Főtér

//Nanami//

*Áááááááááásít*
Az önállóság egyedüli negatívuma: baromi unalmas. Nem tudok kiülni valami kertbe, nem mehetek a könyvtárba, nem beszélgethetek... vagyis, már ami a saját korlátaimat illeti. Valójában bármit megtehetnék... csak épp nem vagyok biztos benne, valóban szabad-e.
Ha visszatérek a céhházba, nem fog-e Shukaku páros lábbal kirúgni?! Vagy ha ő nem, akkor Timidus. Esetleg Peter, mondván, hogy ha már elmentem, akkor menjek is.
Lehunyt szemmel dőlök hátra a semmibe, kezeim a padon támaszkodnak. Hiányoznak, de mint a rosseb. Kellett rá vagy két hét, de rá kellett jönnöm, hogy túlreagáltam, amit Shukaku mondott a kertben. Sose fogok vele egyet érteni, de nem kellett volna úgy elviharzanom onnan. Most viszont késő bánat-ebgondolat, nem tehetek érte semmit. A kislány bizonyára örökre meggyűlölt, pedig már arra sem emlékszem, mit mondtam neki...
Szeretnék vele beszélni, de van egy olyan érzésem, hogy már elkéstem. Gyűlöl, és tekintve, hogy ő lett a céh második számú tagja (magyarán alaposan elvette a címet, amiért hónapokon át "dolgoztam"), szerintem már Petert is a maga oldalára állította. A bossolás sem olyan jóízű; az egyedüli dolgot, amivel bebizonyíthattam volna magamnak is, hogy talán érek valamit, egy csapással szétzúzta apró pici pozdorjává. Mégsem tudok rá haragudni emiatt hosszú távon.
Kinyitom a szemem és az emberek zsivalyát hallgatva a kéklő eget figyelem.
Visszamenjek? Ne menjek? Mit tegyek?
A szürke alapon fekete csíkos macska kedvetlenül és szótlanul üldögél a pad másik sarkában, vekni-kenyeret illusztrálva; lábai a teste alá húzva, szeme behunyva, fülei kissé hátra lapítva.

Éppen alszok mint egy kis angyal amikor valaki lelök az ágyról. Az a valaki kilehetne már mint az én drága társam, Inukami.
-Mit akarsz ilyen korán?-mondtam kicsit durcin, gondolom mondanom sem kell, hogy miért.
-Jó reggelt Csipkerózsika. Ideje lenne felkelned.-mondta Inu.
-Hány óra van? Legalább azt tudjam ha már felkeltettél engem.-mondtam Inu-nak.
-10:00.-mondta Inu, hogy hány óra.
Felkeltem a földről és mentem a szekrényemhez és kerestem valami aranyos ruhát. Bementem a fürdőbe és arcmosás, fogmosás, fésülködés. Miután végeztem ezekkel a dolgokkal levettem a pizsamámat és felvettem a ruhámat. A hajamat felkötöttem. Kijöttem a fürdőszobából és Inu már unott arccal várt rám.
-Na végre! Mi tartott ennyi ideig?!-mondta Inu.
-Szerintem egész hamar végeztem.-mondtam.
-Na menjünk Inu.-mondta Inu.
-Oké.-mondtam közben elhagytuk a lakást.
Sétáltunk és sétáltunk, csak a szokásos. Találtam egy botot és eldobtam de egy lány mellé ment véletlen.

Láttam, hogy azt a botot amit eldobtam reménykedve, hogy Inu utána megy egy lány mellé dobtam. Inu odament de szerintem nem azért mert tudta, hogy egy botot dobtam el, hogy hátha visszahozza. Hallottam ahogy a lány kérdezi Inu-t, hogy az övé e. A lány egyet nevetett és elhajította a botot. Inu ahogy vártam nem ment a bot után. A lányt ahogy néztem szerintem azt figyelhette, hogy kié lehet Inu.
-Nem tudtam, hogy egy bot. Ez nem kicsit megszégyenítő nekem.-mondta Inu.
Miközben Inu mondott valamit én közepes tempóban mentem oda Inu-hoz.
-Inu!-szóltam Inu-hoz aki odajött hozzám.
-Sajnálom. Nem akartam idedobni. Csak kísérleteztem,hogy  visszahozza e.-mondtam az ismeretlen lánynak.
-Megfordult a fejedben, hogy én egy bot után futok?-kérdezte Inu.
-Egy próbát megért.-mondtam.
-Egyébként szia, az én nevem Nanami Haruka.-mutatkoztam be.
-Az én fenséges nevem az Inukami de az Inu is jó.-mondta Inu nagy vigyorral a képkén.

