Mezőség #1

Halk dallamok hagyják el a számat. Hangomat messzire viszi a szél, miközben tekintetem üresen mereng. A fa ágain átfújó szél lágyan megrengeti a leveket, melyek leszakadnak még ettől a gyenge fuvallattól is. Halk dallamok kísérik búcsúzóul a barna leveleket, melyeket máris lehulltak a föld felé. Ilyen az élet. Míg életünk zölddel nincs mi megtörjön minket, ám elég egy kis letörtség, és a szél máris hurrikánnak tűnik. Persze én nem törtem le… nem az már nem illene erre az állapotra. Üresnek éreztem magamat. Teljesen elveszett voltam. Egy fától elszakadt levél, mely arra száll, amely a szél fújja. Engem a szél egy fáig vezetett… egy fáig, mely jelentette nekem az életet, és a halált. Egy fáig, amellyel kezdődött minden… és talán véget is ér majd. Fogalmam sincs, hogy hogyan jutottam fel a fára… vagy, hogy mennyi ideje lehetek itt. Szinte éveknek tűnt, de nagyjából talán csak 2-3 napja lehetek itt fent. Testem nehéz volt… nem mozdultam, de nem is akartam. Úgy érzetem, ha megmozdulok, összetörök… és ekkor tényleg feltámadt a szél. Szinte fel sem tűnik, ahogy dőlök el. Szemem továbbra is a naplementébe mered csodálva milyen szép és tiszta… majd végül a testem felfogja, hogy megbillent, de nem teszek ellene. A naplemente eltűnik az egyre magasabbra törő fák ágai elől, és mintha csak összemennék a fa teteje, ami eddig egy karnyújtásnyira volt, most egyre távolodott. Tudtam, hogy zuhanok… de nyugodt voltam. Csak egy dologban reménykedtem. Hogy nem fogok többé semmilyen fájdalmat érezni. Tompa ütések, ahogy az ágaknak csapódok, majd megpillantom a földet, amikor fordulok, ám egy újabb ág ismét a hátamra fordít…. végül eljött a várva vár becsapódás, még éreztem, mintha valami puhára ráestem volna,  ám egy pillanattal később minden elsötétült.

Még érzem egy pár pillanat erejéig a süvítő szél hidegét, illetve szelén süvítő dallamát, majd egy tompa puffanás, és semmi. Nem érzek fájdalmat. Itt senki sem érez. De vajon elért engem a végzet? Vajon hátba szúrt a vén Kaszás? Ha igen akkor kihúzhatná már a pengét a hátamból, mert már kezd kényelmetlen lenni. És ekkor a kéz, ami a hátamat nyomta arrébb lökött. Kinyitom a szemeimet, és csak a földet látom magam előtt. Feltolva magam, és sarkamra rogyva magam elé bámultam. Nem haltam meg. Túléltem. Az életsávom még a felét sem érte el. Ekkor egy hang éri el a tudatomat. Egy ismerős hang, de az arc nem ugrik be, én meg túl gyengének éreztem ahhoz, hogy felnézzek. Végig hallgatom a leszidást, és fegyelmezést, de nem szóltam semmit. Nem néztem fel. a földet néztem továbbra is, üres, üveges szemmel. A lány köszön. Lábaimat a magam elé tornászva átölelem, és ritmikusan hintázva néztem tovább a földet, államat a térdemen pihentetve. Végül megszólalok, bár hangom gyenge volt, és megtört. Hallani lehetett belőle a bánatot, és a fájdalmat.
- Számomra már nem fontos a jövő. Ha meghalok, hát meghalok… nincs semmi örömöm már az életben… és nem is akarok többet… - majd az ölembe nézve, szinte némán azt motyogtam – mert a végén még azok is eltűnnének mellőlem.
Halk patadobogások lesznek hallhatóak, és az egyik fa mögül Tűzrózsa lépkedett előre szomorkás arccal, majd megpillantja a lányékat. Szo felébiccent, majd odalépked vezér mellé, és bocsánatkérően néz rá.
~ Bocsássatok meg a Gazda miatt. Nem érzi túlontúl jó hangulatban magát. Érzelmi gondokkal küzd. Kérlek, add át ezt a Gazdádnak is, engem emberek nem hallanak, mert nem ismerem a nyelvezetüket. – kéri Vezért Tűzrózsa tőle furcsa módon teljesen nyugodt, kérlelő hangon.

