Re: Főtér

by **Kiwi** Pént. Dec. 09 2016, 22:54

Csendben koslattam mellette, igyekezve a gondolataimat úgy terelni, hogy ne bőgjem el magam ismét. Még az is megfordult a fejemben, hogy azért vagyok ismét ilyen… mert odakint a piros betűs ünnep köszöntene rám, de nem. Egyrészt már nem tudom pontosan, hogy is lenne… másrészt már jó ideje nem is tartottam számon, azon meg nem is gondolkodtam, hogy ennyi idő után, hogy felborulhatott a hormonháztartásunk, hogy… az már ne is számítson. A fogadóban állapodtunk meg, nem akartam a hidegben lenni, valamint… későn már nem akarom hogy, bárki is belénk kössön. Szerettem volna picit eljátszani a gondolattal, hogy most én felelek Timiért, legalább egy kicsikét. A fogadóban meglepődtem, hogy a pet magánál hord ilyesmiket. Új dolgot tudtam meg a sárkányról, bár vetett fel kérdéseket… Hogy, ez valami képesség, vagy a fejlődéssel jár… de, nem kérdeztem meg, valahogy… talán annyira nem is foglalkoztatott. Vagyis… kezdtem abba a szakaszba átesni, ezalatt a pár perc alatt, hogy mindennel jobban foglalkoztam, mint a saját problémám. Bár… abból kéne beszámolót tartanom, és fogalmam sincs hogy kezdjem…. Jobb lenne ezen agyalni inkább… de, most minden dac az ellenkezője felé irányít. A feles ajánlatot, fél szó nélkül elfogadtam, bár… itt is inkább miattam vagyunk, szóval illene nekem állnom az egészet, de mulya voltam… és annyira nem is erőltettem, valahogy… volt valami kisugárzása ennek a sárkánynak, hogy… meg sem próbálkoztam vele. Majd legközelebb visszafizetem neki, kamatostul. Ezt megígértem magamnak.
Ahogy bejutottunk a szobába, ő helyet is foglalt… igaz, alig vártam már… hogy én is leülhessek végre. Mégis… kissé tétován, mindenek előtt az ablakhoz léptem, majd ott kezdtem el a mondatomat, de mivel nem háttal akartam neki beszélni… így, felé fordulva én is helyet foglaltam az ágyon. Alig egy falatnyi helyen ültem, úgy, hogy a lábaimat keresztbe tettem, de felé fordultam, a kezeim meg a combomon pihentek. A táska az ágyon, kissé bentebb tolva, de közel hozzám. Így hallgattam végig a pet mondatát.
- Szerintem… az aggódás is egyfajta félelem… - Kezdtem bele, bár nem is ez a mondat csapott meg, hanem inkább arra kaptam fel a fejem hogy: „együtt izgulni” majd a folytatásával is olyan volt, mintha csakis a kettőnk jelenlegi helyzetét követné, nekem mégis nehezemre esik elhinni, hogy ő izgul valami miatt. De ez csupán azért lehet, mert alá kell írjam… a céhből jelenleg ő az, akit a legkevésbé ismerem, vagy legalábbis akiről a legkevesebb elképzelésem lehet. Még Roganról is több van, és Sayaékról is… Egy idegennel állok szemben. Egy olyan idegennel, akinek fontos szerepe van a céhben, és ezáltal az én környezetemben is, és ez frusztrál és zavar… Mégis, úgy érzem valami miatt, neki tudnék a leginkább megnyílni. Még a fiú, Chariton is kiváltott bennem némi dacot, de ők… higgadtak, és nekem… erre van szükségem. Mégsem tudom merre kezdjem… sok dolog aggaszt, és leginkább… attól félek, hogy elítélnek… vagy, hogy elküldenek a céhből. Csupán felsóhajtottam a gondolatokra, de az ajkaim nehezen nyíltak. Féltem… tényleg féltem. Féltem a válaszoktól, féltem az őszinteségtől, féltem tőlük…. és attól is, hogy ha kimondom a problémákat, valóságossá teszem azokat. Ezek nehéz dolgok, még… akkor is, ha sokszor gyerekes gondokból építek várat. Viszont minden ilyen dolog mögött, egy nagyobb lapul, és minél mélyebbre ásunk a másikban… annál kevesebbet akarunk látni, és mutatni, mert tudjuk. Hibásak és felelősek vagyunk, azért amilyenek vagyunk.
- Sok dolog van, ami nyomaszt… és ami elbizonytalanít… - Kezdtem bele, bár… még minidig… nem tudtam mivel is akarom folytatni. Azt hiszem… a legrosszabbal… ha az után nem leszek elzavarva, akkor folytathatom… ha akarom, de ezzel elkerülhetem azt, hogy a hátam mögött legyek verve, vagy másoktól halljak vissza olyat… amit nem szeretnék. Viszont, amit most mondok… ha elmondom, és vissza élnek vele, akkor… fegyverként is használhatom. Nem leszek védtelen. És ezt tudják! Tudják, és ezért nem fogják hozzám vágni… Mindez, egy durva játszma. A bizalom… számomra egy nem létező dolog. Nem más mint üzlet. Ugyanúgy a barátság… és a kapcsolatok tömkelege. A barátság is csak egy üzlettársi kapcsolat, a szerelem szintén, csupán… szeretjük szép szavak mögé ültetni, hogy utána abban díszelegjünk. A világ nem habosbabos tündérmese, ahogy azt a kicsiknek tanítják…. és ezt, a magam fajta hamar megtanulja…. Viszont tudok még valamit. Nem… vagyok jó üzletember… és semmim sincs, amit felajánlhatnék… amit használhatnának. Most csupán azért vagyok itt, hogy fejlődjek… majd ha valamennyire beértem őket, akkor visszakérjék mindazt amit adtak. Akkor a segítségükre kell legyek, és ezt elfogadtam amikor beléptem. Mégis… mégis, rettegek attól, hogy, még erre sem leszek jó. Utálom az életem… Eltelt egy kis idő míg újból megszólaltam, vélhetően úgy gondolta rendszerezem a gondolataim, és nem is esett messze.
- Téged… van, ami bizonytalanná tesz, amitől… úgy gondolod hogy, meg kell védened magad, és Shut… - Azt akartam adjon valamit. Mondjon, valamit magukról, magáról… és ne én kezdjek. Bár erős elképzeléseim vannak, miféle… válaszokat kaphatok… majd egy levegőre nyögöm ki azt, amitől tudom… hogy, ha Timi nem is, de Shu…rohadt szánalmasnak fog tartani. De meghunyászkodni… vele jár. El kell fogadjam hogy, kisebb vagyok… hogy tapasztalatlanabb… hogy, ostobább… de leginkább azért, mert egyedül vagyok.
- Az egyik legnagyobb félelmem az, hogy le leszek nézve, kitaszítva, kiközösítve és… utálva. Alkalmatlannak ítélve… és nem akarok a legutolsó lenni a céhben. Nem akarok a csicska… a…a senki. A feláldozható, az akit elküldötök, az… akinek nincsen jövője! – Lassan kezdtem ugyan, de ahogy, haladtam a mondattal, úgy emelkedett a hangsúlyom, valamint… úgy kezdtem hadarni is. A mondat vége, kis híján visszhangzott, és síri csend lett, amikor befejeztem. Csupán a kissé szapora szuszogásom hangja töltötte be a szobát, és vélhetően Timié. A csendben, ijedten, kerestem a pet pillantását, vártam a mimikáját… a farkának, járását, bármit. Persze… gondoltam, hogy nem érti. Biztos vagyok abban… hogy, nem érti…. miért… és ez lenne a második lépés. Az, hogy pecsétet nyomjak arra, hogy megbuktam mint idomár… bár, már pár éve… de, most… már biztosan…. Tétován nyúltam a táskám után... de, megvártam a sárkány válaszát, mielőtt bármit is tettem volna, szóval... ugyanolyan tétován, húztam is vissza.

by **Shukaku** Szomb. Dec. 10 2016, 06:43

Képesség? Fejlődés? Nem, semmi ilyesmi. Láthattad, ahogyan a mancsával veszi ki a nyeregtáskából az érméket, fizikailag. Ennek kizárólag az emberekhez van köze, akikhez néha jól jön a pénz, na meg persze ahhoz, hogy ha Shunak lustizni van kedve, akkor néha leküldi Timit a boltba; és ahhoz is, hogy az idomár mindig úgy gondolkodott, hogy a pénzt ketten keresik, így ketten is költik el. A sárkány végtelen türelemmel követett mindenhova, és talán az egész estét kivárta volna, hogy válaszolj, erre viszont szerencsére nem volt szükség. Az első megszólalásodra egyetértően bólintott.
-Igazad lehet, nem tudom. A félelem egy lehangoló érzés, amit egy általunk észlelt fenyegetés kelt bennünk. Egy alapvető mechanizmus, válasz egy bizonyos ingerre, mint például a fájdalom vagy veszély. Ezt én nem érzem. Ha veszéllyel kerülök szembe, akkor a lehetséges megoldásokat keresem. A félelem érzése csak blokkolna, és megnehezítené a feladatomat abban, hogy jó döntéseket hozzak. Az aggódás azonban jelentheti a jövőbeli esetleges problémákon való gondolkodást, ezt pedig gyakran csinálom.
A következő mondatodnál szinte látta maga előtt a három pontot a végén. Jól jött, hogy ennyire könnyen leolvasható a szorongásod, ugyanis így megkönnyítetted a sárkány dolgát a felismerésben. Mindössze biztosított a figyelméről, és várta, hogy folytasd, ám amikor kérdést tettél fel, azonnal válaszolt.
-Van. Aggódom, hogy nem tudom megérteni őt. Aggódom, hogy emiatt én magam sodrom bajba. Aggódom, hogy soha nem találja meg majd a hangot a fajtársaival. Aggódom, mert szüksége van az emberekre, hiszen én nem tudom neki megadni azt, amit tőletek kaphat. Aggódom, hogy ez a szükség keveri őt bajba, mert az emberek megbízhatatlanok. Aggódom, hogy nem fogok tudni választ adni a kérdéseire, és amiatt is, hogy nem tudom megvédeni önmaga makacsságától. Rengeteg megoldhatatlannak tűnő problémát kell kezelnem mellette, és aggódom, hogy nem leszek rá képes.
Sorolhatta volna persze napestig a konkrét helyzeteket, most azonban úgy gondolta, hogy csoportosítva, mégis megragadhatóvá téve a dolgokat könnyebb láttatni veled. Bár azt mondta, hogy meg tudja érteni az aggódás emberi mivoltát, ez nem teljesen volt igaz. Az ő aggódása soha nem volt egy megfogalmazhatatlan érzés, egy sötét árnyék. Mindig konkrét, jól körvonalazható problémákon gondolkodott, nem úgy, mint az emberek általában. Itt tartott egy kis szünetet, majd még hozzátette.
-A bizonytalanságot viszont szintén nem érzem. Mindig van egy, az adott helyzetben legjobbnak tűnő megoldás. Tévedhetek, hozhatok rossz döntéseket, de minden döntésemet úgy hozom meg, hogy abban a pillanatban az általam látott lehetséges legjobbat és a legtöbbet tegyem a társaimért.
És most talán megérted, hogy miért nincsenek Timinek úgy gondolatai, dőlt betűkkel, mint ahogyan neked. Mindössze a ki nem mondott szavak tartoznak ide, minden más viszont egyszerű számítás és leírhatatlan relációk tömkelege. Miután úgy vélte, hogy eléggé terjedelmesen válaszolt, újra csöndben maradt, végighallgatott, majd félredöntötte a bal fülét.
-Úgy vettem észre, hogy ebben a közösségben sokat kell tenned azért, hogy ilyen drasztikus lépéseket foganatosítsanak veled szemben. Jelenleg semmi okunk nincsen ilyen fellépést tanúsítani. Sokáig úgy véltem, hogy az emberek többsége törtető. Mindig magasabbra akar jutni akár a másik kárára is. Ez sokszor így is van, ebben a céhben viszont pont az ellenkezőjét látom. Mindenki kicsi akar lenni, mert túlságosan féltek a rossz döntésektől, és attól, hogy ha valaki nagynak mutatja magát, akkor a többiek iriggyé válnak. Úgy vélem ezért igyekszünk mindig közös döntéseket hozni, valakik azonban annyira nem kívánnak szerephez jutni, hogy még a közös döntésekben sem vesznek részt. Máshol is láttam már ilyet. Úgy érzik, hogy nincs hozzá joguk, ezzel azonban pont saját maguk taszítják önmagukat a legutolsó tag szerepébe. Mondd kérlek, én miért vagyok hasznos a céhnek?
Egy ember most vélhetően akarata ellenére is kérlelő, reménykedő hangot ütött volna meg. Mindenki vágyik az elismerésre, és megsúgom, Timi is vágyik, ám hazugságokra nem. A céh szempontjából önmagára úgy tekint, mint aki stratégiai szempontból, veszély idején képes lenne a tanácsaival vagy akár a saját erejéből megvédeni a tagokat, ez azonban csak akkor működik, ha megfogadjátok az ilyen irányú tanácsait. Mivel Anat esetében látszott, hogy fittyet hánytok a veszélyre, vagy csak az ő figyelmeztetésére, így összességében nem tekinti jelenleg önmagát fontosabbnak nálad.

