Re: Mezőség #1

by **Shukaku** Hétf. Ápr. 11 2016, 09:02

Timidus elgondolkodott egy pillanatra, majd megrázta a fejét.
-Kutyából nem lesz szalonna. Így helyes. És ennek ismerem a jelentését, olvastam a könyvben, amit Shu adott nekem karácsonyra. Az emberi kifejezések pedig sokszor értelmetlenek, és kódoltak. Csak azok érthetik, akikkel megosztják a jelentését. Sokszor nehéz kikövetkeztetni, hogy mit értenek szó szerint, és mit értenek átvitt értelemben. A csalán pedig...
Ismét elgondolkodott, de megint csak fejrázás következett.
-Abból kiindulva, hogy Enheriel frontharcos, Snowcat pedig nem, Enheriel magasabb szintű lehet, több életponttal rendelkezhet, így nem logikus, hogy a kisebbet engedje előre. Persze eleve annak semmi értelme nincsen, hogy csalánba gázoljanak, amennyiben azt meg lehet kerülni, vagy a te segítségeddel átrepülhettek volna felette. Nem győztél meg arról, hogy Snowcat nem veszélyes. Minimum önveszélyes. Jól teszed, hogy a felügyeleted alatt tartod.
Nem zavartatta magát, csak bólintott, és engedte, hogy a másik pet azt tegye, amit csak szeretne. Nem ő fog megsértődni azon, hogy valaki megszakítja a beszélgetést. Ezalatt Shu csak bámult maga elé, ám a példaképnél már egy kis mosoly volt az arcán, bár kivárta, hogy végigmondd, amit szeretnél.
-Nem okoztál csalódást, ne aggódj. Vagyis... jó lett volna, ha van válaszod, de nem haragszom, vagy ilyesmi. De... tudom, hogy akik felelőtlen ígéreteket tesznek, azokban igenis lehet csalódni. Tudod... voltak olyanok, akik megígérték, hogy mellettem maradnak. megígérték, hogy megvédenek. Sőt, valaki még azt is mondta, hogy kint is velem lesz... persze egyikük sem tudta betartani az ígéretét... csak Timi. Ő még mindig itt van... szóval nekem ő a példaképem. Mindig igazat mond, mellettem marad akkor is, ha az neki nem olyan jó... például halálra unja magát a vásárláskor, de mégis ott van mellettem. Tényleg... neked ki a példaképed?

by **Enheriel** Vas. Május 08 2016, 12:02

Istenem, hogy nem érti Timidus… Nem is csoda, hogy Shu-nak alig vannak barátai… Mégis ki barátkozna olyan idomárral, akinek a petje minden sarokban ellenséget lát, aki meg akarja ölni a társát, s ezért még véletlenül se lehet egy privát perce se a lánynak? Apropó, ami mozgott a bokorban, az csak egy menyét volt, amit aztán elengedtem. Közben Snowcat is a közelben van, s figyeli, mit csinál Shu meg Timidus. Tudtam, hogy nem bízik meg bennük, főleg azok után, hogy kijelentette, hogy a Frontosok nyugodtan a Sayonarára bízhatják a bossokat, úgyis csak az itemekre hajtanak, nem pedig azért, hogy kijussanak, amit szerinte senki nem akar. Miért nem lepődnék meg, ha hirtelen idejönne valami bírósághoz hasonló céh, s letartóztatná Shu-t valami olyasmiért, hogy „szabotálja a frontosokat”, vagy az „újságával rémhíreket terjeszt a Frontról, hogy minél több ellenségük legyen”, vagy valami hasonlóért.

- Nekem? Hát… Olyanom nincsen… A vérszerinti szüleim legalábbis nem arra valók… - nem akarom mondani neki, hogy azért, mert legfeljebb azt tanultam volna el tőlük, hogy bánjak embertelen módon a saját gyerekemmel, olyan okokból, hogy például miatta nem lettem híres meg gazdag… Közben néha elnézek Villámlásék felé, hogy még megvannak-e, bár tudom, hogy tudnak vigyázni magukra. De jól látom, hogy Snowcat is ott van a közelben bokornak álcázva magát? O.o Óh, ennyire aggódik talán értem? De aranyos… Igaz, hogy tudok magamra vigyázni, de attól még szép dolog tőle, hogy aggódik értem. ^^ Vajon hozta Reginát is? ^^ Jaj, de butus vagyok, őt azonnal kiszúrnám a szép, fehér bundája miatt. ^^’

by **Shukaku** Vas. Május 08 2016, 12:20

Timi jó ideig figyeli az arcodat, merev, fürkésző tekintettel, mintha a lelkedbe akarna belelátni, majd körülbelül fél percnyi ilyen vizslatás után szólal meg.
-Az emberek jelzéseit, mondatait talán nem értem minden alkalommal, így szükségem van a magyarázatokra és segítségre. Hozzád azonban közelebb áll az én fajom, mint az emberek faja.
Egy kis szünetet tart, hogy értelmezhesd a mondatot. Gondolatot olvasni persze nem tud, csak azt nyugtázza, hogy a válasza rossz véleményt váltott ki belőled, amit nem mondasz el neki, de semmi többet. Nem tudja meghatározni a témát, és azt sem tudja, hogy melyik résznél húztad el jobban a csőröd, hiszen azért a griff és a sárkány két külön faj. Mivel én azonban tudok gondolatot olvasni, megjegyzem, hogy elég fura, hogy akkor említed meg azt, hogy Timi nem hagyja kettesben az idomárt, hogy az idomár éppen kettesbe van hagyva a te idomároddal.
-Shu és Enheriel egyre inkább jóban vannak. A lány békülni akar. Nem szeretném, ha ezt elrontanád nekik, így amennyiben valami problémád van, azt most megbeszélhetjük. Szívesen válaszolok akármilyen felmerülő kérdésedre.
Shu ezalatt szomorú képet vág, és kicsit megvakarja a tarkóját. Nem nagyon tudja, hogy feszegesse-e a témát, jót tesz-e neked, ha tovább beszélgettek erről, de mivel segíteni szeretne, ezért úgy dönt, hogy még egy picit próbálkozik.
-Izé... itt bent azért mégis céhvezér vagy. A tagok közül nincsenek olyanok, akire büszke vagy? Aki mondjuk felnéz rád? Rengeteg mindent elértél, és tudom, hogy milyen nehéz összetartani egy céhet. Akár... lehetnél te magad a saját példaképed is, ha nincs senki itt bent.

by **Enheriel** Szer. Júl. 20 2016, 16:46

- Hogy mi a bajom? Az, hogy egyszer te meg Shu, szerintem a te akaratodat teljesítve már hátba szúrtátok Enhit, s nekem nem kell az, hogy megint elérjétek, hogy barátnak tartson titeket, hogy esetleg megint hátba szúrjátok csak mert frontos. A frontosoknak van elég bajuk a ti cselekedeteitekkel együtt, pl a burok ár megnövelése. Persze, most biztos azt mondod, hogy jaj, az az 500 semmiség. Csak arra nem gondolsz, hogy mi van, ha a feltalálója gondol egyet, s minden hónapba megemeli az árat addig, amíg senki nem tudja már megvenni, s majd az alternatíva se lesz már elég - tessék, megmondtam, mi bajom Timidussal. Nehogy azt higgye, hogy hazudni fogok neki, csak mert szerinte a petek tökéletesek. Nagyon nem azok, még ő sem, akármennyire azt hiszi. Egy programban is benne lehet a hiba.

- Hát… Snowcat-re mondhatom, hogy büszke vagyok… Ő mindig mellettem és a céhem mellett maradt, akármi történt, s egyszer se gondolt arra, hogy ő is kiszáll, s keres másik céhet. De olyanról nem tudok, aki felnézne rám… Nem vagyok olyan nagy dolgokat meg tévő, mint mondjuk Hinari vagy Anat… - valóban úgy érzem, hogy nem tettem semmi olyan nagydolgot, ami miatt más felnézne rám. Sőt, most is úgy érzem, hogy mindenki lenéz engem, mint régen is. Persze ez nem mindenkire igaz, de van, aki leszól, hogy milyen kretén vagyok az idomár kaszttal, vagy milyen ronda a ruhám, vagy hogy csoda, hogy még élek, amilyen gyenge vagyok. De szerencsére ott vannak mellettem az olyanok, mint Villámlás meg Snowcat. ^^

by **Shukaku** Szer. Júl. 20 2016, 17:20

-Hátba szúrtuk? Hogyan? Mikor? Mivel?
Timinek halvány fogalma sem volt arról, hogy mire is gondolsz, és főleg nem azzal kapcsolatban, hogy azért szúrták volna hátba, mert frontos. Enheriel egy jó ideje már nem is frontos, így ennek az egész mondatnak vagy semmi értelme nem volt, vagy Villámlás valami olyasmi miatt haragszik, ami nagyon nagyon régen történt. Hogyan haragudhat még akkor is, amikor a lányok láthatóan jóban vannak? Egy petnek az lenne a feladata Timi szerint, hogy minden tekintetben az idomár boldogságát figyelje, és Enheriel úgy tűnik most örömmel tölti az időt Shuval. Hol van akkor a probléma? Felidézte az eddigi eseményeket, de nem talált semmit, amit szerinte megalapozottan vélhetnél hátba szúrásnak, főleg olyat nem, amit az ő akaratát teljesítve tekinthetnél hátba szúrásnak, így hát rákérdezett ismét.
-Elmondod nekem, hogy pontosan mire gondolsz?
A Burok árának megnövekedése is egy nagyon régi dolog, és azóta semmit nem növekedett, ezen felül pedig van a Burkot helyettesítő kristály is, amelyhez mindössze egyetlen Lávatulipán szükségeltetik, szóval ez a kifakadás is érthetetlen.
-Mit értesz a mi cselekedeteink alatt? És nem, nem gondolok arra, hogy ötszáz arany semmiség lenne. Arra viszont igen, hogy a nagy céhek bankjában van annyi pénz, hogy ezt állhatja mindenkinek, és ha a Burok árának emelkedésétől tartanának, akkor felvásárolnának egy biztonsági készletet. Az, hogy ezt nem teszik azt jelenti, hogy nem tartanak ettől. Emellett kérdésedre kérdéssel válaszolva, soha nem értettem, hogy a frontosok miért nem fognak össze, és kényszerítik Yoshiagát arra, hogy ingyen gyártson nekik Burkot. Ha szerintük több ezer ember élete a tét, akkor számomra ez elfogadható alternatíva lenne.
Ezalatt, amíg Timi értetlenkedett, és próbálta megtalálni a közös hangot, Shu mosolyogva hallgatta a bájos ömlengést, és helyeslően bólogatott.
-Nagy szerencséd van azzal a fiúval. Mégis hogyan találkoztatok? Biztos érdekes történet az is. És... ne hidd, hogy nem tettél semmit. Én például felnézek rád. Te például képes voltál félretenni a buta előítéleteket és a gyűlöletet, meghallgatni engem is, és nem pedig csak csúnyákat gondolni, és meg se hallgatni a másikat. Ez egy nagyon nagy dolog, Enhi, és büszke lehetsz magadra.

by **Enheriel** Vas. Jan. 15 2017, 12:02

//bocsi a késést, sok volt a dolgom ^^"

- Mert az olyanok, mint te, tesznek róla, hogy ne bízzanak meg egymásba – feleltem neki – elvárod tőlük, hogy bízzanak egymásba, s fogjanak igenis össze, de közben széthúzod őket valamivel, hogy nyugodtan azt mondjad róluk, hogy csak magukkal foglalkoznak. Addig csinálod, amíg egy őrült akcióba nem lép, s meg nem öli a frontosokat. Bár nem hinném, hogy téged annyira érdekelne, hogy mi lesz a frontosokkal akkor.
Kimondtam, mi a véleményem róla. Nekem jól esett, Timidus meg úgy is elkezdi, hogy beképzelem ezt csak, pedig eddig nem túl sokat segített a frontosoknak az előrehaladásba.

