Főtér

-Mondtam már, ha nem Szonja kényszerít, akkor nem változtatok a játékstílusomon. Itt és most biztos nem fogod tudni megváltoztatni a véleményemet.- Próbálom lezárni a témát.- 
Megrendelem az édességet, majd Nio is megrendeli az övét, de kávés helyett citromosat kér.
-Nocsak, mégsem a kávésat kéri? Vajon köze van ahhoz, hogy én mit rendeltem? Gondolkozz csak Cearso, minden apró részlet fontos lehet.
Amikor magamhoz tértem Nio ette a vaníliásat. Akkor nekem is vaníliásat kellett rendelnem, mivel Szonja azt szereti.
De előttem mégis citromos volt. De miért?  
Gondolkozz!
Nio az előbb három tányért szedett össze, pedig mi határozottan csak ketten vagyunk. Ha hárman lennénk, Nio biztos hogy megvárta volna, vagy rendelt volna helyette.
Ebből még nem tudok semmit.
Lenézek az asztalra.
Hiányzik a szalvétám, ez nem a teríték hibája. Egy ilyen puccos helyen mindig odafigyelnek az apró részletekre, ezt biztos Kayaba is tudja. A biztonság kedvéért odanézek Nio készletére. Ott van a szalvéta, ezek szerint nekem használnom kellett az enyémet. 
Annyira ismerem magam, hogy szalvétát csak két esetben használok. Azt hiszem a rágót, mint lehetőséget kizárhatom, így csak egy dolog maradt.-
Megvan-(Újabb Szikra szalad át a szememen.)
Mind a ketten vaníliásat rendeltünk, de nekem nem ízlett, ezért beleköptem a szalvétába, ezek után odaadtam a süti maradékát Nio-nak, majd rendeltem egy citromos sütit.
Megvárom míg visszajön a felszolgáló lány, de még mielőtt kiszolgált volna minket a süteményekkel, így szóltam hozzá:
-Kérem a vaníliásat cserélje ki egy kávésra.
Az NPC persze teljesíti is a kérést. Miután letette a citromos sütit Nio elé, visszavitte a vaníliásat.

-Nem, egyáltalán nem emlékeztem semmire, csak a nevedre. A többit összeraktam a részletekből.- mosolygok vissza Nio-ra.
Szonja után ő az első, akinek sikerült mosolyt csalni az arcomra. Egészen eddig azt hittem, erre csak Szonja lehet képes.
-Nekem kéne inkább megköszönni, hogy elrángattál a főtérről. Ha nem tetted volna, akkor valószínűleg még mindig azon a padon ülnék, és itatnám az elektronikus egereket, ahogy Szonjáról vagy a való világról ábrándoznék. 
-Na de most? Csak nézz rám. Egy olyan puccos helyen eszem, amilyenben még soha az életemben nem jártam, és lehet hogy többet nem is fogok. A társaságom egy kedves és megértő lány, aki ahelyett hogy rám szólt volna inkább rendelt nekem előre egy másik sütit. Szerinted hányan tennék meg ezt az apró gesztust?
Ráadásul próbálsz megtanítani a játék alapjaira. Kisebb nagyobb sikerrel.
Elfogadom a felajánlott sütit, majd amikor visszajön a pincérnő odaadom Nio-nak a kávésat.
-Azt hiszem így lesz az igazi.-
Azon kezdek el tűnődni, vajon mit csinálnék most ha nem találkoztam volna Nio-val. Valószínűleg még most is azon a padon ülnék, és nézném a többi játékost, ahogy rohangálnak egyik helyről a másikra.
Vagy ugyanazt a beszélgetést folytatnám ugyanazzal az NPC-vel újra és újra, és felejteném el újra és újra.
Belekóstolok a sütibe.
-Ez még mindig nagyon finom. Nem is tudom miért nem voltam még itt. Valószínűleg azért, mert nem is tudtam a helyről.
Na meg persze ott van a pénz kérdése is..
Erről jut eszembe: -nem hiszem, hogy lenne nálam elegendő pénz mindezekre.- mutatok a sütik felé, és aggódva nézek a lányra.

