Főtér

Ahogy szépen lassan visszatértem a normális lelki állapotomhoz, egyre több dolgot vettem észre magam körül. A legérdekesebbnek azonban az bizonyult, amikor egy kisnövésű (vagy talán csak annyira fiatal, még elég messze volt, hogy ne tudjam megállapítani biztosan) lány illetve egy leopárd vagy nagyobb testű kutya méreteivel rendelkező sárkány indult meg irányomba egy kiskocsival. Ettől hajszálnyit nagyobbra nyílt a szemem, valamiért még mindig meglepődtem az idomárok állatkáin. Ami fura volt, lévén elég sokan voltak, de legalábbis én elég sokat láttam már csak az elmúlt pár napban is.
Körbenézve csomó embernél láttam sima és egyszerű, de ugyanolyan poharakat, úgyhogy ebből, illetve kiskocsiból azt logikáztam ki, hogy amíg el voltam tájolva, betámolyogtam valami közösségi munka közepébe. Nem tudtam kiknek szól ez az önkéntes akció, és bár valószínűleg mindenkinek, egy pillanatra megfordult a fejemben hogy megpróbálok nem útban lenni és arrébb állok. Aztán visszapillantottam a lány felé, és eszembe jutott, hogy onnan vettem észre ezt az egészet, hogy láttam felém indulni, tehát ennél jobban már nem tudnám megzavarni amúgy sem. Ehelyett inkább egy barátságosabb formába rendeztem a mosolyt, és vártam hogy odaérjen. Nem is kellett volna sokat várnom, hamarosan mindketten odaérkeztek, és egy meghajlás keretében bemutatkoztak. Nos, a sárkány meghajlása valahogy kicsit furának tűnt, és amíg a megfelelő reakción gondolkoztam, nyújtották is felém a kulacsból kitöltött italt. Erre már persze észbe kaptam, és miután óvatosan átvettem a poharat, végül mindkettejük felé hajoltam meg mélyen.
-Köszönöm, Shukaku-san, Timidus-...öhm..-san - a második kicsit nehezett jött a számra, de amennyira én tudtam, legtöbben nem egyszerű familiárisként kezelik a pet-jüket, hanem sokkal inkább családtagként, főként ha azok elég értelmesek a beszédhez és hasonlókhoz. Azt persze nem tudtam hogy a lány petje ilyen szinten van vagy sem, bár a meghajlás valamilyen intelligenciáról árulkodott. Lehetett volna persze betanult trükk is, de inkább ezt a bánásmódot választottam, és legfeljebb ki leszek röhögve, mint hogy figyelmen kívül hagyjam, vagy valami. Aztán hirtelen fura érzés fogott el. Nem éppen déjà vu, de mintha valami ismerős lett volna, de sehogy se tudtam elhelyezni micsoda. Gondolatban megvontam a vállam, hogy majdcsak eszembe jut, ha fontos, és belekortyoltam az átnyújtott italba, amikor eszembe villant valami egészen más amit elfelejtettem.
-Elnézést, majdnem elfeljtettem. Én Eldrie vagyok - hajoltam meg újra, de ekkor már jóval kevésbé mélyen.

Meghajlás pontos mechanikája ide vagy oda, nem minden nap lát az ember sárkányokat ilyet csinálni. Vagy legalábbis én személy szerint nem látok ilyet naponta, úgyhogy egy kis meglepődés várható volt. Ellenben úgy tűnik, jól mértem föl a helyzetet, amikor mindkettőjüknek megköszöntem, viszont az, hogy próbáltam minél udvariasabban, nem jött össze, talán részben a megakadásnak köszönhetően.
-Dehogy, semmi gond. Előbb-utóbb megpróbáltam volna lealkudni én is simán nevekre, csak próbáltam udvarias lenni, úgyhogy maradjunk simán a neveknél - mondtam egy megnyugtatónak szánt mosollyal, amikor Timidus alias Timi közbenjárásával sikerült szóhoz jutnom. Személy szerint próbáltam csak az első találkozásra korlátozni az udvarias formát, persze a másik féltől függően, hacsak nem viccből "-hime"-zek le valakit, vagy hasonló. Egy pillanatra megint elkapott a korábbi, fura érzés, hogy mintha valahonnan ismerős lenne... valami de továbbra sem tudtam elhelyezni, így gyorsan elhessegettem. Szerencsére a beszélgetés nem állt meg miattam.
-Csak elbámultam, nem várok senkire, de köszönöm az ajánlatot. Csak kellet egy kis idő, hogy összeszedjem magam, ebből az egész ébredéses... öhmm - szóltam el magam kissé. Úgy tűnik Kiwi korábbi megnyugtatása, miszerint ritka aki ártana, tudat alatt felülírta az eddigi próbálkozásokat, hogy minél kevesebbet áruljak el csak úgy magamról. Persze, még mindig jobban szerettem volna nem minden szinte idegennek, akinek csak a nevét tudtam, kijelenteni a helyzetemet, és egy mentális emlékeztetőt hagytam magamnak, hogy legközelebb jobban figyeljek. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy megpróbálom kidumálni valahogy a helyzetet, de miután vettettem kettejükre egy gyors pillantást, elvetettem. Shukaku és Timidus dinamikája már azon kevés alapján, amit láttam, tapasztalt, vagy legalábbis régi játékost sugallt, és amennyire tudtam a későbbi ébredés eléggé gyakori ahhoz, hogy akár az elharapott szóból is lehessen következtetni, és amúgy is, nem volt olyan érzésem, hogy bármi probléma lehet belőle, ha kifejtem. Mindenesetre sóhajtottam egyet, mielőtt folytattam volna.
-Szóval, kellet egy kis idő amíg ezt az ébredéses dolgot átgondoltam. Az első napi.... meglepetést követően a következő nap arra ébredni, hogy közel sem a következő nap van, nos, kell egy kis idő átgondolni - vontam meg a vállam. Zavarni nem zavart a helyzet különösebben, hiszen a minek ellene menni annak, amin nem lehet megváltoztatni. Mentális feljegyzés ide vagy oda megint túlmagyaráztam magam, ami nem szokott megesni, általában figyelek mit beszélek.
-De biztos sokat hallanai ilyesmit - mosolyogtam el magam.

