[Event] Vidámpark!

//Jéggolyók => Óriáskerék//

A kis csipet-csapatunk végül megindult az Óriáskerék felé. Az odáig vezető túránk sem volt eseménytelen, mivel nem tudom, hogy mi vezérelhette Utahimét, de elkezdte megmászni Aisut, ami végül nem volt egy túlzottan okos dolog, bár még nem láttam a kis gólemet elesni vagy bármi hasonló, de Utának sikerült annyira kibillenteni a megszokott egyensúlyából, hogy mindketten a földön végezzék. Érdekes mód a gólem mind ezek után egy fejrázáson kívül semmi mást nem tett vagy szólt, lehet azért nem esett nem esett neki a „támadójának” mert szinten már megkedvelte és a legelső barátjának gazdája is kitudja, de ilyenkor szokása kifakadnia magából, de most nem tett semmit és csendben is maradt, valami baja csak lehet vagy csak így jelzi nekem, hogy haragszik azért mert nem ott kezdtük a  túránkat ahol ő szerette volna. Végül elértünk az óriáskerékhez, itt már nem volt gond a feljutás, hisz már rendelkeztünk jegyekkel. A kerék valami hatalmas volt illet rá a neve, de legmeghökkentőbb az egészben az kabinjai belseje volt, hisz egy teljesen másik helyre kerültünk, bár sose ültem még óriáskeréken annyi biztos, hogy csak is ebben a játékban lehetséges az ilyesmi és való életben nem ez a látvány tárult volna elénk. Amikor beléptünk kellemes tavaszias idő fogadott minket, még a látvány is a tavaszra utalt, hisz minden virágba volt borulva, majd elindult a kerék is és időközben lassan elkezdett melegedni és ha jól gondolom nyárba mehettünk át egy hang meg is szólalt, hogy Aisu miatt nem kell aggódni nem fog elolvadni, bár emiatt egy cseppet sem aggódtam, mivel Falco lángjaitól sem olvadt el. Én csak ámulatba esve figyeltem a dolgokat körülöttem, majd feltűnt, hogy a velünk lévő eddig szótlan lány olvasni kezdett most kaptam esélyt arra, hogy tudjak beszélni vele a könyv már egy téma és eddig annyi gondom volt, hogy nem tudtam miképp szóljak hozzá vagy mit is mondjak neki.
-A neved Chancery ugye?... Látom, hogy olvasol nem szeretnélek zavarni benne…csak…ömm…Milyen könyvet olvasol?
Halkan bizonytalanul szólítottam meg, mivel nem tudtam milyen is lehet a személyisége és mennyire zavarhatja az, ha olvasás közben megzavarják, de már kezdett zavarni az, hogy vele nem beszélünk, mintha nem is lenne a csapatunk része csak épp itt van mint egy jelenség. A nyárban a gólem se tétlenkedett miután megszokta a meleget és a furcsa látványt, már is visszatért a régi önmagához, úgy tűnik élvezi a kis túránkat.
~Falco és ömm…Álomkelő nem fogócskázunk vagy mis volt annak a másik játéknak a neve…meg van, bújócska…Melyiket játsszuk? Ezeket tudjuk akármilyen időben játszani, mert úgy tűnik itt hamar változik az idő…