- Hát... elvileg egy másik fiú lett volna, de Snowcat nem hagyta, hogy elcsábítson, s küzdött értem… A fiú egy másik lányhoz ment, de nem bánom… - pirultam kicsit, miközben úgy döntöttem, hogy kivetem én is a horgot egy kis kukoricával. Nem tudtam, hogy mennyire szeretik a halacskák, de azért kipróbálom, más nem másik csalit használok.
- Köszönöm… - kicsit zavarban jöttem attól, amit Shu mondott. De észrevettem valamit, ami kíváncsivá tett:
- Hogy tudsz egyszerre két halat kifogni? - Valami képesség lenne, vagy valami bónusz, amit be lehet szerezni? Nem túl erős kicsit, ha képesség? Tényleg, vajon Kayaba számára milyen képesség lehet a túl erős, amit be kell tiltania?Van egyáltalán olyan? Ahogy gondolkodtam, valami cibálni kezdte a damilt. Kapás van! Valami mégis szereti a kukoricát! Remélem valami olyan, amiből főzhetek a kis kedveskémnek! ^^
- Elnézést! - szóltam gyorsan, s megpróbáltam kifogni, bármi is legyen az, majd némi erőlködéssel sikerült kirántanom a fogást, ami nem volt más, mint egy...

//Keszeg//

by **Shukaku** Kedd Jan. 17 2017, 14:44

Timidus ritkán mosolyog, most azonban lehunyt szemmel, fejét mellsőin nyugtatva hallgatja végig pettársa kifakadását. Látott és hallott már hasonlót, de általában az emberektől, vagy a fiatal petektől, nem pedig egy olyan sokat látott lénytől, mint akivel jelenleg beszél. A pet meg sem hallgatja azt, amit ő mond, legalább is a válaszait nem, hiszen csak az utolsó pár mondatra reagált, arra is csak vagdalkozással.
-Nem várok el tőlük semmit, így azonban eredményesebbek lehetnének. Mivel tudnám őket széthúzni? Egy jó csapatot nem tudnék meggyengíteni, akkor sem, ha ez lenne a szándékom. Ugyanúgy nem, ahogy köztem és Shu között sincs viszálykodás. Az őrültek felett pedig nincs hatalmam. Az őrültek nem közülünk, hanem az emberek közül kerülnek ki. Ők a saját maguk legnagyobb ellenségei.
A sárkány úgy dönt, hogy kérdésre ismét kérdéssel illik válaszolni, hiszen bizonygatnia semmit nem szükséges. Azt azonban tudni szeretné, hogy a másik honnan szedi ezt a sok butaságot, amit most elregélt. Nyugodt hangon teszi fel a következő kérdését, türelmesen, mint mindig.
-Elmondod nekem kérlek, hogy milyen bizonyítékokra alapozod az előbbi kijelentéseidet? Mit tettem azért, hogy így vélekedj rólam? Ha csak nem szóbeszédekre építesz, bizonyára meg tudod indokolni.
Ezalatt Shu egyre jobban belemerül Enhi történetébe, és egyre inkább irigykedik a kettejük meseszerű kapcsolatára, aminek hangot is ad.
-Hú! Ez olyan, mint a lovagos meg királylányos mesékben! Ha nem itt történne, el sem hinném!
És valóban, az ilyen csodás szerelmeket és történeteket is a világ csodájának tulajdonítja. Az, hogy ebből hogyan jutnak el Enhi kérdéséhez, az kissé furcsa a számára, ám szívesen megválaszolja.
-Oh, ez nem nagy dolog, te is megteheted, csak szerencse kérdése. A világ bizonyos időközönként enged halat a horgodra. Ezt már megfigyeltük Timivel, mértük. Persze nem úgy, hogy mindig két perc, mert az túlságosan méricskélt lenne, de két óra alatt mindenki nagyjából ugyanannyi halat foghat. Amíg te kifogtál egyet-egyet külön-külön, addig nekem most így sikerült. Ha elég sokat horgászol, neked is biztosan lesznek majd ilyen véletlenek.

by **Szophie** Vas. Júl. 16 2017, 21:04

Ai-chan

Ültem a mező közepén, kezemet farkasom fején nyugtattam, mélyen a szőrmébe bújtatva ujjaimat. A szél enyhén hátrafelé fújta hajamat és a szőrt, az időjárás éppen kellemes volt az ücsörgésre, a gondolkodásra és a várakozásra.
Farkasom szeme csukva volt, de füleit hegyezte az ezernyi hang irányába, melyeknek befogadására ő képes volt, én annál kevésbé. Én csak a kabócák halk zizegését hallottam és a fű susogását magunk körül, ámbár tudtam jól, rengeteg állat lakozik a magas fűben körülöttünk, csupán meg kéne kicsit erőltetnem magam, és elkapnom párat, és máris újabbakkal gazdagodna a készletem. Ám én most nem voltam olyan lelkiállapotomban, farkasom pedig lassan hasonlóvá vált érett társaihoz, nem szeretett fölöslegesen futkározni, nem szeretett bugyuta köröket tenni, ha nekem nem volt kedvem, hát feküdt, és elmélkedett, hogy min, azt csak egy farkas tudná megmondni. Talán a szabadságon, talán a falkán, talán az erőn, melyet mindig oly szorgosan kergetett, azon, hogy ő akar lenni a falkavezér, azon, miképp érhetné el eme címet.
Nekem más gondolatokkal volt tele a fejem. Ezen a napon ugyanis elhatároztam, hogy ideje előrébb lépni egy lépcsőfokot. Nyitni egy kicsit, avagy nagyot, ki hogy látja, hisz bizonyos szinten kicsi, mégis, ez az első lépés, ez a legnagyobb. Persze, nem gondoltam, hogy rögtön a közepébe kéne ugranom, és egy olyan kaliberű ismerőst felkeresnem, mint mondjuk Hinari, ahhoz még nem emlékeztem eléggé jól arra, ki is voltam, ahhoz még fel kellett fedeznem kicsit újra a világot.. Ahhoz még szükségem volt a bátorságomra, hogy azok elé álljak, akiket annyira szerettem. Nem akartam elveszíteni őket. Nem akartam, hogy most, ha újra megnyitom a kapcsolataimat, már más legyen minden. És legfőkébb, nem akartam máshogy érezni, mint legutóbb. Vissza akartam kapni azokat a jó érzéseket. Leo azt mondta, ez nagyon fontos, csak a jót, és elfelejteni minden hülye rossz gondolatomat. Persze, most nem is tűnt olyan rossznak már egyik sem. A börtön után az emberben sok minden átértékelődik. Ott a kinti rossz csak silány hisztérikának tűnik. Ott megtanulja az ember, mi is az igazi fájdalom és rossz. Megtanulja, hogyan kell túllépni dolgokon, és nem belesüllyedni, hogyan kell csak élvezni az életet, és annyi rémség között is megtalálni a szépet és boldogságot.
Na igen, és a sok rossz közül, természetesen, épp a legrosszabb maradt csak meg nekem, ez az idegesítő Leo. Ámbár nem panaszkodhatok, elég jó tanácsokkal lát el, bizonyos szinten még jól is jártam vele, hogy mellém csapódott, habár ő is velem, hisz annyiszor megmentettük a szaros valagát. Van mit megköszönnie.
Szóval írtam egy üzenetet Ai-channak, egészen egyszerűen csak annyit, hogy találkozni akarok, a helyet, ahol éppen ültem, és az időpontot, amitől már csak percek választottak el. Nagyot sóhajtottam, és vártam. Nem tudtam eldönteni, mit is várhatok a találkozástól. Izgatott voltam.

