Re: Céh épület mögötti kert utáni terület

by **Kayaba Akihiko** Szomb. Aug. 22 2015, 15:39

Hinari: Gyenge Fárasztó Méreg
Yuuki: Görbe Kés

by **Hayashi Yuichi** Szomb. Dec. 26 2015, 01:49

Céhes Karácsonyi Ünnepség

Pár napja fel térképeztem a Yeti kolóniát, érdekelt mégis hova vezet a hegyi ösvény, és sikerült találnom egy barlang rendszert a havas hegy oldalban. Négy jeti védi látszólagosan a bejáratot, azon meg nem sikerült bejutnom, de talán a többiek benne lesznek egy kis szokatlan karácsonyban. A dísztermi karácsony nyugodt légtérben zajlott, azonban kíváncsi leszek mennyire mozgathatóak meg egy kis változatos karácsonyhoz. Van így is elég bajunk, minthogy összeüljük és megbeszéljük az évet hogyan zártuk, és azt hogyan veszítettük el Szophiet. Talán egy kis hegyi séta, majd a barlangban karácsonyfa állítás, vissza hozza jobban az életkedvüket a többieknek is.

- Sziasztok - köszöntettem azokat, akik eljöttek a Díszterembe a megbeszélőre. - Az idei karácsonyra picit mást terveztem, mint amit megszoktatok. Először is a tárgyra térnék. A karácsonyt nem itt a palotában tartanánk, hanem egy helyen, amit meghódítunk. Meghódítani pedig -

Céh épület mögötti kert utáni terület - Page 4 Sasquatch_family__yeti_by_venkman_project

- rajtuk keresztül tudjuk. Fenn a hegyen találtam egy barlangot, amit négy jól megtermett Yeti véd. A Feladatunk az lenne, hogy a karácsony fát, felvisszük a hegyre az ételekkel és némi tüzelőanyaggal, legyőzzük a Yetiket, elfoglaljuk a barlangot, fát és tábort verünk, ajándékozunk, majd ha átmelegedtünk és kibeszélgettük magunkat, hazáig szánkózunk.

Vártam a pillanatot, amikor a székekről felpattannak és távoznak a többiek. De azért hátha akad a céhben valaki, vagy mindenki, akinek tetszik. A fát már oda készítettem a hídon túl és a tűzifát is bepakoltam egy jókora zsákba. súlyemeléssel egészen könnyen cipelhető, hegyre fel lehet vele gond, de azt hiszem képesek volnánk megoldani. Közben kerestem Niot, hátha mellém áll, vagy nem akasztja ki bohókás karácsonyi tervem.

// elvárások: első kör avagy a jelentkezés határideje január 4. Persze a határidő tolható, ha szeretnétek. Ha karakterednek nem tetszik, amit hall elég egy pm-et írni nekem és akkor legkésőbb január 4-én jön a 2. kör. Smile

by **Hinari** Szer. Jan. 13 2016, 23:06

Persze már készültem a karácsonyra én is. Ajándékok beszerzése, utánajárások, általában nem túl jó hangulatban: tudtam, hogy mindenki ott lesz, akit a családomnak nevezhetek. Mindenki, aki számít és persze nem a saját céhével karácsonyozik. Mindenki...kivéve Szophiet. Vajon a börtönben is ünneplik a karácsonyt? A szeretet ünnepét? Szeretet... ajkaimba haraptam, úgy folytattam az utamat a hóban, jobb híján céltalanul lődörögve odakint. Nem akartam most találkozni velük. Igen, együtt kellett volna, és végülis nem is volt rossz velük lenni. Ám egy kazamatázás Yuukival, és egy ünnepség, ahol mindenki boldog és vidám, együtt készítve az ebédet, majd beszélgetve egész este... egyáltalán nem volt ugyanaz. Vajon fel fogja-e bárki is hozni a lányt? Kérdezni, miért került börtönbe, mit csinált? Vajon mit felelnék rá nekik? És már majdnem itt van, és én el sem kezdtem a szervezést...
Az üzenetet sem olvastam el rögtön. Egyszerűen nem érdekelt, nem s.o.s. állt a tárgy mezőjében, így nem foglalkoztam vele. Csak amikor később megnéztem, írtam az időpontra egy rövid "Ott leszek"-et. Megbeszélés a díszteremben. Csöndesen sétáltam fel a lépcsőn a harmadikra, páran hallottam már voltak ott. Köszöntem, próbálva mosolyogni, de pillantásom minduntalan a terem azon pontjára tévedt, ahol előző évben azt a közös képet készítettük. Azon még mindenki ott volt. Persze ez nem volt igaz: azóta többen is lettünk, ám jelenlétük inkább hozzáadott a céhhez, nem pedig az űrt pótolta, mely Szo hiányával keletkezett, s melyet most éreztem talán a legnagyobbnak, hosszú napok óta. Egyedül Al tudott őszinte mosolyra késztetni, melléje is ültem le végül, kíváncsian várva, Yuichi mit tervez, mihez kellett összehívni mindenkit.

A kiosztott lapot forgattam a kezemben. Jetik. Ez eddig rendben is volt, bár...
- És hogyan szeretnéd legyőzni őket? - kérdeztem, feltekintve céhtársamra - Egy epic hógolyócsatával; vagy esetleg sütivel elcsalni őket? Nem szívesen használnám a Katanát éppen karácsonykor... - pillantottam félre, a mondat végére le is halkítva a hangomat. Állandóan a csaták. A fiú persze jót akart, egy kis változatosságot, amiért hálás is voltam, nemkülönben az egész fáradozásáért, amit értünk tett. Ha pedig nem tartott ki a fegyverhasználat mellett, úgy persze benne voltam az ötletben. Jót fog tenni egy kis séta a hegyen. Most mindent, csak ne legyen ugyanaz, mint múltkor. Az még túl sok feltépett sebet okozna...

by **Halász Alex** Csüt. Jan. 14 2016, 11:41

Egyből csekkolta a levelet. Valójában minden levelet egyből csekkolt amit a JLtől kapott és minden ilyen levelet betett a kedvencekbe a levelesládájában. Tudott Szophieról, ahogyan mindenki más is. Nem akarata felhozni, ahogyan talán senki más sem. Yuichi látszólag rá se gondolt, biztosan nagyon aggódhat Hinariért. Nem különben ő is. Számára sem volt kisebb meghökkenés a történet. Elsőre el se akarta hinni, de mivel Hinari maga mondta el, és Hinari ilyesmivel nem viccel, kénytelen volt. Azt azonban nem tudta, hogy mivel is tudná kedvesét jobb kedvre deríteni. Nem volt elég, hogy neki mosolyog. Mintha kötelesség lenne mutatni, hogy túl van rajta. De egyelőre nem tehetett semmit. Még nem tudta mit is kéne tennie. Mikor a lány mellé ült, átkarolta, s úgy figyelték ketten a kardforgató fiút. Az ötlet egyáltalán nem volt rossz! Remélte, hogy a csapat többi tagja is benne lesz, de párja problémáját hallva úgy érezte, neki kell eloszlatnia a tévedést.
- A Yetik nem hallnak meg! - olyan meggyőződéssel beszélt, mintha tudományosan igazolható lenne. - De tudom, hogy győzhetjük le őket! Egyszer olvastam egy film után.... - Némi kotorászás után az inventoryjában előhúzott egy 52es méretű bakancsot és az asztalra "helyezte". - Ezzel fogjuk megvesztegetni őket! Köztudott, hogy imádják a nagy cipőket, mi másért lenne akkora lábnyomuk a hóban? Surprised