-Sokan nem tudnak segíteni magukon amikor számukra szokatlan dologgal szembesülnek, és megpróbálnak beerőltetni valamilyen számukra elfogadhatónak tartott kategóriába - tettem hozzá a saját észrevételem, vagy legalábbis azt ami az elmondottak alapján szerintem illett a helyzetre. Azért az ötvenes szint említésére alig láthatóan kikerekedett a szemem, de nem kommentáltam, hiszen éppen most volt róla szó, hogy nem szereti különösebben, és nem áll szándékomban senkit kellemetlen helyzetbe hozni... legalábbis jó indok nélkül.
-Legyen akkor úgy - bólintottam rá mosolyogva Timidus kijelentésére.
-Shu, Timi, örvendek a találkozásnak - emeltem meg a poharam feléjük viccesnek szántan eltúlozva kissé a gesztust, majd kortyoltam egyet az italból. Mindeközben láttam, hogy Shu is tölt éppen magának, majd nemes egyszerűséggel átnyújta a kulacsot Timinek. A mozdulat annyira természetesnek hatott, hogy egy pillanatra fel sem fogtam hogy bármi különös történt. Aztán persze leesett, hogy mi is volt a szokásostól eltérő, valamint az is, hogy ez nagy valószínűséggel nem először van így. Egy hosszú pillanatra lebámultam a kezemben tartott pohárra, majd megvontam a vállam és kortyoltam még egyet. Nem éreztem rosszul magam, betegségek meg ilyesmik nem terjednek az SAO-ban, szóval nem csináltam problémát oda, ahol nincs. És amúgy is, mégis hogy nézne ki, ha csak úgy eldobnám vagy félretenném a poharat. Miközben elmondtam a helyzetem, a lány is leült a padra, úgyhogy oldalra hajottam a fejem és kicsit kifordultam oldalra, pont csak annyit, hogy lássam miközben beszélek. Ezután kaptam egy mosolyt is nyugtatólag, amire válaszoltam is egy sajáttal.
-Utóbbiról már hallottam, igen, de a Dojóról még nem. Mármint magát a szót persze ismerem, de gondolom nem ez volt a kérdés. Valami gyakorlóhely, kezdőknek, feltételezem? - kérdezek vissza. Csak a szó környezetből gondoltam tovább hogy valami ilyesmi lesz, ezért tettem fel kérdésként, illetve hogy teret adjak a kifejtésnek ezzel a Dojóval kapcsolatban.

Úgy tűnik, hogy igencsak beletrafáltam valamibe az emberi természettel kapcsolatos mondatommal, mert Shu úgy tűnt nagyon elgondolkozott valamin. Természetesen a lány nézeteiről még kevesebbet tudtam, mint a frontosok helyzetéről: semmit. Hozzám legfeljebb a pletykák jutottak el, de azoknak alig a feléről gondoltam hogy akár igaz is lehet valamilyen formában. Lényegében a kijelentésemet általánosságban szántam hangoztatni, és semmit sem tudtam a specifikus szituációkról mellé.
Ami a Dojót illeti, úgy néz ki jól tippeltem a célját, és kaptam is egy kis segítséget a megtaláláshoz. Egy "Köszönöm" keretében átvettem a felém nyújtott könyvjelzőt, hallgattam tovább a magyarázatot.
-El tudom képzelni milyen... kaotikus lehetett itt eleinte - vagyis hát, el tudom képzelni, aztán ki tudja mennyire jól képzelem el.
-Majd valószínűleg lecsekkolom, egy kis gyakorlás nem árt mielőtt élesben próbálom ki magam, főként hogy... hát, harcban még nem volt részem itt, semmilyenben - ismertem el. Hát igen, az első pár nap inkább az akklimatizálódással telt a helyzethez, meg megpróbálni minél inkább belekerülni a szociális körforgásba, semmint harci tapasztalat szerzésével. Úgy okoskodtam, hogy ilyen késői szakaszban jobban járok, ha megismerek egy-két embert, mielőtt belevágnék a szintezésbe.
-Nem, nem fázok, köszönhetően nektek - emeltem meg a félig üres poharat, mellé pedig egy hálás mosoly járt.
-Ami kérdéseket illeti... hát, én eléggé spontán szoktam lenni ilyen dolgokkal kapcsolatban, úgyhogy ha nem probléma, akkor ezzel az ajánlattal később élnék...., bár most hogy belegondolok eszembe jutott valami. Említetted hogy ti vagytok az egyike azoknak, akik segíteni szoktak a kezdőnek, és említetted a boltot meg a Dojót, de a Kiképzőt nem... - itt egy kicsit megakadtam, nem tudván hogy folytassam a kérdést pontosan. Mikor összeszedtem a gondolataim, folytattam.
-Szóval, miért nem említetted a Kiképzőt? Van vele valami probléma amiről nem hallottam? - kérdeztem. Talán kicsit direkt volt a kérdés, de így jött ki. Kicsit fura volt, hogy nem említve ez a lehetőség, főként hogy legutóbb, amikor feljött a kezdők haladása, szinte ez volt az első, ami említésre került a Szabad Rablással együtt, és az alapján, amit hallottam, nagyon hasznosnak tűnt a kezdők számára a lehetőség. És ezekből persze jött a kérdés, hogy ha annyira szép és jó a Kiképző, és még sincs említve, akkor vajon miért nincs.

-Annyira nagy könyvmoly sose voltam, de be kell ismernem hogy jól hangzik - mondtam a könyvek és könyvtárak hallatára. Bár a küldetéshez kapcsolódok könyvek említése is felkeltette a figyelmem, ezt az infót is próbáltam megjegyezni. Közben Shu valami, legalábbis számomra fura mozdulatot tett, amit nem tudtam értelmezni, de nem volt időm rákérdezni, mert haladtunk is tovább.
-Ott még én is voltam, de szinte rögtön utána kerültem...., hát hibernációba, vagy mibe - vakartam meg a fejem. Pontosan nem tudom mi volt ez az egész, de amolyan hibernációhoz vagy sztázishoz hasonló állapotnak tűnt.
-Az alapján el tudom képzelni milyen lehetett az következő pár nap... vagy inkább hét. Valahol megértem hogy az emberek pánikoltak. De hogy érted, hogy az egész lényegét? Őszintén szólva gondolkodtam rajta, de annyi alapján amit én tudok... hát legjobb esetben is csak elméleteim vannak - vontam fel kérdőn a szemöldököm. Persze, másoknak lehet (sőt, szinte biztos hogy van) olyan információja, amivel egyértelműsíteni lehet, de én legalább három különböző elméletet is el tudok képzelni, egyesek szebb képet festettek, mások kevésbé. Közben Shu és Timi befejzték az italt, csak én voltam lassú. Amikor Shu szétmorzsolta a poharat jutott eszembe, hogy az enyém nem tudom meddig bírja még, úgyhogy inkább én is gyorsan felhörpintettem a maradékot, és a beszélgetés a Kiképzőhöz érkezett.
-Hmmm, igen, látom a problémát. A Kiképző alapból egy kapaszkodó a kezdőknek, ami megkönnyíti a szintezést, de nem adja meg a szükséges tapasztalatot, se pontokat érintően, se emberi részről, így ha azt hiszed, hogy csak a kiképző felszárkózhatsz, akkor az nem igaz. - fogalmaztam egy kicsit át a Timidustól hallottakat, megerősítés képpen.
-De akkor amit mondasz, az igazából nem magának a Kiképzőtiszt hibája, hanem inkább az alulinformáltáság és hát bizonyos szinten a játékosok hozzállásából ered, nem? Hiszen ezek szerint, ha a Kiképzőt úgy használod, hogy segítse a felzárkózást, ne pedig helyettesítse, akkor segíthet gyorsabban megszerezni azt a tapasztaltot, ami szükséges a felsőbb szinteket. Legalábbis én úgy gondolkodtam, amikor először hallottam a kiképzőről, hogy a nemrég ébredők felzárkózásának segítésére találták ki, nem pedig nem a felzárkózás kiváltására, ezért nem adja meg például az összes szintlépéskori pontot - fejtettem ki a gondolataim. Őszintén szólva, én hasonló indokból döntöttem a Kiképző használatának eltolásáról mint amiról Timi beszélt: mielőtt használtam volna, szerettem volna megismerni a rendszert és működését, bár ennyire komolyan nem gondoltam bele, mint most.

