[Saját küldetés] mÁmoros nap

Fáradtan, a legkevésbé sem kipihenten ébredtem. Sok lett volna az esti megkésett ünneplés? Vagy... pontosabban... emlék-gyász vacsora... Jó... négy pohár pezsgő kicsit sok, de hogy ennyire másnapos legyek tőle... 
A zsibbadtság mögött azért észleltem, hogy valami nem stimmel... Nem egyedül feküdtem az ágyamon, amin egyébként nem kellett volna hely legyen még egy embernek.
Küszködve nyitottam a szemem résnyire, próbálva kideríteni, hogy mi történhetett. Közben kissé lejjebb toltam a nyakamig húzott takarót. Gyorsan meggondoltam magam, tekintve hogy a spagettipántos hálóing alatt libabőrös lett a vállam.
Meg... Nem valami állat, vagy npc keveredett mellém... Akito volt mellettem, már ébren, legalábbis első pillantásra.
A szoba pedig első pillantása nem is hasonlított ahhoz, ahol a tervek szerint az éjszakát töltöttem volna a megemlékező vacsora után... Ennyire nem üthetett ki a pezsgő... ugye? Az nem lehet, hogy ilyen baromságot csináltam... ugye?
A fejemhez emeltem a kezem... ami fél úton megakad. Csörgés. Lánccsörgés. Erre pattan fel a szemem teljesen, és hitetlenkedve meredek a csuklómra zárt bilincsre. Mi van?Mi a franc történt este?
Így már azért más szemmel nézek körbe a  szobában... Egy asztal, résnyire nyitott ablak, kétszemélyes ágy... és az ajtó.
A bilincs párja pedig Akito csuklóján.
—Ez valami elfuserált vicc akar lenni? — ülök föl nagyot sóhajtva, az inventorymban kutakodva valami melegebb pulóver után. Közben egy pillantás a térképre, és kiderült, hogy a 30. szinten vagyunk. Annyira talán nem tragikus...
Nem tudom szerencse-e, de Akitonak mindenképpen előny, hogy nem láttam a levelet, ami őt várta ébredéskor.

Yakaho írta:
Szia Akito \o/
Ne haragudj, hogy megint magunkkal hoztunk, de kaptunk egy fülest, hogy az az uncsi buta liba melletted némi lazításra szorul. Annyi a dolgod, hogy érezd jól magad, és rángasd magaddal őt is! \o/ Köszi!
Ja, és... ne szólj neki, ígérd meg! De a kulcs a nővérünknél van. Mint általában.

Szurkolunk!
Yaka Ámor és Maku Cupido

Ellenben azt láttam, hogy az asztalon van egy cetli.
—Az mi? — mutatok oda, és fel is állok, hogy közelebb menjek... de alig egy lépés után a lánc megfeszül, és a túlzott lendülettől vissza is huppanok az ágyra.

Mégsem volt ébren? Legalábbis a megszólalása alapján éppen akkor ébredt fel, amikor az alig 30 centis lánc rántásától visszahuppanok az ágyra. Kicsit zavartan pislogok rá, mert így elnézve... Akitonak hozzám hasonlóan elképzelése sincs, hogy hol vagyunk, miért, és egyáltalán mi a fene van.
Azért megnyugat, hogy rám nézve látszik a felismerés a tekintetén.
Mire viszont reagálnék, visszafekszik...
- Hahó... Ezt nem lehetne azután, hogy kitaláltuk mi a fene történt? - kérdezem. Ha sokáig (maximum fél perc) nem reagál, akkor először finoman megbököm a vállát.
- Akito, honnan ismerős neked ez a bilincs? - kérdezem, próbálva valahogy elindítani a gondolkodást, mert amíg nem kel föl, az asztalon lévő papírt sem tudom elolvasni.
Ha se a bökésre, se a kérdésekre nem reagál, akkor taktikát kell váltanom. Közelebb hajolok, egészen a füléhez, és úgy súgom.
- Nem is érdekel hogy kerültünk egy ágyba, és mi történt az éjjel? - kérdezem sejtelmes, sokmindent sejtető hangon. Aminek egyébként semmi alapja nincs.  Nem lehet. Nem történhetett meg, mert nem veszthettem el ilyen szinten a kontrollt. Nem is emlékszem! Ilyesmire emlékeznék!
Csak na tompítaná az agyam a másnaposság... Talán pont emiatt döntök úgy, ha erre sem reagál, hogy akkor követem a példáját. Rám fér még egy kis pihenés, és nem úgy tűnik, hogy bármiről lemaradnánk.
Szóval visszafekszem olyan pozícióba, hogy ne zavarjon a bilincs és a lánc, aztán csukott szemmel igyekszem visszaaludni. Hátha elmúlik a fejfájás, és tisztábban leszek képes gondolkodni, ha felébredek.
Sajnos annyira nem megy könnyen, így egy idő után kényelmetlenné válik a  fekvés, de próbálkozok, és ha nem történik semmi, végül félálomba merülök.

