Főtér

-Igen, pont ilyenekre gondoltam. - bólintottam rá a példára, az én részemről is megerősítve. Az "Eldrie-chan"-ra összerezzentem kissé... Kisgyerek korom óta nem lettem "-chan"-nal megszólítva, és jobb is, így most hallva. De végül is megérdemeltem, úgyhogy egy kis mosolyon, illetve a korábbi összerezzenésen kívül nem reagáltam rá. A gesztusok nem is biztos hogy láthatóak voltak, hiszen a lány éppen indulni készült, bár mivel próbálta tartani a szemkontaktust, valószínűleg látta a reakciót.
- Köszönöm.... és khmmm, megjegyzem a neveket, majd meglátom - dicséretnek értelmeztem a gyakornokkal való összehasonlításom, így meg is köszöntem, majd egy kis torokkoszörülés után folytattam, továbbra is vörös képpel. Nem is kaptam időt összeszedni magam, mert miközben Shu arcán egyre szélesedett a vigyor, megjegyezte, hogy fiúkkal még nem mélyedt el ilyen témával kapcsolatban. Az hogy különösebben mi se mélyedtünk el a témában nem segített a zavaromon, ahogy az sem, hogy a lány kuncogni, majd nevetni kezdett. Még egy gyors ölelést is kaptam, ami érdekes módon nem növelte tovább a zavaromat, hanem inkább pont fordítva, ki tudja miért. Persze, ez úgy önmagában nem segített sokat, főként amikor a hablatyolásomat kaptam vissza. Gyakorlatilag annyira ki voltam esve a ritmusomból, hogy Snowcat és a céhem említését alig fogtam fel, csak egy kissé nyitottam tágabbra a szemem, de válaszolni nem is tudtam rá, csak vakartam a fejem.
-Igen, bizonyára. Igen, igen, értem. És köszönök mindent - tettem hozzá, kicsit továbbra is kapkodva próbálva reagálni valamit a "semmi izé" részre, majd annak a verbalizálására, hogy indulnak, és végül arra is, hogy hogyan tudok kapcsolatba lépni velük. A meghajlásra én is egy meghajlásra válaszoltam, és lassan visszahúzódó zavarom véglegesen eltűnt Timidus nyugodt és metodikus mondanivalójától.
-Csak nyugodtan. Illetve én is köszönöm, tényleg érdekes beszélgetés volt - válaszoltam miközben Shu elég egyértelműen forgatta a szemét, amire egy kis vigyor jelent meg a normális színére visszaállt arcomon. Amikor pedig beugrott a kiüresedett kocsiba, és pózba vágta magát, a vigyor egy halk nevetésbe küzdötte át magát. Aztán a lány nevetve kiugrott a kocsiból, majd intve még egy utolsó mondatot intézett felém.
-Ti is vigyázzatok egymásra - integettem vissza, majd vigyorogva sarkon fordultam, és dúdolva indultam el a másik irányba.

//Én is köszönöm, tényleg egy élmény volt, az biztos //

Re:Főtér
                       
– Kagome mára  ennyi  volt,  nemsokára besötétedik, menjünk haza, majd máskor  folytatjuk.
–Rendbe.
A  nevem  Higurashi Kagome és jelenleg a bátyámmal Arataval élek.  Hogy  lehet, hogy  vele élek  és nem  a szüleimmel?  Nos,  az ok egyszerű, miután egyik nap nem bírtunk kilépni a játékból ,  mert nem engedték, és addig  nem is fogunk tudni  ameddig  végig nem visszük a száz szintet. Szóval kénytelenek vagyunk itt élni,  de bevallom nem félek mert a bátyám is itt van.
- Kagome.
- Igen?
- Holnap elmehetnénk egy kicsit szórakozni, mit szólsz?
- Miért is ne.
- És hova szeretnél menni?
- Hmm, nem is tudom.
- Mennyünk cukrászdába?
- Igen, ez remek ötlet a többit meg majd útközben kitaláljuk.
Másnap délelőtt,  el  is mentünk a cukrászdába, ott ettünk süteményt közben sokat nevettünk és  beszélgettünk arról, hogy mi  legyen a következő hely ahova elszeretnénk menni.
- Most, hova menjünk?
- Arra gondoltam elmehetnénk , a főtérre.
- Ez remek ötlet, ha már ott leszünk vehetnénk pár felszerelést is.
Miután a főtérre értünk, megnéztük az árusokat, hogy hátha találunk valami érdekeset, de nem jártunk szerencsével.  Észre se vettem,  de az idő már eltelt, és én elfáradtam egy kicsit szóval leültem egy padra.  Időnként  eszembe  jutnak  a szüleim, vajon mi lehet velük?  Nagyon hiányoznak , szeretném már látni őket. És vajon kijutunk innen élve? Még a tapasztalt játékosok is féltek, hogy talán nem élik túl. De Arata bátyón miért nem látszik a félelem?
- Kagome.  - majd intet, hogy menjek oda.
Felkeltem és megindulta Arata felé, de nem figyeltem eléggé és neki mentem valakinek, majd a földre kerültem, amikor felnéztem egy fiút láttam.
- Bocsánat az én hibám volt.

Mivel a való világban elég sokat bántottak, így elvesztettem a bizalmam más emberek felé. Lassan már magamban sem bíztam.  A bátyámon és a szüleimen kívül senkiben nem tudtam meg bízni. Amikor felnéztem el se tudtam képzelni, hogy most mi lesz. Azt hittem, hogy az előttem álló fiú is olyan mint a többi ember. Hirtelen mozdulni sem tudtam a félelemtől. De amikor bocsánatot kért szóhoz se jutottam. Ezek után még a kezét is nyújtotta, hogy felsegítsen. Meglepődtem és egy pillanat alatt szerte foszlót minden félelmem. Oda nyújtottam a kezem és ö felsegített. De a szemében volt valami, ami megfogott. Igen az a tekintet ismerős volt. Látszott a szemében, hogy sokáig volt egyedül és most már szeretne kitörni az egyedüllétből.   - Semmi baj, én is figyelhettem volna.   Ez volt az első alkalom, hogy a bátyámon kívül mással is beszéltem. – Csak a bátyámhoz indultam amikor véletlen neked mentem. Az én nevem Kagome, és téged hogy hivnak? Miután felsegítet enyhe fájdalmat kezdtem érezni a  bal csuklómban, ami egyre csak erősödött. De persze nem mutattam semmi jelét annak, hogy bármi bajom is lenne és nem is ált szándékomban. Bár tartottam attól, hogy Arata bátyó elől nem lesz könnyű elrejtenem és ha rájön még le is fog majd szidni.– Tudom, hogy nem rám tartozik,  és  bocs, hogy megkérdezem, de miért vagy ilyen szomorú?  Ááá a fenébe a folytonos kíváncsiságommal, mégsem kellet volna megkérdeznem, most tuti megharagszik rám. Van egy rossz tulajdonságom méghozzá az hogy szókimondó vagyok, vagyis szemrebbenés nélkül megkérdezem az embereket olyan dolgokról is amihez talán semmi közöm, sőt még a véleményem is megmondom nekik. De most azt reméltem, hogy ezzel a tulajdonságommal nem haragítom magamra ezt a kedves fiút.  