A gólem várja a válaszokat, ha megkapja őket akkor bele is kezd a játékba, közben véget ér a nyár és az ősz következik, kicsit rosszul érzem magam ismét, talán nem viselem jól ezt a gyors idő váltakozást ami itt megy végbe. Ősz van akkor eddig két évszakon vagyunk túl lehet a tél végeztével vége is az utunknak és eddig ki se nézem az ablakon, mert az is van itt, így felkeltem és oda sétáltam az ablakokhoz majd vetettem egy pillantást a kinti világra is, a látvány valami káprázatos volt, hihetetlen messzeségig ellehetett látni és az is jobban tudatosult bennem, hogy milyen hatalmas ez a vidámpark, lesz mit megnéznünk és kipróbálnunk, bár személy szerint eges játékoknak csak a látványa is elég lenne, de Aisu most kezd ismét élénkülni és gondolom a csapat társaim is játszani akarnak, sőt biztos a szórakozás végett jöttek ide, szóval muszáj vagyok barátkozni azzal a gondolattal, hogy minden játékot kipróbálunk ebben a parkban. Míg én az ablakban nézelődtem, addig az ősznek is vége lett és a tél köszöntött be a kabinunkba egy kis időre, lehet mire újra tavasz lenne vége a körünknek is. Nem is figyeltem mi történt az még láttam, hogy Chan behúzódott a hirtelen ott termett igluba. A tél volt az amikor még csak az ablakot se nyithatták ki mellettem, mert rögtön meg is fáztam, így sose volt még alkalmam jobban megcsodálni ezt az évszakot. A hó ragyogása teljesen elvarázsolt és valami csodálatos érzés volt egy lépést is tennem benne és hallgatnom ahogyan a hó a talpam alatt ropog, annak ellenére, hogy nincs olyan színes mint a virágzó tavasz, a zöldellő nyár és a vörösödő ősz, még is tetszett, bár igaz ebben a nagy fehérségben nem lenne nehéz eltűnnöm, bár ez Aisura is igaz, hisz ez a tökéletes környezet amibe egy jéggólem élhet, bár neki minden környezet megfelel, de ez a leghozzá illőbb. Nem tudom lehet amint ismét melegszik az idő a kerék megáll, de ha még rövid ideig is tartott ez kör még is valami csodás volt, bár most márt ténylegesen megtapasztalhattam azt is, hogy a tél hideg, így hamar-gyorsan csatlakoztam Chan mellé az igluba, hogy kicsit felmelegedjek, maga az iglu is egy újdolog volt számomra, mármint benne tartózkodnom volt újdonság, tehát kissé elvarázsolva néztem körbe a belsejében és élveztem a benti kellemes meleget. Chan olvas, úgy tűnik szeret olvasni, azt én is szeretek, bár igaz a játékba lépésem óta csökken az olvasással töltött óráim, napjaim száma.
-Látom szeretsz olvasni. Én is jobb szeretek olvasni, mint rohangálni vagy őrült módjára játszani. Azóta olvasok kevesebbet mióta itt van nekem Aisu és ebbe a játékba kódorgok….
Ilyen helyzetekbe, kívánom azt, hogy bár szószátyár lennék, talán akkor nem jelentene gondot vég nélkül beszélnem vagy megszólítanom bárkit is, de nekem ez a keresztem, tőlem még az is nagy dolog, ha beszélgetést kezdek vagy próbálkozom vele, mivel nem szokásom sőt igazából, könnyebb lenne nekem is most csak csendben olvasnom, de a jelenlegi helyzetünk és a tény, hogy ma együtt fogjuk tölteni a napot megköveteli a társalgást és azt, hogy mindenkit bevonjunk a dolgokba, még ha számomra nehéz is megtenni ezeket a lépéseket…

