Re: Mezőség

by **Kurokawa Yuuki** Hétf. Május 11 2015, 18:22

Shu

- Valójában ez még jócskán a szövetségünk megalakulása előtt történt, még szőke voltam… - Eeeeeh, ez így nem jól jön ki. – Mármint akkor még a hajszínem nem vörös volt. – Na így már nem lehet belekötni. – Meg nem is nagyon volt eszembe, mert nem volt túl nagy szükségem rá. Amúgy is szeretek sétálni. – Igyekszem azért valamennyire kivágni magam de valamilyen szinten jogos volt amit a senpai mondott. A szövetségben nincsenek helye a tikoknak.
- Talán… - Motyogtam a senpai szavaira. De, az igazság ennyire egyszerűen működik. Aki rossz az vállalja a büntetést még ha nem is kimondottan szándékos volt. Persze enyhítő körülmények akadhatnak de… akkor is valamiképp meg kell mutatni, hogy az ölés rossz és sosem megoldás. De ezt a véleményt inkább megtartottam magamnak és bár a dicséretre felragyogott a szemem azért némi keserű szájízt hagyott az amit onee-chanról gondol.
- Nem hiszem, hogy ilyesmiről lenne szó. Hinari-senpainak egész biztos, hogy jó oka van annak, hogy egyesek még nem kapott el. Talán csak a megfelelő pillanatra vár, vagy esetleg nem szeretne úgy járni mint szegény Anatole-senpai. Az se lenne jó ha valami baja esne. – Sőt az lenne a legrosszabb. – De addig semmilyen következtetést nem szabad levonni még nem tudunk semmit biztosra. – Tudom, hogy onee-channak nagyon jó indoka van, erre akár meg is esküszöm. Viszont jó hír, hogy rögtön két jelvényt is teljesítettem.
- Ez nagyszerű. – Kaptam elő megint a kis listácskám. – Akkor már csak kettő vagy hat jelvényre van szükségem. Akarok még egy gyémánt mellvértet és egy igazság rúnát. Utóbbiban nem vagyok egész biztos. Talán megvárhatnám még feltalálnak egy erősebb rúnát. Szerinted? – Nézek Shukaku-senpaira mitán újabb kihívást húztam ki a listáról. – Hmmm… lássuk csak… hatodik szinti jelvényt is könnyű megszerezni…

by **Shukaku** Hétf. Május 11 2015, 18:57

-Oké, de egy ideje meg van alakulva a szövetségünk, és egész idő alatt nem szóltál róla. A hajszíned meg nem kifogás.
Öltötte rá a nyelvét Shu Yuukira, hogy egy kicsit élét vegye a kioktatónak induló, feszültségkeltő hangnemnek, és picit elviccelje, hiszen végtére is most már nem volt semmi baj. Yuukinak volt kristálya, így már egyel kevesebb esély volt arra, hogy bajba kerül, és nem tudja magát kivágni onnan.
-A kristálynak pedig csak egy nagyon pici része az, hogy gyorsabban utazhatunk vele. Az csak megkönnyíti az életünket. Igazából azért van, mint amiért a Burok. Ha bajba kerülsz, akkor anélkül tudsz kimenekülni, hogy bárkit is bántani kelljen, vagy kockáztasd, hogy te megsérülnél. De… akkor csak örülni tudok annak, hogy mostanában nem volt rá szükséged.
Ejj… ebből a fekete-fehér látásmódból még lesznek nagy problémák, ha kiéleződik a helyzet. Shu is tudta, hogy vannak gonoszok, akiket el kell ítélni, és meg kell akadályozni őket abban, hogy újabb gonoszságokat kövessenek el… de abban is bízott, hogy az emberek megjavulhatnak. Végül is hite szerint az egész világ erre épült, ezt akarta megmutatni nekik. Hinari-senpaira pedig csak szomorúan csóválta a fejét.
-Ha jó okai is vannak, akkor nekem nem mondta el őket, amikor rákérdeztem, csak folyamatosan kifogásokat keresett. De… ezért mondtam, hogy majd beszélj vele te.
Viszont magában sorra cáfolta a lány szavait. Sőt, Hinari maga cáfolta a lány szavait. Nem vár az alkalomra, hiszen azt hazudta Shu szemébe, hogy nem tudja kihallgatni Kazut. Azt a Kazut, akinek Shu csak füttyent, és mellette terem. Hinari vagy ennyire béna, vagy ennyire nincs tekintélye, hogy Kazuma egyszerűen figyelmen kívül hagyja. Persze a vezérnek már a céhben sincs tekintélye, hiszen Szophien keresztül mind Kazut, mind Tachit lefülelhetné… de Szophie is más úton jár, és ezt személyesen mondta el az idomárnak. Yuichin kívül talán már senki nincs, aki kitartana a vezér mellett. Ha pedig gyávaságból nem konfrontálódik… akkor, ahogy Szophie is mondta, nem méltó a pozíciójára.
-Gyémánt mellvért… mintha nekünk lenne egy belőle a bankban. Talán beszélned kellene Mitoval. Ismered? Ő vezeti a boltot. Persze nem garantálom, hogy eladja neked, mert ugye elég drága item… az Igazság Rúna pedig szerintem nagyon is illik hozzád. A hatodik szint pedig... hát már van kristályod, szóval indulhatunk.

by **Kayaba Akihiko** Pént. Aug. 28 2015, 17:00

A kobold megszállás után.

by **Hinari** Kedd Okt. 19 2021, 11:02

Bokros teendők

Ami azt illeti, belógott egy ág, ágacska, méghozzá három és fél darab, égővörös színű levéllel, amelyek egészen úgy festettek, mintha a szellő bármelyik rezdülésére készek lennének leválni az otthont adó szárról és saját útjukra indulni, nos, az elpixeleződés felé. Én azért szurkoltam nekik – elsősorban azért, mert tényleg, zavaróan belógtak a látóterembe, másodsorban pedig, mert ha a fotó közepén egy levél foglal helyet a vad vagy a tökök helyett, azzal nemigen nevezhetnék az eseményen.
Kisállatokra vadásztam a második szint egyik ritkábban látogatott részén.
- Szerintem ez tök jó lett – vigyorgott Alex egy közeli fának dőlve és az első, normálisabban sikerült fotómat nézegette erről és arról, amit még Nestorral az oldalamon lőttem nem is olyan kevés idővel ezelőtt. Az a vadászat mondjuk nem sikerült túl jól, ugyanis ahogy a bagoly visszarepült az erdőbe, Nes hiába nem látta őt és vesztette nyomát hamar, de túl makacs volt ahhoz, hogy jó húsz perc – számára – céltalan várakozás után csakúgy feladja. Nem, a sárkány teljes sebességgel eredt utána, ágakat csapkodva röptében és ezzel sikeresen el is ijesztett minden vadat, hát, legalább az ötven méteres körzetünkben. Én a magam részéről csak kisétáltam a tisztásra, jobb híján leültem az egyik nagyobb tökre és ameddig Nestorra vártam, megnéztem tüzetesebben is, mit sikerült fotóznom. És ezt a képet tartotta most párom is a kezében.
- Mennyiben fogadunk, hogy Ozi legalább egyszer el fogja sütni ugyanezt a szóviccet? – fordultam hátra az ágak-levelek között és próbáltam kiszúrni a szőke srác alakját, aki eddigre már elrakta a fotót és kisfiús mosollyal nézett engem, amint egy bokor alján fekszek, vérbeli lesvadásznak álcázva magam. Nestort ezúttal otthon hagytuk a palota kertjében, és ha már a harcos srác úgy döntött, hogy ezúttal kilátogat velem, hát nem vesződtem a szafari déli-, sőt semelyik részével sem, hanem egyszerűen kiteleportáltunk ide a másodikra és addig sétáltunk elfele Marome falujától, amíg nem találtunk egy csendes, bokrokkal teleszórt területet pár facsemetével, amiket még az elfek telepítettek ide. Persze nem voltak jó élményeim a szintről, de mivel a srácot akármelyik pillanatban elkaphatta egy migrénhez hasonló fejfájásos roham, úgy voltunk vele, hogy az akár húsz-harminc fős mobcsapatok se jelentsenek veszélyt, ha esetleg kedvük lenne a közelünkbe spawnolni, hanem inkább kerüljenek el minket jó messzire. A nagy szintkülönbség előnyei, ugyebár. És hogy miért nem rögtön az első szintet látogattuk meg? Ott még mindig zsúfoltság uralkodott, mi viszont valami meghittebbet kerestünk. Valamit, ahol nem zavarnak és ha már szafariztam, hát valamit, ahol még nem szereztem meg a területi teljesítményt. És itt jött képbe a bokor, azzal a három belógó levéllel. Alex viszont már nem tudott felelni a költőinek szánt kérdésemre, ugyanis mindketten észleltük a mozgást, ami nem meglepő módon egy bokorból jött, hiszen máshonnan nem is igazán jöhetett volna. Én pedig egyik kezemmel elsütésre készen emeltem fel a Zoom-in szafarifotó-kristályt, a másikkal pedig megtámaszkodtam a földben, hogy miután kellően közel jött a vad (vagyhát a kristály miatt nem is annyira), le tudjam kapni őt és utána el is tudjam kapni őt, akármi is legyen az.
Ezúttal pedig egy fácán volt az. Bokor zörrent, állat röppent, én pedig a fotózás után előre lendültem és egy jól irányzott vágással végül elpixeleztem. A teljesítmény felugrott, a vadászlány pedig megnyugodott. Pixelek szálltak, a játékosok pedig végül továbbálltak.

