Mezőség #1

// Channak! //

Nem vadásztam, legalábbis nem mondanám, hogy amit műveltem, az leírható úgy, mint vadászat. Inkább hívjuk… vadászgatásnak. Próbálkozásnak. Csinálásnak. Vagy még inkább úgy csinálásnak, mintha. Mert… nem mondom, hogy eddig nem teljesítettem olyan questet, amiben el kellett kapni valakit vagy valamit, mint például egy mobot, njk-t, esetleg ritka esetekben jk-t, de ritkán fordult elő, hogy ezt hobbi szinten műveltem volna. Igazából nem voltam éhes, megvolt a napi kajaszintem, de csak nem olyan régen jöttem rá, hogy van egy ilyen része is a játéknak: a vadászat.
Ez a béta verzióban még nem volt!
Vagy csak én nem voltam elég magas szintű hozzá.

Idővel persze mindent ki kell próbálni, így jobb később, mint soha alapon belevágtam egy kis szafarizásba. Bár úgy éreztem, képes lennék magasabb szinteken is teljesíteni, azért biztos-ami-biztos alapon először kezdő terepen próbáltam ki magam. Úgy gondoltam, hogy itt talán lesz lehetőségem rájönni a lényegre, hogy később professzionálisabban tudjak vadászni az ellenfelekre magasabb szinteken. Így hát… Idejöttem, és… Vadásztam?
Komolyan mondom, igazán szánalmas látvány lehettem.

Az történt, hogy nem tudtam többet kitalálni: sétáltam. Néha lopakodással. Aztán így nem jött szembe semmi, úgyhogy hagytam is, és inkább kikapcsoltam. És akkor már csak szimplán sétáltam. Megint. A kardommal a kezemmel. És mert a megszokás úgy kívánta, hamarosan a pajzsom is a kezemben volt. Így már teljes menetfelszerelésben. Sétáltam… Nah, pontosan ezért mondom, hogy ezt sok mindennek tudnám nevezni, de tényleges vadászatnak nem.
Eszembe jutott Shukaku, hogy ha most itt lenne, biztos rengeteg tanáccsal és ötlettel ellátna, hogyan-mit kell csinálni. De nem volt itt, szemben velem.
Egyébként is: alig ismertem magamra! Mi az, hogy másra gondolok, miközben egyedül vagyok? Eh, hagytam a fenébe az ilyen hülyeségeket, és… csak sétáltam tovább. Mert én… vadásztam. Jah.
Fenét!

// A vadászat tárgya: szarvas! //

A találkozásunk meglehetősen… Hogyan is fejezzem ki magam? Írói volt. Nem, nem ironikus. Hanem mintha a sors írta volna így a történetet: a lovag vadászata során találkozik egy… macskalánnyal?
– Szia! – mondtam kicsit megütközve. Nem mondom, örültem, hogy a nekomimi képes az emberi beszédre. Bevallom: első körben egy mobra gyanakodtam. Hiszen nem szafariztam még, így nem tudtam, mi várhat rám itt. Persze sok újdonságra nem készültem, így egy ilyen mob még engem is meglepett. Készen álltam a csatára!

Pontosabban: csak meglepett volna, hiszen az indikátora elég beszédes zöld volt. Rá kellett jönnöm, hogy egy karakter miatt húztam védelemre a pajzsomat. – Oh, ne haragudj. Már azt hittem, hogy egy új… – Nem voltam biztos benne, hogy jó néven venné, ha bevallanám, hogy a generált szörnyek egy eddig fel nem fedezett fajának hittem. Így hát:
– Nem találkoztam még nekomimivel a játékban, és megleptél – mondtam. Lejjebb eresztettem a fegyverzetem. – Jól áll a cicafül. – Teljesen el is pakoltam a pajzsot és a kardot is. Nem akartam felesleges feszültséget gerjeszteni, ha már egy másik játékossal összefutottam.
Főleg, hogy nála sem volt semmilyen fegyver – ez feltűnt az első pillantásra. Fura vadászat lehet az ilyen, amit ő csinál.
– Mondd csak… Már ha nem vagyok tolakodó. Mit csinálsz? – kockáztattam meg a kérdést. Hiszen a kezében könyv volt. Egy sziklán ücsörgött, és nem valami rejtekhelyen bújt meg. Semmi nem utalt nála vadászatra, és ez meglepett. Lehet, hogy így kell csinálni?

