Főtér

Az öt év alatt Fuwa megtanulta meglátni mikorra olvasta el aktuális beszélgetőpartnere az írását, így neked is kényelmes tempóban lapoz a füzetben. Aztán kissé értetlenül nézi a feltartott hüvelykujjadat, majd a kinyújtott kezedet. Lassan, ha van türelmed sikerül az előbbit értelmeznie (: minden oké) , és leesik neki hogy az utóbbi esetben várod, hogy kezet rázzon veled (Az az ezüsthajú lány... Igen, Rikomono, így hívják, ő tanította erre. Csak azt tudná miért kell most kezetrázni...), úgyhogy lassan, bizonytalanul nyújtja a kezét a tiéd felé, aztán halkan sikkantva, megszeppenve, kicsit kapkodva a lábait, és szadad kezével a füzetet, és a ceruzáját szorongatva igyekszik felvenni a tempót, amikor finoman húzni kezdrd magad után.
Ez így kicsit fura neki... Nem egyszer vezették már, de akkor a csuklóját fogva. Azért a helyzet még így is eléggé ismerős neki, ami miatt a megszeppentsége el is múlik, és egyre nyugodtabban követ téged. Kezdi kapisgálni mit szeretnél. Aztán, miután egy-két ember még így is nekiment (mármint csak a szokásos, elkerülhetetlen kontakt, ha tömegben járkál az ember), és egyszer a füzet is kicsúszik a kezéből emiatt (természetesen utánakap, aminek a következménye, hogy mintketten szépen estek egyet. Fuwa ettől megint megszeppen kicsit, de gyorsan felnyalábolja a füzetet, és inkább biztonságba helyezi az invetroryjába, és feltápászkodik), kicsit szorosabban kezd követni téged a fal mellé. Innen ő már megtalálná a maga kis menekülőútját, hiszen nincs annyi ember, de még nem engeded el, ami fokozatosan egyre feszültebbé teszi. Miért nem engeded el? Már nincs baj... Egyedül is boldogul... De jelezni ezt nem tudja hogy, mert a füzetet nem tudja elővenni... Azért igyekszik össszeszedni magát, hogy a hangjával jelezzen, de mire megpróbálná, behúzod egy ajtón, egy teljesen ismeretlen helyre... Ijedten pislog körbe, hátha legalább valami ismerőset felfedez. Közben, mivel hozzászokott hogy teszik-veszik, le tudod ültetni a babzsákba, ahonnan úgy pislog körbe, mint valami rémült macska.
Az ijedtséget felválltja az enyhe meglepettség, és értetlenség, amikor a furcsa írást mutatod neki. Néhányat pislog a papírra, mire a program megjeleníti neki a fordítást, aztán elolvassa, és rád pillant, aztán mégegyszer, és mégegyszer. Ezért hoztad ide? Hogy megnyugodjon? De miért pont ide? Hát az erdő szélén sokkal előbb megnyugodna... Az sokkal megnyugtatóbb....
A bemutatkozásod után néhány pillanatig láthatóan ismételgeti a nevedet, még az ajkaival is próbálja megformálni, hogy megjegyezze.
Utána észbekap, és gyorsan előkotorja a füzetét, és ír bele valamit, utána mutatja is neked

Én Otomora Fuwako vagyok. Aincardban Silence.

Miután elolvasta lapoz, és gyorsan még valamit ír, és azt is felmutatja.

Köszönöm, nem kérek teát.

Igazából jól esne neki... De, ugye... Idegenektől nem szabad semmit elfogadni. Ő pedig még mindig értetlenül pislog rád meg a szobára. De... Mikor mehet el? Az mondjuk igaz, hogy nem nyugodott meg...

Éppen a kezdettek városának főterén a szökőkút mellett ücsörögtem és éppen loptam a napot. Más normális, szorgalmas játékosok éppen küldetéseket hajtottak végre, hogy általuk némi erőhöz és nem kevés pénzhez jussanak. Mások szörnyeket gyilkoltak, hogy a pontjaikat némileg feljebb tornázzák, de ők elsősorban azért kockáztatták az életüket, hogy minél előbb elhagyhassuk ezt a börtönt. Bár börtönként utaltam a játékra azonban nagyon sok pozitív oldala volt például nem érezni fájdalmat. Ha keresztülszúrnak, egy kardal semmit sem érzünk és nem is vérzünk. A sérülések nagy részét meg lehet gyógyítani, képességgel, gyógyitalokkal vagy egyszerűen csak be kell lépni egy védett területre. Ha valakinek levágják egy végtagját, azokat és gond nélkül vissza lehet növeszteni. Ebben a világban nem létezik olyan, hogy betegség tehát nem leszünk lázasak és nem dőlünk ágynak az influenzától. Az ételnek ott is ugyanolyan íze volt akárcsak a valóságban és mag a környezet is nagyon valósághű volt.

Visszatérve az eredeti témára mindenki végezte a maga dolgát csak én néztem ki a fejemből. Azzal a feladattal küldtek oda, hogy találjak meg egy fiatal lányt és lehetőségeimtől mérten védjem meg. Akármennyire is próbálkoztam még a nyomát sem találtam az említett kisasszonynak bár ez részben az én hibám volt. Mivel még mindig nem sikerült fejlesztenem a karakteremet ezért nem látogathattam meg a felsőbb szinteket. Egyszer elmentem egy kazamatába egy kis magányos tréningre azonban sikítva rohantam el onnan, mert három csúnya malac megrémisztett. Szóval ott ücsörögtem és épp egy buzogányt bámultam amit nem is olyan régen nyertem egy sorsoláson. Annak ellenére, hogy az egy gyilkos játék volt elég sokat segített a kezdőknek.