Ha nem reagált volna, tényleg feladom... De reagált. Minden próbálkozásomra. Csak épp nem volt hajlandó foglalkozni a helyzettel. Én viszont nem voltam nyugodt. Nagyon nem. 
Nem lehet mi? Aludni ilyen helyzetben, azt sem lehet. Szóval próbálkozom tovább, és pontosan olyan hangon, ahogy ő is tette felelek a nyafogására.
- Nem. - Fogalmam sincs, mi ütött belé, hogy ilyen helyzetben aludni akarna, de kezdem azt hinni, hogy nem is csakhogy sejti, mi történhetett.
De folytatja a próbálkozást, úgyhogy én meg folytatom az ébresztést. Láthatóan egyre nagyobb sikerrel.
A kezét, amivel az arcomhoz próbál matatni, nemes egyszerűséggel megfogom, és nem eresztem. Ha kicssit erőlködik, nyert ügyem van, mert attól felébred kissé.
Az újabb követelésre nem is válaszolok, magától is úgy tűnik, hogy felül. Az arcomon minden igyekezetem ellenére jól látható a rémültség, és a nyugtalanság. Még jó, hogy a másnap okozta sápadtságot a rendszer nem jeleníti meg az avataron.
- Igen, persze, és idecipeltelek, történetesen magamat is ide bilincseltem, mindezt úgy, hogy nem vettél észre semmit, és én sem tudom mi a franc történik - forgattam a szemem, kotrolálva magam annyira, hogy a hangom higgadt legyen. - Sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy valamikor csatlakoztál hozzám tegnap este, és csempésztél valamit a pezsgőmbe, amitől nem emlékszem hogy jutottam el az eldugott kocsmaasztaltól ide, és játszod a hülyét. - közöltem, magam előtt keresztbe fonva a karom.
- Egyébként pedig arról a papírról - mutattam az asztalon heverő lapra - talán megtudunk valamit, de ahhoz mindkettőnknek ki kell másznunk az ágyból, mert ez az aranyos - emeltem mg a bilincses kezemet a lánccal együtt - nem elég hosszú, hogy egyedül el tudjak menni az asztalig, a látásom pedig nem elég jó, hogy innen el tudjam olvasni. - sóhajtottam, kérlelő pillantással nézve Akitora. Ne húzzuk ezt sokáig, jó?

Nem tudok már itt reagálni, de legalább a feszültség enged, ahogy piszkálódni kezd. Na meg tudhatom, hogy magánál van.
A szabadkozását hallgatom egy darabig, de egyre inkább a fejemet fogva. Végül  orron bököm.
- Látod? Ki az a hülye, aki magához láncolná az áldozatát? - csörgetem meg látványosan a bilincset a csuklómon. - Nyugi, nem hittem, hogy te csináltál valamit. - tisztázom, hogy az agyát húztam. Ahhoz még nincs elég ébren, hogy vegye a lapot? - De örülök, hogy nem tagadod hogy csempésznél ezt-azt az italomba - húzom fel a szemöldököm, de csak pontosan arra a 3 másodpercre, ameddig el nem nevetem magam. Határozottan jobban fel kellene még ébrednie, ha ilyen össze-vissza beszél... 
Végül felhívom a figyelmét a papírra, ami az egyetlen olyan dolog a szobában, ami segíthet elindulni valamerre, hogy megtudjuk mi történt, és ez az átkozott bilincs is lekerüljön a kezünkről.
Az eddigiekhez képest mondjuk elcsendesedve lépek, ha lehet, még Akito előtt az üzenetért. Nem mintha annyira zavarba hozott volna egy meztelen férfitest pixelekkel cenzúrázva a bekapcsolt etikai módom miatt, de... nem tudtam, mit mondjak erre... És nagyon igyekeztem nem gondolni arra, hogy így feküdt mellettem egész éjjel... Így feküdt mellettem.
A felismerésre felnevetek, elvéve az asztalról a papírt. Hiszen ha még mindig be van kapcsolva az etikai mód nálam, az azt jelenti, hogy biztosan nem csináltam semmi hülyeséget részegen úgy, hogy nem emlékszem rá!
Gyorsan átfutom, majd az inventorymba rakom a levelet, mély sóhajjal fordulva Akito felé, majd fordulva inkább mégis az ajtó felé.
- Úgy fest, Ámor elvesztette a nyilait, és azt akarja, találjuk meg - foglalom össze a lényegét Akitonak amivel... nos nem vagyunk előrébb semmivel...