Kicsit lassan kapcsoltam, hogy a lány jó napottal köszönt. Így talán indokolatlan volt a tegezésem. Ezzel már nem tudtam mit tenni. Elmosolyodtam. Egy mosoly sok mindent megold, igen.

Láthatóan nem feszélyezte a jelenlétem, és ez tetszett. Visszamosolyogtam rá. Esetlenül körbenéztem, hogy van-e még bárki velünk a környéken, de senkit nem láttam. Hiába a kettes szintű észlelésem és látásom. Se levadászni való vadat, se más karaktert nem láttam. A kezem széttártam…
– Igen, elvileg én is vadászni vagyok itt – mondtam.

Volt már, hogy velem is úgy beszélgettek, hogy nem vették a lapot: nem azért van a fülemben a fülhallgatóm, mert bunkó vagyok, hanem mert ők bénák, és nem kapcsolnak, hogy nem kívánom a társaságukat. Persze az még egy másik világban volt… és egyébként is: mintha nem is én lettem volna az a figura.
– Nem akartam zavarni – szabadkoztam sután. Most mit is csináljak? Zavarba jöttem. Nem tudtam mit kezdeni vele, hogyan is jött képbe a macska. Milyen macska? Nem látok semmilyen…
– Oh! – mosolyodtam el, amikor végre sikerült kapcsolnom. Nehezen esett le, az biztos, de annál nagyobbat koppant, amikor megérkezett. – Nekem csigám van. Csak láthatatlan. Ott van – mutattam a gallérájára, ahol nem takarta a haja, és elvált a nyakától a ruha. – Épp a ráfod szélét rágcsálja – vigyorogtam. OK, ez így tényleg elég hülye kezdés volt, de nekem jól esett ennyi nosztalgiát felidéznem. Önzőség, de csak belefér. – Bocs, ez egy régi, buta kis vicc csak – legyintettem, már ha kicsit is értetlenkedik.
– Lovag vagyok. A nevem Kincaid – előlegeztem meg a bemutatkozást. – Ismerős a céhjelvényed – mutattam a szíve mellé. Ott láttam a kis ikont. Tudtam is, hogy mit jelképez: Young Justice. Ismertem Shukakut és Timidiust, ismertem Petert és Hisamét, és úgy tűnik, hogy újabb idomárt írhatok fel a listára.
– Örülök a találkozásnak – mondtam kedélyesen.

Bevallom, hogy én is bedőltem, legalábbis voltam olyan illedelmes, hogy meglepve stíröljem a zubbonyom sarkát. Nyilván a SAO pont nem az a játék, ahol az ember ruhája szerényen foszlásnak indul, vagy bekoszosodik. – Igen, azt én is ismerem – biztosítottam a vicc hatásosságáról.
Szimpatikusnak tűnt a lány, és hamar eldöntöttem, hogy ha nem fog stílust váltani, akkor könnyen megértjük mi majd egymást. Kicsit úgy éreztem magam, mint az egyik óvodásom mellett. Az alacsony szintű játékosok tudtak ilyen kis csendesek, nyugisak lenni. Nem tepernek, nem izgulnak. Viszont feltűnt valami más is.
– Shukakut igazság szerint sokkal jobban ismerem. Timidus-szal együtt – mondtam az emlék felidézéstől mosolyogva. Hivatalosan egy egész napot együtt öltöttünk. Nem hivatalosan pedig annak a nagy részét én átaludtam. Nem mondom, nagyon jól éreztem magam, kipihenten távoztam… de attól még hatttalmasat durmoltam.
Nem tudtam, hogyan is vezessem fel az észrevételem, hogy milyen párhuzamot is látok közöttük. – Milyen a viszonyotok? – kérdeztem. Talán kicsit furán hangzott a kérdés, de tisztázni akartam, hogy mi is van közöttük, mielőtt még akaratlanul is megbántom. Bár volt egy olyan tippem, hogy ha már egy céhben vannak, túl sok rosszat nem gondolhatnak egymásról.