by **Kiwi** Vas. Dec. 11 2016, 20:24

- Igen, azért félünk, hogy megvédjük magunkat. – Válaszoltam, még ha felesleges is volt, mivel egyazon dologról beszéltünk. Igaz, csak felületes válaszokat adott, de azok is elegek voltak, hisz nem… olyan információkra volt szükség… csupán, érezni akartam, hogy kaptam valamit. Valamit… amit ha nem is használnék fel soha, de biztosítva érezhetem magam, és így… ezek az őszinte, de lényegében haszontalan válaszok is megtették. Viszont, éreztem benne, hogy Timi igazat mond, és hiába a robotikus hang, stílus, modor… Még, ha alap érzelmekkel is, de rendelkezik. Valamint… az érzések túlnyomó többségét mi is tanuljuk… szóval, még emberi is… talán. Ahogy végig mondta bólogattam egyet, jelezve… hogy megértettem amit mondott. És ugyan illet volna kérdeznem, és akadtak is kérdések… de, picit féltem, hogy úgy gondolják majd, hogy turkálni akarok a magánéletükben, ahhoz viszont nincs jogom. Persze, áshatnék mélyebbre… de, talán majd később, amikor biztosabb leszek magamban. Majd a bizonytalanságra adott válasza… elgondolkodtatott.
- És, mi van ha csak nem vettél észre valamit? Vagy… elhallgatásra került valami, amit ha tudsz, teljesen más megvilágítást adott volna? – Persze, vaktában tapogatózok, élethelyzeteket nem tudok hozni, de reméltem, érti majd a kérdést. Mivel… engem a „mi van ha” kérdések, kergetnek az őrületbe, ami szüntelen bombázzák az elmém. Bár… azt várom, hogy olyasmit fog válaszolni, hogy „nincs mi van ha” vagy… nem kell vele foglalkozni, amit én például nem tartok valósnak, de majd ezen ráérek még agyalni.

Végül… sikerült rá vennem, magam hogy, talán egy levegőre is… de kimondjam azt, amit akartam. Vagyis, nem akartam… de, kötelességemnek éreztem, elvégre ezért vagyunk itt. Ez az egyik fizetségem, azért, miért foglalkozik velem… Majd nem maradt más, csak a csend… és a sárkány, bal fülének félre döntése… Azt hitem valamiért, hogy mint a macskák… majd a füle kezd el járni, ha esetleg izgatott, vagy ingerült… De, nem ismertem annyira… hogy, értsem ez mit is jelenthet nála. Attól tartottam, hogy majd megharagszik, vagy neheztel rám… de, nem mutatta ennek jelét… Végül megtörte a csendet, a szemem járattam rajta… amikor a monológjába kezdett, és ugyan meg nyugtatólak hatott, mégis… hadakoztam ellene, legbelül… Összeráncoltam a szemöldököm… végül a táskához nyúltam…
- Igen? És mi van akkor… ha megbuktam mint idomár? Ha… lemondok a kasztomról… Ha ártottam valakinek?... Nem követitek végig a napjaim… nem, tudjátok milyen vagyok, és ti befogadtatok… Mi van akkor, ha azt mondom… nem vagyok alkalmas arra, hogy ebben a céhben maradjak… viszont, elhagyni sem akarom azt. – Pillantottam a sárkányra, és magamhoz húztam a táskám, de… nem vettem elő még Lunát. Hezitáltam, és végül… elengedtem a táskát, csupán magam mellé húztam azt.
- A rossz döntésektől, és a felelősségtől mindenki fél… ebben a céhben… gyerekek vannak, olyan fiatalok, akik nem akarnak élre állni, és irányítani. Itt… mindenki, inkább a saját önbeteljesülésével foglalkozik, úgy gondolom. És eddig még nem akadtunk, olyan tagra… akinek az irányítás jelenti az önbeteljesülést. – Mint, Anat esetében… Bár, ezt csak mellé gondoltam, nem mertem állítani semmit, sem róla, mert túl sokféle információt kaptam ahhoz, hogy állításokat merjek hozni…
- Amit mondasz nem hülyeség… de.. és pontosan ezért is kértem feladatot, és csinálom is, mert ezek után, jogot képezhetek arra, hogy legyen véleményem, és nem csak kihasználom a céhet. – Magyarázom. Majd az utolsó kérdése meglepett… olyannyira, hogy hirtelen azt sem tudtam, hogy válaszoljak… Így pontokba, rövid tőmondatokba szedtem…
- Például… most is itt vagy…- Mutattam rá az első indokra, elvégre itt van, és velem foglalkozik. Közben a gondolataim arra kalandoztak, miként is merjem megmutatni neki, azt ami történt… éreztem, hogy csak húzom halasztom… és erre, a beszélgetésünk teret is adott.
- Azt hogy, kikeltél Shu mellé, hogy támogatod őt, és ez lényeg mert ő is tag.
- A szintetek, tapasztalatotok, biztonságérzetet ad a céhnek.
- A képességeitekkel nem vagyok tisztában… de, amit most láttam, össze tudtok dolgozni…. és bár, hogy gyilkossággal fenyegetőztél nem tetszett… Mert… egyeseket ez megijeszthet, és még erőszakosabban kezdenek viselkedni… - Hoztam fel, a mai napit, és csupán azért mondom…. mert engem is megijesztett volna, és én is támadólag védekeznék…
- Akkor még az is hogy… ti jól érzitek itt magatokat… nagyobb biztonságban mint, az ébredők, vagy én… Viszont, hogy megtanultátok jól érezni magatokat, példát mutathat.- És még tudtam volna folytatni, és talán nem tudta összerakni, de… érthette miket akarok mondani. Viszont, kényelmetlennek gondoltam az ágy azon kis sarkát, így lerúgtam magamról a cipőt, persze csak fínoman, a sarkaimra lépve, és szembe fordulva... vele, török ülésbe ültem... kezemmel és könyökömmel, a térdemre támaszkodva.

by **Shukaku** Hétf. Dec. 12 2016, 08:48

-Nem gondolom, hogy kizárólag azért félnénk, de a félelem valóban segíthet az embereknek abban, hogy ne vállaljanak túl sok kockázatot.
Timi nem adott felületes válaszokat, te tettél fel felületes kérdéseket, a sárkány pedig udvariasan igyekezett megválaszolni azokat, ám mivel túlságosan széles terepen mozogtál, ő sem pontosíthatott. Ő nem bólogatott, nem jelzett vissza, ha nem kérdeztél, de végig türelmesen figyelt, és tartotta a szemkontaktust. Pislogni pislogott, bár azt is csak azért, mert Shu megkérte rá.
-Mi van ha? Nem teljesen értem a kérdésedet. Mint mondtam, minden döntésemet úgy hozom meg, hogy abban a pillanatban az általam látott lehetséges legjobbat és a legtöbbet tegyem a társaimért. Olyan részleteket, amikről nincs tudomásom, nem vehetek figyelembe. Ha később megtudok valamit, és kiderül, hogy tehettem volna többet vagy jobban, akkor igyekszem javítani a körülményeken, amennyiben ez lehetséges.
A következő kérdésedre újfent gondolkodás nélkül reagált, egyetlen nem túl lassú, de nem is túl gyors fejrázással. Illetve nem is rázás, mindössze egyszer jobbra, egyszer balra ingatta a fejét, nemet jelezve.
-Ezt nem te döntöd el. Az idomár és pet kapcsolatának ilyen jellegű jelzésére tökéletesen elegendő annyit figyelembe venned, hogy hozzád tartozik-e még a társad. Ha megbuksz, mint idomár, akkor a világ elveszi tőled a tojást, ahogyan a pet is elvadul vagy elhagy. Amennyiben kasztot váltasz, az nem bukás, az a felelősség elöli megfutamodás, ami a bukás okozója, nem pedig a következménye. A céhvel ugyanez a helyzet véleményem szerint. Ha olyasmit követsz el, ami miatt alkalmatlanná válsz, vagy veszélyessé a társaimra, akkor mi magunk fogunk eltávolítani a céhből, ezt garantálom. Ameddig ez nem történik meg, addig kizárólag a te döntésed, hogy megfutamodsz-e. Én személy szerint semmi jelét nem látom annak, hogy alkalmatlan lennél.
Nem mondanám, hogy érdekes lehet Timivel beszélgetni a szavak szintjén túl. Míg te mozgolódtál és helyezkedtél, ő végig abban a pozícióban maradt, amit az elején felvett, és kizárólag a feje mozgott, na meg persze a szája, szemei, füle, de semmi más nonverbális jelzést nem használt egyelőre. Hallgatott, majd gondolkodás nélkül, azonnal válaszolt.
-Egyetértek, kivéve az önbeteljesítés területén. Véleményem szerint ezzel mindenki foglalkozik, de úgy látom, hogy itt inkább a valahova tartozás a cél, és ezért a többség jobban küzdene, mint saját magáért, önön elmondásuk szerint, csak éppenséggel nem tudja, hogy miként tegye. Shu sem, ahogyan én sem. Az emberekből csapatot építeni igen körülményes, irányítani pedig senkit nem akarok, és senkinek sem engedem teljesen, amíg a céh a védelmem alatt áll. Vezetni igen, irányítani nem.
A következő mondatod volt az, ahol ismét félrebiccent a sárkány füle. Nem nagyon tudott mit kezdeni a nem hülyeség kijelentéssel, és nem tudta, hogy ez most dicséret vagy szidás, így inkább erre a részre nem válaszolt.
-Nem tartom szükségesnek, de ha te ettől jól érzed magad, tedd. Számomra nem fontos, hogy ki véleményez, az a fontos, amit mond, kivéve persze hitelesség tekintetében, ám jó meglátásai egy hazug személynek is lehetnek.
Ezek után már csak a gyilkosságos résznél szólalt meg, ezúttal fejcsóválás nélkül.
-Ez volt a helyes döntés szerintem. Ilyenkor elsődlegesen meggyőzni próbálom az illetőt, erre azonban nem sok időnk volt, illetve a próbálkozások kudarcosak voltak. Ezután igyekszem ártalmatlanítani, lefogni, mindezt sebzés nélkül, azonban az, hogy ez sikerül-e, már csak a próbálkozás alatt derül ki. Mivel Shu védelme az elsődleges, így nem engedhetem, hogy baja essen, és ha az ellenfél nem hagy más lehetőséget, akkor meg kell, hogy öljem. Ez nem jelenti azt, hogy fenyegetőzöm, sem azt, hogy meg akarom ölni, mindössze felhívom a figyelmét a viselkedésének lehetséges következményeire, pont azért, hogy megelőzzem, vagy csökkentsem az erőszakos közbeavatkozás lehetőségének esélyeit. Igen, ez ijesztő lehet az ellenfél és a környezetünk számára, de úgy gondolom, és az eddigi ismereteim alapján az emberi normák is azt követelik meg, hogy figyelmeztessem és felszólítsam, mielőtt erőszakosan lépnék fel ellene.
Az utolsó mondatodra újabb reakció érkezett, ezúttal egy lassabb pislantás keretében.
-Beszélgetésünk részletei vélhetően személyes tartalmúak, így ha kéred, nem osztom meg Shuval addig a pillanatig, amíg ezen információ hiánya nem okoz neki problémát. Annak viszont örülne, hogy példamutatónak tituláltad a viselkedésünket, így ha megengeded, ezt elmondom neki.