//Csak sikerült hamarabb írnom. ^^ Uta, Chan csak mondanám, ha nem befolyásol semmit Des a ti cselekvéseitekben vagy tudtok a reakciói nélkül is haladni akkor nyugodtan írjatok előttem, mert nem tudom, hogy fogok tudni lenni, ha kell vonszoljatok magatok után, de igyekszem jelen lenni és írni. ><""//

/Nem tudom, hogy jelezte-e már pü-ben vagy valahogy Shu, de mivel kicsit túlvállaltam magam az utóbbi hetekben, muszáj feláldoznom egy-két helyemet, és sajnos a vidámpark az egyik. @.@ Így meg kell írnom a posztot, amivel kiszállok/

- Hát jó - vontam meg a vállamat, miután olyan aranyosan és könyörgően kívánta Ai-chan, hogy ez a buta lila csoportos is maradjon velünk annak ellenére, hogy neki a sajátjaival kéne lennie. De mivel nem szeretnék egy buta rossz gyerek miatt összeveszni Macival és Ai-channel, ezért mosolyogva bólogattam.
- Oki-doki, Ai-chan, ha ennyire szeretnéd, hogy ez a rossz fiúcska velünk legyen, akkor legyen, de csak ha jól viselkedik ^^ - mondtam. - Végül is azért vagyunk itt, hogy vidámparkozzunk egy kiadósat, és semmi se ronthatja el a Macsintalanok napját! ^^
Igaz, már indultam volna hullámvasutazni, mikor mondták a többiek, hogy jegy nélkül nem mehetünk fel, és érte sorba kell állni a pénztárnál. Éppen indultam is volna a többiekkel, mikor felém nyúlt egy nagy szőrös kéz és visszahúzott magához. Ez az alak ismerős volt nekem, sőt... ez a csúnya rossz viselkedésű társam, Mogorva! O.O
- Te mit csinálni itt színes kavalkád közt? - kérdezte mérgesen Mogorva.
- Vidámparkozok éppen! - feleltem dacosan. - Hullámvasutazni és édességezni készülök a csapattársaimmal és a tiszteletbeli zöld Tachival! ><
- Szórakozni nem érni rá! Lenni nagy baj, és szükség lenni rád és... - aztán döbbenten végignézett rajtam. - Jó ég! Mi történt veled, Főnix csaj?!
- Mi történt volna?
- Legalább nyolc évesnek nézel ki!!
- Éééééés? ˇ^ˇ
- De te huszonegy lenni! Na jól van, ez is valami átokverte vidámpark, mint előző lenni, ahol volt gonosz beképzelt Judy Lolita! Jönni most velem ki innen, de rögtön!
- Nem akarok!
- Kapni tőlem csokit, ha jönni. Ugyanis gonosz bácsi vagy néni zaklatni Kezdetek erdejében két kislány, és egyedül te lenni a Phoenix Brotherhoodból, mint ráérő!
- Bajban két szegény kislány? Akkor megyek! De aztán kérem a csokimat, vagy megcsapkodlak a fakéseimmel...
- Jó-jó, Éntőlem akár maga a Sátántól is megmenteni világ, de most gyere, mielőtt megölni csúnya rossz piroska két szegény kislány!
- Elköszönhetek Macitól, Ai-chantől és a rossz Tachitól? Kééééérleeeeek! *.* Q.Q
- Gyorsan!
- Srácok! - kiabáltam utánuk. - Mennem kell, mert a rossz undok Mogorva bácsi azt akarja, hogy mentsem meg az embereket a gonosz csúnyáktól! De remélem, majd még találkozunk! Sziasztok! ^^
Aztán mentem is Mogorvával. Mivel nem jöttem a sorba, Tachi hiába engedte előre Macit és Ai-t, aki elé befurakodott, akiről azt hitte, én vagyok, az egy másik kislány volt, aki nagyon nem vette jó néven ezt a fajta viselkedést. Valami punk kislány volt.
- Hé, kishaver! Azért álljon meg a menet! Nem illik tolakodni előre, főleg azok elé, akik régebb óta itt várnak!
Mire kiléptem a vidámparkból Mogorva mellett, hirtelen úgy éreztem, hogy idősödtem, nagyobb lettem és értelmi szinten sokkal világosabban gondolkozom, a gyerekesség meg teljesen eltűnt belőlem. Világos volt, hogy a varázslat - amit rám bocsátott az a cilinderes jóúr azért, hogy gyermeki fejjel jól érezhessem magam mindenféle nagyvilági gondok nélkül - teljesen megszűnt. Azért sajnáltam, hogy csak eddig tarthatott a kalandom a vidámparkban, mert valahogy azért jó volt ismét gyereknek lenni.
De legalább azt a két kislányt, akit egy vörös indikátoros tizenkét éves fiúgyerek meggyilkolás kísérletével zaklatta őket, megmenekültek hála annak, hogy időben oda tudtam érni és teljesítenem azt, amit a céhemnek kötelessége. A fiú meglakolt érte, és most várja, hogy a tárgyalótermünkben ítéletet szabjak ki rá... hát igen, rossz, csintalan kölykök, akiket muszáj megbüntetni.
Ettől függetlenül én is voltam félig jó és félig maga módján önbíráskodó gyerek!

/Köszönöm szépen a játékot, és még egyszer bocsánat érte, Shu!/

Jegyek: 29/30 (remélem így étretted)

// Sárga csapat //

A jegyőrhöz való visszatérésem után nemsokára, megérkezett utánam Atoru is. Próbált lefogni, hogy visszatartson és még győzködött is, de nem nagyon akartam hallgatni rá. Szerencsére nem is volt rá szüksége, hiszen megérkezett Aidor is és bevonulhattunk. Az őr úgy csinált mint a pénztárnál a lány, viszont most csökkent a szám a karszalagomon...de csak egyel, no problem. ^o^/ Az épület nem hasonlít kívülről szanatóriumra, de nagyon lepukkant, az tuti. Mindenesetre meg van a hangulata, hála a firkáknak is. Sok érdekeset találok közöttük, elég rövid idő alatt, ez arra utal, hogy mind érdekes... majd kifelé menet megnézem, most vár bent a játék. ^o^/