-Arról szó sem lehet!- Kapom fel a vizet, majd nyomatékként felugrok az asztaltól.- Én nem fogadok el anyagi támogatást. Nem fogom elfogadni.
Pár másodpercig némán állok, lenézek az asztalra, és sietve hozzáteszem: 
-Mármint, ami a felszerelés részét illeti.
Néhány pillanat múlva, sűrű bocsánatkérések közepette ülök vissza az asztalhoz.
-Gominosai.- veszem halkabbra a hangerőt.- Érzékenyen érint ez a téma, és még van néhány, de ezekről most ne beszéljünk.
Unottan fogok hozzá a sütim maradékához, de most már inkább csak pakolgatom a tányér egyik feléről a másikra. 
Végül alig hallhatóan szólalok meg:
-De ha segíteni szeretnél, akkor lenne itt valami.
Nem is tudom hol kezdjem. Végül úgy döntök kiadok magamból mindent:
-Tudod,...-kezdek hozzá, de nehezen találom a megfelelő szavakat. -Már nagyon.. régóta vagyunk "idebent"... És Szonja is.. -a könnyeimmel küszködök.- nagyon.. hiányzik. Még a szülinapja is.. ma van.
Arra gondoltam,.. persze csak akkor, ha te is benne vagy.. úgy érzem, nagyon jól esne.. egy.. egy.. ölelés.
Lassan kifújom a maradék levegőt. Ezt is kimondtam.
Eszembe jut a buksisimogatás, amit Katjától kaptam, amikor megpróbált beetetni. Még az is nagyon jól esett két év szeretethiány után. Ha most olyan lánytól kapom, akit sikerült megkedvelnem, akkor biztosan elszállna a rossz hangulatom.
-Persze csak egy baráti ölelésről lenne szó, nem többről.
Azt is teljesen megértem, ha ellenzed, hisz alig ismerjük egymást, meg minden.
Ránézek a lányra, megpróbálok egy mosolyt intézni felé, de az arcizmaim bemondták az unalmasat. Egyáltalán lehetséges ez egy virtuális világban?
Kínomban elfordítom az arcom, és miközben Nio válaszára várok, bekapom a sütim maradékát.

A szemembe néz. Nem tudom állni a pillantását. Elfordítom a fejem, nem tudok visszanézni rá.
Lehet hogy túl sokat kértem, talán kérhettem volna valami kisebbet. Mondjuk azt, hadd fogjam meg a kezét, vagy talán.. Ehhez hasonló gondolatok futnak át az agyamon, amikor a szemem sarkából észreveszem, ahogy némán feláll, és felém közelit.
Mögém sétál, majd átkarolja a nyakam.
Hát, ölelésnek ez is ölelés, legközelebb majd pontosan fogalmazol.
És most már érzem, hogy lesz legközelebb.
Szonja remélem megértesz, hacsak nem léptél máris túl rajtam.
Hülye vagy Cearso erre gondolnod sem lenne szabad. Szonja nagyon hiányzol. Talán túlságosan is.
Ne érts félre, a játékot miattad fogom végigjátszani. Miattad is. De most már miatta is. Te mondtad mindig, hogy mindenkinek kell egy társ. Én eddig azt hittem, te lehetsz az egyedüli társam. De rá kellett jönnöm ez nem így van.
Magamban tehát tisztáztam a kérdést.
De hogyan fogom elmondani Neki?
Majd apránként, ahogy a betegségemet szoktam.
De ha megtudja, többet szóba se akar velem állni. Ezt nem akarom.
Majd az Ő hangja szakítja félbe a gondolataimat.
Ha bármire szükséged van nyugodtan szól, és ha tudok segítek-
Ez volt az a pont, amikor nem bírtam tovább. A könnyeim záporozni kezdtek. Részben Szonja miatt, részben Nio miatt. És örültem, hogy most egyikük sem látja az arcomat, bár Nio biztos érzi a kezein a könnyeim nyomát.
-Sajnálom, hogy goromba voltam. Többet nem fordul elő.-
Amikor visszaindul a helyére, utána akarok szólni, hogy még ne menjen, de a gombóc a torkomban nem engedi.
Visszaül.
Kuncogok a poénnak szánt megjegyzésén.
-Szonja nem az a féltékeny típus.
Majd letörlöm a könnycseppjeimet az arcomról.
Nem is tudom miért nem mondom, meg Neki itt és most.
Nincs hozzá elég bátorságom, és biztos neki is van valakije.
-Egy séta? Remekül hangzik. Várj megnézem van-e programom.- elő is veszem, a mappáimat, de azon nyomban rakom is el őket.- Ne viccelődjünk. Rád mindig lesz időm.- 
akarom mondani- de csak egy halk 
Menjünk-öt sikerül kinyögnöm. 
Miután elindulunk:
-Most jut eszembe, eddig csak én beszéltem magamról, ideje neked is elmondanod valamit. Példának okáért van-e lovag, aki meghódította a szíved rejtett zugait?-
Teszem fel a sorsfordító kérdést.