//Leon Gaillard//

Áááh, a Fő tér. Az SAO első városának központja (nomen est omen, nem?) ahol mindig folyik az élet. Többnyire játékosokkal teli, akik hol kereskednek, hol a küldetéstábla előtt próbálnak valamit találni, hol csak a szökőkutat nézik az azt körbevevő padokról, hol pedig egyszerűen csak beszélgetnek. Jó kis információforrás is, bár figyelembe kell venni hogy nem minden igaz, amit hallani lehet. Persze, ez mindenhol így van, és az infó típusától függően több-kevesebb hitelességet lehet az elhangzottaktól elvárni.
És mégis miért jöttem én ide? Hát, körülbelül semmi okom nem volt. Nem küldetést keresek, nem kereskedni szeretnék, vagy egyszerűen csak itt találkoznék valakivel. Egyszerűen csak nem volt semmihez kedvem, így járkáltam össze-vissza a városban. Benéztem egy-két boltba, étterembe, és hasonlóba, de semmihez nem volt kedvem, vagy méregdrága volt. Vagy legalábbis az én tárcámnak nem volt megfelelő árú. Egy pár óra össze-vissza járkálás után kilyukadtam tehát a felvezetett Fő téren. Megnéztem a küldetéstáblát is, hátha, de semmit nem láttam ami kedvemre való lett volna. Nem is tudom hogy miért lyukadtam ide ki, talán csak véletlen, talán valami tudatalatti dolog, lévén a Fő téren mindig történik valami, és hátha az a valami érdekelni fog. Egyelőre úgy tűnik utóbbi nem nagyon jött be. Kicsit tanakodtam, hogy menjek csak vissza a céhházba, vagy töltsem az időt még itt egy kicsit, és végül utóbbinál maradtam. Az egyik szabad padot el is foglaltam, és onnan tartottam figyelemmel a szorgos hangyaként tevékenykedő tömeget. Így távolról, az unatkozó ember szemszögéből úgy tűnt, mintha mindenkinek meg lenne a célja a tömegben, a hasonlatnál maradva, mint egy bolyban. Persze, ez valószínűleg ténylegesen nem így volt, de így tűnt. Ilyen, és hasonló filozofikus (vagy haszontalan, ahogy tetszik) gondolatokkal, valószínűleg elég üresnek kinéző arckifejezéssel mulattam az időt a padon.

//Eldrie//

Ez a "megint nem lát engem senki" szindrómám volt. Már egy jó ideje üldögéltem az egyik padon a magányomban, vagyis majdnem. A már megint magamban kezdtem beszélgetni, akit végül el kellett, hogy nevezzek, mivel lehet később még hasznos is ez az elmeszakadás.
~Aztán mondjad milyen nevet akarsz magadnak?~ kérdeztem egy idő után.
~Virgil.
~Aztán hogy jött ez?
~Emlékszel, egyszer olvastad Dante isteni színjátékát. Na, én leszek aki veled lesz és segít a vészhelyzetben oké?
~Oké.
Utána beszélgettünk még, de mind a ketten inkább a tömeget néztük, ahogyan ott igyekszenek a dolgaikat végezni. Bárcsak nekünk is lenne valami ilyesmink. Egy kis idő után egy férfi ült le mellénk. Nagy valószínűséggel nem vett észre mert már két órája is ott ültünk de nem szólalt meg. Közös megegyezés után úgy döntöttünk, hogy jó lenne néhány embert megismernünk így megszólítottam.
-Üdv! Hadd mutatkozzak be. A nevem Leon, Leon Gaillard, kezdő. És önt?

Úgy tűnik, kissé el voltam varázsoltam, ahogy a tömeget figyelgettem. Nem tudom hogy sikerült, de észre se vettem hogy az üres pad, amire leültem, közel sem volt üres. Ez persze nem derült ki azonnal (vagy lehet ő csak idő közben ült volna le?), de ahogy a tömeget valamit az előttem lévő szökőkutat figyeltem, és lassan úgy döntöttem, hogy most már tényleg visszamegyek a céhházba, és a mai napra elég volt nekem, hangot hallottam magam mellett, amitől kissé megugrottam.
A hang persze teljes meglepetésként ért, és olyan arckifejezéssel fordultam a hang felé, mintha a semmiből tűnt volna elő a mellettem ülő fiú. Ez mindösszesen persze csak egy másodpercig tartott, utána rögtön normális arckifejezésbe rendeztem vonásaimat. Amíg a fiú (férfi?) bemutatkozott, szemet szúrt a kinézete. Csuklyát viselt, amiből kikandikált kék haja, és az a szeme, amit láttam, is elég... érdekes színű volt. Annyira nem volt nagyon különös a kinézete, az SAO ugyanis engedett különböző elég fura módosításokat a kinézetedhez, szóval már nagyjából hozzászoktam a szokatlan kinézetekhez, de azért teljesen még nem tudtam leküzdeni az első reakciómat, és egy pillanatra megakadt a szemem rajta.
-Bocs, kicsit el voltam veszve a tömeg miatt... khmm, Eldrie vagyok, örülök a találkozásnak, és engem is nyugodtan hívhatunk kezdőnek - hajtottam meg a fejem egy picit, egyrészt a nem észrevétele miatti bocsánatkéréshez, másrészt a bemutatkozáshoz.
-Mi járatban erre felé? - kérdeztem a, mint kiderült, Leon nevezetű sráctól, próbálva elindítani egy kis beszélgetést. Úgy tűnt végül csak sikerült valami elfoglaltságot találnom, aztán meg majd meglátjuk mi lesz belőle.

