Főtér

- Áh, Álomkelő sosem bántani Kimit, ez biztos - vigyorgott Simeon Joey felvetésére és erre a mondatváltásra ugyan Tengerszem is felkapta a fejét, de ő is egyetértett idomárjával: nem ilyennek ismerte meg a macskát és amúgyis, ő majd ott lesz és megvédi Kimit, ha bárkitől is meg kell. Álomkelővel mondjuk régen találkozott, így a fiatalkorú pet kíváncsi volt, milyenné vált riválisa és ahogyan Simeon, ő is alig várta, hogy újra találkozhassanak. Kimi pedig minderre csupán félrebillentett fejjel, kíváncsian csipogott: ő minden újdonságnak örült és minden érdekelte, amit és akit eddig még nem látott a világból.
A boltban aztán Simeon nem győzte kapkodni a fejét, annyi szép dísz volt mindenhol és végül nem csak ő, de Joey is vett egyet, egy aranyos szitakötőt.
- Szereted a rovarokat? - tudakolta is céhtársától és elraktározta az információt későbbre, hogy ha ajándékot kell majd választania a lovagnak, akkor mi is legyen majd az pontosan - Az Emlékházban - felelte aztán a kérdésre, amikor szóba kerültek a kártyák - A Kezdetek Városában van, valahol arra - mutatott Simeon az említett irányba, de sajnos pontosan nem tudta megmondani a koordinátákat és most nem is arra mentek, így megmutatni sem tudta a fiúnak - Egyszer majd látogass el oda! Sokféle kártya van ott! - mosolygott.
Az erdőbe viszonylag hamar kiértek ezután és az idomársrác nem győzött csodálkozni, mennyi méretű van mindenhol.
- Ez szerinted jó lesz? - lépett oda aztán az egyikhez és ha Joey is rábólintott, elővette az inventoryjából a fejszét, amit még direkt a fakivágásra vett pár napja a piacon - Talán befér az ajtón - vigyorgott és hozzá is látott a művelethez. Kimi közben körberepülte a környéket, Tengerszem pedig igyekezett segíteni, az egésznek pedig az lett a vége, hogy a négyes (illetve a dixikkel kiegészülve a hatos) kicsit havasan, kicsit fenyőtüskésen, de boldogan és teli szájjal vigyorogva ért vissza a Unity céhháza elé és vonszolták be a nagy fenyőfát az előtérbe.
- Szerinted is tetszeni fog a többieknek? - kérdezte Simeon - Gyere, segítsetek feldíszíteni! - nevetett aztán fel és már vette is elő a dobozt a díszekkel, hogy Joeyékkal együtt karácsonyfát varázsoljanak a zöld fenyőből.

Mire a többi céhtag hazaért, egy örömtől kipirult arcú fiú köszöntötte őket az ajtón túl és ha ott volt vele Joey, akkor ketten, ha pedig nem, úgy egyedül (természetesen egy nagy "Meglepetééés!" kiáltással) mutatta meg a fát mindenkinek, akit csak aznap és másnap megtalált. És persze Fuwának is. Mert Fuwának mindenképpen látnia kellett, hogy csillognak a díszeken az ablakokból befutó napcsíkok!


Köszi a játékot Joey! Kérek a játékért 5 Vörös Pitypangot és a Shoowym is fejlődött!

Még előtte

Már utána...