-Akkor azt hiszem időt kell szakítanom a szórakoztató irodalomra is, hogy felzárkózzak - mosolyodtam el halványan. Persze olvastam könyveket, meg hasonlókat, csak nem annyira sokat (vagy legalábbis Eldrie nem annyira sokat...). Mindenesetre szórakoztató irodalom ide vagy oda, a beszélgetés haladt tovább. Saját bőrömön is tapasztalva sem tudtam jobbat kitalálni a hibernáció/sztázis kettősnél, ezért arra csak bólintottam, hogy általában így is hívják őket.
Ekkor érkeztünk el, egy úgy látszik szenzitív részhez, legalábbis a lány viselkedéséből ítélve. Shu pillantására egy biztató mosoly és egy bólintás volt a válasz, hogy folytassa nyugodtan. Folytatta is, és amit mondott, komolyan gondolkodóba is ejtett. Egyre komolyabb arccal hallgattam, ahogy mondta, és a végére már nem létező szakállamat is simogattam egy kicsit. Igazából szakállam sose volt, de mozdulat megtetszett anno, és rászoktam a használatára.
-Nekem még új ez az egész meghalásos rész is, lehet ezért vagyok nyitottabb erre az elképzelésre, de amit elmondtál az alapján... igen, lehetségesnek tűnik - gondolkodtam hangosan. Persze próbáltam minél több szemszögből nézni ezt a dolgot, kissé még remélve is, hogy talán rá tudok világítani valamire, amire a régiek nem.
-Ezek a feltámadások... mennyi idővel a... haláluk után történt? És az item, arról nem szól a pletyka meddig lehet használni a halál után? Amire ki akarod lyukadni, az az, hogy lehet van egy.... átfutási ideje a rendszernek. Hiszen, ha alapjaiban nézzük, ez is számítógép által generált hely, szóval kell bizonyos idő, amíg a játékosok változásait a rendszer regisztrálja, és talán ez az időtartam, ami alatt vissza lehet őket hozni... mint ahogy a fájlokat visszaállító programok működnek: bizonyos fájlok meg vannak jelölve törlésre, de amíg nem ír a gép arra a helyre, ahol azok voltak fizikailag, addig vissza lehet állítani őket - gondolkodtam tovább hangosan. És ebből adódóan nem is fogalmaztam át őket kicsit fogyaszthatóbb formába, csak ahogy jöttek a gondolatok, mondtam.
-Mármint, bocs, nem akarom az elméleted ellen menni, csak gondolkodom. Hiszen abban az esetben, ha tényleg elvesznek, akiknek az élete nullára csökken, de benn maradnak bizonyos ideig a rendszerben, és visszahozhatóak, azt jó lenne tudni. - magyarázkodtam, miután rájöttem, hogy rájuk zúdítottam a gondolataimat, mindenféle elgondolás nélkül.
-Persze, ha a te elméleted az igaz, miszerint csak máshova, vagy sztázisba kerülnek akik itt elvesztik az összes életpontjukat, az megmagyarázná az ébredéseket is, bizonyos szinten..., amikor valaki meghal, bekerül sztázisba, és a helyére bekerül valaki, aki addig sztázisban volt - gondolkoztam el megint, és kicsit bólogattam magamban. Ez az elmélet egyre logikusabbnak tűnt, de azért nem merném kizárni a többit sem.
-Ami a memóriánk feltöltését illeti..., nem hiszem hogy bármilyen számítógépnek lenne elég kapacitása, vagy számítóképessége, hogy nem csak tárolja, de elég kifinomult AI algoritmusokkal lásson el minden játékost. De persze ha fel lenne töltve a memóriánk, akkor lehet csak valami hibatűrési algoritmus mondatja ezt, hogy ne törje meg ez a gondolat az egész programot - futtatom a tovább a gondolatmenetet. Az én ízlésemnek még mindig kicsit sok elmélet volt lehetséges, de ezek mondjuk már legalább többé-kevésbé kidolgozott elméletek voltak, nem olyanok egyszerűek, mint amikre alapból gondoltam. Mindenesetre senkit nem gondoltam hülyének, vagy vettem kevésbé komolyan az itt elhangzottaktól, bár ez talán látszott az eszmefuttatásaimból is. Timidus mindeközben a Kiképzővel kapcsolatos kérdéseimre is reagált.
-Ühümm, értem. Bár a tapasztalat megszerzésének felgyorsításán én csak annyira utaltam, hogy például a grindelést lerövidíteni, nem pedig átugrani a tapasztalatszerzés fázisát, ami szükséges a későbbiekhez - egészítettem ki kicsit magam, de a többire egyetértően bólogattam. Én nem éppen így fogalmaztam volna, de van igazság abban, amit Timi mond.