by **RenAi** Vas. Júl. 16 2017, 21:25

Egy csilingelés ébresztett ki a gondolataimból. Épp leadtam egy küldetést, aminek az aranyából, kicsit be akartam újítani a ruhatáramat. Maga a jelzés nem ért váratlanul, de a név amit olvastam egy pillanat alatt meredtem le. A legfurcsább érzés lett urrá rajtam, hisz borzasztóan örültem neki, hihetetlenül és ha... nem lennék bűnös, biztos a nyakába is ugranék, de ezt az érzést megkeserítette a tudat, a gondolat... amit tettem. Nem kerestem mentséget, sem pedig kifogást, hisz én is épp olyan bűnös és hibás vagyok, mint Tachi. Mit várhattam ettől a találkozástól? Igazság szerint még azzal is nyerek, ha elhord mindenféle szakadt ribancnak... Valamint reménykedni sem mertem abban, hogy... meg tudna nekem bocsájtani, rettegtem attól is, hogy talán én voltam az utolsó csepp... ahhoz, hogy börtönbe kerüljön. Remegni kezdtem a félelemtől, rettegtem magamtól, be voltam tojva Szophietől is, és az igazságtól... ettől az egésztől, amitől nem kívántam megszabadulni, bár kívánhattam volna, hogy legyen már végre vége, felejthessem el teljesen... De nem, ezt magamon fogom hordozni, mint tanulság, mint bűnhődés. Fogalmam sem volt, mit fogok neki mondai, vagy egyáltalán mit mondhatnék... vagy volna-e jogom bármit is... De az nem volt kérdéses, hogy nem jelenek meg. Gondolkodás nélkül használtam a képességem, amihez csupán a nevét kellett kimondanom, és már oda is teleportáltam a lány mellé, úgy két méteres körzetébe.
- Ne, ijedjetek meg. - Ekkor villant, be... hogy válaszolni is elfelejtettem a pm-ére, de miért is tettem volna, hisz itt vagyok..
A kezeimet megadóan a vállaim elé emeltem, egy pillanatig megszeppenve, hisz... ekkor jutott csak eszembe, hogy ez meglepetésként érheti őket, hisz azóta ez egy új képesség... Milyen rég is volt... Amikor megpillantottam, még mindig le voltam kissé sápadva, de láthatta rajtam a megbánást, hisz a szemébe sem mertem nézni, még köszönni is elfelejtettem... Csak csendben álltam, miután észrevettek, leengedtem a kezeim, és Szophie mellé ültem, de úgy... hogy simán elfért volna közöttünk még valaki. Féltem a lánytól, a haragjától... és mindattól amit tettem. Leültem, és a tenyeremet, a szoknyámba töröltem, majd feszengve kapaszkodtam bele két oldalt a végébe. Nem mertem ránézni, nem tudtam megszólalni, attól tartottam bármelyik percbe elbőgöm magam... De... még én bőgnék? Na neem.... Nem én jártam a legrosszabbul...

by **Szophie** Hétf. Júl. 17 2017, 12:53

A másorperc tört része alatt történt minden. Farkasom morogva pattant fel helyéről, és vicsorítva meredt mögénk. Azonnal megfordultam, amilyen gyorsan csak gyorsaságpontjaim engedték. Elsőre úgy tűnt, vibráló színes levegőt látok, de mire még egyet pislogtam, a színek összeálltak formává, egy ember formájává. Börtön tapasztalt emberként egy pillanatig sem gondolkodtunk, idomárpálcám már rég markomban szorítottam, ámbár nem támadtam, sokkal inkább védekező pozícióba helyezkedtem, és távolságot tartottam. Farkasom lábai már hajlítva voltak, és ugrásra készen vicsorgott ellenfelünkre. Ám mindez, bizony, csupán csak egy pillanatig tartott mindössze, mígnem mindketten rájöttünk, hogy aki előttünk áll, nem valami amorf szörny, nem valami gyilkos ellenfél, csupán csak az a személy, akit vártunk. Bevallom őszintén, ennél sokkal hangosabb és távolabbi megjelenésére számítottam. Valahogy úgy képzeltem, hogy boldogan mosolyogva fut felénk integetve.
- Ahh szia. - sóhajtottam mélyet, és leeresztettem vállaimat nyugalmi pozícióba. - Ne haragudj, ha megijesztettünk, azt hittük, ellenség. - könnyedén rámosolyogtam, és már készültem volna a nagy ölelésre, de valami furcsa volt. Valami nem volt elég fesztelen, valami zavart éreztem rajta, és ez visszatartott. Egy pillanatra átfutott rajtam a hideg, keserű félelem. Félelem attól, hogy megváltozott a viszonyunk, és már nem kedvel. Nem volna csoda, hiszen ő igazság ligás, én meg vörös vagyok már, mégis, úgy gondoltam, a személyemnek elégnek kell lennie.. Hisz ugyanaz vagyok. Ezt akartam elhitetni magammal, hogy ugyanaz vagyok. Egy pillanatig felötlött bennem a gondolat, hogy tényleg más lehetek, egy silány utánzata csak az igazinak, azért viselkedik így. De aztán el is röptettem a gondolataimat messzire. Nem tudhatom, mi baja, ugyebár, nem szabad rögtön magamról rosszat gondolni. Hiszen én Szophie vagyok. A grófnő. A farkasidomár. Aki túlélte a börtönt. Bármire képes vagyok, velük vagy nélkülük is. Mégis, jó lett volna tudni, hogy nem kell nulláról kezdenem mindent megint. Értékesnek tartottam a régi kapcsolataimat, nem akartam őket elveszíteni, habár ha ez megtörténik, akkor is meg fogom állni a helyem, ebben biztos vagyok.
Lássuk, mi sül ki az egészből, na. Hisz ez alapján fogok számítani a továbbiakban.
- Ühm hát.. Izé.. Itt vagyok. Kiszabadultam. - arra gondoltam, biztos ezernyi kérdése lesz felém. Arra gondoltam, biztos meglepetésként érte, hogy kerestem. Azaz, inkább ebben reménykedtem. Vártam, hogy megrohamozzon ezzel vagy azzal, bármivel. Hogy hozzám szóljon, és elárulja magát. Hogy kezdjen végre bele.
- Örülök, hogy találkoztunk. Tudod, te vagy az első a régi életemből, akit felkerestem.. - mondtam el őszintén, mi a helyzet, hátha ez egy kicsit elindítja az úton ezt a délutánt.

by **RenAi** Vas. Júl. 30 2017, 20:58

Amint megjelentem védekezőre fogtam, vagy legalábbis megadásom jeleztem. Vezér vicsorgott és Szophie is megugrott a hirtelen „betoppanásomtól”. Zavarban voltam, rengeteg érzés kavargott bennem és féltem tőle, féltem magamtól és szembesülni mindazzal amit a szememre hányhat, teljesen jogosan. Megszeppenve ültem le, persze láttam, ahogy mosolyog, ahogy üdvözöl és valahogy… olyan érzésem volt, mintha… nem tudna semmit sem, pedig megkapta az üzeneteimet.
- Sziasztok. – A sóhajt látva mint az ásítást követve, én is szükségét éreztem, de mégis lenyeltem a kényszert.
- Nem, nem ijesztettetek meg, csak utólag jutott eszembe, hogy ezt a képességemet még nem ismered, bocsánat, előbb kellett volna gondolkodnom. – A szokottnál is sokkal alázatosabb voltam, láthatta rajtam a szorongást, engem pedig megrémített, hogy én rajta nem vettem észre ilyesmit. Döntés előtt álltam, ha… nem kapta meg, vagy értette meg az üzeneteimet, akkor is el kellett mondanom neki. Ez nem volt kérdés, de… az, hogy miként teszem meg, már igen… Meg kellett volna hogy nyugtasson, mindaz amit most tőle kapok, hisz annyira nem változott semmit és olyan… hihetetlen jól esett látni őket ismét, hogy azt nehéz szavakkal kifejezni.
- Hihetetlenül örülök nektek. – Pillantottam rájuk, hol Szophie-ra, hol pedig Vezérrel. Láthatta a valódi hálát a szememben és azt, hogy tényleg örülök nekik, ezek a szavak jelen pillanatban mindennél többet jelentenek, feloldoznak.
- Én...én… annyira sajnálom a történteket… én nem akartam… én nem…- Nem volt képem folytatni, nem mertem magyarázkodni, hisz amit tettem, részese voltam, bűnös vagyok épp úgy, mint Tachi, nem kevésbé és nem jobban. Nincs miért magyarázkodnom…
- Tudom… hogy ezt nem lehet helyrehozni már.. és hogy, túl sok minden történt, és elvállalom, felelős vagyok és hibás… de tényleg úgy sajnálom…. A legkevésbé akartam volna téged és Jint bántani… Kérlek higgy nekem…. – Szinte könyörögtem, a végére. Nem kérhetem, hogy felejtse el, vagy… kezdjük újra a kapcsolatunkat, hogy bocsájtáson meg… Mert biztos sokat szenvedett miattuk. De, ha létezik bármi, bármi… amivel akár egy picit is enyhíthetek a fájdalmán, megteszem, kérdés nélkül. Annyit változtam mostanában, azt nem mondom hogy kellettek a történtek, de mély nyomot hagytak bennem és azóta jobban értékelek minden élőt és minden lehetőséget.