Percekig nevettem a válaszán. Még el is ismertem magamnak, hogy hiányzott a humora, amivel egy pillanatok alatt elűzte a feszültségemet. Legalábbis egy fajtáját.
Reméltem, hogy sikerült olyan időpontot találnom, ami nem jelent túl nagy kényelmetlenséget neki sem.
Ezek után nagy nehezen túlléptem az idegességen, ami arra ösztönzött volna, hogy mondjam vissza az egészet.
És ott álltam a főtér északi részén, a járkáló embereket vizslatva. Bár ott volt még mindig a hang a fejemben, hogy még odébbállhatok, egyre inkább türelmetlenül vártam, hogy megpillantsam végre Aftont.
Amikor végre így történt, ideges mosollyal léptem oda hozzá.
- Szia! Örülök, hogy látlak - köszöntem idegesen, az ujjaimat matatva. Hirtelen rettenetesen zavart a még mindig kissé beesett arcom, a halántékomon megjelent ősz tincs. Eddig sem voltam különösebben csinos, most viszont úgy néztem ki, mint valami múmia…
A viszontlátás öröme azért még mindig erősebb volt, és bár elvörösödtem, a halvány mosoly ott maradt az arcomon.
Fürkészőn néztem végig Aftont is. Az ő vonásain is megviseltség látszott…
- Mi van veled? Milyen volt visszatérni az életbe? - kérdeztem rá óvatosan, átengedve a lehetőséget neki, hogy kiválassza a helyet, ahová megyünk.
Kicsit azért tartottam a választól, mert ismertem idebent olyanokat, akiknek nagyon komoly gondot okozhatott, hogy kikerültek a játékból, mert semmiféle háttér nem állt mögöttük… De talán őt nem kell féltenem.
- Te megtudtál bármit az idebent megismert barátokról? - kérdeztem némi szünet után. Azt hiszem, valami megerősítést szerettem volna, hogy nem annyira fájdalmas ez a keresés, mint ahogy én tartottam tőle. Hogy lenne értelme keresni azokat, akikért Aftonon kívül aggódtam, és nem léptek vissza a játékba.

Kicsit megijesztett elsőre a reakciója. Csalódást és meghökkenést akartam látni a gesztusaiban.
De igazából a meghökkenésen kívül nem csalódást, hanem örömöt fedeztem fel a vonásain. Így visszatért a visszafogott, boldog mosoly az én arcomra is.
-Régi szép idők, mi? -kuncogok én is vele. Kissé zavarban karolok bele Aftonba a felajánlásra, és engedem, hogy vezessen.
-Én is nagyon örülök - motyogtam kipirult arcom alatt.
A kérdésemre nem vártam részletes beszámolót, nem arra voltam kíváncsi, hogy hény napig sírtak az örömtől a rokonok. Azt szerettem volna tudni, hogy megkapta a megfelelő ellátást, és nem éhezik valahol a világban - nem is tudom, mit tennék, ha ez derülne ki róla… A viccelődésből ítélve nem volt könnyű neki, de nem is tragikus a helyzet, így kicsit megnyugodtam.
-Azóta sem tudok sűrűn 10 percnél többre egyedül maradni. Azonnal keresnek, és ellenőriznek - csóválom meg a fejem a viszontkérdésre túlzó drámaisággal. Nem, valójában ez nem zavar, bár most az egyszer… Most remélem, hogy nem fognak megzavarni, amíg együtt vagyunk.

A kávézó, ahová elvitt ismerős volt, bár nem mondanám, hogy sokszor jártam itt. Kissé elmerengve néztem az NPC-ket. Vajon ők észrevették a változást? Kezdett a program valamit azzal, hogy eltűntek a vevők? Működött egyáltalán a program az elmúlt időszakban? Hiszen voltak kvázi ismerős/jóbarát npc-k, akikkel sűrűn kommunikáltunk a bent töltött idő alatt.
Az asztalhoz lépve még ezen járt az agyam kissé, de végül feltettem a másik engem is foglalkoztató kérdést is. Szomorú volt, hogy ő hiába keresgélt.
-Azt hittem a létrejött rengeteg fórum könnyűvé tette, hogy megtaláljuk egymást…-gondolkoztam el kicsit, és mire észbekaptam, már kiszaladt a számon a gondolat másik fele is- Lehet sokan féltek keresni az ismerősöket, mint én… - Azután bólintottam.. Én is kíváncsi lennék rá, mi történt a többiekkel az elmúlt hónapokban. Nagyon remélem, hogy mindenkinek sikeres volt a felépülés… Vajon volt olyan a levelek között, amiket olvasatlanul hagytam, amiből megnyugtató információt kaptam volna?
-Ezek szerint a te hozzátartózóid sem lelkesedtek érte, hogy továbbra is kapcsolatod legyen a játékhoz. - néztem fel rá, kicsit megpiszkálva a közösnek tűnő helyzetet.