//Innen, Kiwivel//

-Hát, szerintem az ilyesmit nem lehet elrontani... mármint, persze, el lehet rontani magát amit mondasz, de amire gondolok, az az hogy, amíg magadat adod, addig nincs olyan hogy elrontod vagy sem - próbáltam megfogalmazni a gondolataim, együttérző(nek szánt, legalábbis) hangsúllyal. A következő kérdésen egy pár pillanatig elgondolkodtam, nem is azon, hogy mit válaszoljak, hanem hogy lehet a legjobban megfogalmazni.
-Részben igen, és nem is. Lényegében, én nem szeretek általánosítani, és nagyon leegyszerűsíteni, hiszen, bárhogy nézzük, minden helyzetfüggő. Ugye, nagyban függ attól hogy mi a "cél". Ha valaki megtámadna, és meg akarna ölni engem, vagy valakit aki közel áll hozzám... hát, megpróbálnám ártalmatlanná tenni, de ha nem lenne választásom, akkor... valószínűleg megtenném amit meg kell tenni. Persze, ez elég extrém példa, de így lehet talán legjobban érzékeltetni, mire gondolok. Összességében, a cél nem szentesíti az eszközt, csak kivételes esetekben, szerintem - foglaltam össze a kissé sötétre sikeredett filozofálgatást. Próbáltam gondolni más példára, de hirtelen csak ez jutott eszembe, marad hát ez.
-Igen, részben az, hogy nem "felejti" el a dolgokat, de ez még önmagában szerintem nem a "tudás" szerintem. Ugyan Timidus néha rosszul értelmezi amit olvas, de mégis levon belőle következtetéseket, és hasonlók. Amire ki akartam lyukadni, hogy több van benne, mint harci stratégiák és az olvasott dolgok visszamondása, meg van a saját... személyisége és értelmezése, még ha maga a gondolkodásmódja fura is - tettem még hozzá ehhez is egy kicsit, de most már úgy éreztem, hogy kezdek kicsit a kibeszélés felé menni, úgyhogy tovább nem fejtettem. És ezután érkeztünk el Kayaba és az SAO működéséhez.
-Nos igen, valószínűleg befolyásolja a gondolásunkat, hogy itt vagyunk, bármennyire is akarunk objektívek lenni.... és mi a te elképzelésed? - kérdezek vissza kíváncsian. Én úgy hirtelen mást nem tudok elképzelni, mint amiket mondtam, de hát ez sose jelentette nekem, hogy igazam is van. Ha a belépés előtt valaki elmondta volna nekem az SAO históriát előre, simán kiröhögtem volna, hogy az lehetetlen, és még itt vagyunk, csak hogy egy példát említsek.
-Valószínűleg elfogult vagyok egy kicsit ezekkel a teóriákkal kapcsolatban, de szerintem ez nem hívés vagy nem hívés kérdése. Kicsit ez olyan, mint amikor a tudósok akarnak bizonyítani valamit: felállítanak egy hipotézist a jelenlegi adatok és tudásuk alapján, ezek azok a lehetőség szerintem, amiket elmondtam. Utána próbálják tesztelni, hogy ez a hipotézis megállja-e a helyét, vagy sem. Ha nem, új hipotézis állítanak fel, ha igen, akkor egy tényekkel alátámasztott állításuk lesz. Szerintem ezekkel a lehetőségekkel amiket mondtam jelenleg a hipotézis fázisban vagyunk, csak részben megalapozott tények és megfigyelések alapján ez a valószínű most, lehet igaz, lehet nem - magyaráztam el én hogyan gondolok ezekre az elképzelésekre amikor Kiwi felhozta a hitet és a többit. Nem voltam biztos, hogy ezt az én általam mondottakra érti, vagy általánosságban, de így vagy úgy próbáltam kicsit megmagyarázni magam. A mondtad maradék részére megértően bólintottam.
-Ijesztő, igen, bár ez szerintem csak az extrémekre vonatkozik. Sokan hisznek ilyen-olyan dolgokban nem azért, mert rá vannak kényszerítve, vagy valami, hanem mert az ő moralitásukhoz az áll közel. De az ilyen... hát, fanatizmus, ami minden logikát megcáfol, az szerintem is ijesztő, meg akkor is, ha sok esetben ez csak azért van, mert olyan nyomás van valakin, amit nem képes elviselni - fűztem hozzá kicsit halkabban. Mivel valószínűleg más-más indok miatt találjuk rémisztőnek, ezért kicsit ki is fejtettem a magam oldaláról is. Aztán mentünk is tovább újfent.
-Végül is igen, most is káosz van valamilyen szinten, de még mindig sokkal... civilizáltabb így, mintha minden megkötés nélkül lehetne játékosokat támadni, nem? Valamint, szerintem nem az a cél, hogy ne ártsunk egymásnak, hanem hogy ne tűnjenek el a játékosok túl gyorsan, vagy hasonló. Legalábbis ez a feltételezésem, abból ítélve, hogy ahogy mondtad például a fájdalomérzetet is, ha azt akarná, hogy ne harcoljunk egymással, sokkal többet tehetett volna ellene. - mondtam egy gondolkodó-bólintó mozdulattal kiegészítve.
-Hát igen, az emberi természet tele van ilyen kettősségekkel... szeretnénk minden megmagyarázni, de amikor sikerül, akkor is kételkedünk benne, hogy tényleg sikerült-e. Viszont itt most tényleg megalapozott a kételkedés, hiszen mint mondtam, nem tudjuk bizonyítani hogy mi az igazság - bólintottam rá, újra kicsit járatva a számat. Aztán pedig a megköszönésére csak egy kacsintásos biccentés volt a válaszom, és visszatértünk az új nemezisemhez ami nem más mint....
A kitsune lét és velejárói. Hát igen. Az eleinte kicsit félreértett poén gyorsan áttért nem félreértett szívatásba. Magyarázataimat egyre pirosabb képpel, és egyre gyorsabban adtam, ami szintén nem segített rajtam. De legalább azt az eltévedt pillantást megúsztam valahogy, bár a nevetést mellé már nem. Amikor pedig a méretkibeszélésre jutottunk, hát, egy hasonlottal élve, mintha egy mély lyukban ástam volna, és ahelyett, hogy a lyukból kidobtam volna a földet, a saját fejemre szórtam. Azonban itt már úgy éreztem, hogy ideje megemberelnem magam, és vissza is adni egy kicsit, nem csak kapni az áldást. Persze, még mindig eléggé zavarban voltam, úgyhogy ki tudja hogy fog elsülni, de hát hajrá, egyszer élünk. Ahogy még mindig vörös képpel beszélni kezdtem, a szám szél már felfelé görbült.
-Fogalmazzunk úgy, hogy vannak olyan előnyeid, amivel Shu nem veheti fel a versenyt - mondtam amolyan bókolós hangsúllyal, és kontrasztként, ezúttal már nem véletlenül, hanem teljesen szándékosan rábámultam arra A bizonyos testrészre, külön figyelmet fordítva arra, hogy ezt biztosan észrevegye a lány. Egy kis bámulás után, körülbelül a mondat végén pedig hirtelen mozdulattal felemeltem a fejem, és megpróbáltam mélyen a lány szemébe nézni egy lazának szánt arckifejezéssel, mintegy kihangsúlyozva amit mondtam. Az összképen valószínűleg rontott, hogy a képem még mindig olyan vörös lehetett, mint aki kapott vagy tíz pofont szépen egyenletesen elosztva, és az sem segíthetett túl sokat, hogy ugyan halványan, de a szám széle felfelé görbült. Így a tett után kicsit elgondolkoztam, hogy nem tudván pontosan, hogy hol van Kiwinél a határ ilyen stílusú poénoknál, lehet kicsit túllőttem a célon, de végül abban maradtam, hogy most már úgy is mindegy, majd meglátjuk hogy reagál.
Így vagy úgy, vissza a szafarira. Ahogy a lány menüjével babrált, próbáltam a követni mint mondd és tesz, hamarosan meg is lett a saját gyűjteményem is, az első teljesítményt pedig ezzel unlockoltam is. Kis további magyarázat után menjünk pedig a lány fel is pattant, hogy mehetünk is, és erre én is felálltam.
-Akkor induljunk, a halak nem fogják ki magukat - és, ha minden igaz, egy kis idő után meg érkezünk a Kezdetek Városába, a Főtéren lévő kúthoz, két horgászbottal felszerelve.

