[Saját küldetés] Íjászverseny

Íjászverseny

Résztvevők: Chakna (lv29), Hinari (lv50)

Előzmény ITT

Nem fordítottam túl nagy figyelmet a körülöttünk zajló nem túl komoly életre, de azért előbb utóbb feltűnt, hogy valakik felénk tartanak.
Ikrek... Vajon hány ikerpár van Aincardban?... Azt ne mond, hogy ezek Azok az ikrek...
- Te ismered őket? - intettem a fejemmel óvatosan feléjük, de addigra már meg is szólították Hinarit.
Egyrészt megnyugatott, hogy kiderült: ismeri őket, az kevésbé, ami pillanatok alatt lezajlott.
Persze, az mindennapi lehet, hogy Hinaritól segítséget kérnek, de ez azért... Érdekes felvezetés hozzá.
Szerettem volna rákérdezni, hogy nem-e tudok segíteni, de amennyire ezek ketten siettek túl komolynak tűnt a dolog, hogy remélhessem az igenlő választ... Na meg aztán... A történtet a bilincsről meg a bolond ikrekről nem akart kikeveredni a gondolataim közül, nekem meg egyáltalán nem volt kedvem belekeveredni.
Látva, hogy teljesen lefoglalják Hinarit, aki emiatt nem tudott a pincérre figyelni, intettem, hogy hagyja rám ezt a részét, és megköszöntem én az npcnek a kiszolgálást.
Úgy nézet ki, mint aki nincs ilyen helyzetekhez programozva, és nem tudja eldönteni, rendbontás várható-e vajon, vagy nem.
- Nincs baj - azt hiszem - Nemsokára megyünk - próbáltam megnyugtatni, aztán kérdő tekintetére, hogy mégis mi történik, csak tanácstalanul megemeltem a kezem. Én sem értettem teljesen, hogy mi van.
Az npc egyelőre megnyugodott, és tovább ment, hogy a dolgát intézze, így én is visszafordultam Hinariék felé. A bocsánatkérő pillantásra csak rámosolyogtam. Nem gond, nagyon fontosnak tűnik, hogy segítsen, megértem.
A fiúk ekkor vettek észre - azt hiszem... -
- Sziasztok - köszöntem nekik
Aztán elkerekedett a szemem, amikor Hinari megpróbált bemutatni, de nem csak a nevemet vágták rá - már a nicknevemet - hanem a kasztomat is... Persze.. valamennyire látszik rajtam, de talán nem annyira, hogy ilyen magabiztosan mondják... Ugye?
- Ezt meg honna... - kérdeztem volna, de közben már megállapították, hogy az én segítségem is kell... Mi a fene...
- Jól van, jól van, akkor megyek én is - pislogtam kérdőn Hinarira, miközben felkeltem ültömből, hátha kapok valami épkézláb magyarázatot a dologra, mert a fiúkat elnézve nem reménykedtem, hogy bármiféle kérdésre válaszolni fognak... Mondták, hogy nyilvánosan nem beszélnek arról, mi a baj, viszont nagyon akörül forogtak most, így nem erőltettem azt sem, hogy mást kérdezzek. Azért megpróbáltam a kezemet kiszabadítani, lévén eléggé kényelmetlen közlekedni, ha így fogvatartják az ember csuklóját.
Már út közben azért Hinaritól (legalábbis gyakorlatilag tőle) szóban is kérdeztem, hogy kevesebb kérdőjel villogjon a fejemben, mire az ikrek hajlandók lesznek a tárgyra térni.
- Ti kik vagytok? - kérdeztem rá először is arra, hogy kik rángattak el ismeretlenül a teázóból kitudjahova. - És honnan ismertek? - próbáltam tisztázni, hogy miért ismerik ránézésre a nicknevemet és a kasztomat... Mert abban biztos vagyok, hogy nem találkoztunk még...  Ami csak azért nem ijesztett meg kifejezetten, mert nem a rendes nevemet ismerték így.... Ami nem jelenti, hogy azt nem ismerik, de reménykedem.
Közben egy ideig próbáltam követni az utcákat és a sikátorokat, amerre elhaladtunk, de a tizedik kanyarnál elvesztettem a fonalat. Az biztos, hogy a környék, ahova keveredtünk, olyan hely, ahol nehezen hallgathatja bárki hívatlanul amit beszélünk...