- Komikus határozottsága súrolta a bolondságot, de még épp hogy megállta, hogy el ne nevesse magát. - És szerintem ezek a kis Yetik chou kawaiik! <3 - Vette fel őszinte odaadással a képet az asztalról közben.

by **Kurokawa Yuuki** Vas. Jan. 17 2016, 16:37

Őszintén szólva, fogalmam sem volt miként töltsem a karácsonyt, már legalább három éve nem ünneplem és nem is nagyon hiányzott, most viszont nagyon úgy tűnt, hogy idén megint megünneplésre kerül ráadásul hosszú idő után újra Onee-channal tehetem ezt meg. Arról viszont fogalmam sem volt Yuichi senpai mit is tervez egészen addig a pillanatig amíg személyesen nem avat be.
Naná, hogy Alex rögtön lefoglalja a helyet Onee-chan mellet, még szerencse hogy a másik oldalán még van hely így ott foglalok helyet és hallgatom a nagy hadi tervet.
Yetik? Nem találkoztam még eggyel sem, illetve egy hasonló szörnnyel igen de az más volt. Már épp egyet akartam érteni onee-channal mikor Alex kidob egy hatalmas bakancsot az asztal közepére.
- Izéé… nem hiszem, hogy a Yetik bakancsra vágynának… - Veszem kézbe is az említett tárgyat. – Különben is, honnan van neked ekkora bakancsod? Ilyen nagy a lábad. – Forgatom körbe. Simán beleférne kétszer is a lábfejem. – Egyébként én úgy tudom, hogy félnek a tűztől, talán megpróbálhatnánk elijeszteni őket de, szerintem se lenne kedves dolog pont karácsonykor molesztálni őket. Én sütikre és ajándékokra szavazok, ami lehet akár egy… hatalmas bakancs is… - Eeehh, Alex-kunnak most az egyszer lehet igaza van bár én nem a megvesztegetés szót használnám sokkal inkább a lekenyerezést. – Lehet, hogy nem is gonoszak csak szőrösek és ölelni valók és ha sikerülne őket meggyőzni arról, hogy nem bántanánk őket akkor a chocobók mellet lennének a céhnek yetijei is.

by **Hinari** Hétf. Feb. 22 2016, 14:37

Al felvetésére csak hitetlenkedve ingattam a fejem, jókedvűen mosolyodva el: a fiú teljesen komolyan beszélt, mégsem lehetett komolyan venni. De tényleg; bakancsok? Ráadásul Yuuki jól mondta, egyáltalán honnan van neki ilyesmi? Kuncogtam az ötleten: végülis, egy próbát megér. Közben a lány felhozott más opciókat is; ő is a kardhasználat ellen volt, így bólogattam rá; meg lehet ezt oldani erőszak nélkül is. Sikerült is megegyezni, azután pedig, ha mindenki készen állt, Yui vezetésével el is indultunk. Én a magam részéről hagytam, hogy a fiúk cipeljék a fát és a többi szükséges kelléket, jól megvoltam a mászással és a csevegéssel, amivel hamar el is ment az idő. Örültem, hogy ezúttal nem a céhházban töltjük, és a szokásosnál hidegebb levegő sem zavart annyira: a lényeg úgyis az volt, hogy eltereljem a gondolataim. S ez, szerencsére, ma este sikerült is.

by **Hinari** Vas. Május 29 2016, 13:29

Üveggolyók

előzmény

Merthát nem lehettünk mindig együtt. De jó idő volt, így miután előkészítettem a vacsorát, tíz perc a szobában ücsörgés után inkább lesétáltam az udvarra, leterítettem egy pokrócot, hoztam magamnak hűs limonádét, és pihentem. Még nem ment le a nap, bár Al már elég régóta elment. Nem mintha aggódtam volna érte, de... azért megnéztem, hol csámborog, és mosollyal konstatáltam, hogy együtt van Yuukival és Ozival, méghozzá a huszadik szinten. Biztos virágot keres nekem ^^ Valami szépet vagy különlegeset, vagy... hát, a kék tulipán volt az egyetlen, amiről nem tudtam eldönteni, örülnék-e neki, vagy sem. Túl sok rossz emléket hozott fel.
Valamennyi idő múlva pedig már meg is hallottam a hangját, s miközben az előcsarnokban Nes útba igazította őket, én felálltam és elkezdtem összehajtogatni a pokrócot, hogy majd velük mehessek fel.
- Sziasztok - köszöntem derűsen amint közelebb értek, Yuukinak mosollyal Alnak pedig szájrapuszival, s közben fél szemmel már a zsákot figyeltem, amit Al olyan lelkesen lengetett. Aztán mindketten le is pakoltak egyet-egyet, éshát... üveggolyók. Azt hiszem, az arcomra pontosan le volt írva, hogy nem pont erre számítottam, de sok lehetőségem nem volt megszólalni, örültem ugyanis, ha követni tudtam a fiút, aki eközben már a meséje felénél tartott - Öhm... most? Inkább előbb fürödj le, addig hozzád nem érek - nyújtottam ki felé a nyelvem játékosan, végignézve a feltételezhetően nyálkától ragadó ruhadarabjain. Ha pedig felém akart volna nyúlni, mert az előző kijelentésem után naná hogy ez lenne az első dolga, nevetve ugrottam el az útjából, megkerülve őt és beérve Yuukit, csatlakozva hozzá, amíg fel nem értünk.