Az "amíg magad adod, nagyon nem lehet elrontani" üzenetre Kiwi úgy tűnt hogy egyszerre ért egyet azzal amit mondtam, de valahogy mégis mintha visszafogta volna magát, és utóbbit erősítette a válasza is, amire csak egy bólintással válaszoltam. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy próbáljam-e erőltetni egy kicsit a témát, de végül gördültünk tovább és hagytam, had folyjon a beszélgetés.
A következett hát egy kis sztori, persze csak miután a lány is kifejtette a "cél szentesíti az eszközt"-höz való hozzáállását. A következő kis sztori valahogy mintha kissé fura lett volna, de nem tudtam elhelyezni hogy miért is. Meg persze kicsit komplikáltnak is tűnt elmondva, úgyhogy a kérdés után egy pár másodpercig csak próbáltam összeszedni hogy miről is volt szó.
-Nos, első körben azt mondanám, hogy személyiségfüggő. Mármint, mindenki máshogy reagál az ilyenekre, és miután teljes életes párbajba belement a két fél, onnantól fogva már kívülálló nem nagyon tud semmit tenni. Szóval, hogy közbe kellett volna lépnie a barátnődnek? Nos, ha akart volna közbelépni, akkor igen, de még párbaj előtt, mielőtt elfajul a helyzet, legalábbis ha el akart volna érni valamit, szerintem. Ha nem, vagy nem tudta eldönteni, akkor jobb hogy kimaradt belőle, hiszen végső soron a két párbajozó fél döntése és felelőssége volt hogy feltettek mindent erre a párbajra, és bármilyen tragikus lett a vége, egy sima ismerősnek megfelelő indok nélkül mi joga van felülbírálni a szóban forgó emberek döntését, nem? - próbáltam minél tapintatosabban fogalmazni anélkül, hogy a véleményem elveszett volna a nagy tapintatosságban. Nem egyszerű a kettő között egyensúlyozni, de úgy éreztem most relatíve jól sikerült megtalálni a határt. Aztán mentünk tovább Timidusra.
-Én is kedvelem, már amennyire ismerem persze, talán pont azért, mert kicsit fura, de mégis érthető nagyrészt. - mondtam, majd bólintottam rá arra is, hogy az emberek között is van hasonló, meg hogy tudnék ilyet mondani.
-Még jövök is neki egy beszélgetéssel, ha minden igaz. Nem tudom mit akarhat, de valamiért Shu nélkül akar beszélni velem valamiről - tettem még hozzá amolyan trivia-nak. Majd haladtunk is tovább Kiwi elképzelésére Kayaba és az SAO lényegéről, persze csak miután megerősítettem hogy nem fogok elítélni az elképzelése miatt.
-Nem - ráztam meg a fejem, komoly arccal a kérdésre, hagytam hogy a testbeszédem és a rövid, de őszinte kinyilatkoztatásom magáért beszéljen. És ezután a lány ki is fejtette.
-Nem hangzik erőltetetten amit mondasz... bár néhány helyen úgy érzem nem teljesen stimmel. Egy ilyen szociális kísérlethez ki kell választani az alanyokat, de az SAO-ba bekerüléshez nem nagyon kellett semmi olyan kvalifikáció, amiből a tulajdonságok amiket leírtál egyértelműek lennének, persze azon kívül, hogy sok MMO játékos ilyen típusú ember. És bár itt bent tényleg sokan ilyen..., különböző problémákkal küzdő emberek, sokan vannak olyanok is, akik nem. Én egyenlő számú embert tippelnék így első körben olyanok között, akiknek ilyen problémáik van, mint amiket mondtál, és olyanok akiknek nem. Persze, ha szociális kísérletet veszünk alapul, akkor kell egy kontroll csoport, egy "általánosok" amihez lehet hasonlítani a másik csoportot... - mondtam elgondolkodottan, miközben végigfuttattam a helyzetet a fejemben.
-De ebben az esetben sokat adtak a véletlenre, hiszen az SAO megvásárolható is volt, meg nyeremény sok játékban és hasonlók... és biztos nem hivatalos, lévén így vagy úgy, de valahonnan engedélyt is kellet volna, hogy szerezzenek erre, nem csak résztvevőktől, hanem sok más helyről is... - lassan kezdek átmenni hangosan gondolkozásba, de még a bőven érhető fajtából.
-Összességében, el tudom képzelni, hogy Kayaba-nak ez is benne van a terveiben amit mondasz, de.... nem tudom, valahogy úgy érzem, hogy ez önmagában nem magyarázná meg ezt az egészet, hogy kell valami más céljának lenni ennek, ami kiegészíti azokat a lyukakat, amiket ez az elmélet nyitva hagy. Valahol hiányzik egy kritikus darab a kirakósból mindhárom esetben amit felhoztunk, de... - teszem még hozzá, a végén egy kissé bocsánatkérő vállvonással, lévén ott már nem érvekre hagyatkoztam, csak arra hogy "úgy érzem". Végiggondolva, egyik említett elmélet se állja meg a helyét önmagában, se az enyéim, se Kiwiém legalábbis szerintem. Aztán újabb kis haladás után:
-Igen, részben erre utaltam a "káosz" alatt is. Így vagy úgy, de itt kell élnünk, és ha nincsenek bizonyos... alapszabályok lefektetve, akkor elszakadhatunk az emberiségtől, a morális értelemben véve legalábbis. És a másik, hogy senki se tudhatja biztosra mi történik pontosan, amíg vele meg nem történik... Másik szempontból nézve amúgy, sokan azért követtek el öngyilkosságot, mert kilátástalannak látták így a helyzetet, nem pedig azért, mert úgy gondolták, hogy úgy kijuthatnak, amennyire tudom... szóval, igazából bármi is az igazság, mindkét lehetőség kétélű fegyver, csak az egyiknél az él tompább, mint a másiknál - a végére már kezdtem én is átmenni hasonlatos-filozofikusba, bár reméltem még az érthető határon belül maradtam.
Áttértünk azonban egy vidámabb, még ha zavarba ejtőbb témára is. A mondatom és viselkedésem azonban egyik olyan reakciót se váltotta ki, amire számítottam. Kiwi nem jött lányos zavarba, de nem is ugrott nekem hogy milyen ízléstelen vagyok, helyette csak... furán elgondolkodottnak tűnt. Mintha a mondatom kiszakította volna a valóságból egy pillanatra, mintha elragadta volna képzelete valamerre, de hogy merre, azt csak ő tudhatja. Így vagy úgy, a célom részben elértem, mert volt időm kicsit visszarázódni, és mire a lány megszólalt, az arcomon már csak egy halvány pír volt látható. De az a mondat...., hát meglehetősen közvetlenül belecsapott a közepébe, amin kicsit meglepődve felhúztam a szemöldököm. Egy nagy rövid gondolkozási szünet után abban maradtam, hogy folytatom a korábbi visszavágásom stílusában a válaszolást, mert hát ha nem is azt a reakciót kaptam, amit vártam, valamilyen reakciót mégis kiváltottam, ami pozitívnak tűnt, sőt, még a pár szóra korlátozott francia tudásomat is előkapartam.
-Nem mindig, csak ha felkészületlenül kell ilyen gyönyörű hölggyel hasonló témákat megbeszélnem, ma chérie - néztem a lányra finoman félrehajtva a fejem. És bár kicsit viccesen túlfogalmaztam, azért bőven volt igazság alapja, mind a zavarba eséssel, mind a használt jelzővel kapcsolatban. Aztán, a következő Shu-val kapcsolatos mondatra úgy gondoltam, összekötöm a magyarázat második felével.
-És persze, a már említetten felül, pont ezért volt zavarba ejtő, mert Shu annyi idős, mint mi, de erről a kinézete nem árulkodik. Mint mondtam, a kitsune megszállásnál csak a körmös részre emlékeztem, a másik lehetőségre nem, és amikor felhoztam megszállást, Shu-nak kellett emlékeztetnie rá, aki persze így azt hitte, hogy az ő alakján akarok gúnyolódni, így duplán kínos volt, mert egyikre se voltam felkészülve. Annyira kínos volt, hogy így utólag említeni is az volt. - magyaráztam meg a második felét is a zavarba esésnek így, egy kicsit továbbra csapongva. Így belegondolva, abban a beszélgetésben is akkor sikerült ilyen zavarba hoznom magam, amikor kicsit... szexuálisabb irányba ment el a beszélgetés, és így belegondolva, Shukaku se kímélt túlzottan. Kezdek puhányodni talán?
-Igen, amikor beszéltünk akkor is feljött, hogy sokan nem veszik komolyan a kinézete miatt, és látszott rajta hogy ez zavarja - tettem még hozzá, miután a magyarázatot befejeztem, hogy reagáljak minden feljött dologra, miközben visszagondoltam erre a részére a beszélgetésünknek. Igazából, így visszagondolva jobbra-balra osztogattuk egymásnak a tanácsokat Shu-val, például ezzel kapcsolatban is, bár ebben a témában persze én voltam az adó fél.
Végül pedig, kis sétálgatás után megérkeztünk a Főtérre. Látva hogy Kiwi csak bérbotot szerez, én is ebben maradtam, mondván, inkább követem a példáját. Csalik, pipa. Bot, pipa. Kút, pipa. Akkor meg is van minden ami kellhet. Nem tudván hogy az SAO-ban pontosan hogy működik az ilyesmi a való világi horgászáshoz képest, továbbra is maradtam annál, hogy leutánozom amit a lány csinál, és így is tettem. Csali és a bot most már egyként létezett, én pedig korábbi egy-két horgászati tapasztalatból a hátam mögé emeltem a botot hogy lendítsem, amikor is rájöttem, hogy ez a mozdulat a kúttal együtt nem éppen összeegyeztethető. Miután sikerült végre a helyzetnek is megfelelően beállítani a botot, azaz belógatni a kútba a kellő részt, halk kuncogást hallottam Kiwi felől.
-Most hogy mondod, tényleg elég hülyén nézhetünk ki itt a kútban horgászba - vigyorogtam el én is magam. Utána gondoltam egyet, és próbáltam egy amolyan "hősi horgász" pózt felvenni.
-"Nem bálna ez, hanem maga az Ördög!" - mondtam fennkölten. Persze, kis esélye van hogy a kútból bálnát lehetne fogni, nem hogy magát Moby Dick-et, és nem is biztos hogy Kiwinek leesik mire gondoltam (főként hogy én se tudom hogy jutott eszembe ez az utalás), de hát ha nem próbálom meg, nem is tudhatom.