Szerencsémre vagy szerencsétlenségemre nemleges választ kapok. Csak nehogy két szék közül a földre esek
-Ne aggódj, előbb vagy utóbb téged is biztos utolér a nagybetűs szerelem- biztatom.
Mi a fenét csinálok? Ezzel biztos nem kerülök hozzá közelebb.
-Lehet hogy a lovagod közelebb van, mint hinnéd.
-Látod például azt a kovácsot- mutatok határozottan egy NPC-re- biztos ő lesz az. -próbálkozok viccelődéssel feldobni a hangulatot.
Vagy te egy igazi Lovagot keresel. Az is sok jár errefelé, minden nap legalább egy fél tucat. Én csak tudom, naponta látom őket rohangálni szerte a városban valamelyiknél biztos be tudnál vágódni.
Miért adok neki ötleteket?
Be akarsz nála jönni, te ostoba.
A kérdésére csak ennyit reagálok
-Mi az, kérdezz-felelek-et játszunk?
De azért elgondolkozok a kérdésen
-Hát innen is, onnan is.
-Tudod a szüleim rengeteget utaztak. Szeretnek háborús emlékműveket látogatni. Igazi fegyver mániákusok. A nevemet is erről kaptam. Az öcsém is. Szóval mi is velük utazgattunk, egyik iskolából a másikba , egészen addig, amíg nem találkoztam Szonjával nagyjából.. -elkezdek számolni az ujjaimon- két és fél éve. 
Azután egy darabig Oroszországban dekkoltunk kettesben. Majd egy kis idő múlva felhívott az öcsém, hogy a japánok egy vadi új játékot dobnak a piacra, ahova tesztelőket keresnek, és amihez egy külön kiegészítőt kell beszerezni. Hát mind a hárman jelentkeztünk, de csak az öcsém lett végül tesztelő, és abban egyeztünk meg, a játék hármunk között fog forogni.
Majd én is felteszem a kérdésemet
-Neked mi hiányzik a legjobban a való világból? Mármint a szerelmen kívül. Nekem például a gőz, nagyom bírtam a gőzfürdőket.

Előbb a mutatott Npc-re, majd rám néz.
Nem tűnik valami lelkesnek a gondolat iránt.
Éppen valami bocsánatkérés-szerűt kezdenék fogalmazni, amikor kitör belőle a nevetés.
Esküszöm, mielőtt elkezdett volna nevetni, az az érzésem támadt, mintha meg akarna ölni azzal a két szép kis szemecskéjével.
Hallod magad ilyenkor? Már becézgeted is.
Sajnos nem vette lapot- nyugtázom magamban.
De a nevetése is sokat jelent a számomra. A hatására én is elmosolyodok egy kissé.
-Ó, nem volt olyan vészes. Csak néha, amikor valamelyik hely nagyon a szívemhez nőtt.
Igazából mindegyik helyhez nagyon sok szép emlék fűz, de Neki ezt nem kell tudnia. Nem akarom, hogy még ezért is sajnáljon.
Én sem támogatom Kayabát, de egy bizonyos szinten tisztelem, és felnézek rá.-
Mármint nem azt Kayabát, aki bezárt ide, hanem azt a Kayabát, aki elkészítette.
Tudod, mint kezdő programozó a művészt. Nem akarom agyondicsérni, de amikor beléptem a játékba, nagyot esett az állam.
Ne aggódj, ki foglak innen jutatni.
majd a rajzairól kezd beszélni, és hogy meg van kötve a keze.
-Tudom milyen érzés. Odakint is használtam ezelőtt ilyen fegyvereket- veszem elő az íjamat.-De idebent nem igazán működnek a kint megtanult fogások.- füllentem, hisz a speckómat is kintről hoztam.
Előveszek két nyilvesszőt, ráteszem a nyilakat az íjra, és felajzom. Majd vízszintesbe fektettem.
Kinézem magamnak egy fogadó falát, nagyjából ötven méterre, és elengedem a húrt. A két nyíl egymástól két méter távolságra fúródik a falba.
Látod? Ezeket akár milliméter pontossággal egymás mellé tudnám lőni ekkora távolságból.
Persze ha nagyon erőltetném, akkor itt is menne, de most nem az erőmet akarom fitogtatni, hanem az együttérzésemet megmutatni.
-Szerintem te már tudod, mi hiányzik nekem a legjobban- Ezzel a megjegyzéssel Szonjára utalok-
De az öcsém is nagyon hányzik, meg az a sok játék, amit közösen csináltunk és játszottunk.
-Az én köröm jön. Miért kezdtél el játszani a SAO-val?