Fácán
/2-es szint területi teljesítmény teljesítése – fotóval egybekötve/

by **Mikhail** Szomb. Nov. 20 2021, 20:44

Miko

Különös érzés fogott el. Minél magányosabbnak éreztem magamat, annál jobban vágytam mások társaságára. De ehhez képest még inkább kerültem az engem vizslató szemeket. Hiába szántam el magamat a változásra – az előre lépésekre –, könnyebb volt a múltban ragadni. Ettől függetlenül a lehetőségeimet megpróbáltam számításba venni.
A legrosszabb az, ha folytattam, amit eddig csináltam: bujkálni, inni, várni arra, hogy más úgyis kiviszi a játékot. Egyszerűbben hangzott, valóban, de vajon a szüleim mit szóltak volna? Iori mit szólt volna? Elvetettem ezt a lehetőséget… egyelőre legalábbis. A másik út egy rendes közösség volt. Egy céh talán? Igen, de lutri volt. Egy mmo-ban sem tudhattad teljesen biztosra, kielégíti az igényeidet az a kommuna vagy sem. Fárasztó és unalmas volt az „igazit” megtalálni. Akármennyire nem tetszett a helyzet, nem találtam más megoldást. Egyelőre így volt a legjobb…
…de csak a reggeli szieszta után. Kibaktattam a második szint közepén lévő mezőségek egyikére. Egy kósza fa árnyékában találtam magamnak „menedéket” a mélázáshoz. Nagy unalmamban a tiszta kék ég felé néztem és nagy csodálkozás közepette számláltam a bárányfelhőket.
Egy… kettő… három…
Sokkalta jobb elfoglaltság volt a közösség keresésnél! Élvezetesebb, bár kevésbé hasznos. Ám valahányszor gondolataim visszatértek a Hinarival történő találkozáshoz és az azt megelőző éjszakához kapcsolódó emlékképek, bosszús lettem. Hovatovább zaklatott. Így hát nem is igazán találtam abban örömöt, amit (nem) műveltem. Ingerültem cüppögtem, miközben kezeimet ölnél keresztbe fontam és megpróbáltam elaludni. A szívem túl gyorsan zakatolt, hogy sikerüljön. Gondterhes sóhajtással átkoztam az emberi érzéseket. Jobb lett volna, ha nem léteznének. De aztán eszembe jutott valami, amit pár nappal ezelőtt mondtam:
„…Tettetni ami nem vagy?”, „De az emberségedet eldobod.”
A saját érzéseimben megzavarodva vettem elő inventorymból a félig kiürített sakés üveget. Egyet-kettőt gyorsan kortyoltam, mire az erős bukétól grimaszolva törökülésbe helyezkedtem.
- Ráérek én céhek között keresgélni, ha fejben elszámoltam húszezerig. – mondtam fennhangon. Egyet kellett értenem magammal, valóban ráért. Így hát folytattam is a bárányfelhők számlálgatását.
Négy… öt… hat.

by **Miko** Szer. Nov. 24 2021, 19:34

Azt mondják nincsenek véletlenek. Hogy minden a kozmikus egyensúly és előre megírt sors által határolt bizé nyomán kerül kisorsolásra, és te csak annyit tehetsz, hogy sodródsz vele. Ezt mondják sokan. Bár én jobban szeretek hinni a véletlenekbe, de néha nagyon nehezen megy ez, hisz oly kevés esélye van az olyan szituációkra, mint a mostani. Épp nyugodt pihengetést engedek meg épp magamnak a 2. szint mezején megtalálható egyik sűrű lombozatú fa vaskos ágán, mikor is egy váratlan személy felbukkanása zavarta meg „lelki békém”. Észlelésem rögtön jelzett, ahogy a fiú bejött a hatókörömbe és anélkül pihent meg alattam, hogy egyáltalán észlelt volna engem, vagy legalábbis nekem úgy tűnt. Nagyokat pislogva fordítom oldalra a fejem, ahogy a fiú valamit elővesz az inventoryjából, majd kényelmesen elhelyezkedve megissza. Megjegyzése után meg akaratlanul is elmosolyodtam, és nagy eséllyel számára teljesen váratlan dologra készültem. Talán felfigyel a fölötte lévő faág zörrenésére, de nagy eséllyel már csak azután pillant meg miután már késő lesz. Combom átölelték a faágat és egyszerűen oldalra taszajtottam magam, mire, mint egy ingaóra elindultam lefelé. Ahogy arcom a fiú arcával egy vonala került, combjaim megfeszültek és megállították a lendületem, mire pár centire a fiú arca előtt egyenesen a szemébe nézek az idegennek.
- Huhuhuhuhuu! – imitálom megjelenésem nyomán egy szellem hangát, majd elvigyorodok – Szia! Én vagyok a tündérkeresztbarátnőd, és azért jelentem meg előtted, mert úgy hallottam céhproblémáid vannak! Szeretnéd, hogy segítsek benne?
Ezután jóízűen mosolyogva várom türelmesen a fiú válaszát, lógó karokkal, enyhén himbálózva. Ha esetleg a fiú kissé lefagyott a megjelenésemre és nem reagál semmire, úgy nagyokat pislogva furcsálló arckifejezést öltök magamra enyén megdöntött fejjel, majd jobb karomat felhúzva megnyomom picit a fiú orrát, melyet gyermeteges hanghozdozású „Beeb” effektussal kísértem.
- Rendszer újra indítási kérvény jelezve, kérjük, várjon türelemmel! – dadogom gépies hangon, majd elengedve a fiú orrát ritmusosan himbálódzva egy véletlenszerűen felidézett liftes zenét kezdek el dúdolni szórakozottan, természetesen egész végig vigyorogva, mint egy tejbetök.

by **Mikhail** Csüt. Nov. 25 2021, 00:08

Meg kellett hogy mondjam, elég sokáig eljuthattam volna a bárányfelhők számlálásában, ha ama sor nem szakadna meg. Elmélyült hümmögéssel vettem észre, hogy nem volt tovább mit figyelnem… a néha-néha elröppenő madarakat leszámítva. Valahogyan nem hoztak lázba, így hát hamar felhagytam a magam kis játékával. Unalmas volt. Legalább felhagyhattam a céhbe lépés-hadművelettel. Nagyszerű!
Azaz majdnem. Először a faágak zörrenése keltette fel csöppnyi érdeklődésemet. Nem néztem fel. Gondoltam, csak egy mókus volt az. Legalábbis először annak tűnt, de annál jóval erősebben rázta meg a fát. Csodálkozva meredtem a kezem ügyében tartott sakés üvegre.
- Az a surmó rátarti biztos rakott bele valami cuccot… – dünnyögtem fennhangon az orrom alatt, egy korttyal kiöblítve a számat. – Vagy csak öregszek.
Bármi is volt az, annyira nem izgatott. Olyan jól esett a kiüresedés állapotában a semmire gondolni. Ha minden ember így érzett volna, a világ is szebb hellyé válna. Bár próbáltam ezzel az érzéssel elszundítani, az új jelenségre önkéntelenül éberebb lettem. Vállaim picit megugrottak, fejemet ösztönösen hátraszegtem, miközben az újdonsült kollegina a Pókemberben látott jelenetet próbálta leutánozni. Pókerarccal néztem rá, majd tekintetem az üvegre tévedt. Majd megint a lányra… végül ismét a sakéra. Csak akkor ocsúdtam fel ebből az egészből, amikor a szóban forgó idegen csajszi újra akarta bootolni a windows rendszeremet. Fejemet a gondolataimból „felébredve” ráztam meg.
- Ha ezt tudom, hogy lesből fogsz támadni, akkor az e havi lottószámokat is kértem volna a céh-ajánlás mellé... bár még most sem késő! – közöltem vele egyszerűen, karjaimat széttárva. – Mi szél hozott ezen a félreeső helyen, ahol még fejben húszezerig sem tudsz elszámolni? – kérdeztem, miközben időnként kortyolgattam a félig kiürített üvegből. Egy ponton megálltam vele és a lánynak intettem, kér-e. Ha igen, minden további habozás nélkül odanyújtottam neki, hadd kortyoljon.