Szóval, miután a számomra kis utánagondolásra szoruló sztorira reagáltam, jött is a folytatás.
-Hát, mindenki fél valamitől, aki nem, az bolond, ahogy mondani szokták. Úgy érzem fontos tényező az is hogy miért is fél a harctól illető. De így vagy úgy, olyantól elvárni, hogy beleavatkozzon egy harcba, amihez ezek szerint annyi köze van, hogy emberéletről van szó nem igazságos. Persze, szép, nemes dolog lett volna megakadályozni, de az ember első sorban a saját túlélésével foglalkozik általában, és a félelem az egyik első önvédelmi mechanizmus - mondtam. Nem kellett attól félnie Kiwinek azonban, hogy nem mondom el a véleményemet. Elmondom én, bár ha lehet, megpróbálom olyan köntösben találni, ami elfogadhatóbb a hallgatóságnak. Ha azonban választani kell a véleményem és a megnyugtató hazugságok közül, hát, az esetek döntő többségében az első nyer.
-Zombi, huh? Ezt akár a teljes SAO-ra nézve is lehet értelmezni. Így vagy úgy megváltoztat minket az itteni világ, és néha észre se vesszük. - kezdtem felvezetni a gondolatomat.
-De ez sokkal inkább egy cinikus reakciónak hangzik magára nézve. Őszintén, valahogy nekem ez egész egy passzív öngyilkosságra hajaz. A lány, aki meghalt, kérte a párbajt, és hergelte az ellenfelét miután vesztett. Persze, lehet teljesen félreértem, de a leírás alapján.... ha nem is iskolapéldája, de azért eléggé úgy tűnik, hogy ő érezte magát zombinak az SAO-ban, de ahhoz nem volt elég lélekjelenléte, hogy változtasson a helyzeten, így vagy úgy, ezért felvett egy cinikus, rátarti, provokatív magatartást, hogy ezzel bevonzzon valakit, aki hajlandó megölni. Ha pedig tényleg így volt, akkor senki se tudta volna megállítani, ha nem is akkor, valamikor elérte volna a "célját". De mint mondtam, csak így másod-, de inkább harmadkézből nem biztos hogy jól veszem le a dolgokat - mondom tehát végig a már túlzás nélkül pszichológiai értékelésemet.
-Utólag könnyű okosnak lenni persze..., inkább az a kérdés szerintem, hogy az adott helyzetben magához képest úgy cselekedett-e, ahogy az elvárható az ő személyiségétől és képességeitől függően, vagy sem. Így vagy úgy azonban, utólag már nem lehet megváltoztatni a dolgokat, legfeljebb tanulni lehet belőle és továbbhaladni. - na jó, ez már klisésre sikeredett, de hát mit tehetek, ez az igazság, szerintem legalábbis. Arra, hogy az elkövető nem reagált semmit a történtekre, nem tudtam mit hozzátenni, mert róla még kevesebb infót kaptam, mint a lányról aki meghalt, csak magamban jegyzetem meg, hogy elég szociopatának hangzik eddig. Kiwi következő mondata azonban mintha kicsit több erővel érkezett volna, mint az eddigiek, és átváltott első szám első személyre is. Erre már kicsit elgondolkoztam, hogy ez a váltás összevonva a sztorival lehet nem is annyira valami barátnővel történt, bár ez inkább amolyan a fejem hátsó felében lévő gondolat volt, nem teljesen megfogalmazott vagy ilyesmi, de mégis, valahol tudat alatti szinten felmerült.
-Lehet hogy igazad van, és nem voltak beszámíthatók, de itt bent nincs semmi hatóság ami ezt kimondhatná, és hát egyikünk se szakértő, szóval nem is lehetünk biztosak benne, még ha tényleg nem is hangzanak teljesen egészségesnek a leírás alapján. - mondtam kissé szomorkásan. Ment az a szomorúság egyszerre mindennek, a halott lánynak; hogy úgy érzem, senki se tehetett semmit ez ellen, elmebaj ide vagy oda; és továbbiaknak, mindennek.
Mentünk azonban tovább, újra Shu és Timi párosa került előtérbe, bár a hangsúly az utóbbin volt. Kiwi első visszakérdezésére csak bólintottam, hogy igen, tényleg Shukaku nélkül, majd a felvetésre megráztam a fejem.
-Ez már az után történt, hogy beléptem a White Rose-ba, és tud is róla hogy van már céhem, szóval nem hiszem. És a meghívása is inkább olyannak tűnt, mintha valami érdekeset hallott volna tőlem, amiről beszélni szeretne - vontam meg vállam, próbálva átadni az érzést amit keltett az a mondat, mert hogy pontosan hogy hangzott a mondat, hát, ha agyonvernek se jutott volna most eszembe. De valószínűleg máskor sem, úgyhogy marad magának az élménynek a leírása.
Ezután újabb ugrás, ha talán nem is annyira nagy, mint elsőre gondolnánk, Kayaba-ra. Miután sikerült meggyőznöm a lányt, hogy adja elő az elgondolását, és válaszoltam is rá, úgy tűnt, mintha Kiwi újra kicsit visszahúzódott volna a saját gondolataiba, egészen amíg a "normális-nem normális" arányt vetettem fel. Shu és intézet témára egy icipicit kerekedett a szemem, de aztán visszaemlékeztem, hogy nekem is említett valami ilyesmit, még pozitív összehasonlítást is kaptam egy ottani gyakornokkal.