Nem tudom miért, de kicsit furcsa volt az örömöt látni az arcán, amikor meséltem, hogy nem igazán tudok egyedül lenni. Együttérzést, vagy megértést vártam volna? Talán. Rosszul mondjuk nem érintett, csak nem egészen értettem.
A zavarát látva akaratlanul is elnevettem magam. A szüleim jutottak eszembe róla, akik hasonlóan megzavarodtak bármitől, ha a technológiával kapcsolatos volt. Talán épp ezért mozogtam én annál inkább otthonosan, hogy a kényszer szülte helyzetekben tudjak nekik gyorsan segíteni.
- Weboldal, ahol kiírhattad, hogy ki vagy, és kit keresnél, és milyen elérhetőségen veheti fel veled a kapcsolatot. Esetleg magán a felületen is tárgyalhattál. Millió ilyet hoztak létre, miután lekapcsolták a szervert. - magyaráztam, gondolatban hozzátéve, hogy én viszont egyikre sem mertem regisztrálni. Távolságra volt szükségem. És egyedüllétre, hogy rendezzem a gondolataim, és feldolgozzam, hogy hirtelen... Visszakerültem a valóságba, és elvesztettem a kapcsolatot azokkal, akikre idebent vigyázni akartam.
Az NPC-vel való kommunikációt teljesen átengedtem Aftonnak. Nekem elég volt, hogy kiválasztottam az Aincradban megszokott teámat.
Aztán rámosolyogtam Aftonra.
- Köszönöm. Azért előnyös, hogy megmaradt a karakterünk, ahogy volt a leállás előtt. - jegyeztem meg. Semmi kedvem nem lett volna vadászni, vagy küldetést vállalni csak azért, hogy ne legyen gond meginni egy teát a téren.
Az arcom láthatóan vörösebb lett, amikor Afton közelebb hajolt, és megéreztem a haja illatát. Vajon... a valóságban is ilyen illata lenne?
De nem merenghettem sokáig, hiszen válaszolni kellett erre a pimaszságra.
- Már 8 eltelt... 2 percbe remélem azért nem olyan sokminden fér bele - szekáltam kicsit mosolyogva, de hamar hozzátettem a lényeget is - Most sok időm van, mert sikerült elküldeni a hajcsárokat egész délelőttre. -

- Japánban a leggyönyörűbb! - mosolyogtam rá. Szeretem az otthonomat, és mindazt, amit képvisel. Persze, nem ragaszkodom mindenben a hagyományokhoz, de minimum az ismeretét nagyon fontosnak tartom a múlt szokásainak. Azok segítenek megérteni, hogy kik is vagyunk és miért működünk úgy, ahogy.
Afton pedig bizonyára elvégezte a házifeladatát, legalábbis a kiejtéséből ítélve. Végül pedig Nara-t is említi, én pedig a gondolataimban felderengő kép hatására elnevetem magam.
- A szarvasoknak biztos tetszenél - préselem ki magamból a magyarázatot két nevetős roham között. Jó lenne megbizonyosodni róla, hogy valóban olyan lenne, mint a fejemben.
A tekintetemben a tudatlanságot felváltja a megértés, amikor Luisiana államot is megnevezi. Így nagyjából el tudom helyezni merre.
- Az elég messze van... - mormolom az orrom alatt, kissé elkeseredetten és csalódottan. Sejtettem, hogy nem a közelben van, de reméltem, hogy legalább belátható távolságban.


Aztán a figyelmünket valamelyest eltereli a készülődő ünnepség, így a téma is arra terelődik.
- Igaz. Annyi játék után már bekötött szemmel is meg lehet oldani, de a program közbeszól - bólintottam a témához nem illő komolysággal. - Szegények... - sóhajtottam, mielőtt szélesen elmosolyodtam, jelezve, hogy nem veszem azért ennyire a szívemre az ügyet.
A zene közben ismerősre vált, és magamban dúdolni is kezdem a dalt.
A felkérés viszont váratlanul él, így egy pillanatig csendben nézek Aftonra, mielőtt hamiskás mosoly költözik a tekintetembe és az arcomra.
- A zászlócska hol marad? - nyafogom drámaian, és ha a megértést látom az arcán, nevetve nyújtom a kezem, hogy táncba vigyen.
- Nem vagyok jó táncos - figyelmeztetem azért, nehogy meglepetésként érje, hogy a lábára taposok néha. Eleinte érezheti is rajtam a feszélyezettséget, de ez a tánc hevében oldódik, a végére már vidám arccal lépkedek, és perdülök, amerre vezet.