by **Miko** Csüt. Nov. 25 2021, 00:50

A fiú látszólag teljesen el van a saját dolgával és nincs is tisztában azzal, hogy mi vár rá. Bár jószerével nem is érdekelte az, hogy a feje fölött zörgött valami. Ennyi erővel gonosz mob is lehettem volna, vagy ártó szándékú játékos. Bár szerencséjére az ártalom legkisebb személyiségjegyének utolsó porfelhője se birizgálta játékos lelkemet. Bár a fiút nagy eséllyel megleptem hirtelen megjelenésemmel, látszólag elég nyugodtan fogadta és rezzenéstelen arccal bámult vissza rám és az italára és ezt még párszor eljátszotta. Én türelmesen vártam, bár nyilván kihoztam ebből is valami vicces szitut, mire végül megeredt a nyelve.
- Sajnos a tündérkeresztbarátnői hatalmam nem tér ki nyertes lottószámokra, én csak közösségi varázslatokkal és társasággal szolgálhatok. – mondom neki vigyorogva, továbbra is a fáról lógva – Hát éppen a fán pihengettem, mikor észleltem, hogy egy magányos léleknek mágikus képességeimre van szüksége. – kuncogok jóízűen, majd ahogy a fiú felém nyújtja, az italt megrázom a fejem – Köszi, de nem kérek. Fejjel lefelé nagyon nehéz inni. Hihi.
Míg beszélek, finoman tovább ringatom magam az ágon himbálódzva. Könnyed, nyárias ruhámat viseltem, hisz még bőven jó idő volt mostanság még. Azonban volt ennek az öltözéknek némi hátránya, melyet nem vettem figyelembe. A szögből kifolyólag az egyberészes ruhácskám szoknyácskája gyakorlatilag visszahullott nagyjából a mellkasomig felfedve fehér fehérneműm. Ha a fiú ól érezhetően felpillant és esetleg elidőzne egy kicsit az említett ruhadarabon, úgy rövidesen megint arra lehet figyelmes, hogy megnyomom az orrát, mire ha visszapillant rám pimasz mosollyal nézek rá.
- A szemem itt van lent! Arra a bugyim van! – mondom pimaszul, majd egyszerűen elengedem a lábaimmal a faágat és a levegőbe összehúzva magam megpördülök tengelyem körül és hamarosan lábamra érkezve, végül kiegyenesedek.
Miután megigazítottam a ruhácskámat rávigyorgok a fiúra, még akkor is, ha figyelmeztetésem során esetleg továbbra is a lábaimra fókuszált. Sosem voltam haragtartó vagy könnyen dühbe jutó személy, bár néha talán lehetnék határozottabb is.
- Amúgy szia Miko vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek. – villantom rá szívből jövő, meleg mosolyomat, majd megjátszott komoly arcot vágva, katonás tisztelgést produkálva hozzáteszem - Az Unity önkéntes toborzója szolgálatra jelentkezik. Szeretne a Családunk része lenni katona?
Talán kissé megzavarhatta a szerepeim közötti hirtelen váltás, de szinte kirobbant belőlem az energia és az életvidámság, melyet többen szerettek bennem. És hát… minek játszam meg magam másnak, ha én ilyen vagyok… vidám, élénk és néha… roppant bosszantó… hehe.

by **Mikhail** Szer. Dec. 01 2021, 21:36

Meg kellett hagyni, talpraesett csajszi volt a maga módján. Ki tudta hozni az emberből a csalafinta oldalát, az biztos. A kijelentésére csalódott, szomorú arcot vágtam.
- Milyen kár. Pedig biztos voltam benne, hogy bármire képes. Na mindegy, akkor be kell, hogy érjem a jó tündér keresztanya társaságának az áldásával. – mondtam kaján vigyorral az arcomon.
A sakét – ahogyan azt sejtettem – visszautasította. Mit mondhattam volna, számítottam rá. Úri ember módjára felajánlottam, de legalább több maradhatott nekem. A válaszától függetlenül alkalmanként egyszer-kétszer fél kortynyit ürítettem az üvegből. Hidratáltnak kellett tartanom magamat, végülis. Ahogyan elbambultam, szabadabbik kezemmel fejemet támasztottam. Akaratlanul is a csaj fehérneműjét kezdtem el stírölni. Az emberek azt mondanák, hogy a dolgok naposabb oldalát kell nézni. A szóban forgó lány már integetett is, hamar észrevette, hogy csak magamnak akartam jót. Lustán felnéztem rá és megvontam a vállamat.
- Teljesen tisztában vagyok vele. Csak a dolgok szebb oldalát ragadtam meg. – öltöttem rá nyelvet, miközben megtartottam vele a szemkontaktust. Nem kellett sokat várnom, hogy a csajszi akrobatikáját – na meg a fehér bugyiját – megvillantva leérkezzen a fáról. Elismerő tapsviharral jutalmaztam meg porondra való mutatványát. A bemutatkozását követően bólintottam.
- Mikhail. Enyém a megtiszteltetés, közlegény. – feleltem, majd a kérdésére sejtelmes mosoly költözött az arcomra. Egy picit elgondolkodtam.
- Minden álmom, de mindenek előtt azért kérdezek. – Fejemet megvakargatva vettem egy nagy levegőt. – Milyen céh vagytok? Mi a célotok? – A válaszától függetlenül hümmögtem egy sort, mielőtt folytathattam volna a faggatózást. – Bármiféle kötelességem van a céhetek irányába? – Majd végezetül, egy piszkos félvigyorral az arcomon feltettem a legfontosabb kérdést: Vannak más csajok is a köteléketekben?
A legfontosabb volt. Ezt Mikonak is biztosan el kellett ismernie, hiszen a dolgok jobbik felét kellett megragadni. Az ember mindig a több és a jobb felé törekedett ugyebár!

by **Miko** Szer. Dec. 01 2021, 22:00

A fiú látszólag nem rémült meg a szeleburdi viselkedésemtől és látszólag még jól is szórakozott. Helyes-helyes! Az a lényeg, hogy jó hangulatban teljenek az éjszakák… meg a nappalok, meg a nap többi szakasza is!
Látszólag azon se sértődött meg, hogy nem szeretnék inni. Nem sűrűn iszom, főleg nem olyanokkal, akiket most ismertem meg. Tudom, hogy rossz hatással van rám az ital, így óvatos vagyok az esetek többségében, és általában csak bizonyos rendezvényeken iszok olyanokkal, kik dolgaival nem vagyok tisztában.
A fiú természetesen nem bírta megállni, hogy ne nézze fehérneműmet, de egy bugyi villanásának, ahogy néztem eddig, nagyon kevés ember tud csak ellenállni. Viszont szellemes visszaválaszolásán, csak nevettem egy sort, mikor pedig leérkezésemre tapsolni kezd, vigyorogva hajolok meg felé, majd katonás vigyázzba vágva magam bemutatkozok neki. Mivel látszólag vevő volt erre a kis játékba, nem is nagyon változtattam rajta.
- Részemről a szerencse Kadét! – mondom, majd miután a céh felől kezd el érdeklődni, úgy váltok vissza normális stílusomra és vigyorogva dőlök le mellé a törzsnek dőlve – Családias, vagy legalábbis olyasmi. Egy kis társaság vagyunk. Igazából nincs kifejezett cél, ahogy nézem. Mi csak próbáljuk örömmel eltölteni a napjainkat. A céhvezér egy kicsit talán mufurcnak tűnik, de szívesen segít egy alacsonyabb szintűnek. A többi tag is kedves-aranyos. Kötelesség? Hm… nincs nagyon. Ne ölj, legalábbis játékost, é ne lopkodj, ha kell, valami szólj és segítünk ez ügyben. Bár ez ilyen alap dolog… Hm… Igazából... majdnem ennyi, nincs elvárásunk, szinte azt csinálhatsz, amit akarsz. – mikor pedig a lányok iránt érdeklődik, játszott szomorúsággal nézek rád – Szóval én nem vagyok elég jó neked? Gihi. – kacsintok rá, de azért, hogy ne higgye azt, hogy flörtölök, azért hozzáteszem mosolyogva – Rajtam kívül két másik hölgy is van a csoportunkba. Sei-nyan és Pinku-chan. Bár nem sűrűn találkozok velük, nem sokat mozgolódok a céhházunkba. Ha igazából úgy van, szívesen körbe vezetlek, ha szeretnéd. – mondom, majd a fiúra nézve megkérdezem – Vagy inkább máskor? – kérdezem kissé ittas állapotára utalva.