Kissé mosolyogva bólintottam.
-Valószínűleg igazad van, de azért majd próbálok időt szakítani minél több mindent kipróbálni - válaszoltam kissé szélesítve mosolyon, és egy kis meghajlással jelezve, hogy értékelem a sok infót.
Úgy tűnt, hogy amit felvetettem, nem volt egyedi dolog, mert nem csak kis gondolkodással kaptam az időket, de Shu nem is kérdezett vissza dolgokra amik kimaradhattak a magyarázatomból. De az időkhöz tartozó magyarázat és a hozzáfűzött elmélet nagyon is logikus volt. Egy kicsit eltöprengtem rajta, és gondolat ütötte fel a fejét.
-Mi van, ha a netes képek is igazak, de az is, hogy rögön lép a sisak működésbe? - vetettem fel, és felkészülve az értetlen pillantásokra rögtön folytattam is.
-Mi van, hogy ha itt bent máshogy telik az idő, mint kint? Ha jól emlékszem, azt mondták, hogy a Nerve Gear elfogja az agyból küldött jeleket, és az agyba küld jeleket cserébe. Ha ez így van, akkor talán lehetséges, hogy amit mi itt egy napnak fogunk fel, az kint kevesebb vagy több idő. Például a mi egy napunk mondjuk kint csak egy óra? A többi Nerve Gear-es program nem ilyen, és tudtommal a béta sem ilyen volt, de nem ez lenne az egyetlen dolog amiben az SAO egyedi lenne és megváltozott a bétához képest. - magyaráztam. Elméletnek még nem mondanám, csak éppen gondolatnak, de annak talán nem rossz.
-Ez megmagyarázná az utolsón kívül a többi esetet, és talán még azt is, hogy kintről miért nem tudták még ennyi idő után sem lekapcsolni a rendszert. Persze, ez egy csomó lehet meg talán, és ha mondjuk tényleg fel van töltve a memóriánk, és csak abból... "állnuk", akkor értelmetlen amit mondok, de.... - vontam meg a vállam, mutatva, hogy nincs szándákomban továbbra sem senkit sem megcáfolni, sem igazolni, csak gondolkodom.
-Miint mondtam, próbálok nyitott lenni. Félni, meg másokra haragudni a saját problémáim miatt meg nem az én stílusom - reagáltam egy mosollyal az erről a témáról beszélgetéssel kapcsolatos félmondatra.
-De hogy őszinte legyek, meg tudom érteni azokat, akik jobban szeretnek arra gondolni, hogy... szóval tudod. Bár egyet nem értek velük, de el tudom képzelni hogy nehéz lehet ezzel a sok kétséggel megbírkózni - mondtam valamelyest együttérzőn. Nekem persze ilyen helyzetet még nem kellett kezelnem, így csak elképzelni tudtam.
Aztán Timi fordult felém a memória és emlékekkel kapcsolatban.
-El tudom képzelni hogy vannak ilyen emberek, de nekem állt szándékomban ilyet még sugallni sem - mondtam gyorsan, nehogy félreértés essen.
-Amire én gondoltam, az inkább a biológia és az itteni rendszer közötti különbség. Még mindig nem teljesen értjük az agy működését, úgyhogy olyan AI algoritmust nem hiszem hogy tudunk írni, ami teljesen egyezne valakinek a régi személyiségével. Ami a memóriát illeti, ott is arra gondoltam, hogy a rendszer máshogy tárolja az információt, mint a mi agyunk, ezért vagy nagy tárterület kell minden játékosnak, vagy... átalakítani a memóriánkat hogy lehessen kisebb helyen tárolni. Ami a felejtést illeti, nos, igazából nekünk sem törlődnek a régi emlékeink, hanem... egy idő után nem tudjuk elérni őket, de attól még ott vannak. Szóval, csak azt mondom, hogy szerintem ha tényleg csak a memóriánk van itt, akkor vagy nem vagyunk teljesen azok, akik voltunk az SAO előtt, vagy olyan egyedi ez az egész, hogy a mostani tudásommal csak elfogadni tudom, a hogyanját nem értem meg. - próbáltam megmagyarázni, hogy mire gondoltam. Mivel ezek nem olyan gondolatok, amiket átgondoltam már, inkább csak olyanok, amik épp most jutnak eszembe, ezért nem biztos hogy jól fejezem ki magam, de próbálkozom.

Nos, nem volt újdonság újra amit felvetettem. Persze, ha jobban belegondoltam volna, gondolhattam volna, hogy valaki más már felvetett ilyesmit, de nekem ez még újdonság volt, és még nem mindig gondoltam végig, hogy másnak nem feltétlenül az. Valamilyen szinten akár arroganciának is tűnhet, hogy azt gondolom, ilyen gyorsan felvethetek valami újdonságot.
-Igen, ilyesmire gondoltam. Ezt sajnos nem tudjuk külső kapcsolat nélkül megerősíteni, de valószínű hogy valami nem stimmel az időérzékünkkel - foglaltam össze még egyszer bólintva. Ez volt a leglogikusabb gondolat az összes közül, amire gondolni tudtam.
-Bár Kayaba inkább az amolyan "őrült zseninek" néz ki számomra. Nem az elment az esze őrültre gondolok persze, hanem inkább az a fajta, akinek van egy célja, és bármit megtesz hogy elérje azt, és semmi más nem számít. Csak ha körbenézünk itt, akkor is az látszik, hogy teremtett egy egész világot, majd bezárt jó pár ezer embert valamiért, és vár valamilyen eredményre. Az ilyen emberek máshogy gondolkodnak, mint a legtöbb, és terveznek mindennel. Lehet Kayaba nem is akarta soha megúszni ezt az egészet, hogy bármi is amit itt megpróbál elérni, fontosabb magánál. És ha ez így van, akkor az hogy elkapták vagy sem, nem számít - mondtam, hiszen függetlenül attól hogy meghalnak-e az emberek vagy sem, Kayaba még így is több dolog miatt felelősségre vonható. Ami az őrült zseni részt illeti, nem mondanám hogy értek a kriminálpszichológiához, inkább csak olyan laikus szinten tudom hogy van ilyen, de azt tudom, hogy azon a területen nem lehet mindig úgy gondolkodni, mint egy átlag mindennapi ember.
-Persze az hogy én nem tudom elképzelni, nem jelenti hogy nem lehetséges. Ha megkérdeztél volna az egész előtt, az egész SAO-ra is azt mondtam volna, hogy nem tudom elképzelni. - vontam meg a vállam egy halvány mosollyal. Ahogy Shu Timire nézett, úgy fordult felé az én pillantásom is, a mondata végére pedig olyan kis fél bólintással válaszoltam.
-Nem akarok teljesen filozofikus irányba menni, de ha nem az emlékeink és tapasztalataink összessége vagyunk, akkor mi alakítja ki a személyiségünket? Azzal egyet értek, hogy a legtöbb elfelejtett emlék akár törlődhetne is, de vannak olyan dolgok amiket elfelejtünk tudatos szinten, vagy elfojtjuk és mégis szükségünk van rá. Ezt valahogy ki kell küszöbölni akkor a rendszernek - gondolkodtam el. Ez a memória dolog elég összetett lett ahogy haladt a beszélgetés. Shu még megtoldotta egy mondattal, amire megadóan feltettem a kezem.
-Azt hiszem igazad van. Jobb nem belemenni ennyire a részletekbe, ha az bizonyítékok ennyire erősek.

Az a hír járja, hogy a Kezdetek Városában, abban a bizonyos hatalmas szökőkútban fogtak már halat az emberek.
Efféle dajkamesét ugyen ki hinne el, nem igaz?
Ki látott már olyat, hogy szökőkútba halakat telepítsenek, s azok még életképesek is maradjanak?
De hogyha mégis megtörténne ilyesféle csoda, s akár az állatkertek medencéiben, úgy itt is mindenféle pompázatos vagy éppen egzotikus külsejű hal-félék úszkálnának, az arrahaladók gyönyörűségére, hát nem hiszem, hogy az lenne a cél, hogy kihorgásszuk őket!
Elvégre azért vannak ott, hogy látványosság gyanánt feldobják az egyre kiismertebb, unalmasabbá és szürkébbé váló fővárost.
Ami mellesleg írdatlan nagy az amúgy megszokottnak számító játékbeli városok méreteihez képest.
Na most képzeljük el azt a barbárt, aki fittyet hányva mindenféle jómodorra, egyszer csak letelepszik, lábát a szökőkút kévéjének víz simogatta belső oldalára, és mint derült égből a villámcsapás, mindenki megrőkönyödésére elővesz egy pecabotot!
De hát ez egy szökőkút! Horkannak fel a szemtanúk magukban, s hiába próbálják magukat nyugtatgatni, hogy ez valamilyen tréfa egy alkalmi futóbolondtól, mert az csak hamar be is dobta a csalit a vízbe, s mint ahogy az ilyenkor történni szokott, hát bizony kapás lett belőle.
Akkor kaptak észbe az emberek, volt akiket letaglózott a dolog, másnak csak a szemöldöke szökött a homlokába, volt aki felháborodásának hangot adva rohant oda a közrend megzavarójához, hogy jól móresre tanítsa szavaival, s lehordja mindennek, mindezt persze jó hangosan, hogy ez egész környék hallja.
És persze pont az ilyen dolgok nem szokták meghatni az efféle különcöket, egyik fülén be a másikon ki, akár a haját is leordíthatja bármyilk köpcös öregasszonyság, vagy a rend őrének önjelölt hőse, őket ez aztán a legkevésbé sem fogja meghatni, s már készül is az újabb fogásra.