- És most előre! -.-/ -mondom és be is nyitok az ajtón.
Na, bent már valóban szanatóriumhoz hasonlít, szinte gyomrosként ér a látvány. Nem azért mert elriaszt, hanem mert inkább felhívja a figyelmem az egész helyre és izgalmassá teszi azt. Jobbra nézek, arra is folyosó, balra nézek, arra is.Ha egyenesen pillantok előre, akkor viszont egy lépcsőt látok. Ideje felfedező útra indulni..vagyis indulnák, de szép lassan két alakot vélek észrevenni. Ikreknek tűnnek ahogy csökken a távolság. Mikor közelebb érnek meg is bizonyosodhatok erről. Mindössze annyi a különbség köztük, hogy az egyik fiú, másik lány , és ehhez illő ruhát is hordanak. Amikor teljesen közel érnek, hogy szinte elérhetnénk őket, megállnak előttük és megfogják egymás kezét, majd megkérdezik, akarunk e játszani. A válaszom nem várat magára.

- Természetesen, azért jöttünk ide. Mi jót fogunk játszani, bújócskát, vagy ilyesmit? ^o^/ Esetleg vívunk? Mindegy, de kezdjük már. ^o^/ -jelentem ki, és türelmetlenül várom mit válaszol a furcsa páros.

Jegyeim: 49/50

//egyedül egy padon ücsörögve//
Talán túl halk voltam és nem hallotta meg amit kérdeztem tőle, de az is meglehet, hogy csak nem akart válaszolni és inkább figyelmen kívül hagyja a kérdéseim. Bárhogy is legyen nem haragszom meg érte, csak csendben követem az alagútba, ahol hamarosan ránk szól az ügyeletes, hogy hárman nem ülhetünk be az csónakba. A szokásos csendben hallgatom és megvárom mit találni valaki más szokásomat ezúttal eldobtam és rögtön szóhoz is juttattam magam.
- Én amúgy sem rajongok az ilyesmiért, nem baj ha inkább Vezérrel ültök fel rá. - kínosan nevettem, hajamat igazgatva, majd hagytam, hogy a lány felpattanjon a játékra a társával. - Addig én szerzek valami harapnivalót. - kiáltottam utánuk, erőltetett mosollyal az arcomon integettem nekik, ahogy elcsónakáznak. Miközben ők tova hajókáztak lassan elindultam az ételes bódék irányába, ha álltak előttem kivártam a sorom.
- Üdv! Szeretnék egy Corndogot, egy zacskó pattogatott kukoricát, és néhányat azokból a péksüteményekből... oh és vattacukrot is legyen szíves... - soroltam a vágyaimat a nőnek/férfinek/(Junnak) meg sem várva, hogy rábólintson bármelyikre, vagy, hogy közölje, hogy sajnos itt nem kaphatóak amiket mondok. Lábammal izgatottan dobogtam, miközben szedte össze az ételeket, majd amint kifizettem rohantam vissza kezeim közt szorongatva, kincsként vigyázva minden falatra. Viszont bárhol is kerestem Szophie-t és petjét sehol sem találtam. Az alagútban nem volt, a tömegben sem igazán láttam, az ételes standok közelében sem, majd a szanatórium felé is elsétáltam, ugyanis említette, hogy arra is fel szeretne ülni, pont ahogy én is. De nem jártam sikerrel, a lány felszívódott.
- Elvesztettem őket... vagy inkább én vesztem el? - motyogtam miközben az egyik padra dőltem, az ételeket lepakoltam magam mellé, és corndog-ot kezdtem falni - Most mi legyen? Nem várhatok a végtelenségig...

