Mikhail tanácskozása

Név: Katori Ame
Nicknév: Mikhail
Nem: Férfi
Kor: 27 /jelenleg/

Kaszt: Lovag

Kinézet: Magas, majdhogynem alultáplált. Bőre egészségtelenül sápatkás. Élénkbarna íriszei fényben már-már vöröseseknek tűnnek. Rövid, fekete haja van, melyben itt-ott vörösesre festett tincs bújik meg. Bal oldalán egy kés szúrta sebhelyet hordoz.
Általában kényelmes, lenge sportruházatot hord (annak ellenére, hogy meglehetősen rest). A legtöbb nem-játékban használt kiegészítőjét egy fekete övtáskában tárolja.

Jellem: Az életbeli dolgokat két módon szereti tartani: egyszerűen és tisztán. Változtatásokra nehezen szánja el magát – tulajdonképpen sohasem. Meglehetősen demotivált, lusta ember. Nehéz izgalomba hozni. Ennek ellenére előszeretettel vidít fel másokat sajátos humorával. A mának él, csakis azokkal a dolgokkal foglalkozik, melyek a jelenre vannak kihatással. Nem izgatja a saját jövője vagy akár az emberiség sorsa. Tulajdonképpen az árral együtt sodródik.

Képesség: Később megpályáznám. /A legtöbb elvarratlan szálakat is ott fejteném ki ^^/

Előtörténet:

 - 23-as számú kliens, kérem, fáradjon be a vizsgálóba.
Érzelemmentesség, következetesség – ahogyan várható volt egy pszichológiai programtól. Szememet mindössze forgatni tudtam, ahogyan lezserül beléptem a vizsgálóhelyiség ajtaján. Éppoly határozottsággal vágódott be mögöttem az ajtó. Idegességemet egy kihívó félmosollyal fojtottam el.
- 23-as számú, ugye tisztában van azzal, hogy a kijelölt helyen tilos a dohányzás?
- Haha, érdekes. Úgy tudtam maguk azért vannak itt, hogy a kliensük lelki nyugalmát biztosítsák. – közöltem szárazon. A félig elslukkolt cigarettát hanyagul elpöcköltem, mire az pixelhalmaz közepette az enyészeté lett.
- Vannak bizonyos szabályok, amiket következetesen be kell tartatnunk. Különben mi értelme lenne az egésznek?
- Vagy úgy. „Szabályok”. Maguknál az szabály, hogy a kliensüket nem a nevükön szólítják?
- Bemutatkozott?
- Becsekkoltam, illendő lenne tudniuk.
- Tehát maga Názáreti Jézus?
Nevetséges volt az egész. Mint egy elégedetlen vásárló, amikor egy hibás termékért visszakönyörögné a pénzét. Már kétszer is megbántam, hogy jelentkeztem erre a szarságra.
Beletörődően felsóhajtottam.
- Bár úgy lenne.  
- Tehát maga hazudott.
- Mondhatjuk úgy is. A usernevem Mikhail.
Az asszisztensnő kis habozást követően válaszolt. Valószínűleg időbe tellett, mire az adatokat módosíthatta.
- Köszönöm az együttműködését, Mr. Mikhail. Kérem, foglaljon helyet a vizsgálóágyon.
A nő többet nem szólt, több (értelmetlen) kérdésre választ nem adott. Lezser vállrándítás után ledobtam magamat a bőrágyra. Majdhogynem azt követően az irodai asztal mögött lévő fehér ajtó azonnal kitárult. Fejemet az alak irányába fordítottam. Meglepetten füttyentettem fel, de az alak tartózkodóan tartotta fel kezeit.
- Még mielőtt mondhatná, nem. Nem Kayaba vagyok.
Szórakozottan kuncogtam el magamat.
- Szerencséje. Még a végén okot adott volna arra, hogy embert öljek.  
A vizsgáló „orvos” – egy kb. velem egykorú férfi, rövid, hátranyalt hajjal, szemüveggel – fondorlatosan vonta fel szemöldökét.
