Főtér

//Shakan//

Kicsit kuncogok az Európa Szíve jelzésre. Még hogy Magyarország Európa Szíve. Ha az lenne, szegény Európa már rég elrothadt volna szerintem a dögvészben, de inkább nem szólok semmit. Utálom azt az országot, de már úgysem számít, úgyis örökké a Világomban leszek mostantól fogva, úgy ám!
-Jaj, nem, én szeretnék Saya maradni, ha nem gond. -hárítok, de vigyázok, hogy a fini fagyi ne essen ki a tokjából. Shakan nevének hallatán elmosolyodom, majd egy újabb fagyinyallintás után csak megjegyzem: -Szép neved van neked is.^^ Nem is tudnék dönteni, szóval majd szólítalak úgy, ahogy a számra jön. -hintáztatom a lábaimat egy kicsit, úgyse érnek le a földre teljesen.
A szüleim említésére örülök, hogy beletemethetem a számat a fagyiba, mert mosoly az bizony nincs. Végül egy-két nyalás után válaszolok csak.
-Nekem nincsenek szüleim. Meg emlékeim sem. Én... úgy kicsit több, mint két éve ébredtem ott, ahol lakok és... ennyi. Csak... -jaj, majdnem kikotyogtam, hogy csak a Hugi van, pedig ő nincs is, vagy nem tudom. Hugi, érzem, még mindig a macival van elfoglalva, nagyon tetszik neki, észre se vette a nyelvbotlásom, vagy csak szokása szerint nem hajlandó tudomást venni róla. Huh. De tuti ki fogok még kapni tőle emiatt, mert ő már csak ilyen kis gonosz velem. -... eldolgozgattam egy kávézóba, titokban, mert valami nagy és bonyolult könyv szerint én még nem dolgozhatok, vagy ilyesmi. Upsz... -kapom a szám elé a szabad kezem rémülten. -Jaj, ezt ne is mond el senkinek, oké? Bocsii.
A kindertojás leírása viszont a jókedvemet is visszaröppenti, és biztos, hogy tágra nyílt szemekkel hallgatom Shakan magyarázatát. Csokitojás? Az finom lehet. És benne egy kis játék? Hogy rakhatják vajon bele? Egyszer kell látnom egy olyat! Megeszem a tölcsér utolsó maradékát is, majd összetapsolom a tenyerem.
-Oké! Majd kiveszek egy jókora szabadságot és megyek! -válaszolom, de titkolom, hogy én nem akarom elhagyni a Világomat, soha-soha-soha. De Shakan olyan cuki és olyan jó lenne valaki, akivel játszhatnék. Azt hiszem, majd egy pár napra, amíg meglátogatom, kiloggolok a játékból, de aztán amilyen gyorsan csak lehet, jövök vissza, oké?

//Yahiko//

Ahogy láttam rajta, talán kicsit félreértett, mintha úgy értette volna, hogy én csak vele nem akarok ünnepelni, ezért ki kellett javítanom a hibát...
- Öhm...- szólaltam meg halkan- én nem ... nem arról van szó hogy veled nem akarok ünnepelni, hanem , hogy én eddigi életem során még sosem ünnepeltem. Ez lesz az első... - Majd lesütöttem szemem. Remélem nem ért félre még így is, tisztázni akartam a helyzetet, hogy tudja, vele semmi bajom sincsen.
Ő ekkor felajánlotta, hogy nem messze van egy cukrászda és mi lenne, ha oda mennénk.  Igazából szerettem az édességet, az más dolog, hogy nem ettem túl sokat, de szeretem, így nem volt túlzottan kérdéses , hogy akarok e menni.
Majd megmutatta merre van az üzlet, s egy lépést tett annak irányába, majd felém nézett, mintha várta volna, hogy elinduljak...
- Persze, mehetünk. - Mondtam , majd még egy picinyke mosoly is kiült arcomra.  Majd Himekora néztem, s láttam , hogy az ölemben ő is szívesen indulna máris Yahiko után. Bár nem hiszem , hogy őt a cukrászda vonzotta , de azért láttam rajta, hogy szívesen tartana vele.  
- Induljunk akkor.- Mondtam, s máris elindultam Yahiko után.
Tudtam , hogy még sok érdekes kaland vár rám vele, s nehéz lesz az utunk, de így már bizakodva várom a következő napot, mert egyre közelebb s közelebb vagyok a célom eléréséhez. Az pedig már csak hab a tortán, hogy még a céh alapítása is szóba jött, s így még több ember is csatlakozhat, hogy gyorsabban , s több mindent érjünk el a játék során.