-Igazából szubjektív ki mit gondol... lelki sérültnek, ahogy fogalmaztál. Mindenkinek meg vannak a saját furcsaságai, szóval így nézve, mindenki az, bár részemről csak azt számítom annak, akinek valamilyen jelentős hátránya származik belőle, vagy nagyon eltávolodik a társadalmi normától. Meg persze, mint mondtam, ez csak egy tipp, az alapján, hogy kikkel találkoztam - vontam meg még a vállamat a végére. Teljesen őszintén nézve, sokszor a teljesen "normális" típusú ember nem is érdekel különösebben, mert nincs benne semmi különleges, belőlük tizenkettő egy tucat és kifújt, és lehet ezért is gondolkozok így. Megállapodtunk azonban abban, hogy valami hiányzik még a teljesen képből, arra a mondatra pedig, hogy csak akkor tudjuk meg mi folyik itt, ha vége lesz, csak egy félbólintással válaszoltam, jelezve hogy "lehet". Végül, de nem utolsó sorban kifejtettem hogy mit értek káosz alatt, amivel Kiwi úgy tűnt egyetért, de mintha valami máson is elgondolkozott volna emellett.
Újabb ugrás után visszatértünk a szívatásból való visszatérésemre. Hát mit ne mondjak, nem úgy alakult, ahogy terveztem. A reflex szemöldök felvonáson úgy tűnik a lány elgondolkozott valamin, majd próbáltam továbbvinni a "francia úriember" mutatványomat, amire ugyan felnevetett egy kicsit, de ez úgy éreztem nem az én próbálkozásomra volt reakció, de legalábbis nem úgy ahogy terveztem. Miután lebénázta a próbálkozást, és eltakarta az arcát, elkezdtem gondolkozni, hogy ennyire elcsesztem volna valamit? Nem sokat tudtam ellenben rágódni ezen, mert egy újabb oldalba bökést kaptam, ami gondolom arra volt hivatott, hogy jelezze, ne vegyem magamra túlságosan. Amikor az oldalba bökés hatására jobban ránéztem a lányra, úgy tűnt, mintha kezdene zavarba jönni, bár már kezdtem sejteni, hogy ez nem az én próbálkozásaimnak köszönhető. Itt volt hát az idő elgondolkodni, megéri-e ezt a poént tovább húzni. Amíg ezen gondolkoztam kezdtem rájönni, hogy poén ide vagy oda, zavart hogy nem igazán vette fel a dicséreteket. Kezdett a kérdés átmenni abból hogy "húzzuk tovább a poént" abba hogy beveszi-e az egóm hogy ennyire nem sikerült egy bókot se sikerrel adnom. A legzavaróbb ebben igazából az volt, hogy nem is tudtam igazán miért zavart ez ennyire, hiszen, bár nem sokszor, de máskor is megesett hasonló, de akkor egy legyintéssel elintéztem és haladtam tovább. Azután el kezdtem gondolkozni, hogy mit is lehetne valami ötleteset kitalálni. Ha már behoztam a franciát, amit sokan a romantika nyelvének tartanak, miért ne mennék abba az irányba... bár túl nagy tudásom nincs franciából, Japánban a legkevésbé se elterjedt, úgyhogy csak az internetről meg hasonlókból felszedett dolgokból dolgozhatok... Zöld haj, valami zölddel kapcsolatos.... talán egy szép zöld madár... de franciául? Még anyanyelvemen is kevés zöld madarat tudnék mondani, nem hogy más nyelven...Körülbelül ide jutottam el, amikor is észrevettem, hogy a nagy gondolkodás közben erősen bámultam a lányt, kissé ellágyult arcvonásokkal, amolyan álmodozó-gondolkozó módon. Valószínűleg innen jött be a zöld irányvonal, hogy bámultam. Gyors fejrázással végül félretettem a kérdést egyelőre annyival, hogy találnom kell valakit, aki tud franciául, hacsak nem ugrik be valami. Nem tudom miért éreztem ezt ennyire fontosnak (hogy honnan fogok ilyen embert találni, azt meg még kevésbé tudtam) de hát nem állok le magammal vitatkozni.
-Én pedig mindeddig azt hittem hogy ez még a cuki bénaságba tartozik - és rájátszottam egy hitetlenkedő hangsúllyal játszva az ártatlant, próbálkozva más fajta, egyszerűbb poénnal.
Röviden érintettük újra Shu-t, aki a mostani beszélgetésben valahogy folyamatosan visszatérő téma lett. Nem volt azonban nagy kitérő ez, inkább a horgászás került főként terítékre. Miután sikeresen beleorientáltuk a horgokat a kútba, hősi pózba vágtam magam, és szavaltam egyet. Egy rövid csend után felnevetett a lány, úgy tűnik sikerült célba találnom ezúttal.
-Mondjuk horgászbottal egy bálna ellen.... lehet én se állnék ki - és miközben Kiwire néztem, rásandítottam egy félvigyorral a kútra, mintegy méregetve hogy mikor jön a bálna, egy kicsit kuncogva.
-De át is rendeznénk a Főteret eléggé, ha egy bálnát húznánk ki a kútból... és képzeld csak el a szobrot amit a tiszteletünkre emelnének. "A kúti bálnavadászok" - oké, kezdtem érezni hogy közel járók hozzá, hogy túlzásba vigyem, úgyhogy itt abba is hagytam egyelőre. Nem sokra rá pedig, jött a kapás is, éreztem hogy valami húzza a botot. Továbbra sem tudván biztosan, hogy mennyire alkalmazkodik az SAO a valódi világhoz, biztos ami biztos berántottam, majd elkezdtem felhúzni a kapást.
-Hát, nem bálna lett belőle - mondtam, amikor napvilágra került a keszeg, amit sikerült kihorgásznom. Legalább hal lett, és nem valami bakancs, vagy ilyesmi...