// K1

Ismét egy új nap, kora reggel már lejártam a szokásos köröket, de ismét eredménytelenül. A fogadósok, kocsmárosok, pletykadealerek mind hasznavehetetlenek hogyha információkról van szó. No nem mintha nem mondanának semmi érdekeset az NPC-k, csak éppen vagy vaklárma vagy totál irreleváns témában mondanak valamit. Így amikor a Jégkirálynő korábbi lakhelyére küldött az a furcsa szerzet, és ráadásul teljesen potyára, kicsit kivágta a biztosítékot. Benyitottam, és nem volt ott senki és semmi. Se Hinari, se mobok, se bármi ami alapján többet tudnék. És ha ez még nem lenne elég, dobtam is egy szép nagy seggest két lépés után.... Na itt gurult el a gyógyszer... Mérgemben végighenteltem a kazamatát, ugyanis a mobok azóta a bossharc óta respawnoltak, és különösképp jól esett a jeges csontvázakat és a hóemberre emlékeztető mobokat átküldeni az örök bitmezőkre. Majd miután kiértem a kazamata elején, egy kis séta és csúszkálás után végül elértem a teleportkapuig. Időközben sikerült megnyugodnom valamelyest, avagy ha ideges az ember, csak le kell vágni egy pár tucat random utadba kerülő mobot, avagy feszültséglevezetés...

Majd végül kiestem a teleportból a Kezdetek Városában. Az életcsíkom már bőven a sárga zónában volt, és valahogy nem akartam potiont pazarolni a gyógyulásra. A védett övezetben lassacskán visszatöltődnek az életpontjaim, szóval egy-két óra múlva kutya bajom. Kicsit sétálgattam a főtéren, átfutottam a hirdetőtáblát, hátha van valami érdekesség, valami ami nyomra vezet, de egyelőre semmi. Megfordult a fejemben, hogy magam is kiteszek egy felhívást, hogy aki tud valamit Hinariról, jelezze felénk, de rögtön el is hessegettem. Valószínűleg meglennének azok az emberek akik kárörvendenek, vagy akik éppen ezáltal próbálnának csapdába csalni minket. Egyesével mindenkit elcsalnak, és egy csapatnyi vörös játékos pedig elintézné apránként az egész céhet... Szóval nem jó ötlet, túl kockázatos...

Tovább sétálgattam, majd észrevettem egy srác ücsörög a szökőkút mellett, buzogánnyal a kezében, és csak néz maga elé. Ennyiből nem tudtam megállapítani a pontos helyzetet, de valahogy mégis az az érzésem támadt, hogy talán valami baj van. Vagy valami nagy baj történt. Első ránézésre értelmes fickónak tűnik, és remélhetőleg csak szimplán rossz napja van, vagy valami hasonló. Mindenesetre odasétáltam hozzá.
- Halihó! - köszöntem neki – Valami baj van? Vagy tudok valamiben segíteni? - tettem fel a kérdéseket, és vártam a reakcióját. Remélhetőleg nem veszi tolakodásnak, és sokmindent nem tudok megállapítani, de azt igen, hogy nincs valami jó bőrben...

Teljesen elvoltam magamban, egyáltalán nem vágytam mások társaságára és örültem, hogy csak úgy elsétáltak mellettem. Félre értés ne essék nem volt rossz kedvem csak valami oknál fogva élveztem a magányt és egy kicsikét utáltam magamat. Azt képzeltem, hogy belépek és ripsz-ropsz csak úgy ugrálok az egyre magasabb szintekre. Úgy tűnt, hogy az ábrándok és a valóság elég ritkán keresztezik egymást. Ott ültem kezemben a szerencse által rám ruházott eszközzel és azon tanakodtam, hogy vajon mihez kéne kezdenem. Megfordult a fejembe, hogy vissza kéne látogatni abba a kazamatába ahol nem is olyan régen megfordultam.

Hát igen, akkor tele voltam a kezdők ambícióival és úgy gondoltam enyém lehet az egész világ. Teljesen egyedül mentem ugyanis egy bátor, gáncs nélküli lovagnak nincs szüksége segítsége legalábbis akkor ebben a hitben ringattam magamat. Nem elég, hogy egész végig úgy szakadt az eső mintha dézsából öntötték volna, de még ráadásul az egyik szörny sunyi módon rám is támadt. Éppen valami száraz helyet akartam keresni ám a lábam valami oknál fogva elnehezült és mikor lenéztem azt kellett látnom, hogy egy rusnya, gusztustalan, ocsmány, fertelmes csiga éppen a lábamon élvezkedett. Na nekem se kellett több és azon nyomban végeztem a bestiával ám amint végrehajtottam az első hősies cselekedetemet jött a következő próbatétel. Öt vérszomjas vaddisznó támadt rám melyek egyenként akkorák voltak, mint egy kisebb ház. Én hősiesen helytálltam így két bestiát le is vágtam mire a társaik rájöttek rossz kalandorral húztak ujjat és fülüket-farkukat behúzva elkullogtak. Ezután a bátor harcos visszatértem a kezdetek városába.

De most nem a régmúlt a lényeg, hanem az a pillanat mikoron is ott ültem a szökőkútnál kezemben a fegyveremmel és valaki megszólított. Arról próbált meg érdeklődni, hogy nincs-e esetleg valami bajom. Lomhán ráemeltem a tekintetemet és próbáltam eldönteni vajon mit is kéne válaszolnom. Igazán kedves volt tőle a kérdés, viszont nem tudhattam, hogy jó szándék vezérelte vagy sem. A világ tele van gonosz emberekkel és ez akkor sem volt másképpen. Bambán bámultam rá akár egy kortól megfáradt bernáthegyi.