Kahetsu és Haketsu... Azt hiszem meg fogom jegyezni. Bár még nem hallottam róluk... 
- A rend... - gondolkodtam el félig kérdő hangsúllyal. Az biztos hogy nem mindennapos téma, meg az is, hogy rég volt utoljára, hogy pletykák és információfoszlányok után jártam... De aztán valami információ mégiscsak előkerült a memóriámból, ha nem is sok - Oh.. - adok hangot is a felismerésnek. Az pont nem derül ki az információból, ami felidéződött,  pontosan mit csinál a Rend, de annyi igen, ami elég, hogy ne tartsak az ikrektől... Végülis állítólag valami hasonlót csinálnak, mint a JL... cask máshogy.. nagyobban... vagy valami olyasmi... Mindenesetre mivel semmi olyat nem tettem, amivel bárkinek árottam volna (szándékosan legalábbis nem) nincs miért szembekerülnöm velük.
Vettem Hinari jelzését, és én is - az annyira j, hogy még szokatlan, de jobb - felszerelésemet öltöttem magamra. Mire oda kerülök, hogy használni kell, biztosan jobban hozzá fogok szokni.
A második kérdésemre tulajdonképpen nem kaptam választ... "Mindent tudunk rólad"... Persze, nyilván nem úgy kell érteni, hogy mindent... Az csak akkor lehetséges ha én magam elhiszem, és ezzel egyúttal el is árulok mindent magamról... De akkor is... Mi az a minden... Lehet át kellene kutatnom a céhházat kéretlen biztonsági intézkedések után?
Itt viszont meg is akadt a gondolatmenet, mert bólinthattam rá, hogy tényleg nemrég állítottam össze a T4-es szettemet.
Arra már csak majdnem bólintok, hogy jól célozok.. Hogy... tessék? Ha elvétem a célzást megölhetek embereket?
- Állj... Szóval azt mondod életek múlnak rajta, hog jól tudjak célozni? - kérdeztem vissza, remélve, hogy rosszul hallottam, kissé el is sápadva. Eltekintve attól, ami utána történt...  tavaly karácsonykor nem tudtam megmenteni az életet, ami rám volt bízva... Sem Opheliával, ott sem sikerült megóvnom az életet, ami rajtam múlt... És ezek csak ilyen lazán azt mondják többen is meghallhatnak, ha nem elég pontos a célzásom? És ezt teljesen komolyan gondolták úgy, hogy "mindent tudnak rólam"? Még ha a rendszer nem rontaná a pontosságot olykor, akkor sem mernék ilyenbe belekezdeni... Főleg nem azzal a hamis vigyorral...
Az áldozatok említése csak lassan furakodik be a gondolataimba, mielőtt még mást is mondtam volna.Áldozatok... akiken segíteni kell... 
Kifújtam a tüdőmben rekedt levegőt, aztán bólintottam még néhány pillanat után. Rossz érzésem van ugyan, de ha emberekről van szó, és talán pont én tudok segíteni... Akkor megteszem ami tőlem telik... És remélem, hogy elég lesz... 
Ezután csendesen megyek utánuk, azon igyekezve, hogy kizárjam a feltört emlékeket a gondolataimból. Most máshogy lesz. Most senki nem fog miatttam meghalni.

Nem is lett volna baj, ha csak annyit mond Kahetsu, hogy jól értettem... De neki hozzá kellett tennie, hogy én vagyok az Artes vezére, és ehhez fel kell nőni... Mintha nem ezzel próbálkoznék, mióta a céh tagjainak jórésze eltűnt... 
Ökölbe szorult a kezem, és ha Hinari nem lép a fiú után, talán olyat mondok, vagy rosszabb esetben, csinálok, amit nem gondoltam át, főleg nem ebben a helyzetben. Hinari kérdése, és a fiúk csipkelődése viszont időt adott, hogy egy sóhajban elengedjem a leginkább magam irányába felgyülemlett dühöt, és karbatett kézzel, még mindig kissé sápadtan és komoran, de kíváncsian figyeljem a magyarázatot. Megnyugtatott, hogy nem csak én érzem úgy magam, mint akit magával rántott egy hullám, ami fogalma sincs hová tart, és mit fog útközben letarolni...
Az első gondolatom az volt, hogy aki ezt kitalálta, az beteg... Mint valami középkori rabszolgapiac csúnyább verziója... 
A következő az, hogy odakint ilyen nem történhetne meg ilyen könnyen... Ugye?
- És egész pontosan mit kellene csinálnom? Azon túl, hogy beszállni a versenybe... - kérdeztem, mivel közben megzavarták a megbeszélést, már csak út közben lépve... valamelyik fiú mellé. Végülis nem egyértelmű, hogy Valakit kellene így kimentenem, vagy a többieket kéne akadályoznom, vagy egyszerűen annyi embert, amennyit tudok... 
Vagy... az utolsó megjegyzés alapján, csak az időt húzni el minél jobban, hogy megérkezhessen a segítség... 
Ahogy követtem a fiúkat, egyre nehezebbnek érződött a vállamra akasztott Artemisz. Nem mintha akartam volna céhvezér lenni. Nem mintha aratam volna egyáltalán belekeveredni ebbe az egész világba... 
De valahogy mégis fontosabb, és hangosabb volt a hang, ami azt súgta folyamatosan: Nem mintha akarnám, hogy mástól is mindent elvegyen ez az átkozott játék. Nem hibázhatok...
A helyszín, ahova végül megérkeztünk, nagyon ismerős volt. Valahogy úgy alakították ki, mint egy íjász versenypályát, alacsony pódiummal, és egyelőre hiányzó céltáblával... Az ikrek magyarázata után már sejtettem, miért, és emiatt nem is tudott úgy magával ragadni a jóleső nosztalgia. Viszont... Ez az én terepem volt. Itt tudtam mi hogy működik, tudtam mit kell csinálnom. Tudtam, hogyan ne rontsam el. Otthon éreztem magam, épp ezért a szín is visszatért az arcomba, és halvány izgatottsággal a tekintetemben vártam az ikrek további magyarázatát.
- Szóval? Mit fogunk csinálni? - kérdeztem