by **Mikhail** Csüt. Dec. 02 2021, 12:14

Szórakoztató volt. Minden esetre a bárányfelhők számlálásánál sokkal jobb elfoglaltságnak ígérkezett. És ráadásul kettőt ütöttem egy csapásra, mert mindenképpen be akart sorozni a céhébe. A kérdéseimet viszont fel kellett tennem. A kétségeimnek hangot adtam, mert jól tudtam, hogy rengeteg céhet csak a létszámok érdekelték. Az egyéneket már annál kevésbé.
Ahogyan lehuppant mellém és elkezdett mesélni, magam elé bambultam. Ettől függetlenül figyeltem a szavaira, de próbáltam a megfelelő helyre tenni az elhangzottakat. Néha-néha biccentettem. Kissé üresnek tűntek ezek az érvek. Olyan általános jellegűek voltak, mint a „ne ölj, ne hazudj, légy jó”. Mint amit az anyuka is elmond a gyermekének, hogy jóra nevelje. Máskülönben talán erre szükség is volt. Bizonyos, de egyértelmű utasításokat alá kellett támasztani. A szabályokat pedig követni kell, vagy a rendszer összedől, nemde bár?
- Hmmhmm, érthető. Magyarán nincsen semmiféle kötelességem a céh irányába. Nagyszerű! – Csaptam össze kezeimet, fél pillanat erejére Mikora néztem. – A vörösekhez hogyan viszonyultok? Azt leszámítva, hogy „ne ölj”? Mi van, ha esetleg okot adnának arra, hogy önvédelemből gyilkoljak?
Másodjára belegondolva, az állítólagos szabályokat el is felejthettem. Nem igazán voltak, tényleg csak az általános érvényűek. „Azt csinálhatok, amit akarok.” Nem hangzott rosszul, őszintén szólva. Kellett a szabadság, és az, hogy ezt senki se szabja meg. Másfelől társaság kellett, elvégre emberek volnánk. A közösség ereje tart minket életben, míg világ a világ.
A flörtölésére sunyin vigyorogtam.
- Sajnálom, de két fej többet ér, mint egy. – feleltem játékosan, majd letettem magam mellé a sakés üveget.
Miko a maga módján próbálta a lelki világomat figyelembe venni. Aranyos. Ahogyan az alkohol irányába sandított, hasonlóképpen tettem. Először őrá, aztán a sakéra. Majd újra és újra, míg meg nem ráztam fejemet.
- Örülök, hogy figyelsz rám, de ennyitől még nem fogok berúgni. – mondtam halvány mosollyal, karjaimat széttárva. – Amikor ráérsz, körbe vezethetsz… vagy akár be is mutathatsz a lányoknak is. Akármelyik jön előbb, én készen fogok állni. – Tettem hozzá némi pajkossággal.

by **Miko** Csüt. Dec. 09 2021, 18:53

Látszólag a fiút nem zavarta, vagy legalábbis nem adta jelét annak, hogy zavarná az általam felmondott alapvető elvek. Természetese ez a saját tapasztalataim alapján csak ilyen kötelező körök voltak a céhvezető szempontjából, hogy meglegyen az alapvető fegyelem, de alapjáraton nem igazán tartotta rajtunk a szemét. Ez a bizalom jele. Vagy csak lusta, de gondoljunk a legjobbakra. Mosolyogva nézem a férfit, mikor pedig felém fordult, egy kicsit megdöntöm a fejemet a kérdésére.
- Kötelesség? Őőőő nem, nem hiszem. – mondtam elgondolkodva – Én se vagyok a legkönnyebben kezelhető személyiség. Szeretek a fejem után menni és mégse lett még belőle gondom. Tudod, szeretek butáskodni. – vigyorgok rá gyermetegnek tűnő mosollyal – Amúgy amennyire én tudom, jöhetnek vörösök is, ha nem goni-vöri-hörik. A másodikra meg nem tudom a választ őszintén megmondom. De szerintem nem harapna érte senki, érted még is csak önhibán kívül cselekednél, megvédeni csak meg kell védened magad.
Bár megvontam vállam, tényleg nem tudtam volna érdemi dolgot mondani erről. Nem vagyok céhvezér és, ha jól emlékszem gyakorlatilag a legfrissebb újonc vagyok, így… hát igen, kissé kevés tapasztalatom van az új dolgokban. De azt mondták, bárkit meghívhatok és ez a fiú is bárkinek tűnik, hisz valaki, és ha valaki, már nem lehet senki, szóval máris bárki. Végül azért ő is viccesre vette a fonalat a „flörtölésemre”.
- Enje de telhetetlen valaki. – kuncogok, majd miután ő lepinpongozta körét köztem és a szakésüveg között barátságosan felnevetek – Én bármikor ráérek Mik-kun. – adva neki egy gyors becenevet, hisz a Mikhail angolos hangzása miatt nem állt épp a számra – Ha szeretnéd, akár már most is elvihetlek a többiekhez. Szerintem mindenki örülne egy esetleges új tag felbukkanásának. Ha meg végül mégse mellettünk döntesz. Akkor legalább beszélgettünk egy jót.
Látszik rajtam, hogy nem várom el tőle, hogy csatlakozzon, hogy kötelezően rábólintson a dologra. Ha visszautasítja majd a meghívást, se fogom se többre, se kevesebbnek tartani, mint most. Akárhogy is, amennyiben úgy dönt, hogy jó neki a most, úgy bólintva, kéz segítsége nélkül állásba nyomom ki magamat, majd kezemet nyújtva a fiú felé felhúzom. Természetesen figyelembe véve az esetleges alkohol fogyasztási mellékhatásokat, nem rántom fel hirtelen, inkább hagyom, hogy az ő saját ritmusára álljon fel. Végtére is nem sietek sehova.

by **Mikhail** Csüt. Dec. 16 2021, 19:39

A látszat alapján hasonló gondolkodású leányzóval volt dolgom. Ő is jobban preferálta az egyszerűség, de nagyszerűség elvét. Ez jó hír volt.
Egy darabig töprengve sütöttem le szememet, hosszú hümmögéssel emésztettem meg az elhangzottakat. Egyet-egyet lassan, értően bólintottam.
- Az egyszerű butáskodással nincs gond. – közöltem vele általános ténymegállapításként, halvány mosollyal az arcomon. Pici szünet után felsóhajtottam. – Szeretem a dolgokat egyszerűen és tisztán tartani. Máskülönben minden elvontatott… fárasztó. A lényeg, hogy biztonságban tudjam tartani magamat, amíg ki nem jutunk ebből a pokollyukból. – Képletesen fölfelé, a századik szint irányába mutattam ujjammal. Akármennyire is volt ínyemre ez a világ és a felelősségvállalás teljes hiánya, vártak rám otthon. Ha nem is önerőből, de ki kellett jutnom a játékból. Máskülönben mi történne a lányommal?
Egy kicsit belefeledkeztem a gondolataimba. Pont akkor, amikor meg akartam feledkezni róluk. Legbelül frusztrált ugyan, de fizikai jelét nem mutattam. Kerültem egy darabig a szemkontaktust, a sakés üveggel gurigázva vontam el a figyelmemet ezekről a dolgokról. Aztán amikor készen álltam rá, újból a lányra emeltem pillantásomat. Fogas fél-vigyorral meredtem rá.
- Én a társalkodásnak és a körbemutatásnak is nagy híve lennék. Mindkettőre van időm – időnk. – feleltem egy fokkal közvetlenebb hangon. – Csak biztosra kellett mennem, mire vállalkozok. – tettem hozzá némi óvatossággal.
Bizonyos értelemben félelmetes dologra vállalkoztam. Nem… túlzottan szerettem az embereket. A munkával járt, sajnos kiveszett belőlem az élet iránti vágyódásom. Ha nap, mint nap hullákat látsz és az elpatkolási esetekről hallasz, csakis egy idézet jutna eszembe: „Ha a mélységbe pillantasz, az visszanéz rád”. Ha tudod, hogy az élet múlandó és a végén csak a halál vár, minek hozzá ragaszkodni? Minek bárkihez is ragaszkodni? Ennek ellenére az ember csökönyös egy állat volt. Két marokkal ragadjuk magunkhoz az életet, mert tudjuk, hogy nem végtelen. Itt is, nem először néztem szembe a halállal. Ettől függetlenül volt, aki fontosnak vélte, hogy életben maradjak. Az egyedüllét-érzése is arra késztetett, hogy mások társaságát keressem fel. Így hát Miko társaságában találtam magamat. Mintha a sors is úgy akarta volna, hogy éljek ennek a lánynak az ajánlatával. Ezért nem is voltam visszautasító.