A vigyor nem tűnik el az arcomról, de azért nyelvet öltök. Hogy aztán a felszabadultságnak nyoma se maradjon az arcomon. Persze, persze, tök jó meg minden, hogy tudunk viccelődni, de ettől még ez a francos bilincs itt van a kezünkön és valamit csinálnunk kéne vele. Lehetőleg inkább előbb, mint utóbb.
Hogy közben megfeledkeztem róla, hogy még nem kattintottam magamra valami vállalható ruhát?... Nos... igen.
Valamit Akito motyog, miközben a levelet olvasom, de a szavak értelme nem jut el a tudatomig, így nem is foglalkozom vele. Ha fontos lenne, akkor úgy mondaná, hogy halljam is, ugye?
Elmosolyodva bólogatok a kifakadására. Így van, kapja be.
- Azt azért ismerjük el, hogy ez így elég hatásos felkérés, nem? - sóhajtok.
Már épp levegőt veszek, hogy elmondjam, ez az aprócska információ kimaradt a levélből, de kissé elvörösödve visszacsukom a szám, és ezzel a mozdulattal egyszerre nyitom le a menüm rögtön. hogy valami kényelmes ruhát kerítsek magamra.
Az ablakban látszó tájkép alapján a szokásos mikoruha szóba sem jöhet, marad hát a fekete felső, a télikabát és a vastag farmer. Gyorsan át is kattintottam a hálóruhámat ezekre.
Miután ez megvolt, köhintve intek az ajtó felé.
- Azt elfelejtette Ámor közölni, hogy hol járt, de gondolom a szobából mindenképpen ki kell mennünk - javasoltam, és léptem is az ajtó felé, óvatosan, hogy semmiképp ne rántson vissza a lánc. Bármeddig fog tartani... ez egy hosszú küldetés lesz...
De legalább a nyomot nem kellett sokáig keresni: Szinte ráléptem az ajtó előtt a következő üzenetre.

Ámor írta:Üdv néktek.
Ha ezt megtaláljátok, az azt jelenti, hogy Cupidó tőletek várja, hogy visszavegyétek a tegezét.
Nem akarok az utatokba állni, de nem adom könnyen a kincset.
Ha meg akarjátok szerezni, kövessétek a nyilakat.
Ámor

Nagyot pislogva nézem.
- Szóval... Ámor és Cupidó két külön személy, és egymástól lopkodják a nyilakat - állapítom meg, fáradt sóhajjal. A térkép viszont csippan, és megjelenik rajta egy nyíl, nem is olyan messze tőlünk.
- Mennyire tűnik jó ötletnek oda menni, ahova ezek ketten küldeni akarnak? - mutatom Akitonak felhúzva a szemöldökömet.

//Bocsi a várakozásért ^^"