-Nem, nem igazán értem- vallom be őszintén.- Nálam az egész folyamat, teljesen máshogy néz ki.
Először kipattan a fejemből valami, ha huzamosabb ideig ott motoszkál az agyamban, akkor adok neki egy esélyt, általában nagyjából tíz ötletből legalább nyolc kudarcra van ítélve.
Képzeld, épp most is játékötleteken gondolkozok.
Miért nem mondod el neki, hogy egész idő alatt Rá gondosz?
És ha valamelyik ötlet nekem is és az öcsémnek is megtetszik akkor elkezdek rajta dolgozni. 

Én már csak azután tudom kipróbálni, hogy elvégeztem a bele fektetett munkát.
Majd Szonjáról kérdez.
Már majdnem leüvöltöm a fejét (ismét), amikor eszembe jut az ígéretem, miszerint nem leszek vele többet goromba.
Ezért csak ökölbe szorítom a kezem, és magamban elszámolok háromig.
-Ez nem valami igazságos. Te barátkozhatsz odakint az én barátnőmmel, de én nem lehetek idebent a barátod ismerőse?
Legszívesebben lehagytam volna az utolsó szót a mondat
végéről.
Tehát Szonja.- Megállok és felnézek az égre. Most jut eszembe, amióta kijöttünk a cukrászdából, ez az első alkalom, hogy ezt teszem. Ha kevésbé kedvelném Őt, akkor csak ennyi lenne a válasz a kérdésére, de ez sajnos nem így van.
Nehogy elkezd. Ha elkezded most vetsz véget egy kapcsolatnak, ami még el sem kezdődött.
Szonja egy kedves orosz lány.
Mégis elkezdted.
Szinte mindenben az ellentétem. Mindig, mindenre emlékszik, nehezen sértődik meg, de a haragját sokáig megtartja, szereti a rejtélyeket, miközben ő maga is rejtélyes tud maradni. Nagyon jól tud táncolni, de nem szereti, ha felkérik, nagyon könnyen el lehet vele beszélgetni vele bármiről.
Talán jobban érdekel, hogyan néz ki?
-Magas, a csokoládé barna szemébe nézve én is elolvadok. Hosszú, gesztenye barna haja zuhatagként ömlik minden reggel a kirívóan makulátlan vállára és amikor...
-Azt hiszem a többi már csak kettőnkre tartozik. Mármint rám és Szonjára, nem pedig rám és Rá.
-Szóval ezeket érdemes tudni Szonjáról.
De én még mindig nem adom fel a reményt.
-Most te beszélsz, milyen a számodra ideális pasi? 

A szavaimra nem a várt reakciók egyikével reagál.
Kedvesen idelép hozzám, a szívem a torkomban dobog.
Na most jól megkapom a magamét. És már készülök a pofonra. De elmarad, helyette elveszi a kezemet a szám elől, és a kifakadásom okát kérdezi.
-Teljesen jól vagyok, azt hiszem.
Persze hogy nem vagyok jól, hiányzik a családom, a barátaim, az otthon melege, Szonja, egyszóval az életem, ráadásul a betegségem is mindig a legrosszabb pillanatokban tör elő. Mint például most. 
De nem akarom most terhelni ezekkel is szegény lányt. Hiszen csak az érzelmi kitöréseimet is elég nehéz lehet kezelni.
-Biztos csak nagyon hiányzik Szonja társasága.
Nem tudok jobbat kitalálni, és ez részben igaz is.
Nemcsak a társasága hiányzik, hanem minden más is, ami hozzá kapcsolódik.
Meg a csilingelő nevetése, a magabiztos szavai, az édes ölelése, és még sorolhatnám.
De nem fogom.
Ezek után elindul a legközelebbi pad felé.
Várj.- fogom meg a kezét, mielőtt elindulna-
Annak a fogadónak nagyon vékonyak a falai, simán ki lehet hallgatni a túloldalt zajló beszélgetést még egyes szintű hallgatózás nélkül.- füllentem, de meggondolom magam, és elmondom az igazat- 
Akarom mondani én máshová szeretnék leülni. Engedd meg, hogy odavezesselek.
Elengedem a kezét, majd elindulok a főtér közepe felé. Nem nézek hátra, nem várom meg, hogy követ-e céltudatosan megyek ahhoz a padhoz. Ha követ, akkor követ, ha nem, akkor nem.
Odaérek a padhoz, igen ez az a pad ahol reggel találkoztunk. A kép már sehol. A padon ülő NPC-t szokásomhoz hűen elküldöm, most nincs kedvem a társaságához, vagy Nio-val leszek most egy darabig elfoglalva, vagy a gondolataimmal.
Csak ezután nézek körbe, hogy megtudjam Nio hollétét, majd miután erről meggyőződtem leülők a padra.