by **Kiwi** Hétf. Dec. 12 2016, 22:13

Hallgatva őt, úgy éreztem tanulhatnék tőle, sőt tanulok is… Nem, aggódik úgy feleslegesen, és nem vonja magát kérdőre, minden cselekedetéért, én viszont igen. Magam sem tudom, honnan is ered ez igazán… egyszerűen, visszaellenőrzöm magam… és elbizonytalanítom újra és újra… De tény, félek hibázni… és amit elrontok, abból tanulni akarok… de… sokszor újból… lépni is félek… megbénulok… vagy épp hogy, elveszítem a fejem. A két véglet… és félek, hogy egyszer pont ez hoz majd rám veszélyt… Nem, volt rá különösebb válaszom. Ez elfogadható volt, nem tudtam se kötekedni, sem kérdezni.

Amikor, bevallottam hogy, nem gondolom magam alkalmasnak, és leírtam magam mint… idomár, arra is egy rövid fejrázás után megkaptam a választ, viszont… Izgatottságomban, nem hagytam hogy, végig mondja…
- Volt már rá példa? Hogy eltűnjön a tojás, vagy elvaduljon a pet? – Pillantottam rá, bár érthetően, az a kérdés előző fele érdekelt igazán. Bár… valahogy, a tojás eltűnését is… inkább idomári felelőtlenségnek, elhagyásnak… vagy, ellopásnak tudnám felfogni. Ha, folytatta… akkor, végig hallgattam. Hiába vagdalkoztam ilyen szavakkal… és játszadoztam el a képzelettel… tudom magamról hogy, nem váltanék. Nem volnék rá képes… Valamint, most éreztem pillanatot arra… hogy, megmutassam amit akartam… de, ha folytatta a céhes monológgal, ismét elbizonytalanodtam… Viszont… erőt vettem magamon. Most… vagy, le fog nézni vagy sem… vagy, kitagadnak vagy sem… lehet, még ő lesz… aki inkább azt ajánlja majd hogy váltsak kasztot… de… volt, két dolog amit mutatni akartam.
Lehívtam a menüm, és elővettem két gyertyakristályt, majd a céh inventorijából még kettőt. Lehet… sokallja majd, de szerintem… megéri, amit mutatok neki. Felpattantam… majd, behúztam a függönyöket, ezzel a legnagyobb félhomályt, szinte sötétséget csinálva a szobában. Az ágy melletti kis éjjelin ott volt, a kezdők könyve, ami az idő folyamatával, vastagodott. Két kristályt tettem rá, a két sarkára és két kristályt lentebb… Időközben, a táskámért nyúltam, nem volt olyan sötét… hogy, ne lássam a lényeget, inkább csak amolyan félhomály. Ahogy, kibugyoláltam a tojást… jól látható volt a repedés, de… nagyon óvatos voltam vele. Majd, megnyitottam a kristályokat, hogy a legerősebb fényt, nyerhessem ki tőlük és elé helyeztem a tojást. A kis foltoska, így átvilágosodott, és a fehér alap barna foltokkal, most… inkább, narancs-rózsaszín árnyalatban pompázott, és bizony kivehető volt az árnyak miatt… hogy, van benne valami. Timi az első, akinek ezt így megmutattam… és miközben úgy, tartottam… megszólaltam.
- Nincs az a pénz… hogy, lemondjak róla… - Cáfoltam meg, az előző kiakadásomat, viszont… ha, nem akarta tovább vizslatni, alig pár hosszabb másodperc után, letettem az ágyra, és elhúztam a függönyöket. Egész világos lett így a szobában, hisz a kristályok még mindig világítottak…
- Viszont… ha, lemondanék… lehet, visszakerülne a rendszerbe és egy ébredő… megkaphatná. – Kezdek, bele… miközben elé nyújtottam… hogy, lássa… meg van repedve.
- Nálam… nem tudom meddig marad meg… és ha elpixeleződik… eltörlődik… vagy nem tudom… fogalmam sincs. Arra… is gondoltam, lehet… csak meg kéne kezdeni a repedést… de, fogalmam sincs hogy… azzal ártanék-e, vagy használna… - Kész…. én szinte biztos voltam benne, hogy vagy lajhárt kapok… vagy, már rég besült a pet… Viszont… látszik, hogy benne van… látszik…
- Az… is lehet, hogy ez csupán.. egy effekt, a játékosok megnyugtatására… de… remélem hogy, nem. – Magyarázkodok… az előzőhöz.
- Láthattad… nem tudtam megvédeni a tojást, és bármikor… lehet rosszabb. Megtehetem, hogy még magamnál sem hordom… csak otthon, vagy… az inventoriba… azt sem tartanám jónak… - Magyarázom, és szinte…. kifogyok, a helyesebb döntések lehetőségéből. Az a jó, ha nem csinálok semmit… de, biztos ez?...
- Ezért akadtam ki… ma, amikor elestem… megrepedt. – Na tessék, lehet szidni… rágalmazni, becsmérelni… ami tetszik! Majd ha, a céhessel folytatta, vagy ha előkerült… akkor picit meglepődtem. Fenyegetően hatott… a majd mi kiteszünk, ezt garantálom… és kényszernek éreztem… azt hogy megfutamodással vádol… És… ismét csak „a mi van ha?”-k kerültek előtérbe… Rápillantottam, ha megtámad, hát hajrá… ha megöl, megöl… ha… kitesz, kitesz…
- Mi van ha azt mondom, hogy már öltem? Mi van ha azt mondom, hogy okkal nem harcolok játékosokkal? Mi van ha bántottam másokat? Mi van ha képmutató vagyok… vagy, ha csak megjátszom magam? Annyira…. nem ismertek! Se engem… se egymást… mégis, ragaszkodtok hozzám, és… és egymáshoz is…. és csak miért? – Vittem fel a hangsúlyt, majd meg is adtam a választ.
- Csakis azért, mert egy név vagyok a céhben… mert adott egy jövőkép amihez igazodni akartok. Az, hogy legyen hovatartozás… hogy, legyen barátság, szeretett..meg… minden… - Nem voltam benne biztos, hogy meg is ért… vagy, úgy érti ahogy, szeretném… de, nem tudtam jobban kifejezni magam. Nem… engem akarnak… és én még… talán veszélyes is volnék rájuk…. és még így is… Ez.. ez… nem normális és ijesztő… Majd…. ha még így folytatódott... válaszoltam.

- Persze… az emberek… olyanok mint a csiszolatlan téglák egy ház falában… Nem mindegy hogy rakjuk őket egymásra, mert.. ha nem összeillő téglákat akarsz összepasszolni, akkor azok eltörnek, vagy… borítják az egészet. – Bár… nem volt teljesen helyes, nem is arra épült… bár, a petet elnézve szinte biztos volta, hogy ki fog javítani, ha az ismeretei úgy engedik, de nem bántott… én csupán érzékeltetni akartam, ami vagy sikerült, vagy nem. Úgy érzem, pozitívan csalódtam a petben… bár, fordítva azt nem tudom mennyire igaz… és persze érdekelt, de ezt azért nem kérdeztem meg tőle. Biztos vagyok abban, hogy rontottam azon, miként gondolkodhat rólam, csak azt nem… hogy mennyire.

Azt, amit a feladatvállalásról mondtam, vélhetően nem értette meg. De, nem is akarom lenyomni a torkán a gondolataimat. Majd… megérti, vagy sem. Másképp látja a dolgokat, megesik… Majd… elmondtam, miért nem szimpatizáltam, az amikor gyilkossággal fenyegetőzött… amire, elmondta, hogy szerinte ez volt a helyes lépés…
- És mi van akkor, ha például nekem lennének problémáim, amiket nem lehet sima megbeszéléssel megoldani… ha, azt mondanád nekem, hogy már pedig úgy lesz… különben megöllek… onnantól én megijednék, és vagy… kapálózni kezdenék… vagy, úgyis mindegy alapon… neked mennék. – Hoztam fel, az amúgy egyáltalán nem helyén való példát…
- Értem amit mondasz, és azzal egyet is értek. De.. vannak akik csak még inkább… megvadulnak, ha megfenyegeted őket… és, ez most egy kis szintű küldetés volt… de, a ti szintetekkel, ez lehet már veszélyes nem? – Pillantok rá, mert érdekel a válasza. Végül, saját magára tért ki… valamint, a mondatom után… egy lassú pislantással folytatta. Zavaró volt, hogy nem értettem a nonverbális jeleit… Majd meglepett, amit mondott.
- Ehm… nem titkolok semmit, ha… olyan lesz, amit egyáltalán nem akarom, hogy tudjon más… akkor azt jelzem, de… én nem vagyok a titkok híve. Mármint… ti… úgy össze vagytok nőve, szóval… gondolom, nem nagyon van egymás előtt titkotok. – Pislogok nagyokat, hisz nekem alap volt, hogy… nem titkolóznak, és ezért is említettem őket, sokszor többes számban.