Be kell vallani, hogy életemben nem jártam igazán táncos mulattságon. Az esküvőm lett volna az első. Nem tudtam, hogy ennyire el tudja ragadni az embert a zene lendülete és ilyen jóleső érzés a kedvesed karján az ő vezetését követve mozdulni. És mégis... A dal végén felszabadult, boldog mosollyal tapsoltam a közös meghajlás után.
Aztán teljes természetességgel tettem már a kezem Aftonéba, és engedtem, hogy visszavezessen az asztalunkhoz. Most valahogy nem tudott feszélyezni a kedves udvariasság, ahogy kihúzta nekem a széket.
- Boldogabbat - emelintem meg az üres csészét én is játékosan, miután helyet foglaltunk. - Igen, tényleg az volt - mosolygok csendesen.
- Pár óra... - mélázok el - Az a nagyjából 20 óra annál azért kicsit több, nem? - számolgatok hamiskássá váló mosollyal. Igaz, nem áthidalhatatlan, de... azért azt nem teszi lehetővé, hogy rendszeresen találkozzunk odakint. Ami minden valószínűség szerint... azt jelenti, hogy marad a SAO, mint randihelyszín. De... talán annyira nem nagy baj az.
Afton miközben ezen merengek, már szinte meg is tervezi az utazást Japánba. Amitől én is kicsit fellelkesülök. Sok hely van, amit meg szeretnék mutatni neki az otthonom környékén. Kár, hogy valamivel realistábban nézem a dolgot, mint ő.
- Egy ilyen utazás kisebb vagyon, még akkor is, ha csak a repülőjegyért kellene fizetni - morgolódok csalódott-dühös pillantással méricskélve a csészémet. Természetesen nem engedném, hogy ha már egyszer japánban van a szállásért, az ételért meg egyebekért fizetnie kelljen... de pontosan tudom milyen megterhelést jelentett anyagilag a rehabilitáció a családomnak, és valószínűleg szinte az összes családnak. Nem lesz könnyű stabilizálódni annyira, hogy egy ilyen komoly költség beleférjen. Pedig egész határozottan szeretném, ha nem csak a játék világában lenne a közelemben, hanem a valóságban is látnám vonásait, és hallanám a hangját.

Nem öntött el az a naív megnyugvás, hogy majd minden meg lesz oldva. Sajnálatosan messze vagyunk még attól.  De teljességgel megnyugodtam abban a tudatban, hogy ha ketten akarjuk, akkor meg fogjuk találni a módját. Márpedig akarjuk. Akkor is, ha ezt egyelőre magamnak is bátortalanul mondom. 
Ez után pedig kifejezetten kell a humorizálás, úgyhogy halkan nevetve figyelem, hogy Afton vette a lapot.
- Azt a kávézót kihagytad - mutatok még nevetve a háta mögé amerre még nem mutatott. Hosszú másodpercekig nevetünk így együtt, és végül mi sem természetesebb, minthogy elfogadva a felajánlását belekarolva indulunk tovább, amíg egyikünket ki nem rángatják a valóságba.
Nem kerülik el a figyelmemet a kezdő felszerelésben futkosó játékosok. Ha nem Aftonnal lennék, biztos, hogy megállnék megrökönyödésemben. Azt értem, hogy a régiek visszaléptek szép számmal, mert ez egy egyszerű módja a 10 év alatt szövődött barátságok fenntartásának. Na de hogy valaki akit a sors megkímélt az elmúlt évtizedben a borzalomtól... önként belépjen ide?  Talán sosem fogom megérteni. 
Mindenesetre sokat beszélgettünk a szint bejárása közben sokféléről. Nagyszabású ötletekről a találkozást illetően... A játékbeli jövőről. Az élet megfejthetetlen kérdéseiről. Végül a nap lebukott a programozott épületek fölött, jelezve, hogy ideje lesz elszakadnunk egymástól.
Ez viszont nem megy anélkül, hogy megállapodnánk a következő találkozás időpontjában. Amíg odakint nem megy, addig idebent találjunk egy-egy órácskát. Elvégre biztosan akarom tudni, hogy nem siklik ki Afton élete odakint. És az enyémet sem ártana újra teljesen összeszedni. Ehhez pedig nagy erőt ad a ki nem mondott ígéret: Meg fogunk küzdeni érte, hogy ne csak egy avatár legyünk a másiknak, hanem húsvér testben is megismerjük egymást.