//Kék csapat//

Ha van egy rossz tulajdonságom (hogyne lenne... több is), akkor az az, hogy amikor olvasok, elmerülök a világában. Egy idő után szinte nem is hallom a körülöttem levőket, hanem az Ördög bálján kísérem figyelemmel, ahogy rengeteg gyilkos, erőszaktevő, rossz hírű nőszemély és már akasztófára való virág csókolgatja a mezítelen Margarita térdét.
Egy hang szakít ki végül belőle egy pillanatra, hogy fehér hajú társunk árnyéka omoljon fölém. Felpillantok rá tágra nyílt szemmel, bólintok, majd felemelem a könyvet, hogy elolvashassa a címét: Bulgakov: Mester és Margarita.
Mindezek után hagyom, hogy szórakozzanak kedvükre, én magam már leírtam általános cselekvéseimet. Az igluban is Desdemona mondandóját a lapokra meredve hallgatom végig és bólintva, hümmögve értek vele, egyébként mélységesen, egyet.
Utahime már sokkal jobban élvezi a kis természeti kalandot, főleg a két pet társaságában. Álomkelő a fogócska hallatán eleinte csak ferde szemmel néz, majd megjön kiscicás kedve és szíves örömest vesz rész a mókában. Télire persze behúzódik inkább a melegbe, és türelmetlenül várja a tavasz eljöttét.
Végül megállunk, az idő ismét kitavaszodik, és a kis természet nem mozdul tovább. Álomkelő meghempereg a fűben, én pedig becsukom a könyvet, elteszem az inventorimba és kilépek az ajtón. Nem tudom, a többiek mit terveznek, kijönnek-e velem vagy sem. Figyelem a reakciójukat, hogy mit terveznek, én, mindenesetre, ha jönnek velem, elpirulok és egy bizonyos irányba mutatok: a Szanatórium felé. A kíváncsiság, hogy mit rejthet, mi lehet ott, percről percre nagyobb farkassá növi ki magát a lelkemben, és úgy érzem, ha nem megyünk oda is hamarosan, meghalok a harapásaitól...
Pedig szinte érzem a zsigereimben, hogy egy Leptys ébredéséhez hasonló kaland várhat ott rám...
-Izé... szabad? Megyek egyedül is... -hebegem, habogom, olyan halkan, amilyen halkan csak tudom. A lufi ide-oda libegve, rezzenéstelen rajzolt ábrázattal fogadja az ő reakciójukat az ötletre.

Ahogy futottam, nevettem a boldogságtól. Végre játsszunk, végre megkapom a megérdemelt figyelmet és csodálatot! Jun egy csodálatos szolga, habár azt még nem tudja, hogy az úrnőjével nem szabad ilyen közvetlen módon érintkeznie. Sebaj. Ettől eltekimtek neki. Amúgy is nehéz jó szolgát találni manapság, ahogy apu mondaná. Neki is mindenféle link alakot kell alkalmaznia, akármit is jelentsen ez. Habár nem értem, miért kötelező őket alkalmazni, és miért nem rúgja ki egyszerűen őket. Butus apu. Majd talán tanácsolom neki zseniális ötletemet. Hiszen ha csak a dolgos, szorgos, jó munkaerő marad, akkor bizonyosan jobban fog működni minden. Így pedig növelhetjük a termelékenységet és maximalizálhatjuk a profitot! Akármit is jelent ez is.. Ám azt tudom, hogy ezek jó dolgok, szükség van rájuk! Bizony! Csak még.. azt nem tudom, mi a jó bennük. Megérkeztünk végre. Ott voltunk a játék épületének kapujában. Ám az őr gonosz volt, nem engedett be mindenkit. Sebaj. Vezér és plüss Vezér kint maradnak, sőt, hogászni mennek, hátha fognak nekem még plüssöt. Junhoz fordultam, és nyújtotam neki a karom, hogy együtt menjünk be. Ám ekkor azt mondta, hogy inkább a farkassal memjek, majd eltűnt.O.o A buta farkasom pedig már rohant is befelé, ugrot be a csónakba.. Nem. Rossz szolgák! Jun nem hallgatott meg, nem is figyel úrnője parancsaira. Vezér meg.. most erre mit mondjak? Nincs széles e helyen egy sem, aki megérdemelné, hogy szolgáljon, és közben élvezze társaságom. Hát akkor megyek a pettel.>.> Úgy sincs szükségem senkire, egyik buta idegenre sem. Egyedül is megvagyok, sőt.. Így legalább nem fognak zavarni az idegesítő dolgaikkal. Csendesen bólintottam az ellenőr felé, és beszálltam én is a csónakba, hogy lassan ringjunk tova a vízen.

1 jegyet felhasználtam én és egyet a farkas. És akkor most maradt...? Hogy kell ezt nézni? >.<