by **Szophie** Hétf. Júl. 31 2017, 19:17

Szememet lesütve pislogtam fel rá a frumfrum mögül, hiszen nem tudtam eldönteni, mire fel ez a viselkedés részéről. Túlontúl tartózkodó volt, látható volt a távolság, és mindezt a saját hibámnak tudtam be. Már készültem a válaszokkal a kérdéseire, legalább is amit józan ésszel gondoltam, hogy elsőre kérdezni fog. Hogy jutottam ki, miért mentem be, hogyan jutottam erre a döntésre, milyen volt bent, milyen újra kint. Készültem, bár tudtam, ez úgyis fölösleges, hiszen az érzelmek úgyis elvisznek majd valamilyen irányba, és nem fogok tudni megmaradni a józan alapvető válaszoknál. Képes lettem volna, ha akarom. Emlékeztem egy karfás fotelben trónoló kisasszonyra, aki egykor én voltam, és aki cseppet sem zavartatta volna magát a másik viselkedése miatt. Ám most nem ilyet akartam játszani, nem ennek volt itt az ideje. Most az érzelmek teljes körű kimutatására koncentráltam, úgy gondoltam, ez a legfairebb RenAi-val szemben.
Éppen ezért sem számítottam az eddigi viselkedése után arra, hogy őszintén örül nekünk. Döbbenet ült ki az arcomra, hiszen nagyon úgy tűnt, nem is hazudik ezzel a kijelentésével. Valahogy nem állt össze a kép, főleg mikor akadozó hangon elkezdett még valamiról hadoválni. Átfutott pár lehetőség az agyamban, hogy mégis miről lehet szó, de igazából csak akkor kezdtem kapisgálni, amikor Jin nevét is említette. Valami derengeni kezdett. Egészen eddig a pontig magamat hibáztattam a lány tartózkodó viselkedése miatt. Ám ahogy a mondatai körvonalazódtak, kezdett lekerülni rólam a teher. Lassan kezdett világossá válni minden indok, ami az eddigi reakcióit vezérelte. Mikor végre teljesen összeraktam a képet, visszaemlékezve a levelére, és az akkori körülményekre, nem bírtam ki, elkuncogtam magam. Ezzel persze a helyzethez totál nem illő hangulatot teremtettem, de ez nem is feltétlen baj. Eszembe jutott Leo, amint ugyanígy kuncogva, könnyed hangszínnel képes bárkit megnyugtatni és jókedvűvé tenni.
Egy kis feszültség oldás nem árt, habár korántsem tudok poénokat mesélni, mint a fiú.
Mindeközben Vezér egyik oldaláról a másikra fordult, látszólag nem is figyelve ránk, csak sütkérezve a nap meleg sugaraiban. Ám jól kivehetően egyik füle felénk fordult, s csak másik mozgott szüntelen, a környéket pásztázva minden nesz után.
- Tudod Ai-chan, sok mindent sajnálhatsz. - hangom megnyugtató volt, mosolyogtam, habár elsőre a mondat talán félreérthetően hangozhatott.
- Elsősorban azt, hogy nem töltöttél elég időt velem. - Talán, de csak talán, a magány volt az egyik ok, ami miatt úgy döntöttem, a börtönbe küldöm magam. Persze ez ennél összetettebb. Kíváncsi voltam. És jól is tettem. Habár a börtönben csücsülve ezt nem pont így gondoltam, mégis, úgy érzem, szükségem volt ezekre a tapasztalatokra. Az volt a tervem, hogy tágítom a világomat, ez pedig maximálisan sikerült. Mondhatjuk, elégedett vagyok az elmúlt két évemmel.
- Egy dolog, amire rájön az ember a börtönben csücsülve, hogy túl sok fölösleges időt fecsérel el mindenre. Küzdelmekre, arénákra, boss harcokra, kazamatákra, szintezésre.. A szabadidődet áldozod lényegében fel erre, amit tölthetnél számodra fontos emberekkel is. Ezt minden egyes kinti játékos sajnálhatja. - Igen, a börtönben sokkal többet törődtek egymással az emberek. Keresték egymás társaságát, mert egész egyszerűen nem volt jobb dolguk. Nem tehettek mást, csak utolsó napjaikat színessé tehették a többiekkel együtt. Mert ott nem volt küldetés sem event, csak a menekülés a halálból, és a nyugodtnak hitt percekben egymás vállára támaszkodás. Úgy gondolom, az ott szőtt emberi kapcsolatok mélyebbek, habár nem is tartottak sokáig, a többség, akiket megismertem odalent a szemem láttára halt meg, avagy azóta már biztosan halott. Ha valamit megtanultam ott bent, az a pillanat fontossága.
Leheveredtem a fűbe mindeközben, kezeimet a tarkóm alá csúsztatva, és a kék eget kezdtem el bámulni. Tényleg csak ennyi zavarta? Nagyot sóhajtottam, miközben lassan visszatértem az eredeti témánkhoz.
- Mondd Ai-chan.. - kezdtem lassan bele a kérdésbe. - Te szereted Őt? Vagy szerinted Ő szeret téged? - fölösleges kérdés volt, de megvártam, hogy egy pillanatig elgondolkozzon rajta. Annyira abszurd olyasmin aggódni, ami ennyire nem az érzelmekről szól, ami csak állatias ösztön, a testi vágy. Úgy gondolkodtam a szexről, és annak hajszolásáról, hogy kifejezetten undorító cselekedet. Na persze, ezzel nem Ai-t akartam leszólni, csupán csak annyiszor láttam, ahogy emberek próbálják kielégíteni minden vágyukat, ahogy csupasz testek ragadnak össze az izzadtságtól, hogy képtelen vagyok kiverni a fejemből a gondolatot, ez mennyire is állati, mennyire ösztönös, és mennyire undorodom tőle. Természetesen megértettem már, hogy mindenkinek szüksége van rá. Ez emberi dolog, olyan mint az evés, ha kell, hát nem tudsz mit tenni ellene, egyszer csak meg fogja a tested adni magát. Főleg ha szép a tálalás.
Nem kívántam kommentálni a trófeagyűjtést sem, és hogy Makotom igazából ezzel a fajta cselekedetével mennyire is szeretethiányt mutat egész egyszerűen. Nem találja a helyét az életben. Meg vannak a maga okai mindenre, ennyi az egész. Segíteni kell rajta, nem pedig bántani még tovább.
- Te csak engedtél a testednek, hogy eksztázisba kerülj. Így működik ez az alkohollal is, vagy a drogokkal. Nem kell szégyellni ezt, mindegyiket használtam és használom is. Néha jó dolog elengedni magad.. - Igen, nekem is szükségem van rá. Jót tesz. Az ember bizonyos határok mellett, úgy gondolom, még élhet ezekkel a szerekkel mindenfajta megbánás nélkül. A szexszel is. Bizonyos határok között az is elfogadható. Szükségszerű. Feloldoz a görcsös akarásból.
- Ai-chan, itt te nem vetted észre az égbekiáltó különbséget, ami miatt semmi okom haragudni rád, vagy féltékenykedni. - én láttam. Tudom, milyen az a csoda, amikor két test és lélek összeforr. Amikor a szerelmek találkoznak igazán. Nem félős kiscica a vad tigrissel, hanem két egyenlő fél. Életemben egyszer láttam, ahogy két igazán szerelmes ember a halál torkában egyesül, és azóta is egyetlen vágyam mindezt elérni. A téma, és a vallomás enyhe pírt vetített az arcomra.
- Én szerelmes vagyok belé. - mondtam ki egész egyszerűen, majd kis szünetet tartottam, míg kevés levegőt szívtam a tüdőmbe. A kelleténél gyorsabban vert a szívem.
- Én nem a testét szeretem. Nem azt akarom. Én a lelkét akarom elérni. Azt akarom, hogy az érzéseink egyesüljenek. - hogy mélyen a szemembe nézzen és öleljen szorosan, hogy semmi mással ne foglalkozzon, csak hogy mennyire szeret és én mennyire szeretem.
- És ezt el is fogom érni. - jelentettem ki határozott magabiztossággal. - Ha pedig bárki az utamba áll.. - nem folytattam. Úgysem fog. Nem engedem. Elképzelhetetlen, hogy másnak adja a szerelmét, mert nálam mélyebben, kitartóbban senki sem érezhet iránta. És senki sem fog még egyszer ennyire küzdeni.

by **RenAi** Csüt. Aug. 03 2017, 05:53

Nem volt egy felhőtlen pillanat, találkozni vele, de úgy éreztem, csupán én hoztam magammal a borús felhőket… Megállt a szívem egy pillanatra amikor ismét megszólalt, a sajnálatom kifejezése után… de sem a hangsúly, sem pedig a folytatás nem, adott okot arra… hogy, ténylegesen megijedjek. Leheveredtem mellé, de úgy, hogy lássam, viszont kényelmes is legyen. Pár pillanatig hallgatással válaszoltam, végül… szóra nyitottam a számat.
- Ezt, sajnálom is… - Jelentettem ki őszintén.
- De, a sajnálat vajmi kevés bármihez is, szóval… Szerinted még javíthatunk a dolgon? – Ültem fel kissé, de csak annyira, hogy a szemébe tudjak nézni. A hátam mögött támasztottam meg a kezeimet, de megérintettem a karját. Láthatta, hogy komolyan gondolom a kérdést. A bölcselme nem hangzott rosszul, bár jól sem. Megtört hatással csöngött a fülemben. Majd érkezett a fekete leves, felhozta a legkínosabb és szégyenteljesebb témát, amit csak tehetett, amibe én akaratlanul is úgy belevörösödtem, hogy talán még soha semmibe. De ez nem az a cuki zavarba jövök pír volt, hanem annál… jóval több. De erre a kérdésre, nehéz… rendesen válaszolni.
- Én... én azt hittem… nem ő az. – Suttogtam szinte magam elé, bár ha figyelt és érdekelte, akkor hallotta. Még senkinek sem beszéltem, arról mi is történt, és kibúvókat sem akartam keresni, mert könnyebb lett volna elkendőzni még magam előtt is, de… nem az volt az igazság.
- Úgy nézett ki mint Jin, úgy is viselkedett mint ő… - Kezdtem bele, de megakadtam, fogalmam sem volt hogy a zúgó gondolatok, melyikével is kezdjem.
- Tudod… Jint szerettem, igazán szerettem… de az utóbbi időben be kellett látnom, hogy ő engem nem úgy.. mint én. – Kezdtek összezavarodni a szavak.
- Azt hiszem, a húgát látta bennem és… bármit csináltam, ezen nem tudtunk túl lépni, nem fogadott el úgy, mint nő… - Talán még mindig nem érti…
- De amint több próbálkozásom is kudarcba fulladt… kétségbe estem… és mást sem akartam… csak őt és úgy… - Milyen önző is az ember nem?
- Majd jött Tachi, úgy nézett ki és úgy is viselkedett… és "elrabolt"… - Fejeztem ki magam, talán hibásan…
- Miután végzett, már a saját testében feküdt az ágyban… de, nem mondhatom azt… - Jött a saját vallomásom..
- Hogy nem vettem észre semmit. Más volt a csókja, az érintése.. de, elvakított az a gondolat és vágy, hogy végre talán elfogad annak ami vagyok. – Tettem hozzá és zártam le, majdnem teljesen a mondatot..
- Végül, meghalt Jin… - Hallgattam el, magam elé meredve, de már egy könnyet sem ejtve.
- Majd, börtönbe kerültél, pár nap leforgása alatt… - Folytattam.
- Rettegtem Hinaritól, hogy közétek álltam, hisz mindig olyan jól megvoltatok… Féltem tőled… Hisz, hibás vagyok én is, abban ami történt. – De a saját lelkiismeretemtől rettegtem a leginkább, hiába… hiába próbált vigaszt nyújtani nekem a fiú, a szavai nem gyógyítottak be az okozott sebeket, de legyűrte az indulatokat. Majd ha ezek után is folytatta, nagyjából úgy pillantottam rá vissza, mint egy tizenkét éves, akit most készülnek felvilágosítani. Na nem mintha nem tudtam volna, de nah… Végül megszólaltam…. tiltakozva, kezeimmel kapálózva.
- Ne, ne, ne érts félre. – Vörösödtem bele ismét, de közel sem annyira, mint az előbb.
- Én nem élveztem, talán csak egy kicsit… eleinte…. de.. nah, érted… - Képtelen voltam kimondani azt az ominózus „orgazmus” szót… Hisz maga a téma is feszélyezett, vagyis önmagában nem, de most én voltam céltábla elé állítva, és nem én kérdeztem.
- De… egyszer jó volt, de nem vele…. hanem egy lánnyal. – Szinte suttogtam és ismét vörös pír jelent meg az arcomon, miközben libabőrös is lettem.
- Különbséget? – Kérdeztem vissza, majd amikor a szerelemről kezdett el beszélni, csillogni kezdtek a szemeim, és átadtam magam a fantáziának. Láttam rajta a szerelmet, azt hogy a mondatai igazak, és hinni is akartam ennek, sőt! Támogatni! Valahogy… Teljesen felforrt a vérem, és segíteni akartam neki, bár Tachi… menthetetlen a szememben, de annyira, de annyira jó lenne, ha Szophie megszelídítené. Annyira akarom…. Láthatta rajtam ahogy átszellemülten együtt érzek vele.
- Úgy szeretném, hogy sikerüljön. – Csillogva pillantott rá az a szempár ami percekkel ezelőtt még a szemébe sem mert nézni, a pironkodás miatt.