//Akkor itt az én zárásom is. ^^//

//Shakan//

Hugi, egyébként észrevetted, hogy csak Shakanra nem aggadtam olyan... tudod... becenevet? Szerinted azért lehet, mert neki tudom a nevét az elejétől kezdve?
~Nem tudom, de hogy nagypofás a kiscsaj, az biztos. Szerinted cukorkaíze van?~
Mármint minek?
~A kiscsajnak. Vagy a macinak.~
A macinak szerintem bélésíze van.
-Hát... mikor felébredtem, akkor volt egy levél aputól, amiben mindent sajnált és hogy a Hugival szeretnek engem. Meg az irataim. Semmi több. -válaszolom nézegetve az ujjaimat, hogy maradt-e rajtuk egy kis fagyi. Az árvaház és ilyenek hallatán viszont lehajtom a fejem és ökölbe szorítom a kezem. Érzem, hogy Hugi is dühössé válik, pedig azt nem szabad, mert akkor elkapja és megeszi Shakant meg a macit. A nyuszi szemmel láthatólag nem érdekli annyira.
-Nem! Ott csupa gonosz néni meg bácsi lett volna, akik mindenfélét ránk erőltettek volna! Nem kaptunk volna soha semmit, és aztán elpasszoltak volna valami ismeretlen családhoz. Én az Aput akartam megtalálni. -aztán kicsit megnyugszom és elrebegek pár "bocsi, nemakartam"-ot sutyorogva, remélem, meghallotta. -Én csak rosszakat hallottam az ilyen helyekről. Meg hoygy sok ott a gonosz gyerek is,akik szeretnek verekedni. De a kávézó bácsija kedves, mindenben kisegített, pedig nincs is árvaháza vagy hasonlója.
Elnevetem magam, ahogy megfenyegeti az eget, meg is tapsolom, pedig tényleg semmi kedvem ennyire kijutni, és amúgy is, ez nem a Kayaba világa, hanem az enyém, csak ő meg tudta építeni, hogy idejöhessek. Igaz? De az a kindertojás is nagyon érdekel. Mikor felveti a bolt ötletét, felcsillan a szemem és izgatottan megmarkolom a pad szélét.
-És szerinted tudnánk árulni kindertojást? Amúgy milyenre gondolsz? Én nem értek semmihez, csak szeretnék. De kindertojás az legyen, ha lehet! Varrhatnék plüssfigurákat. Szerinted?