-Nincs semmi gond, csak itt üldögélek. – mondtam lassan unott hangon.
Egy-két percig csöndben vártam hátha otthagy azonban nem tett így ezért valami kérdeznem kellett, hogy megtörjem a kínos csendet.
-És, hogy ment a vadászat?
Fogalmam sem volt róla, hogy mivel foglalatoskodott és nem is nézett ki olyan harcias alkatnak mégis valamiért ezt kérdeztem.
-Én voltam nemrég, de mehetett volna jobban is. –erre a feje fölé néztem és csak ekkor jutott eszembe, hogy nem láthatjuk a másik szintjét.
Visszaraktam a fegyveremet a leltárba majd felálltam és megszokásból megropogtattam a végtagjaimat. Akkor vettem csak észre, hogy majd egy fejjel magasabb vagyok nála persze ez annak volt köszönhető, hogy nem néztem bele abba a tükörbe.
-Attól tartok értelmet még te sem tudsz nekem adományozni.
Talán a kialvatlanság miatt kezdtem el vele mégis beszélgetni annak ellenére, hogy elhatároztam nem beszélgetek senkivel.

A találgatásom helyesnek bizonyult ugyanis az idegen tényleg vadászni volt, ahogyan én azt sejtettem. Ez kissé furcsa volt a számomra ugyanis elég ritkán fordult elő, hogy nekem lett igazam valamiben. Valami olyasmiről beszélt, hogy a mobokkal semmi gond nem volt, de valaki nagyon csúnyán rászedte. Ebből arra következtettem, hogy nálam jóval erősebbnek kell lennie, ha ilyen könnyedén veszi a szörnyeket. Nekem néhány vaddisznó is nagy fejfájást okozott pedig tudtommal ők a leggyengébb lények az egész játékban. Egyáltalán nem voltam féltékeny rá, na jó, talán egy hangyányit, de bizonyára keményen megdolgozott azért, hogy odáig eljuthasson. Ez is mutatta a köztünk lévő különbséget ugyanis én ültem egy szökőkút szélén magamat sajnáltatva nem pedig ő. Nap, mint nap az életét kellett kockáztatnia miközben én a postát kézbesítettem vagy egy futószalag mellett unatkoztam látástól vakulásig. Az is kiderült számomra, hogy egy viszonylag intelligens ember állt előttem ugyanis nem hitte el mikor azt mondtam nincsen semmi bajom. Tovább próbált faggatózni a felől, hogy mi történt velem és közben megosztott velem egy bölcsességet. Olykor az a megoldás, hogy egy lépést hátrálunk és megpróbáljuk átgondolni a dolgokat, vagyis én ezt szúrtam le a mondandójából.

- Mintha tapasztalatból beszélnél. - mondtam mosolyogva.
- Azt hiszem jócskán túlbecsültem a képességeimet, de az is lehet, hogy ezt a helyet becsültem le.
Kicsit úgy éreztem magamat mintha egy önkéntes terapeutával cseverésztem volna, akinek feltett szándéka a játékosok lelki békéjének megőrzése. Úgy tűnt nem sikerült érthetően magyaráznom mikor az értelemről esett szó. Célom az már volt egy jó pár néhányuk üzleti a többi pedig személyes. Mikor ezzel kapcsolatban kezdett faggatni én egyszerűen megérintettem a homlokomat a hüvelykujjammal.
- Ebbe az üres fejbe kéne némi értelem.
Nem tudom mit csinált velem az a srác, ugyanis megfogattam, hogy senkivel sem fogok beszélni. Ennek ellenére ott ültem és majdhogynem kiöntöttem a lelkemet egy vadidegen srácnak. Egy kicsikét mégis mintha jobban éreztem volna magamat. Ránéztem a mögött csobogó vízre és szemben találtam magamat egy nagydarab, tohonya alakkal, aki másra sem képes, mint magát sajnáltatni. Lassan felálltam majd kinyújtóztattam a végtagjaimat, tudom semmi szükség nem volt rá azonban a régi szokásoktól nehéz megszabadulni.

- Elég legyen ebből.- itt ásítottam egy hatalmasat. - Enni kéne valamit. Tudsz valahol itt egy jó helyet? Én fizetek. – ezt már sokkal magabiztosabban és határozottabban mondtam.
Kicsit furcsa lehet, ez a váratlan váltás azonban nem lehet egyfolytában csak duzzogni, ráadásul végiggondoltam egy olyan kinézetű lovag, mint én mit tenne a helyzetemben. Bár ehhez az archoz a szűkszavúság sokkal jobban illett volna, de ami késik, az nem múlik. Kezemet a zsebemben dugtam és kissé morcosan néztem pont úgy, ahogyan egy filmben láttam.

Nagyon sok érdekes dolgot mesélt és nem volt meglepő, hogy ilyen bölcs ugyanis már jó ideje odabent raboskodott. Ez az ráragad az emberre a koszon kívül, már ha jól figyel. Elmondása szerint nincs annak semmi értelme, ha valaki meggondolatlan fejjel rohan a falnak. Ez igaz néha viszont hasznos lehet, ha valaki nem az eszére hallgat, hanem az ösztöneire.
-Van ami fontosabb a szinteknél. Nélküle lehet az ember bármily erős mindez egy fabatkát sem ér.
Ez a valami, amire finom próbáltam utalni nem volt más, mint a bátorság, mert hiába a sok pont, ha attól tart megsérül, és emiatt nem mer időben cselekedni. Azt is megtudtam, hogy mások is jártak úgy, mint én, vagyis egy kicsikét túlbecsülték a képességeiket.
-Én még nem szálltam szemben egyetlen boss-al sem pedig lovagként ott lenne a helyem. Vagyis a kasztom szerint, de én távolról sem hasonlítok egy valódi lovagra.
Akkor jutott eszembe, hogy valahonnan be kéne szereznem magamnak egy lovat, mert az gyorsabb és így nem fáradnék ki annyira. Ráadásul sokkal jobban néz, ki ha valaki nyeregben utazik, mintha a poros úton kutyagolna.