by **Shukaku** Kedd Dec. 13 2016, 07:31

Timi ismételten bólintott, ám most nem csak egyszer, hanem kétszer is, hiszen két kérdést tettél fel.
-Igen, mindkettőre volt már példa. A peteknek egyedenként más a tűréshatára, amit nem tudhatsz előre, ám a te társad, ha még veled van, akkor nem buktál meg, mint idomár.
Végig figyelte a cselekvéssorozatot, ám semmi újdonságot nem tapasztalt. Látta a repedést is, de hagyta, hogy te mondd el, hogy mi történt, hogy te mutasd meg a dolgokat, hiszen előre vádaskodni és feltételezgetni felesleges lett volna.
-Semmiképpen ne kezd meg a repedést. A pet majd megpróbál kibújni, akkor már segíthetsz neki, de ne sürgesd. A tojást pedig megvédted, hiszen még melletted van. Erről is ő dönt, és ő úgy döntött, hogy veled marad. Ez az ami igazán számít.
Mondta el újra, türelmesen, bár most rövidebben, hátha akkor eé is jutnak hozzád a szavai. Okolhatod magad akármiért, lehetsz a leggondatlanabb idomár a világon, de nem te fogod eldönteni, hogy megbuksz-e, hanem a pet. Mivel pedig ez Timinek teljesen egyértelmű volt, nem is ítélkezett helyette, a tojásban lévő kis élőlényre hagyta az ítélkezést. A céhes dolgokhoz viszont már köze volt, bár a mi van ha kérdés még mindig furcsa volt a számára.
-Ha jól értem, ezek mind csak feltevések, nem tények. Ha tények lennének, ezen kijelentéseid egyike sem jelentene önmagában kitiltást. Megvizsgálnánk a körülményeket, majd azután döntenénk. Ismerni pedig annyira ismerhetünk, amennyire engeded magadat megismerni, és amennyi ezen kívül látunk, vagy látni vélünk. Te sem ismersz engem, most azonban mégis valamilyen szinten a bizalmadat élvezem. Ha csak akkor vennénk be valakit a céhbe, ha már teljesen megismertük az illetőt, senki nem lenne a céh tagja. Mi magunk sem. Ideák mentén, bizalmi alapon szerveződünk, és aki elveszíti a bizalmunkat, az kiesik.
A hasonlatodat nem teljesen értette, annyit azonban vélt, hogy már megválaszolta a kérdésedet, és ennél többet nem tud mondani, így ugrott is a következő témára.
-Továbbra sem fenyegetőzöm, vagy kényszerítem az akaratomat senkire. Rád sem. A küldetés során az az illető agresszió jeleit mutatta, és ártó szándékkal lépett fel ellenünk, fegyverrel a kezében. Ha te ilyet tennél, a már ismertetett procedúra szerint járnék el. Megpróbálnálak meggyőzni. Ha nem sikerül, és kizárólag ránk jelentesz veszélyt, akkor elmenekülnénk, és segítséget kérnénk olyanoktól, akikkel együtt képesek lehetünk a meggyilkolásod nélkül elkapni téged. Ha másokra is veszélyt jelentesz, és az említett másokat pedig nem tudjuk biztonságba helyezni, akkor magunk kísérelnénk meg ártalmatlanítani. Ha ezen kísérlet azonban sikertelenül végződik, és nekem Shu élete, és a te életed között kell választanom, akkor minden erőmmel azon leszek, hogy végezzek veled. Shu mellett azonban minden küldetésen, mindenkivel szemben az utolsó pillanatig törekedünk az erőszak nélküli megoldás keresésére. Olyan esetekben is, ahol mások nem így tennének.
Az engedély megkapása után ismét bólintott, szép lassan.
-Értem. Köszönöm. Valóban nem nagyon van titkunk egymás előtt, ám mások titkait, amennyiben Shura nem ártalmasak, az ő kérése szerint igyekeznem kell előtte is titokban tartani. Ezért kérdeztem rá.

by **Kiwi** Hétf. Jan. 16 2017, 00:06

Kiegyenesedve figyeltem a pet szavait. Leginkább úgy mint egy diák a tanárját, persze nem volt így… de a példa adott volt. Nem tudtam jobbtól tanulni mint egy pettől a petekről. Persze, ez nem jelenti azt, hogy nem lettem volna kritikus felé, de ha nem találtam hézagokat, vagy épp szürke voltokat akkor nem tudtam mibe belekötni, főleg… hogy valahol talán nem is akartam. El akartam hinni ezeket a szavakat, amik felém irányulnak, még akkor is ha megfordítva… pont azt sugallják, hogy én vagyok a gyenge és a bizonytalan. Vagyis ezt éreztem belőlük. Tudtam hogy nem így volt, és nem volt ilyes fajta szándéka, így eltemettem ezeket a gondolatokat és érzéseket. Valamint volt egy furcsa érzés. Ezzel az Ő dönt dologgal. Nem.. túl kicsi még ahhoz, hogy gondolkodjon, hogy véleménye legyen? Vagy… csak szimplán túlél mellettem? Nem kérdeztem rá végül… olyan fantasy-s dolognak éreztem ezt az egészet. Valóság-hűtlennek, hiába… látom, tapasztalom, hisz ez történik velem.

Amikor kijelentette hogy ha jól érzi ezek csak felvetések és nem tények… közbe vágtam.
- Fogalmazzunk úgy, vannak köztük tények is. – Az arcom szigorú volt, kíváncsi voltam… mit fog erre reagálni. Timi szavai kemények voltak, mégis… rést hagytak bennem… huzatot, egy olyan kis repedést amibe beleköthettem, amivel kifejezhettem az aggodalmam, amitől félhettem.
- Utólag mindig csalódunk. Ezt vettem ki Shukaku szavaiból. Vagy eltűnnek, vagy elmennek a játékosok a céhből, aki marad… az is csak ideig-óráig, lásd Cear. – Hozam fel, és hangom magamat is meglepően tárgyilagos lett. Mint amikor először találkoztunk, pedig… nem csappant a bizalmam. És tényleg bizalmat adtam volna neki? Inkább csak tesztelem, ha már engedi… és utána megkaphatja. Eddig nem okozott csalódást, sőt kedves volt. És talán pont ezért is veszem most őt górcső alá, ha már utánam jött.
A következő válsz első felére, csak elhúztam a szám… hisz tudtam jól…
- Ha meg vagyok rémülve, vagy kétségbe vagyok esve én is agresszív vagyok. – Jelentem ki. Bár nem védem… csupán elemzem a helyzetet. Még akkor is ha jócskán van különbség, a kettő között, bár ezt teljesen tisztán nem láttam. Nem értettem a lány… szándékait, és sokszor engem sem értenek.
- És azzal ha elkapnátok, előbbre jutnátok? – Kérdeztem rá, hogy agresszióval lehet-e agressziót csitítani… szerinte. Mert tudom, hogy még erősebb, talán alaptalan dacot is kiváltana belőlem. Mindez csupán egy játék. Egy komoly játék. Rezzenéstelen arccal hallgattam végig, ahogy elmondta, hogy ha veszélyt jelentenék a lányra, minden erejével azon lenne hogy végezzen velem. Ez a kép már meg volt róla, nem lepett meg, sőt.
- Értem. – Csupán ennyi volt a válaszom, a titok tartási dologra. Viszont… kifogytam a kérdésekből. Lennének, biztos vagyok benne hogy akadnának… csak most nem akarnak a felszínre törni. Úgy gondoltam a legjobb volna, csak megköszönni hogy meghallgatott és a válaszokat, és akkor mind a ketten mehetnénk az utunkra, viszont… még menni sem akartam.
- Van valami kérdésed, bármi ami érdekelne esetleg? – Pislantok rá, hátha neki még vannak tartalékai.

by **Shukaku** Kedd Jan. 17 2017, 14:59

Timi ismét türelmesen várta a válaszodat, majd amikor megérkezett, ismét bólintott.
-Értem. És melyek a tények? Mi alapján döntöd el, hogy mik a tények, és mik azok, amik csak a te feltételezéseid?
Egy kis szünetet tartott, ám mielőtt válaszolhattál volna, még hozzátette.
-Jó, hogy igyekszel tényekre építeni. Ebben előrébb jársz, mint Shu. A tényekkel már tudunk valamit kezdeni, és én is könnyebben segíthetek, ha engeded.
Úgy tűnik sorra megválaszolod a saját kérdéseidet, és nem teszel fel újabbakat. Timi kicsit bajban van emiatt, hiszen így nincs mire válaszolnia, azt azonban tudja, hogy neki is meg kell szólalnia, és azt is, hogy neked erre szükséged van. A témákat, mivel te nem kérdezel, összekapcsolja Shu hasonló felvetéseivel, és a másik idomárban megfogalmazódó kérdéseket kezdi fejtegetni. Úgy vette észre, hogy ilyen mélységekben az embereket hasonló dolgok aggasztják.
-Igen, az emberek sajnos ilyenek. Nem olyanok, mint mi. El kell döntened, hogy ennek ellenére élvezni kívánod-e azokat a pillanatokat, ameddig mellett vannak. Ha igen, akkor felesleges azon gondolkodni, hogy mikor mennek el. Ha valakinél ez komoly veszéllyé válik, akkor majd megpróbálhatsz tenni ellene. Ha pedig nem tudsz, akkor elengeded. Bezárhatjuk ugyan az embereket akaratuk ellenére, ám akkor szabadulni akarnak majd, ha pedig nem tudnak, akkor vagy megbarátkoznak, vagy meghalnak ettől a tudattól. Ez igaz nagyban is, és kicsiben is.
Ezzel tulajdonképpen válaszolt a másik kérdésedre is, ám mivel tudta, hogy az emberek általában nem kötik ezeket olyan könnyen, mint ő, még hozzátette.
-Ha az állapotod nem tartós, akkor megpróbálhatunk segíteni anélkül, hogy közben kárt tennél magadban vagy másokban. Ha az állapotod tartós, és próbálkozásaink ellenére továbbra is ártó szándékkal lépsz fel azokkal szemben, akiket meg kívánok védeni, akkor pedig még mindig dönthetek a semlegesítésed mellett. Így tehát a válaszom igen. Előbbre jutnánk.
Azt nem tudta, hogy azért kérdezel vissza, hogy mellette maradhass. Elég lett volna csak kérned, és veled marad egész este. Ám mivel kérdeztél, ő azonnal feltette a legelső kérdést, ami megfogalmazódott benne.
-Kinek tartasz engem önmagadhoz viszonyítva?

by **Kiwi** Vas. Jan. 22 2017, 19:49

A kérdésére már kevésbé akartam válaszolni, miért kellene neki mindenemről tudnia?! Kényszert éreztem… aminek nem örültem, mert mindig is nehezen kezelem az efféle érzéseket.
- Tény hogy indulatból képes lettem volna ölni… tény hogy fizikailag és mentálisan is ártottam már másoknak, még idebent is… Tény hogy harc közben nem szóltam bele egy csatába, és így valaki meghalt. – Kezdtem a rövidke listát. És még az én hangomban volt némi… számonkérés. Magam sem értem miért…
- A tények a megtörtént események, azokat nem lehet átírni. – Feleltem kissé értetlenkedve…
- Shu miben nem épít tényekre? – Érdeklődtem, mert nem úgy tűnt mint aki elálmodozza az életét. A mondatait elemezgetnem kellett picit, talán fáradok, talán nehéz a téma…. vagy talán sok dolog történt a mai nap, így kezdtem úgy érezni hogy picit lassulok, vissza is vettem a tempómból. Akartam erre mondani valamit, de nem tudtam…
- Ez túl egyszerűen hangzik, nem gondolod? – Pillantottam rá, túl szép és egyszerű… a dolgok nem ilyenek… Elméleti kérdések, elméleti játékok… mi történne ha? Mi lenne ha megkattannék, vagy ha valaki befolyással bírna rajtam ellenük… erről szólt a téma és hogy, miként reagálna rám… Ijesztőnek kéne hogy érezzem ezt, hisz legalább háromszor el lett mesélve miként is lennék likvidálva… mégsem érzem a súlyát. Miért? És ez miért zavar… Viszont amikor megkértem hogy kérdezzen meglepődtem a kérdésén, sőt… először… félre is értelmeztem. Azt hallottam ki, hogy ki ő nekem. De idővel helyükre találtak a szavak, és megalkothattam a legmegfelelőbb választ, ami zsigerből jött.
- Hozzám képest egy tapasztaltabb játékos vagy. – Jelentettem ki.
- Miért éppen ez a kérdés érdekelt? – Pillantottam rá, bár elsőnek azt hittem azt kérdezem vissza amit ő tőlem, de ez… valahogy jobban foglalkoztatott, mintsem hányadán állok nála.