Az egyenlőre ismeretlen lány felállt és egy nekem ismeretlen nevet mondott. Gondolom nagyon hasonlítottam valakire akit ismer.
-Hane?-A lány is bemutatkozott. Mint kiderült a lány neve Chancery. De nem csak saját magát mutatta be hanem kisállatát Álomkelőt aki mint kiderült egy cica. Chancery beszél de nem nekem és nem is Inu-nak. Mivel egyáltalán nem néz ki butának így gondoltam a társának, Álomkelőnek beszélt. Chancery arcán egy kicsit keserű mosoly látszik.
-Ki szólta le a nevemet?!-mondta Inu kicsit felháborodottan habár nem is csoda ha a nevét szólják le.
-Inu!-mondtam ki Inu nevét mert tudtam, hogy ebből nem lesz semmi jó.

//Meg az avialanyodat is döntsd el... XD//

Álomkelő mint valami kis minibomba, rávetődik a farkasra és karmait kimeresztve oda pottyan, ahol éri. Csak annak köszönhető a szálldosó pixelek semmit sem változtató hatása, hogy védett zónán belül vagyunk, így párbaj nélkül nem csökkenhet az életcsík. Ennek ellenére is elég félelmet keltő látvány, ahogy nekiesik a kutyafélének, haragjának érzete pedig úgy hullámzik felém, mint egy háborgó tenger.
-ÁLOM! -kiáltok fel szigorúan és megrémülve, azonnal a macska után kapva. Amint megkaparintom a mellkasát és körülfoghatom, leszedem a valószínűleg hasonlóképp viselkedő farkasról, majd olyan magasra emelem, amennyire csak tudom. Álom persze nem hagyja abba, és érzései lassan szavakká is formálódnak a fejünkben, miszerint "te vagy a kiscica, ha nem látnád, sokkal nagyobb szinten vagyok nálad, fejletlen kis pondró" stb. O.o;
No jó, be kell vallanom, most cenzúráztam is kicsit, de a lényeg ugyanaz. A lány csitítása még őt is lenyugtatja végül kissé, mikor látja, hogy a farkas is visszavonul a jelek szerint, így amikor visszahúzza karmait a helyére és érezhetően nyugodtabbá válik, le merem ereszteni a mi szintünkre. A bundája, főleg a farkán, még mindig szerteszét áll, mint valami kefe, de egyébként nem igen látni már rajta, hogy mennyire kiakadt az imént.
-Bocsi... -mentegetőzöm, hiába nem nekem kéne... mert még én is azt gondolom, hogy Álom, még ha túlzásba is vitte, jogosan akadt ki. -De nem szereti, ha lekicsinylik az elért eredményeit...
~Mi az, hogy. Majd akkor nevezhet kiscicának, ha ő is minimum Fiatal szinten lesz, nem Bébin.~
S miután így kimondta a maga véleményét, mancsát nyalogatva féloldalra ül... eltelik pár perc, mire a farkasra néz.
Nanami ezek után helyt kért... és kissé el is csodálkoztam, hogy választ azt bizony kicsit se várt, egyből ült is le. Pár másodpercig mint a hal, úgy tátogtam, és átfutott a fejemen, hogy én ilyenkor pofámról kaparnám le a bőrt... de végülis mindegy. Hisz úgyis igennel válaszoltam volna, a végeredmény ugyanaz
Elmosolyodom és megsimogatom a még kissé duzzogó négylábút. -Mondhatjuk. Jól kiegészítjük egymást. És ti? Nem semmi, hogy már tud beszélni, gratulálok
Vezér vajon mikor szólalhatott meg először? Talán a farkasok sajátja, hogy fiatalon beszélhetnek. Bár mindez úgyis petfüggő, hisz Regina, Snowcat vadmacskája is vígan csűri a szavakat, míg Álom csak telepatikusan képes ugyanerre, ezt is csak mióta Fiatal szintre lépett, Timidusnak, a sárkánynak pedig külön kellett szavakat tanulnia szorgosan. Igaz lehet, hogy KayaBá személyre szabta a petek személyiségeit és tudását.
Azt hiszem, lett egy téma, amiről talán jól elbeszélgethetünk Shukakuval... viták nélkül.