Vállvonással elengedtem a kérdést. Amúgy sem számítottam azonnali válaszra, és az én észlelésem is jelezte a közelben az embereket... De hogy lehallgatnak, az azt jelenti, minimum 4.-es szintű jártassággal hallgatózik valaki... valószínűleg mindent amit a környéken mondanak... Egész biztos nem kifejezetten minket figyelnek... Miért tennék?
Nem akadékoskodtam többet, amíg meg nem érkeztünk. Ráérek dühös lenni, és kérdőre vonni - azt hiszem leginkább Hinarit, ha jól sejtem milyen sebességgel fognak az ikrek eltűnni, miután már nem lesz szükségük a segítségünkre. 
Akkor is, ha egyetlen névvel hagytak magamra, a lehetőséget is akadályozva, hogy esetleg még valamit kérdezni akartam volna... Akartam volna, mostmár, hogy figyeltem, semmi olyat, ami gondot okozhat... 
Egy nagy levegővel igyekeztem magam összeszedni, és elindultam a regisztrációs pulthoz - vagy valami olyasmi lehetett az a néhány asztal, és írkáló emberek, akik előtt íjjal sorakoztak az emberek.
Úgy döntöttem, egyelőre nem teszem a kirakatba Artemist, nem tudva, hogy milyen emberek jönnek ide, és ki gondolná ezt tökéletes alkalomnak, hogy megszerezze a legendás íjat is egycsapásra.
Például az a hústorony, aki nemcsak ráismert a céhjelemre, de feljogosítva érezte magát, hogy hátba is veregessen, amolyan üdvözlésképpen. 
Laza mozdulattal kiléptem előle, látva hogy a pulthoz akarna terelni, és odaléptem a másik sorba, ahol még voltak előttem nagyjából öten... A fene esne belé.
Próbáltam nem reagálni a nyilvánvaló provokációra, de erre válaszul a csuklómat fogta meg, és magához rántott. 
Ebben a pillanatban sokmindent megadtam volna érte, hogy idebent is legyen fájdalom. Ennek hiányában viszont kénytelen voltam azt kihasználni, ami így is adott volt. Nem túlságosan látványos, de hatásos mozdulattal a gyomorszájába könyököltem, mert a levegő hirtelen kiszökése a tüdejéből, az ugyanúgy kellemetlen, mint odakint.
El is engedett, én pedig távolabb léptem tőle.
- Akarsz fogadni? - mosolyogtam rá hidegen, és mivel eddigre - valahára - én kerültem sorra, oda is léptem a pulthoz.
Eszem ágában sem volt egy ilyen helyen valós adatokat mondani, még akkor sem, ha mindössze egy nevet kértek.
- Mia - diktáltam az első értelmesebbnek hangzó nevet, ami eszembe jutott
- Szivesen letörlöm a könnyeidet, mikor vesztesz - vigyorgott, vagy inkább vicsorgott az iménti pasas. Remek, ezt nem fogom egyhamar lerázni... 
A kezdést várva - egy darabig lődörögve, abban a reményben, hogy tévedtem, és nem fog koslatni utánam, aztán egy nem feltűnően, de azért félreeső helyen állva meg gondolkodtam. Adott egy hiperaktív ikerpár, Hinari, én, valami Tidella, és nagyjából ki is merül ebben amit erről az árverésről tudok... Azt leszámítva, hogy életek múlnak rajtam... Úgy, hogy azt sem tudom, pontosan hogy is kellene segítenem rajtuk... 
Meg sem próbáltam keresni sem az ikreket, sem Hinarit. A legrosszabb, amit tehetek, ha felhívom rájuk a figyelmet, ha már magamtól teljesen nem is tudom távol tartani.
A pálya megnyugtató otthonossága ellensúlyozta valamelyest a feszültségemet, úgyhogy amikor végül megszólalt az árverést felvezető konferálás, sikerült némi magabiztossággal lépnem közelebb az eseményekhez.

Az események gyorsan követték egymást. Tulajdonképpen még meg is könnyebbültem, hogy kiderült: egyáltalán nem kell mutogatnom az Artemiszt. És csak célozni kell pontosan, amihez igazából nem sokat tesz hozzá a fegyver, ha van az embernek tapasztalata.
Miután kezembe nyomták a pirosra festett íjat, és még zajlott az eligazítás, nem feltűnően keresgélni kezdtem a céhbankban, biztos ami biztos. Nem múlhatotr az aranyon, hogy mennyi emberen tudok segíteni. Miután pedig azt is mondták, hogy a résztvevőknek kevés élete van, még néhány tárgyat kivettem. Nem tiltották a képességhasználatot, így azt felhasználva biztosíthattam, hogy ne legyenek akkora veszélyben szerencsétlen játékosok.