by **Szophie** Csüt. Aug. 24 2017, 20:25

- Szerintem épp a mai nappal kezdtünk el javítani a dolgon. - kacsintottam rá, és tudtam, ez így van. Teljesen meglepett az, hogy ennyire őszintén képes örülni nekem, és habár ő nem volt fontos lépcsőfoka az életemnek, most mégis úgy éreztem, közelebb is állhatna hozzám, ha akarnám. Talán ő képes lenne megérteni a tetteimet? Van bárki is ezen a földön, aki képes teljesen lekövetni, mit miért akarok? Egyáltalán én magam tényleg teljesen tisztában vagyok minden egyes lépésemmel?
Nos.. Ez utóbbira talán nemmel kell válaszolni. Sokszor hajtanak előre benyomások, kicsit romantikusabb szemmel mondhatnánk azt is, a szívemre hallgatok, de ez a kifejezés egészen lehangoló volna az én szerepemben.
Mindenesetre tény, hogy akármi is az oka, Ai-chan jobban teljesített eddig, mint bárki más a környezetemben. Azt még nehezen tudtam eldönteni, hogy ezt pozitív vagy negatív tulajdonságaként könyveljem-e el részéről, lévén, szinte alig ismertem igazából. Annyit tudtam róla, amennyit a céhes eseményeken láttam belőle, azon a pár küldetésen, karácsonyon, és néha összefutva vele valamelyik közös helyiségben. Ezen kívül semmi különleges nem volt soha a kapcsolatunkban, nem beszélgettünk kettesben, még csak nem is mentünk el hülyéskedni. Tökéletesen kimaradt az életemből, ami egészen meglepő, tekintve, hogy majdnem bárkivel képes voltam legalább egy-egy délutánt eltölteni abban az életemben, és a céhem tagjai különös figyelmet kaptak eme szórakozási szokásaimból. Szerettem egyszerű, hétköznapi, vidám és mókás lánynak tettetni magam. Erre pedig Ai-chan lett volna talán az egyik legjobb személy. Érdekes, miért kerültük vajon el egymást mégis. És talán pont ugyanaz az ok vezethet ahhoz, hogy most, amikor nem akarok vidám és mókás dolgokat csinálni, mégis rá esett a választásom.
Megálltam a gondolkodásban, amint meghallottam a suttogva elejtett szavait. Legszívesebben rákérdeztem volna, ez mégis mit jelent, de úgy tűnt, folytatni akarja, én pedig minden egyes szavát türelmesen kivártam. Végignéztem, miként őrlődik magában, miként húzza ki magából foghúzóval a szavakat, majd mily megkönnyebbüléssel mondja ki mégis végül azokat. Csak csendben, mély megértéssel hallgattam a történetét, ami így egészen kerekké tette a szituációt, és még egy okot adott arra, hogy pláne ne tekintsem a tettét bűnnek.
Amikor a végére ért, gyengéden rámosolyogtam.
- Nem a te hibád. - nyugtattam. - A férfiak idióták. - behunytam a szemem. Arcomra kiült a düh. Kezemet észrevétlenül ökölbe szorítottam. Szóval Jin sem volt különb.
- Elcsábítanak, hencegnek a képességeikkel, aztán elképzelésük sincs róla, mire van szüksége egy nőnek. - felsóhajtottam. Elvárásokat támasztanak felénk, elhitetik velünk, hogy bennünk a hiba, amiért nem kívánnak, amiért nem érzünk jót. Azt sulykolják belénk, hogy mi nem vagyunk elég jók.
- Először is.. Nem a szexuális képességei teszik nővé a nőt, hanem a magabiztossága. Másodszor, sosem fogod élvezni, ha képtelen vagy igazán elengedni magad. Harmadszor pedig, egyáltalán nem lep meg, hogy Makotom nem teljesített. Sejtéseim szerint, talán épp a túltapasztaltsága miatt lehet az, hogy túlságosan elbizakodott. Kissé álszent módon úgy tesz, mintha figyelmes lenne veled, de igazából a tettei tolakodóak. És csak saját magával foglalkozik végső soron. Amíg egy nő a másiknak talán bizonyítani akar, meg akarja mutatni, milyen érzéseket tud okozni benne, mennyire ismeri önmagát és ezáltal a másikat. - nos, nem mondhatnám, hogy teljesen érdektelen voltam a témában, sőt, mostanra már kifejezetten úgy gondoltam, eleget láttam. Nem azt mondom, hogy minden szorongás nélkül tódultak a számra a szavak, de zavarom inkább a személy idegenségének szólt, mintsem a témának. Volt alkalmam ilyesmiről beszélni, elég sokat. Hiszen, úgymond, ez is volt az egyik fő célom. Avagy inkább az egyik eszközöm a célom eléréséhez. Nővé kellett váljak.
És ehhez sajnos szükséges volt az is, hogy az ábrándjaimon túl lássam is a valóságot. Csodálatos érzés volt elképzelni, beleringatni magam az álomba, és láttam rajta, hogy neki is tetszik mindaz az elképzelés, amit elé vetítettem. Csak sajnos eddig semmi nyomát nem láttam annak, hogy a próba a megfelelő irányba haladna, így árnyék vetült bizakodásomba. Nem mutattam ki kételyeimet. Nem is próbáltam rájuk gondolni. Akárhogy is alakul, az rengeteg dolgot fog jelenteni nekem, és ha a vége nem kedvező lesz, akkor egész egyszerűen érdemtelen volt az egész arra, hogy valaha is létrejöjjön. Az én filozófiám egy kissé elütött a többi emberétől, de ez ugyancsak természetes volt mind neveltetésem, mind pedig régebbi életkörülményeim miatt. Egy Iryana mindig keményen kell, hogy játsszon, ha bizalomról van szó. És érdekes módon, egy olyan próbán, ami nem is Ai-channak készül, mégis a lány teljesített eddig a legjobban. Szinte irónikusnak éreztem a dolgot.
- Köszönöm Ai. Mindenképpen sikerülni fog. - mosolyogtam rá a lányra őszinte örömmel és reménykedéssel. Egyszer mindenképpen.. Azzal az emberrel, akiben őszintén meg tudok bízni mindörökre. Biztosan menni fog..

by **RenAi** Kedd Szept. 19 2017, 17:52

Kezdtem visszanyerni sajátos magabiztosságomat mellette. Bájos de még kissé bújós mosollyal fogadtam a szavait és a kacsintását.
- Szerintem is. – Helyeseltem, félénk de már csintalan pillantással. Nem tudom mi ütött belém, fél perce még magabiztosnak éreztem magam. Meg akartam ölelni és elmondani neki, hogy hiányzott.. mégsem tettem. Nem mertem. Valami furcsa, szokatlan érzés alakult ki bennem. Azt hiszem ezeket hívják gátaknak. Meggondolatlanul közvetlen voltam, most pedig szorongással tölt el, egy ilyen egyszerű gesztus is. Félelmetes érzés. Azt hittem egésze vagyok már a régi önmagamnak, de ezek az apróságok világítanak rá, hogy még mindig nem épültem fel teljesen. Talán nem is fogok. Talán ez már egy új én. Egy óvatosabb, távolságtartóbb… de remélhetően egy megtartóbb én. Egy figyelmesebb és empatikusabb, egy élelmesebb és megbízhatóbb én. Bár ironikus, hogy itt a megbízhatóság önmagamra vetítve értendő. Ön-bizalom. Azt hiszem most kezdek megérteni bizonyos szavak valós jelentését. Átélni ha, valami megtörik és tulajdon érzelmeimmel végigkíséri annak a felépülését, átalakulását.
Elmondtam mindent. Azt hiszem az egész történetet úgy, ahogy volt. A torkomban dobogott a szívem és számtalan gondolat keringgette bennem a bűntudatot. „ Vajon most Tachi ellen hangolom? Ártok ezzel valamelyiküknek? Tényleg tudnia kell? Vajon… tényleg így történt?” Amikor befejeztem nem múlt el a félelmem, bár szokatlan könnyedség fogott el. Mintha megszabadultam volna a teher felétől, pedig nem így van. Féltem attól is, hogy netán azt gondolja hogy elferdítem a valóságot a javamra, vagy… hazugnak titulál, esetleg kigúnyol. Ami viszont butaság volt a részemről. Bizalmat adtam neki mindezzel és válaszából úgy éreztem Tachit kerülni szeretné… mint témát. Ezután nyugtatni próbált. Úgy gondolta nem az én hibám. Pedig de. Közre játszottam benne. Lehajtottam a fejem és csak akkor emeltem fel, amikor feltűnt Szophie ökölbe szorított keze, szapora légzése és a düh az arcán. Lesápadtam. Azt hittem valami rosszat csináltam, és most kapom meg a magamét tőle, de ismételten csak nem így történt. Röhej… hogy be vagyok szarva tőle. Lehet az indikátora a tudat… de leginkább a fel nem oldódott bűntudat az oka mindennek. Hallva a mondatot, úgy gondoltam, ez a nem itt lévő Tachinak szólt, még ha álltalánosított is.