Nem voltam biztos benne, hogy nekem kínálta-e a sziklát, és én nem akartam tolakodó lenni, hogy egyből mellé telepedjek le. Körbelestem, és végül egy terebélyesebb fa hívogató gyökérölébe telepedtem le. Kicsit kényelmetlen volt, de addig fészkelődtem, amíg a legjobbat hoztam ki belőle.
– Macskoszod sokat van távol? – puhatolóztam. Kicsit későn kapcsoltam, hogy ez talán túl személyes kérdés. Olyan, mintha tőlem egy vadidegen megkérdezné, hogy a kardom merre jár. Nem örülnék neki. Nem venné ki jól magát. Ettől függetlenül a kérdés már ott lebegett közöttünk, nem volt mit tenni. Figyeltem, hogyan is reagál.

Hát, persze, hogy imádja – gondoltam. Bevallom, nem igazán osztottam az örömüket. Mármint persze, nekem is szimpatikus páros voltak. Volt bennük valami különleges, amit… be kell vallanom: lehet, hogy ebben a lányban is megéreztem.
Sok idomárhoz volt szerencsém. Az óvodás lányok között gyakran előforduló kaszt, mert reménykednek abban, hogy nekik nem kell majd harcolniuk, helyettük a pet fogja ezt megtenni. A pet azonban nem több, mint egy megszelídített mob, és mint ilyen, egymagában aligha fogja legyőzni fajtársainak egész seregét. Nem egy halált láttam már, ami ennek a téveszmének volt köszönhető.
A YJ idomárpárosai viszont egészen más tészta voltak. A petek különlegesek voltak. Sárkányok! Timidius állítása szerint nem is úgy édesgették őket magukhoz, hanem úgy kapták őket. És ez a macska sem volt átlagos, amelyik az orrom előtt vonult el, fittyet hányva rám.
Azon gondolkodtam, hogy vajon ők pont azért emelkedhettek olyan magas szintre, hogy az idomár kaszt legjobbjai legyenek, mert megvolt bennük az a plusz, amit én látni vélek? Vagy éppen a céh miatt többek ők másoknál? Peter sem átlagos idomár, hanem a legjobbak között van. Rá épül ez a céh. Ő a központ.
A céh tagjai pedig imádják egymást. Nem is értettem, engem miért keserít el ez a gondolat...

Ők kedélyesen beszélgettek, míg én a gondolataim között jártam, üres tekintettel figyelve a macskoszt. Arra ocsúdtam, hogy a fejemben hallom minden szavát.
– Kincaid vagyok. Lovag. Nem emlékszem rátok… – mondtam. Nem akartam megsérteni, csak kicsúszott a számon a megállapítás. – Pedig ha találkoztunk volna, akkor biztos emlékeznék egy ilyen macskára. – Talán kicsit lapos bók lett, és nem is voltam biztos, hogy menteni tudtam ezzel a bőröm a szemében. Timidius-szal könnyű volt, és úgy láttam, hogy közöttük is hasonló csapatkohézió dolgozott. Így megkockáztattam, hogy a dicsérettel nem lőhettem nagyon mellé.
Kicsit gondolkodtam, hogyan is szólítsam meg, de végül jónak láttam, ha emberként kezelem:
– Téged hogy hívnak? Elmondod nekem?

A fejemben kutakodtam ám! Volt benne néhány név. Arra sem emlékeztem pontosan, hogy Shukaku vagy Timidius hivatkozott rájuk, de néhány rendszeresen elhagyta a szájukat. Lássuk csak… Nem, hiába törtem a fejem, nem ugrott be egy sem. Pedig mivel Chan nevére is emlékszem – legalábbis utólag rémlik már valami –, ezért talán a pet neve is előkerült. A fejemben azon nem párosítottam semmit hozzá.
Idővel annyi megvilágosodás ért, hogy nem konkrét nevet kaptak. Nem Moppa voltak, vagy Tangalák, hanem beszédesebb elnevezésűek. Talán.
Eh! Nem jutott eszembe. Itt volt a nyelvem hegyén, de képtelen voltam kinyögni.