by **Halász Alex** Szomb. Jún. 11 2016, 19:30

Úgy hadart hogy talán még ő sem tudta volna követni teljesen. De nem is volt fontos és ezt Hinari is tudta jól, vagy csak meghallgatni, vagy leinteni kellett, és már folytatja is. Kikerekedett szemekkel bámult a lányra, aki elküldte volna fürödni, és a lányra, aki merészelt több golyót szedni mint ő. Csak most vette észre persze. - Hát én még csak nem is estem hasra tőlük. x3 Óh, azt említettem, hogy hol lelhetőek? x3 - Persze közben próbálta volna tartani az iramot, amit gyorsi pontok híján nehezen ment és az utolsó pillanatban egy hirtelen ölelés támadással elkapni Hinarit, de a lány kimenekült a kezei közül. - Meh, pedig ilyen csókot még senkitől soha nem kapnál még egyet. XD - Aztán mintha csak eszébe jutott volna és valóban. Elképzelhető, hogy Alex agyában random sorsolással jelennek meg impulzusok a következő lépésre vonatkozóan. Szóval elkezdte ecsetelni, hogy milyen "aranyos" csigaszerű fogas lények "ejtik" a "golyókat"... szemgolyókat..... - És aztán respanwolnak és újra *.* A végén már szinte sajnáltam őket, de megérte a sok "fáradság" . Cool

Szóval csak a kis izékék nyomkodása miatt fröcskölődött rám egy kevés nyálka. Nem is olyan sok x) - És indult egy újabb Hinari rohamra.

by **Kurokawa Yuuki** Vas. Jún. 12 2016, 08:36

Kivételesen hagytam volna, hogy Alex arassa le a babérokat, annyira aranyosan lelkesedett az üveggolyókért és szép csendben tovább álltam volna ha nem szól be.
- És még úgy is, hogy egy csomót bakiztam többet szedtem össze mint te. Kicsit többet kellene gyakorolnod. – Nyújtottam volna ki rá a nyelvem ha azzal nem a szám szélén lévő nyálkát nyaltam volna le magamról. Aztán idő közben újból Hinari felé vette az irányt abból a célból, hogy feltételezhetően őt is össze kenje.
- Hmmm… Alex ennyire eleven akkor az egész céhházat összefogja kenni a nyálkával. Lehet segíthetnénk neki lemosakodni… kint az udvaron. – Pillantottam Hinari nővérkémre majd ki az ablakon, mert mit ad isten, pont az ablak alatt a céhkert egyik szökőkútja csobog. Az a bizonyos pillantás pedig igencsak sejtelmes volt ahhoz, hogy Hinari kitalálhassa a gondolataim. Ketten már simán kidobjuk őt súlyemelés ide vagy oda :3

by **Hinari** Szer. Jún. 15 2016, 21:37

- Nem is akarok – kerültem el Alex útjából, aki a hadarása ellenére sem tudta annyira elvonni a figyelmem, hogy sikerüljön belém ragasztania a nyálkát – Amúgy nem kellene ennek elpixeleződnie lassan? – kérdeztem, szándékosan nem szólva bele kettejük csipkelődésébe, Al viszont, talán a kérdésemre, de elkezdte kifejteni, mik is azok tulajdonképpen, amik a kezemben lévő zsákban lapulnak. Éshát… - Szemek!? – úgy dobtam el, mintha nem ia a saoban lennénk, ahol nagyjából bármi, de bármi megtörténhet – Dehogy fogok én szemekkel játszani, felejtsd el Neutral

– szemléltem a folyosón guruló darabokat, melyek közül egy-egy azóta már el is érte a lépcsőt, kitartóan gurulva a palota főbejárata felé. Lemondón sóhajtottam: ezekben még egészen biztosan el fog esni valaki. Majd ugrottam is el a következő roham elől, most éppen Yuuki elé, persze vigyázva, hogy róla se ragadjon rám egy csepp se ebből az izéből.
- Amúgyis, inkább hoztál volna virágot, ahogy a normális fiúk szokták ˇˇ - húztam fel az orrom, de nem volt igazi a neheztelés, s egy pillanatnál nem is tartott tovább. Elég volt csak ránézni: még így nyálkásan is helyes volt, habár… vizesen lehet még ennél is helyesebb lett volna Rolling Eyes

El is néztem a szökőkút felé, eljátszadozva Yuuki felvetésével, majd úgy döntöttem, ha már „kitett” engem ilyesminek, énis viszonozom kicsit a szívességet. Persze szigorúan elméleti terepen maradva, erről azonban őneki még nem kellett tudnia, ugyebár xP
- Nem is rossz ötlet – bólogattam a lányra – Mit gondolsz, a lenti szökőkút, vagy az udvar végi folyó felel meg jobban a célnak? – kérdeztem töprengést tettetve, miközben azért felkészülten vártam az újabb rohamot, hogy ha kell, tudjak még hárítani pár próbát, mielőtt végleg megadom magam: tudtam úgyis, hogy sokáig nem fogom bírni. Alex ellen valahogy soha semmit nem bírtam sokáig. Főleg, ha az a közelségének hárításával járt együtt…

by **Halász Alex** Kedd Jún. 28 2016, 14:44

- pff x3 Felőllem versenyezhetünk is. - Vette fel a kesztyűt önkénytelenül is. Ha harc akkor legyen fura sárga fogas csigaszem szedegetés *.* Aztán Hinari eldobta az ő csigaszemeit T.T ... - : o Neeeeehh >< Eldobtad őket :/ ... szegények ToT- Összeszedett párat, de mire odaért már több mint a fele elgurult. Le a lépcsőn, és még tovább o/ Szóval amíg és amennyit lehetett még megmentett. Majd megütötte a fülét a "normális" szó és elmosolyodott. Guggolva pillantott fel a lányra. - A "normális" fiúk nem olyan menők mint én X3 hentai

-
Aztán hirtelen elhallgatott. Ezek ketten valamit tervelnek O.o Felállt, közben le-le potyogtak a kezéből az összeszedett golyócskák. Kiült rá az a kisfiús kinézet, amikor valamit nem szeretne. "Áhh csak nem teszitek meg ^^ ugye? o.O " Majd megváltozott az arckifejezése.... eszébe jutott valami...
- Az együtt fürdésben benne vagyok x) Sannin de x3 krhm és én leszek középen xD- Al... persze hogy nevet >.>

by **Kurokawa Yuuki** Hétf. Aug. 01 2016, 13:52

- Szerintem a szökőkút jobb lenne. A folyóban halak is vannak és félő, hogy ettől a ragacstól még bajuk is esne. - Vigyorodtam el, már csupán azért is mert ezzel Onee-chan egyértelmű engedélyt adott arra, hogy Alexet erőszakkal bedobjuk a szökőkútba.
- Attól félek, hogy ezt nem te döntöd el, Alex-kun. - Ropogtattam meg az ujjaim aztán egy gyors menü előhívás és ár a kezembe is varázsoltam egy vaskos kötelet. Egyedül nem fogom tudni becibálni őt a kútba Hinari-chan pedig nem fog hozzányúlni így kell valami alternatíva.
- Kowabunga! - Vetődtem rá a fiúra és igyekeztem csomót kötni rá. Tökmindegy hova csak ne tudjon megszokni.