//Shakan//

Meglepődve nézek rá, mikor azt mondja, megtalálta a Hugit és hogy többes számban beszéltem. Észre se vettem. Hoppá. Hugi, hogy húzzam ki magam most ebből? Bajban vagyok? Végül egy zavart nevetéssel legyintek csak.
-Ja, igen, persze, megtaláltam. Csak neki nincs NerveGearje, szóval ő most kint van. -hazudom, mert hirtelen ez jutott eszembe. Nem merem azt mondani, hogy itt van velem, mert akkor biztos meg akarja ismerni, azt meg nem tudom, hogy lenne lehetséges. Hugi itt van de még sincs és igazából én sem értem a helyzetet, de jó ez így. Végül örülök, hogy elterelődött a téma és érdeklődve hallgatom a beszámolót az árvaházakról, annak ellenére, hogy amúgy nem igazán érdekel.
-Én nem akartam idegen szülőket, én az Aput akartam. -vonok vállat és a lábamat lógázva szórakozok tovább. -De a Hugi megmondta, hogy őt egyedül kell megkeresnünk, én meg hallgatok rá, mert ő az okosabb. -mosolygok, és lelkesen bólogatok Shakan boltos ötletére.
-Én vadászni tudok. Nem vagyok valami ügyes, de tudok. Hozhatok húst a szendvicsekhez, az biztos ízlene mindenkinek. -lelki szemeim előtt fel is virul egy aranyos kis bódé, ami mögött ketten csalogatjuk az embereket, mindenfelé szendvicsek, kis poharak, limonádé, cukorkák, plüssállatkák. Az Alice Csodaországban hallatán még egy nagy-nagy nyuszijelmez is elém villan, rózsaszínű bundában és véres szájjal.
HUGI! Nem lesz vér, nyughass! NEM véres a nyusziszáj, maradj a fenekeden ott hátul, ne rondítsd bele a gondolataimba!
Miután visszaűztem a kis gonit, mosolyogva elfogadom Shakan kezét, hisz asszem valahogy így kell az ilyesmit megpecsételni, ugye?
-Megegyeztünk! :3 És mikor kezdünk bele? Most vagy most vagy azonnal? -nevetek és már pattanok is le a padról. Alig bírok magammal, legszívesebben már építenék is ilyen kis bodegát, csak kezdjük el, és legyen sok-sok kindertojás, hogy megkóstolhassam és játszhassunk *.* Shakannal meg majd segítünk sok-sok éhes és szomjas embernek, és az olyan jó lesz! Egy közös nagy és jó játék az első barátommal, és ebbe a Hugit sem fogom engedni, hogy belerondítson!

Alig valamivel több mint egy órája ülhettem ott.
Letaglózva.
A főtéren, a kezdő városban.
Jobb kezem a hüvelyében pihenő kard markolatán reszketett, alig észrevehetően.
Körülöttem emberek... nem is csak szimplán emberek, játékosok, javarészt velem egykorúak, vagy még fiatalabbak, tinik, még gyerekek siettek dolgukra, a tágas főtéren keresztül vágva.
Néhányuk arcán az elmúlt napok okozta sokk fáradtsága terpeszkedett, vagy határtalan szomorúság gyűrte ráncba fiatal arcukat.
Akárcsak az enyémet, ha hihettem a tükörnek, amit az egyik arra járó kedves ismeretlen unszolására kotortam elő a virtuális tárolóból. Mielőtt még bármit mondhatott volna, az avatárom arca eltűnt és a saját arcom jelent meg a tükörben, alig egy pillantást vetettem rá, amikor a tükör semmivé robbant a kezeim közt.
Nagyon megijedtem, mert nem csak az arcom, de kézfejem, lábam, az egész testem olyan lett mint odakint, a valóságban. Hiába hitegettem magam, hogy ez valami rendszerbeli apró hiba lehet, a téren csobogó szökőkút víztükre nem hazudott, pedig már azt hittem, hogy a hír amit először halottam, hogy itt ragadtunk, és meghalhatunk, már ennél nem lehet rosszabb.
Immáron egyedül, hisz a kedves idegen tovasietett, hátamat a szökőkút peremének döntve, a tér makulátlan tiszta kövezetén térdemet felhúzva és átkarolva gondolkodtam, azon hogy mit tegyek, mit tehetek ebben az őrült helyzetben...
De végül feladtam, és feltápászkodtam, ösztönösen leporoltam magam, pedig egy gramm piszok se tapadt a ruhámra. A kezem pedig újra a kard markolatára tévedt.
Igen, a kard, ezért vettem meg a játékot, ezért logoltam be, hogy érezzem, hogy én magam lehessek a karakterem. De nem ilyen áron...
Kihúztam a rövid pengét a hüvelyéből, és a tenyeremre fektettem.
- Szóval te veled kellene megvívnom az első csatáimat - mormogtam magam elé és óvatosan végigsimítottam a kard meztelen felszínét. Majd megdörzsöltem szemeimet, kitöröltem belőlük az oda toluló majdnem-könnycseppeket, és felsóhajtottam
- Haaaah...
Bizonytalanul suhintottam a karddal a levegőbe egyet, majd még egyet, és még egyet.
- Nem is rossz érzés - suttogtam
Két erőteljes haránt mozdulattal szeltem ketté magam előtt a levegőt, majd ahogy a szamuráj filmekben láttam, precíz és szertartásos mozdulattal engedtem vissza a pengét a hüvelyébe.
A mozdulat elsőre annyira jól sikerült, hogy a szám széle mosolyra húzódott. Totál büszke lettem magamra, hogy ez a látványos mozdulat itt, a virtuális világban is ilyen jól sikerült, akárcsak, anno otthon a játékkarddal.
Alig várva, hogy az első szörnyen is kipróbálhassam a mozdulatot, komótosan, lassan elindultam kifelé a városból, amerre a legrövidebbnek gondoltam a térkép alapján, mert hogy azt is találtam, ahogy az elmúlt órában átfutottam a menüt a kilépés gombot keresve.