Főleg, hogy gondolkodásomat megnehezítette, hogy nem a saját szavamat hallottam vissza a fejemben, hanem a macskáét. Fáradtabb és ingerültebb voltam annál, hogy ne csattanjak fel. Végülis azért nagyjából egy órája lófrálok már itt eredmény nélkül.
Kezdeti haragom végül csak lenyeltem.
– Szokatlan az, hogy a fejemben hallom vissza a hangod. Gondolom, nem lehet ezt a beszélgetést a kimondott szavak szintjére visszaterelni? Emlékeznék, ha egy… pettel így beszélgettem volna – próbálkoztam a lánynál. Direkt rá figyeltem, őt kértem. Nem viseltem jól ezt a pszichés tereferét.
– Ha találkoztunk is, nem váltottunk egy szót sem – javítottam ki a korábbi megállapításomat. Így már talán jobban stimmel. Emlékeznék egy ilyen macskára. Hogy milyen macskára?
– Szép? – Nem volt túl sok pozitív jelzőm bekészítve a macskákkal kapcsolatban. Mindig is kutyás típus voltam. Bocsesz.

– …kelő! – fejeztem be vele együtt a nevét. – Ha nem is beszéltem veled, hallottam már rólad! – vigyorodtam el. Megvagy!, gondoltam elégedetten. Innentől kezdve nem szabadulhat!
– Álom, megtisztelnél, ha… Mit szólnál, ha mutatnál néhány izmosabb fogást? Hogyan is kell vadászni? Mutasd meg nekem! – Nem akartam megbántani a lányt, hogy nem tőle kérek engedélyt a pet elcsábítására. De mostanra annyira egyértelművé vált a párhuzam köztük és Shukaku-Timidius között, hogy szinte fel sem merült bennem a gondolat, hogy Chant kéne kérdeznem.
Kérdésemet pedig nyugodtan lehetett elméletem próbájának tekinteni.

A kérdés váratlanul ért. Kicsit úgy éreztem, belém látnak, és nem véletlenül tapintottak rá erre a kérdésre. Az első nagy szívdobbanásom után már automatikusan hárítani is akartam. Ez régi reflex volt, és eddig az életben maradásomat hivatott megvédelmezni.
– Áh, most lett volna pénzem rá, de végül a hallgatózás mellett döntöttem – mondtam volna. Vagy:
– Szerinted érdemes ilyesmikkel próbálkozni? Nekem a súlyemelés sokkal jobban bejött. – Újabb kamu. Nem is lett volna a legokosabb, hiszen nincs súlyemelésem. Helyette maradjunk is az új stílusnál, ami jobban bejött a csapatnak, mióta én voltam Kincaid, a frontharcos.
– Első szintű van… – Csak nem bírtam megállni, hogy ne füllentsek kicsit a valóságot illetően. Hiszen pont ezen a napon történt, hogy lopakodásom hármas szintűre fejlődött. – Sőt, igazság szerint annál még egy kicsit jobb is. – Sejtelmes mosolyom talán többet is elárult, mint amennyit szándékomban állt. Feltápászkodtam és leporoltam magam. A fa mögé léptem, aminek eddig gyökérölében ültem. Nem a másik oldalon jelentem meg. Aktiváltam lopakodásom, és ugyan ott léptem ki a fa mögül, amelyiken be is. Nyilván fényes nappal volt, így elvileg nem rejtett sok minden, másrészről a lopakodásom aktív volt, és most legalább én is ellenőrizhettem az ő szintjüket: vajon van észlelésük? És ha igen, milyen szinten állnak?
Természetesen nem akartam a szükségesnél tovább eltűnni a szemük elől, ha nem vettek volna észre. – Itt vagyok – mondanám ebben az esetben. – Nos, elég halk? – mosolyognék. Hogyne, hiszen elégedett volnék a teljesítményemmel. Nem szoktam vagánykodni és mutogatni azt, hogy mire is vagyok képes, hiszen az mindenkinek a saját, egyéni titka. Rólam csak ne tudják. Másrészről most sikerült ráharapni kicsit az ízére.