- Valóban? – helyet foglalt az asztal mögötti támlás széken, ujjait arca előtt összefonva. – Miért nem lépett szintet a bejelentés óta?
Touché, ahogyan azt mondani szokás. Kezeimet a tarkóm mögött összekulcsoltam, élvezvén a kényelmet.
- Volt jobb dolgom annál.
- Óh?
- Igen.
- Mesélne róla, Mikhail?
- …Miért tenném?
- Mit keres akkor itt?
Kérdés kérdés hátán. Kezdett a helyzet kínossá válni. Halk cüppögést követően felkönyököltem az ágyon.
- Nézze, kedves…
- Creed.
- Kedves Creed. – kezdtem bele, a jelzőt gúnyosan hangsúlyozva. – Ittam, bebasztam, fogadást kötöttem, veszítettem. Szerintem elég egyértelmű, hogy nem önszántamból jelentkeztem erre a shitshow-ra.
Creed rideg tekintettel méregetett, de ennek ellenére elmosolyodott. Felállt a székből, hátratett kezekkel az ablakhoz lépett.
- Nyilván tudja, hogy miért kezdtünk bele ebbe a „shitshow-ba”. – Egyszerű biccentés volt rá a válaszom. – Több százan haltak meg az első pár hónapban. A számuk csak erősödött. Már évek teltek el, de a… „pszichológiai félresiklások” – nevezzük úgy – nem fogják elősegíteni a Sword Art Online végig vitelét. – szemüvegét tudálékosan megigazgatta orrán. – Ha csak annyi kell ahhoz, hogy életeket mentsek azáltal, hogy megbeszéljük a problémákat? A hátramaradt időmet ebbe fektetem bele.
Kész komédia, közröhej volt. Csupán megrökönyödve pislogtam Creedre.
- „Problémákat”? Gondolja, hogy a világon éhezők „problémáját” egyszerű beszélgetéssel megoldhatja? – felültem az ágyon. – A miniszterúr is biztosan leül és minden egyes szavazati joggal rendelkező állampolgárral megbeszéli a  politikai programját.
Creed bosszúsan felszisszent, rám nézett. Ennek ellenére semleges kifejezéssel álltam a pillantását.
- Mit javasolna akkor?
A kérdést nyájas mosollyal jutalmaztam meg.
- Előbb kellett volna erre gondolni. Ahelyett, hogy azt kérdezné, „hol vannak a játékosok?”, inkább arra lehetne kíváncsi, hogy „hogy vannak a játékosok?”. – elvontam róla tekintetemet. – Másrészt ez a megoldás nem fogja globálisan megoldani a problémát. Öngyilkosok a SAO előtt is voltak, és azután is lesznek.
- Tisztában vagyok mindezzel. Sajnos voltak… hátráltató tényezők. – „hát persze” szemforgatás volt rá a válaszom. A férfi azonban ügyet sem vetett rá. – Ha képesek lennénk megoldani globálisan a problémákat, kevesebb háború és éhínség lenne. De emberek vagyunk. Távol állunk a tökéletesség fogalmától.
Ellépett az ablaktól, majd az íróasztalra ült. Levette szemüvegét és az orrát masszírozta.
- De engedje meg, hogy témát váltsak! Az elmondása alapján úgy hiszem, ismeretes a… halál gondolatával. Mesélne róla?
A professzionalistás álarca – a szemüveggel együtt – lekerült. Akinek a képét néztem, jobban hasonlított egy emberre: egy szerény, de segítőkész emberi teremtményére. Emlékeztetett valakire fénykorában…
- Természetesen. – halk „köszönöm” volt a válasza. – Boncnokként dolgoztam. Sokat tudok a halálról. A jelenlétéről és az okáról.
- Miért választotta ezt a hivatást?
Keresztbe tettem egyik lábamat a másikon, elmélyülten néztem a plafont.
- Nem nevezném „hivatásnak”. Piszkos munka. Mint a takarítás. Dögevés. – vállat rándítottam. – Sok más akartam lenni az életben. De igen… szülők.