Egy kisebb séta után a városban a főtéren leheveredek egy padra hátrahajtva fejem és kinyújtva lábam a csillagos eget bámulom. Anika aki eddig mellettem repkedett az ölembe szált és elkényelmeskedett. Fejem rögtön felé fordítottam és megláttam, hogy szinte már aludt. Ezt elősegítvén elkezdtem simogatni és dúdolni neki egy régi kis dalocskát ami lassan énekelve altatónak megtette. Se perc alatt elaludt a kis élet vidám drágaság, békésen és mosolyogtatóan édes hangon szuszogót halkan és lágyan.
A kezem még mindig simogatta Anika-t és hangomon még mindig a dal szólt ám szemem és koponyámban rejlő énem már nem rá figyelt. Szemem a járókelőket figyelte, egészen pontosan a mozgásukat, mely szinte mindent elárult róluk. A legtöbben az átlag típusok valamelyikébe tartozott és akik nem is abba tartoztak különösebben nem keltették fel a figyelmem.
Elmém eközben folyamatosan egy kérdésre keresett választ: Eme világban ugyanazon elvek szerint éljek mint a kintiben vagy fogjam fel úgy hogy ez egy teljesen másik élet? Csak úgy szálltak az érvek és az ellenérvek. Végül annyira elmélyedtem a gondolatmenetben, hogy már csak előre bámultam dúdolászva és Anika-t szinte alig érintve simogatva mint valami bolond macskás bácsi akinek alig van bármi nemű józan esze néztem ki, miközben bent két zseni szópárbaját vívtam. Azt elképzelve teljes egészében mint valami epikus elmék harcát. Valószínűleg ha valaki hozzászól észre sem vettem volna ha megpiszkál talán még akkor se. Ám ekkor valaki szánva vagy sem a bokámba rúgott vagy abban megbotlott és kizökkentett a gondolat menetemből.

//Elysion//

Még mindig a menüből elővarázsolt térképet böngészgetve, annak reményében, hogy valami fogódzkodót találok, hol és mint kezdjek neki virtuális életemnek, egyszer csak a poroszkáló lábam beleakad valamibe
- Oooháá! - szakad ki a kiáltás a számból, meglepetésemben,
ahogy egy padon üldögélő szakállas alak kinyújtott lábán átesek,
teljesen elvesztve az egyensúlyomat, a fickó mellett, a padon összegömbölyödött szőrmókra árnyat vetve zuhanok a padra, hasra, oldalamon lifegő fegyverem nagy csörömpölése kíséretében
Kis híján kilapítva a szőrpamacsot, feltápászkodom, és
bocsánat kérő fejjel, fordulok az "öreghez":
- Bocsánat, bocsánat - hadarom - elnézést, hogy megzavartam, remélem nem esett baja! - miközben saját térdeimet tapogatom, de úgy tűnik, semmi bajuk, nem is fáj, mintha el se estem volna
Szánakozó fejjel nézek az iménti szőrmókra is, amit mintha pont simogatni láttam volna a részéről
- Ne haragudjon, csak most kezdtem, és teljesen elvesztem a térképben, tudna segíteni, merre lenne érdemes fejlődni mennem? - kérdezem és közben felvetődik bennem a kérdés, hogy ez a szakállas, idősebbnek látszó férfi mégis mit keres egy ilyen játékban, de végül nem adok hangot eme kételyemnek