//Sárga csapat//

Lancer-t sikeresen lefogtam, és már Aidor is közeledett. Azonban nem állt meg! o.O Leadta a jegyét, és már rohant is befelé, mint akit puskából lőttek ki. Lancer-t is elengedtem, erre ő is futott. Miért van olyan érzésem, hogy a csapatmunka nem lesz az erősségünk? Mindegy, ha már így rendelte a sors, akkor legyen így. Futottam utánuk, - persze csak azután, hogy odaadtam a jegyet a bácsinak - de amint megláttam a szanatóriumot, földbe gyökerezett a lábam. Kissé elhagyatott hatása volt az épületnek a kitört ablakaival és helyesírási hibákkal tarkított grafitikkel.
- Mégis milyen „móka” váj itt jánk? - kérdeztem, szinte csak magamtól, mert a többiek már előrébb jártak. ~Na, uccu neki, érjük be őket!~ - kiáltott a hang. Most nem ellenkeztem, mivel kíváncsi voltam, hogy mégis mi vár ránk ezen a helyen. Beérve egy kicsit hogy is mondjam… elfogott a félelem. Még nem voltam szanatóriumban, nem tudom, hogy hogyan néz ki, de az biztos, hogy nem így! Egy ilyen lepukkant helyen nem hinném, hogy bárkit is kezelnének. Míg teljesen ki voltam akadva a helytől, a szemközti lépcsőn egy félelmetes ikerpár lépkedett lefelé. Mikor leértek, csak akkor keltették az igazán félelmetes hatást, hiszen a hangjuk egyenesen hátborzongató volt, és azt hittem, hogy ott helyben elsírom magam. Én nem szoktam hozzá ahhoz, hogy ilyen helyeken járkáljak. Kiskoromban is mindig kerültem az ilyen kihalt helyeket, de így, hogy egy testvérpár is itt van, már egyenesen egy horror filmben érzem magam. QQ Én nem szeretem az ilyen helyzeteket. Viszont már nincs visszaút. Ha már elindultam, akkor végig csinálom! Mosolyt erőltetve az arcomra fordultam az ikrekhez:
- És mondjátok csak, milyen játékok vannak itt? – még én is hallottam, hogy ugrál a hangom az idegességtől. Bezzeg Lancer nem ilyen! Ő egyből kedvesen fordult hozzájuk, és nem látszott, hogy félne, vagy akármi. Csodálom ezért a képességéért.

Jegyek: 9/10

Álkékek
Ellazultam, finom ételek illata lengi körbe körbe a levegőt, talán  egy kicsit többet vásároltam a kelleténél. Ahogyan oldalra pillantok, és a nagy kupac nem, hogy fogyna de mintha csak növekedne, és növekedne egy hatalmas hegyet képezve mellettem. Nem is értem, hogy sikerült ezeket magam mellé cipelnem, ráadásul egyszerre. Jobban belegondolva, lehet nem is telt el olyan sok idő, mint amennyinek tűnt ez az egész, lehet, hogy Szophie-ék már régen végeztek a csónakázásban és ők is engem keresnek... vagy nem. Egy biztos, hogy nekem nem szabad tétlenül ücsörögnöm és várni a csodára. Körbepillantottam, egy szúrós szemű őr, néhány ember, egy ajándékbolt.
- Yosh! Teszek még egy próbát, és megkereslek Szophie! - kiáltottam el magam, a kezemben lévő vattacukrot pedig a magasba nyújtottam mintha egy hős lovag lennék a pálcára tűzött étel pedig a kardom. - De... nem mehetek ennyi étellel elé... - sietve elkezdtem falni a krémmel töltött zsemlécskéket, viszont amiből általában megeszek legalább kettőt, most egy is alig akar lemenni a torkomon. Néhány korty üdítő és újbóli próbálkozás után, végül a vattacukornak estem neki, de az sem akart elfogyni. Egyre inkább úgy tűnt, hogy örökre ehhez a padhoz leszek láncolva. Majd jött az ötlet, miért nem küldök neki üzenetet? Elvileg azt meg kellene kapnia...

Jun írta:Hello Szophie-chan!
Izéé... Az a helyzet, hogy azt hiszem eltévedtem, vagyis... fogalmam sincs ti hol vagytok. Visszamentem már az alagúthoz viszont nem tudom, hogy ott érkeztek e meg ezért inkább körül néztem. Most egy ajándékbolt előtt vagyok padhoz láncolva, sok sok sok sok étellel. Segíts

Egy pillanatig néztem az üzenetet, de amint ismét oldalra fordítottam a fejem és újból elszörnyedtem rányomtam az elküldés gombra és reménykedtem, hogy hamar jön a megmentésemre.

