[Saját küldetés] Íjászverseny

A zöld íjas nő követve Joelt még egy kulcsot adott Hinari kezébe
- 20 méterre nyugatra van egy csinos kis raktárépület. Néhány emberkufárt találtok még ott - fűzött hozzá magyarázatot, aztán ő is eltűnt társaival együtt.
Nekem voltak ugyan kétségeim az ikrek arca láttán, de történtek után jobbnak láttam, ha nem foglalkozom velük. Bólintottam csak a kijelentésükre. Nem vállaltam kötelezettséget a Rend felé, és így el is tudtam hitetni magammal, hogy adott esetben lesz választásom. Hogy nem fognak belekényszeríteni olyanba, amit én nem akarok, mert túl komolynak érzem a magam erejéhez mérten.
Menet közben megfigyeltem magamnak a parancsokat osztogató alakot, aki nyilván a rend vezetője lehetett... vagy legalábbis valami hasonló. Egyre inkább megnyugvás töltött el látva, hogy mostmár jó kezekben van az ügy, és már nem történhet baj... Mert ugye nem történhet?
Örültem, hogy ha csúszik is valami probléma a dolgok alakulásába, az már nem az én lelkiismeretemet fogja terhelni, és nem nekem kell majd megoldani. A mai nap azt hiszem így is teljességgel maximalizáltam a tűrőképességemet, és a rugalmasságomat, sőt, utóbbinak a korlátain is jócskán átléptem, hogy a rám szakadt feladat meg legyen oldva. És... Nem rontottam el. Nem halt meg senki.
Egyre hangosabban, és határozottabban visszhangzott ez a fejemben: Sikerült. Ennyi elég volt, hogy el tudjam viselni azt a mérhetetlen közönyt, amit a vőlegényem meggyilkolásáért felelős rohadék mutatott az emberi életek iránt. Meg tudtam érezni, hogy a lelkiismeretem nagy súlytól szabadult meg a találkozással, és hálás voltam érte.

Majdhogynem ott folytattuk a teázással, ahogy abbahagytuk... Jólesően melegítette a kezemet az előttem lévő, nyugtató hatású tea.
- Én döntöttem így, nem kell elnézést kérned - ráztam a fejem kissé kesernyésen rámosolyogva Hinarira.
- Hát... Mi is történt pontosan? - kérdeztem a felajánlására, nem teljesen komolyan, csak jelezve, hogy eléggé sokminden szorulna magyarázatra a történtekből, kezdve azzal, ahogy az ikrek belelőktek minket az események sodrásába.
- Erről a Joelről tu... mit tudsz? - kérdeztem valamivel komolyabban, javítva magam. Először azt kérdeztem volna, tud-e valamit, de közben rájöttem, hogy hülye kérdés, hiszen nyilvánvaló, hogy ismeri valahonnan.

