[Saját küldetés] mÁmoros nap

- Idebent nem is lehetnék koszos - forgatom meg a szemem a megállapítására értetlenséget játszva, de meg sem próbálva tagadni, hogy gonoszkodom vele. Megérdemli, amilyen marhaságokat talál ki.
De hiába próbálkoznék, hogy oldjam kicsit a feszültséget, ami a helyzet miatt bennem van... Az ikrek játéka nem engedi, hogy csillapodjon. Épp a medence közepére kellett azt a nyamvadt nyílvesszőt tenni... 
Utólag... igaza lett volna Akitonak, ha ledorongol, hogy milyen apróságokon kaptam fel a vizet... De igazából jól esett, hogy helyette kifejezetten kijózanító mondat hagyta el a száját, és a jogosnál jóval burkoltabban mondta ki, hogy házsártos vagyok.
Igaza van. Ha nem hagyom magam, nem tudják megkeseríteni az életemet. 
Eredetileg úgy terveztem, hogy majd egy idő után rávezetem, hogy ott az a nyíl... de ez a mondat arra a döntésre juttatott, hogy eszem ágában se legyen az istenkék játékát játszani.
Bónusz, hogy még az is kezdett zsibbadós fejemben összeállni, hogy miről szól ez a játék. Így pedig talán elébe mehetünk az őrült ötleteiknek.
Tény, hogy váratlanul szegeztem a kérdést Akitonak, így nem reagáltam egy nyelvnyújtásnál többel az első reakcióra. Ha tudná, mennyire eszement vagyok... 
- Nem is nekem kell gondolni a helyzetekre. - ráztam meg a fejem. - Hanem egy elmebajosan romantikus "istennek", aki próbálja kitalálni mi venne le a lábamról egy egésznapos randevú végén. - osztom meg vele az eszmefuttatásomat, remélve, hogy ennyiből is érteni fogja, mire akarok kilyukadni.
A lényeg, hogy minél kevésbé húzzuk az időt, mert nem csak a fejem zsibbadása készít ki, hanem ez az istenverte lánc is, ami nem engedi, hogy levegőhöz jussak. Ez a legjobb bizonyítéka, hogy elrablóink egyáltalán nem ismernek. Ha ismernének volna, hagytak volna teret. 

Már levegőt vettem a riposzthoz, hogy kifejtsem: egyik sem áll szándékomban jelen helyzetben... Aztán leesett, hogy amilyen nyilvánvalóan másnapos voltam reggel (a jelző épp eltűnt a fejem fölül)... nem jó ötlet a témába belemenni.
Végül sikerült megértetnem vele, mi ütött szöget a fejembe, és válaszolt is. Én pedig közben gondolkodtam, hogy itt, ebben a városban hol iehet ilyesmit találni. Mert bár a végén elnevette magát, és egyértelműen engem szivat a felvetéssel, de... igaza lehet, hogy a két jómadár is ilyesmit gondolhatott talán.
Azért nem felejtettem el, hogy piszkál... Majd alkalomadtán visszakapja. Oh, de még mennyire.
- Talán ismered őket? - nézek rá döbbenetet és hitetlenséget, valamint  játékos piszkálódást is tükröző arccal. Ami a randevús megjegyzést illeti... Hát még szép, hogy nem randevú. Az a legutóbbi alkalom volt, ahol önként voltunk és mi döntöttük el, mit csináljunk. Ez messze áll tőle.
Reménykedve felcsillan a szemem azt hallva, hogy neki is elege van. Nem értem... eddig hogy tudta ilyen jól elviselni, hogy kéretlenül összebilincseltek...
Kicsit gyanakodni kezdek, amikor az üvegcséből elengedi Waltert, de nem végülis nem feltételezem, hogy bármi komoly szándéka lenne vele, így némileg vidámnak mondható hangon szólítom meg a petet.
- Szia Wal...- eddig jutok a mondattal, mielőtt előbb Akito kérdését hallom, a fejem is odakapva, majd nyakon önt a kedves kis elementál... Akiről bár gondolhattam volna, nem tudtam, hogy ilyet is tud... Gyilkos tekintettel nézek Akito halántékára és Walterre, és gyorsan lecserélném a ruhámat, amikor meglátom, hogy a medence vizével együtt a nyíl is Walterbe került. Gyorsan közelebb lépek - kissé dideregve - és kikapom a nyílvesszőt. Nyugodt mosollyal. Probléma megoldva. Ez a nyíl is megvan. A hideg közben veszélyesen átfagyasztja a ragjaimat, úgyhogy mielőtt ez megtörténne, száraz ruhát kattintok magamra, és megnézem a térképen, hogy hova irányít ez a nyílvessző. A hely alapján viszont sajnos nem tudom, mi is van ott. De nincs is sok időm gondolkodni rajta, mert Walter jóvoltából újabb adag víz zúdul a nyakamba, ami már ki is billent az egyensúlyomból.
Perzselő szemekkel állok fel, és fordulok hátra, manuálisan levéve a kabátomat, és mivel Akito épp nem figyel, a fejére is húzom a már most hideg vizes ruhadarabot.