The member 'Tachibana Makoto' has done the following action : Kockadobás

'2 oldal halál/korona' :

//Jéggolyók//

Tőlem egy eléggé idegen dolog volt az, hogy bárkivel is beszélgetést próbáljak kezdeni, éppen ezért nehéz is ez a dolog számomra, de Chan annyira elvolt magának, hogy kezdett zavarni a dolog mivel úgy éreztem ő ki van zárva a csapatból csak jön utánunk mert egyező szalagjain vannak és semmi más. Bár a próbálkozásom nem igen sikerült, bár a könyv címét elolvasva se lettem okosabb, ezt a könyvet nem ismertem és szívesen kérdeztem volna róla, de látván mennyire lefoglalja az olvasás inkább nem zavartam, inkább jobban szétnéztem magam körül, bár többnyire azt figyeltem ahogy a petek játszanak, időnként pedig kinéztem az ablakon is felmérve a kinti világot, hisz ebben a kabinban most egy teljesen másik világba vagyunk bezárva. Mikor a „kis” kabinban beköszöntött a tél akkor rövid nézelődés után behúzódtam az igluba ahol ismét megpróbáltam Chan-al beszélni, de most sem volt nagyobb sikerem csak hümmögve egyet értett velem és olvasott tovább és persze most is fent állt az, hogy nem szeretném zavarni benne. Később Uta is behúzódott az igluba és vele együtt  a kint maradt petek is bejöttek, de nem sokkal ezután kezdtünk is visszaérni a tavaszba, bár az iglu még állt, de ez a virgoncabbik csapattársunk nem érdekelt egyből kirohant és később egy halom hóvirággal tért vissza, amiből nem is keveset kaptam és még Aisura is lett tapasztva, bár az nem sokáig maradt fent a jégtestén…Viszont, ha már van nálam egy ölnyi hóvirág csak ki kéne találni valamit rá, így elővettem egy fehérszalagot és csináltam egy kisebb csokrot amit Aisu jobb karjára kötöttem fel, majd formáztam még két kisebb csokrot amit pedig a hajamba tűztem, még így is maradt elég sok virág a kezembe,de jelentősen kevesebb, majd leszálltunk a kerékről és Chan mutatott is egy irányba az egyik piros játék volt az. Én csak vetettem egy kérdő pillantást mindkét csapat társamra, hogy akkor most mi is lészen, majd leültem egy padra elővettem még néhány szalagot és a maradék nálam lévő virágot is csokrokba szedtem, utána visszamentem a többiekhez és szétosztottam közöttük a kis csokrokat a peteknek is adva belőlük.
-Csináltam nektek is csokrokat…és ömm…Tessék nektek adom őket itt vannak és csináltam a petjeiteknek is…
Nyújtottam át nekik kissé elpirulva zavaromba nem is igen tudtam kifejteni mit is szerettem volna pontosan csak hebegtem-habogtam, de döntsenek ők mit csinálnak velük, meg arról is merre menjünk tovább én amúgy se vagyok jó ebben a mókázásban, így inkább rájuk bízom a dolgot…

//Kék csapat, Szanatórium, Des és Uta :3
Úgy érzem, Chan most fog elkezdeni beszélni... >.> Fejben legalábbis biztos.//