Nem vágtak szavamba. Végighallgatott, és ott is maradt, nem pedig otthagyott a saját gondolataimmal. Végül ismét meghallom a hangját, és szinte semmit nem változott ugyanolyan egykedvű, és nyugodt hangvitelnek tűnt. Kérdezett. Majd megint. És szinte már nem lehetett visszafogni. Végül felém nyújtotta a kezét. Bár ez csak akkor tűnt fel, amikor már nagyon közel járt a kezemhez. Elengedtem a térdemet, és hagytam, hogy felsegítsen, de alig álltam fel, máris az egyik fához sétálok, és egy könnyed mozdulattal feltornászom az egyik ágra magam, és ráülök rá, úgy háttal nekidőlök a fának, de arccal a lány felé nézek. Rémlett valami a lányról, de nem ismertem fel. Túl tompa vagyok hozzá. És jött a kérdés.
- Elhagytak… mindig elhagynak. – mondom, majd szememet az ágra vezetem vissza, és nem szólok többet.
Mindenesetre a lány nem hagyta ennyibe. Bár arcom még mindig az ág felé néz, szemem a lány felé vándorol, bár a szög miatt, csak a lábáig látok el. Nem értettem egyet a szavaival. Én nem szoktam elhagyni az embereket, akár a végtelenségig mellettük maradok, ha kell, de nem akartam közbe szólni. Ő is meghallgatott, én is megfogom, még ha nem is lesz hangulatom válaszolni. Azonban arcom egy pillanatra szinte kővé dermed, és tekintetem sem vándorol sehova. Végül elkomorodok. Szinte látni lehet, ahogy fejemben megfordulnak a sötét gondolatok, és arcomra is kiúsznak. Végül öklömmel, egy dühödt szitokkal kísérve belecsapok a fa törzsébe.
- Még hogy a halál olyan csodálatos? A nagy francokat! – kiáltom felindultan – Semmi csodálat nincs benne! Láttam, ahogy nevelő anyámat és apámat fejbe lövik, és a vérük és az agycafataik szétfröccsen a betonon. Láttam, ahogy az élet kihuny a szemükből. Tudod mit láttam? Félelmet! Félelmet és zavarodottságot! – szinte fel sem tűnt, de hangomba belemászott a bánat, és néha egy-egy szippantás szakította meg – Nem akartak meghalni… élni akartak! 15 vagy 16 éves lehettem akkor… a Sao megjelenéséig erdőkben éltem, és nap, mint nap öltem az állatokat, egyikük sem volt boldog a végtől, csak elnyelte őket a végtelen üresség. A sao-ba kerülés után meg nagy hír várt. – mondtam színpadiasnak próbált beállított hangsúllyal, mozdulatokkal „színesíteni” a nagy hír szakaszt – Van egy bátyám. 18 évet leéltem, hogy nem is ismertem, sőt mint kiderült a vérszerinti anyámról és apámról sem tudok az égadta, de világon semmiről! Élnek, halnak, egyáltalán keresnek még? Kit érdekel. A bátyámat és nagymamámat megölte ez a rohadt játék. – szemem sarkából egy könny csordult ki – Yuichi azt ígérte örökökre mellettem marad…. azt mondta feleségül vesz, ha kiértünk… mindenemet felajánlottam neki…  nemrégiben mégis… úgy döntött mindennek vége… Énnekem…. ebből már elegem van!
Egy újabb ideges csapás, majd szinte az Akrobatiám legjobb kihasználtságával szinte felszökkenek az ágról, és ideges mozgással, már zokogva törtem egyre feljebb és feljebb… meg is feledkeztem mindenről… a lányról is.

Alig értem feljebb egy fában lévő kis apró lény dugta ki a fejét álmosan, hogy megnézze mi keltette fel. Ekkor találta magát szembe velem, ám mielőtt visszabújhatott volna egy hatalmas ütéssel kiütöttem a lény az odúból.
- Tűnj az utamból! - kiáltom közben.
A kis lény meg nagyot nyekkenve esett a földre, majd egy pillanattal később el is pixeleződött, én meg csak viharoztam fel tovább.

// rip: Szőrös Manó //

Hiába hallottam Szophie szavait, alig jutottak el az agyamig. Hiába is ért el pár, mert nem hittem a lány szavainak komolyságában… ez csak vicc… ezt nem gondolhatja komolyan. Ilyent nem gondolhat senki sem komolyan. Még ő sem. Ilyen nincs. Ha tényleg biztos a szavaiban nem érez már semmi. Az égvilágon semmit. De az… nem jó. Kezeim megállnak, mielőtt újabb faágat keresnék, és nem mászok tovább. A Manó után nézek, ami nemrég löktem le. Vajon meghalt az eséstől? Vajon van családja? És vajon megsiratják? Vagy legalább elbúcsúznak tőle? Miért ütöttem le… lehet most végeztem ki egy manó család pénzkereső családfőjét… Így a felesége, és a gyerekei szépen lassan az éhhalál közelébe fognak jutni… ha meghalnak, akkor az ő halálukat is én okozom…. nem közvetlenül, de én fogom… Bár mondjuk a SAO-ban nincs étel szükséglet, vagyis hogy pontosabb legyek éhség. Így az éhhalál kilőve, de akkor is szomorúak lehetnek… Végül kezeim nem felfele, hanem lefele tapogatóznak, én meg szomorú tekintettel vánszorgok vissza a lyukhoz. Ahogy leérek, és benézek csak egy ürességet látok. Egy teljességgel hétköznapi üreg volt. Végül is logikus. Ez csak egy mob, amit arra készítettek, hogy levadásszák… viszont kicsit félre értelmeztem dolgokat… jó nem félre… teljesen hülyeség volt minden, amit elképzeltem. Egyszerűen nem is értem, hogy juthatott az eszembe ez a bolond gondolatmenet. Viszont legalább megállított. És ha már idáig lemásztam, akkor lemászok már az aljáig. Ha Szophie ott volt még, csak állok egy darabig, és szomorú tekintettel néztem rá. Bár szomorú voltam, gondolataim most kivételesen nem Yuin járt. Hanem Szophien. Nézem még egy darabig, majd előreszökkenek, és átölelve, magamhoz szorítom. Lehet, hogy hülyének fog nézni, de nem érdekel… Lehet, hogy szüksége van egy barátságos, meleg ölelésre….
- Nem kell komorságba élned, ez nem te vagy! – mondom halkan – Az élet fájdalmas… ez igaz… de ha nem leszel szomorú, bánatos, vagy mérges elveszted azt, aki valójában vagy. Egy kedves, falánk lány…