Aztán teltek múltak a napok, a különc horgászunk rendre visszatért a szökőkúthoz, majdcsak minden áldott nap, és apránként egyre nagyobb látványosságá vált, kisebb tömeg verődött össze a háta mögöttt, míg nem egy szép napon olyannyira megszokottá vált a tevékenysége a főtéren, hogy megjelentek az első követői.
Letelepetedtek ők is a kút szélére, kezet ráztak az ikonnal, és mit sem törődve a még mindig morgó tömegre maguk is pecázni kezdtek. Nem sokára tiszteletét tette az első újságíró is a főkolomposnál, majd mind többen és többen csatlakoztak ehhez a  polgárpukkasztó sporthoz.
Lassanként egyre inkább megszokottá vált a jelenség a szökőkútnál, a kárálók és morgók is felhagytak a zavarkodással, ahogy belátták, hogy semmit sem tehetnek, hiszen nincs törvény mely tiltaná az itteni horgászatot

Na itt jövök én a képbe. Nem leplezem, a horgászat cseppet sem érdekel, rendkivül unalmas és értelmetlen tevékenyésgnek tartom, hiszen a halászat maga szásszorta eredményesebb és gyorsabb is egyben. Egész nap űlni és figyelni, halakat megnyomorítva, fém horgot akasztani azok szájába, addig küzdeni szegény párákkal míg utolsó erejüket is elhasználják, szerintem sokkal inkább állatkínzás mint a vadászat.
De nem is ez a lényeg, hanem mint mondottam volt, nem szeretem a horgászatot, mégis arra adtam a fejem egy magasabb cél érdekében, a cél pedig nem volt más mint mind több és több szafari jelvény begyűjtése.
Igen, leplezetlen célom volt, hogy a rendszer kiskapuját kihasználva ezenek a jelvényeknek a segítségével növeljem meg a Páncélkovács mesterségem szintjét kettesről hármasra, hogy kitölthessem a piaci űrt, ami Szophie eltűnésével keletkezett. Nem tudni mi van vele, állítólag él és virul, csak éppen nem mutatkozik és nem vesz fel rendeléseket sem egy ideje, így mivel szükségem lett volna tier hármas árura, úgy gondoltam magam oldom meg és a jelenlegi tier kettes receptgyűjtögetést feladva, eggyel nagyobbra váltok, remélhetőleg sokaknak segítve ezzel, s nem csupán a saját céljaimat lendítem előre.

Úgyhogy fogtam magam és a hatodik szinten történt kis magányos akcióm után ide, a fővárosba vezetett az utam, hogy magam is a különcök közé űlve kifogjak valamit a szokőkútból, se ezzel együtt megszerezhessem a következő jelvényt.

- Jó reggelt! - köszöntem az elsőknek. Bár könnyen meglehet, nem mostanában érkeztek, hanem már az este óta itt virrasztanak, volt is pár közöttük, akinek az iszákjuk alaposan meg volt már tömve halacskákkal
- Neked is, hanem halkabban legyél, nehogy elriaszd a a halakat! - kaptam rögtön az intelmet is a fogadj isten mellé
- Nesze, kortyolj bele! - nyújtotta felém máris egyikük a butykosát, és persze illetlenség lett volna visszautasítani, meg aztán, már rég nem voltam már én se a régi, abban a tekintetben, hogy egy üvegecske borocska elég legyen három hónapra, hát meghúztam a förtelmet, ami benne volt, hamar összehúzta a számat, s a gyomrom is fordult egyet tőle, de túléltem végül baleset nélkül
- Ez aztán erős, bátyám! De mutatok én neked jobbat mindjárt, csak elébb had adjak valami játékszert én is a halacskáknak, csak ne várakozzanak hiábavalóan rám! - feletem kedélyesen amaznak
És aztán megkínáltam az én kedvenc fínom vörös édes borocskámból, melyből mindig tartottam magamnál eleget, nehogy megszomjazzak az ilyen kivételesen barátságos alkalmakkor
És persze a halacskáknak is adtam némi horgot, s rajta csalit, még élő tekergő gilisztával, meg persze szórtam is magam elé a vízbe némi kukoricát, hogy tudják merre érdemes ma reggelizni
Nem telt bele sok, feszült máris a damíl, s én izgatottan tekertem az orsót, hogy vajon mi akadt a horgomra.
Na mi?