Eme esemény kizökkentette gondolatmenetemet és ez arra késztettet, hogy fontossági sorrendben megvizsgáljam kivel mi is történt annak következményeként. Először Anika-ra tekintettem aki szívemet megnyugtatólag még mindig édesen szendergett. Ezt követően a lábamra pillantottam amely szintén nem volt semmi baja. Majd végül azon személy felé fordultam ki kizökkentett. Ekkor már túl volt egy dupla bocsánaton és egy kis szabadkozáson. Teljesen megnyugtatott, hogy nem egy kötekedő idióta hanem egy véletlen által vagy sorsszerűen bennem megbotló rendes alak volt az. Elmosolyodtam Kérdésére .
Felálltam bal kezemmel még mindig Anika-t tartva, enyhén meghajoltam és jobb kezemet a szerencsétlen idegen felé nyújtottam.
Ezt követően így szóltam: -A nevem Elysion. Valószínűleg mindkettőnk hibája volt az eset úgyhogy nincs miért bocsánatot kérni. Egyébként én is kezdő volnék.
Majd rögtön feltettem egy kérdést mely gondolatmenetemből eredt és filozófiai jelegűnek hatot tudatalattimban. -Mond csak hisszel a sorsszerű találkozásokban?
Majd megálltam a szemeimmel felfele néztem és jobbra balra néztem, bár nem az eget hanem fejben próbáltam vissza olvasni előző mondatomat. Majd egy hoppá elejtése után magyarázkodni kezdtem.
-Mármint ne értsd félre. Tudom ezzel a helyzettel ez a mondat kicsit úgy hangzott mint ha valami homo-romantikus mű egyik jelenetét vittem volna az életbe, de valójában azt akartam kérdezni szigorúan filozofikusan, hogy a sorsban vagy a véletlenekben hisszel.
Kezemet továbbra is felé nyújtva tartottam miközben köröttem az említett műveket kedvelő ránk irányuló szempárjait "élvezhettem". -Egyébként én a közeli erdőt választanám kezdetnek. Vetettem oda elterelve kissé a témát és kötelességtudóan figyelmen kívül nem hagyva kérdését.
-Egyébként én is oda terveztem innen menni. Tettem még hozzá gyorsan hátha ezek után még kedve lenne velem mennie oda, hiszen nem jönne rosszul egy pár segítő kéz.

//Elysion//

Kissé zavarba hoz a felém nyújtott jobb, de ahogy bemutatkozik, a frusztráltságom oldódik kissé
- Danee, örülök! - mondom még mindig kicsit megilletődve, miközben kezet rázok vele
- Ööö, igen valószínűleg - nevetek a baleset okozta közjátékon
- A sorsszerű találkozásokban ugyan neeem... deee... akkor mehetnénk oda együtt is, mármint partyban! Biztonságosabb lenne, mint egyedül fejlődni!
- Lássuk csaaak... a béta tesztről készített beszámolók szerint vhol itt kell lennie... - nyitom meg sietve a menümet
- Áhá, meg is van ez lesz az! - bökök rá a party menüpontra, gyorsban begépelem az Elysion nevet, kiválasztom, megerősítem...
- Voálá! A party invite! - bökök felé - Már ha van kedved csatlakozni! - utalok az épp akkor Elysionnak felugrok ablakra

Danee

Lágy kedves mosoly ült arcomra és a party elkérést fogadva, meg is indultam az utat mutatva az erdő felé.
-Gyere menjünk máris, időnk vesztegetni kár is. Mondtam rímesen vagy talán rémesen.
Amúgy milyen kasztú vagy? Eme kérdés hidegen nem hagy.
Lépéseim ritmusosan s lassan szólalnak, cipőim a kövön koppannak.