- A mitológiában Isten... itt szerintem valami tökkelütött íjász. - vontam vállat, nem tudva teljesen kizárni a hangomból a feszültséget és dühöt, ami épp úgy bennem volt, mint Akitoban.
- Ne nekem mondd - sóhajtottam. Nem vette még észre, hogy egyetértünk? Csak próbálnék túllépni a puffogáson, hogy kikeverjük magunkat ebből az agyrémből.
- Igen, létezik. Közelről ismerek olyat, aki segített volna, ha odalépnek hozzá, és megkérik - állapítottam meg, próbálva a fejem zsibbadásán úrrá lenni valahogy. Komolyan... Ez rosszabb, mint amikor Haketsu és Kahetsu előkerülnek a semmiből.
Mindenesetre lassan úgy tűnik elindulhatunk végre valamerre, így kicsit fellélegzem. Na meg mostmár az öltözékem is megfelel a helyzetnek.
- Remélem nem valami disszociatív személyiségzavaros alak talált meg minket - vontam fel a szemöldököm kicsi tovább gondolva Akito helytálló megállapítását. Már az elején nyilvánvaló volt, hogy van valami disznóság a dologban, de még nem jöttem rá, hogy mi lenne az.
- Hát... ennél rosszabb már csak nem lesz - állapítom meg, és így egyetértésben sétálok rabtársam után ki az épületből.
Amilyen rövid ez a lánc, kénytelen vagyok egészen mellé lépni, mikor lehajol, és mire kifejezhetném méltatlankodásomat, hogy a hirtelen ugra-bugrálás miatt majdnem hasraestem, hó lepi el a szememt-orromat és a számat is...
Az első gondolatom az lenne, hogy kirúgom alóla a lábát, hadd hemperegjen a hóban, ha ennyire szereti, de szerencsére nem feledkezem meg róla, hogy ennyire rövid lánccal én járnék rosszul.
Helyette faarccal bámulok rá, és lépek közelebb bezárva a távolságot amit a lánc megenged. Majdnem gyöngéden megfogom a kezét. Aztán szó nélkül fogom magam, és őt is magammal húzva a kezénél fogva elterülök a hóban.
Egy idő múlva aztán csak elérkezünk a célhoz, ami odaérve kiderül, hogy egy meleggel kecsegtető kis szendvicsező. Nem is rossz.
- Azt hiszem be kell mennünk - jelentettem ki. És ha nem kellene, én bizony akkor is bemennék. Kezdtek csúnyán átfagyni a tagjaim. Amit eszembe sem volt Akito orrára kötni A végén még kitalál valami marhaságot, amitől még rosszabb lesz.

- Remek ötlet. Hátha valaki tudja mi a megoldás - nevetem el magam, kicsit dörzsölve a halántékomat, hátha úgy jobban működésre tudom bírni az agyamat is.
Nem látom közben a tekintetét. csak azt, hogy rám néz, miközben beszél.
- Lehet közös ismerősünkről van szó - vonok vállat.

Kilépve az utcára aztán hócsata kezdődik (Bevallom, kicsit jót is tesz a fejemnek). Kell is, hogy kibírjam nevetés nélkül a tekintetét és a nyilvánvalóan értetlenkedésből fakadó, poénnak szánt kérdését, és pókerarccal végigcsináljam a műveletet.
Az erőfeszítéseimet végülis siker koronázta, és a hóban fetrengve már hangosan nevettem rajta, ahogy köpködi a fagyott vizet.
- A hideg fürdő serkenti az agyműködést - bólogatok, szándékosan nem véve a lapot, és barátságunk jeleként az arcába nyomok még egy adag havat.
Feltápászkodás közben meg is kapom érte a fizetséget, mert visszadob a hóba (Igen, az, hogy elengedett, az visszadobásnak minősül), de így is sok idő ment el a bohóckodásra, úgyhogy nem torlom meg az esetet, hanem tovább indulok, apró biccentéssel köszönve meg, hogy végül azért felsegített.
- Nem mindegy mi ez? A lényeg, hogy odabent lehet valami információ, ami segít megszabadulni ettől a nyavajás bilincstől. - vonok vállat, és magamban azt is hozzá teszem, hogy elősorban pedig odabent Meleg van.
Kis közjáték után aztán előre megy, fennszóval jelezve a bentlévőknek szándékát, hogy itt együnk valamit.
Elsőre az arcomat a kezembe temetem, aztán - még zsibbadó fejjel - mindegy alapon nagy levegőt veszek, és én is csatlakozom.
- Ide a legnagyobb, és legfinomabb szendvicset! - veszem fel a hangszínét is.
Ezzel meg is torpantva a már felént induló személyzetet, aki vetett egy pillantást a bilincsre, és csak utána nézett végig rajtunk, próbálva az apró bólintást palástolni.
- Máris készítem asszonyom - hajolt meg a mozdulatsor végén, és eltűnt hozzávalókat összerakni.
- Ez a nő tud valamit a bilincsről - súgtam Akitonak, miközben helyet foglaltunk a várakozás idejére.