-Igaz, mindkét dologgal kapcsolatban. "Boldogok a tudatlanok", és hasonlók. Vannak akik nem tudnák jól kezelni ha mindent biztosra tudni lehetne, bár ez fordítva is igaz, vannak akik a bizonytalanságot nem tudják jól kezelni... És hogy teljesen őszinte legyek, én nem tudok elképzelni olyan bizonyítékot, amivel elhinném valakinek hogy volt kint és vissza is jött. - vontam meg a vállam kicsit. Amikor az életed a tét, de legalábbis úgy gondolod, az sokszor cinikussá teszi embert, és nehezebben, ha egyáltalán, fogsz hinni másoknak és másokban. Mondhatjuk simán emberi természetnek, vagy túlélési ösztönnek, amit még őseinktől örököltünk, a lényeg nem változik. Miközben a Kayabaval kapcsolatos elméletemet fejtettem ki, Shu hol bólintott, hol rázta a fejét, majd miután befejeztem, kifejtette a saját álláspontját is a dolgokkal kapcsolatban.
-Én nem feltétlenül kapcsolnám össze Kayaba elfogását valamiféle irányítóközpont felfedezésével. Kayaba túl okosnak tűnik ahhoz, hogy csak úgy simán hagyja magát elkapni, egyrészt. Persze nem azt mondom, hogy nem lehet túljárni az eszén, de mint ahogy mondtam, szerintem számolt azzal, hogy előbb-utóbb el fogják kapni, és a saját előnyére próbálja ezt is fordítani. Ami az irányítást illeti, nos lehet hogy nincs is sehol központi irányításra szükség. Mármint, persze valahol vannak a szerverek meg ilyesmi, de én arra gondolok hogy felhasználói beavatkozásra nincs kialakítva sehol egy kimondott "irányítóközpont", hanem mondjuk admin account-hoz van kötve az irányítás. Így nem is lehet felfedezni irányító helyet, mert az ott van, ahol Kayaba akarja hogy legyen. Bár valamiért én se hiszem, hogy elkapták volna, legalábbis még... de ez nekem csak egy érzés - mondtam kis félmosollyal. Bár Shu nem éppen azt mondta, hogy azt hiszi, hanem hogy tudja, de ezzel együtt azt is mondta, hogy titok hogy honnan és hogyan, úgyhogy nem firtattam. Nem vagyok se pap, se kihallgatótiszt, hogy mások titkai után kutassak. Ha valaki el akarja mondani a dolgait, úgyis el fogja.
-Mindig egyszerűbb és kényelmesebb másokat hibáztatni. Ha éheznek Afrikában, azt biztos az ottani kormány hibája, ha megcsal a barátnőm, akkor biztos hogy a másik csávó miatt van, és hasonlók. Persze személyiségtől függ, de sokan keresnek bűnbakot, hogy ne kelljen magukba nézniük. Mondjuk ha az volt Kayaba terve, hogy megmutassa, hogy a hiba bennünk van, és ne másokra fogjuk a dolgokat, akkor eléggé félreszámolhatta magát, mert megteremtette a tökéletes bűnbakot: saját magát. Hiszen ez az egész az ő műve, az ő magnum opus-a. Nagyon egyszerű mindent ráfogni, hiszen valamilyen szinten még igaz is, legalábbis itt az SAO-ban. Én ennél okosabbnak képzelem Kayabat - vontam meg a vállam újra. Persze, lehet hogy csak én értettem félre a mögöttes ideológiát, de az embereket nem lehet belekényszeríteni hogy "észrevegyék magukat", hiszen ilyenkor aki kényszeríti őket, lesz a hibás a legtöbbek szemében, nem pedig ők maguk döbbennek rá hogy ők is a hibásak.
Mindenesetre ahogy haladtunk tovább a beszélgetésben, Shu kifejtette, hogy szereti a filozófiai eszmefuttatásokat, és hogy tizenhét éves. Nem lepődtem meg túlságosan, mert az eddigi beszélgetésből le lehetett vonni, hogy idősebb, mint amilyennek elsőre tűnik. Ahelyett tehát, hogy elmondtam volna a nyilvánvalót, amit valószínűleg sokat hall amúgy is, miszerint fiatalabbnak néz ki, mást jegyeztem meg.
-Én is annyi vagyok.... illetve voltam, mielőtt beléptem volna az SAO-ba, úgyhogy biológiailag végül is idősebb, de nem tudom hogy sztázisos időt hogy számoljam. Talán fordítsam meg a kutya korszámítást; osszam el héttel? - mondtam vigyorogva, elviccelve a végét. A többi amiről beszéltünk eddig elég komoly téma volt, úgyhogy próbáltam kicsit feldobni a beszélgetést, most hogy nyílt rá egy kis lehetőség. Magát a beszélgetést azonban eddig is komolyan vettem a beszélgetést, ezért nem próbáltam terelni, vagy elviccelni a komoly témákat, így tehát Shu kora miatt nem vettem sem komolyabban, sem kevésbé komolyan a beszélgetést. Nálam amúgy sem az számít ilyen szempontból, hogy mennyi idős valaki, hanem inkább hogy hogyan gondolkozik. Majd visszatértünk röviden a memória részhez is.
-Én nem a feltételes reflexre gondoltam, amit leírtál, hanem.... hmm, hogy fogalmazzam meg jól. Inkább próbálok példát adni, oké? Feltételes reflex például hogy mindkét irányba nézünk az úton, vagy bizonyos időben kelljünk, vagy... a pavlovi reflex, mondjuk. Ezt nem kell magyaráznom, ezt hoztad fel te is, ebben az esetben magának a memóriának, miután berögzült a viselkedés, nincs jelentősége - magukat a mondatokat Timidusnak címeztem, de igazából mindkettőjüknek mondtam, szememet járatva kettőjük között.
-Amire én gondoltam, az inkább olyasmi, mint amikor valaki nem tud feldolgozni egy tragédiát. Az emléket tudatosan elfelejti, elfolytja, mert nem tudja feldolgozni, de ettől még cselekszik aszerint. Ha ilyenkor elvesztenénk azt az emléket, akkor... hát nem tudom mi történne. De itt magának az emléknek is van jelentősége, hiszen csak az emlék birtokában lehet továbblépni, feldolgozni, és a viselkedést sem feltételes reflex, berögződés váltja ki, hanem maga az élmény, az emlék. Az hogy ilyen előjöjjön, telhet évekbe, évtizedekbe is, úgy is, hogy az ember azt gondolja, hogy már maga mögött hagyta az egészet. Például ilyen esetben nem mindegy, hogy az emlék törlődik vagy csak elfelejtődik - magyaráztam, remélve hogy sikerült érthetően megfogalmazni amit mondani akartam, mert ennél jobban nem tudtam volna megmagyarázni.