Szophie sex-oktató monológja után a sápadtságom egy erőteljesebb, dominánsabb színt öltött magára, miközben nagy és kerek szemekkel pislogtam rá, megmerevedett testtartásban. Egy fél szót sem tudtam kinyögni, pedig valamit kellett volna mondanom. Felvázolni a gondolatokat, a felvillanó intuiciókat szavakba ölteni, mégsem sikerült. Amikor én beszéltem magamról és a dologról nem, de így… hogy, reflektált rám a téma parntnerre talált és szerette volna tovább göngyölíteni magát. De én kuka voltam. Túl szerény és nem tudtam mit mondhatok és mit nem. Mi illendő és mi nem. Milyen szavakat használjak és hogy. Panaszkodjak tovább, vagy javítsam ki a hiányosságokból kialakult torziókat?... Odági fajult, hogy éreztem ahogy a fülem is égni kezd. Lángvörös fejjel ültem előtte, mint akinek elvitte a macska a nyelvét. Nyámnyila vagyok… Szerencsére folytatta tovább. Megosztotta velem a terveit én pedig a végtelenségig örültem volna nekik. Azt hiszem úgy véltem… ha, sikrül Szophie-nak megfognia őt, akkor az olyanoknak mint nekem, nem lesz több… félnivalójuk. Közöltem is vele a támogatásom, aminek érezhetően örült. Az őszinte mosolyát pedig visszatükrözte az arcom, miközben a tekintetét kerestem. Rengeteg kérdésem volt hozzá, annyi hogy szinte már sok. De nem tudtam melyikkel is kezdjem. Mivel bánthatom meg és mi az amit ténylegesen szívesen megosztana. Lehet rá kéne bíznom, de ahhoz én túl kíváncsiskodó vagyok.
- Amúgy… - Kezdtem bele óvatosan.
- Összevesztetek és azért? – A kérdés nyitott volt, mégis egyértelmű. De azt hiszem ezzel szeretném végképp ledobni magamról a felelősséget, amit eddig önkéntesen cipeltem a vállaimon.

by **Szophie** Kedd Szept. 19 2017, 19:19

Azt hiszem, már amennyire ismerem őt, szokatlan volt a lánytól ez a hallgatagság, ugyanakkor mégis érthető, hiszen a témánk véletlenül sem volt kellemes. Mégis, azzal, hogy feszengett mellettem, hiába próbáltam megtartani a nyugalmamat, az egyensúlyomat, hiába próbáltam a helyzeten felül állni, és magamhoz mérten a legőszintébb, mégis megnyugtató viselkedést produkálni, egyszerűen átragasztotta rám a feszültségét. Előrehúztam egy hajtincset át a vállamon, azt kezdtem el piszkálni. Újra és újra az ujjamra kanyarítottam a hajamat, miközben beszéltem. Talán úgy tűnhetett, hogy számomra gördülékenyen mennek a dolgok, ez mégsem volt így. Gyakorlatilag intim titkokat osztottam meg vele, amit más esetben talán sosem tettem volna meg, mégis úgy éreztem, megérdemli, hogy elmondjam neki a dolgokat. Hiszen bizonyos szinten, miattam szenvedett, miattam és az átkozott kapcsolatom miatt. Persze, ha más lány lett volna a helyemben is, biztosan ugyanígy viselkedik, de az a más lány talán nem tűnt volna el két évre az életből, hogy még kiengesztelni se tudja. Vajon mit élt át ez idő alatt ez a szegény lány? Itt ült előttem, és egy megtört Ai-t láttam, nem szánalmasat, hanem roppant őszintét és kedveset. Biztos voltam benne, hogy ez már csak a jéghegy csúcsa, aligha mutathat abból valamit, ami igazából mardosta ezidáig. Könnyíteni kívántam rajta, ezt diktálta az eszem és a szívem is. Azt hiszem, ebben a témában talán mindketten sérültek vagyunk, de talán épp ezért lehetséges, hogy megbeszéljük egymással a dolgot.
Ugyanakkor, talán túlbeszélhettem magamat, már ami a pirosságát illeti. Zavarba hoztam volna? Sosem tudom, a normális embereknek merre vannak a határaik, és az ilyen témát illetően még annyira sem tudom szabályozni magam. Mennyit mondjak és kinek, és mit ne? Hogy áll hozzá a társadalom ehhez a témához? Mégis, képmutatónak éreztem a dolgot. Mármint ezt az egész zavart. Tudom, hogy inkább az emberi neveltetés miatt alakulhatott ki mindenkiben, mégis bosszantott. Ez volt az egyik oka annak, hogy képtelen voltam értelmesen állni a témához. Bennem is ez a fajta zavartság lángolt a téma iránt, és korlátozott benne, hogy bármit is képes legyek befogadni vele kapcsolatban. Minden egyes ember bezárkózott, ha a szexről volt szó, és senki sem volt elég őszinte, hogy elmondja nekem a részleteket. Ez roppantmód dühített.
Amíg ő, addig én is elgondolkodtam, észre sem véve, hogy már tépkedem a hajam végét, apró pixelesőket bocsátva ezzel az ég felé. Berögzült mozdulat volt ez, automatikusan jött, és nem is figyeltem oda rá. Ugyanakkor kérdésére megálltam a mozdulatban, a kezem a levegőben lógva maradt. Egy pillanatra meghűlt bennem a vér, és arcomra sápadtság költözött. Azt azért nem hittem volna, hogy rögtön ez is témába fog kerülni. Nem gondoltam volna, hogy valaha is kikerül a színfalak közül ez az esemény. Mély lélegzetet vettem, és mélyen a lány szemébe néztem.
- Mivel te is őszinte voltál velem, én is elmondom neked. - lassan kifújtam a levegőt, próbáltam megnyugtatni magam. - De ezt rajtad kívül még senkinek sem meséltem el, úgyhogy kicsit nehéz lesz.. és hosszú. - felnéztem rá kétségbeesetten, és összeszorítottam a fogaimat, majd még egy lélegzetvétel után felengedtem, és nekiálltam a történetnek.
- Én.. roppant mód boldog voltam vele. Többet adott nekem, mint amit valaha el tudtam volna képzelni, mellette kinyíltam. Ő is megosztott velem dolgokat magáról, és mindig biztosított róla, hogy érezzem, csodálatos lány vagyok. Azt hiszem, segített, hogy végre tökéletesnek érezzem magam, tudod.. Adott egy adag önbizalmat, olyan nőit, amikor tudod, hogy fontos vagy valakinek, és vele tökéletesen önmagad lehetsz. Én teljesen elhittem, hogy tényleg tökéletes vagyok neki, a Csillaga, és.. mindennél és mindenkinél közelebb engedtem magamhoz. - itt megálltam egy pillanatra, ugyanis vége volt a felvezetőnek, a kellemes témának, és sajnos elérkezett a neheze. Elfintorodtam, ahogy előástam a szívem mélyére temetett emlékeket.
- Aztán rájöttem, hogy folyamatosan más lányokkal van. - ahogy a szavakat kimondtam, valami újra összetört. - Ne! - emeltem fel a kezemet. - Ne vedd magadra kérlek. Nem akarom, hogy rosszul érezd magad miatta.. Nem maguk a lányok maguk fájtak, hanem hogy olyan érzésem volt, a hátam mögött az összes rajtam nevet. Kigúnyolnak, amiért a saját szerelmem nem elégedett velem. Egy csapásra megszűnt az a tökéletesség, az a magabiztos érzés, hogy fontos vagyok valakinek, a legfontosabb, hogy.. a Csillag vagyok. Összetörtem - mi mást tehettem volna? - megint szünetet tartottam, amíg kezemet a számhoz emeltem, és beleharaptam egy rövid ideig az ujjamba, ezzel késztetve magam a folytatásra. Hiányzott a fájdalom érzése.
- Persze, hogy veszekedtünk.. - ujjaimat a halántékomra helyeztem. - Vagyis veszekedtem. Ő csak hallgatott meg reflektált. Kicsit sem hatotta meg, amit mondtam neki. Még rám is kiabált.. - eddig csak masszíroztam a halántékomat, de ennél a pontnál el is takartam a fél arcomat tenyeremmel. Mélyet sóhajtottam.
- Végig azt játszotta, hogy ez a világ legtermészetesebb dolga, én pedig hülye vagyok. Szakítani akartam vele.. Roppant fájdalmas napok voltak. Nem tudtam, mit tegyek, csak a szobámba zárkóztam, és bámultam magam elé. Nem ettem, nem ittam, csak sírtam. Erre ez a hülye úgy tesz, mint akinek semmi baja, és csak hiányoztam neki! Mintha meg lehetne oldani a dolgokat egy játékkal.. De.. De addig beszélt hozzám, amíg.. elfogadtam a dolgot. - nyeltem egyet. - Nem tudom, pontosan hogyan történt, de.. megkérte a kezem. Meg azt mondta, a halálba is követne. - megremegett a hangom. - Én nem tudok nem hinni neki. És képtelen vagyok nem szeretni. Én.. ezért megpróbáltam.. Azt mondta, keressek valakit, akivel meg tudom beszélni a dolgokat, és aki segít nővé válni. Azt mondta, próbáljam meg elérni, hogy csak velem foglalkozzon, nyújtsak neki többet. Nem voltam elég, érted?! De idefent.. Nem volt senki, senki, aki segíthetett volna. - itt átcsapott a hangom szomorúságból dühbe. - Senki, aki elég őszinte lett volna velem, vagy jártas a témában. Rájöttem, hogy nincs egy ember sem, akihez fordulhatok. Nem volt senkim. Próbáltam.. összebarátkozni más párokkal, de mindegyik annyira más volt. Nem is hasonlítottak hozzánk.. Nem találtam kiutat. - szabályosan remegni kezdett a kezem, és én meglepődtem, hogy a rendszer ilyen heves reakciókat is megenged nekünk. Egyenértékű volt a fájdalmam egy fizikai késszúrással. Azt hiszem, végeztem a történettel. Nem kívántam többet mondani, ugyanakkor nem lettem sem megkönnyebbült, sem boldogabb. Továbbra is ott nyomott bennem minden, és főleg egyetlen egy érzés, egy szomorú és egyszerre boldog, nyomorúságos érzés.
- Szeretem.. - motyogtam magam elé végül könnyes szemmel.

by **RenAi** Szer. Szept. 20 2017, 18:04

Most épp csend volt. Mindketten a saját gondolatainkba merülve ültünk egymás mellett. Viszont nem az a kínos, bántó csend amit kényszeresen meg akarunk szüntetni, inkább az aminek néha helye van egy beszélgetésben. Feldolgoztuk a hallottakat, történteket, visszavonultunk a kis csigaházba, hogy rendszerezzük, és újra értelmezzük a gondolatainkat.

Viszont feltettem egy kérdést, ami foglalkoztatott. Ugyan egyiküket sem ismertem eléggé igazán, de voltak információim Tachitól és most tőle is, meg amúgy is… könnyen összerakható a kép még számomra is. Féltem ugyan a választól, hisz ez mindent tartalmazhatott. Ledobott súlyokat, de a félelmeim beigazolódását is. Amikor tépkedni kezdte a haját, nem engedtem neki. A jobbommal rátartottam a sajátjára, de csak finoman, le sem fogtam szinte, és ameddig észre nem vette magát, így tartottam. Bántó érzés látni, ha valaki árt saját magának, még ha „csak” a feszültségét is vezeti le valamint fájdalommal nem igazán találkozunk vagyis de, hisz én úgy gondolom, hogy mivel nincs idebent fizikai, jobban megérezzük a lelki fájdalmainkat, de ezt nem osztottam meg vele. Türelmesen vártam, egy barátságos pillantás kiséretében, majd választ is kaptam.