//Izé... Ne haragudj a hosszúúú várakozásért. Tied a pálya \o

Egykedvűen bólogatok. Igen. Minden nap találkozom vele. Pedig igyekszem elkerülni.
Szerencsére nem sokáig tárgyalunk arról, mennyire naív és betegesen hiszékeny vagyok (Igen, hogyne), hanem elindulunk a végére járni ennek a bilincsnek. Közben pedig egy bosszantónak indult havas móka is belefér.
Valamivel jobb hangulatban indulunk végül tovább. Azt hiszem lesznek még ilyen epizódok, mire megszabadulunk egymástól... De nem biztos, hogy bánom. Jobb, mint azon kattogni, hogy mi a fenét akarnak tőlünk.
A szendvicsező előtt megállva én azt látom magam előtt, hogy ez egy épület, ahol meleg van. Akito viszont úgy fest valami csapdát szimatol.
Már levegőt is veszek, hogy tiltakozzak a feltételezés ellen, hogy szándékosan belesétálnék a csapdának kinéző helyzetekbe. Aztán kifújom a levegőt. Igaz, hogy nem mindig... de valóban képes vagyok bárhová besétálni, ha úgy gondolom, valakit megvédhetek...
A mozzanat, hogy ezután majdnem szó szerint berúgja az ajtót... Jelzi, hogy nayg különbség nincs közöttünk ebben. Biztos éhes már.
Közben beszélgetésbe elegyedünk Akitoval.
- A párosra igen. Ő egyenesen erre nézett - emelem meg a bilincset - és csak utána mért végig minket. És még biccentett is, amikor meglátta a bilincset. - fejtem ki, közben a halántékomat dörzsölve a látottakat, amikre Akito ezekszerint nem figyelt. És közben kap egy pöckölést a homlokára is a fülharapásért. Nagyon érett viselkedés.
Az újabb rendelésre a pincér biccent, és hamarosan már érkezik is a gőzölgő csokival, és a szendviccsel. Neki szól Akito kérdése az onsenről, amitől viszont nekem kicsit elkomorodik az arckifejezésem. Végül aztán egy sóhajt kíséretében a kezembe temetem az arcomat. Mindegy. Nem mintha lenne választásom, ha ő onsenbe akar menni...
- Nem könnyű ezen a szinten ilyesmit kialakítani - gondolkodik el, miközben leteszi a kezében tartott tálcát az asztalra, hogy kényelmesebben gondolkodhasson. - A város túlsó felén, arrafelé viszont sikerült megfelelő medencéket, és forró vizet alkotni. - válaszolja mutatva is az irányt, és a kezébe veszi a tálcát, és meghajolva megy is dolgára.
Ahogy felnézek, hogy Akito arcáról kiderítsem, komolyan gondolta-e, hogy ebben a helyzetben fürdőzni megyünk, megakad a szemem a papíron, ami a tálca helyén maradt az asztalon.
Fel is pattanok, de már hiába keresem a pincért. Biztos hátra ment valami alapanyagért.
Így visszaülök. Biztos fog még erre járni, addig pedig megnézem a papírt. Amin egy nyíl van. Ahogy kicsit a fény felé fordulok, a nyíl megmozdul.
- Látod? Cupidó nyila. - mutatom Akitonak is a szivecske formájú vesszőt. Nagyon eredeti - És pont arra mutat, amerre a pincérlány az onsent mutatta - sóhajtok. És hátradőlve inkább a forrócsokit kezdem kortyolni. Nincs nekem ehhez kedvem...