by **Hinari** Hétf. Aug. 01 2016, 21:06

Elnevettem magam a guggoló Alexen. Olyan egyszerűen hárította a mondatom, mintha meg se karcolta volna, én meg nem tudtam nem nevetni rajta. Leguggoltam mellé.
- Igaz is, ezekkel az üveggolyókkal nagyon menő vagy a kezeid között – ugrattam, ezen pillanat erejéig határozottan „üveggolyókként” referálva azokra a szemekre, hiszen utóbbi megfogalmazással valahogy… kevésbé lett volna gyermeki az összkép. Én azonban szerettem a gyermeki Alexet is. Közben Yuuki is előállt a tervével, én pedig tettetett elégedettséggel szemléltem a kialakult párbeszédet, egészen addig, amíg a lány elő nem hívta a kötelet. Rossz emlékek kötődtek hozzá, és én nem… nem akartam Alexet így látni.
- Azzt hiszem erre azért nem lesz szükség – kaptam ki Yuuki kezéből a tárgyat, direkt megnyomva az első szót, bár nem mutatva feléjük semmit abból, ami a háttérben mozgatott. Vidám maradtam, elnézőn ingatva a fejem, de Yuuki helyett mégis inkább a fiút róttam le:
- Közös fürdőzés, mi? Szóval én már nem is vagyok elég neked ˇˇ Kis perverz – nyújtottam rá a nyelvem – Bár ha összenyálkáztok, kénytelen leszek én is fürdeni. Talán elmegyünk Yuukival egy kis éjszakai fürdőzésre a patakhoz, szigorúan fürdőruhában. De vigyázz ám, fiatalember, van észlelésem, és jaj lesz ha rajtakaplak!
- Még rosszabb is, mintha ledobnánk a szökőkútba – fordultam Yuukihoz, persze magam is mosolyogva. Az ilyesmihez már hideg van, ezt mindhárman tudtuk - és amúgyis: én inkább egy forró tea mellett üldögélnék most a kanapén, minthogy kimenjek a hátsó kertbe; és szerintem… ezzel nemcsak én voltam így.

by **Kuradeel** Hétf. Okt. 03 2016, 21:37

Hinari [T1] Nagy Bunkósbot
Yuuki [T1] Kidolgozott Bőrruha
Alex [T1] Bronz Cipő

by **Leonard** Kedd Jan. 29 2019, 12:22

Hinari

A kiképzőtisztnél tett látogatása után hosszú órákig töprengett rajta, mégis kit választhatna ő társának. Később aztán elszégyellte magát, amiért a legkézenfekvőbb megoldás nem az első gondolata volt. Aztán leteremtette magát, hiszen mégiscsak egy idegen volt. Elképzelni sem tudta, ő, Leo, hogyan lenne képes éppen Hinarit meggyőzni róla, hogy tökéletesen alkalmas társa lehetne.
A következő napokban aztán a két véglet között gyötrődött. Az egyik azt sugallta neki, ez egy lehetetlen küldetés, a másik viszont bízott benne, hogy a zöld indikátoros jelenlegi kiállásával megoldható. Végül is, egy próbát megér, nem?
Leo aznap lemondott minden büszkeségéről, habár amúgy sem volt sok neki. Nem úgy, mint apjának, aki folyton magasan hordta az orrát. Elvárták tőle ugyan, hogy viselkedjen hasonlóképpen, ám ő erre képtelen volt, talán épp azért, mert egész életében előtte volt a rossz példa. Na persze, nem azt mondom, neki is volt valamennyi abból a férfias becsületből, de sokkal könnyebben volt hajlandó megválni tőle, mint általában hímtársai. Most pedig, hogy alkalom nyílt rá, a cél érdekében képes volt gondolkodás nélkül eldobni magától, és odaállni egy nő elé kunyerálni. Bizony. Na persze, nem akárkit választott erre a nemes feladatra, hanem magát a híres Justice League céhvezérét, aki előtt végül is még térden csúszni is biztos nemesebb. Nem bízhatott természetesen a pozitív válaszban, de ez mit sem számított, amíg hajlandó volt megpróbálni. Ő pedig mindent megtett, hogy visszaszerezze régi fényét, ez pedig egy kiváló lehetőségnek bizonyult erre. Remélte, hogy az őszinteség elég lesz hozzá, hogy ebből a saját magának előkészített csatából végül nyertesen kerüljön ki.

Amikor aznap reggel üzenetet írt Hinarinak, még arra sem számított, hogy választ fog kapni rá. Az üzenetben röviden ismertette, hogy ki is ő, hátha a küldetés óta megkopott volna a lány emlékezete, illetőleg kérte, hogy találkozzanak. A helyszín és az időpont a lányra volt bízva, épp azért, hogy a lehető legoptimálisabb legyen számára. Persze ez éppen nehezítés volt Leo számára. Amikor ott állt a palota kertjének kapujánál, szinte remegett a lába. A kupola csak úgy csillogott a téli napsütés fényében, ő pedig egészen elámult ettől.
Rápillantott az órájára. Kicsit korábban érkezett, még volt pár perce. Addig viszont nem mert bemenni, és talán a rendszer nem is engedte volna. Nem, amíg be nem invitálják.
Nekidőlt a kerítésnek, és várt. Szinte nosztalgikus sóhajjal nyugtatta tekintetét a szikrázó, havas tájon. Örült a napfénynek és a kellemes kék égnek. Hosszú ideje ez volt az első nap, hogy eltűntek az égről a hófelhők.

by **Hinari** Kedd Jan. 29 2019, 17:34

Alex zongorázott. Megnyugtató, de egyben szomorú is volt a dallam, mely a reményről szólt - csöndesen hallgattam, kezemben egy pohár roséval és lábaimat ütemre lóbáltam az üvegasztal tetejére felülve. A fiút néztem, elmerültem benne. Új dalba kezdett. Ezt fogjuk előadni a megnyitón. Halkan csatlakoztam be, nem késtem le róla, a szavak, hangok már álmomban is mentek volna. "Running through the endless road~" Párom felpillantott, de nem állt meg. Csak ketten voltunk, mint már oly sokszor. A Menedék csak a mienk volt. Bezárt kapui előtt tábla hirdette, nyitás hamarosan, de már lassan elkoptak, pixeleződtek róla a betűk. Több, mint egy éve. Most azonban minden készen állt. A palotában is egyre vidámabb lett az élet, téglafalai között nyugalom és biztonság fogadott, és ezt szerettük volna átadni, kiterjeszteni... hogy mindenki számára elérhető legyen. Igen... csupán egy Menedékház itt Floriában, ahová a kiképzővel már el lehet jutni, de sokaknak fog segíteni, ezt hittük, ezt szerettem volna hinni én is. E célból vásároltuk meg anno az épületet.
Üzenetem érkezett, de a dal végét még megvártam vele. Letettem a poharat, úgy olvastam a sorokat, még mindig az asztal tetején. Igen, emlékeztem a srácra, aki Sillel olyan jól kijött a havas küldetésen - meg arra az első mondatára is. Halkan elnevettem magam. Megírtam neki a választ és elküldtem: a másnap délutánt ajánlottam neki, kettőkör a palota kertjében. Érdekelt, miért keres fel, de ettől eltekintve magára a fiúra is kíváncsi voltam: a rinocéroszokkal és a hóval folytatott harc során nem volt alkalmunk beszélgetni, így ez jó alkalom lehet, hogy bepótoljuk az elmaradt szavakat. Becsuktam a panelt és belekortyoltam az italba. Alexet hallgattam, ahogy játszik.