Neki is tetszett az az elképzelés, hogy menjünk együnk valamit, mert ez legalább oldja a feszültséget. Ráadásul mindenki szereti, ha valamit adnak, nekik ajándékba vagy esetleg fizetnek helyette.
-Vörös Kakas? Milyen találó név. Akkor irány a Vörös Kakasba.
Megfogtam a kezét jó erősen megszorítottam majd barátságosan megráztam és közöltem vele a nevemet.
-Én meg K. K1.
Tudom elég furcsa azonban egy kedvenc régi filmemből vettem az ötletet, mert ott is titokzatosnak tartották.
-Mit szeretnél enni? – kérdeztem, míg odaértünk a fogadóhoz.

Nekem eme eledel teljesen megfelel.
Szépen, békésen ballagtunk egymás mellett a friss levegőn miközben hallgattam a bölcsességeit. Tisztán éreztem, hogy sok mindenen ment keresztül mióta bekerült ebbe a játéknak titulált halál csapdába. Megtudtam tőle, hogy a szintek nem állnak másból csak egy rakás számból, amik leírják a karaktereinket. Természetesen nagyon jól jön, ha ezek állttal rendkívüli dolgokra vagyunk, képesek azonban nem ezek számítanak igazán. Egy harc során nem a kaszt vagy az adatok a lényeg, hanem a csapatmunka, amivel egyet is értettem vele. Lehet valaki bármily erős vagy ügyes magányosan nem sokra viszi az életben. Mert tegyük, fel az ellenfél megmérgezi, aminek hatására mozdulni sem tud. Ha lenne, társa azt megkérhetné, hogy segítsen, rajta azonban a magánzó nem tehet mást, mint üvöltve végignézze, ahogyan az életerő csíkja teljesen kiürül.

Ahogy mentünk tovább bemutatkoztunk egymásnak én megívtam és kiderült ő bármit megeszik, csak legyen benne hús. Éppen azon gondolkodtam mit is kéne rendelni mikor egy kisebb tömeghez értünk, akik valamit nagyon figyeltek a magasba. Éppen föl akartam nézni mikor váratlanul elsötétedett előttem minden és a fenekemre zuttyantam. Elképzelni sem tudtam miért ment el a kép már az is megfordult a fejembe lehet vége a játéknak. Sajnos hamar rá kellett jönnöm, hogy nem mert éreztem, valaki a honom alá karolt és megpróbált felsegíteni. Nem sokra rá visszanyertem a látásomat és kiderült mi is történt. Valaki jó magasan két épület közé kifeszített egy kötelet és azon egyensúlyozott bizonyára ezzel akarta szórakoztatni a közönséget. Egyszer csak elvesztette az egyensúlyát vagy jött egy szellő nem tudom, lényeg, hogy lezuhant és fejjel csapódott az én kobakomba. Nagyon dühös voltam, rá, hogy lehet valaki ennyire felelőtlen.
- . Menj el, mert megverlek. – majd Oziriszhez fordultam - . Eme ember teljesen eszeveszett, feje nem megy rendesen.
Először fel sem tűnt, hogy nem rendesen beszélek csak néhány olyan furcsán néztek rám majd beugrott. Mivel nem igazán élveztem ezt a nagyfokú figyelmet ezért intettem társamnak nagyon gyorsan távozzunk a tet színhelyéről.

Megközelítettünk egy árust, aki hozzám hasonlóan nem a hagyományos módon kommunikált az emberekkel. Ahogyan figyeltem hamar rájöttem ő nem egy baleset áldozata csak nagyon gazdag a szókincse és szeretne túladni a portékáján. Mintha rímekbe szedve próbálta volna reklámozni a portékáját, nem mondom, hogy tökéletesek volta, de legalább próbálkozott.
-Lehet itt hosszan nézelődni, az aranyat nekem odaadni.
Barna gomba. Itt a gomba hol a gomba, ne ugráljon a nadrágomba.
Sida kő, keményebb mint a szikla kő.
Alábukik, a halvány rubin.
Itt a faeno levél, ami minden pénzt megér. -
Erre én is felkaptam a fejemet ugyanis halottam egy pletykát, miszerint ha valaki eszik ebből akkor nagyobb lesz a kitartásunk. Nem volt szokásom, hogy hitelt adjak mindenféle szóbeszédnek, de az éppen ott volt az orrom előtt így bolond lettem volna, ha nem próbálom ki. Azonban akadt egy kis problémám miszerint még mindig nem tudtam normálisan beszélni és nem akartam nevetségessé tenni magamat. Először az eladó elé álltam majd integetni kezdtem, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Mikor ez megvolt vadul mutogatni kezdtem az asztalán lévő levélkére, hogy azt szeretném. A másik játékos kissé furcsállta a dolgot, de úgy tűnt őt csak a pénz érdekelte, semmi más. Miután elintéztük a piszkos anyagiakat mosolyogva tartottam kezembe a levelet, amit bekaptam és azon nyomban ki is köptem. Életemben nem volt annyira savanyú dolog a számban, mint az a valami. Mikor összerándultak az izmaim meg merném kockáztatni, hogy fizikai fájdalmat éreztem közben pedig hányinger kerülgetett és térdre rogytam. Én nagyon is szerettem ezt az ízt kedvenc nyári italom a limonádé volt azonban ez minden képzeletet felülmúlt. Egyszerűen nem kaptam levegőt szerencsémre úgy egy perc után véget ért a szenvedésem. Mielőtt valaki félreértené nem haltam meg, csak végre enyhült az a kellemetlen érzés.
- Eme levelek nekem ehetetlenek.
Nem tudom mit követhettem el, hogy odafönt az égben íj súlyos büntetéssel illettek engemet. Ha tudtam volna, hogy a java még hátra van egész biztos bebújtam volna egy hordóba és ki sem bújtam volna onnan napokon keresztül.