Dugig volt a fejem önmagammal. Lopakodásom magas szintjével, zajtalanságommal, és az ingerküszöböt meg sem ütő lassúságú mozdulataimmal, amellyel mégis másodpercek alatt kiléptem a fa mögül. Mérhetetlen elégedettség öntött el, hogy a rendszer nem jelezte nekik jelenlétem, nem is láttak, nem is néztek rám. Nem is a fa mögül léptem ki, hanem a felhők közül érkeztem meg hozzájuk, és arcomon gyermeki öröm mosolya ömlött szét. Mint a bújócskában, hogy most megvagytok! Ketten! Egyszerre! Ezt csinálja utánam valaki!
Örömömbe azonban nagyon hamar üröm vegyült, ahogy láttam, milyen kis keserűséget sikerült ébresztenem bennük. – Nem, tényleg nem – vallottam be a macskának. Jól látta. – Igazság szerint egy kettes szintű lopakodás is szinte teljes láthatatlanságot tud eredményezni, ha nincs észlelésetek. – Igen, próbáltam úgy terelni a tényeket, mintha lopakodásom a jelenleg elérhető legmagasabb szinten állna, és egy kisebb csodának köszönhetően nem emelkedett volna még egy szintet.
– Ez egy teszt volt – próbáltam kicsit korrigálni a dolgokat.  – Ha jól veszem ki, akkor átmentem rajta. Álom levizsgáztatott, és megfeleltem, igaz? – Így próbáltam enyhíteni a lánynak azt a megjegyzését a pet felé, hogy elvesztette ezt a csatát velem szemben. Ha nem történt csata, nincs vesztes sem.
Nem akartam nyertes lenni most, ha a továbbiakban cserébe nem számíthatok a petre vagy a lányra.
 
Némán hallgattam a macskát. Bólogattam. Még akkor is, ha a pet rajtam kívánta levezetni az előbbi helyzetből generálódott feszültséget. Nem örültem neki, de benyeltem. Vállaltam.
– Mutasd, kérlek, hogyan csináljam! – ingattam a fejem. A lopakodásom eddig is volt, hogy aktiváltam, de nem jutottam előbbre. – Honnan érzed a vadat? – kérdeztem. Pedig közben én is beaktiváltam mind az észlelésem, mind a látásom… És tényleg, mintha én is érzékelni véltem volna valamit…

A pár percnyi járás, amit a macska is említett, teljesen reálisnak tűnt. Most, hogy mondta, sorra jeleztek be a jártasságaim a vad miatt. Őszintén szólva nem is értettem, hogy eddig miért nem kapcsoltam. Fejben kezdtem mitikus képességekkel felruházni a petet, aki ha akar, másokat is varázslatos jártasságokkal ruház fel. Hát, ha így is állunk, ha nem, akkor is élni akartam az adott lehetőséggel, és ez most azt diktálta, hogy akkor vadásszunk!
A lopakodásom újra beaktiváltam, hogy olyan némán járhassak, amennyire csak tudok. Szemkontaktust kerestem Álommal, hogy éreztessem vele, ha ő jelez, akkor indulok. Számítok a segítségére! Így vágok neki a vadonnak, és hagyom csöndes magányában Chancery-t. Nem mondom, aranyos lány volt, most viszont Álom volt részemről a protezsált. Ne haragudj, Chan
A fák között haladva végre kezdek ráérezni a dolog ízére. Hogy minden jártasságom a maximum pörög, nehogy szem elől tévesszem a vadat, vagy ő meghalljon engem. Elvileg azt kéne mondanom, hogy minket, de Álom miatt nem izgulok. Megint csak tekintetemmel keresem őt, hogy további utasításokat várjak tőle. Kicsit magára hagyom őt, hogy helyettem is ő döntsön. Megvannak a saját gondolataim, de egyelőre megtartom őket magamnak: lássuk, hogy ez a macska mégis mit tudna kihozni a vadászatból, ha egy embert is mozgatnia kell. Biztosan hozzá van szokva, hasonló párost alkotnak az idomárjával, mint Shukaku és Timidius, akiknél szintén a pet az aktív fél.
Nem volt még rajtuk kívül szerencsém ilyen idomárokhoz. Alacsony szinten népszerű kaszt, de csak azért a tévhitért, mert hiszik, hogy a pet majd harcol a főkarakter helyett. Aztán később jön a sírás, amikor egy nagyobb mobáradat törli a petet a rendszerből, és ott marad az idomár, mint… Nah, mint micsoda? Mint magányos harcos. És innentől kezdve borul is a bili.

Próbáltam kizárni ezt a sok negatív emléket a fejemből, és egyelőre csak a szarvasra koncentrálni. Hiszen… ha jól láttam, éppen azt próbáltuk becserkészni.

