embernek meg kell dolgoznia valamiért. Ez vajon akkor a dolgos ember önvígasztalása? Mert attól még a kaja akkor is finom, ha más csinálja. Szóval furik ezek a dolgok. Bár azért valóban van egyfajta meghittsége, ha az ember saját maga készíti el a dolgokat, bár személy szerint a másik fél reakciója többet ér, mint amit mi érzünk. Legalábbis furcsa bizsegés jár át azon tudat nyomán, hogy vajon Leo mit fog szólni a tervezett meghívásomra. A horgászat is ezért van, hogy a korlátozott horgászási képességeim ellenére is „friss” halat tudjak drága „uram” elé pakolni. Bár még gőzöm sincs, milyen halételt fogok csinálni, hisz csak annyit tudok, hogy kell hal, ahhoz az ételhez, mit elkészíteni tervezek. Mondjuk… az is igaz, hogy nem minta bármikor vagy bármilyen formátumban csináltam volna „azokat” az ételeket. De hát.. azt mondják, a szerelem bolonddá tesz. Mondjuk az a kérdés, hogy mi van azokkal, akik már amúgy is bolondok? Akár, hogy is mindezek ellenére ismerem magam annyira, hogy ennél kevesebb ösztönzés is elég lett volna arra, hogy kiüljek kicsit horgászgatni. Szerintem nem lepek meg senkit se azzal, ha elárulom, hogy szeretek butaságokat csinálni. Lévén izgalmasabbá teszi az életet. És hát… én szeretem az izgalmakat. Még ha a hidegben való ücsörgés nem egészen… az izgalmak ne továbbja. Viszont az olyan apróságok, mint a mozgó csali és az elmerengős időtöltés bőven kárpótolja az embert. És mintha végszóra jelent volna meg a hal, hallom, ahogy az úszó alá-alábukik a kút vízébe. Egy pillanatra össze is zavarodok, hogy ilyen hamar fogásom lett, de miután érzem a bot húzását, szinte ösztönösen rántom ki a horgot, friss áldozatommal egyetemben.

// rák //

//Simeon

Legalább Simit, már ha engedi, hogy így hívjam, nem zavarta a Dixik intelligenciájának tökéletes hiánya, hiszen legalább Kimi tudott játszani valakivel, s ölbe is vette Pufit, aki nem tudta most se, mi van. Crystal, a másik Dixim remélem értelmesebb! Igaz, mg nem vittem el magammal, de attól még lehet remélni. Meg mondta, hogy ennél több fajta van, neki pedig egy ugyanilyen tűzköpője van, meg egy mini chocoboja. Az olyan, mint a toy-size uszkár? Simeon mondta, hogy milyenfajta ajándékra gondolt, de nem mondja meg pontosan mi az, mert én is kapok. Na de így csak félig meglepi!
- Látom. – mondtam, mikor jelezte, hogy esik a hó, hulla jó, itt a télapó, ku… tya jó.
- Valami csokit vagy mézeskalácsot, köszönöm! – ahogy vártuk, hogy megkapjuk a kért édességet, hallottam fél füllel, hogy az alábbi jelenet történik egy italos pultnál.
- Jó napot! Forralt bor van?
- Nincs!
- S likőr?
- Nincs!
- Forró csoki?
- Nincs!
- gyümölcslé?
- Nincs! – majd a pult mögött lévő kis kunyhóból kicsattant egy férfihang:
- Joseph, ki az, aki ennyire válogat?! – Én csak vakartam a fejem erre, de tovább már nem foglalkoztam vele. Elég sokféle árus volt itt, sőt, egy pet eledelt áruló bódé is! Na de a Dixi simogató az egyik sarokban vitt mindent! Egy előnyük azért van, legalább nem harapnak, ha nem mondják nekik.
- Mit szólnának a kártyákhoz szerinted? Tudod, amiket az emlékházban lehet venni? – kérdeztem Simeont, mert hirtelen ez jutott eszembe. Azért végső tervben megmaradt a kincskutatás, hátha lesz a végén valami szép és jó.