Miközben megpróbáltam kitörölni a könnyeket a szememből a körén gyűlt tömegben egy ismerős frizurára lettem figyelmes. Meg voltam róla győződve, hogy ő az, akivel nem is olyan régen kétszer is kalandoztam egy barlangban. A nevére sajnos már nem emlékeztem azonban biztos vagyok benne, hogy a betűvel kezdődik vagy esetleg e-vel. Rendkívül ügyes játékos volt ráadásul állatidomár így mindig mellette mászkált egy nagyméretű farkas. Én nagyon kedveltem a kutyákat, amik majdnem olyanok, mint a vadonban bóklászó rokonaik. Nekik köszönhettem, hogy még mindig az élők között tartózkodom ugyanis rengeteg vérszomjas ellenséggel végeztek, akik túl veszélyesek lettek volna a számomra. Gyorsan fölpattantam majd rácsaptam a távozó férfi vállára és kissé rekedt ám vidám hangon köszöntöttem.
-. Eme fejet el nem felejtem. Egyszer kellemetlen helyzetbe keveredtem veled. Ebed merre lelem? – ám mikor megfordult egy teljesen ismeret arc tárult elém.
Elszégyelltem magamat, amiért ilyen szertelenül viselkedtem, ami nem volt rám jellemző. Valami azt súgta, hogy sokkal közvetlenebbül, barátságosabban kéne viselkednem az ismerőseimmel erre pofára estem. Morcosan nézett rám majd fújt egyet és szó nélkül tovább haladt.

Végre megérkeztünk a Vörös Kakasba, ami elég jól nézett ki. Nem se túlhivalkodó sem pedig túl lerobbant, vagyis majdhogynem tökéletesen nézett ki. Gyorsan átfutottam az étlapot és találtam egy finomnak tűnő húsos ételt.
-Nekem eme eledel teljesen megfelel.
Miközben az ételre vártunk előhívtam a menüt hátha ott tudok valamit állítani, de nagy megdöbbenésemre egy kukkot sem értettem. Mindenféle furcsa ábra állt ott a régi szövegek helyén és nem tudtam velük mit kezdeni. Láttam egy szemet meg valamiféle madarat, ami nagyon ismerős volt. Az iskolában láttam valami ehhez hasonlót ahová majdnem ezer évvel azelőtt jártam. Meg akartam kérdezni Ozirisz, hogy ő is kínlódik hasonló gonddal, de nem szólalhattam meg. Nem tudhattam, hogy még mindig e betűkkel beszélek ezért inkább csak halogattam és ráncoltam a homlokomat. Normál esetben lekentem volna, egy pofont a gépnek hátha attól helyre rázódik ám ott nem volt semmi, amit üthettem volna. Jobban el kellett volna mélyednem a menőben akkor nem lettem volna ilyen tanácstalan. Az is lehet, hogy egy rendszerhiba végett átalítódott a nyelv egy számomra ismeretlen országéra. Tényleg már nagyon bántam, hogy reggel kiszálltam az ágyból és magamban azért imádkoztam valaki vegye le a fejemről azt az átkozott sisakot.

Ozirisz
Fogalmam sincs mi üthetett belém azonban egyik furcsaság jött a másik után, amitől már arra kezdtem gondolni, hogy megbolondulok. Nem elég, hogy egy önjelölt akrobata a nyakamba zuhant minden figyelmeztetés nélkül ezután nem tudtam normálisan beszélni. Ezután voltam oly botor és hittem a helyi pletykáknak miszerint egy bizonyos levél elfogyasztása jótékony hatással jár. Még az életben nem ettem olyan savanyút, mint az a valami. Ozirisz rendkívül kedvesnek bizonyult és bár nevetett rajtam nem tűnt kárörvendőnek csak egyszerűen vidámnak. Nem haragudhattam rám, ugyanis ha az ő helyében lettem volna én se tettem volna mást. Miután kikacagta magát átnyújtott nekem egy üveg bort, mert az elveszi az ízt. Köszönet képen bólintottam majd egy jó nagyot húztam az italból, ami tényleg hatásosnak bizonyult. Mentünk egy darabig mikor úgy tűnt újdonsült barátom szintén megbolondult ugyanis csupa e-vel beszélt. Beletelt egy-két másodpercbe mire rájöttem azt akarja ezzel elmesélni, hogy ő vele is megtörtént egyszer szóval nem bolondultam meg és nem vagyok valami kívülálló. ez egy olyan esemény, ami bárkivel előfordulhat nem csak a hozzám hasonlókkal. Nem mondtam semmit, de visszaadtam neki az üveget felmutattam a hüvelykujjamat. Miután megrendeltük az ételt észrevettem, hogy a menüm teljesen olvashatatlan betűk helyett mindenféle gyerek rajz jelent meg. Megfordult a fejemben lehet a borban volt valami és attól van minden azonban hamar elvetettem eme képtelen ötletet. Ozirisz túlságosan is kedvesnek és megértőnek tűnt így elképzelhetetlennek tartottam, hogy ilyesmire vetemedne. Aggódó megkérdezte tőlem van-e valami baj én pedig megráztam a fejemet.