Úgy tűnik nem lettem számon kérve a klisésre sikerült válaszolgatást illetően, talán mert nem véletlenül voltak klisések a dolgok. Sokszor jobb nem újra feltalálni a kereket, és hagyatkozni kicsit a mások által korábban megfogalmazott gondolatokra. Mindenesetre úgy tűnt, hogy a lány erősen elgondolkodik azon amit mondtam így is.
-Lehet hogy nem, vagy lehet hogy nem tudatosan. Sokszor az érzelmek és ösztönök kikerülik a logikát és a tudatot, és csak a tudatalattiban maradnak meg, és onnan irányítanak - válaszoltam Kiwi mondatára, mellé pedig egy vállvonás is járt, ami azt hivatott jelezni, hogy továbbra se mondhatom biztosra, persze, de még erős tippnek se mondanám. Egyszerűen nekem ez a benyomásom.
A lány következő szóáradata már kissé indulatosabbra sikerült, és az első szám első személyben maradtak. A kezdő "ha közbeléptem volna" résznél már nem volt sok lehetőség, már nem csak tudat alatt fogalmazódott meg gondolat, hogy a sztori igazából vele történt, nem valami barátnőjével. Ahogy folytatta, a tehetetlen harag is megszínezte a mondanivalóját, de volt még valami más, amiben nem voltam biztos mi lehet, de valahogy szomorú aláfestést adott az mondottakhoz. Nem tettem (nem tehettem?) mást, mint hogy komor, már-már melankolikus arckifejezéssel hallgattam, majd a kérdés elhangzása után válaszoltam, én is áttérve arra, hogy rá utaljak, ne valami barátnőre, de magára a ferdítésre direkt nem reagáltam, és nem hoztam fel.
-Nem hiszem, hogy az a típus lennél, aki örülne ilyesminek. De ez a helyzet a kezdetektől fogva 22-es csapdája, "átkozott legyél ha teszed, és akkor is, ha nem". És erre utaltam, amikor azt mondtam, hogy sokakat megváltoztat az itteni élet, és észre sem veszik. Szerinted hány embernek fordult meg a fejében a nézők közül mondjuk egy-két nappal később a párbaj úgy komolyan? Nem csak dicsekedve, hogy mit látott, és milyen durva volt, hanem tényleg végiggondolva a dolgot? Nem túl soknak azt hiszem. Hánynak jutott eszébe ott és akkor beszélni az életben maradt párbajozó féllel? Nekem úgy tűnik eddig hogy csak egynek. Aki az ilyen halálnak örül, az valahol nem "normális" a modern kori értékrend szerint, és aki nem tesz abszolút semmit, az se dicséretes, de.... ami megtörtént, megtörtént, bármennyire is legyen szomorú. A kérdés szerintem itt már csak az, hogy szívesebben avatkoznál-e közbe, és kapd meg hogy ön bíráskodsz, mit szólsz bele, és hasonlók, vagy inkább hagyod a dolgokat a maguk útján haladni, és elszámolsz a lelkiismereteddel. - én a lány hevességével szemben nyugodt, halk, de szomorú hangot ütöttem meg, ami elég erős kontraszt mind Kiwi mostani, mind az én szokásos vidám stílusomhoz viszonyítva. Nem mintha az ilyen témákhoz kedélyesen hozzá lehetne állni, hacsak nem vagy szociopata, de nekem azért erősen érződött az ellentét a szokványossal szemben.
Majd egy kisebb-nagyobb témaváltással felérő gondolatmenet-váltással elértünk a újra a különböző pszichológia gondokhoz az SAO-sok körében. Úgy tűnt, mintha a lány komolyabban gondolná ezt, mint elsőre képzeltem, legalábbis most így tűnt.
-Igen, ha én nem is ennyire pontosan fogalmaztam, erre gondoltam. Igazából bárkire rá lehet aggatni valami mentális betegséget, ha elég kitartó az ember. Ami pedig a különböző szocio- és pszichopata embereket illeti, érdekes kettősség, hogy elméletileg empátia és hasonló érzéseik nincsenek vagy korlátozottak, de nagyon jól el tudják játszani a teljesen "normális" embert, olyan szinten, hogy néha még családon belül sem veszik észre. Az ilyen "kaméleonok" ellen egy tesztnek kevés az esélye -fűztem hozzá, ha már érdekességre került a sor.
-Érdekelnek az ilyesmik, úgyhogy miattam ne fogd vissza magad - reagáltam még le magát az érdekességre vonatkozó mondatot is egy mosollyal. És tényleg, meglehetősen érdekes témának tartottam a pszichológiát, és hozzá kapcsolódó dolgokat, anno magamhoz képest sokat olvasgattam utána ilyeneknek. Persze, itt bent ez már nem nagyon lehetséges, úgyhogy marad a beszélgetés róla, meg esetleg az olvasottak hasznosítása, ha előjön valahogy.
És így jutottunk el szépen lassan a szívatásnak indult kissé kínos ügyetlenkedésig. Igazából, ha úgy nézzük, ez később akár még vicces is lehet, hogy mennyire félrelőttünk mind a ketten, ilyen vagy olyan okokból. Amíg én a bókolásom eredménytelenségétől sértett egómmal, és valami zöld madár francia nevével foglalkozva bámultam, úgy tűnik a lány se pihent, és végigment a saját gondolatmenetén. Gondolatolvasó én se voltam azonban (bár néha jól jönne), és amúgy el voltam foglalva a saját gondolataimmal, úgyhogy csak az eredményét láttam a gondolkodásnak, hogy Kiwi felkészülve várja mit mondok. Nos, bármire is készült, láthatólag nem azt kapta, mert a mondatomra az első reakció egy kis pislogás volt, majd csak utána érkezett a válasz. Erre a reakcióra kivételesen vártam, úgyhogy rögtön ment is rá a válasz.
-Hát, az igaz hogy hallani nem szeretjük, de a jelző mögöttes tartalmát a legtöbb pasi értékeli, és utazik is erre hatásra. Hiszen a "cuki" már csak egy lépésre van a "jóképű"-től, és akkor még csak testi dolgoknál tartunk - mondtam, talán egy icipicit többre utalva, mint amit maguk a szavak adták át, és tartva továbbra is az ártatlan hangnemet a hozzá illő arckifejezéssel, csak épp a szempilláim nem rebesgettem közben. Aztán, gondoltam egyet, és hozzátettem még egy kérdést.
-De ha már itt tartunk..., nálad én hol állok ezen a skálán? Elértem már a legalább a "cuki"-t? - itt már elengedtem az ártatlan hangot, és egy sármőr-mosolyt villantottam meg, próbálva minél magabiztosabb kifejezéssel feltenni a kérdést. Na igen, ez megint kétélű fegyver lehet, de valahogy nem tudtam megállni a kérdést. És, miután a "kicsit explicit szexuális utalások" és a "francia úriember" mutatvány nem vállt be, gondoltam megpróbálkozok a "mit gondolsz rólam?" kártyával, ha már Kiwi is kicsit szívatósan válaszolt. Talán nem gondolná az ember, de sokakat zavarba hoz, hogy ha ilyen kontextusban kell válaszolni egy ilyen kérdésre, főként ha maga a kérdés tárgya kérdezi meg. És igen, én most pont arra utaztam, bár lehet jobban jártam volna ha pihentetem egy kicsit. Na mindegy, bátraké a szerencse!
A horgászós poénoknál szerencsére nem volt ennyire kétértelmű a kimenet, itt sikerült pozitív reakciót kiváltanom, amire persze nekem is egy vigyor volt a válaszom.
-Nos, ha szobrot akarsz, már tudod mit kell tennie. Ide azzal a bálnával! - és az utolsó mondatot a kút felé intéztem, mintegy felszólítást. De a kút, mint már kiderült, nem teljesítette a kívánságomat.
-Na add fel a reményt, ifjú bálnavadász, még ott a lehetőség - mutattam az ő botjára, próbálva egy öregesebb hangot megütni. Kiwi, még az előző poénokon nevetve alig vette észre, hogy kapása van. Természetesen ő sem bálnát fogott ki, amire egy eltúlzott sóhajtással vettem tudomásul.
-Megint elkerült minket az a bálna. Egy ponty és egy keszeg, örülhetünk ha egy halászlét kapnánk, nemhogy szobrot - és ahogy lógattam a volna le a fejem eljátszott csalódottságomban, rajtam is erőt vett a nevetés. Jobb is mert, mert már mintha megint kezdtem volna túlzásba vinni. Amikor újra uralkodni tudtam a vonásaimat, egy nagy csobbanást hallottam a kút felől, majd Kiwi elmagyarázta, hogy nem feltétlenül szükséges az elkapott halakat/állatokat megölni, csak ha kell a loot belőlük. Látva hogy a lány megkímélte a halat, én is úgy döntöttem, hogy visszadobom a fogást, amit kisvártatva újabb csobbanás erősített meg. Ezután Kiwi felhozta, hogy folytathatjuk a vadász/halász kalandot a második szinten, majd a hozzá tartozó teljesítményt is. Erre első körben bólintottam, majd amikor a botok visszadása került sor, beugrott valami.
-Várj, azt mondtad a második szint? Azt nem a koboldok tartják még? - ez inkább amolyan költői kérdés volt, mert tudtam hogy még ők tartják, a Kezdetek Városában nagy téma volt, hogy a közvetlen következő szintre gyakorlatilag nem lehet feljutni.
-Szerintem jobb lenne annak a teljesítménynek a megszerzését elhalasztani... nem hiszem hogy koboldokkal a valagamban különösebben élvezném a vadászgatást - tettem még hozzá a második részt egy vigyorral.
-Esetleg valami más teljesítmény, vagy egyéb ötlet? - kérdeztem még meg, ideiglenesen elhalasztva a bot visszaszolgáltatását is.