( A kezdők erdejénél is válaszólhatnál erre úgy hogy ezt válaszoltad majd én is a leírom hogy a te kérdéseidre hogyan válaszoltam út közben. Ha ezt tennéd akkor rögtön az erdő alapszituációját is írhatnád ha akarod )

//Sango//

Egy újabb csodálatos nap Aincradban. Najó, ezt talán már túl sokszor gondolom, mikor narráció-kezdés van, kezd unalmas lenni.
Jay valami küldin vesz részt pár állatkával, vagyis újfent egyedül maradtam, de sebaj. Nyugtat a tudat, hogy itt nem kell buszhoz sietni, mint odaát, nem kell időre hazamennem nélküle, nem kell aggódnom ilyen kis piszlicsáré dolgok miatt. Mennyei érzés, és nem tudok még mindig betelni vele.
Én is küldetés reményében jöttem ki ide, de mivel tudom, hogy úgyis lesz dolgom kicsit később, valami rövidet vagy később kezdődött szeretnék felvenni. Ám hiába olvasgatom a táblát, semmi jó. Csupa kazamata, amihez még nem érzem elég erősnek magam, ám küszöbön az újabb szintlépés - igaz, a gyesznókat gyakni hozzá már lusta vagyok.
Az még egy érdekesség, hogy nincs melegem, brá ezt a rucit próbáltam úgy összefabrikálni, hogy megfelelő legyen. Fehér ing, fekete-barna mellényke, passzoló miniszoknya, fekete harisnya és barna cipellő. Egyszóval sikerült összeállítanom a Touhou sorozat Koakuma-ját, a denevérszárnyak nélkül, aminek felettébb örülök. Vajon a többi szereplővel is lesz hasonló szerencsém?
A kirakatok nézgelődése után bizony elfáradtam kissé, és mit ad Isten, pont az a pad látszik szabadnak, amin elindultam anno. Lehuppanok rá, kiterjesztem a kezeimet és sütkérezem a napsütésben.
Álomkelő szorgosan követ persze mindenhova, de ő inkább a pad alatti árnyékot részesíti előnyben, ha már helyfoglalásról van szó. Lehunyom a szemem és hallgatom a szökőkút állandó, ismétlődő csobogását.
Oly szép és megnyugtatóak ezek a napok...
-Bár ilyen lenne minden, ÁK. -sutyorgom, azt sem tudom, valóban neki-e vagy csak magamnak.

//Sango//

Ki tudja, mennyi idő telt el így, karjaimat szétvetve, szemem lehunyva. de egyszer csak megszólít valaki. Az már elég érdekes, hogy egyből be is mutatkozik, úgy tűnik, japánéknál ez szokás.
-Persze, leülhetsz. -húzódok kicsit arrébb, hogy kényelmesen elférjen. Átlagos lánynak tűnik, olyan kedveskésnek, a cicája is édercukker, meg van egy fehér kutyája, illetve kódorgó mobja, nem is tudom pontosan, de talán mindegy is.
Álomkelő csak a fülét libbenti, egyébként marad összekucorodva a pad alatt, egyenesen lerí róla, hogy köszöni szépen, őt most semmilyen új ismerettség nem érdekli.
-Hmm, ja, igen. Ő az én kis rosszcsontom. Én Chancery vagyok, ő meg Álomkelő, szolgálatodra. -hadarom. Nem bánom, hogy idejött, talán még kicsit fel is dobja a napomat. Már maga az idő csivitelésre való, és a víz is nyugtató a közelben, de azt nem tudom, emberek között fogom-e tudni ugyanúgy érezni magam, mint annakelőtte. Hát, ha más nem, most talán kiderül.
Igaz, nem is kéne elhamarkodnom. Egész tegnapig semmi bajom nem volt, és azzal a szemétládával sem kéne inkább törődnöm. Úgyis félreismert, akkor minek hallgatok rá? Mindegy is... de az tény, hogy egy cigaretta most jól esne, annak ellenére, hogy soha az életemben nem dohányoztam. Ilyenkor mindig megértem az érzéseiket.
-Örvendek, Kirara. -köszönök külön a petjének is, kicsit nagyobb mosollyal. Egy macska még sosem szólt be nekem, velük nincs különösebb bajom. Na nem mintha Sangoval lenne, csak a türelmem még nem respawnolt teljesen, igaz, ezt próbálom minél inkább leplezni és előre tolni legalább a látszatát a vidámabb Chancerynek. -Ugye szeretitek egymást a gazdival?