Végül aztán nem bírtam magamban tartani is elmondta neki miért vágtam olyan aggódó képet.
- A menüm valamiért olvashatatlan mindenféle furcsa jel van benne. Jé, tudok beszélni. – mondtam vidám hangon ráadásul még mosolyogtam is. – És ez is helyre jött.
Nemsokára rá meghozták az ételt és rendkívül íncsiklandozónak nézett ki annak ellenére, hogy nem volt valóságos.
- Köszönöm.- mondtam neki tömören és röviden.
- Minden idegennel így bánsz vagy csak én voltam szerencsés? – kérdeztem tőle.
Lehet, hogy ennek kellett volna, azonban kevesen mennek oda egy ismeretlenhez megkérdezve segíthet-e valamit. Szégyen bevallani, de nagy eséllyel nem tett tettem volna meg ugyanezt. Váratlanul beugrott, hogy az Ozirisz név talán egyiptomi, ahogyan a megvadult menüm jelei is azok voltak. Ez a kettő túl furcsa volt véletlennek ráadásul ő jött oda hozzám így lehet mégis csinált velem valamit. Rossz pókerkártyás lévén gyanúsan mondhatni szúrós szemekkel néztem a velem szemben ülő férfit.
~ Csak nem valami programozó, aki velem akar szórakozni?~ gondoltam magamban.

A furcsa nevezetű egyén megpróbált megnyugtatni azzal, hogy talán egy új patch-t aktiváltak és ez szokott néha kisebb hibákat okozni. Különös, hogy nekem nem jutott ez az eszembe bár szinte semmit sem értettem a gépekhez. Persze tudtam, hogy hol kell bekapcsolni meg úgy használni mint egy átlag felhasználó, de ha kiirt valamit fogalmam sem volt mitévő legyek. Kissé gyanús volt, hogy neki azon nyomba, rögtön megvolt a magyarázata mintha csak számított volna rá. Halottam pletykákat, hogy talán Kayaba rajtunk tartja a szemét, de senki se tudta megmondani, hogy mi módon teszi. Lehetséges, hogy teleszórta programozókkal a játékot, akik nem csak spionkodnak hanem néha napján meg is keserítik a szegény, ártatlan játékosok életét. Mikor ártatlanként tituláltam magamra nem bírtam elfojtani és halkan felnevettem, de talán sikerült egy köhögéssel leplezni.
~ Nem kell mindig a legrosszabbat feltételezni. Lehet nincs semmi hátsó szándéka és tényleg csak egy okos kedves ember. Azért egy darabig rajta tartom a szememet nem-e csinál valami gyanúsat.~


Mikor megkérdeztem tőle, hogy minden idegent a szárnyai alá vesz és igent felelt én meglepődtem. Néztem rá nagy kerek szemekkel, hogy most hazudik vagy tényleg egy szamaritánussal hozott össze a sors. A szemével azonban lehetett valami gond, mert azt mondta normálisnak tűntem. Én láttam már az avatarom tükör képét és minden volt csak nem normális.
- Van céhetek? Én magánzó vagyok, egyelőre.
Felötlött bennem az a gondolat mi van, ha esetleg így gyűjtenek, tagokat bezavarnak a rendszerükbe, jönnek, mint megmentő és felvetik, hogy nem akarnak-e véletlenül csatlakozni. Nem tudom mi üthetett belém, bizonyára a pesszimista alsógatyámat vettem fel véletlenül. Bizonyára a gyanakvásom kiülhetett az arcomra, mert ismét megkérdezte nincs-e valami gond.
- Semmi-semmi csak azon gondolok, milyen nehéz lehet egy hangya élete. Igaz, hogy teste százszorosát képes elbírni azonban egész nap gürizni kell megállás nélkül. Fel alá mászkál, hogy találjon, valami élelmet a bolynak majd valami módon cipelheti be. Ha megsérül vagy valami oknál fogva meghal, senki sem sajnálja, legfeljebb felfalják. Bár azt is el lehet mondani, hogy sosem magányosak, mert mindig összetartanak akár egy nagycsalád, hiszen azok. Ez nem is olyan nehéz, mert egy kisebb csoportban is több százan lehetnek, és ki tudja, mennyi idő után jönnek, a világra újabb dolgozok. Sokan példát vehetnének eme rendkívül egyszerű mégis csodálatos lényekről. Talán több dolguk lehetne, ha esetleg több királynő lenne egy bolyban. Bár így még több élelemre lenne, szükség talán más élőlényekkel kellene összefogniuk. Summa summarum csak arra akartam kilyukadni, hogy ebben a világban vannak rovarok? Mármint nem óriás pókokra gondolok, hanem olyanra, ami viszonylag nem veszélyesek. Lepkék, méhek, szitakötők. – nagyon reméltem, hogy nem néz engem idiótának, mert nem mondhattam el neki gyanakszom rá és jobb marhaság nem jutott eszembe.

- Meglehet, így viszont nem kell osztozkodni ha, találunk valamit. Ráadásul csak a saját életünket veszélyeztetjük nem pedig a másét. Amúgy meg addig feleslegesek a céhek, míg vannak hozzád segítőkész játékosok.
Bár igaza volt magasabb szinten nagyon jól jön, ha valaki fedezi a hátunkat, mert különben nagyon hamar ott hagyhatjuk a fogunkat. Elég különös volt, hogy én a magányos farkas elvet hirdettem mikor a különleges képességem éppen a csapat munkára épített. A lényege röviden, hogy ezzel magamra tudtam vonni az ellenég figyelmét így én sérültem nem pedig ők. Tökéletes, ha azt szeretném, hogy gyógyítsák meg magukat vagy előkészítsenek egy rendkívül hosszadalmas ám annál hatásosabb támadást.
- Én egyelőre elvagyok ezen a szinten egyedül, de igazad van. Eljön a nap mikor vagy megváltoztatom a hozzá állásom vagy én változom át. Apró pici fénypontokká.