Creed kérdően vonta fel szemöldökét. Még egy cigarettát kotortam elő zsebemből, szerényen néztem őrá. A férfi bólintott, majd sürgetően legyintett.
- Akkoriban… nehéz dolgunk volt. – folytattam a mesét két slukk között. – Anyám amerikai volt, apám japán. Hafuként nehéz volt a beilleszkedés, nem hogy melót találni. Hozzászoktam, hogy ilyen körülmények között nem törhettem a csúcsra. – keserűen elkuncogtam magamat – Ezért jah, maradt a szemétben való turkálás… öhm, mármint az emberi szemétben.
Az „orvos” értően hümmögött.
- Mi akart volna lenni, ha jobb körülmények között nevelkedik?
- Jó kérdés… – nagy füstfelhőt kiengedve fájó fél-bazsajt eresztettem el. – Újságíró vagy fényképész. Hogy „megmutathassam a világ és csúnya oldalát, hazugságok és ármánykodás nélkül”.
- Ennyi idő után itt akár valóra is válthatta volna az álmát, kérem.
Nem szóltam semmit. A tettek ugyebár többet beszéltek. Ezzel hát az eszköztáramból előhúztam egy barna bőrborítású albumot, majd azzal a lendülettel odanyújtottam.
Az első két-három oldalnál lévő képeket nézte meg (1) (2). A többségüket védelmi zónán kívül, félbehagyott küldetések és „grindolás” közben sikerült lekapnom. Egyiket se fejeztem be végül, a pillanat hevének éltem, semmi másnak. Creed nagyobbat ugorva továbblapozott, majd elismerő füttyel jelezte tetszését.
- Ezek után nem hinném, hogy visszavágyna a valódi világba. Maga itt… elégedettnek tűnik.
- Azt kétlem. – közöltem szárazon. – Inkább megpróbálnám kiélvezni, amíg csak lehetséges. Bármikor meghalhatok ugyebár.
- Gondolom, visszavárja valaki. Ezért mondja, ugye?
Mélyet szívtam a cigarettából, s bólintottam.
- Az unokahúgom.
- Valahogyan azt hittem, az élettársa vagy akár a felesége.
- Ennél kicsit… komplikáltabb a helyzet. – nevettem egy sort, míg felidéztem Ioriéval arcát. Hosszú, fekete haj, élénkbarna szemek, kedves vonások… A kis drágám a mai napig a megtestesült jószívűség. – Mondjuk úgy, hogy egyben a nevelt lányom is.
Creed csodálkozva vonta fel szemöldökét.
- Nem tűnik kicsit… fiatalnak az apasághoz? – felállt helyéről, érdeklődését mutatván.
- A boomerek asszondanák, hogy az ő generációjukban az emberek 20 évesen házasodtak és vállaltak gyereket. – ráztam meg fejemet. Egy halk „jogos” és egy bólintást kaptam válaszul. – Nem volt más választásom. Az anyám évekkel ezelőtt összeveszett Ioriéval. Parancsba adta, hogy ne tartsam velük a kapcsolatot de… – zavarodottan felröhögtem. Creed a tekintetemet kereste, de időben elfordítottam a fejemet.
- Oké, öhm… nagyon dögösnek találtam az anyját. Az a „pár” év korkülönbség nem volt számomra akadály, de ja. A farkamat követtem. Először azt hitte, viccelek. Aztán jött a Van Damme pörgős. – A szemem sarkából láttam, hogy Creed szerényen elmosolyodik… majd egyik kezével eltakarta arcát, hogy visszatarthassa a kacajt. Vagy talán az undort, ki tudja. Nem is érdekelt igazából.
- Folytassa csak!
- Igen… Iori apja. – nyeltem egyet. – Jóvágású riporter volt a pali. Járta a világot, amíg meg nem ismerkedett a nagynénémmel. Ő azt mondta boldogok voltak… egy jó pár évig. Kb. addig, amíg Iori 5 éves nem lett. – elhallgattam. Újból magam elé meredtem, üresen nézve, ahogyan a hamu leesik a cigaretta végéről, majd elpixeleződött.