Nem akarnak jönni, sem Uta, sem Des. A petek véleménye pedig úgyis a gazdájukét tükrözi, Álomkelő pedig a szokott egyhangúságába réved. Ahogy ránézek, és ahogy ő néz vissza rám, tudom, hogy jönni fog utánam. Ismerem már, mivel sokat beszélgettünk, tudom, hogy abban megfogadta Timidus elméletét: a gazdáikat meg kell védeniük mindentől. Még a sárkány nélkül is tudta, elhatározta rég, hogy engem meg fog védeni, hisz nem hiába beszélt le minden alkalommal a Szint széléről való leugrásról...
Mikor megyünk a Szanatórium felé, csak egyszer állok meg: a Tükörlabirintus előtt. Nézem a bejáratot, szinte érzem, ahogy elsápadok és minden erő kimegy a lábamból. Tükör, tükör egy vidámparkban... fekete tükör...
Álomkelő selymes kölyökbundája érinti meg a csupasz lábszáram, visszahozva gyorsan a valóságba. Csupán a pillantása kérdi, jól vagyok-e... bólintok, és egy pillantást sem vetve többé a terem felé indulok eredeti célpontom felé. Mindössze Desdemona tereli el picikét a figyelmem a virágcsokrával, amit először nem is tudom, el szabad-e fogadnom... remegő kézzel nyúlok felé, és mikor nem rántja el a kezét és kezd nevetni rajtam, elmosolyodom.
-Köszönöm.
Mikor odaérünk, és meglátom az épületet, úgy érzem magam, mint akit kicseréltek. Szemem végigjáratom a falain, a kitört ablakokon, a korhadó fán, az elmosódott szavakon. A REDRUM láttán széles mosoly terül szét az arcomon, s lassan dúdolni kezdem.
Stephen King mindig is nagy írónak számított a családom női ágában. Sosem felejtem el, a Ragyogás volt az első könyv, amit kezembe vettem tőle, amíg apám észre nem vette, kivette a kezemből és közölte, majd 18 éves koromban elolvashatom. Anyám megvárta, míg apám ismét a saját dolgával törődik, kivette a szekrényből az Ezüst Pisztolygolyókat és odaadta, mondván, ez rövid, hamar kiolvasom, és apa nem fogja megtudni. Pedig nem értettem apám álláspontját. Én, aki pici totyogós korában megsiratta a Cápa c. horrorfilm végén az állatot, amiért felrobbantották, aki a 13 kísértet alatt csak akkor fordította el picit a fejét, mikor az üvegajtó kettévágta az embert, és aki már látta filmben az Állattemetőt (Kedvencek Temetője) is...
Horror. Pszichológiai horror. Ha fikcióról van szó, ez az én világom. Ez az én otthonom, és most hazaérkeztem.
-Nem kell jönnötök, ha nem akartok. -hagyom abba a halk dalolást és a többiekre nézek. Még sosem éreztem ennyire elevenen magam, de valami a lelkem mélyén azt súgja, nem szabad őket is veszélybe sodornom. Ők nem olyanok, mint Levi, egy régi osztálytársam, akivel egy festő romos házánál kalandoztunk, vagy az a régi ismerős, kinek már a nevét is elfelejtettem, de akivel rengeteget kalandoztunk egy temető környékén.
A virágcsokrot Desdemonától azóta rákötöttem a lufis csuklómnál a zsinórra, hogy ne essen le, maradjon velem mindvégig. Halódó emlék, de legyen szép, amíg tart. Elismétlem nekik a mondatom, miszerint nem kell bejönniük, megvárhatnak itt is. Vissza fogok jönni, vagy így, vagy úgy. Aztán elindulok, lassú, de határozott léptekkel, énekelve tovább a dalt, amit Stephen mester filmjének végéből ismerek.
Ahogy közeledem, eszembe jut a Rózsa Vére is, ami nem csoda, hisz az a film tulajdonképpen több regénye összegyúrva. Egy házról szól, ami él, és áldozatokat, vért követel. Te vajon, Szanatórium, ugyanilyen vagy?
Az ajtón belépve, s körbenézve a látványon, elgondolkodva a játék nevén, egy újabb film tülemkedik elő az emlékeimből. Mikor egy időben elkezdtek érdekelni az ál-dokumentumfilmek, egyszer leültem a Grave Encounters elé. Egy csapat fiatal szellemvadászról szólt, akik egyértelműen csalással alkották a filmjeiket, és egy éjszakára elvállalták, hogy bemennek egy elhagyatott, kísértetjárta szanatóriumba. Mikor az ajtó bezárul és magukra maradnak, kezdődnek a furcsa események; az idő szinte megáll, az ételük megrohad, elszakadnak egymástól, s mikor az óra szerint már reggelnek kell lennie, az ablakokon túl még a végtelen éjszaka fogadja őket.
Léptek zaja, a hang irányába fordulunk Álommal. Ikrek jönnek felénk, mire a mosolyom még szélesebbé válik, és ismét eszembe jut a regény. Mikor leérnek és ránk néznek, felteszik a híres-hírhedt kérdést, a hideg végigfut a hátamon és lúdbőrözni kezd a karom. Örülök, ragyogok, úgy érzem magam, hosszú távollét után tértem haza. Ez a borzongás, ez a félelemérzet... ez az igazi drog, nem az, amit manapság a fiatalok szívnak.
-Sziasztok. -köszönök hangosan, magabiztosan, szinte nem ismerek magamra. Legszívesebben magamhoz ölelném őket; ők a testvéreim, a két, borzalmas körülmények között meghalt gyermek, az ikrek, akiknek baltával vágták szét a fejét, akik végigkísérték az életem. Szellemek, az egyedüliek gyerekkoromban, akik megértettek engem.
-Igen! -mosolygok vissza rájuk és közelebb lépek. Azt sajnos nem tudom, mit akarok játszani. Azt, amit ők is... Tekintetem a lépcsőkre téved. -Mik vannak ott fenn? Fel szabad menni?
Ha engedik, elindulok. Persze, ha Utahime és Desdemona utánam jött, vigyázok rájuk. Nem engedem, hogy eltávolodjanak tőlem, sőt, megfogom a kezüket és rájuk szólok, hogy ne engedjék el. Ha inkább kint maradnak várni, akkor természetesen ehhez én is úgy állok hozzá ^^