Ezután a hangyákról tartottam egy kis fejtágítást, amin ő is meglepődött, na, nem azon, hogy teljesen másról beszélek, mint az előző téma. Megkérdezte tőlem, hogy a hangyák tényleg ennyire erősek-e erre megvakartam a fejemet.
- Nem vagyok benne biztos, de mintha ezt olvastam volna az iskolában. Ami egy élettel ezelőtt volt.
A viccén miszerint egy túlsúlyos idomított hangyát le lehetne küldeni sörért én is elmosolyodtam. Jó, ha valakinek rendelkezik humor érzékkel, én legtöbbször csak marhaságokat szoktam össze hordani. Ez is mutatja, hogy a fickó eszes, intelligens és rendkívül művelt, vagyis nagyon oda kell rá figyelnem. Azt is megtudtam, hogy nem igazán vannak Aicradban rovarok és az a pár is pusztán dekorációs céllal lett megalkotva.
- Érdekes lenne felmászni a fára mézért utána pedig egy csomó méh elől menekülni. Néha, odakint elnézegettem ezeket a rovarokat és ez csak eszembe jutott. Ám hogy a hangyáknál maradjunk, náluk sincsenek magányos egyedek, mindent a közösségért tesznek. Mint abban a történetben mikor az ifjú vándor eltör egy gallyat azonban egy tucatot egyszerre már nem képes. A csapatmunka néha jó azonban nem kellemes, ha mások mondják, meg mit tegyünk. És egy normális céhet megtalálni itt olyan, mint tűt a szénakazalban.

Tartott egy kisebb előadást az osztozkodás fontosságáról és haszonságáról. Tisztában voltam vele, hogy csak jót akart azonban nekem semmi bajom nem volt az akkori helyzettel. Azt csináltam, amit csak akartam és oda mentem ahova én akartam. Persze az is jó, ha cserélgetni tudunk és a fölösleget el tudjuk passzolni valaki másnak, de még nem tartottam ott. El akartam érni egy magasabb szintet mielőtt bárkivel is összeálltam volna. Mielőtt bárki félre értene nem egy párra vártam, hanem egy társra, aki védhetné a hátamat. Ezek mellett azt is tanácsolta, hogy válasszak magamnak két jártaságot, azért ennyit, mert többet nem lehet ennyi a maximum. Mielőtt regisztráltam alaposan végig rágtam magamat a szabály könyvön és néhány útmutatón, amit profi játékosok állítottak össze.
- Nyitott ajtókat döngetsz. Elhatároztam, hogy elsajátítom a kovácsmesterséget, bár lehet ostobaság. Olvastam, hogy vannak legendás tárgyak. Remélem így hívják őket már nem igazán emlékszem. Tudtommal kasztonként csak egy darab létezik belőlük az egész játékban. Mikor ideértem azt vettem a fejembe, hogy a puszta két kezemmel készítek egy hasonlót, vagy ennél jobb fegyvert. Meglehet, azt gondolod rólam, hogy egy idióta vagyok, álmodozó, de én úgy hiszem bármi lehetséges. Valami azt súgja, hogy Kayaba nem fedett fel mindent ráadásul te is említetted folyamatosan fejlesztik.

Fogalmam sem volt róla miképp fog reagálni erre, de legalább őszinte voltam. Adott még egy tanácsot miszerint soha ne becsüljem le a szörnyeket, míg egyedül kalandozok. Nem bírtam megállni és halkan felnevettem eme kijelentése miatt.
- Bocsánat nem akartam megbántani. Eszembe jutott mikor először idejöttem. Azt gondoltam sétagalopp lesz az egész, rá pár percre viszont visítva rohantam a város felé, mert a nyomomba szegődött egy falka vaddisznó. Akkor nagyon féltem, de visszagondoltam mókásnak tűnhetett, mert nagy eséllyel sikerült elérnem a magas c-t.- mondtam mosolyogva.
- Én koordinálom saját magamat ráadásul a célomat félig már el is értem azzal, hogy itt vagyok mindegy, hogy túlélem vagy sem. – kis híján majdnem elkotyogtam miért is vagyok Aincardban.
Véletlenül engem béreltek fel, hogy találjak meg egy leányzót és védjem meg. Egy rakás pénzt kaptam előleg gyanánt, viszont ha sikerrel jártam volna, akkor még egyszer annyi ütötte volna a markomat. Már a fél jutalommal is jó darabig el lehetnek a szüleim ezért mondtam a célomat félig sikerült teljesítenem.
- Tényleg nagyon jól főznek itt. - reméltem sikerül elterelnem a figyelmét az ostobaságomról.

K1 és Ozirisz
Előre megjósoltam, hogy talán bolondnak fog tartani és ez félig be is jött. Tulajdon képen még én se hittem magamról, hogy szabályos vagyok, az ötletemről meg szót sem ejtek. Tisztában voltam vele, hogy ez elég valószínűtlen azonban akkor mikor odakerültem teljesen ésszerűnek tűnt. Azt már sajnos elfelejtettem, hogy miért hittem oly szentül a meggyőződésemben, de mikor ott beszélgetünk csak annyit maradt meg bennem, hogy van remény. Igaz a számítógépes játékokban a programozok maguk az atya úr isten, és ha ők egyszer valamire ezt mondják, nem lehet, akkor az úgy van, hiába próbálkozik a játékos. Viszont nem tudhatjuk, mikor mondanak igazat és mit tartogatnak későbbre, mint a jó bűvészek vagy a kártyások. Csakis egy bolond fedi fel az összes lapját már a játék legelején.
- Eddig még senkinek sem sikerült azonban mindig lehet egy legelső alkalom. És habár nem igazán értek a játékokhoz, mint ez látszik is, ostoba azért nem vagyok.
Kedves tőle, hogy tanácsokkal látott el azonban olyan érzésem támadt mintha nem tartana egészen ép elméjűnek. Jó, hogy nem tartott kiselőadást arról, hogyan kell étkezni vagy a mosdót használni. Ez amolyan vicc volt ugyanis tudtam abban a világban nem kell és nem is lehet wc-re menni. Hogy ez miért van így fogalmam sem volt róla és tulajdon képen nem érdekelt viszont néha megnyugtató volt az ülőkén elmélkedni.
- Ha egyszerű lenne, bárki képes lenne rá, így ha valami csoda folytán lehetséges lenne biztos nagyon nehéz és költséges.