Az utunk egy szendvicsezőbe vezet, ami mint kiderült, csak számomra gyanús. Fel is teszek egy kérdést a társamnak, hogy ő az a csapdába sétáló fajta e, majd kellő óvatossággal rúgom be az ajtót és kiáltok élelemért.
A személyzet egyik hölgy tagja siet hozzánk, felveszi a rendelést és közben furán végigmér minket... érthető. Ki ne bámulna meg két betévedt utazóz, akik össze vannak bilincselve? ez bizonyára Aincrad világában is így van, nem csak az igaziban. Chakna azonban máshogy látja, ezt közli velem, miután leülünk egy asztalhoz. Szerintem csak belelátja a dolgot a semmibe, megsúgom neki, hogy csak két hülyét lát összebilincselve, majd megharapom egy picikét, mire egy homlok pöci a jutalmam >.>
- Hééé - dörzsölöm meg a homlokom - Nem tehetek róla. ennyire tetszik a füled, alig lehet neki ellenállni - nyelvet öltök felnőtt mint egy igazi felnőtt férfi, majd leadok még egy rendelést, mert nekem nincs reggeli a szokásos szíverősítőm nélkül.
- Meg kellene köszönnöd inkább. Más részed is tetszik, de ha azokat harapdálnám itt, sokkal mérgesebb lennél. Tehát szívesen, hogy ennyire visszafogom magam - A rendelésünk hamarosan megérkezik és én nem várok senkire, onsen után érdeklődök és amint a kezem közé kaparintok egy szendvicset, nagyot harapok bele és hangos hümmögéssel jelzem, hogy bejött a kaja.
Épp hangosan szürcsölöm a csokimat, mikor érkezik a válasz korábbi kérdésemre.
- Város? Hol? - én ugyan nem láttam itt én semmit csak havat, az eget, meg havat és még több havat... ja meg ezt a kis vityillót. - Mindegy, a lényeg, hogy van \o/ - alig várom, hogy elmerülhessek a forró vízben. Igazán rám fér a kora reggeli megpróbáltatások után...... ébredés után nem sokkal a mínuszokban kutyagolni.... hallatlan
Jót falatozok és már a szendvicsem végén járok, de társam még nem evett egy falatot sem. felpattan, majd visszaül én meg nézek rá értetlen képpel, hogy mi baja van megint?
- Hol? - kérdem, és oda nézek, ahová mutatja - aha, igazad van - visszafordulok a fincsi étel elé és ott folytatom, ahol abbahagytam.
- Ez csak természetes, hogy abba az irányba mutat. Szerinted miéért kérdeztem rá? Ezt hívják férfi megérzésnek - lódítok egy nagyot, amit bizonyára észrevesz, hisz a célom is ez. Még mindig morog össze-vissza, ahelyett, hogy tömné a buksiját.
- Egyél inkább. Jót tesz az alkohol mérgezésnek - Akár így tesz, akár nem én befejezem a reggelit, csakhogy úgy érzem... belém férne még egy-kér falat  Amennyiben Chakna még nem kezdett el enni, megpróbálom eltulajdonítani a szendvicsét a tányérról. Ha megfogadta a tanácsom és falatozik akkor:
- Hé, odanézz! - kiáltok fel hirtelen és mutatok az ablakon túlra, de olyan hévvel, hogy mindenki odakapja a fejét. Sikeres figyelemelterelés esetén megpróbálok egy jó nagyot harapni a másnapos hölgy szendvicséből, majd ártatlanságot színlelve, hörcsög pofival fordulok az ellenkező irányba és villámgyorsan rágni kezdek.
- Mint mindig, most is túl komolyan veszed a dolgokat - kezdek bele a reggeli után - Most sem tudod mit jelent a lazítás szó. Fogadni mernék, hogy még full részegen is teljesen merev voltál - nevetem el magam, szinte látom magam előtt a részeg Chakna-t
- Nem igazán érdemled meg, de adok valamit, mert a múltkor kicsit meggyötörtelek - matatok gyorsan az inventorymban és átküldöm neki a keresett tárgyat.
- Tartsd titokban!. Választhattam egyet a szériából, mivel valamilyen szinten részese vagyok a dolognak. Még nem publikus- és egy darabig még nem is lesz az, de ez még a jövő zenéje.
- Nem kellene indulnunk? Nehogy a kelleténél tovább legyél összebilincselve egy hozzám hasonlóval

-Tudom, tudom. Ellenállhatatlan vagyok - forgatom meg a szemem. Nem érte hogy tud egy ilyen helyzetben ennyire gyerekes lenni. Bár.. Az is igaz, hogy az nem segít, ha túlaggódjuk a dolgokat.
Nos… én megpróbáltam kicsit lazítani. Sikerül is, amíg megjött a rendelésünk. Még az Onsent sem ellenzem… nagyon. Csak aztán itt maradt ez a papír a nyíllal.
A társam okfejtésére felhúzott szemöldökkel nézek rá pár pillanatig, mielőtt kitörne belőlem a nevetés.
-Szóval te tudsz valamit. - fonom keresztbe a karom játékosan. - Azt esetleg nem súgta meg a megérzésed, hogy hol vannak ennek a bilincsnek a kulcsai? - kérdezem, igyekezve kifejezéstelen arcot vágni. Közben azért az ételbe is haraptam, hogy békén hagyjon. Egyrészt mert meglepett, hogy ennyire látszik, hogy másnapos vagyok. Másrészt egyáltalán nem vagyok éhes, de ettől függetlenül igaza van. Odakint legalábbis biztosan.
A kiáltásától egyrészt összerezdülök. Másnaposság és a hangos zajo9k… Neeem jó párosítás. Aztán nyugodt mozdulattal nézek oda, hogy aztán majdnem kiessen a kezemből a szendvics, aminek a fele eltűnt Akito szájában.
Amíg elfordított arccal hörcsögöt játszott, kortyoltam egyet a forrócsokijából. Az ital is fontos a másnaposság ellen, ugye.
-Hát… Nehéz lazítani ezzel a kezemen - emelem meg a bilincset kicsit irritáltan. Ha én túl merev vagyok, ő meg túl komolytalan egy ilyen helyzetben. Amit a részegségről mondott.. Azt nem kommentálom. Főleg azért, mert még homályos a tegnap este. Pont mint a kagylókeresgélés Ozirisszal.
Nézegetem az inventorymba került kártyát…
-Ezt ki, és honnan…? - szalad ki a számon az első kissé aggodalmas gondolat. - Nem rossz - állapítom meg. Nem tűnik fel, hogy hangosan is. - Köszönöm - mondom bezárva a menümet.
-Én csak miattad aggódom. A végén rádragad a túlzott merevség - öltök rá nyelvet vállat vonva, és miután befejeztem a szendvicset és a forrócsokit is, részemről is indulhatunk.
-Gyanúsan csapdaszagú ez az Onsen felé mutató nyíl. Nem kéne belerohannunk, nem gondolod? - jegyzem meg piszkálódva (és próbálva elérni, hogy ne arra menjünk. Egy próbát mindenképp megér a dolog)