Az időkeret hallatán körbenéztem a jelenlévőkön, hátha felfedezem valahol Hinarit vagy az ikreket, de a tekintetem megakadt az elsőként kiállított, halálra rémült kislányon. Nem hezitáltam egy pillanatot sem. Nem volt rá idő. A lehető leggyorsabb mozdulatokkal dobtam a 100 aranyat az urnába - Nem elsőként, de nem ijedtem meg ettől. Mikor a lőtérre léptem, még csak az egyik jelentkező állt készen a négyből, hogy lőjön (nem csak én nem vártam vezényszóra), akit egy óvatos mozdulattal, mintegy véletlenül kibillentettem az egyensúlyából, miután egy húzásra megittam a bankból kivett egyik nagypotiont, és a képességemet aktiválva (nagyon ajánlom a rendszernek, hogy sikerüljön) elengedtem a nyilat. Pontosan, nagyon nagyon pontosan kellett céloznom, hogy egyszerre találja el a táblát, és karcolja meg a lányka azt tartó kezét.
Nem sok különbséggel repült el egy nyíl valahonnan mellőlem is, és nagyon reménykedtem, hogy tényleg egyforma íjaink vannak, és nem vagyok olyan hátrányban a statjaimmal, hogy túlságosan lassabb legyen a nyilam.
- Szép lövés, szivi - vigyorgott rám a nagyszájú pasas korábbról. Övé volt a másik nyíl. Amíg viszont ki nem mondták az eredményt nem reagáltam. Sikerülnie kellett!

// Képesség: Blessed Shot, nagy potionnal(40 HP-t gyógyít), így ha a találat sikerült sebződés helyett a lány 20 HP-t gyógyul

Sikerült. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. És figyeltem, hogy a kislányt merre viszok, nem foglalkozva vele mit mondanak, de regisztrálva a néma párbeszédet az árverés vezetője és a sárga íjas résztvevő között.
Kockázatos volt? Nyilván. De az a szerencsétlen kislány láthatóan megnyugodott kicsit, ami fontosabb volt, mint hogy mi a vélemenye rólam a többieknek.
Nem ismertem fel elsőre, mi történik, csak mikor a kristály eltörését követően a tagjaim elnehezültek, A következő ami pedig eljutott a tudatomig, a fölöttem álló sárgaíjas. Meg sem néztem az életcsíkomat, akkor sem, amikor pár pillanat múlva összeállt, mi történt.
- Akkor mit keresel itt? - kérdeztem feltápászkodva. Nem kellett tudnia, hogy megijedtem. Na nem attól, hogy az életemmel mi történik. Attól, hogy nem fogom tudni elég ideig védeni - ezek után ennél óvatosanb eszközökkel - az életét az előhozott játékosoknak.
A hang, amit meghallottam, az viszont minden bágyadtságot elűzött a tagjaimból.
- Sokat tudok fizetni! -
A hang forrása az éppen elővonszolt, beesett arcú, rókaképű férfi volt. Szóval így néz ki...
Nem szórakoztam semmivel, bedobtam az urnába a pénzt, megfeszítettem az íjam, és a nyilam még azelőtt beleállt a férfi kezében tartott 3-mas közepébe, hogy a pálya teljesen nyílt részére. Nem azért vigyáztam nagyon, hogy ne őt magát találjam el, mert érdekelt az élete. Azt se bántam volna ha ott helyben felfordul. De nekem élve kellett a kezem közé kaparintanom. Ő az enyém. A sors kegye volna, hogy éppen itt, teljesen váratlanul ráakadtam erre a férfira? Akárhogy is legyen, nem engedhetem eltűnni.
Meglepett, hogy ekkor odalépett hozzám egy zömök íjászlány, zöld íjjal.
- Mennyit kérsz érte? - bökött az éppen elvezetett, holtsápadtra vált férfira, akinek az arca mégis magabiztosaágot tükrözött.
- Az attól függ. Egyelőre nem eladó. - mondtam, magamban szitkozódva, mert zöld volt az indikátora annak az aljas kígyónak.
Nem messze közben a második embert “megnyerő” kék íjas férfi dühöngött, és a mellette álló nőt szidta, amiért folyton eltereli a figyelmét.
Kezdett sok lenni az ember, akit szemmel kellene tartanom... És minél többet nyerek, annál több lesz az irigyek száma...
Ha viszont ez a férfi nem öli meg az áruba bocsátott játékosokat... Akkor nem kell minden alkalommal sietnem, hogy első legyek.
A következő körben egy kevésbé rémült, valószínűleg sorsába beletörődött nőt hoztak elő, akit a zöld íjas nő nagyon gyorsan reagálva szerzett meg magának... Lila íjjal a kezében a nagyszájú hústorony egyre hallgatagabb volt, úgy tűnt, nem erre számított. Legalább vele úgy fest nem lesz gondom...