Amikor körülnézek, látom hogy egész végig a nyomomban volt.
Ez jó érzéssel tölt el.
Legalább nem a gondolataimmal kell osztozkodnom az ülőhelyen.
Leül mellém, és a vállamra teszi a kezét.- 
Mond valamit, de nem hallom, túlságosan el vagyok foglalva a gondolataimmal, de azért a szemébe nézek.
Ez az a nézés amivel az anyukám mindig megnyugtatott. EZ felidéz néhány emléket.
-Az anyukám mondta mindig, miután el kellett mennünk valahonnan, hogyha hiányzik valaki csak nézek fel az égre, és jusson eszembe az, hogy abban a pillanatban ő is ugyanazt az eget nézi, vagy már onnan néz vissza rám.
Persze ebben a világban ez nem teljesen igaz, de azért szüntelenül az eget bámulom.
-Ezzel szemben az apám mindig azt mondta, hogyha türelmesen nézel egy pontot a földön, akkor egy idő múlva az lesz számodra a világ közepe, és ha eltévednél csak le kell nézned a földre és megmutatja merre kell továbbmenned, hogy visszaérj a világ közepéhez.
Észre se vettem, hogy mikor ölelt át, de most ránézek és visszamosolygok rá. Azzal a kedves mosolyommal.
Barátok vagyunk- visszhangzik a fejemben, egy másik kijelentéssel együtt:
ez Sonjával szemben nem lenne fer, vajon mire utalhatott?
Nem érted te ostoba? Azt hiszi..
Miért hiszi mindenki azt...
Mert úgy beszélsz róla. És még mindig utána sóvárogsz. De ha most elmondod neki az igazat az egész napot újra fogja értelmezni.
Barátok vagyunk, nem? meg fogja érteni.
-Barátok vagyunk? El kell mondanom valamit.
Sosem mondtam azt, hogy Szonja a barátnőm. Szeretném, ha az lenne, és gyakran úgy viselkedek mintha, de nem az.
Elmagyarázhatnám az egészet, de előtte inkább megvárom a reakcióját.
Azt hiszem, jobb lett volna, ha a kijelentésem előtt kibújok az öleléséből.

Köszönöm.- jól esik, hogy kiadtam magamból, hiszen erről még senkinek nem beszéltem idebent.
Jól esik, hogy valaki meghallgatott. 
Jól esik, hogy valaki segíteni próbál.
Eleresztek egy halovány kis mosolyt.
Majd a kérdésére koncentrálok.
-Ez egy érdekes kérdés.- Kezdek bele a mondandómba
-Őszintén szólva, ha ezt a játék elején kérdezted volna, az akkori énem azonnal rávágta volna, hogy legszívesebben megszabadulna a betegségétől.
-De most miután láttam én is néhány szörnyűséget, úgy érzem valamit tényleg jobb elfelejteni, mint örökre hordozni a súlyát.
-Talán azt sajnálom a legjobban, hogy gyakran nem tudom irányítani az érzéseimet, és azt hogy olyan hamar kimondom az érzéseimet, és azt amire gondolok.
-Néha azt kívánom bárcsak nem szerettem volna bele Szonjába,- megrázom a fejem- de ez nem jó ötlet, ezért ezután mindig meggondolom magam.
Lehet, hogy a hiánya jobban megőrjít, de akkor nem lenne miért élnem és küzdenem a játékban. És a reménytelen szerelem még mindig jobb, mint a céltalan élet.
-Rajtad kívül pedig alig ismertem meg más játékosokat.
Eszembe jut Katja, akivel a találkozást nem éppen pozitív élménynek nevezném.
Nem  igazán akarok többet hozzá hasonló alakokkal találkozni, Nio sokkal szimpatikusabb nála. Igaz, most se alakult minden túlságosan jól, de vele szívesebben vagyok, mint Katja-val.
Ekkor fut át az agyamon a gondolat.
Mi lenne ha mostantól nem csak véletlenszerű találkozások alkalmából ismerkednék meg másokkal, így elkerülném az olyan kényelmetlen helyzeteket, mint ami a Katja-val találkozás közben történt. 
Ő ebben biztos segítene.
-Esetleg bemutathatnál néhány barátodnak. Hátha rajtam is segít, ami nálad segített.
Így talán nem esek ugyanabba a hibába, mint Katja-nál. És esetleg Nio-ról is többet megtudhatok tőlük.