Nos, maga idézet igazából úgy hangzott volna, hogy "Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa", a "boldogok a tudatlanok" inkább az értelmezése az idézetnek, ami kicsit jobban elterjedt ázsiai kultúrákban is, mint maga idézet, vagy akár maga a Biblia. Biblia ide vagy oda azonban, észrevettem hogy Shu, mielőtt bólintott volna, kicsit behatóbban tanulmányozott. Talán az idézet az oka, mert amit mondtam nem hiszem ennyire kiérdemelt volna egy behatóbb tanulmányozást.
Ahogy Kayaba és irányítási módszerekre tértünk, úgy tűnt mintha a lány valamiért meglehetősen meg lenne elégedve magával. Először nem is nagyon tudtam értelmezni amit láttam, hát még hogy miért, de aztán eszembe jutott, hogy talán annak a titoknak, amit korábban említett, van köze hozzá. Megfordult a fejemben, hogy mégis rákérdezek, hátha választ kapok, de mielőtt döntésre jutottam volna, Shu beszélni kezdett, így újra abban maradtam, hogy hagyom ezt a részletet.
-Én sem hiszem hogy másnak engedné át az irányítást, pont ezért gondolom hogy nincs sehol egy központi rendszer irányításra, ami más kezébe kerülhet. Az a pár cikk amit SAO-ról meg róla olvastam az egész előtt, legalábbis azt sugallta, hogy már a kezdetekben is ő tartott mindent kézben, amit csak lehetett - bólintottam rá a kijelentésre. Miután pedig Timidus kifejtette a magnum opus jelentését, haladt is tovább a beszélgetés.
-Valószínűleg nem, ez olyan dolog, amire az ember vagy rájön nagyrészt magától, vagy sose fogja megérteni... - kezdtem, de arra, hogy kedves volt Kayabatól, kicsit felhúztam a szemöldököm. Szerintem ez itt nem kedvesség, hanem inkább becsület és büszkeség kérdése, hogy felvállalja amit tett, függetlenül attól, hogy ezt ki jónak ki rossznak értelmezi.
-Nem hiszem hogy ezt hosszútávon el lehetett volna tusolni, és amúgy is, szerintem Kayaba büszkesége nem engedte volna, hogy akár csak pár napra valami ismeretlen kapja az... "elismerés" egy részét. - billentettem félre egy kicsit félre a fejem, elgondolkozva.
A viccem azonban nem aratott osztatlan sikert, ehelyett egy döbbent arckifejezéssel találtam szembe magam. Gyors gondolkodás után, és abból, hogy már az első pár szó után ezt a kifejezést láttam, arra jutottam, hogy a döbbenet valószínűleg a koromnak szól, főként hogy pont ellentétesen nézünk ki a korunkhoz képest: én idősebbnek, ha nem is olyan nagyon sokkal, ő pedig fiatalabbnak, bár nála jóval észrevehetőbb. Bár sokszor megjegyezték, hogy idősebbnek nézek ki egy kicsit, itt az SAO-ban valószínűleg rásegített a szokatlan hajszín és a hajformám is. Utána egy pillanatra mintha egy kicsit ellenszenves pillantást láttam volna, de ennek már tippelni se tudtam volna az okát, hiszen nem tudok gondolatot olvasni. Végül kaptam egy visszafogott kis nevetést is, ami amolyan udvariassági nevetésnek tűnt az előbbi döbbenet miatt, de hát ez van.
-Róka? Az se rossz, be kell vallanom. Ki tudja, lehet igazából egy yokai vagyok, aki emberi formában ragadt, és elvesztette az emlékeit. Vajon hány farkam lehet az eredeti alakomban? - mondtam egy mosollyal. Még mindig nem mondtam le az elviccelésről, bár most egy kicsit másabb stílusú viccet sütöttem el, hátha ez nagyobb sikert fog aratani. Arra, hogy a sztázisos időt hozzáadjam-e a koromhoz, vagy sem, bólintottam, hogy valószínűleg nem fogom. Aztán ki tudja, lehet még később veszem valami hasznát, hogy mondhatom idősebbnek magam úgy, hogy az igazságot mondom, vagy legalábbis egy részét.
Ahogy a különbséget fejtettem ki aközött amit Timidus mondott és amit én gondoltam, azt vettem észre, hogy Shu egyre komorabb lett. Ami fura volt egy kevéssé, hiszen az eddigi témák alatt ilyet nem nagyon figyeltem meg. De nem tettem szóvá, inkább folytattam a magyarázatomat. Ahogy haladtam, a lány arckifejezése egyre változott, a korábbiból először búskomorrá vált, majd egy halvány mosoly jött a felszínre, és mindeközben Timit simogatta, valamint egy medált vett elő. Úgy tűnt, valami nem éppen kellemesre tapintottam. Persze, amit mondtam, abból ritkán tapinthat az ember kellemes dolgokra, úgyhogy valamennyire fel voltam készülve hasonló reakcióra. Mindenesetre Shu, halkan ugyan, de beszélni kezdett.
-Igen..., például igen - mondtam én nagyjából ugyanazzal a hangerővel; a megváltozott hangulat úgy tűnik rám is hatással volt, de nem akartam csak úgy nyersen rákérdezni. Ehelyett egy nyitott, "ha-akarod-elmondhatod" tekintettel néztem rájuk, ami lehetővé tette hogy beszéljen, ha azt akarja, de azt is, hogy úgy tegyen mintha semmi sem történt volna.

A titok titok maradt, rákérdezés híján, mert megtanultam már, hogy néhány dolgot jobb nem piszkálni még akkor sem, ha szinte biztosan nem kapnál rá választ, hiszen ha véletlenül mégis, akkor nem biztos hogy bármi jót is tenne a válasz. És őszintén szólva, nem akartam az eddigi barátságos légkört véletlenül lerombolni, mert volt egy olyan érzésem, hogy a titoknak, bármi is legyen, meg volt erre a potenciálja. Persze, ezt nem mondtam ki hangosan, így a miért a hallgatóságra van bízva; az, hogy hogyan értelmezi a rákérdezés hiányát.
-Áá, igen. Valószínűleg igazad van. Valahogy nagyon is el tudom képzelni, hogy van valami mechanizmusa, ami inkább elpusztítja ezt az egész... hát, világot, mintsem nélküle fusson - mondtam, miután Shu átfogalmazta kicsit, és így megértettem pontosan mire gondolt. Egy kicsit tényleg elbeszéltünk egymás mellett, de végül is mindketten megértettük magunkat a másikkal. Az, hogy Kayaba műve milyen típusú elismerést érdemel, azt egyén válogatja, de az biztos hogy nem semmi amit az SAO-val létrehozott, ezt még az sem tagadhatja aki egyébként utálja. Persze, ha úgy nézzük, emellé a kreáció mellé tartozott jó pár ezer ember elrablása, fogva tartása, és bizonyos szinten különböző illegális dolgokra felbujtás, ha nem is a kifejezések köznapi értelmében. Őszintén szólva nekem még eléggé új volt ezt az egész, így nem csak nyitottabb voltam a dolgokra, de nem is volt még kialakult véleményem erről az egészről, bár az ilyen beszélgetések elég sokat segítettek, igazat megvallva.
Az utóbbi poén már szerencsére sikert aratott, de Shu pirulásával együtt értelmezve úgy tűnik kicsit több értelmet adtam át, mint terveztem. Kicsit furának éreztem, de nem ő az első aki kicsit tovább értelmezte a szívatásaimat és/vagy poénjaimat, mint amilyennek terveztem. Legalábbis tudatosan. Vagy csak én értelmeztem túl a reakciókat, ez is egy lehetőség. Mindenesetre egy halk nevetést én is hallattam, bár az inkább a lány reakciójának szólt, mintsem a saját poénomnak.
Úgy tűnt viszont, hogy sikerült kicsit oldanom a légkört, és Shu felém igazította a medált. Benne egy kép volt, ami egy fiatal férfit és nőt ábrázolt.
-A szüleid? - kérdésként tettem fel, bár elég szokatlan lenne ha valaki egy medált viselne egy olyan pár képével, aki nem hozzátartozó. Aztán jött a felismerés, hogy mit keresne ilyesmi itt, elméletileg mi kintről semmit nem tudtunk behozni, és hogy talán mégis valakikről másokról van a kép. De még csak éppen megfogalmazódott ez bennem, jött is rá a válasz, miszerint Kayabatól kapta.
-Mármint... személyesen vagy közvetetten? - kérdeztem, ugyanis a megfogalmazás nekem mindkettőt is sugallta. Hiszen végül is minden küldetés jutalom Kayabatól jött a rendszeren keresztül, ha úgy vesszük.