Eredetileg úgy terveztem, hogy a hidegre való tekintettel inkább a gyűlésterembe invitálom mégis, de aznap gyönyörű idő volt és a hőmérséklet is inkább csökkenni látszott. Maradtam tehát az üzenetben foglaltaknál és kettő előtt nem sokkal felöltöztem, magamra kanyarítottam a halványkék, bélelt kabátomat és lesétáltam a harmadik emeletről. Fehér, prémes csizmámmal bokáig süllyedtem a hóban, ahogy a kertkapu felé vettem az irányt: már olvadt, de még bőven volt belőle annyi, hogy széppé és különlegessé varázsolja a kertet. Leo már várt. Ahogy megláttam, mosollyal az arcomon intettem neki, majd ki is nyitottam a kaput.
- Szia - köszöntem - Kerülj csak beljebb - invitáltam be és miután elhaladt mellettem, be is zártam a kaput: szinte önkéntelen mozdulat volt ez, de kellően csillapította erősödő szívdobogásom, mely azalatt a pár másodperc alatt is az egekbe szökött, amíg a kapu nyitva állt, bárminek és bárkinek szabad utat engedve. Még elnéztem az utca felé, majd sarkon fordultam, és beértem a fiút - Sétálhatunk idekint is, vagy ha fáznál, van bent előkészítve forró tea - adtam meg a lehetőséget, hogy ő válasszon és aszerint indultunk is el erre vagy amarra. Mást azonban egyelőre nem mondtam: ő keresett fel, megvártam tehát, amíg összeszedi a gondolatait. Időnk bőven volt, én pedig egész kellemesen éreztem magam most itt kint. Régóta nem sütött ennyire fényesen és erősen a fölöttünk lévő nap...

by **Leonard** Hétf. Feb. 04 2019, 21:52

Leo elmosolyodott a fázás szóra. Nem, kifejezetten kellemesnek tartotta az időt aznap, emlékeztette őt gyerekkora tavaszaira. Igen, számára a napsütéses kék ég, és a hóval borított táj egyértelműen a jobb időt jelentette, habár utazgatásai alatt nagyon hamar megtanulta, milyen is egy valóban meleg nyár, és egy enyhe, vagy talán nem is létező tél valamiféle mediterrán országban.
- Köszönöm, egyelőre jó lesz idekint is - válaszolta kissé ideges, de még így is kedves mosollyal, és felnézett a ragyogó égboltra. - Ma igazán gyönyörű az idő. - És tényleg, ahogy lehunyta szemét, hogy arcát a napsugarak lágy simogatgása kényeztesse, szinte érezte a virtuális forróságot, amely elárasztotta. Nagyon kellemes érzés volt, egészen megnyugvást adó.
Sétájukat lassan, komótosan folytatták, ő pedig még pár percet szánt a töprengésre és felkészülésre. Nem volt benne biztos, hogyan is kezdjen neki a kérésének. Száz és ezer féle varriációt is kiötlött már rá, és eddig egyet sem tartott elég jónak. Most mégis itt volt a cselekvés, vagyis inkább a beszéd ideje, nem vonulhatott már vissza. Amikor elég felkészültnek érezte magát, egyértelműen Hinari arcába nézett, kereste a tekintetét. Amikor az megtalálta őt, és viszont, akkor fogott csak bele mondandójába.
- Sajnálom, hogy ilyen hirtelen törtem rád a találkozó reményében - kezdte először egy szolid és illemtudó bocsánatkéréssel. - Mégis, valójában már hosszú évek óta érlelődött ez az alkalom, és most végre okom is van rá, hogy meglépjem. Talán érthetetlen lesz számodra, hogy miért mondom el ezeket, és talán nem is hiszel majd nekem. Mégis úgy gondolom, legjobb lesz, ha az elejéről kezdem - itt még vett egy mély lélegzetet, aztán belefogott.
- Tudnod kell rólam, hogy a játéknak legelső napja óta rabja vagyok, nem úgy, mint sokan, akik később érkeztek. Fejlődtem, részt vettem eseményekben és küldetésekben, ezer meg egy helyen voltam ott, és a frontvonallal együtt haladtam hosszú, rengeteg ideig. Az volt a célom, hogy közéjük kerüljek, hogy én is segítsek végig vinni a játékot, hogy a bent rekedt gyerekek végre visszakerüljenek a családjukhoz, minél hamarabb - kezdett el hosszasan magyarázni, és Hinari talán tényleg nem tudhatja, mégis mi oka van erre. A fiú mégis folytatja, a legelejéről a történetet, ahogy ígérte. A tisztánlátás végett.
- Ám tudnod kell rólam, hogy valójában féltem. Hiába értem el többször is a front aktuális szintkövetelményét, soha nem éreztem magam elég erősnek hozzá. Így aztán tovább fejlődtem, róttam a szinteket, hogy egy kicsit előrébb legyek az aktuálisnál, hogy egy kis előnyre tehessek szert, hogy kellő magabiztossággal lépjek be egy ilyen vesztőhelyre.
- Akkoriban, ezekben a dicső időkben, egyik legnagyobb példaképemmé vált a frontharcos hős, aki mindenkinek igyekezett segíteni maga körül, aki szívén viselte az emberek sorsát. Figyeltem őt, részt vettünk pár küldetésen, ahol keresztezte egymást rövid ideig az utunk, láttam harcolni és segíteni. - itt rövid ideig megállt, és mélyen a lány szemébe nézett. Kicsit fontolgatta, kimondja-e. Valahol sejtette, hogy a név hatni fog, vagy ilyen, vagy olyan irányban. Nem tudta volna megmondani, Hinari gyászolja-e a volt vezérét, de erre tippelt volna, ha kell. Végül aztán csendesen kimondta a szavakat.
- A példaképemet úgy hívták, Shiel D. Lewis.
- Igen, és természetesen nem csak őt magát tiszteltem, és tisztelem a mai napig, de a céhnek is részese akartam és akarok lenni, amit létrehozott. Csakhogy ezt, és minden más tervemet tönkretette akkoriban egy esemény.
- Fogalmam sincs, elhiszed-e nekem, eddig nem sokan tették. Ám egy nap én, és a legjobb barátom, kijutottunk a játékból. Felébredtünk egy különös intézményben, és egy másik sisakot helyeztek a fejünkre. Tisztában voltunk vele, hogy ez többé nem árthat nekünk, hogy van mód rá, hogy kilépjünk a játékból. - Itt egy pillanatig megállt a mondandójában, társára sandított, ám aztán folytatta.
- Az az igazság, hogy bizonyos körülmények miatt nekem eszem ágában sincs ezt tenni. Ám a legjobb barátomnak, Iljának ez volt minden vágya, egyedül mégis képtelen volt rá, hogy végezzen magával bármilyen módon is. Hosszú hónapokig őrlődtünk mindketten, mígnem megkért rá, hogy mint legjobb barátja, könnyítsem meg neki a dolgot - emlékek futottak végig az arcán, és hirtelen elkomorodott. Érezhetően most érkezett el a mese nehezebbik pontjára. Hangja rekedt lett, keserűség csengett benne.
- Nem csak Lewist vesztettem el abban az évben, de a legjobb barátomat, és a zöld indikátoromat is, ami miatt soha többé nem álmodhattam a Justice Leagueről - mondta sötéten, majd felkapta a fejét, és kezével megálljt mutatva még gyorsan hozzátette:
- Igen - igen, mindjárt elmesélem azt is, hogyan kaptam vissza, de előtte még valami más!
- Vörös indikátorosként róttam tovább a világot, és mindenfelé olyan embereket kerestem, akikkel még ugyanaz történt, mint velünk. Nagyon keveset találtam, és még kevesebb olyat, aki hitt is nekem. A szintezést viszont soha nem hagytam abba, habár a gyász hosszú időre megbénított, és így visszavetett, mégis egyetlen célként lebegett szemem előtt, hogy ha a többit nem sikerül elérni, legalább a fronton hadd segíthessek.
- Ennek végül az vetett véget, hogy börtönbe küldtek - itt tartott egy rövid, drámai szünetet, majd folytatta, csak úgy ömlött belőle a szó.
- Valaki, nem tudom kicsoda, nem láttam az arcát, kihasznált egy számomra szerencsétlen szituációt, és a személyemet nem ismerve, csak az indikátorszín alapján döntve, ezt tette velem. Nem okozott meglepetést. Valójában már hosszú ideje éltem a vörös indikátorosok életét, és úton-útfélen diszkriminációba és sértésekbe futottam, hozzá voltam szokva.
- Nos, a börtönből aztán hosszú évek múltán, egy közös ismerősünkkel jutottam ki - itt halványan elmosolyodott, és bólogatni kezdett. - Igen, Szophie volt az, akivel kivezettük egymást. Egyetlen egy hatalmas hátrányom azonban volt a történetben. Idekint azzal kellett szembesülnöm, hogy minden valahavolt szintem és exp-m semmivé lett. Egyes szintről kezdtem újraépíteni mindent. Most pedig itt állok, és még mindig nincs semmim. Mindent elvesztettem, amit valaha magaménak tudhattam, és most mindent újra kell alkotnom.
Mondandója egyelőre a végére ért, most várt, és Hinarira pillantott. Úgy gondolta, elég sok információt adott át, amiket a lánynak fel kell dolgoznia. Egyelőre nem nehezítette a dolgot a többivel, az ráért még. Várta a kérdéseket, a hitetlenséget, bármit. A zöld indikátor hogyanját, és a találkozás okát azonban még mindig nem sikerült kiböknie.