//Chancery//


Mondta Chancery, hogy de jó, hogy örülünk annak amink van.
-Itt telt be nálam a pohár Inukami!-mondtam Inu-nak dühösen.
(Asszem nekem végem van.)-gondolta Inu.
-Most pedig ha nem is jutok ki többet emiatt de kérjél azon nyomban bocsánatot mert isten bizony, hogy nem állok jót magamért!-mondtam Inu-nak nem kicsit dühösen.
(Előbb a halál minthogy én bocsánatot kérjek! Viszont ha nem teszem akkor tényleg végem van. Nehéz döntés, de engedek, majd úgy is megbánja majd Haruka.)-gondolta Inu. -Rendben, de csak azért mert a végén még kinyuvasztasz engem.-mondta Inu kicsit mérgesen.
-Grrr -morgott Inu- Muszáj ezt csinálnom?-kérdezte Inu, én erre egy komoly és mérges tekintetet válaszoltam Inu-nak amiből megértette.
(Hogyan kell bocsánatot kérni mástól?)-kérdezte tőlem Inu, de csak én hallottam amit kérdezett.
(Bocsánat/sajnálom amiért rosszat mondtam Álomkelő.)-válaszoltam Inu-nak gondolatban.
-Bocsánat, hogy rosszat mondtam Álomkelő.-kért bocsánatot Inu.
-Sajnálom Álomkelő, hogy a társam ennyire bunkó! Ha hiszed, ha nem de tud kedves is lenni.-mondtam Álomkelőnek. -Tanulhatna tőled egy-két dolgot.-mondtam Álomkelőnek.
(Jobb ha előre tudod Inu, hogy ha hazaértünk akkor a poklok poklát fogod átélni.)-mondtam gondolatban Inu-nak aki inkább hallgatott mert tudta, hogy nem vicceltem.
Lehet szerintem, hogy türelmes voltam de most valamiért Inu olyan kisgyerek volt mint egy 5 éves gyerek. Pedig nem ilyen, vagy is nem ennyire szokott bunkó lenni. Nem tudom, hogy mit kellene mondanom Chancery-nak mivel nem nagyon tudok beszélgetni az emberekkel, legalább is nem ugyanolyan ha végigsértették a másik petjét.
-Miket szeretsz csinálni Chancery?-kérdeztem Chancery-től mert valamit muszáj volt mondanom.

//Nanami//

A macska kissé lehunyja szemeit, majd meglengeti farka végét.
~Jól van. Megbocsájtok, de csak amiért még Kölyök.~ -jelenti ki végül kelletlenül, szigorú hangnemben. Várom, hogy beszéljen még, de nem teszi, pedig tudom, hogy szíve szerint máris elkezdené nevelni a kis farkast. Talán azért nem teszi, mert idegenek, vagy csak ennyire nincs kedve beleszólni a dolgokba.
A dicséret hallatán elégedett morgást hallat, füleit kissé lehajtja, és szemeit is behunyja, mikor válaszol.
~Meghiszem azt.~
Közben én kezdem kényelmetlenebbül érezni magam. Szívem szerint felállnék, elköszönnék és hazamennék, de csak azért nem teszem, mert tudom, látom, hogy Álom velem ellentétben még maradni akar. A macska nem is mozdul a helyéről, csak ül és figyeli környezetét, miközben Nanami és Inu újabb személyes vitába keveredik, néha elhallgatva, mintha gondolatban beszélgetnének. Lehetséges volna? Áh, nem is akarom tudni.
Végül a kérdése, ahogy kimondja a nevem, hirtelen ér. Összerezzenek, és elsőre nem is tudom, mit kérdezett pontosan. Eltelik pár másodpercbe, mire felfogom, persze ezeket is megfűszerezem némi "ööö" szótagolással, ahogy azt nemzetközi vizeken is szokás, majd zavartan a hajamat kezdem csavargatni egy tincsen, mire összeszedem a szavakat.
-Hát, elég sok mindent... rajzolni, olvasni, ilyesmi. Miért? -kérdezek rá, majd, csak hogy megmaradjon legalább a beszélgetés ezen kicsi és erőtlen fonala, még hozzáteszem. -És te? Már amikor nem épp Inuval veszekedtek.
Álomkelő elismerően pillant felém a szeme sarkából, fejét alig megmozdítva, majd ismét beleveti magát a szobor-hadműveletbe, amiben eddig leledzett. Csak fülel és figyel, valószínűleg elsősorban rám, de én jól is tudom, miért. Mert ha baj van, így atonnal tud lépni és megakadályozni egy nagyobbat. Még túl labilis lennék egy új baráti kapcsolathoz.