Ismét félelem fogott el de, visszakozni akartam, de mire ajkaim szóra nyíltak volna, már el is kezdte én pedig hallgattam. A boldogabbik résznél, a nosztalgiát egy halvány mosollyal az arcomon követtem végig, nem volt boldog, sem pedig vidám, ahogy azt tőlem megszokták. Szomorú volt, de mégis ezzel az érzéssel vegyített képzelt emlékek róluk, boldogságot kevertek ebbe a negatív érzelembe. Csendben követtem végig a mondatait, miközben mimikám és nonverbális gesztusaim úgy alakultak ahogy a történet. Végig az arcát fürkésztem és elszomorodtam. Szinte éreztem a fájdalmát a keserűségét és a hiú reményeit és mindez… borzasztó fájdalmas volt. Nem tudtam mikor szólaljak meg és mit, így inkább megvártam ameddig úgy éreztem, hogy mindent elmondott amit szeretett volna. De nem volt szükség szavakra, az ajkaim hamar remegni kezdtek az arcom és a szemeim környéke enyhén kipirult, miközben éles harcot vívtam magammal, hogy ne bőgjem el magam. A szemeim égtek és csillogtak, miközben az ajkaimra haraptam, hogy némi önkontrolt gyakoroljak magamon. Annyira akartam. Annyira azt akartam, hogysikerüljön neki… De őszintén? Egy bartánő ilyenkor mit tehet? Mit tegyek akkor amikor az eszemmel védeném és lebeszélném róla, minden naiv és gyermeki vágyáról, a legtisztábbról, a szerelem gyönyörű és fájdalmas érzéséről?! Úgy szeretnem… ha minden karikacsapásra rendbe jönne. Ha egymásra találnának és mindketten kölcsönösen így, ezzel a tiszta érzelemmel szeretnék egymást!
De nem vagyok ennyire hülye. Az eszemmel tudom. Sajnos tudom. Sajnálom de biztos vagyok benne. Ez a szerelem… csak fájdalmat hordoz magában, akár sikerül akár nem… Úgy sajnálom, bárcsak ne így lenne… Ha lenne egy kívánságom, akárcsak egy… jelen pillanatban tudnám mit kérjek. De jómagam is az álmodozók fájáról pottyantam. Számunkra örök kaland és félelmetes félhomály lesz ez a világ, ameddig csak élünk. Felidéződtek Tachi szavai. „ Nem vágyott rám úgy, utána mint a legelső alkalommal. Nem akart megfelelni nekem.” Ha azt mondja hogy ebben a nőben nincs szenvedély, akkor örök keresgélésre van kárhoztatva… Bár, nekem egészen más a véleményem erről. Én úgy gondolom Tachi gyáva szeretni és felelősséget vállani, de nem ismerem igazán, így ezek csupán képzetek, mindabból amit nekem mutatott. Az örök sóvárgás. Fogalmam sincs milyen érzés lehet így élni a mindennapokat. Mérhetetlenül magányos és szomorú. Féltem őt… és mindazt akiben keres valamit, valakit… a tökéleteset, amiben úgyis hibát talál. Lehajtottam a fejem, picit összébb görnyedtem. Úgy sajnáltam őket. Boldogságot akartam mindkettőjüknek, azt hogy soha többé ne kelljen szomorkodniuk. Szavakat akartam mondani, közölni a vágyakat… a bennem lévő érzéseket és gondolatokat, de képtelen voltam rá. Én voltam a hallgató, a támasz.. talán, de mégis én törtem el hamarabb. A lány nyakába borultam, átkaroltam, és bőgni kezdtem. Tudom… hirtelen és talán túlreagálás de annyi érzelem járta át a testem, ami feszített és a felszínre kívánkozott. Nem bírtam tovább. Hangosan sírtam, zokogtam, ölelve őt és el nem engedve. Biztos bolondnak és gyengének tart, de eddig bírtam. Bevillant, hogy eddig csupán három lány ölébe mertem így bőgni. Rita, Hinari és Szophie. Mégis az ő ellenségük és hanyagolásuk voltam leginkább. Ritával mindig dacoltam, anyáskodott és parancsolgatott ami néha bosszantott… de, úgy hiányzik. Hinari túl távoli volt, egy másik világ másik közösséggel, ami ugyan a céh, de mégsem éreztem úgy, hogy a bizalmi körébe tartozhatnék és itt van Szophie, akit leginkább Hinari legjobb barátjának ismertem meg, és így ő is távoli maradt. Hibáztam. Így védtem magam, miután olyan sokan tűntek már el, de héé! Nem lehetek ennyire vak, hogy csak most látom meg igazán mi is vesz körbe és most ismerem meg a néven túli személyeket. Még mindig a szavakat kerestem, a legjobbakat, az ideillőket, ami bátorít ami kiegészít ami felszabadítja… de nem voltak most ilyen mondatok a közelemben. Kiüresedett a fejem. Féltettem őt, nagyon féltettem… Önmagától a jövőtől a valóságtól mégis gyermeki módon akartam látni a csodát, azt amire talán csak ő képes. Azt akartam bizonyítsa be, látni akartam az igazi szerelem hatalmát. Azt amit egyszer majd én is átélhetek és már látom. Fájni fog, kegyetlen lesz és borzasztóan nehéz, de kibírom. Ki akarom bírni, azt akarom mindaz, amit most ő cipel, egyszer majd legyen az én terhem is. Felkészültem rá, hogy nem lesz könnyű, de ha igazi… akkor sikerüli fog. Hiszek ebben. Addig sírtam a vállain, az ölelésében, ameddig engedte. Némi szégyenérzet is társult a dologhoz, főleg, hogy a végén magamat ríkattam meg. A gondolatok, azok az érzelmek amik feszítettek tomboltak, majd szárnyra keltek.

by **Szophie** Kedd Szept. 26 2017, 18:55

Egy pillanatig sem gondoltam volna, hogy ilyen mély benyomást teszek a lányra, még akkor sem, ha a szituáció ennyire adott volt. Látszott, mennyire nem ismerem őt, s habár arcomra nem ült ki a meglepetés, mégis kizökkentett érzelmeimből, miközben az ölembe dőlt, és úgy zokogott, mint egy gyermek. Annyira ártatlan, tiszta és kedves volt számomra abban a pillanatban, hogy képtelen voltam nem átölelni, nem magamhoz húzni, és a hátát csendesen, csitítva simogatni.
Valahol, az érzékelhető világon túl pedig, elértek hozzám az érzései. Ha nem is tudtam pontosan szavakba vagy formába ölteni, ha csupán annyi ért el a tudatomig, hogy ez a kedves lény most miattam, értem sír, akkor is elért. Csúfos léket ütött bennem, áttörte magát a korlátaimon, és elérte a lelkemet. Ám ott nem tört be, nem kopogtatott, csupán egyszerűen simogatott. Az érzés egyszerre volt felemelő és szomorú. Az egész igazából maga volt a pokol. Hiszen sajnáltak. Ott éreztem a könnyekben a kimondatlan szavakat, hogy mennyire reménytelen is a helyzetem. Ott éreztem mindent benne, a zokogásában. És mégis annyit adott, annyira megdobogtatta a szívemet, hogy ilyen kedves érzelmeket közvetítenek irányomba, hogy a kettős érzéstől én is könnyezni kezdtem. Hangtalan némán sírtam, sokáig én magam sem vettem észre arcomon a nedvességet, csak simogattam a lány fejét, kócoltam a haját, és szüntelen szorítottam magamhoz, mintha csak a plüssmedvém lenne. Szégyelltem volna hangosan felzokogni. Képtelen voltam hangot adni neki, ám szintén lehetetlenség volt, hogy visszaszorítsam ezt a kitörő érzelemhullámot, aminek a gödrébe kerültünk mi ketten. Örültem, hogy ott van velem, és megosztja velem a pillanatot. Boldog voltam, hogy elmondtam neki mindent, és ő is elmondta nekem.
Úgy éreztem, a közös sírással egyszerre alakul ki egyfajta kötődés vele, és ürül ki belőlem lassan minden fájdalom és nehézség. Ahogy teltek a percek, könnyebb lett a lelkem, felengedett valami, ami ezidáig ott nyomott, fojtogatott belül, valami mély kérges fájdalom, amivel képtelen voltam mit kezdeni. Válaszokat, azt nem kaptam, és nem is itt fogok kapni, ugyanakkor megnyugvást, azt tudtam már, hogy ez a lány képes adni. Volt valamiféle varázsereje. Nem tudom, milyen, vagy honnan szedte, de ez csak a sajátja volt. Azt hiszem, nem találkoztam még sosem ilyen emberrel, mint ő. Nem értettem, eddig hogy nem vettem észre. Talán azért, mert az igazi tündérek mindig rejtőzködnek.
Ameddig folytak könnyeim, nem voltam hajlandó elengedni őt. Utána is csak akkor, mikor már sikerült arcomról eltüntetni a fájdalmas grimaszt és letörölni a könnycseppeket. Akkor, amikor már csak talán szemem vörössége emlékeztethetett az egészre. Addigra már teljesen felengedtem. Könnyűvé vált a lelkem.

by **RenAi** Szer. Okt. 04 2017, 19:38

Percek teltek el úgy, hogy egy mondat sem hagyta el egyikünk torkát sem. Engedtem, hogy megöleljen, hogy magához húzzon én pedig könnyedén átadtam magam az érzelmeimnek, ott az ölében. Lehet sokakban szégyenérzet volna, bennem nem volt. Talán egy pici, amit belénk nevelnek, hogy nem illik, és egy aprócska félsz, hogy rossz szájízt hagyok Szophie-ban, ha így összetörök a szeme láttára. Mégis megtettem. Szipogtam, ahogy simogatta a fejemet miközben nehéz volna választ adni arra, pontosan mi is ríkatott meg ennyire. A könnyek hamar felszáradnak, ezt minden nő tudja, ejtsünk bármennyit és érezzük úgy, mintha már nem is lenne több… Mégis ahogy jön, úgy illan is el. Percek teltek el mire sikerült megnyugodnom, de egy ideig még kihasználtam, hogy elkényelmesedhettem az ölében. Rövid ideig pislogtam, figyeltem a földet, a fűszálakat, vezér bozontos farkát és egy kisebb részét, amennyit láthattam belőle. Elgondolkodhat, hogy vajon mit gondolhat rólunk. Mi nők… szörnyűek lehetünk a szemében. Talán.