by **Miko** Kedd Dec. 21 2021, 10:41

A fiú látszólag meg-megfontolja azt, amit mondok, szavaira azonban pislogok picit.
- Én szeretem a dolgok pozitív oldalát nézni. Sosem a dolgok fárasztó részét nézem, hanem azt, hogy mi mindent kínál nekem egy adott lehetőség – vigyorgok rá a fiúra, majd nevetve hozzáteszem – Az emberek az esőben csak a megázást látják, én viszont a szivárványt az eső után.
Jól láthatóan, nem zavart a kisebb-hosszabb szünetek, vagy azok a pillanatok, mikor kerülte a tekintetemet, és továbbra is szelíden mosolyogva vártam mit fog majd reagálni, de nem sürgettem. Az ilyen döntéshez idő kell. Viszont végül látszólag döntött és elvigyorodik ő is. Válaszára felcsillannak a szemeim, és lelkesen bólogatni kezdek.
- Helyesen döntöttél Mik-kun! Meg amúgy is… Nem baj, ha megfontolt vagy, a végén olyan leszel, mint én, aki minden butaságba belemegy. – nevetek fel a saját öniróniámon, majd a kezemet nyújtva, felsegítve a fiút, folytatom – Bár a céhbe lépésemet nem bántam, még meg. DE! A hangsúly nem a „még”-en van. Az… amolyan mondati kötőszó csupán, hehe.
„Kérésére” csak elmosolyodok, és elő véve a teleport kristályomat intek neki.
- Akkor én előre megyek, ha nem gond. Teleport Kezdetek Városa.
Végül a pixelfelhőkbe burkolva a város központjába értem, ahol lelépve a pódiumról megvártam, hogy a fiú is megérkezzen, és ha ez megtörtént, úgy intek neki fejemmel, majd dúdolgatva elöl, haladva megyek a céhház felé. Nagyjából fél úton azonban akarva akaratlanul is belefutunk egy furcsa helyzetbe, ugyanis mire észbe kapnék, hirtelen enyhe nyomást érzek a lábamon, és ahogy lenézek, látom, hogy a sikátorba, amellett elhaladta egy szarvas fekszik, aki kinyújtva a nyakát, úgy döntött, hogy megharapja a lábam.
- Nofene? Elengedni! Engedj! – rázom meg a lábam, de az nem engedett – Na mivan, te is sétálni szeretnél? – kérdezem, de semmi válasz – Hát jó.
Megvonom a vállam és egyszerűen megindulok tovább a céhház felé, magam után húzva a szarvas, ám emiatt kissé bicegve járok, de látszólag egyáltalán nem zavartatva magamat.
Végül miután megérkeztünk a céhház elé széttárom a kezemet, és mintha a szarvas is hasonlóan tenne, felemeli a bal mellső lábát, így olyan mintha ő is széttárná a „kezeit”.
- Üdv a céhházunknál Mik-kun! Remélem, rendben fogod találni. Hehe.

by **Ozirisz** Vas. Szept. 08 2024, 20:51

// Daiki

Inkább délelőtt volt, mintsem reggel, amikor belogoltam a játékba. Eleve nem keltem túl korán, mivel szokásomhoz híven elég későre járt, amikor tegnap kiléptem. Valahogy még mindig a régi berögződés volt bennem az elmúlt évekből, hogy vacsora után még számomra bőven nem volt este, és vagy Leóval lógtam, vagy zenélgettünk Alexxel ha úgy volt, vagy akármi. Az új időkben viszont meglehetősen ritkán futok össze a céhtársaimmal, tekintve, hogy nem 24/7-ben tapossuk Aincrad földjét. Jobb program hiányában csak bóklászni szoktam a szintek között, amerre az utam visz. Majd ha elálmosodtam - tanulva a múltkori hibámból - kijelentkeztem. Történt ugyanis nagyjából két hete, hogy megszokásból késő este a Palotában levő szobámban hajtottam álomra a fejem. Azonban amire nem számítottam, az az internetszolgáltató sunyi bosszúja. Persze, futottam bele kisebb akadásra. Ami viszont kellemetlen és igencsak kínos élmény volt, az az éjszaka közepén történt, amikor egy pár percnyi hálózati hiba utáni ébresztő volt, amit a Kezdetek Városa hideg és kemény kövekkel borított főtere okozott. Na ez volt az a pont, ami után inkább nem kísértettem a sorsot. Na de vissza a mai délelőttre...
Valahogy az utam a második szintre vezetett, miután a Palotában lejártam a napi körömet. Ez az emelet, amit szintlépés után a legelsőként - és ezáltal a legkönnyebb - lehet elérni, és amire emlékszem annak idején is kifejezetten vágytam. Időnként jó volt elhagyni az első szint - főleg a Kezdetek Városa - nyüzsgését. Bár ott volt Horunka Falu is az elsőn, de azt elég hamar megtalálták mások is maguknak. Miközben a másodikon sétálgattam, emlékek futottak át rajtam. Hihetetlen, hányszor változott ez a szint abban a tíz évben. Először egy teljesen átlagosnak mondható szint volt, semmi extrával. Aztán Arnel és az elfjei hajtották uralmuk alá, akik jópár játékossal végeztek, köztük Rennel. Aztán egy jó darabig tiltott terület volt az egész szint. Majd megjöttek ide is a koboldok, és a bányászatukkal és terraformáló tevékenységeikkel hazavágták a szintet. Zöldellő mezők helyett kopár pusztaság száraz kórókkal és élettelen fákkal. A folyók, melyek bőségesen ellátták az éltető vízzel a környéket, most mérgezőek. A halakról nem is beszélve. És hiába szabadult fel végül a szint kétes körülmények között, valami tönkrement, úgy tűnik végleg. A koboldokat és az elfeket okoltuk érte, és hogy az ember különb, nem tesz ilyet? Biztos? Elég körülnézni a kinti világban, ahol a gyárak ontják magukból a mérget, az óceánok tele vannak szeméttel, pusztul a korall, leég az erdő...
Bár a második szint elkezdett gyógyulni a koboldok okozta sokkból, a teljes regeneráció még minimum évekre van. Taran városának romjai már messziről virítanak, mint egy letűnt kor sötét emléke. Egy darabig néztem tisztes távolból a környéket egy halott fa törzsének támaszkodva. Csak merengtem az emlékek között, időtlenül szemlélve a környéket, látva benne az idők és korszakok változását. Milyen élettel teli volt még az elején... mint amikor Szophieval összefutottam Marome falu fogadójában. Aztán jött a szint pusztulása, a sok halál az elfek és a koboldok miatt. És nagyjából ezekben az időkben lehetett, hogy Szo is a börtönben raboskodott. Bár nincs kapcsolat a két szál között, viszont érdekes a párhuzam - tekintve, hogy újabb pár év múlva a kör bezárult: Szophie is kiszabadult, és fel-felbukkant a Palotában, mint régen, és a szint is megszabadult, és véget ért annak szisztematikus pusztítása. És mind a lány, mind a második szint, egyaránt magukon viselik a múlt megannyi sebét, fájó emlékét. Igyekszünk visszatérni a kezdetekhez, de a világ megváltozott körülöttünk, ahogy mi magunk is...
Azonban az elmerengés elég hamar be is nyújtotta a számlát: általában ilyenkor, ha valahol leragadok, vagy ha veszélytelenebb környéken járok, le szoktam rakni egy dixit, hogy ne csak az inventory mélyén kuksoljon szegény. Nos, most is így történt, Sparkyt leraktam kicsit szaladgálni amíg megpihenek egy kicsit, hát... a szaladgálás az túl jól sikerült neki. Amíg én a tájat szemléltem és az emlékeim közt merengtem, Sparky elkóborolt. Talán még láthattam is, hisz egyszer nyugtáztam, ahogy egy száraz gallyat éget hamuvá, de az körülbelül tíz perccel ezelőtt lehetett. Gyorsan bekapcsoltam a látást, majd a közeli száraz fűcsomókat, kórókat kezdtem pásztázni tekintetemmel, különösképp figyelve a mozgásra. Majd elindultam az egyik nagyobb fűcsomó felé, amit láttam mozogni, de hamar rá kellett jönnöm, ez csak a szél volt. Újra szétnéztem, majd visszaballagtam a fatörzshöz, és próba szerencse alapon aktiváltam az alapszintű nyomkövetésemet - bár nem dixikre lett kitalálva, egy próbát megér. Azonban sikerrel nem jártam. Valószínű az a tíz perc-negyed óra túl sok idő amúgy is, hogy bármiféle neonzöld tappancsnyomot láthassak. Jobb híján a fa környékétől kezdve, egyre távolodó körökben kezdtem járni a terepet, nem túl lassan - de nem is rohanva, hogy nehogy véletlen rálépjek. Mint amikor gombát keres az ember - annyi különbséggel, hogy itt legfeljebb mérges gombákat lehet találni...