by **Shukaku** Szer. Jan. 25 2017, 10:10

-Még Shu is képes lenne ölni, ha engem kellene megvédenie, vagy visszakaphatna valakit azok közül, akiket nagyon szeretett. Az embereknek néha van oka ölni, ahogyan a peteknek is. Amíg ezt nem kedvtelésből csinálod, addig helyed van közöttünk. Fizikailag és mentálisan mindaddig ártani fogsz másoknak, ameddig nem lesz egy nagy közös tudatotok, amelyel tisztában lehettek azzal, hogy mikor mit kell mondani, mikor mit akar mondani a másik. A kommunikációtok ahhoz is elégtelen, hogy a véletlen sértődéseket, félreértéseket elkerüljétek, ezen felül az emberek olykor az általad megnevezett indulatosság okán is elkövetnek hibákat. Kérj bocsánatot őszintén, és bocsáss meg önmagadnak is, és próbáld meg helyrehozni a hibáidat, ha lehet. Mivel ennél többet nem tehetsz, átírni az eseményeket jelenleg valóban nem lehet, felesleges miatta sanyargatnod önmagadat. Abban pedig, hogy egy konfliktushelyzetben képes legyél lépni, szívesen segítek, hiszen ezzel erősítem a céhet is.
A következő kérdésednél tartott egy kis szünetet, ám válaszolt.
-Shu tudja, hogy az emberek valószínűleg nem lesznek mellette örökre. Ő maga is tudja, hogy bárki társaságát csak egy bizonyos ideig élvezheti előreláthatóan. Már nem viseli meg úgy egy-egy társa elveszítése, mint régen, mégis hasonlóan erős kapcsolatokat képes kiépíteni, ami szerintem folyamatos sérüléseket okoz neki. Mivel azonban nem tudom, hogy az emberi kapcsolatok elveszítése, vagy azok teljes hiánya okoz-e nagyobb sérülést, itt nem avatkozom közbe. Az azonban nyilvánvaló, hogy ebben Shu nem tényekre épít, hanem vágyakra, hitre, megérzésekre, reményre.
Következőleg egy egyszerű kérdést tettél fel, miszerint nem gondolja-e, így hát megrázta a fejét, és mindössze annyit mondott, hogy nem. Furcsa számára még mindig, ahogyan az emberek gondolkodnak. Elmond nekik egy állítást, majd megkérdezik, hogy nem gondolja-e másképpen. Ha másképpen gondolná, akkor miért azt az állítást mondta volna el? Azonban megszokta, hogy az értelmetlen kérdésekre is válaszolni kell, mert ez megnyugtatja az embereket. A következő kérdésed viszont már logikus volt, és tudott is rá válaszolni.
-A céhben mind a céh egészét, mint az egyéneket védelmezem. Az, hogy egy céhtag miként tekint rám, amikor bizalommal, vagy annak látszatával kér tőlem segítséget, nagyban befolyásolja azt, hogy mennyire hatékonyan tudom őt megvédeni.

by **Kiwi** Hétf. Jan. 30 2017, 12:16

- Akkor is ölne, ha nem ismerné az illetőt? – Kérdeztem vissza. Értve a kérdést úgy:
- Mármint úgy értem… hogy meglehet ártatlan volna, de… visszakapná azt aki hiányzik neki. – Pillantottam a sárkányra. Érdekelt a kérdés, mert engem ez azért erős dilemma elé állítana…
- Hogy tudnál segíteni a konfiktusos helyzetekben? – Kérdeztem vissza… mert nem láttam… hogy miként is tudna válaszokat adni, mármint segíteni megoldani…
- Értem. – Válaszoltam neki amikor Shuról beszélt, és bár teljesen alap… amit mond, én nem tudom elképzelni hogy valós lenne. Mármint… vagy páncélt növeszt és akkor nem enged be, vagy… beenged és sérül. Csupán ezt a két végletet látom, hiába a szavak… Talán csak azt mondja, de nem tudom másképp elképzelni. Meglepett hogy mélyen el tudok beszélgetni a pettel, nem úgy… mint Shuval.
- Viszont… lassan sötétedik. Vissza kellene mennünk. – Jegyzem meg. És bár… tudtam volna még időt eltölteni vele, de nem akartam. Nem feszélyezett a társasága amit élveztem, viszont… nem akartam közelebb engedni. A témákat kibeszéltük, azt… hogy mit mondd el és mit nem, rá van bízva. Picit segített.. bár a repedés az megmaradt és nem is gyógyul be soha. Sem rajta, sem rajtam. Ha ezeknek a szavaknak nem voltam képes nyílt teret adni, akkor azt hiszem semminek sem fogok. Zártam. És úgy éreztem jó is így. Végleg bezárok… ismét elkapott a letargia. Mindegy, jobb is így. Én döntök. Mikor hogy és kinek. Mivel Timi meggyőző volt, talán túlzottan is… mégis nehezemre esett neki hinnem. Így ijesztőnek éreztem a helyzetet, ami legbelül egy furcsa feszengést váltott ki.

by **Shukaku** Csüt. Feb. 09 2017, 11:16

Timidus nem bólint rá azonnal a kérdésre, hiszen folytatod, pontosítod azt, és különben sem tud egyértelmű választ adni, így tehát diplomatikusan, de nem kitérve felel.
-Nem tudom, ezt tőle kellene megkérdezned. Eddigi elmondásai és a tapasztalataim alapján senki nem olyan fontos neki, mint én. Van egy sorrend az életében, és ha ebből az emlékezést kivesszük, az ismeretlen és ártatlan emberek még úgy is a ötödik helyre szorulnak.
A sorrend ugyan nem biztos, hogy egyértelmű, ám nem fejti ki, ha csak nem kérdezel rá. Ha esetleg megtennéd, akkor viszont elsorolja.
-Az első helyen én és Kayaba állunk, Kayaba pedig ezt a világot is képviseli egyben Shunál. A második helyen Frilina van, a harmadik pedig a céhtársai, akiket a családjának tart. Ezek után következnek a kedves ismerősök, majd pedig az ismeretlenek, végül pedig azok, akiket nem ismer, de nincs jó véleménnyel róluk. Úgy vélem, a legtöbb embernél hasonló sorrend alakulhat ki egy idő után.
A következő válasza már azonnali, szó szerint idézi vissza a szavaidat, és a rá adott válaszát.
-Azt mondtad, hogy harc közben nem szóltál bele egy csatába, és így valaki meghalt. Erre válaszoltam azt, hogy abban pedig, hogy egy konfliktushelyzetben képes legyél lépni, szívesen segítek, hiszen ezzel erősítem a céhet is. Ez mindannyiunk érdeke, Shué is. Persze azt is meg kell tanulnod, hogy mikor szabad közbeavatkozni, és mikor nem. Ezt sokszor nagyon nehéz eldönteni. Tapasztalataim szerint azonban nem mindig az a helyes lépés, ha megmented valaki életét.
Mikor megemlítetted a sötétedést, még ki sem lesett az ablakon, úgy válaszolt.
-A városban vagyunk, a teleport kaput használva vélhetően végig kivilágított helyeken fogunk menni. A sötétedés ezúttal nem jelenti a veszély növekedését. Visszamehetünk, ha szeretnél, de ha kéred, itt is maradhatok.
Persze Timi nélkül Shu sem mehet haza, a Hazatérés Kristály vele együtt rántaná a petet a céhházhoz, de megbeszélték, hogy ha Timi nem tér vissza, akkor kivesz egy szobát ő is, így a sárkány nem aggódik.

by **Kiwi** Vas. Márc. 05 2017, 01:15

Megint csak megdöbbentett, hogy mennyire pontosan ismerik egymást. Elgondolkodtam azon, vajon mindez alap-e vagy sem, de nem akartam elkalandozni most. Aktív szereplőjeként akartam részt venni a csevejnek, és ellentmondani gondolataim szerte ágazódásának, ezzel a fonál elvesztésének. Viszont rá akartam kérdezni, és meg is tettem.
- Hogy … - Majd elakadtam… nem tudtam, miként fejezzem ki magam, hogy ne tűnjön túl idiótának a mondat, bár… maga a téma is eléggé az. Ha nem is mondom ki szívesen, de nekem is, sőt mindenkinek megvannak ezek az értékrendjei. Végül sikerül elég értelmesen feltenni a kérdést, hisz meg is kapom rá a választ. Logikus és elfogadható, valószínű a sajátommal is egyezne… kivétel az utolsó.
- Hogy lehet, hogy hamarabb segítene valakinek akit ismer, de nem szeret mint egy idegennek, vagy egy biztosan ártatlan embernek? – És itt van egy olyan pont ahol valószínű különbözünk. Hisz ha valakit utálok, és tudom hogy nincs jó hatással rám, vagy a környezetemre, hamarabb rendelném utoljára a sorra, mint egy idegent, aki még nem mozdult el semerre azon a képzeletbeli skálán.

- Velem is ez volt a baj. Egyrészt nem hittem, hogy tényleg megölik, másrészt azt sem hittem… hogy ez tényleg megtörténhet, valamint… a nő, akit megöltek… nem tudom… egyikük sem volt épp jó ember. – Jelentettem ki, bár „jó ember”… mi vagyok én, hogy én döntsem el? És talán pont ez volt az egyik fő kérdés, ami miatt nem léptem közbe…
- Tudod… utána beszéltem a gyilkossal… elmondta ha bármi formában közbeléptem volna, nem ölte volna meg… valamint… azt is, hogy az adrenalin miatt tette. – Magyarázom, és közben remélem hogy efféle fogalmakkal is tisztában van, de meglepődnék ha nem lenne.
- Viszont… az is tény, hogy a leblokkolástól is félek… vagy épp ha hirtelen ér valami, és esztelenül kezdek hadakozni és csapkodni. – Remélem érti hogy képletesen értem, ami… amúgy igaz is és nem is.
- Eddig a párbajok és harcok legtöbb formáját elkerültem, csakis amikor már tényleg nem volt mit tenni, vettem elő a fegyverem… és látod… lehet így is. A legkevesebb harccal… - Magyarázom, de akaratlanul is a petemre téved a tekintetem. Elgondolkodok, hogy ennek vajon lehet-e köze hozzá. Mármint, nem jön elő, mert bizonyítottam… hogy nincs rá szükség?... Létezhet?... Persze, nem akartam túlzottan belemélyedni, de nem tudtam mást. Válaszokat akartam. Valamint… ostobaság volna arra gondolni, hogy minden az én érdemem… nem így volt, így ez a gondolatmenet is bukta. Talán a hirtelen exp, arról a küldetésről?... Megőrülök ha folyton ezen agyalok, így egyrészt terelni is akartam a gondolataim, valamint így is godnoltam, bár nem úgy… mint ő.
- Ehm… - Választás elé kerültem. Két dolgot tudtam, egy… hogy még nem akarok menni, kettő… hogy azt sem akarom, hogy problémát jelentsek. Viszont a válasszal sürgetett az idő. Döntenem kellett az önzőségem között, és az illem között. Viszont válaszokat akartam, nem csak ilyen dolgokról, elég… sok kérdésem volt még. Hiába éreztem pár pillanattal ezelőtt, hogy kifogytam belőlük, most újra elárasztottak, ahogy döntést kellett hozzak.
- Még.. maradnék picit. – Kérem, meg… bár rosszul is éreztem magam egy cseppet miatta, hisz tudtam hogy Shunak is a közelben kell lennie, és vélhetően unatkozik, vagy… fogalmam sincs mit csinál egyedül. De védtelen is Timi nélkül, amit viszont nem akartam… hogy sokáig tartson. Hiába irigyeltem a petet tőle, és akartam azt, hogy nekem is legyen egy, olyan mint neki… olyan, mint Timi… azért nem akartam átlépni azokat a bizonyos szabályokat. Ők így voltak jók, ahogy voltak. Ketten, egymás mellett.
- Vannak… még kérdéseim. – Kapaszkodok meg, egy indokban ami miatt erre kértem. Mégsem tudtam melyikkel és hogy kezdjem.
- Lehet… sokat kérdezek Shuról, szóval… ne érts félre, nem kibeszélni akarom. – Majd feltettem a következő kérdésem, ha úgy éreztem érti.
- Shu most kerül engem? – Pillantok rá, miközben várom a választ.

by **Chakna** Szer. Ápr. 19 2017, 15:56

Azok után, ami történt velünk, úgy érzem, mindenképpen beszélgetnem kell Channal. Egyrészt a fura eseményekről, amiket közösen tapasztaltunk, másrészt úgy egyébként, szeretném jobban megismerni. Ezért is írtam neki mihelyt kicsit felocsúdtam a blackout után.