- Látom, hogy nehéz téma erről beszélnie. Kicsit elterelném a témát. – nem vettem észre, hogy az „orvos” már mellettem állt. Egyik kezét a vállamra akarta tenni, de rögtön elhúzódtam tőle. Nem volt szükségem a szánalmára. – Milyen kapcsolata volt az unokahúgával?
- A legjobb barátom volt. A kor számomra ugye nem akadály, amíg a szeretet ott van. – valószínűleg undorítónak ítélhette meg a férfi, de ezek után kit zavart?
- Miért gondolja így?
- Mert a mai világban mindenki el van foglalva a maga kis szánalmas életével. Az emberek magányosan élnek és halnak. Észre sem veszik, hogy elhalad mellettük az idő. – rántottam meg vállamat.
- Nem gondolja azt, hogy maga hipokrata megjegyzéseket tesz? – kérdéséből érezhető volt a személyes sértettség, a visszafogott indulat. Bájosan elmosolyodva néztem fel rá.
- Talán igen, talán nem. Végül is a magam módján próbálom ezt a játékot túlélni, nem?
- Túlélni? Valóban. De élni mikor szeretne?
- …Nem tudom. – beleskukkoltam a cigarettába még utoljára, majd elpöckölve a hamuval együtt az enyészeté lett. – …Gondolom kíváncsi, Iori hogyan került hozzám.
Creed újból csak beletörődően tudott biccenteni. Eltávolodott tőlem, fél kezét végigsimította a vizsgáló bőrágyon.
- A faterja kezdett frusztrált lenni. Évtizedeken keresztül járta a világot, aztán otthagyta a hivatását. Nyilván idegesítette a dolog. – felálltam, majd ezúttal én léptem az ablakhoz. Gondolataimban elmélyedve bámultam kifelé. – Alkoholizmushoz nyúlt. Iori anyja sokat mesélt arról, hogy esténként mindig eljárt piálni. Rengeteg pénzt herdált el illegális szerencsejátékokra.
- Agresszív lett. – vonta le a következtetést a férfi.
- De még mennyire! – értettem egyet. – …Először azt hittem, az az egy-két zöld-lila folt baleset volt. Nekiment az asztal sarkának vagy valami hasonlót akart bemagyarázni. Később Iori is hasonlóan járt. Később aztán kezdett gyanús lenni, hogy…
vÉr. fÁJdAlOm. mÉg tÖbB vÉr. fEgyVer.
A fejemhez kaptam, légzésem kezdett szaggatottá válni. Az ablakpárkányt mindkét kézzel megragadtam, kapaszkodót keresve. Creed gyorsan ott termett, hogy még egyszer támogató jobbját kínálhassa. Ezúttal nem tudtam nemet mondani rá.
- Üljön le, vegyen mély levegőket. – visszavezetett az ágyhoz, leültetett. – Így-így. Nézzen rám. Mondom, nézzen rám! – arcomat megragadta. Rám erőszakolta, hogy felvegyem a szemkontaktust. – Egyet mélyen… aztán ugyanolyan mélyen sóhajtson! Úgy-úgy…!
Hevesen bólogatott, míg eleget tettem kérésének. Egyet be, egyet ki… nem állított hülyeségeket, tényleg jobb volt tőle.  
- Sajnálom.
- Ne beszéljen sületlenségeket, ez a dolgom. – megpaskolta a vállamat, aztán ellépett. – Ha készen áll rá, hogy…
- Készen… – nagyot sóhajtottam. – Egyik este fel akartam menni hozzájuk. Valami rossz érzés fogott el. A kapucsengőn nem válaszoltak. Fura volt. Az egyik házbéli beengedett, tudta, hogy évek óta odajárok. Kértem, hogy értesítse a rendőrséget, mert tényleg…
- Értem. Folytassa, kérem.