Elnevetem magam, amivel a fejem zsibbadása is enyhül, meg a feszültségem is oldódik kicsit.
- Ja, hogy azt udvarlásnak hívod? - játszom a meglepettet, de véletlenül sem fűzök hozzá semmit, amit ennél inkább felhívásnak lehetne érteni, hogy próbálkozzon. Sem úgy, hogy tetszene. Nem fér bele az életembe a romantikus kapcsolat és kész. Akkor sem, ha egyébként szimpatikus srác Akito a maga bohóckodásával.
A kérdésemre azt a választ kapom, amire számítottam, de még nem voltam felkészülve, hogy ennyire kiábrándító lesz hallani is... Szóval nem tudja... Így viszont kénytelenek leszünk utánajárni ennek a zűrnek.
A gyerekes sértettsége azért mosolyt csal az arcomra.
- Úgy nézel ki, mint egy óvodás, akinek elvették a kedvenc játékát. - vigyorgok rá.
Aztán a lazításra terelődik a szó.
- A célzást gyakorolni kell. Gondoltam összekötöm a másik fontossal, hogy aki dinka, annak helyre kólintsuk a fejét - öltök nyelvet. Hiába játsza a lazát, a kristály előtt nem figyelt eléggé a biztonságára, ami egyáltalán nem tetszett nekem. A boss halálosan komoly dolog, luxus, hogy valaki a szükségesnél nagyobb kockázatot vállaljon.
Egyáltalán nem zavart, hogy megitta az utolsó néhány kortyot a forrócsokimból. Nem szoktam az ilyesmihez ragaszkodni. Felesleges.
- Például a fejed, az elég kemény - bólogatok ártatlan képpel, elütve a témát.
Közben a reggelit elfogyasztottuk, és a következő nyom is a kezünkbe került... Ráadásul pedig nem sikerült bogarat ültetni Akito fejébe, hogy nem kéne belerohanni az Onsenes csapdába...  A kérdésére tüntetőleg az asztalra dőlet, a kezemre hajtva a fejemet. Nincs kedvem... Egyáltalán ilyen körülmények között a Harmincadik szinten Onsenezni... Kerüljön a kezem közé az a Cupido...
Mindenesetre csak feltápászkodtam végül (akár unszolásra, akár kicsit később magamtól) és elindulhattunk megkeresni azt az istenverte fürdőt.