Úgy látszik neki sincs ellenére a dolog, mert hamar válaszolt, és minden különösebb körülményeskedés nélkül meg is beszéltünk egy találkozót a Kezdetek Terére. Egy két dolgot be szeretnék még szerezni a néninek, aki szállást adott nekem mielőtt a Vigoba költöztem, úgyhogy a megbeszélt időnél kicsit korábban érek oda. Jóval korábban sikerül mindent elintéznem, mint ahogy eredetileg számítottam, úgyhogy ameddig várok, egy padra leülve élvezem egy darabig a kellemes tavaszi időjárást (hapci XD) 5-6 perc után pedig az inventorymból előkerült egy könyv, és azt kezdtem el olvasgatni.

Winnetou. Midig is csodáltam Carl Mayt, hogy megalkotott két, sőt több ilyen nagyszerű karaktert, és, bár csak a fantázia szülöttei, Winnetou-ra és Ols Shatterhandre is felnéztem józanságuk, és bölcsességük miatt. Valami ilyesmi emberré szeretnék formálódni én is… Igazságos, jószívű, bölcs és intelligens nővé. Van még hova alakulnom. Az elejéről kezdem olvasni a könyvet, hiszen viszonylag régen olvastam, és nem kerül 2-3 oldalba, hogy ismét magával ragadjon a történet.

Teljesen belemerülök „Charlie” kalandjaiba, és bár sokadszorra olvasom a könyvet, együtt izgulok vele, ahogy lelki testvérét igyekszik kimenteni a kapzsi, gátlástalan telepesek közül, aztán együtt aggódom az életéért Winnetou szépséges húgával, és együtt örvendek annak, hogy egymásra találnak végül, és testvérré fogadják egymást… Kicsit sajnálkozom, hogy ilyen mély barátság a valóságban ritkán szövődik, ha kialakul egyáltalán… Pedig valósznűleg mindenkinek szüksége lenne egy ilyen barátra…

Még ha Chan meg is jelenik közben, nem veszem észre, ameddig hozzám nem ér, vagy meg nem szólít.

by **Chancery** Csüt. Ápr. 20 2017, 13:35

Azután a furcsa kaland után muszáj volt a nap hátralévő részét egy takaróba burkolózva töltenem egy jó meleg tea társaságában. Dust egy idő után a hátam telepedett és melege olyan jól esett a közérzetemnek, hogy a végén már mosolyogva bóbiskoltam ültömben. Ahogy kvázi kikapcsoltam teljesen. Jay vitt el az ágyig és fektetett le, hogy jobban kipihenhessem magam, mint az asztalnál görnyedve. Neki is elmeséltem mindent, ami történt velem.
Másnap korán és jó kedvvel ébredtem, bár egy darabig nem mozdultam, mert Álom is úgy döntött, én vagyok a legjobb fekhely és elfoglalta a lábam. Mikor felkeltem, ekkor történt az, hogy az ablakban Dust egy kesztyűvel a csőrében fogadott, de az egy másik történet, amit még nem sikerült megoldanom, és úgyis hamar eljött az ideje annak, hogy elinduljak a találka helyére. Igyekeztem nagyjából hasonló kinézetet kölcsönözni magamnak, hogy felismerhető legyek, bár szerencsére az utóbbi időben lecsökkent a macskafülű játékosok száma, míg én maradtam, amilyen voltam, töretlenül, az első és az utolsó. Dúdolva indultam el, persze nem titok, könyvvel én is készültem, mert sosem lehet tudni, mennyit kell várjak és mennyit tudok olvasni közben.

Mikor a térre érek, fogad a már ismerős zaj, a tömeg és a nyüzsgés, amit bár nem szeretek alapból, de mégis az egyik legjobb hely, ha két ember először akarja látni egymást nyugodt körülmények között, na meg mi is bármikor dönthetünk úgy, hogy elmegyünk máshova. Kerülgetve az ide-oda siető játékosokat, néha pipiskedve nézek körül a fejek felett, meglátom-e Chaknát. Már pont kezdenék pánikba esni, hogy elkéstem, vagy el sem jön, mikor meglátom a haját lefelé lógni egy padon ülve. Na ja, nálam valami miatt ha az arcmemória nem is a legjobb, de a frizurákat meg tudom nagyon jegyezni.
Mosolyogva lépdelek felé, de hamar észreveszem, mi fölé hajol annyira és mibe merült bele már teljesen. Egy könyvbe. Nem látom a címét pontosan, de régi darabnak tűnik, nekem pedig szó szerint a szívem dobban a látványra: Egy könyvet olvasó ember! Mintha csak egy fonal jelenne meg köztünk, ami összeköt minket. Óvatosabbra veszem a lépteim, leülök mellé, és várok egy kicsit, nem sokat, talán fél percet csak, de Chakna már teljesen a lapok világában jár.
Álomkelő összetekeredik a lábamnál, már-már a pad alá bújva. Itt nincs mitől tartani, csak részben figyel a környezetre, hogy esetleges bajt mégis megelőzzünk, de tudja, hogy nem kell felélnie minden tartalékát ilyenkor. Én végül szintén előveszem a könyvet, amit hoztam magammal, és ami nem olyan örökzöld darab, mint a lány könyve. Andzrej Sapkowski Witcher sorozatát nem lehet egy kalap alá venni egy Carl May-al, ám én mégis örültem, mikor egy besúgó közölte, mivel eddig ez a sorozat hiányosan volt benne a rendszerben, hamarosan feltöltik a többi kötetet is, így nekiálltam újraolvasni az eddigieket - bár az első kettőt már-már kívülről fújom így is.
Elolvasgatunk hát így egymás mellett kettecskén ráérősen. Nem akarom megzavarni a lányt; mindig öröm számomra, ha olvasni látok valakit, és az olvasásnál számomra alig van szentebb dolog.

by **Chakna** Vas. Ápr. 23 2017, 23:56

Enyhe kifejezés, hogy belemerültem a vadnyugat regényes világába… Talán még ennyire sosem szippantott be Carl May remekműve, mint most… Ironikus, nem igaz? Bent ragadtam egy „mesevilágban”, ahol ha alkalmam nyílik rá, keresek egy másikat, hogy abba merüljek bele… Mese a mesében, vagy kép a képben… Jobban belegondolva, kicsit groteszk is a dolog… Mangába illő dolog, némi színezésével a történetnek.

Miután Charlie sikeresen bizonyította Winnetounak, hogy nem olyan, mint a többi álszent telepes, és munkás az osztagában, felocsúdok kicsit, mert a megtépázott időérzékem azt súgja, hogy túl régóta olvasok, és Chan valószínűleg már a téren keresgél. Körbepillantok, erre meglátom, hogy mellettem ül, és ő is olvas. Innentől kezdve mindegy mit mond vagy tesz, van köztünk egy kapocs, amit nem könnyű szétszakítani. Witcher… A játékról hallottam, éppen Takashitól, és az elmeséltek alapján a könyv is igencsak érdekes lehet. Elmosolyodom, és úgy döntök, hagyom őt tovább olvasni, és én is visszatérek Winnetouékhoz, bár már azért nem hagyva magamat belemerülni a történetbe, hanem időnként oldalra pillantva Chanra, hogy észrevegyem, ha kibújik a könyv világából.

Sokadszorra is mélyen megérint, ahogy egy előkelő indián lány, azt gondolván, hogy kevesebbet ér a fehér úrihölgyeknél, a saját veszére indul el kitanulni a civlizáció magasiskolájában a női lét fortélyait… Én mondom nektek, az a lány sokkal többet ért bármelyik páváskodó, finnyás angol úrikisasszonynál… Szomorú, hogy bár ezt Charlie látta, nem tudta megakadályozni a tragédiát… Ami az arany miatt történt… Vajon hol a határa az emberi kapzsiságnak? Hiszen idebent is, ahelyett, hogy közös erővel küzdenénk, sokak kapzsiságból áskálódnak a többi játékos ellen… Lesz valaha vége ennek?

Oldalra pillantva észreveszem, hogy Chan kikeveredett a mesevilágból, úgyhogy egy mosollyal jelzem felé, hogy én sem vagyok már elmerülve benne, majd pedig vidáman üdvözlöm őt. Nem tudom mennyi ideje ültünk így egymás mellett, de nem is igazán zavart volna különösebben az sem, ha órákat.

by **Chancery** Hétf. Ápr. 24 2017, 21:35

Olvasás közben kicsit elkalandoztam annyira, hogy visszaemlékezzek anyám egyik történetére. Ő ugyanis találkozott, sőt, még beszélt is a könyv szerzőjével, persze csak röviden, egy találkozó erejéig. Nem felejtem el, ahogy mosogatás közben mesélt, a félelméről, hogy egy rosszindulatú emberrel fogja szembe találni magát, aki gyűlöl mindenkit; hisz Sapkowski gyűlölte a könyveiből készült játékokat. Valószínűleg a tényt, hogy egy számítógépes játék kellett ahhoz, hogy megismerjék a könyvét, egy lengyel kultművet, ami előtte sok-sok évvel ezelőtt írt meg. Kellemesen csalódott. A találkozó angol nyelven zajlott egy magyar bárban, és bár kiderült, hogy Sapkowski módfelett pökhendi és gőgös, túlságosan is nagyra van magával, viszont sokkal kedvesebb, mint amilyennek az interneten előtte leírták a számára - avagy csak visszafogta magát.
Én azután olvastam el először a sorozatot, ami bizonyára a mai napig ott ül a valódiságában anyám könyvespolcainak egyikén, szép sorban. Emlékszem, a hatodik még különleges is; keményfedeles, és az író saját kezű aláírása díszíti az első oldalát. Anyám első olyan dedikált könyve, amivel ott toporgott a sorban és nézte végig áhítattal a tollat, ami végigsiklott a papíron.
Remélem, egy nap, ha vége a játéknak és kijutunk innen, én is átélhetek valami hasonlót. Talán anyámnak sikerül végre megírnia egyik könyvét a rengeteg ötlete közül, és majd őt magát kérhetem meg, hogy írjon alá nekem egy példányt...
Milyen fura. Évekkel ezelőtt, mikor felvettem a sisakot, még gyűlöltem anyámat minden piszlicsáré dolog miatt.