//Akichi Murai

- Fekvőrendőr, idefigyelj - néztem rá a srácra a lehető legkomolyabb hangsúllyal szavaimban. - Az előbb mondtam neked, és nem szeretném még többször is elmondani neked. Nem vagyok idős középkorú vagy egy ráncos vénasszony. Ne magázzál... Noxy a nevem, ha már megkérdezted tőlem. De te ki is vagy? - de teljesen mindegy, mert általában, ha nincs rá módom, nem szólítom igazi nevükön az embereket. Eddig Yui az egyetlen, aki kiérdemelte, hogy igazi nevén szólítsam mindig. Bár könnyű neve van, mert végül is gyakran vagyok bajban a nevek megjegyzésekkel, főleg a japánokkal. Puff neki! Mindenütt, minden sarokban ott vagy japán gyerek, holott a Sword Art Online nemcsak japánoknak, hanem az egész világnak lett készítve.
Visszafordultam a sráchoz.
- Kölyök, ha netán annyira segítségre szorulsz, esetleg csatlakoznod kéne egy céhhez. Vannak céhházak, ahol lehet lakni, és elegendő felszerelések és kezdőtőkék, amivel könnyíteni tudsz magadon, teljesítményeiden és a küldetéseken. Én már benne vagyok egyben, a White Rose-ban. Igaz, magának a céhnek is van mit fejlődnie még, de attól még olyan banda, akik segítenek a kicsiknek fejlődni, előre jutni, meg ilyenek. Akkor is, ha nem is a céh tagja, de mindkét esetben megvannak a feltételek, és ha ezek a feltételek nincsenek meg, akkor eljön érted a behajtó, azaz én, mert jelenleg én lennék az, aki végzi a beszerzést és a behajtást, ha netán egyezkedés során az egyik fél tojik a másikra. De nem hiszem, hogy az újonckák és a nagyon kicsi szintűek esetében ilyesmire sor kerül. Inkább a nagyobbaknak és a renegátoknak van mitől félniük, ha ujjat húznak a White Rose tagjaival.
Ránéztem a kiscsibére egy pillanatra, akiről nagyon látszott, hogy húzna már el a francba. De talán a Fekvőrendőr is inkább tovább állna, így nem húzom még magamnak sem az időt, hiszen én is mennék a dolgomra.
- Esetleg van még valami kérdésed, vagy mindketten mehetünk a dolgunkra?

Talán nem teljesen maradt titok, de a lényeg a szándék volt ezzel kapcsolatban, nem csak a kimenetel, de igaz hogy ha egy téma körül forog a beszélgetés, lesznek visszatérő elemek. De vissza az említett beszélgetésre.
Shu meglehetősen komplexen reagált a következő mondatomra. Úgy tűnt egyszerre volt megelégedve a mondottakkal, és nem is. És most talán jobb is volt, hogy nem tudtam gondolatot olvasni, mert ugyan eddig nyitott tudtam lenni, azért Kayaba szó szerinti istenítése valószínűleg próbára tette volna a rugalmasságomat. Persze, pontosan ki tudja hogy reagáltam volna, hiszen ez a beszélgetés már így is meglehetősen megkavart az SAO-val kapcsolatban. De lévén nem voltam gondolatolvasó, ne is pazaroljunk több szót erre, térjünk vissza arra, hogy a mondatomra a lány végül csak vállvonással felelt, és haladtunk is tovább.
A kérdésemre, miszerint a szülei láthatók-e a képen, csak bólintott, majd a következő kérdés láthatólag úgy látszik kis gondolkodási szünetet követelt. Mivel a kérdés maga egyszerű volt, így dedukciós logika alapján azt konkludáltam, hogy nem magán a válaszon gondolkodott Shu, hanem azon, hogy mennyit áruljon el, ha egyáltalán bármit is. Miután Timidus sem mutatott neki irányt, úgy tűnt égi segítséget kér, de legalábbis először az ég felé fordította a tekintetét, majd vissza rám. A válasz, bár felvetődött mint lehetőség, mégis meglepő volt.
-A hús-vér Kayaba Akihiko? - nem is annyira kérdeztem vissza, mint inkább hitetlenkedtem. Aztán gyorsan megráztam a fejem, és erősen gesztikuláltam a kezemmel, mintha letöröltem volna egy táblát magam előtt, jelezve, hogy hagyjuk az általam mondottakat figyelmen kívül, hiszen egyrészt csak első hitetlenkedő reakció volt, másrészt bár csak átvitt értelemben használtam, a hús-vér kifejezés akkor is furán hangzott ilyen helyzetben. Mindeközben erősen gondolkoztam, és ez a koncentráció biztosan kiült az arcomra is. Lassan elértem a felfogó képességem határait.
-Szóval, Kayaba igaziból, itt van, mint mi... Vagyis, gondolom ő ki tud lépni, ha akar, hiszen kórházi körülmények nélkül nem tudná fenntartani magát, és amúgy is, ha meg van a lehetősége hogy kint és bent is legyen, nem hiszem hogy lekorlátozná magát csak ide bentre, főként hogy valószínűleg keresik is... Persze, ha csak nem tényleg csak a memóriánk van itt... - ezt inkább magamnak motyogtam, amit ritkán szoktam, de néha segít hogy kicsit rendezzem az információkat. Elég hangos voltam azonban, hogy Shu és Timi is hallja amit mondtam. Mikor rajta kaptam magam, hogy mit csinálok, egy kis köhögéssel próbáltam leplezni a zavaromat.
-Bocs, csak elgondolkodtam... Tehát Kayaba így vagy úgy, de itt van közöttünk... Mondjuk gondolhattam volna, egy ilyen MMO szerinti felépítést figyelemmel követni biztos nem annyira érdekes, mint valamilyen szinten belefolyni - még mindig az információrendezésnél tartottam, de most már próbáltam két beszélgetőpartneremre is figyelemmel lenni.
-Vagy talán a tervébe beletartozik valahogy az is, amit a nyitóceremónián mondott, hogy eljussunk a 100. szintig, vagy legalábbis hogy megpróbáljuk, és talán a haladásunkat is személyesen akarja figyelemmel követni. Ha tényleg az volt a terve, hogy magát bűnbaknak állítsa be, és így időközben döbbentse rá az embereket hogy mi vagyunk a "hibásak" bizonyos dolgokért, amikért másokat hibáztatunk, akkor is kellhet egy... főellenség, aki egyesíti az embereket egy cél miatt. - kicsit csapongtam össze-vissza, amolyan egyszemélyes brainstormingot csináltam, felvettem mindent ami eszembe jutott, aztán majd később kiválasztom belőlük a hasznosakat. Közben rájöttem, hogy már valószínűleg percek óta magamban beszélek, annak ellenére, hogy próbáltam figyelni rájuk, úgyhogy bocsánatkérő arckifejezéssel néztem Shu és Timi irányába.
-Tudtál..., beszélni is vele? - a véleményét nem kérdeztem, mert gondoltam az egyértelmű, hogy arra is kíváncsi vagyok, inkább áttértem egy olyan kérdésre, ami szintén nagyjából adódott a válaszból, de biztos ami biztos megkérdeztem.