Számíthattam volna valami ilyesmire. Ezeket jobban érdekli a saját inventoryjuk, mint  a többi játékos élete.
Ezúttal viszont sokkal lassabban dobtam be a száz aranyat, mint a többiek. Nem tehettem meg, hogy kimaradjak.
10 embert kellett megakadályozni, hogy rendesen tudjon célozni... Az előbb csak gyorsan futottam át a tárgyakat, és most sem volt időm sokáig tervezni: Az első hasznosnak tűnő kristályt kivettem a céhbankból.
A lila íjász viszont most gyors volt. Szerencsére csak egyetlen mozdulat kellett, hogy megbillentsem a célzását, és a nyíl ne fúródjon se a férfiba, se a nőbe... így is hajszálhíján...
Nem engedhettem, hogy bármelyiküknek baja essen... Tudom, mit művel az emberrel, ha elveszti a legfontosabbat... Kinéztem a többi íjász közül a középsőt, és kicsit hátrébb állva tőlük, aktiváltam a kivett denevérkristályt.
Én számítottam rá, hogy mi fog történni, így figyelmen kívül hagyva a denevéreket, amíg a többi íjász kettőt pislogott, a földön heverő pajzsba lőttem a nyilamat. Egyetlen centire állt meg a szélétől... Mégegy lövésre pedig nem lett volna időm...
- Valakik biztosan adnának érte többet is élve, ha a haláláért ilyen sok pénzt ígérnek! - kiabáltam enyhe felháborodással a hangomban, ezzel sikeresen magamra terelve a figyelmet, míg a szervezők kitalálták mit tegyenek.
A tömegben mintha több alak is indult volna felém, és nem véletlenül tartották itt ezt a cirkuszt: Szinte lehetetlen feltűnés nélkül felszívódni valamerre.
Olyan felháborodott hangzavar támadt (voltak akik hittek nekem, mások nem, és ezek egymást kezdét akadályozni), hogy én is csak a szemem sarkából vettem észre, hogy valami nincs rendben arrafelé, ahonnan az elrabolt játékosokat előhozzák.
Mertem remélni, hogy eleget húztam az időt, és sikerül véget vetni az egész mocskos üzletelésnek.
- Bajban vagy - jelentette ki mellettem az imént érdeklődő zömök nő. Mikor került megint a közelembe? - Ha átadod a rókaképűt, segítünk - mosolygott ijesztően magabiztosan.

- Nem hozzád szóltam. - jelentette ki a zöld íjas nő hűvösen a nőnek, aki közbeszólt, míg beszélgetünk, majd visszafordult felém. - Nem olyan rossz üzlet. - tette hozzá.
- Nekem beszélnem kell vele - vágtam rá megnézve magamnak a nőt is, miközben gyakorlatilag tárgyalásba bocsátkoztam.
Nem ment könnyen a tömeg elcsendesítése, bár ha azt veszük, hogy milyen indulatok szabadultak el, meglepő, hogy az első kijelentés után néhány perccel már csend lett.
- Oh, azt megteheted. Ha neked is dolgod van vele, annál jobb -egyezett bele még a csendesedés közben a nő. El akartam utasítani, zsigerből... de nem találtam több ellenvetést, úgyhogy rábólintottam. Mit számít nekem mi történik vele, miután megtudtam tőle az igazságot?
Alakulhatott volna a dolog a legjobb forgatókönyv szerint, és akkor mindenki boldogan távozik, de mint már sokszor kiderült: nem egy tündérmesébe csöppentünk.
Fel voltam készülve, hogy azután, mait csináltam komoly, és számomra nagyon kedvezőtlen fordulatot vesznek az események, de egyáltalán nem volt fontos. Ami igazán lényeges: eddig mindenki életben maradt! Ezzel megtettem, amit rám bíztak - legalábbis ha egyáltalán jól értettem abból, amit az ikrek elmondtak. A többi az ő dolguk, amit nagyon remélem, sikerül megcsinálniuk.
Kifejezéstelen arccal hallgattam az árverés vezetőt, és ne lepett meg sem a gúnyos tekintete, sem a velem kapcsolatos bejelentését követő örömmoraj a tömeg nagyobbik részétől.
- Enyém leszel, kiscicám - vigyorgott bárgyún a lila íjas alak, akit az előző mutatványából ítélve kicsit alábecsültem.
Rámosolyogtam, és egy értetlen pillantást vetve az engem elküldeni akaró nőre, elléptem a mögénk érkező két alak elől, szembe fordulva velük.
- Szeretném látni, ki meri megpróbálni - nevettem hangosan a tömegre, és saját magam indultam el - összeszorult torokkal ugyan, de magabiztosan. Ahogy szembe fordultam a két marcona verőlegénnyel, három tekintetben is láttam a bíztatást, hogy megnyugodhatok. Legyen igazuk.
Az egyik a zöld íjas nőé volt - Ha nem bánt volna ilyen jól az íjjal, azt hinném, Hinari... A másik kettő pedig ha jól sejtem, kettő azok közül, akik ide hoztak... Az egyik éppen az, aki elvezetni volt hivatott...
Még megütötte a fülemet, hogy a rend tagját szánják következőnek, de már nem tehettem semmit. De majd megoldják, ugye?
Ellenben a zöld íjas nővel, aki kérdés nélkül, elsőként dobott száz aranyat a kijelölt urnába - még mielőtt láthatta volna az "árut"
Legalábbis a kommentár, és a felhördülés alapján… Már nem láttam mi történik, épp úgy, ahogy azt sem láttam, hogy az egész felfordulás közben, de már előtte is, amíg licitáltunk, néhányan a jelenlévők közül beszélgetésbe elegyedtek a jelentkezők némelyikével, akik éppen nem szálltak be egy-egy játékosért. És azt sem, hogy így feltűnés nélkül csökkent az íjászok száma, egyel-egyel.
12-esnek hívtak, tehát még hátra volt velem együtt 8 játékos.
A sötét épületbe beérve alig csukódott be az ajtó, mikor megszólalt egy érces férfihang
- Ideje volt... - állt fel ülő helyzetéből egy első pillantásra ijesztően yakuzát idéző férfi. - Akkor csinálhatjuk, amit megbeszéltünk? - kérdezte, mire mindössze egy széles vigyort kapott válaszul, az én kezembe meg egy kristályt nyomtak.
- Úgy nézz ki, mint ő - mondta az engem kísérő egyik a sarokba, egy megkötözött alakra mutatva. Kinézet kristály... Amiből egy másikis előkerült, és az engem idekísérő egyik alak átváltozott egy sokkal kevésbé feltűnő fiúvá.
Sóhajtottam. Nem lehetne, hogy egyszer azt is elmondják, mit szeretnének, mit csináljak?
Mindenesetre aktiváltam a kristályt, és a felszólaló férfi mellől előkerülő lányt látszólag vezetve kiléptem, vissza a pályára.
Ahol meglepve vettem észre, hogy az eddigi résztvevők közül nem is egy... eltűnt.. Ránézésre lehet a harmaduk is…  