by **Daiki** Vas. Szept. 08 2024, 22:06

Több hete nem járt már Aincradban. A gyárban, ahol dolgozott nagyon sokat túlórázott, hogy megmaradhasson ott, ahová az előző évek alatt felküzdötte magát: bár a családjának pénze nem volt a taníttatására, de mind ők, mind pedig a főnökei egyetértettek abban, hogy több esze van, mintsem hogy egyszerű fizikai munkát végezzen. Papírok nélkül viszont csak azokra a munkákra jelentkezhetett, ahol megtűrték a magafajta olcsó inges, szakadt cipős suhancokat - ám hiába az esze, tudta jól, hogyha nem figyel oda, hamar munkanélküliként ébredhet fel másnap, és ennek kockázatát semmilyen játék nem érte meg. Le kellett szállnia a földre és a szirupos almák és vaddisznólövészetek helyett rendesen odatennie magát a valóságban. Hiszen az volt az élete, nem ez.
- Micsoda pech... - morogta félhangosan, miközben zsebre vágott kézzel baktatott a második szint kihalt mezőségén. Nemrégen vette észre, hogy szintet lépett, a felismerés után pedig első dolga volt felteleportálni Marome falujába és egy ottani körséta után csakúgy elindulni valamerre, bármerre. Urbust is fel akarta keresni, de előbb ki akarta szellőztetni a fejét, ez a faszéntől és holt fáktól tarkított pusztaság pedig pont illett a gondolataihoz. Latolgatta, hogy eladja a játékot. Koheinek sem volt sok szerencséje a ritkább felszerelésekkel és ő sem tudott eddig semmi különlegeset felmutatni azon az epikus besorolású dixin kívül, amit még a karavál alatt szerzett. Hiába, Fortuna nem támogatja a szegényeket.
Dai megállt és egy újat sóhajtott: jöhetne már valami fordulat~
Arra viszont nem számított, hogy az a fordulat szó szerint jön, halad, méghozzá feléje.
- Mi a... - tátotta el a száját a fiú, amikor a ritka, sőt annál is ritkább dixi feltűnt előtte a fűben. Ilyet még nem látott; valami sárgás gyíkszerű lény, aki elégeti maga körül a gallyakat. Átfutott az agyában, hogy megnézi a dixidexet, hogy miféle ez a csodahüllő, de nem késlekedhetett: a lény bármikor kereket oldhat, amíg ő nem figyel! Így hát Daiki egy hatalmas ugrással a lény mögött termett és rávetette magát, erősen markolva két kézzel, nehogy elszökjön. Igaz a dixi ficánkolt és tekergett, de Dai már érezte a győzelem édes ízét, így semmi pénzért nem engedte volna el (najó, egy valag pénzért talán igen).
- Megvagy! Az enyém vagy, hohó, és eladlak jópénzért! - mondogatta a gyíknak - Csitulj te, hé, miért nem maradsz nyugton? - bosszankodott, mert ellentétben a korábbi fogásaival, ez csak nem akart megállni az érintése után. Sőt, valamiért az inventoryjába sem tudta bepakolni, de ez nem akadályozta meg a srácot abban, hogy véghezvigye a tervét. Így aztán, ha Ozirisz felfigyelt a lény sipítozásaira vagy az ismeretlen srác "Megvagy!" kiáltására (ami hangosabban sikerült, mint kellett volna), akkor még épp idejében érhetett oda, hogy szemtanúja legyen egy elég furcsa jelenetnek: a fiú a földön fetrengve próbálta egy kézzel a hóna alá és a föld közé szorítani a dixit, miközben a másik kezével viszonylag ügyetlenül igyekezett tágra nyitni egy zsákot és a lény feje felé irányítani azt, mindezt válogatott morgásokkal és szitokszavakkal körítve. Ilyet se lát az ember minden nap, nem igaz?

by **Ozirisz** Vas. Szept. 08 2024, 23:07

Már egy jó ideje köröztem a fa körül, egyre távolodva, itt-ott megállva pár másodpercre, hogy újból körülnézzek. De túl sok szerencsém nem volt, minden mozgó fűcsomó vagy magasabb kóró mögött rejlő erő pusztán a szél volt. Bár ez utóbbit sejthettem volna, főleg amióta fordult a szélirány és az egykori bányák, feldolgozóüzemek irányából meg-megcsapott az a jellegzetes szúrós szag. Némi fintorgás után már indultam volna tovább Sparky következő feltételezett tartózkodási helye felé, amikor fura magasfrekvenciás sípoló hang ütötte meg a fülem. ~Sparky, te vagy az, vagy megint a szél?~. Épp fordultam volna a hang irányába, amikor egy "Megvagy" is jött a déli széllel. Odakaptam a tekintetem, és távolabb némi mozgást, bár nem tudtam ilyen gyorsan ilyen távolságból kivenni mi is lehet az. Jó esetben Sparkyt találta meg valaki vagy valami. Rosszabb esetben két játékos ugrott egymásnak. Ahogy ez utóbbi lehetőség átfutott az agyamon, bekapcsolt a régi JL-es reflex, és azonnal, harcra készen odasprinteltem a helyszínre.
Azonban amit láttam, az enyhén szólva felkészületlenül ért. Amint megpillantottam a srácot, amint fetreng a földön, próbálja a dixit egy zsákba gyömöszölni inkább kevesebb, mint több sikerrel. - Hé cimbora, az úgy nem fog menni - nevettem el magam kicsit. Majd, mivel nem egy másik játékos elleni támadás volt folyamatban, így visszacsúsztattam a kardom a tokjába. - Egyrészt azt a zsákot instant kiégeti, szóval az túl sokat nem fog érni. Másrészt pedig Sparky az enyém, csak elkóborolt az előbb, amíg elmerengtem ott, a fa tövében - tettem hozzá, mutatva az említett fatörzs irányába, majd kicsit jobban végignéztem a srácon.
Sokmindent láttam már ebben a világban, de ilyet még nem pipáltam. Aranyat, felszerelést, itemeket szoktak lopni, de dixit? Ki az aki dixit lopna? Jó, a jelenlévőt leszámítva... Bár, jobban belegondolva, ha az ő szemszögéből nézzük a szituációt, akkor csak látott egy dixit, amit el szeretett volna kapni, azonban nem volt ráírva hogy van gazdája...
Egy pár másodperc múlva újra megszólaltam - Nem régóta vagy Aincradban, igaz? - tettem fel a költői kérdést. Bár az is biztos, hogy nem is a napokban kezdte, ha már a másodikra feljutott. Majd ha még mindig a földön volt, megpróbáltam felsegíteni, lehetőleg úgy, hogy a dixi visszakerüljön a gazdájához. - Errefelé nem őshonosak ezek a hüllők... Bár, kétségkívül passzolnának ehhez a kopárabb régióhoz is. - próbáltam oldani az esetleges feszültséget, amit ez a helyzet hozott magával.