Miután Aftonnal találkoztam, valahogy minden könnyebb lett. Már nem tartottam annyira a játéktól, és valamivel sűrűbbek lettek azok az alkalmak is, amikor beléptem annak reményében, hogy esetleg online látom őt is. Persze ez nem ilyen egyszerű, mert mindketten dolgozunk a magunk időzónájában... Úgyhogy azért nem reménykedtem túlságosan, mindenesetre nem csak Afton miatt lépkedtem be, a többiek is érdekeltek. De egyelőre a régi nevek közül mindegyik fekete vagy szürke maradt.
Amikor ma beléptem, döbbenetemre az újraindulás óta nem látott tömeg volt a téren. Megborzongtam... Valamiért emlékeztetett ez a tömeg arra a napra, amikor a hivatalos indulást ünnepelték hasonlóan... csak a nap végén nem tudott kilépni a játékból senki. Mély levegőket  véve indultam félrehúzódni valahova, hogy nyugodtan ellenőrizzem a lehetőséget. És talán vissza se lépjek ma már, amíg az ünnepség lezajlik. 
Eközben akadt meg a szemem egy kezdőnek tűnő játékoson, aki meglehetősen tanácstalannak festett az íjjal a kezében.
Néhány hosszú pillanatig döbbenten néztem rá. Eddig nem néztem körül a tömegben, de feltételeztem, hogy a régiek lépnek csak vissza, hogy felvegyék a kapcsolatot a játékban megismert barátokkal, de újonnan regisztrálókra nem számítottam... Miért vállalná bárki a kockázatot, hogy megismétlődik ami 11 éve történt? 
Aztán mélyet sóhajtottam. Lehet mostmár butaság... De azért még bennem volt a késztetés, hogy nem hagyhatom ilyen tanácstalanul rohangálni a játékban szerencsétlent... elvégre veszélyes. Úgyhogy lehívtam egy íjat a menümből (nem akartam Artemiszt ekkora tömegben mutogatni, szintén régi berögződés), és mellé léptem.
- Szia! - köszöntem, mielőtt megvárva, hogy felvegye a kontaktust, folytattam - Ne haragudj, hogy alkalmatlankodom, de úgy tűnt, elég tanácstalan vagy azzal az íjjal - intettem a fejemmel a fegyver felé. - Segíthetek? - kérdeztem rá. Nem akartam én ráerőltetni semmit. Ha nem kér a segítségből, hát majd megoldja maga.

Valahol jóérzéssel töltött el, hogy nem csalt a megérzésem, és a srác el is fogadta a felajánlott segítségemet. Legalább sejti, hogy okozhat neki fejtörést a tudatlanság.
A feltett kérdésre nagy levegőt vettem. Hát… legszívesebben azt válaszoltam volna, hogy nyomja meg a kijelentkezés gombot, és hajítsa ki a sisakot az ablakon. Amit egyszer felhasználtak tömegmészárlásra, azt újra fel tudják. Úgyhogy akinek nincs 10 éve a játékban, annak igazán semmi oka itt lenni.
Ezt azért mégsem mondhattam. Joga van úgy dönteni, hogy csatlakozik a játékosok közé, én meg nem akarom már az elején elvenni a kedvét.,
Úgyhogy gyorsan összeszedtem a gondolataimat. Rengeteg dolog eszembe jutott, úgyhogy nagy nehezen kellett kibogoznom belőle hol érdemes kezdeni. Végül a fegyverhasználatnál lyukadtam ki. Az az első dolog, amit tudnia kell, hogy megvédje magát.
- Kevés ember van, akinek ez a világa. De boldogulni azért lehet. A kezdő lépés…Az attól is függ… Nagyon fontos, hogy jól ismerd a fegyvered és a kasztodat. Használtál már íjat? - kérdeztem. Sejtettem a választ, de azért biztos akartam lenni a dolgomban. Tulajdonképpen nem is tudom melyik a jobb eset. Nekem hetekbe telt, mire megszoktam, hogy Aincradban nem olyan pontosak a lövéseim, mint odakint, mert a rendszer az alacsonyabb szinteken nem enged teljes pontossággal lőni.
- Nem olyan nagy gond - legyintettem végülis nemleges válasz esetén. - Nem olyan nehéz dolog helyesen fogni, ráadásul a rendszer segít. Ha gondolod, tudok itt a közelben egy termet, ahol megmutathatom, és kipróbálhatod. Természetesen védett területen belül. - tettem hozzá, nem is egészen tudatosan. A céh itteni kis épülete pont alkalmas ilyesmire. Egy kis bemutatóval meg könnyebb is lenne a dolgunk.