//Sango//

Meglepetten hallgatom a történetét, hisz őszinte vagyok, sokféle eseménysorozatot hallgattam már végig, de ilyenfélét még nem. Vagyis olyan háromnegyed évig nem is tudott magáról? Az meg hogy lehetséges? KayaBá bejelentéséről tud vajon, vagy már belépéskor a feketeségbe zuhant? Viszont mindezt még nem merem megkérdezni, csak ha már jobban ismerem, már ha meg fogom ismerni...
-Áh, nyugi, nem kell bocsánatot kérned. Az én bajom úgyis magánügy. -vonok vállat, hogy eltereljem róla a figyelmem, és visszaerőltetem a kicsiny mosolyt az arcomra. -Mag a játék talán háromnegyed éve tart, de lehet, megvan az már egy is. Nem tudom, nem számolom a napokat. Pár hónapja mozdultam ki a rejtekemből, hogy fejlődhessek. Egyébként meg nem zavarsz, legyek akármilyen letört, én mindig meghallgatok mindenkit.
S a mosoly most válik őszintévé végre. Talán természetesebbnek is hat már, mint az iménti.
Szóval még kezdő, nem tudja, mit csináljon és hogyan. Eszembe jut Ai Hane, ő is hasonló módon el volt veszve, és mit ad Isten, ő is állatidomár volt. Tényleg, azóta hogy alakult a sorsa? Majd megkeresem valahogy, és érdeklődöm nála. Most törődjünk kicsit Sangoval, hisz aki bajba jutott, azon illik segíteni. Nem igaz?
-Először is, hogy mit kéne csinálnod: maradj életben. -mutatok máris a fő plotra. -Ezt kétféle módon teheted meg. Maradsz a városban, biztonságban, vagy kimész és fejlődsz, persze óvatosan. Sose kezdj olyan dolgokba, amikről úgy érzed, túl nehezek a számodra.
Figyelem Kirarát, ahogy élvezkedik a simogatásban, majd lepillantok a sajátomra, aki csak unottan fekszik és lengeti a farkát, mint akit senki és semmi nem érdekel a világon. Hogy mik vannak... macska és macska között is vannak különbségek.