//Tied a pálya, hogy út közben mi történik, és hogy fest az az Onsen :*

//   Jajj de megfeledkeztem erről a játékról... Elnézést kérek    

Pont azért sikerült végül zseniálisan a mutatványa, mert túljátszotta. Az addig bennem lévő idegesség, és aggódás a helyzet miatt, ha időlegesen is, eltűnt, és helyette hosszú nevetőgörcsben "fulldokoltam" hosszú másodpercekig.
Ezután nem csoda, hogy elég lazán tudtam kezelni a témákat (magamhoz képest) és a megjegyzésére, amit a bosson történtekhez fűzött a fenőttségemmel kapcsolatosan, a reakcióm teljesen és tökéletesen felnőtt emberhez illőn ártatlan tekintet, szemrebegtetés és végül nyelvnyújtás volt. Nem érdemes összeveszni ilyesmin, amikor - magamnak bevallom, de neki nem kell tudni - mindketten gyerekesek vagyunk néha.
A valamivel komolyabb magyarázatot persze én is komolyabban hallgatom végig. Szóval ezt magyarázta be magának...
- Nem kellett volna ilyen messzire menni... - jegyeztem meg csendesen, tulajdonképpen inkább magamnak, mint neki. Sokkal kevésbé drasztikus bemutatkozás is elég lett volna, hogy a többiek bízzanak a képességében.
Az Onsen gondolata azért továbbra sem tetszik, és a bilincsrángatás után még jópár másodpercig szenvedek látványosan az asztalra dőlve. Azért nem akarom itt tölteni a napot, ráadásul nem kell zseninek lenni, hogy rájöjjek, más nyomot itt nem fogunk találni. Márpedig minél előbb találunk nyomokat, annál hamarabb kerül Ámor és Cupidó a kezeink közé.
Szóval nem kell vonszolnia, végül felkelek, és indulhatunk az Onsenbe.
- Nagyon vicces - jegyzem meg szemforgatva, és lánccsörgetve, mikor a hagyományos japán fürdőben közli, hogy ő hova megy, én meg menjen ahova akarok.
Nem figyelmeztetem a hidegre mikor a menüjében kezd matatni, már csak azért sem, mert hirtelen rettentően lefoglal, hogy az öltözőrészben nyomokat keressek.  Az lenne a legkényelmesebb, ha már mehetnénk is tovább, anélkül, hogy be kéne mászni a medencébe.
De nincs szerencsém, nincs se üzenet, se nyíl az öltözőrészben, ráadásul mire észbe kapok, a lánc rántása kibillent az egyensúlyomból, és ráesek az eddigre nekivetkőzött Akitora.
- Nem vagy észnél - morgok dühösen, miközben amilyen gyorsan tudok, feltápászkodok, már csak azért is, mert a vöröshajú srác máris vacog. Az hiányzik még, hogy a fagy sebezni kezdje!
Ezután már remélhetőleg zökkenőmentesen eljutunk a medencéhez, ahol Akito a vízbe csobban, én pedig a parton guggolok le első körben, hogy körülnézzek.
- Az a sunyi, alattomos... - háborodom fel, amikor a szemem megakad a medence közepén, a víz legmélyén kandikáló nyilvesszőn. Ezek nem hagynak lehetőséget megúszni a kellemetlen pillanatokat és helyzeteket...

Nem firtattam tovább a témát. Akito láthatóan nem értette, hogy rövid ismerettségünk ellenére igenis aggódtam érte egy bosson így megfogyatkozott HP-val. Főleg, hogy nem árulta el, hogy a kis bohóca véd mindenkit, ameddig van élete.
Végül csak az Onsenben kötünk ki, minden kofejezett ellenérzésem dacára. Ahol rabtársam elképesztő sebességgel szabadul meg a ruháitól, aztán elképesztő sebességgel szembesül a hideggel, és ránt ki az egyensúlyomból siettében. Erre mondják, hogy lassan járj, tovább érsz?
Márkor talán vevő lennék a visítós poénjára, de jelenleg, zúgó fejjel… leginkább fintorogva a fülemre tapasztom a kezem.
- Igen. Természetesen. Egy jókora hókupac alatt némító kristállyal kezelve. Távol tőlem. - bólintok ábrándos-szerelmes képet vágva a mondandómhoz.
Nemsokára viszont, míg Akito elhelyezkedett a meleg vízben, a figyelmemet a medence közepén, a víz alján csillogó nyílvessző köti le.
Akito “nyugtatására” szavakkal nem reagálok. Nemes egyszerűséggel az arcába fröcskölök némi vizet.
- Örülök hogy jól érzed magad, de nekem semmi kedvem ebben a hidegben vízbe mászni. Ezek a bolond istenkék biztos hogy meg akarják keseríteni az életemet - fakadtam ki, közben a kezem ökölbe szorul.
Ezután percekig duzzogtam. Megtehettem, főleg hogy az esdigiek alapján Akitonak nem igazán áll szándékában sietni. Ha magától nem veszi észre a nyilat, egyelőre nem is szólok neki. Tuti, hogy első dolga lenne ruhástól berántani a vízbe, és eszébe sem jutna, hogy vizes kabátban nem igazán tudom magamat melegen tartani.
Helyette igyekeztem az eddigiek alapján kitalálni mi a fene is van ezekkel a nyilakkal. Ámor és Cupidó… Reggeli… Onsen… Mi lesz a következő? Lassan forogtak ugyan tompult agyam kerekei, de azért csak rájöttem a helyzethez illően abszurd megoldásra.
- Na neee. - temettem a kezembe az arcomat. - Ha elmebajos lennék, hol képzelnéd el egy tökéletes randi végét ebben a városban? - kérdeztem Akitot. Tuti, hogy azon a helyen fogjuk megtalálni az istenkéket.