by **Daiki** Hétf. Szept. 09 2024, 11:29

Amikor a nagy harc közepette a szeme sarkából megpillantotta a felé igyekvő játékost, rögtön az jutott eszébe, hogy még ez hiányzott neki: ígysem boldogul ezzel a lehetetlen dixivel, semmi szüksége nincs még nézőközönségre is. Ezirányú bosszúságát azonban nem mutatta ki, és jól is tette, mert az idegen barátságosnak tűnt - már amennyire azt a hamuval szórt földről felfele meg lehet állapítani. Ráadásul magáénak vallotta a dixit is, amit igaz Dai nem hitt el elsőre, de meg kell hagyni, hogyha valóban így volna, az megmagyarázná a gyíkszerű izé engedetlenségét. Szóval logikusnak tűnt a dolog.
- Sparky? - hümmögött a srác az orra alatt, azután felkönyökölt a földről és fél kezével kirázta a hamu és fű keverékét a hajából - Elnézésedet kérem. Azt hittem, hogy vad - nézett végül fel a másikra, hiszen jól látta, hogy a hóna alól kiszabaduló dixi az idegen lába mellett állapodik meg. A felsegítést is elfogadta, és csak ezután nézte meg magának a vele szemben állót úgy alaposabban is. Kardforgató, ráadásul nem kezdő felszerelésben és fegyverrel, és ha jól rémlik neki... mintha őt ábrázolná az egyik kártya, amit kapott.
De ezekről majd később.
- Valóban nem - nyugtázta a másik feltevését egy bólintással - És ha így halad a dolog, nem is leszek sokáig - tette hozzá csakúgy félhangosan egy sóhajtás kíséretében, majd keserűen elnevette magát és a másik szemébe nézett - Dai vagyok, örvendek - nyújtott kezet, majd ha megvolt a kölcsönös bemutatkozás, kényszeredett mosollyal porolgatta le a ruháját is. Hiába, az első benyomás nem ment valami jól, de ami történt, megtörtént. Már nem lehet rajta változtatni. A kardforgató viszont kétséget kizáróan többet tudott a dixikről, mint ő, Dai pedig kíváncsi volt. Hátha ez az Ozirisz tud valami titkos helyet, ahol ilyen különleges lényekre lehet bukkanni.
- Őt hol találtad? - kérdezett rá, ekkor azonban egy közeli fa mögött mozgást érzékelt - Egy pillanat... - vette le hátáról az íját, célzott és lőtt. Igaz nem tudta még, hogy mit talált el, de nem volt messze, szóval ha a másiknak sem volt ellenére, akkor együtt odasétálhattak.

by **Kayaba Akihiko** Hétf. Szept. 09 2024, 11:29

The member 'Daiki' has done the following action : Kockadobás

'Dixi - ismerkedős' :

by **Ozirisz** Kedd Szept. 10 2024, 12:36

Bólintottam a srác szavaira, ahogy elnézést kért - Nem tudhattad. A rendszer nem jelöli meg a már elkapott dixiket. Pedig igazán jó lenne néha egy jelölő vagy valami az ilyen esetekre... - nevette el magát. Majd miután felsegítettem a srácot, és megmentettem Sparkyt a zsákba gyömöszöléstől (és a zsákot a rövid időn belüli elpixeleződéstől), megállapítást nyert a sejtésem, hogy a srác nem régóta van Aincradban.
- Ozirisz vagyok a Justice League céhből. Én is örvendek a találkozásnak - mutatkoztam be Dainak egy kézfogás keretében - Először azt hittem, veszélyben vagy. Előfordulnak még indokolatlanul erős mobok a szinten... De szerencsére nem esett bajod. - sóhajtottam - Sparky nem égetett meg? - kérdeztem vissza. Eszembe jutott az első találkozásom pillanata Sparkyval. Hinarival voltunk dixiket gyűjteni az akkortájt felfedezett hasadékban, és mikor a dixi után nyúltam, nos, enyhén szólva odacsípett a kezemnek.
- A Mélység régióban - válaszoltam Dai kérdésére, majd egy kicsit bővebben kifejtettem. Feltehetőleg nem tud túl sokat róla. Még szerintem a régiek jelentős része sem, tekintve hogy nem olyan sok időt ért meg az a patch a szerverek lecsapása előtt. - Pár éve a harmincadik szinten fedeztek fel egy hasadékot, amibe leereszkedve egy másik világ tárult a látogatók elé. Avagy ki hitte volna, mi minden rejtőzik a fagy birodalma alatt... - mesélte nagy lelkesedéssel. Azonban félbeszakította az élménybeszámolót, hogy Dai észrevett valamit, majd lőtt egyet az íjával. Érdeklődéssel figyeltem a nyílvessző útját, majd elsétáltunk a lövés irányába - A hasadék alatt vannak különféle régiók, ahol olyan dixiket lehet találni, amik sehol máshol nem élnek. Kár, hogy túl sok időnk nem maradt a felderítésére akkortájt... - talán majd valamikor visszatérek, ha másért nem, nosztalgiázni és merengeni a régi szép idők emlékein. Ha pedig pár új dixi is akad, az már csak járulékos haszon. Bár, egyedül annyira nem lenne olyan jó móka, mint anno Hinarival.
- Szép fogás! - dícsértem meg Dai lövését, miközben felmérte a frissen beszerzett dixijét. - Sparky, nem bántjuk! - utasította rendre a kíváncsi hüllőt, ami épp vizslatta a bogárszerű lényt. Alig egy-két perc múlva viszont Sparky észrevett valamit, és elindult egy másik irányba. - Valami lesz ott - konstatáltam, ahogy az észlelés is bejelzett valamire. Sparkyt követve, fapados (jártasság nélküli) lopakodással osontam utána. Persze nem túl lassan, nehogy szem elől tévesszem megint. Majd egy térdig érő, vakondtúrásra emlékeztető képződmény mögött feltűnt egy lényecske, amint épp körbe-körbe menekül Sparky elől - Megvagy! - kapta fel egy hirtelen mozdulattal az új szerzeményt - Vajon miért futkározott körbe-körbe? Lehet lesz itt még több is? - tette fel a kérdést, miközben jobban szemügyre vette a frissen elkapott lényecskét, majd a földkúpot kezdte vizsgálgatni.

by **Kayaba Akihiko** Kedd Szept. 10 2024, 12:36

The member 'Ozirisz' has done the following action : Kockadobás

'Dixi - ismerkedős' :

by **Daiki** Kedd Szept. 10 2024, 19:28

Daikinak, új lévén semmit sem mondott a céh neve, de azt megjegyezte magának, hogy ez a srác igazából nem is a dixije miatt futott feléje kivont karddal (legalábbis mintha a fém csillanását látta volna korábban, két parázs és fűcsomó között), hanem azért, mert azt hitte, segítenie kell. Ezt derék dolognak tartotta - de azért örült neki, hogy semmilyen magasabb szintű mob nem akadt eddig az útjába.
Mindemellett megjegyezte az információt, hogy magasabb szintű mobok is vannak itt.
- Nem... - kezdett volna bele a válaszba, azután végignézett magán - Illetve nem nagyon - mosolyodott el ő is, mert Sparky azért itt-ott megperzselte a ruháját - Igaz aranyam nincs új ruhára, de sebaj - vonta meg a vállát, annál is inkább, mert a téma, amibe belekezdtek jobban érdekelte ennél. Szóval tényleg van egy hely, ahol ritka dixiket lehet találni! Dai szeme rögtön felcsillant, ám egy pillanattal később ehelyett már egy csalódott sóhajtás hagyta el a száját: tehát mindez a harmincadik szinten van.
- Oda nem mostanában fogok feljutni - rázta meg a fejét már a lövés utáni séta közben - De érdekesnek tűnik - tette hozzá. Tényleg érdekelte a helyszín, de amíg esélytelennek látta, hogy eljusson oda valaha is, inkább tudatosan nem kérdezett róla többet: nem akarta lelombozni magát mégjobban. Hiába tehát minden erőfeszítés, a magasabb szintűek nemcsak a felszerelések-, de a dixik terén is behozhatatlan előnyben vannak. Úgy tűnik, ez a játék márcsak így van összerakva; sok lehetőséget nem ad az újaknak a haszonszerzésre. Borús gondolataiból aztán Ozirisz dicsérete zökkentette ki: a nyíl ezúttal is célba talált és most egy bogárszerű, világító valamit talált el. Ez is dixi lenne? Daiki megérintette és igen, ez határozottan dixi volt. Mégha elég fura szerzet is. Az íjászfiú két ujjával felemelte, majd megvonta a vállát és betette az inventoryjába: egynek jó. Eközben a kardforgató is ráakadt valamire, az ugráló nyusziféle teremtmény és Sparky fogócskája pedig mosolyt csalt Dai arcára.
- Reméljük - bólintott és csípőre tett kézzel nézett körbe - Úgy tűnik, sok itt a dixi. Megéri maradni egy kicsit és alaposan körülnézni.