//Sango//

-Akárhogy is legyen, most már itt vagy. -mosolyogtam Sangora a magyarázata hallatán. Tényleg felettébb érdekes, de teljesen mindegy is, ha nála így alakultak a dolgok, akkor így. Talán a NerveGear észlelt valami kis gebaszt és elvágta őt a játéktól. Az-az érdekes mondjuk, hogy elvileg 2 óra áramlekapcsolás után az a hülye szerkezet megsüti az agyunkat, de Sangonál ez nem így történt, tehát valami más rendszerhiba lehetett az oka. De mi? Az internetről kapcsolódott volna le? Mindegy is. A lényeg, hogy ezalatt sem esett baja, nem támadták meg és tépték pixeleire.
-Nem hiszem, hogy a feladás jele lenne. Természetes, hogy vannak, akik féltik az életüket és inkább a biztonságban maradnak. Én is filózom, mit tegyek, de teszem majd, amit épp helyesnek látok. -vonok vállat. Az állatsimogatós kérdésére viszont kuncogok egy sort.
-Max ha el akarod veszíteni a kezed. ÁK még kölyök, de már most egy igazi vadmacska, nem tűri, ha csak úgy hébe-hóba babusgatják. Most az én kezemre is karmolna egyet, ha le mernék nyúlni hozzá. -majd kicsit közelebb hajolva, sutyorogva hozzáteszem: -Ma bal lábbal ébredt, és kissé zizis a drága.
-És pontosan mit szeretnél tudni? -kérdezem, hisz eddig egyértelműen nem mondta meg, mit tud vagy mit nem. Ha mindent el kéne magyaráznom, az napokba telne, és talán még fölösleges is, ha olyasmiről hadoválok, amit már ismer. Az sem mindegy, hogy küldetések, párbajok, harcok érdeklik-e, esetleg a szimpla jártasságok. Annyiféle téma van a játékkal kapcsolatban, hogy néha én is beleszédülök.
Kicsit elmosolyodom az utolsó mondata hallatán, de a tekintetem inkább Kirara selymes bundáját figyelik. -Igen. Annak mindig lehet örülni minden játékban... meg a valóságban is.

//Sango//

-Fejlődni sokféleképpen lehet. -kezdek máris magyarázni, magamra öltve a tanárnéni-stílust. Magamban gyorsan végigveszek mindent, majd folytatom. -Amikről tudok, azok a következők: mobolás, vagyis a vadonban levő digitális szörnyeket ölöd. Igazából ez a leglassabb mód, mert nem adnak elég tapasztalatot. Aztán lehet párbajozni mások ellen, ezt pvp-nek is nevezik, akár győzől, akár nem, kapsz némi jutalompontot érte. A harmadik a küldetések teljesítése, azokat főleg ott találsz. -mutatok a főtéri fatábla felé. -Máshol is vannak kirakva ilyen táblák. Vannak nehezek és könnyűek, szóval érdemes alaposan átgondolni, hogy milyenre jelentkezel, de a végén akár ritka és erős felszerelést is szerezhetsz. És végül ha eléred a frontot és a harcosokkal kipucolod a kazamatát és legyőzöd a vezért, de ehhez a kellő szintet is el kell érned. -fejezem be végül, majd egy szégyenlős mosoly kíséretében még hozzáteszem. -Én legalábbis ennyit tudok, de talán vannak még ezen kívül más módok is.
Kirara ismét dörgölőzik, főleg a gazdijához, de ha kicsit hozzám is közelebb jön, akkor egy apró fejsimogatással meg is illetem a kis aranyost. Egy igazi kiscica, és látszik, hogy nagyon ragaszkodik a gazdájához, aminek csak örülni tudok. Nem mintha én panaszkodhatnék, hisz ÁK engem sem hagyna sosem cserben, csak a jelleme nem olyan, hogy egész nap hízelegjen nekem, még akkor is, ha épp nem éhes. Erre a gondolatra kicsit szélesedik a mosoly az arcomon, majd Sango felteszi a következő kérdést is.
-Luxus. Jóformán mindennel ki vagyunk szolgálva, nincsenek itt a világbeli gondok, cserébe viszont az életünkre kell talán jobban vigyáznunk, mint odakint. -felelem, de talán nem túl meggyőzően. Véleményem szerint az életünkkel odakint is ugyanígy kell vigyázni, hisz ott még védett területek sincsenek, ahol a rendszer megállítaná a testünk felé tartó kést. Újabb bizonyítéka annak, hogy KayaBá nem rossz ember, csak egy második élet esélyét adta meg nekünk, ami sokkal jobban tetszik bizonyos mértékben, mint a kinti.
Csak a családom hiányzik, de ők egyre jobban.