- Nyitva volt az ajtó… résnyire. Bementem. Láttam, hogy a konyhában minden fel lett borítva. – nyeltem egyet. – Vér is volt. Bementem a nappaliba. Az erkélyablak nyitva. A korláton is vér volt. Meg egy fél papucs. – ismét a fejemhez kaptam. – A feleségéé volt. Dulakodtak, a nagynéném önvédelemből vállon verte egy üres üveggel. A férj dühében kilökte az ablakon… Iori pedig végignézte.
Pár percig egyikünk sem szólt semmit. Mit lehetett volna? „Gratulálok, hogy túlélte”? Tudtam, hogy a végére kellett érnem az egésznek.
- Nem tudtam, mit csinálni… El akartam menekülni a kislánnyal, de tudja... – A bal bordáimra böktem mutatóujjammal. – Én sem úsztam meg szárazon. De elég bizonyítékként szolgált a hatóságoknak.
- Ezután magához vette Iorit.
- Úgy van.
- Az egyértelmű okokat leszámítva, még miért?
- Bűntudatból, ’sszem. – önmegerősítésként bólintottam egyet. – Ennyivel tartoztam a nagynénémnek és az unokahúgomnak. A szüleimre meg ugye nem számíthattam.
Creed értően biccentett, majd a karórájára tekintett.
- Mr. Mikhail. Azt kell, hogy mondjam, súlyosan félreismertem önt. Maga sok mindenen ment keresztül. A korához képest meglehetősen érettebbnek látszik. – jelentette ki szinte ünnepélyesen. Én csak rosszallóan forgattam a szememet.
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt mozgalmas életem. Talán ezért lélegeztem fel, hogy ez a játék egy kelepce. Tudom, önző gondolat, de…
- Élvezni akarja a mát. Carpe diem, eh?
Egyetértően biccentettem.
- Nem kell többet mondania. Most már megértem, miért gondolkodik így.
- Creed, kérem. – gúnyosan kuncogtam. – Tökéletes megértés két ember között? Lehetetlenség.
- De emberek vagyunk. A legjobb kvalitásunk, hogy sosem adjuk fel. – kihívó mosollyal válaszolt. A gúny eltűnt az arcomról.
- Talán így van. Ismeri azt a kifejezést, hogy „Éljen a lótuszban lévő drágakő!”?
- Hmm… nem mondanám. Beavatna? – érdeklődésképpen vonta fel Creed a szemöldökét.
- Tudja, ez egy tibeti mantra. Az eredeti nyelvén a hat szótagja a szenvedés hat területére utal. Az ima ezen „bűnök” alól oldoz föl: büszkeség, féltékenység, vágy, előítélet, birtokolni akarás, gyűlölet…
- Maga így néz szembe a félelmeivel.
- Mondhatjuk úgy is. Hiába élünk a mában, ha nem tudunk szembenézni a démonainkkal. – felálltam az ágyról. Creed még egy utolsó bólintott, majd újból az órájára sandított.
- Sajnálom, hogy ennyi időt tudtam magára szánni, de kb. 2-3 perc múlva…
- Ugyan-ugyan. Szerintem még elég is volt belőlem. És magából is. – felnevettem, ő is követte a példámat.
- Szívesen beszélgetnék még önnel, ha nem zavarná. – a jobbját nyújtotta. Nos, ha az okozott neki örömöt, hogy az egész élettörténetemet elmondhattam, akkor nem bántam. Ismételten viszonoztam a baráti gesztusát. Nématagon elengedtem a kezét és a kijárat felé sandítottam.
- Ki van zárva. – hazugsággal volt illendő lezárni egy beszélgetést. Ennek tudatában intettem egy utolsót a jóember irányába, aztán kiléptem a vizsgáló ajtaján. Az asszisztensnő pillanatokon belül hívta az utánam következő klienst. Habozva néztem hátra, ahogyan az ismeretlen játékos hozzám hasonlóan lépett be Creedhez. Életunt sóhaj hagyta el számat.
- Rám férne egy kiadós alvás...