by **Ozirisz** Szomb. Szept. 14 2024, 20:49

Szerencsére Daiban nem okozott nagy kárt a Sparkyval való találkozás, azonban a ruháját kissé megperzselte a dixi. - Na igen, nekem se volt túl kellemes az első találkozásom, ugye Sparky? - a hüllő pedig, amint a lábamnál ücsörgött épp, fújt egy kis tüzet, aminek kárát ezúttal egy száraz, élettelen fűcsomó látta.
Majd a Mélységről esett szó, és egyet kellett értenem újdonsült vadásztársammal - Anno súlyos évekbe telt, amíg egyáltalán feljutottunk odáig. Bár akkortájt még lassabban mentek a dolgok, és nem a szint hiányzott, illetve nem elsősorban a szint... - visszaemlékeztem azokra az időkre, amikor már bőven elkerültük a harmincadikat, sőt, voltak akik a negyvenen túl voltak. Viszont még mindig a fagyos szinteket jártuk, hogy az aktuális boss nyomára akadjunk, több-kevesebb sikerrel. Volt egy időszak, amikor közel egy évig nem találtunk semmit, beleértve a besúgó hálózatot és a felderítő céheket. Terjedtek különféle elgondolások, hogy lehalt a szerver, hibára futott a mindent irányító rendszer, és ettől jóval meredekebb összeesküvés-elméletek. Mindössze az alusisakhoz szükséges alumínium hiányzott hozzá...
Rövidesen gazdagabbak lettünk egy új dixivel: nekem egy második példányt sikerült elfognom Bunnarey-ből, Dai pedig egy bogárdixit kapott el. - Vajon ezek totál egyformák, vagy van bennük valami különbség? - tűnődtem el, miközben lehívtam a dixi régesrég beszerzett példányát, majd odatettem az újonnan begyűjtött mellé, kicsit jobban szemügyre véve őket. Majd miután végeztünk a vizsgálattal és az összehasonlítással, a két nyuszit visszatettem az inventory mélyére. - Húsvét még nem mostanában lesz... de ha majd bűvészkedéssel fogok valaha foglalkozni, csak kalap kell hozzá - nevettem fel egy kicsit, ahogy egy pillanatra bevillant a kép, amint szerencsétlen dixit próbálom kihúzni a cilinderből, inkább kevesebb, mint több sikerrel. - bár az még messzebb lesz, mint húsvét. Inkább vadászatot, horgászatot, főzést és hasonló, hasznosabb skilleket fejlesztettem. - magyaráztam a srácnak. Közben a még megnyitva levő menüben kotorásztam, aminek eredményeképp egy kisebb bőr tasak materializálódott a kezemben, benne kétszáz arannyal - Tessék, ezt tedd el nyugodtan. - nyújtottam át Daikinek egy bíztató mosollyal - Jól fog jönni új ruhára és pár felszerelésre. Kicsit egyszerűbb lesz így szinteket lépni. Meg érdemes olyan helyeken küldetésezni, ahol kevesebben járnak. Ott van az első szinten Horunka falu és környéke. Eléggé kiesik mindentől, a szint szélén van, szóval alig járnak arrafelé. Itt a másodikon, amennyit változott a szint, a néhai Óriáscsiga kazamatáját tudnám ajánlani. - magyaráztam nagy lelkesen Dainak, hogy mit merre célszerű, mire figyeljen és mi az amiből viszonylag könnyű pénzt csinálni, satöbbi. Közben ballagtunk tovább, újabb és újabb dixiket keresve. - Taran város romjait viszont kerüld, az elf őrjáratok ellen esélyünk sincs - hívtam fel a veszélyre a figyelmet. Bár az újraindulás után nem tudom, hogy egyáltalán visszakerültek-e vagy sem, jobb elkerülni azt a helyet. Nem véletlenül nem mentem közelebb én sem.

by **Daiki** Szomb. Szept. 14 2024, 21:40

Dai már a kártyából és a felszerelésekből sejtette, hogy nem egy kezdő játékossal találkozott, de Ozirisz szavain elgondolkodva még az is lehet, hogy egyenesen egy frontharcossal van dolga - ha jól használja ezt a kifejezést. A srác csak nagyjából olvasott utána a játék előző, kegyetlen történéseinek, így a szlenggel nem kifejezetten volt tisztában, ám a többesszám, amit új ismerőse használt, erre engedett következtetni. A kérdését azonban visszanyelte, annál is inkább, mivel ráakadtak az első pár dixijükre.
- Nem tudom... - felelt Daiki a kardforgató kérdésére, ám hamar kiderült, hogy teljesen feleslegesen nyitotta ki a száját: Ozirisz menüjéből előkerült egy másik ugyanolyan dixi, a hasonlóság pedig tökéletes volt. Az íjász közelebb hajolt és még úgy is megnézte magának mindkettőt, de egyetlen különbséget sem tudott felfedezni. Arra viszont rájött, hogy a mellette álló srác is gyűjti a dixiket, ami egyszerre volt pozitív és valahol negatív csalódás is: így legalább üzletelhettek, ha úgy alakul, viszont nem volt esélye rá, hogy potom aranyért megvásárolhassa ezt a nyuszit, ami egy érdektelen játékostól talán még ment is volna. Na sebaj, talán legközelebb majd ő is talál egy ugyanilyet. A srác viccelődése a kalappal mosolyt csalt Daiki arcára, ami ritka vendég volt a fiúnál ebben a játékban - utána viszont a jártasságokra terelődött a szó.
- Szoktál vadászni is? - tette fel a kérdést, mert ez a színesítő jártasság őt is érdekelte - A kardforgatók is íjjal vadásznak, vagy ti karddal? - folytatta, majd észrevette magát és megköszörülte a torkát - Elnézést, ha hülyeséget kérdezek. Még nem láttam senkit vadászni, de jómagam is szívesen megpróbálkoznék majd vele.
Úgy gondolta, hogy ha már ennyi mindent elmondott neki a másik, illő lenne neki magának is kiadni néminemű magánjellegű információt. Még akkor is, ha ez nem volt nagy kunszt.
Ami viszont ezután jött, az mélyen meglepte őt.
- Köszönöm - hajolt meg megilletődötten, mert fel sem merült benne, hogy bárki is ilyen önzetlenül segítene egy idegennek, és ha még meg is tenné, akkor az az idegen éppen ő lenne. Őneki... nem adtak semmit se még ingyen. Mindenért dolgoznia kellett, így aztán eszébe sem jutott, hogy ez pont ebben a játékban fog először megtörténni. Olyan emberektől, akiknek ilyen fancy játékokra meg konzolokra telik. Még egy kicsit a látása is elhomályosult, így el kellett fordulnia, hogy megtörölhesse a szemét. Nem akarta, hogy a másik kinevesse őt, de a hangja még ígyis fátyolos maradt, amikor végül újra megszólalt:
- Köszönöm, a tanácsaidat is - hajolt meg enyhén - Taran városát ezesetben messziről elkerülöm. Az első szinten pedig felkeresem majd Horunkát, igaz eddig Tolbana városának környékét részesítettem előnyben. Az a hír járja, hogy rá lehet ott bukkanni ritka dolgokra, bár eddig nem sok szerencsém volt - vakarta meg a tarkóját zavartan és végül eltette az inventoryjába az eleddig a kezében szorongatott zsákot.
Ahogy pedig haladtak előre a síkságon, Daiki - akinek gondolatai még mindig Ozirisz tette körül forogtak - elfelejtette kellően magasra emelni a lábát egy fatörzs átlépésekor és hatalmasat esett: most azonban valami mozgó dologra rá.
- Hát ez...? - pislogott és állt fel, hogy szemügyre vegye, ezúttal mi került alá.

by **Kayaba Akihiko** Szomb. Szept. 14 2024, 21:40

The member 'Daiki' has done the following action : Kockadobás

'Dixi - ismerkedős' :

by Ajánlott tartalom