by **Hinari** Hétf. Feb. 04 2019, 23:33

Követtem a pillantását és bólintottam. Elvezettem a hóban a már járható ösvényig és elindultunk a kert hátsó része felé, amerre a patak csobogott a vékony, de még befagyott jégréteg alatt. Sokáig nem szólt semmit. Nem kifejezetten bántam, habár egyre kíváncsibbá tett, hogy mi az, amit ennyire meg kell fogalmaznia szavanként, mondatonként - egy kérést talán, ami régóta foglalkoztatta? Nem gondoltam, hogy csak az elveszett, sárga napszemüveg áráért jött... főleg azután a mondata után még a küldetés elején, amit annak az npc-nek mondott fennhangon. Nem, voltak tippjeim, de nem ismertem őt, nem következtethettem tehát előre. A hatalmas épület ablakait néztem. Már becsuktam őket mind... mégis, most nyitva vannak újra.

Végül belekezdett. A bocsánatkérésére csak hangtalanul biccentettem, formaság volt részéről és nem is akartam hangos szóval megakasztani - mégis, amikor a hosszú évekről és arról beszélt, nem fogok hinni neki, önkéntelenül is feljebb emeltem az egyik szemöldököm: ilyenkor szoktak jönni a színes-szagos történetek, amolyan Ken-módra. Ilyesmiben pedig bőven volt már részem, ám mielőtt még bármi negatív is megfogalmazódhatott volna bennem, észre kellett vennem, hogy Leonard teljesen máshogyan folytatta.
Elméláztam kicsit a bossokon. Hogy vajon én miért döntöttem úgy, hogy amint beértem őket, csatlakozom, miközben abszolút megértettem Leot és át is tudtam érezni, maximálisan, hogy félt. Talán én is féltem... annyira régen volt már, nehéz lenne felidéznem azokat az éveket most. De talán a többiek miatt. A céhem miatt... és... őmiatta. Szinte egyszerre mondtuk ki a nevet. Leo hangosan, én pedig gondolatban, és amikor ez tudatosult bennem, egyszerre jöttem zavarba és merevedtem meg, láthatóan, összeszorított ajkakkal, ökölbe szorult kézzel, amit a hátam mögé is rejtettem azonnal. Lewis. Keserű mosollyal pillantottam a srácra, aki ebben is hasonlított rám, ő azonban nem hallotta a kérést, nem mondta rá olyan naivan, hogy "rendben"... nem látta eltűnni az ikont a térképen és nem ment, rohant utána az erdőbe, hiába. Éreztem, ahogyan elkezd égni a torkom. Hős... Igen, és halott is. Vajon Leo látja, érti ezt az oldalát is? Talán észre se vette, hogy elhúzom a szám szélét. Ahogy elhúzom, mindazzal a dühvel és haraggal, amit még mindig érzek ezen sztereotip mentsük-meg-a-világot hozzáállással szemben, mélyen és erősen, fájdalommal és gyűlölettel. Felemeltem arcom és behunyt szemmel adtam át magam a hűvös szellő nyugtatásának. Csak ezek után pillantottam újra Leora és jeleztem neki, hogy folytassa nyugodtan: ha elbátortalanítottam volna, még szóban is biztattam, hisz mindez régen volt, rég nem kellene ekkora hatással lennie rám.
Amiket utána mondott, azok viszont már egy másik, új irányba vitték el gondolataim. Nem is volt baj, és azzal ellentétben, amit várt tőlem - és amit igazság szerint végülis jogosan kaphatott meg mindenki mástól korábban - én csupán csak hallgattam őt, néha bólintottam, de alapvetően nem látszott rajtam semmiféle hitetlenkedés vagy kétely. Egy szemernyi se, mivel, nos... tudtam, hogy megtörtént, és azt is, hogy nem csak velem történt. Ezzel együtt pedig meg is nyugodtam egy kicsit: Silence barátjának tartotta ezt a fiút, és így, hogy őrajta is az AmuSphere volt, legalább ő rendben lesz, bármilyen hülyeségbe is keveredjen ezek után. Ezt mindenképpen jó volt tudni. Rá is mosolyogtam, talán értette miért, talán nem, nem is volt lényeges most. A történetnek ez egy kis része volt csupán és volt egy olyan érzésem, hogy a neheze mégcsak most jön. Hangja tompább és szárazabb lett. És amikor kimondta azokat a szavakat, kedvem lett volna átölelni őt, mert hittem neki, elhittem neki azt, amit valószínű csak nagyon kevesek lettek volna képesek. De mégiscsak egy idegen volt még. Valaki, akit egy céhtársam ismert és végigvittünk egy küldetést többedmagunkkal, de... egyelőre semmi több. Valahol a másodikon becsapódott egy ablak a huzattól. A csattanásra összerezzentem, de annak szimbolikus értelme hatott rám igazán és Leonak fogalma se lehetett róla, miért harapom be ajkaim és rázom meg a fejem, szinte észrevétlenül. Nem. Nem lehet... egész életemben bezárkózva élni.