Talán azért gondoltam, hogy lehet legendás felszerelést készíteni, mert idővel lesznek nagyobb és erősebb lények, amiket a még erősebb fegyverekkel lehet legyőzni. Ez után csak pislogtam csöndben mikor arról tartott kiselőadást, hogy lassan kéne fejlődnöm, hogy egyre erősebb legyek és így akár olyan lehetek, mint a legjobb kovácsok. Nekem is pont ez volt a célom mégsem kezdtem el panaszkodni ugyanis nem lett volna jó megbántani az érzéseit. végül is ő volt az, aki odajött hozzám és mindent el akart követni annak érdekében, hogy túléljem ezt a börtönt. Akkor olyan lehettem, mint az a segéd, aki mindenre azt mondja, tudom, viszont mikor rá kerül, a sor néz, mint borjú az új kapura.
- Öhöm. – válaszoltam a szörnyekre és a vörös játékosokra tett ötletére.


Halottam róla, hogy itt meg lehet ölni a másikat mármint igaziból azonban még nem tudtam felfogni valaki, hogy lehet erre képes. Kioltani egy másik ember életét, aki nem sokban különbözik tőlünk. Nem tudtam, hogy én képes lennék-e erre és nem is akartam megtudni. Végül aztán úgy tűnt túl sokat beszéltem, mert elkezdett faggatni a félig teljesített célomról. Azt mégsem mondhattam el neki, hogy nem számít élek-e vagy sem. Valamit ki kellett találnom, ami megnyugtatja és mégsem teljes hazugság, mert azt könnyű leleplezni.
- Ezt egy kicsikét bonyolult elmagyarázni és nem szeretnék most beszélni róla. Röviden, meg kell valakit találnom.

Ozirisz-K1 ismerkedés
Elkezdett kiselőadást tartani arról, hogy a kitartás milyen rettenetesen fontos. Majdnem megkérdeztem tőle, hogy esetleg nincs valami elintézni valója, lehetőleg tőlem jó messze. Végül aztán nem szóltam egy árva szót sem ugyanis nem tudhattam mennyivel erősebb nálam. Lehetséges, hogy ő olyan sorozatgyilkos féle volt, aki azokkal végez, akik felbosszantják. Igaz a feje fölött zöld csíkot láttam azonban ez még nem jelent semmit. Talán ha mobok elé dobunk valakit a rendszer nem tulajdonítja gyilkosságnak. Nem szép dolog, ha rosszat feltételezünk másról főleg ismeretlenül, azonban tele van a temető olyan emberekkel, akik túlságosan is jóhiszeműek voltak. Már majdnem elaludtam az unalomtól persze ebből ő semmit sem láthatott, tágra nyílt szemmel figyeltem tovább. Mikor viszont a képességről tett említést kissé megemeltem a fejem, mert ismét egy érdekes témához ért a tanmese. Szerinte a rendszer olyan képességgel adományozza meg a játékosokat, ami legjobban passzolnak hozzájuk. Ezzel vitába tudtam volna szállni ugyanis én nem igazán voltam egy csapatjátékos fajta. Igaz mikor beléptem terveztem, hogy belépek egy kis csapatba és vált válnak vetve fogunk küzdeni. Ebből viszont semmi nem lett az alatt mik odabent játszadoztam sokkal jobb egyedül. Mivel nem akartam fölösleges vitába szállni vagy egyáltalán beszélni ezért csak megcsóváltam a fejemet. Úgy véltem sokkal jobb, ha a gondolataimat megtartom saját magamnak.


A való életben bizonyára valamilyen tanát lehetett vagy esetleg egy olyan lelki tanácsadó féle. Elmesélte, hogy a gyógyító képesség nagyon hasznos tud lenni illetve a gyógyító ital és kristály. Azokból nem árt, ha tart magánál az ember néhány darabot. Tudtam, hogy a jóindulat vezérli azonban lehetett volna úgy is, hogy kevésbé érezzem magamat tőle hülye gyereknek. Már csak az hiányzott, hogy megmutogassam nekem, hogyan kell a menüt használni.
A figyelmemet egy másik asztal kötött le ahol egy srác leült enni majd visszafordult, hogy kérjen valamit ám mikor visszaült az asztalához azt vette észre, hogy egy szegényebb öltözetű alak már elfoglalta azt. Nem szólt semmit csak leült a székre és csendben belevett az ételbe utána a másik meg leutánozta. Szépen testvériesen megosztoztak nem csak az ételen, hanem az italon is majd a második emberke távozott. Mikor a szamaritánus éppen távozni akart zavar ült ki az arcára mintha nem talált volna valamit. Pár perc múlva megtalálta a kabátját egy asztallal arrébb ahol az az étel gőzölgött, amit nem is olyan régen rendelt. A meglepődöttségtől oly erősen kapott a fejéhez, amit mindenki hallhatott.


- Még, soha nem láttam, csak egy szívességet teljesítek. – mondta újra száz százalékig rá figyelve.