Ha őszintén magamba néztem volna, elismertem volna, hogy nem volt sok beleszólásom abba, hogy részt vegyek az akcióban. De nem tettem. Nekem is kényelmesebb volt, hogy megmaradtam abban a tudatban, hogy volt kontrollom a helyzet fölött.
Valahogy sejtettem, hogy valami hasonló lesz a válasz... Annyi előnye lehetett mindenképpen Hinarinak, hogy már többször volt része hasonlóban, így valamennyire már hozzá szokott, hogy alkalmazkodjon.
Szóval Hoora... Megjegyeztem a nevét, nem árt ha tudom, ha (vagy inkább amikor?) az ikrek megkeresnek valami újabb eszelős mentőakcióval.
Mindenesetre hálásan bólintottam a felajánlásra. Legalább utólag szerettem volna tudni, mibe keveredtem bele.
- Azt megköszönném. Azt hiszem kicsit megnyugtatna ha nagyjából tudnám, mibe is keveredtem bele... - köszöntem meg szavakkal is.
Azután figyelmesen hallgattam, amit Joelről mondott. Taftban egy banda vezére, akik nem tartózkodnak akár a gyilkosságtól sem... Az alapján, hogy az indikátora vörös volt, azt hiszem nem feltétlenül állt ez távol Takashitól sem... Talán... Nehezen tudom elképzelni, mi vehette rá, hogy gyilkossá váljon.
- Ne félts, nem áll szándékomban belefolyni a dolgaikba - igyekeztem eloszlatni az aggodalmát, ami a figyelmeztetéssel együtt érezhetővé vált. Nem tudom, mennyire voltam meggyőző úgy, hogy még magam sem tudtam biztosan, mennyire igaz ez a kijelentésem... Éppen ezért is akartam minél előbb megejteni azt a találkozót, hogy tisztázódjon, milyen viszony fűzte ezt a társaságot Takashihoz. 
Nem vagyok biztos benne, hogy Hinarinak igaza van... Joel talán éppen azt szeretné elhitetni, hogy nem befolyásolják az érzelmei, kegyetlenül megteszi, amit meg kell tennie... A társai felé viszont őszinte... Még nem tudhatom. Viszont... meleg mosollyal kell megállapítanom, hogy amit az összetartásról Hinari mondott... Azt nagyon is jellemző volt Takashira... Úgy tűnik Joel nem hazudott, amikor azt mondta, az ő örökségét viszi tovább.
Fel sem tűnik, hogy a gondolataimba merültem a teával a kezemben, meddig Hinari kérdésére vissza nem zökkenek a jelen pillanatba, és bele nem nézek fájdalmat tükröző tekintettel a szemébe.
Ahogy aztán a tekintetem visszatér a teásbögrémhez, nagyobb levegőt véve válaszolok a kérdésére.
- A játék egyik bétatesztelője, aki a start napján végül bennragadt. Odakint egy hónapig igyekeztem valami megoldást találni, hogy kijuttassam... végül utána jöttem. Aztán alig egy héttel azután, hogy keresni kezdtem, megtalált, hogy percekkel később már nem létező játékoshoz tartozzon a neve... - kezdtem, majd belekortyoltam a teámba, hogy a legfontosabb információt is hozzátegyem - A vőlegényem volt... - nagyjából semleges maradt a hangom, de talán érezhető volt a remeéséből, hogy még így évek elteltével sem tudok igazán közömbösen beszélni a dologról. Csak ezután pillatottam újabbat kortyolva vissza Hinari arcára.

Halvány mosollyal vettem tudomásul a bólintását. Kíváncsian vártam, hogy többet tudjak meg a helyzetről.
Joelékkel kapcsolatban csak abban voltam biztos, hogy találkozni fogok velük. Felkuncogtam a felvetésre, ami igazából addig meg sem fordult a fejemben.
- Csak nem hasonlóan meggyőzőek mint Haketsu és Kabetsu? - kérdeztem a lelkiállapotomhoz képest vidáman. Nem, nem húznak bele semmibe olyan egyszerűen, ha nem akarom. Azzal a kérdéssel most nem foglalkoztam, mennyire egyszerű elérni, hogy én is akarjak részt venni valamiben.
Kellett a csend. Máshogy nem tudtam volna összeszedni a gondolataimat, hogy elhatározásomnak megfelelően válaszoljak a kérdésre. Fàjt. De már régen nem annyira, mint amikor megláttam az áthúzott nevet. Meg utána még fél évig...
Csend követte a szavaimat, de ez sem erősítette a fájdalmamat. A meleg tea kellemes érzése segített átlépni a gombócon a torkomban.
Megráztam a fejem. Nem is fontos hogy átérezze. Nem akarom, hogy átérezze! Emlékeztem még a szőke fiúra, aki mellett akkor ébredtem az ő testében, és őszintén kívántam, hogy ők boldogok lehessenek, együtt.
- Mostanáig azt hittem az én hibám, mert kérdezősködtem róla... - mondtam. - Mostmár tudom, hogy nem én teremtettem az alkalmat, csak kapóra jött az óvatlanságom... - osztottam meg vele megnyugvással mosolyodva el. Teljesen sosem fog elmúlni a lelkiismeretfurdalás, de most elhalványodott annyira, hogy ne marja a lelkemet.
- Ilyen helyzetekben nincs idő fennakadni apróságokon - vontam meg a vállamat. Nem éreztem úgy, hogy ez különösen komoly erőről tanúskodna. - Ha igazán erős lennék, kevesebb fekete név lenne a listámon... tettem hozzá keserűen. Nem, messze nem Takashi az egyetlen, akit idebent elvesztettem anélkül, hogy tehettem volna értük.
- Te folyton ezt csinálod... Hogy bírod épp ésszel? - kérdeztem rá, hogy eltereljem a témát magamról. Sok idő fog kelleni a napokban, hogy rendezzem magamban a történteket, de legalább biztos lehettem benne, hogy utána jóval felszabadultabban, és ezáltal hatékonyabban tudom majd tenni a dolgaimat.