Bólintottam, noha fel sem tettem még a kérdést, azelőtt szakított félbe és nyújtotta ki a kezét. A mozdulat, az az előző mozdulat azonban bennem volt még... ölelés helyett viszont szelíd és biztató mosollyá alakult; ezt láttatnom kellett, hogy tudja, nem tartom mesének a történetét. Vele együtt komorodtam el szavain: nem, én sem voltam az az ember, aki látatlanul ítélkezik, az viszont, hogy mindezek után börtönbe küldték, a legtöbb embert megtörte volna, visszafordíthatatlanul. Ő mégis itt állt. Íriszeimben érdeklődés csillant, ahogy folytatta, és mostmár elsősorban nem a mondandója iránt, hanem őiránta, a személye iránt. Visszaemlékezve arra a havas-lavinás küldetésre, ott is szó nélkül segített, akár kértük, akár nem. Folytatta az útját. Mégha rögös is volt, mint mindenkié idebent.
- Várj, azt mondod te vagy Szophie lakótársa? - szakítottam félbe, amint eljutott tudatomig az információ és akkor, egyszerre, kiszakadt belőlem az egész. Felnevettem. A megkönnyebbültségtől és a zavartól egyaránt, szemeimből kellett törölgetnem a könnyeket, annyira abszurd volt a helyzet, ott, abban a házban az összetört bögrék és állatos sütik között - Bocsánat, elnézést - mentegetőztem és vörösödtem is el rögtön, amikor rájöttem, hogy nagyonis félreérthető voltam most - Csak... azt hittem... lány vagy - böktem ki, bár... igen, ez talán a lehető legrosszabb folytatás volt, amit csak mondhattam neki.
- Szophie mesélt valakiről, akivel együtt jutottak ki, és mindig egy korunkbeli, csevegős lányt képzeltem el, akivel azóta is legkedvesebb pajtások - szedtem össze a gondolataim és magyaráztam el neki - És... hát... szóval igen. Ez így most kissé kínos - vakartam meg a szám szélét és rettentő kellemetlenül éreztem magam, hogy pont a történetének ennél a szakaszánál, egy borongós résznél kezdtem el nevetni egy saját, ostoba gondolaton. Így viszont, hogy tudtam, hogy Szophie barátja is, sokkal egyszerűbben és könnyedebben tudtam hozzáállni; beszélgetni vele. Önkéntelen, tudatalatti, mégis érezhető váltás volt: a kezdeti tartózkodásból nem maradt semmi, egyszerűen csak megkapta a bizalmamat, már azzal egyedül, hogy ő segített Szophienak kijutni. Hogy ő segített nekem is, visszakapni Szophiet. Az, hogy ezek után hogyan veszette el pontjait és szintjét, csak mély ráncokat varázsolt a homlokomra és így, a múltja tudatában már tudtam hová tenni az egyes darabkákat és azt is, miért mesélte el nekem az egészet. Még sokáig gondolkoztam rajta, mit mondhatnék.

- Én... hiszek neked - kezdtem el, komolyra fordítva a szót - Részben mert van tudomásom egy s másról a játékban, részben pedig azért, mert amiket Szophie mondott rólad, az belepasszol a történetbe. Sőt, még arról is van sejtésem, hogy hogyan kaptad vissza a zöld indikátorod, de azt meghagyom neked - mosolyogtam rá és pillantottam fel az említett hatszögre. Eltöprengtem egy pillanatra, ahogy visszaidéztem azt a kazamatát és az akkori benyomásaimat a fiúról, a tények fényében viszont az egész kép kezdett megváltozni, méghozzá jó irányba - A karácsonyt megelőző este ott voltál a kazamatában te is. Ő volt Ilja, akivel együtt nevettetek? - kérdeztem, csakhogy tisztább legyen a kép és a főtéren kiszúrt, több éve nem látott nevet a térképen is a megfelelő helyre tudjam rakni - Bevallom őszintén, meggondolatlanságnak tartottam, hogy ugrottatok. Így viszont... talán mégsem volt az. Ha egyiktek sem halhatott meg ott igazándiból - mondtam ki hangosan gondolataimat és néztem rá megerősítést várva, azt azonban egy szóval sem említettem, hogy én is hasonló helyzetben voltam akkor. Kicsit talán örültem is neki, hogy újra láthatta a barátját. Mindenképp ráfért azok után, amiken keresztül ment, de a vége... hogy miért jött ide, annak kimondása még váratott magára. Attól függetlenül, hogy mostmár teljesen pontosan tisztában voltam vele, hogy csatlakozni szeretne a céhhez. Mégsem mondtam ki én, mert... valami meggátolt benne. Régen megtettem volna. Boldogan és egyszerűen. Azóta viszont sokminden történt és... Van pár ablak, amely nagyon nehezen nyílik ki azután, hogy egyszer teljes erőből becsaptad.