Nagyon furcsa élmény volt egy macskával szinkronban mozogni. Pedig még ha ismertségünk átmeneti is volt, valahogy pont úgy sikerült összehangolni a mozdulatainkat, hogy egyszerre léptünk előre, és ha a vad felénk is nézett, egyszerre dermedtünk mozdulatlanná. Talán nem voltak olyan jók a vadászösztöneim, mint Álomnak, de nekem olyan szintű volt a lopakodásom, hogy ez átsegített a nehézségeken.
 
Alig emlékeztem az utolsó méterekre és szívdobbanásokra – amúgy is szapora egymásutánban követték egymást a végére, és azt vettem észre, hogy én meg közben ordítok –, ahogy rávetettem magam a vadra, hogy belekapaszkodva, Álommal a másik oldalán, a szügye felett marjak bele a kardommal sután suhintva, hiszen sohasem használtam még vadászatra a fegyvert, így féltem, hogy esetleg úgy terítem le vele a nagytestű vadat, hogy a húsa is bánja, de egyelőre nem bántam volna én már semmit, csak lettünk volna túl rajta, mert jobban izgultam már, mint az első farmolásomon nerve-gearrel a fejemen, de ahogy azon, úgy reméltem, hogy ezen is túl leszek, már csak percek kérdése, ahogy a vad elpixeleződik, ez a nagy testű jószág, és már ott is lesz előttünk a szerzett hús, hogy azt már csak invertry-ba kelljen tenni, de előtte még le kell terítenünk ezt a hatalmas testet, de már éreztem is, ahogy a súlyunk alatt megadja magát a súlya, és omlik össze, és már láttam is, hogy villannak fel az első pixelek, majd nagy fénytiráda közepette ott is volt már előttünk a kész hús.
 
Huh. Ez kemény szülés volt.
– Köszönöm! – mondtam Álomnak. Nem is tudtam, hogy ketten fogjuk leteríteni. Egy pettel. Macskával.
– Megtartod? – lestem felé elgondolkozva.

Ha előbb is láttam, hogy Chan időközben hozzánk hasonlóan szintúgy sikeres vadászaton van, mint ahogy azt Álom észrevette volna, biztos csak azért volt, mert magasságomból adódóan nagyobb betekintést kapok a világról, mint ő. Mire a lányhoz értünk, már ott is volt előttünk a finom, gőzölgő hússzelet. Nyami!
– A szarvast megtartjuk egy másik alkalomra, és most akkor a kacsa legyen a fő menü – határoztam. Egyáltalán nem kívántam kihagyni ezt a remek alkalmat arra, hogy jól megtömjem a hasam, és az igazat megvallva egy terv is kezdett körvonalazódni a fejemben arról, hogy milyen további alkalom ünnepi ebédje lesz a szarvashús majd. Fura volt olyasmiben gondolkozni, mint ami hang azt mondta bennem, hogy ez egy remek ötlet… És csak pironkodva mertem remélni, hogy Álom sem olvas a fejemben.
– Álom hallja is a gondolataimat, vagy a kimondott szavakra válaszol így? – tettem fel az engem foglalkoztató kérdést.

A vacsora többi része nyugodtan telt, ha engem kérdezel. Jobban respektálom a csendes étkezéseket, könnyebb úgy az emésztés. És egyébként sem mindig kell beszélgetni ahhoz, hogy az ember úgy érezze, nincs egyedül. Biztos voltam benne, hogy ezzel egy idomár főleg mindi tisztában is van.
– Hálás vagyok érte, rendkívül finom volt. Nem is tudom, mikor ettem utoljára ilyen jó ízű szarvast! – mondtam néhány üres közhelyet, de reméltem, hogy azért az arcomon látszik, hogy ezek nem szimpla fals dumák. Tényleg nagyon finom volt az étel!
– Álom, fejlődjön sokat a vadászatod, nyüstöld ezért Chant, mert ha legközelebb találkozunk, már én fogok mutatni néhány fogást! – mosolyogtam a macskára. Nagyon sokat tanultam most tőle, és nem akartam ezen a szinten „megragadni”.
– Köszönök mindent! – búcsúztam.

//Köszönöm a játékot, nagyon jó volt! És még folytatódik! //