A nyíl végül sosem ért el, és még azt sem tudtam meg, kinek köszönhettem. Senki nem sérült komolyabban, de akadt, akinek az életcsíkja sárgába csúszott a viszonylag gyorsan végetért harc alatt.
Én csak akkor vettem egy nagyobb levegőt, mikor körülnézve láttam, hogy mindenhol sikerült felülkerekedni az árverés szervezőin, és itt maradó résztvevőin. Megkönnyebbülve engedtem le az íjamat. Sikerült? Nem esett komolyabb baja senkinek? Nem rontottam el az egészet? 
- Szép munka - viszonoztam haloványan Hinari mosolyát, közben már ismét a saját kinézetemmel. Nem igazán voltam képes befogadni, mi is történik közben az elfogottakkal, bár a kellemetlenséget le tudtam olvasni a szőke céhvezér arcáról, ahogy elfordult.
Az íjász nő rámosolygott Hinarira
- Megtiszteltetés volt - mondta, majd elindult azok felé a játékosok felé, akiket licitre bocsátottak.
Volt sejtésem, ki az, aki szökni próbált, és engem nem annyira hatott meg, hogy valószínűleg némi méreggel a kés pengéjén, ebben megakadályozták. Annál inkább érdekelt, hogy egyelőre életben van, de valamiért fel sem merült bennem egy kés miatt, hogy ez másként lenne.
Még körbenéztem, hogy szükség van-e itt rám... Mehetnékem volt. Talán soha többet nem kapok esélyt, hogy végleg elrendezhessem magamban a Takeshivel történteket.
Hezitálás nélkül bólintottam ezért Hinari kérdésére, és én is odamentem, ahol a szerencsétlenül jártakat őrizték. Gyors pillantásokkal felmértem, hogy közülük sem esett senkinek baja, aztán - közben az inventorymból előszedve azt a bizonyos hangkristályt, odaléptem a sápadt, egyértelműen rémült férfihoz. Gyáva alak.
- Mi dolgod vele? - tolt kicsit messzebb az őt örző férfi, aki közben némi átalakuláson ment keresztül: valamivel barátságosabb öltözettel és külsővel magasodott fölém.
Úgy döntöttem nem kell válaszolnom, bár a zöld íjas nő megtette helyettem, mire a kristályt aktiváltam volna
- Joel, ne tarts tőle, megállapodtunk vele, hogy a fickó a miénk. - mondta, mire a férfi kérdőn rám nézett, én pedig bólintottam. Pár pillanat után beleegyezően bólintott ő is, és talpra állította a rókaképűt, akit vasmarokkal fogott továbbra is, így nem menekülhetett.
Elindítottam a hangkristályt, és a fogoly férfi arcán egyértelműen láthatóvá vált a felismerés: pontosan tudta mit hall.