/Jekatyerina Natashenka/

Már hetek óta be vagyunk zárva a játékba, és én úgy érzem elfelejtkeztem valami igazán fontosról.
Megvan! Eddig semmit sem tettem a kijutásunk érdekében.
Gyorsan feljegyzed magamnak, hogy ideje végre csinálni valamit. Pár másodperc múlva azt is alájegyzem, hogy ne felejtsem el az előző pontot.
Ismerem magam annyira, hogy tudjam nem sokat ér az ha valamit felírok.
Erről eszembe jut valami. Gyorsan végigpörgetem a jegyzeteimet. Szerencsére semmi olyat nem felejtettem el amit le akartam írni, vagy egyszerűen elfelejtetem leírni.
A jegyzetek között megtalálom az öcsém térképeit, ennyi idő alatt semmit sem haladtam ezzel a rejtéllyel.  Sebaj, ezt későbbre hagyom.
Most sokkal fontosabb, hogy valami elfogadható felszerelést
szerezek magamnak. Mielőtt bemennék egy boltba, megnézem mennyi pénzem van. Meglepve veszem észre, hogy alig maradt pénzem. Persze az összeset elköltöttem a a kaszinóban. Abban a pillanatban azt hittem az öcsém pénzét költöm, majd lesz "otthon" egy kis kiakadás. Amint feltettem az utolsó tétet azonnal jött a felismerés, de már késő volt, csak a nyereményben reménykedtem. Úgy rémlik 
nem sikerült. Most persze átkozom a sorsot, amiért mindent elfelejtek. Ha emlékeztem volna, most nem lennék pénz szűkében és szerezhetnék rendes ruházatot.
Nem maradt más mint valami betevő után nézni.
Elkezdek gondolkozni, az ilyen játékokban mindig van valami lehetőség pénzt szerezni. Körülnézek és meg is találom amit keresek, egy hirdetőtábla rajta hatalmas betűkkel: küldetések. Pont ez kell nekem, elindulok a tábla felé, de nem veszem észre, hogy más is a táblát jelölte ki célpontjául.
Már majdnem félúton jártam amikor beleütköztem valamibe és elestem. Amikor felnézek észreveszem, hogy nem valamibe, hanem valakibe ütköztem. Méghozzá egy nőbe
Feltápászkodom és alig hallható hangon valami bocsánatkérésszerűt motyogok az orrom alatt
Gominosai- rebegem, és remélem, nem keltettem túl nagy feltűnést.

Ezek szerint nem én vagyok az egyetlen, aki mástól kapta a NervGear-jét. Hála az égnek, ez megnyugtat.
-Én is valami kezdő küldetés után nézek. Nézzük csak.- elolvasom a táblát részletes pontossággal, majd megakad a szemem a jobb alsó sarokban elhelyezett kis fecnin. - Itt az áll, hogy kezdőket keresnek, részletek később. Meg az ,hogy aláírással jelezzék a részvételi szándékot- olvasom fel hangosan, majd ráfirkantom a nevem a cetlire- Ke..ár..zo-
Direkt nem az eredeti nevemet írom fel, hiszen az csak néhány mániákus agyszüleménye. Egyáltalán nem utálom a szüleimet, de a fegyvermániájuk már nevetséges.
Felírhatom az ön nevét is...- elakadtam, fogalmam sem volt hogyan kéne megszólítanom, majd kisebb gondolkodás után így fejeztem be a mondatot:..hölgyem?
Mielőtt bármit is csinálna elkezdek mesélni.
-Én is az öcsémtől kaptam a játékot. Amolyan béta-tester-szerűség volt. Azok közül is az egyik legjobb. Azt mondta, egy idő után olyan előnyhöz jutott, hogy már egyedül csapta a szintbossokat, de én nem hittem neki. Persze mivel a testvérem, egyáltalán nem szóltam neki erről.
Elhallgattam. Meglepődve néztem körül. 
-Hol vagyok?-kérdeztem, majd megnézzem a térképet.-
Szóval a főtéren, arra emlékszem, hogy reggel ide akartam jönni, de arra már nem, hogyan kerültem ide.-utálom, hogy egyik pillanatról a másikra esnek ki az emlékek.
A mellettem álló táblán valami, felkelti az érdeklődésemet.
Ezt én írtam ide? - kérdezem magamtól, és mutatok a nevemre a jelentkezési lapom.
Ez a fránya emlékezetkiesés.- Gyorsan megnyitom az inventorymat, és sóhajtok egyet, legalább a felszerelésem megvan. 
Egy nő áll mellettem, amikor észreveszem, hogy rám néz idegesen kapom félre a pillantásomat