Miután Yennefer megnyugtatta Geralt-ot, hogy nem kell félnie, Ciri biztonságban lesz, nem eshet bántódása, és egymás karjai között elaludtak, pontot téve a fejezet végére, felnézek egy pillanatra, hogy lássam, hol tart Chakna. Talán véletlen, hogy a tekintetünk pont találkozott, egy pillanatra meg is rémülök. Hisz eddig mindig a lefelé néző lány képe köszönt vissza rám, most meg mintha engem bámulna. Zavartan elnevetem magam az apró, ijedt lélegzetvétel után, amit produkáltam.
-Jajbocs! -csúszott ki a számon mosolyomban. Éreztem, hogy Álom megmozdul a lábam mögött, és a fülét hegyezi. -Csak gondoltam, nem zavarlak meg... aztán tessék, én is elmerültem Very Happy

by **Chakna** Szer. Ápr. 26 2017, 00:13

Olvasgatunk kettecskén egymás mellett, Isten tudja mennyi ideig. Én a Winnetou világába tettem utazást, bár mióta észrevettem Chant, csak félig-meddig hagytam magamat belesüppedni a könyvbe. Fél pillantás erejéig igyekszem megtudni, hogy ő mit olvas, és meglepetésemre egy olyan könyvet, amit nem ismerek, még. Merthogy meg fogom kérni, ha alkalom adódik, hogy meséljen róla. Teljesen kiragad az elmélkedésből, hogy összeakad a pillantásunk Channal.

Az apró riadalma miatt is, derűsen üdvözlöm Chant, aztán megértő mosollyal hallgatom a szabadkozását. Hiába, a könyvmolyoknak már csak egy rugóra jár az agyuk, ha olvasásról van szó: olvasó embert nem illik megzavarni… Erre a gondolatra még szélesebb lesz a mosolyom.
– Akkor ugyan arra gondoltunk, mert aztán pedig én nem akartalak megzavarni – kuncogok kicsit.

Ekkor veszem észre a macskát Chan lábánál. Igazából teljesen véletlenül, mert éppen arra kalandozott a tekintetem.

– Álomkelő, ha nem tévedek – mosolygok a petre is, és magamban ezer hálát adok Shuéknak, hogy meséltek róla, és így nem fog meglepetésként érni, ha megszólal. – Örülök, hogy megismerhetlek. – egészítem ki a mondatot, majd visszafordulok Chanhoz, még mindig mosolyogva.

- Ha jól érzékeltem az üzenetedből, kellemetlen lenne a szintem felől érdeklődnöd. – vetem fel a témát - Azok után, amit közösen tapasztaltunk, nyugodt szívvel megosztom veled: 20-as szinten vagyok, kiképző segítségével. Úgyhogy ha ennek megfelelően van valami ötleted, hogy merre menjünk, és tulajdonképpen bármit támogatok. – adom a kezébe a kezdeményezés lehetőségét, mosolyogva. Az olvasás úgy látszik, kifejezetten jó hatással van a hangulatomra. Részemről bárhová mehetünk, mert már az eddigi ismeretségünk alapján is tudom, hogy a társaság jó, a többi pedig mellékes.

by **Chancery** Csüt. Ápr. 27 2017, 16:04

Válasza után megnyugszom egy kicsit; egyszerűen csak ugyanarra gondoltunk, mind a ketten. Mintha ismét érezném azt a fura köteléket közöttünk, olvasni szeretők között, mint mikor megláttam a könyv fölé hajolva még a tömeg túloldaláról, de lehet, ez csak egyszerűen az én romantikus és a mai napon módfelett jókedvű lelkemnek köszönhető. A napokban ismét egész jól érzem magam, leszámítva azt az erdőbeli kalandot a minap, de az a maga módján amúgy is fura volt.
Álom, főleg, mikor meg is szólítják, kikúszik a pad alól, nyújtózkodik egy nagyot, macskamódra, megmutatva vele minden báját, amivel csak büszkélkedhet. Atyaég, és még ki sem fejlődött teljesen. Vajon olyan lesz majd, mint az egyik küldetés során? Olyan hatalmas, hogy a hátára is ülhetek, két farkú nekomata? Vagy csak egy nagyra nőtt tigris? Eddig csak Timidusról tudom, hogy teljesen kifejlett, de csak egyszer találkoztam vele azóta, a látvány viszont magáér beszélt. Belegondolva, milyen piciként kezdte ő is, Shukaku szép munkát végzett vele.
~Részemről a szerencse.~ Álom valóban válaszol, unottnak hangzó női hangon a fejünkben, de valahogy mégis érezni benne, hogy a hangzása ellenére komolyan gondolja. Ő egyszerűen csak ilyen. A tonhalon és a harcon kívül minden untatja. ~Hallottam a kis kalandról.~
-Hát, az már nálam megszokás. -vonok vállat. -Olyan ez, mint odakint a kor. Tiszteletből sem illik rákérdezni, meg fiatalabbaknál tilos elárulni. Ki tudja, mikor kerül az ember össze egy rosszarcúval, aki mondjuk kicsinek adja ki magát, aztán kiderül, hogy valójában 50-es, megtámad és megöl.
Csaj forgatom a szemem, pedig ez a téma még elképzelésre is szörnyű, pedig sajnos vannak ilyenek. Egy mosollyal és egy kis meghajlással köszönöm meg Chaknának a bizalmat, hogy elárulta végül a sajátját, méghozzá részletekkel vegyítve, bár ez nálam inkább azt váltotta ki, hogy rögvest elkezdett járni az agyam és számolni, már nem rosszindulatból, hanem hogy tudok-e bármit tanácsolni esetleg neki.
-Köszönöm. -öntöm végül szóba is az érzéseimet, majd a mellkasomra teszem a kezem. -Én 34-es vagyok. Nekem a Kiképző túl bonyolult lenne, ha használnom kéne. -kuncogok egy sort. -De eddig még tudtam tartani a lépést a fronttal.
Kicsit körbenézek. Mivel pont nemrég ért véget a tél és itt a jó idő, a nevesebb helyek most biztos, hogy dugig vannak. Igazából sajna a magasabb szinteken nem tudom, mi lehet a helyzet, így hümmögve körbenézek. Bár sok az ember, egy-két kisebb kávézónál akad hely a teraszokon bőven itt is.
-Hát, időnk van... -vetem fel végül. -Feljebb csak pár helyen jártam, szóval felüthetjük a kézikönyvet, hogy mit ajánlanak, de szerintem most a híresebbek tömve lesznek. Nem tudom, a zsivalyt mennyire nem szereted? Mert szerintem oda is elég, ha beülünk. -mutatok rézsútosan előre egy kicsi kávézó-sütiző felé.

by **Chakna** Pént. Május 05 2017, 19:48

Hál Istennek gyorsan megnyugszik, úgyhogy semmi nem fátyolozza be az örömöt, hogy normális körülmények között is megismerhetem Chant.

Álom előmászik, én pedig kicsit meglepődöm: Eddig is láttam, hogy macskának nagy, de így, hogy felállt a pad alól, még annál is nagyobbnak bizonyult. A válaszára barátságosan rámosolygok, és amikor megemlíti a „kalandot” még fel is kuncogok.

– Kalandnak nem igazán nevezném, de hogy „izgalmas” volt, az biztos…

Amikor kifejti, hogy miért nem kérdezett rá a szintemre, megértően bólintok. Ezt eddig még nem tudtam… Én eddig senkinek nem kérdeztem rá a szintjére, hogy ne legyek tolakodó, de hogy illetlenség is, azt nem gondoltam.

34. szint kiképző nélkül… Csak azért nem lepődöm meg, mert ha Shuval régebbről ismerik egymást, akkor már jó régóta a játékban kell lennie. És ha jól értem még a fronton is megfordul…

- Jaj, én pedig remélem, hogy mostmár lassan majd sikerül utolérnem a frontot, hogy segíthessek. – szalad ki a számon. Nem túl sok esélyét látom, hogy hamar odakerüljek a bossokat ütni, de ez lebeg a szemem előtt.

Követem a tekintetét, ahogy körbenéz, és nekem is megakad a szemem a kis kávézón.

– Egyetértek, elég most, ha ott helyet találunk. Alapvetően a zsivaj nem zavar, csak engem hagyjanak élni az emberek – vigyorodom el játékosan. Amilyen tömegen keresztül kellett magát verekednie Eikinek az étteremben, már nem igazán hökkenek meg a zsúfoltságtól és a zajtól. Csak halljuk egymást rendesen, hogy beszélgetni tudjunk, a többivel nincs gond. – De készül valami? – kérdezek rá – mert mindig sokan szoktak erre lenni, de ez még ahhoz képest is rengeteg ember…

by **Leonard** Pént. Jan. 05 2018, 12:31

Silence

Alapvetően egy Leonardhoz hasonló extrovertált emberről nehéz elképzelni, hogy valaha is egyedül mászkáljon. Mindazonáltal, az ő életében is előfordulhattak olyan időszakok, amikor hosszabb-rövidebb ideig senki sem ért rá - avagy csak nem voltak kíváncsiak rá. Ilyenkor mit is tehet egy ilyenfajta ember? Valahogy muszáj feltalálnia magát természetesen, és keresni valamilyen elfoglaltságot, hiszen az egyedüli mobolást túl gyorsan megunja, egyedül küldetésre menni többnyire uncsi, otthon ücsörögni pedig felér a kínzó átokkal. A legjobbnak természetesen még mindig azt az opciót találta, ha talál magának társaságot, de persze, ez idebent még talán nehezebben is ment, mint odakint. Ott sokszor elég volt csak beülni egy ismeretlen kocsmába, és a törzsvendégek már fordulnak is az idegen felé. Pech, hogy itt már nem maradt számára ismeretlen kocsma, és a törzsvendég kifejezés is elkerüli Aincrad világát. Arról már nem is beszélve, hogy ha van is bent valaki, a lehető legkevesebb eséllyel fog szóbaelegyedni egy idegennel.
Kicsit barátságtalanra sikerült ez a játék sajnos, bár nem amannak az alapvető hibája ez, hanem az emberek különcségének, akik beléptek, mintha csak a szennyétől akarta volna Kayaba megszabadítani a Földet. Micsoda világmegváltó terv. Öljük ki a társadalomból a kockákat, akkor majd csak azok maradnak, akik normálisak és dolgoznak. Kayaba tuti szocialista.
Míg Leonardunk így a gondolataiba merülve battyogott, egyszer csak a főtéren találta magát, ami útjának célja is volt egyben. Hisz hol máshol lenne hatalmas esélye akár szó szerint is belefutni valakibe, mint itt, a legnyüzsgőbb központjának Aincradban. Jóleső volt számára, ahogy a csevegés, a zajok, a hangok körbevették. Széles mosolyt ragasztott arcára, és úgy döntött, sétál egy kört, úgysincs más dolga. Remélte, hogy kiszúrhat valakit, bárkit a tömegben, aki szintén dolog nélkül andalog, társra vár, segítségre szorul, vagy akihez akármilyen indokkal csak odamehet.