A hangkristály:

- Mi a fene ez? - kérdezte próbálta tagadni a dolgot. Rezzenéstelen arccal hallgattam.
- Én is erre lennék kíváncsi. - jelentettem ki az indokoltnál sokkal több keserűséggel. - Te öletted meg... Miért? - kérdeztem jeges hangon.
- Ilyen az élet bogaram. Üzlet. Az okos életben marad, a jóhiszemű balfékek pedig előbb utóbb belehalnak... - válaszolta, mintha megfeledkezett volna a helyzetéről. Szórakoztatta az emlék... Annak az emléke, hogy valakit a szeme előtt öltek meg...
Nem sokszor veszítem el az önuralmamat, de ezúttal, mire észbe kaptam gyomorszájon vágtam ezt az... embert. Aztán sarkon fordultam, és még mindig ökölbe szorított karral megálltam egy pillanatra, mielőtt otthagytam volna a társaságot. Innen kezdve egész egyszerűen nem érdekelt a sorsa.
- KI vagy te? - szólt utánam Joel, aki eddig nem akart beleszólni a történésekbe.
- Chakna - válaszoltam egyszerűen, a lejátszott felvétel után nem volt szükség többre. A Hátam mögött nem láttam, hogy a rókaképűnek kiszalad az arcából a vér erre, Joel pedig összenéz a nővel.
De az előttem felugró ablakot, amiben barátfelkérést küldött Joel, észrevettem.
- Beszélnünk kell, majd egyszer. - fűzte hozzá, mire bólintottam, és elfogadtam a felkérést.
Ezután otthagytam őket, hogy Hinarihoz lépjek. Mindenképpen meg akartam köszönni, hogy itt lehettem, és végre a szemébe nézhettem az árulónak, aki a vőlegényem haláláért felelős.

Hinari szavaira Joel csak biccentett, barátságosnak mondható mosolyt húzva az arcára. Egyelőre velem, és a rókaképűvel volt elfoglalva.
Akivel miután beszéltem, feldúltan igyekeztem rendezni a gondolataimat. Mióta a kezembe került ez a hangkristály, először éreztem azt, hogy egyáltalán nem az én hibám volt ami történt... Ez a nyomorult megtalálta volna a módját, hogy tőrbe csalja Takashit...
Némán pislogtam az ikrek kisebb szóáradatára - regisztrálva, hogy minden rendben van a csata után továbbra is, de a végére azért kicsit felengedve, és elmosolyodtam.
- Köszönöm, de azt hiszem nem fogok rendszert csinálni az ilyen ütésekből - válaszoltam nekik, csak a szavaik nyomán tudatosítva, hogy a megmozdulásom miatt most sárga az indikátor a fejem fölött.  Kicsit megijesztett azért a dolog: Ugyan ilyen hirtelen felindulásból vörössé is változtathattam volna, de az nem tűnne el pár nap múlva.
Csendesen figyeltem az eseményeket tovább, nem is annyira szemmel, mint füllel. Azzal foglalkoztam, hogy a még mindig dühös remegés teljesen elmúljon a kezemből.
- Hinari, ez aztán a kellemes találkozás! - válaszolt megkésve a köszöntésre is, a hihetőnél icipicit nyájasabban Joel. - Néhányaknak a csapatból komoly el...beszélgetni valója van Kimunnal, úgyhogy jól gondolod. - korrigálta magát a férfi úgy, hogy ne derüljön ki pontosan, mit is ért elbeszélgetés alatt.
Egy pillanat szünet állt be a beszélgetésben, majd az azt követő vidám hangvétel alapján Joel mosolyogva folytatta
- A legkisebb gondja is nagyobb lesz annál, minthogy szökésre gondoljon. - válaszolt komoly tekintettel.
Erre azért odafordultam, így láthattam, hogy Hinari felvetésére elgondolkodik. - Ez az alak az elődöm gyilkosa, és majdnem minden társam halálát okozta. De azt hiszem kérdezzük meg azt, akit a legkomolyabban érint a ténykedése. - nézett rám. Pár pillanatig kifejezéstelenül bámultam Kimunra, aztán rájöttem, hogy az ő szintjére süllyednék le, ha tudatosan kínoznám már a csenddel is... Előbb Joelre, majd Hinarira néztem.
- Nekem bőven elég, ha nem öl meg több embert. - mondtam, mire Joel felnevetett.
- Gyönyörű, és jólelkű. Pont ahogy Tak mesélte - mondta szomorúsággal vegyes tisztelettel mondva ki Takashi becenevét, amit csak olyanok használtak, akiket barátainak tartott. - Rendben, megelégszünk azzal, hogy a Liga kezében látjuk. - biccentett Hinari felé.
- Te... ismerted Takashit? Honnan? - bukott ki a számon a kérdés. Mostmár én is akartam azt a beszélgetést.
- Ketten kezdtük el összeszedni a csapatot. Ő volt az ötletgazda, aztán... rám maradt, hogy folytassam. - válaszolt röviden - De ha nem bánjátok, néhány társunknak pihenésre van szüksége. Biztos vagyok benne, hogy még találkozunk - biccentett felém, majd mosolygott Hinarira, és Kimunt átadva a rend tagjainak, összeszedte jelenlévő társait (Azt a hatot, aki velünk harcolt, és kettőt az áldozatok közül), és ha nem tartóztatták őket, folyósókristályaik segítségével elhagyták az íjászpályát.
Így végre alkalmas lett a nyugodtabbá váló helyzet, hogy Hinarihoz lépjek.
- Köszönöm - hajoltam meg felé. Ahogy a felkorbácsolt érzelmek elcsitultak, érezni kezdtem, hogy valamivel könnyebb a szívem is.