Szóval én írtam oda, majd leolvasom az ő nevét is, A betűk ismerősnek tűntek. Tehát orosz. megpróbálom kibetűzni, de at utolsó karakternél megakadok. -Kat...- vannak orosz származású barátaim odakint, sőt..., Hirtelen Szonja jut eszembe. Lehet már nem is vár odakint.- Szonja- suttogom magam elé. -Akarom mondani Katja -de ennyi nem elég, hogy megbízzak benne. -Nem arról van szó, hogy nem szeretnék közösen játszani, de egy fél nap biztos, hogy nem elég arra, hogy valaki a bizalmamba férkőzőn. - Ennyire biztos ismerem magam.- Ne aggódj, ha valami fontosról volt szó arra holnap szinte biztos emlékezni fogok.
Idegesítő adottság de vannak jó oldalai is.
De addig is.-Megnyitom az inventorymat és kiveszem a kezdő íjamat és odaadom Katjának-
Lehet, hogy nem bízok meg benned, de...- ezzel a húzással semmit sem kockáztatok, hiszen egy íjászon kívül senkinek sincs haszna abból, ha elveszi tőlem, egy másik íjásznak pedig minek kéne az én ócska íjacskám? -tessék itt van, majd a küldetés előtt visszaad..
Villanás..
A főtéren állok, ellőttem egy nő, akinek az egyetlen fegyveremet készülök odaadni. Visszakapom a kezem, és elteszem az íjamat. Majd hirtelen a nő neve is az eszembe jut:
-Katja...-mondom magam elé fennhangon, és eszembe jut, hogy én elfelejtkeztem bemutatkozni, vagy elfelejtettem, ahogy bemutatkoztam.- Én Cearso vagyok, örvendek a találkozásnak.-mutatkozok be illedelmesen, és meg is hajlok egy kissé, hogy kihangsúlyozzam, nem tudom, hogy ez az oroszoknál szokás-e, ezért félénken pillantok fől.  
Fölegyenesedem, és némán hallgatok.
Érzem, hogy életemben már sokadszor ismét őrültnek néznek. De most nem tudom eldönteni, hogy a fogyatékosságom miatt, vagy mert semmi érzékem sincs az etiketthez.

Tehát ő kérte el kovácsolási szándékkal.
De valami itt nem stimmel.
fogyatékos vagyok, de nem egy idióta. Ha egy hete ismernénk egymást, akkor ismerné a tehetségemet is. Egyébként mindenki más már a második vagy harmadik nap tanácsolja a listaírást, vagy nem is foglalkozik vele.
-Igenis tudom, hol vannak a korlátjaim.- Ne is próbálj meg átverni. -Gondoltam magamban. Mondjuk a simogatás tényleg jól esett, már hetek óta nem éreztem Szonja tapintását, most sem éreztem semmit, de a gesztus felidézte az emlékeket.
Akkor játsszuk mi is ezt a játékot! -Sajnos a páncélaimat sikerült az első nap elszedniük tőlem. Ez a legnagyobb oka, hogy egész idáig, el sem hagytam a Kezdetek Városát.
Csak hát tudod hogy van ez, már egy ideje itt vagyok és utálom, hogy semmit sem tudok tenni, és a pénzem is kezd elfogyni, de lehet, hogy azt is ellopták, nem emlékszem biztosan. Ezért döntöttem úgy, hogy felszerelés ide vagy oda elkezdek valami könnyebb küldetést.
Az biztos, hogy tegnap még nem ismertelek- gyorsan lecsekkolom a dátumot- igen biztos, hogy nem találkoztunk, ugyanis a játék kezdete óta vezetem ezt a naplót. -füllentem és megmutatom a mappát amibe az öcsém a lezárolt térképeket tette bizonyítékul. Merész húzás, de úgy tartom, hogy ne tudja leolvasni a címeket, csak a hatalmas szimbolikus lakatot, ami a zárolást jelzi.
-Gyorsan fel is írom a következő papírra, hogy ma találkoztam egy Katja nevű hölggyel.- és tényleg le is írom.
Majd azonnal le is jelszavazom, nem törődve azzal, hogy bárki lássa, hiszen az összes másik lapon teljesen más jelszó szerepel, majd most az új lapot mutatom mutatom fel neki egy újabb lakattal, ezt a lapot most elteszem, hisz fontos információk vannak rajta.