Reméltem, hogy így nem fog aggódni. Tudtam mit csinálok, és bíztam magamban, hogynem fog gondot jelenteni az sem, hogy átlássam a helyzetet, mielőtt belekeveredek. Nem akartam őszinte lenni magamhoz, és elismerni, hogy ha tényleg jól ismerték Takashit, és ő mesélt rólam, akkor valószínűleg könnyedén rávesznek... hát... majdnem bármire. De nem nehéz tudni, hol van ez a határ.
Jól esett a megerősítő bólintása. Így nem maradtam azzal a kétellyel, hogy csak magamat próbálom megnyugtatni ezzel.
A szemébe nézek, mikor azt mondja, nincs összefüggés... Valóban? Mégis láttam az arcán a keserűséget, és nem volt nehéz kitalálni, hogy a fekete nevek tulajdonosai jutottak eszébe. Azt hiszem, megérti, hogy érint a sok haláleset...
- Mégis megpróbálod te is, nem? - kérdeztem megértő mosollyal. Fontos volt. Nekem is. Talán mindennél fontosabb, hogy ha lehet megszűntessem a lehetőségét, hogy a számomra fontos emberek meghaljanak ebben az átkozott világban.
Valamit mondott volna élből... A tekintete alapján volt is egy tippem. Igen, meg tudtam volna érteni, ha ezt válaszolja. Nekem is sokat segítettek azok az időszakok, amikor valaki volt mellettem, aki támogatott a nehéz pillanatokban. Makoto azzal, hogy ráébresztett, mennyire gúzsba kötöttem magam a múlttal, amin már nem tudok változtatni.... Eiki, aki megnevettetett akkor is, amikor egyáltalán nem akartam... nem is tudtam nevetni...
És sokat jelentett az is, hogy a céhben, és azon kívül is voltak olyanok, akiket túlzás nélkül hívhatok családomnak.
Teljes egyetértéssel bólintottam
- Valóban - mondtam, kissé elmerengve - Sokat segít, ha van kiért tovább lépnie az embernek. - jegyeztem meg leginkább magamnak. Sajnos ezt hajlamos voltam elfelejteni, vagy... figyelmen kívül hagyni.
- Köszönöm. Lehet keresni foglak, ha akad egy kis időm, hogy Artemis fejlesztésével foglalatoskodjak. - hajtottam enyhén fejet, hálásan. Levett némi terhet rólam, hogy olyannal vagyok együtt, akiért sem a céh, sem az erőfölényem miatt nem tartozom felelősséggel.
Közben a bögrémből nagyjából kifogyott a tea. Nem mintha siettem volna, de azt hiszem, rám fért, hogy kicsit ne csináljak semmit, csak sétáljak... Mondjuk a 14. szinten, az erdőben.

Köszönöm a játékot \o/ Mikor folytatjuk?