- Élnék a lehetőséggel, de tiszteletben tartom a kisasszony döntését - mosolygott Joel Hinarira. Az arckifejezése mintha arról árulkodott volna, hogy nem feltétlenül csak ez van a dologban, de hogy biztosan megállapíthassam, ahhoz még egy darabig figyelnem kell.
- Köszönjük. Azokat az információkat, amik a köz számára is jelentőséggel bírhatnak, meg fogjuk osztani. - viszonozta Hinari mosolyát, és lehet csak nekem tűnt fel a fogalmazásában, hogy van olyan információ, amit nagyonis meg akar tartani magának... - Hálásak vagyunk a társaink biztonságáért, úgyhogy ha valamit tehetünk értetek, megtalálsz. - mondta, mielőtt a csapatát elindult összeszedni. Nem részletezte, hogyan találja meg Hinari, de az nyilvánvaló, hogy ismerik egymást, és abban is biztos vagyok, hogy Hinarinak meg vannak az eszközei az ilyesmihez, ha szükséges. De még ezen felül is volt valami kimondatlan a férfi szavai mögött... Fenyegetés? Aggodalom? Kérés? Nem tudtam megállapítani.
Egyáltalán nem értettem, hogy mit takarnak a Rend tagjai között elhangzó színkódok, de pillanatnyilag inkább örültem ennek. Jobb, ha nem tudom.
Sejtettem, Hinari mit akart mondani, de nem egészen tudtam vele egyet is érteni. Nékülem is találtak volna megfelelő embert, hogy megoldják a helyzetet, ugyan így áldozatok nélkül. Az ikrek közbeszólása viszont meglepett.
Nem volt időm válaszolni a megjegyzésükre, hogy csak azt tettem, amit tudtam, és magától értetődő, hogy mikor közölték, hogy innentől áldozat leszek, nem engedtem meg magamnak a pánikot, amihez pedig közel álltam abban a pillanatban.
"Nincs kedved rendtagnak lenni?" visszhangzott a fülemben a kérdés. Abból amennyit a tevékenységükről tudtam... Szivesen segítettem volna őket... Ahogy tőlem telik, legalábbis... Már nyitottam a szám, hogy azt mondjam, Hinari nem egészen egyetértő arckifejezése ellenére, hogy tulajdonképpen de, megtisztelő lenne... Aztán elhangzott (gondolhattam volna előbb is, de az agyam máshol járt) hogy az pontosan ilyen akciókban való részvételt jelentene... A dicsőség része nem igazán érdekelt... Becsuktam a szám.
- Szép dicsőség - mormoltam az orrom alá, aztán egy nagyobb levegőt véve végül másként válaszoltam.
- Nagyon szivesen segítek nektek máskor is, ha tudok. De jobb szeretném, ha én dönthetném el, vállalom-e egy egy konkrét akcióban a részvételt. - néztem barátságos, de komoly arccal a fiúkra. Túl hirtelen és túl sok volt nekem az, ahogy ma megjelentek, és hivatalos Rendtagként ha jól sejtem sok ilyen fordulna elő, és nem mondhatnék nemet, és nem csak miattuk, hanem a saját lelkiismeretem miatt sem. Nem éreztem erre késznek magam.
Miután ezt az ikrekkel megbeszéltem, Hinari finoman jelezte nekik, hogy mostmár nyugtot hagyhatnának nekünk. Teljesen egyetértettem vele. Kezdtett zúgni a fejem a rengeteg információtól és történéstől, ami mind az elmúlt... egy óra? Nem is tudom megállapítani mennyi idő alatt zajlottak le az események.
- Még egy tea rámférne - bólintottam a felvetésre. Úgy tűnt az akció végén is, hogy még Hinari az, aki legnagyobb valószínűséggel tisztítani tudja a homályos részeit az egésznek, még akkor is, ha várhatóan nem csak nekem lesznek kérdéseim... Megérteném ha érdeklődne, és bár nem volt kedvem beszélni senkivel a történtekről, az eszem azt sugallta, hogy "tartozom" annyival Hinarinak... Hinariéknak, hogy válaszolok a kérdéseire.
Még végignéztem a területen... Még volt tennivaló, de mostmár minden rendben. Minden rendben.