Egy pillanatra megijedtem, de a válasza végülis megnyugtatott. Nem néztem volna ki belőle, hogy ilyet tegyen. Ha időt akarna velem tölteni, az eddigiek alapján ő szólna, és nem ilyen marhaságokkal igyekezne elérni a célját.
Látva, hogy a pet védi a  gazdáját sóhajtok, és kicsit próbálok lehiggadni. Persze, hogy nem hagyja csak úgy, hogy a gazdáját "bántsam"... 
Fél füllel hallgatom csak, hogy min elmélkedik Akito. Félig-meddig magamat átölelve, nekik háttal ülök. Tényleg nem értem... Hogy lehet ennyire nyugodt egy ilyen helyzetben? És miért csinál az egészből valamiféle ostoba viccet?
A mondandója vége azért megüti a fülemet. Persze persze... ő az erősebb. Na de hogy úgy beszéljen velem, mint valami rakoncátlan kölyökkel, aki valami fontos helyzetben próbált ellenszegülni az apjának... Ez azért több a soknál.
Nem gondolom, hogy válaszolnom kellene. Csendben, de az idegtől remegve lenyitom a menümet, hogy előkeressem a teleportkristályomat. Mostanra valahogy nem izgat, hogy biztonságos-e. Elegem volt. Hazamegyek, bármit is akarjanak azok az istenkék. 
De ehelyett a kristály nem akart működni. Szürke volt a menümben... Mi a fene? Ez a bilincs még ezt is blokkolja?
Azt hiszem soha nem voltam még ennyire dühös. Nem ott ébredek, ahol lefeküdtem. Hozzábilincselnek valakihez akaratom ellenére. Ez a valaki egy pillanatig sem tűnik úgy, hogy törődne a helyzettel, vagy legalább azzal, hogy én hogy érzem magam tőle. És még azt a lehetőséget is elvették, hogy ha kockázatot is vállalva, de odébbálljak?
Az idegesség adott némi plussz erőt, így amikor még mindig feszültségtől remegve felálltam, ha nem is tudtam Akitot kihúzni a vízből, de azt el tudtam érni, hogy rendkívül kényelmetlenné válhasson a karja pozíciója.
- Menjünk innen. Most. Ha nem vetted volna észre eszem ágában sem volt veled tölteni a napot, pláne nem ezzel a bilinccsel a kezemen. És ha már ennyire meg akarsz tőlem szabadulni, a leggyorsabb, ha végre nyakoncsípjük ezt a két elmebeteget, és leszedetjük velük a bilincset. Utána felőlem ott töltöd semmittevéssel a napot ahol akarod, nem foglak zavarni. - mondtam, nem kiabálva, hanem robbanásközeli állapotomat tükröző, fojtott, de éles hangon.


//Valahogy tényleg haladjunk továább ><" Akár úgy, hogy Akito x idő múlva megunta a fürdőzést és végre kikászálódik a medencéből, és mehetünk

Beszélni nem kezdek ugyan, de azt eléri a rázogatás, és bökdösés, hogy legalább az avatarom reagáljon. Feltápászkodok (amihez azért egy kis segítség sem árt) és csendben, láthatóan magamba fordulva lépegetek utána.
A vásártéren semmi nem kelti fel az érdeklődésemet. Még a könyvesbódé sem, amit máskor biztosan átnéznék. Egykedvűen megyek el mellette, arra, amerre Akito "vezet". A fejemben pörög, mint egy ördögi kör a gondolatsor: nem szabad hozzám közel lenni. Baj lesz. Az én hibámból megint tragédia fog történni. Nem akarom.
Pedig közben zajlanak az események. Akito egy maszkot ad rám, lassan az illatok, amik a különböző sütödékből betöltik a helyet (alaposan vágigondolt programozás alapján) kezdenek eljutni a tudatomig. Elég... megnyugtatónak hatnak.
A végső lökést az adja meg, amikor "párosunk" két oldalára csapódik egy-egy köpenyes figura, és az egyik megragadja a csuklómat. Meglepve próbáltam elrántani a kezem, de ez elsőre nem sikerült.
- Teljesen elrontottad - magyarázta a másik, vélhetően Akitonak.
- Majd megmutatjuk hogy kell ezt - mondja a mellettem álló, és maga után húz. Akitot pedig a páros másik tagja fogja karon, és kezdi vonszolni.
Vagyis akarna magával rángatni a két lüke, de ez azért nekem már sok. Az első meglepetésből magamhoz térve már komolyabb ellenállást is tudok kifejteni.
- Meg a francokat. - mordulok fel, és hirtelen mozdulattal mostmár sikerül kiszabadítanom a kezem. Karbafont kézzel állok meg, és nézek szigorú tekintettel a köpenyesekre.
- Kik vagytok ti, és mi a fenét akartok? -  kérdezem, jobban megnézve a két  fickót, közben menekülőutat is keresve magunknak. Nem lenne jó, ha ezzel a bilinccsel a kezünkön bajba keverednénk. A kérdést, hogy Akito mit rontott el, majd felteszem, ha ezek ketten eltűntek.