Így miután kielemeztük a kliséket és esetenkénti hasznaikat, visszatértünk újra az "eset"-re. Amikor felhoztam a rögtönzött és bizonyára pontatlan pszichológiai értékelésem azon részét, ami a halott lány mögöttes indokaira vonatkozott, Kiwi, úgy tűnt, újra gondolkodóba esett. Kis gondolkodás után pedig, inkább magának címezve, mint nekem, felhangzott egy kérdés.
-Lehet - mondtam rá halkan egy bólintással, még ha nem is nekem szólt a kérdés. Aztán tovább, egészen a kissé haragos monológig. Miközben beszéltem, Kiwi is észrevette a hangulatváltozást, majd látszólag több állapoton cikázott végig, mire befejeztem. Azt, hogy "rajta kaptam" a ferdítésen, most már mindketten észrevettük, de egyikünk se verbalizálta, egyszerűen csak átálltunk arra, hogy kihagyjuk a "barátnőt" belőle. Vannak dolgok, amik jobb ha kimondatlanok maradnak. Ellenben így, hogy már legalább a három "főszereplő" egyikét ismertem valamennyire, úgy éreztem pontosabb tudok válaszolgatni és kifejteni a teóriáimat, és, hűen magamhoz, most sem másítottam meg a véleményemet. Eleinte úgy nézett ki, mintha Kiwi kissé megsértődne azon amit mondok, de ez talán csak a hangulatából adódott, mert mire végére értem, szerencsére nem látszott nyoma sértődöttségnek. A kérdésem után pedig kis csend után érkezett csak válasz.
-Abban nem tudok segíteni, hogy mi a helyes a válasz számodra, mert szerintem ez nem csak egyénfüggő, de egyénileg is kell felfedezni. Általában nem szoktam megmondani, hogy mi a helyes, és mi a jó, mert én is csak azt tudom hogy nekem mik ezek, és inkább csak a megoldásra vezető útra próbálom rásegíteni aki tőlem kér tanácsot, mert így találja meg az ember a saját válaszát, nem pedig csak mások álláspontját ismételgeti. Ebben a helyzetben ez pedig még nehezebb, mert itt nincs jó megoldás, csak két rossz, és én személy szerint nem hiszek a "kisebbik rossz"-ban. Amit ezzel mondani akarok, az az, hogy én sem nem tudom megmondani hogy mit kellett volna tenned, de ha úgy gondolod, csak szólj, és próbálok segíteni - ajánlottam fel, továbbra és csendesen, bár már nem annyira komoran. Alapból nem szoktam ezt így magamtól felajánlgatni, inkább megvárom amíg valaki kimondottan megkér, hogy segítsek, amolyan "először segítsen mindenki önmagán, aztán majd jövök segíteni, ha megkérnek rá", de végül is úgy értelmeztem, hogy a lány a maga módján a segítségemet kérte, úgyhogy verbalizáltam az álláspontomat.
Ezután kicsit oldódott a hangulat, és elértünk egy közös érdeklődéshez, nevezetesen a pszichológiához és hasonlókhoz.
-Úgy általánosságban minden érdekel, de ha ki kéne emelnem egy területet, akkor a kriminálpszichológiát mondanám, talán mert mindig is szerettem a detektív sztorikat. Az olyanokat is, mint Sherlock Holmes, de leginkább az olyanokat, ahol egy cinikus, sokszor magándetektív old meg különböző ügyeket. Tudod, ezek a bűnügyi rejtély, Noire, és hasonló típusúak. Egy detektív, a saját tudásával, és esetleg néhány megbízható szövetségesével a bűnözők ellen. Kicsit talán gyerekes, de régen sokszor gondolkodtam hogy ilyen detektív szeretnék lenni... - mondtam, talán kicsit túlságosan is kifejtve a hátterét a dolognak. Az utolsó mondatot még egy kicsit szégyenlős vállvonással is megsegítettem, de igazából nem volt különösebben kényelmetlen téma, inkább az a fajta szégyenlősség, amikor a naiv kisgyerekkori dolgairól számol be az ember. Na igen, nem csak kinézetem miatt szoktak idősebbnek nézni. Persze, néha pont a viselkedésem miatt szoktak fiatalabban is nézni, de hát ez vagyok, pereljenek be érte.
-És te? Van olyan terület ami jobban érdekel? - dobtam még vissza a metaforikus labdát, mert Kiwi nem fejtette ki, hogy lenne ilyen, és mi is az.
Aztán, folytunk tovább, ahogy az előbb a komoly témából átsiklottunk egy kevésbé komolyba, úgy siklottunk most át a kevésbé komolyból egy még komolytalanabba. Miután megkértem, hogy mondja el, mit gondol rólam, egy rövid gondolkozásszünet következett. Mivel negyedrészt viccesen-háromnegyed részt komolyan kérdeztem, ezért számítottam arra is, hogy elvicceli, meg arra is, hogy komolyan választ ad. Végül az utóbbi jött be, és egy fair leírást kaptam, bárhogyan is nézem. Bár lehet belejátszik ebbe hogy így érzem, az is, hogy nagyrészt pozitív dolgokat kaptam.
-Hízelgő hogy ilyen pozitív fényben festesz le - mondtam végül szerénykedve. Gondolkodtam rajta, hogy bepoénkodok valamit, hogy "csak viszonylag helyes?", vagy ilyesmi, de ha már ilyen formában megkaptam a választ, úgy éreztem, nem illik elvenni a lényeget egy ilyen poénnal. Az említett negatívumra csak elmosolyodtam, ilyesmit említettek már mások is, néhányan ennél durvábban fogalmazva és jóval negatívabban is gondolva. És a lány következő mondatával még tovább tompította, már-már pozitívvá tette amit az előbb mondottakat. Többet nem tudtam hozzáfűzni, mindössze egy hálás mosollyal bólintottam. Utána újabb kis gondolkodás szünet, és kisvártatva Kiwi visszakérte a "szívességet", és az én véleményemet kérte magáról.
-Nos, esztétikai szempontból már korábban kifejtettem a véleményemet, amit komolyan gondolok és továbbra is fenntartok - kezdtem tehát én is bele a legegyszerűbbel. Ki tudja miért, de nem akartam egyszerűen csak elismételni még egyszer, talán úgy éreztem, ha sokszor ismételgetném, elveszítené a hihetőségét, úgyhogy csak visszautaltam rá. Persze, ha a lány ragaszkodik hozzá, akkor kifejtem újra, hogy "olyan a szemnek, mint a napok óta szomjazónak egy korty víz". Na jó, talán ennyire nem esek túlzásba a metaforával, mert még nem venné komolyan a végén, de ezen a vonalon kell gondolkozni.
-Továbbá, könnyű kijönni veled, nem kell erőlködni hogy menjen a beszélgetés, és sok témához hozzá tudsz szólni. A humorod is tetszik, és az is, hogy a hülyéskedés mellé el lehet beszélgetni veled komolyabb témákról is - sorolgattam ami hirtelen eszembe jutott, próbálva lefesteni a bennem kialakult képet.
-Ami negatívumokat illeti, hát.... talán az, hogy néha úgy tűnik, mintha túlgondolnád a dolgokat, és feleslegesen rágódnál rajtuk - ez utóbbit benyomásom leginkább a párbajos sztori miatt jött elő, de már korábban is felfigyeltem rá, hogy néha mintha háború dúlva Kiwiben bizonyos dolgokkal kapcsolatban. Vagy legalábbis, én ezt a következtetést tudom levonni az eddig látottak-hallottak alapján.
-Persze, az egy hasznos dolog, ha az ember végiggondolja a dolgokat, csak nem szabad átesni a ló túlsó oldalára - tettem még hozzá, mintegy próbálva megmagyarázni az álláspontomat és kicsit tompítani a kritikán.
Aztán, miután kiszomorkodtuk magunkat a szobor miatt, én pedig dobáltam a poénokat jobbra-balra (amik nekem úgy tűntek, hogy nagyrészt célba értek), áttértünk arra, hogy mi legyen a következő állomás. Miután megbeszéltük, hogy a második szint mégsem kivitelezhető cél, kaptam még egy kevés magyarázatot a teljesítményekkel kapcsolatban, és Kiwi felhozta az ötletet, hogy üljünk be valami "Sweet Dreams" nevű cukrászdába.
-Már hallottam róla, meg kívülről láttam, de bent még nem voltam - hát igen, a Kezdetek Városát már nagyrészt felderítettem, de ez inkább maga a város felépítésére vonatkozik, nem az egyedi épületekre. Nem voltam ellene az ötletnek, úgyhogy egy félmosollyal mélyen meghajoltam, majd azt mondtam:
-Csak ön után, hime-sama - majd, ha minden igaz, a botok leadása után irányt is váltunk.