Nem ültem fel, csupán megfordultam, hogy lássam az arcát. Egy gyenge mosolyt engedtem meg felé miközben az ajkaim szavakat formáltak.
- Köszönöm. – Hangomban érezhető volt a hála. Bár nem tudtam mit köszöntem meg, azt hiszem úgy mindent.
- Örülök hogy itt vagy. – Folytattam. Annyi mindent kérdeztem volna szívem szerint, bár nem tudtam mit szabad és mit nem. Megbántani nem akartam, de kíváncsi voltam mindenre. Mindarra amit át kellett élnie. Arra hogy félt-e odabent, bántották-e, hogy, hogy tudott kijutni, hogy voltak-e ott barátai. Hogy eszébe jutottunk-e. Hogy örül-e most nekünk, vagy fél valamiféle megrovástól. Bár… visszacsinálhatnám az indikátorát, bár ne kellett volna ölnie… Úgy sajnálom és nem csak Szophiet, azt is… akit bántott. A szívem szakad bele ebbe az egészbe.
- Szerinted… - Kezdtem bele halkan.
- Ha jobban ott lettünk volna neked… - Próbáltam összeszedni a gondolatokat.
- Akkor is így történt volna? – A valódi válasz szinte lényegtelen volt, az érdekelt, hogy ő mit gondol erről.

by **Szophie** Kedd Nov. 14 2017, 11:35

Ahogy ott voltam, beszívtam bőre illatát, és kócoltam a haját, egyre több érzés kezdett bennem viaskodni. Csak bámultam ezt a csodás lényt, ki a karjaimba vetette magát, aki értem és miattam volt ilyen bánatos. Fogalmam sem volt róla, mit is mondhatnék neki, vagy számítana-e bármi is, amit mondhatok. Sokkal többet értek most az érintések, a finom sóhajok. Az odafigyelés, a megértés. Segíteni akartam rajta, ahogyan ő is rajtam. Nem akartam, hogy valaha is bűnösnek érezze magát bármiért, hogy romlottnak lássa a világot, ami körülveszi. Meg akartam neki adni a tiszta boldogságot, azt az igazán kedves életet, amit neki élnie kell. Meg akartam védeni a rossz dolgoktól, bármitől, ami megingathatja az ő belső szépségét, ami rosszul esne neki, vagy bántaná. Egyszerre, hirtelen a semmiből, azt éreztem, meg kell őt védenem, és pódiumra emelni. Mikor végre felém fordult, én mélyen, és gyöngéden a szemébe néztem. Rámosolyogtam kedvesen, a világ minden szeretetével. Azzal a kedvességgel, amit ő is adott nekem, amivel új erőt lehelt belém. Annyira.. barátságosak voltak a szemei. Puha, és.. gyönyörű a bőre. Hozzá akartam érni, de nem tettem semmit. Szinte elúsztak a szavai a levegőben, és én csak a csengésére figyeltem. Ahogy a pityergéstől még kissé vöröses volt a szeme, és a hangja csilingelése egy csöppet torz, szomorú.
Kérdésére hosszan elgondolkodtam, tekintetemet átemelve a mezőre. Vizslattam a fűszálakon táncoló szelet, a szélesen fölöttünk elterülő kék eget, a távolban sütkérező fácánokat, és a fölöttünk táncoló madarakat. Fogalmam sem volt róla, mi is az igazi válasz.
- Talán.. Ha sikerül kinyitnotok a szemem, és elhitetni velem, hogy valóban fontos vagyok. Ám kétlem, hogy azt egyszerűen el fogadtam volna. Szükségem volt erre a tapasztalatra ahhoz, hogy tisztában legyek vele, engem kedvelnek az emberek. Most már elhiszem. - válaszoltam végül, még ennyi gondolkodás után sem túl összetetten, sem túl biztosan.

by **RenAi** Kedd Nov. 28 2017, 19:29

Sűrű masszaként gomolyogtak bennem az érzések, a jók a rosszakkal viaskodva, összefolyva, mosódva. Követtem a pillantását és figyeltem rá, ahogy ő is rám. Ritka érzés fogott el, valami olyasmi, amit nehéz volna szavakba önteni. Talán azért mert ennyire tiszta figyelmet ritkán kap az ember, amikor nem a gondolatok hurcolják el azt, hanem éber és friss és csakis rád irányul. Megnyugtató volt. De nem ez volt az a bizonyos különös érzés, hanem inkább az, hogy magam sem tudom miért… de, ismét gyermeknek éreztem magam, legalábbis mellette. Annak az igazi gyereknek aki megtehet bármit, mert elviszik helyette a balhét. Nem is értettem, honnan jött vagy miért, hiszen nem éreztem, hogy anyáskodna felettem. Talán egy kósza emlék a régmúltból, talán azért mert az anyámtól kaptam ennyi figyelmet régen. Ki tudja…
A kérdésemre vártam a választ. Ha nem teszem fel, biztos hosszú ideig bántam volna, tudni akartam mi is történt pontosan. Nem csak vele. Velünk. Mindannyiunkkal.
Hosszú pillanatokig voltam még csendben a válasz után, persze a kérdés már megvolt, hiszen adta magát, de mgis… össze akartam rakni, miként, vagy tényleg azt teszem-e fel.
- Sose tűntél olyannak, aki félne másoktól, vagy függne mások véleményétől… - Kezdtem bele, bár át akartam fogalmazni a mondatot úgy, hogy egyáltalán ne lehessen félreértelmezni.
- Életerősnek, és magabiztosnak tűntél, aki ha picit meg is ingott, mert ember… bármikor talpra áll. – Folytattam, kissé tagoltan.
- Nem tudhatjuk, mi is zajlik igazából a másikban… - Gyerekes tanulság, de tanulság. Nem vagyok és hosszú idő míg jómagam is elérem majd, azt az érettségi szintet, amit ő képvisel jelenleg. De bevallom, nem is sürgetem. Nő szeretnék lenni, de felnőtt nem és ameddig ezt így érzem és gondolom, addig megmaradok egy örök infantilis naivának.
- Mindig olyan könnyen eladtad magad… fel nem tudom fogni, mi az… amiért, úgy érezhetted, hogy nem szeretünk… - Tettem fel a burkolt kérdést, a nagy talányt… ami ebben a pillanatban foglalkoztatott.

by **Szophie** Kedd Nov. 28 2017, 20:04

Felnevettem. Ez volt a tökéletes kifejezés rám. El kellett ismernem, hogy RenAi remekül bánt a szavakkal a maga módján, még ha nem is úgy szánta őket, ahogy én értettem.
- Eladtam magam. Pontosan. - mosolyt villantva fordultam felé, miközben ügyetlenül fülem mögé tűrtem egy elkószált tincset.
- És közben valóban én voltam az, vagy csak egy mindenki által elfogadott termék? - tettem fel végül a nagy kérdést, és utána hosszú percekig nem is szóltam többet. Időt hagytam neki arra, hogy elgondolkozzon, hogy visszaemlékezzen arra a kevéskére, amit láthatott belőlem, a kis szeletkékre az életemből. Könnyed, játékos, bolondos Szophie, aki sosem esik át mégse a ló túloldalára. Aki mindenkit megölelget vidáman, aztán csokoládéra emlékeztető túlédes és ragacsos masszát töm az agyába, megküldi egy nagy adag túlcukrozott nyállal, és körbeölel mindenkit az önámításával, hogy minden rendben. Aki magára ken egy adag habot, és azt osztogatja, mintha a személyisége része lenne a másoknak szánt boldogság, a tüllszoknyás kislány életvidám mosolyával.
Könnyen ismerkedtem, de sosem nyíltam meg. Szép képet alakítottam ki magamról, és én örültem neki, hogy ezt gondolják. Aztán meguntam ezt a játékot, és megpróbáltam összetörni a rajzot. Ám ez akkor már nehezen ment. Nem fogadták el kísérleteimet, és tunkolták tovább belém, hogy legyek olyan, mint régen. Mert nekik szükségük volt a cukormázra, amit tőlem kaptak, hogy kiegészítsék saját szürke személyiségüket. Csak önös érdekekből tartották fenn rólam a képet magukban, mert az igazság rideg ütés lett volna. Én eladtam magam, ők megvettek. Pont úgy, és sosem másképp.
Miután eltelt pár perc, úgy döntöttem, folytatom a társalgást kérdések további sorával, hogy mélyebben megértse a problémát. Könnyed hangon kezdtem bele, semmi súlya sem volt a szavaimnak.
- Szerinted.. egy normális, egészséges felnőtt ember eljátssza, hogy még gyermek? Hacsak nem maga a személyiséged ragadt meg egy tragédia előtt.. miért viselkednél így? Senki nem vett észre semmit, és nekem ez állt érdekemben. Kerülni a fölösleges kérdéseket, és csak beilleszkedni a társadalom folyamába. - mélyen a szemébe néztem, és nem engedtem el a tekintetét, még ha el is kívánta szakítani amazt. Határozottan és őszintén beszéltem.
- Mi volt ez, ha nem folyamatos játék? A sebeket betömni álbarátságokkal, jól érezni magad egy cukormázas felépített babaházban. Ám ezektől nem kaptam meg azt, amire szükség lett volna; a figyelmet. Senki, még Hinari és Makoto sem voltak képesek azt a figyelmet szentelni nekem, amire szükségem lett volna igazán. Ugyanakkor sose lett volna elég sem, ha nem küzdök meg a saját démonaimmal, és ismerem fel önnön hibáimat. Most már a könnyed gyermekesség valóban a részemmé vált, nem csupán egy rózsaszín máz rajtam. Már megértem a viselkedésem, és nem szégyellem önmagam. Ezt vajon elértem volna idekint is? - a kérdés elnyújtva szállt fel az égbe, míg végül megválaszoltam én magam.
- Szükségem volt rá, hogy újra elszakadjak mindenkitől, és végre rájöjjek, ki vagyok én igazából. - rámosolyogtam. Olyan könnyedséggel, mintha csak az időjárásról cseverésznénk. Arcomon semmiféle érzelem nem köszönt vissza, csak a nyugalom és törődés. Boldog voltam, hogy miközben ezeket a mondatokat kimondtam, a szemeibe nézhettem.

by Ajánlott tartalom