by **Silence** Szer. Jan. 10 2018, 11:48

Fuwa elhatározta, hogy márpedig nem mehet így tovább. Hozzá kell szoknia az emberekhez, mert mindig kis gyámoltalannak nézik amiért megijed ha valaki hirtelen túl közel megy hozzá. Ehhez arra van szüksége, hogy minnél többet forduljon meg sok ember között. Úgyhogy ezt fogja tenni. Nem lesz semmi gond, már többször túlélte, hogy tömegbe került... És az emberek sem akarják bántani... általában...
Na mindegy, a lényeg, hogy ma elkezdi, és ügyesen hozzászoktatja magát az emberekhez.
Nem kell sokat gondolkoznia rajta, hogy megtalálja az erre legalkalmasabb helyet: Első szint, főtér. Mindig zsúfolásig van telve emberekkel, úgyhogy ott egész biztosan kénytelen lesz jó sok emberrel öszefutni. Akár szó szerint is.
Az elhatározás kitart a teleportkapuig. Azután a teleport kaputól a főtérig kezd kicsit csökkenni a nagy lelkesedés... Minden érintéssel kicsi fogy belőle, és mire a főtérre ér, már alig marad. Ma különösen sokan szaladgálnak itt...
Fuwa elhatározta, hogy megszokja az embereket... Aztán amint a főtérre ért, elhatározta, hogy nem ma fogja ezt megtenni. Ehhez most TÚL sok itt az ember... annyira, hogy meg is szédül tőle. Úgyhogy inkább elmegy máshova, ahol kevesen járkálnak.
Csakhogy lett ezzel egy gubanc... Kétségbe esett, és nincs vészhelyzet, úgyohgy a teleportkristály lehetősége nem jut eszébe... Viszont nem szeretne több embernek nekimenni, és megint elesni... De a főtér közepán ácsorog körbevéve számításai szerint legalább egy millió emberrel... (csúnya dolog a fantáziának az a tulajdonsága, hogy mindent felnagyít...)
Tehát Fuwa elhatározta... és Fuwa tanácstalanul, a sírás határán álldogál a tér közepén, körülvéve rengeteg emberrel. Utálja a tömeget...

//Nem túl hosszú, remélem megfelel Very Happy

//

by **Leonard** Szer. Jan. 10 2018, 20:19

/Enyém sem volt érdekfeszítőbb xD/

Leonardnak meg volt az a képessége, hogy kiszúrja a különc, bajbakerült, vagy akármiért is érdekes embereket a tömegből. Ezt az adottságot eddig főként arra használta, hogy ha vicces, különös, érthetetlen, mókás alakokat látott, azokat jól kinevesse, vagy kifigurázza társai előtt. Persze, volt ez így odakint. Idebent a képesség már sokkal inkább szogálta azt, hogy kiszúrja a gyanús alakokat, és időben elkerülhesse őket. A börtönben pedig érzékeinek még nagyobb hasznát vehette.
Nem gyakran fordult elő vele viszont, hogy tanácstalan, vagy bajbajutott egyénekbe futott bele. Talán azért is, mert ritka az olyan, főleg azokon a környékeken, amerre ő jár. Főként küldetés közben találkozott eddig ilyen csapattárssal, és harctéren néhány kezdővel, de nekik is hamar megjött a bátorságuk végül mindig. Így aztán, most is meglepődött, amikor a pityergés határán álló khölgyeményt megpillantotta, szinte rögtön, ahogy a közelébe ért. Lépteit azonnal, minden gondolkodás nélkül felé irányította, a bal oldala felől érkezett a félénk teremtmény felé.
Az járt a fejében, ez végül is valami, ami okot adhat rá, hogy szóba elegyedjen a lánnyal. Még akár egy kellemes délutánt is eltölthetnek együtt, ha amannak sikerült a problémáját megoldani. Úgy tekintett az ismeretlenre, mint egy jövőbeni barátság kezdetére, de közben úgy is, mint bármire, ami elűzi egy rövid időre legalább az unalmát. Így aztán boldog volt, és ha egy animében létezett volna, ezekben a pillanatokban virágok szállingóztak volna körülötte, miközben arcán vidám mosoly terült el. Igen, a kisugárzása is valami ilyesmi volt. Csupa szeretet és boldogság.
Végül odalépett a lányhoz, és próbálva őt nem megijeszteni, igyekezett felhívni magára a figyelmet.
- Elnézést.. Tudok segíteni? - érdeklődte kedvesen, igyekezve túlkiabálni a tömeg zaját, mégsem túlontúl hangos lenni. Azt azért nem akarta, hogy a kislány megijeden tőle, és esetleg elfusson, vagy valami. Végül is, ő volt a nagy gonosz vörös indikátoros oroszlán, vagy mi a sösz.

by **Silence** Szomb. Jan. 13 2018, 05:25

Fuwa, ha éppen rendesen forognának a fogaskerekei, most csalódott volna magában. Mert egyébként ő is tudja, hogy nincs oka félni az emberektől... Éd mégis ácsorog a főtéren, és pislog körbe, már-már sírvafakadva, és keresi a tömegben a menekülőutat, ahol eltűnhet, és aztán elbújhat valahova egyedül. Mert öt év ide vagy oda, nem tudott hozzászokni, hogy sok ember veszi körül.
Ékkor lépsz oda hozzá te. Szerencsére nem értél hozzá, és a körbepillantásban korábban már észrevett, úgyhogy nem ijed meg tőle, hogy ott termettél mellette a semmiből.
A kérdésedre rádpillant, gyorsan kitörli a szeméből a belegyűlt könnyeket, aztán anélkül, hogy megszólalna, vagy más módon válaszolna, a menüjében matat néhány pillanatig, és elővarázsol magának egy A/4-es méretű, egyszerű füzetet, és a hozzá tartozó ceruzát. A tőle ilyen állapotban telhető leggyorsabban (Azaz nem túl gyorsan, de azért nem tart túl sokáig), szemét törölgetve ír valamit, lapoz, majd megint ír, és aztán meg is mutatja neked általánosiskolás-gyöngybetűs írását..

Miért kérsz bocsánatot? Nem csináltál rosszat…

aztán ha úgy látja elolvastad a mondatot, lapoz egyet, és mutat egy következőt is.

Nincsen baj, azt hiszem, csak túl sok az ember itt, és megijedtem…

A szemtörölgetést lassan abbahagyja, és úgy látszik kicsit megnyugszik. Sikerült elterelned a figyelmét a többi rengeteg emberről. Hát nem szuper? Smile

Igen, ennyi elég is hozzá, hogy ideiglenesen megnyugodjon. Így leköti a figyelmét, hogy veled kommunikáljon, és nem jut arra, hogy milyen sok ember szaladgál körülöttetek. Legalábbis, ameddig egy helyben maradtok.

by **Leonard** Vas. Jan. 21 2018, 21:47

Leonard érdeklődve figyeli, mit kotorászik a leányzó a menüjében, és miképp írja tele a lapot gyöngybetűivel. A fiú a várakozás közben értetlenül a fejét is vakargatni kezdte, de a kifejezés nem ült ki arcára, inkább csak a várakozó kíváncsiság jelent meg lélektükreiben. A fiú lassan, kicsit nehézkesen olvasta el a japán betűket, kicsit rágnia kellett a dolgot, végül mégis sikeresen értelmezte a papírcetlire írt szavakat. A második lap után a lányra néz, és érthetően felmutatja a feltartott hüvelykujját még mindig arcán széles mosollyal, majd a tenyerét nyújtja a lány felé, és mutogatja, hogy fogja csak szépen meg. Kicsit úgy tűnt, Leo azt hiszi, hogy a hangok is zavarhatják a lányt, mindenesetre nem nagyon szólalt meg, ami még mulatságos is lehet - na persze nem egy ilyen zaklatott, tömeggel körbevett szituációban. Ezek után, ha a lány megfogja a kezét, akkor amazt barátságosan szorongatva, ha nem, akkor Silencét a vállánál fogva maga előtt tolva, de elkezdi vezetni kifelé először is a tér szélére, a házfalakhoz közel. Tudta jól, hogyan kell a tömegiszonyos emberekkel bánni. Tudta bizony, mivelhogy - talán ezt elég kevesen tudják csak róla -, de Szophie is ilyen személy volt. Igyekezett mindig a néptelen utcákat választani, és ha elkerülhetetlen volt, hogy forgalmas helyekre menjen, mindig a házfalakhoz közel sétált, ahol valamiért valamivel kisebb volt a forgalom. Habár a börtönben ilyesmi nem fordulhatott elő, nem volt jellemző a helyre a túlzsúfoltság, amióta kijöttek, volt alkalma megfigyelni az idomárlány érdekes viselkedését. Egyszer még rá is kérdezett, mitől lehet ez. Az a nem túl meggyőző, de talán kétségtelenül igaz válasz érkezett rá, hogy Szophie világéletében egyedül a családjával és a szolgáival körbevéve élt hatalmas birtokokon és kastélyokban. Sosem volt alkalma rá, hogy ennyi ember vegye körül, és ha mégis, sosem kerültek hozzá ennyire közel, tolakodóan.
Leonard annál jobban élvezte a tömeget, főleg a koncerteken, amikre rendszeresen járt régebben még iskolás korában. Ettől függetlenül, megértette, hogy vannak emberek, akikre más hatással van a helyzet. Megértette, és átérezte. És mivel igencsak jó ember volt, a maga módján igyekezett ezt a helyzetet ezeknek az embereknek megkönnyíteni.
A lányka a fal mellett már-már fellélegezhetett, ahogy kiért a sűrű tömeg erdejéből, ám még itt is gyakorta előfordult, hogy szembejött velük egy-egy ember, akiket kerülgetni kellett. Leonard igyekezett sietősen terelni tovább a lányt, és nemsokára egy csendesebb utcába értek. Ott aztán behúzta őt az egyik ajtón - oda, ahol Ő és Szophie élt. Leonard egy percig sem gondolta, hogy bármiféle problémát kéne okoznia annak, hogy a lányt a házába vitte. Nem volt semmilyen szándéka ezzel azon kívül, hogy megnyugtassa az ismeretlent, és esetleg megkínálja valamivel, hogy aztán akár még el is beszélgessenek - avagy írogassanak.
Silence láthatta, miként van kedvesen tölgyből faragott nehéz bútorokkal egységesen berendezve a kicsike konyha-nappali. A sarokban néhány széles, kék színű, és kissé nyúzott babzsákfotel szolgálta a kényelmet, középen egy kisebb asztal két székkel, a fal mellett meg egy régies konyhai szekrénysor a maga gyönyörű kis porcelán teáscsészéivel. Ezen kívül még egy hatalmas könyvesszekrény volt a helyiségben, dugig rakva mindenféle könyvekkel, Szophie kedvenceicel. A földön még volt egy méretes kutyaágy szerű fekvőhely, nagy pokrócokkal körberakva, egyértelműen jelezve egy óriásra nőtt és szőrős petgombóc helyét, azaz Vezérét.
Leonard az egyik babzsákfotelhez vezette a számára még ismeretlen lányt, aztán elővett egy papírt, és angol betűkkel írni kezdett rá.
[Azért kértem bocsánatot, mert ha egy idegen valaki máshoz csak úgy hozzászól, ezt szokták mondani.]
[Remélem, itt egy kicsit meg tudsz nyugodni. Kérsz egy teát?]
Mindezek után még szóban hozzátette.
- A nevem Leonard. Örvendek. - mosolygott rá a lányra. Nem kérdezte meg, tud-e amaz beszélni egyébként. Illetlenségnek tartotta volna, és kicsit sem zavarta, hogy írásban kommunikál a csajszi. Kíváncsi típus volt, de tudta, mi az a határ, amikor nem szabad az embert zavarni az esetleges fogyatékosságaival. Jól tudta, talán túlságosan is.. Sok volt számára a keserű tapasztalat már.

by Ajánlott tartalom