by **Leonard** Szer. Feb. 06 2019, 19:17

Leo felvonta bal oldali szemöldökét, és karjait összefonta maga előtt, ahogy az előbb még nevető, most kivirult lányt hallgatta.
- Korotokbeli, csevegő fiú vagyok - mondta halkan, szinte drasztikus komolysággal arcán. - Valami bajod van vele? Talán a nemi sztereotípiák az erősséged? - vonta fel még jobban szemöldökét, és egészen komolynak tűnt. Ám csupán egy pillanatig játszotta tovább a szerepet, aztán nagyon gyorsan kitört belőle is a nevetés, és mosolyogva folytatta.
- Nem értem, miért is ne beszélgethetnék vele Vezér karomápolási praktikáiról esténként egy jó üveg bor mellett.
Leo megcsóválta a fejét, ám ajkai még mindig nevetőráncokba futottak, úgy méregette a lányt. Aztán, mint aki megsejtett valamit a dolgok hátteréből - bár bizton állíthatom, hogy az ő képességeivel ez nem így volt -, még hozzátette:
- Már jó ideje nem találkoztam vele - itt megvonta a vállát. - Azt hiszem, elköltözött.
Akárhogy is, ez a kis közjáték képes volt Leot is kimozdítani a búskomor pillanatokból. Na nem mintha neki ehhez túl sokra lett volna szüksége. És miután ez megtörtént, már Iljáról is könnyebben ment a beszélgetés, meg úgy minden másról.
- Igen, ő volt az - villantotta fehér fogsoros mosolyát a lányra Leo, habár tekintete a távolba meredt. Ez a mosoly most másvalakinek szólt.
- Az életemet nem tenném kockára, nem akarok kijutni, még akkor sem, ha ő mindenáron azt szeretné - ezen a ponton újra Hinari arcába, egyenesen a szemébe nézett, és úgy mondta tovább aztán. - Ám ennyi év után, ha egy kis őrültségre invitál - megvonta a vállát. - Végül is, ha még fájdalomérzet sincs, miért ne?
Leo megvárta, amíg Hinari reagál szavaira, elteszi őket magában, aztán csak akkor folytatta tovább a mondandóját, amikor már minden tiszta volt. Végül is, volt bőven mit letisztázni, habár úgy tűnt, az indikátor kérdését mégsem kell elmesélnie. Mi több, egészen úgy festett, hogy a lány hisz neki, és ez legalább annyira meglepte, mint annak idején Szophie reakciója a dolgokra. Nos, azt nem részletezném, de mondjuk úgy, az idomárlány napokig magában somolygott rajta, hogy sejtette, hogy valami ilyesmi történt, és a kardforgató nem is igazi, rendes gyilkos. Leo azóta sem tudta, hogy ezt most bóknak vagy alázásnak kellett-e volna vennie. Szophie esetében az ember fia sok mindent nem tudhat.
Akárhogy is, a legégetőbb kérdéskörökön már túl tudták tenni magukat, és ez valamelyest megnyugtatta Leo kezdeti bizonytalanságát. Most elérkezettnek látta végre a pillanatot, hogy további szavait felvezesse, így aztán bele is fogott.
- Nem tudom, hallottál-e már a kiképzőtiszt új funkciójáról. Nem az az NPC, akire egy magadfajta embernek szüksége lehet, mégis, amilyen tájékozott vagy néha, abban sem lehetek biztos, hogy elkerült volna téged a hír. Akárhogy is, tudnod kell, hogy bekerült a játékba egy új funkció, melynek során két játékos segítheti egymást, és amely mindjét félnek jövedelmező - magyarázta először sután, és miközben a mondatok végéhez ért, egészen kivörösödött az arca. Szemében lázas tűz égett most, hogy végre elérkezett az időpont.
- Hinari - ejtette ki a nevet mély, határozott hangon, majd fogta magát, és fél térdre ereszkedett. Ha a lány azóta elővette háta mögül kezét, talán azt is elkapta hirtelen hevességében. A fiú egészen elpirult zavarában, pedig neki még csak eszébe sem jutott a szituációt egy esetleges lánykéréshez hasonlítani. Igazából azt sem tudta, miért csinálja, amit csinál. Valahonnan a képzeletének távoli zugából jött az ötlet, hogy a formaság talán így kívánhatja. Remegő hangon aztán végül feltette a kérdést:
- Te, akire leginkább felnézek ebben a játékban, lennél a mentorom?

by **Hinari** Csüt. Feb. 07 2019, 21:29

Igen, azért meglepődtem Leo hirtelen komorságán és kicsit el is szégyelltem magam, amiért felnevettem az előbb: ugyan nem gondoltam, hogy a mondandómmal van problémája, de a sértődöttség talán előjöhetett belőle így... akárhogyis, megvolt köztünk az a momentum; pont akkor nevetett fel, amikorra én elsápadtam egy kicsit. Majd, amikor ráeszméltem, hogy csak szórakozik, egy könnyed vidám mosolyt küldtem feléje, szavaira csupán bólintva.
- Hát még ha lennének neki... - húztam el a szám szélét emlékezvén az éles farkaskarmokra, de mindezt laza, csevegő stílusban: mostmár azt hiszem mindketten el tudtuk engedni magunkat.
- Elköltözött? Fura... - kaptam fel a fejem a szóra, de talán... talán annyira sokminden történt mostanában, hogy nem is volt olyan kedd vagy csütörtök régóta, amikor mindketten ráértünk volna megvitatni a dolgokat. Ketten, a csokiszobában. Ahogy régen. Elmosolyodtam az emlékre és feljegyeztem magamnak gondolatban, hogyha legközelebb találkozunk, mindenképpen rákérdezek majd nála, hol lakik. Persze a minimapon is megnézhettem volna napjában többször vagy éjszakánként, de őtőle megtudakolni mégiscsak jobb volt s a miértekre is kíváncsi voltam. Egész kényelmes kis házban éltek ott Leoval. A költőinek szánt kérdésére ezek után csak bólintottam: értettem őt és a vidámságukat is odalent. Viszont így, ezzel az információval lehet... lehet tényleg Mirit láttam aznap a térképen. Kíváncsi lettem volna, Ilja hogyan került be és itt van-e még, de egyelőre nem akartam faggatni a srácot - ráért az még később is és valószínű ő sem azért jött ide, hogy a barátjáról kérdezősködjek.

Nos, hamar megtudtam, tulajdonképpen miért is. Csupáncsak nem abban a formában, ahogyan azt vártam Neutral

Amikor a kiképzőtisztről kezdett el mesélni - ügyesen még dicséretet is beleszőve a szavakba -, már kezdett tisztulni a kép és bólintottam is rá, "igen tudok róla"; utána viszont... térdre ereszkedett. Rögtön elvörösödtem, rápillantottam a gyűrűmre, a fiúra, a gyűrűmre, majd fel az Allal közös szobánk ablakaira és csak reménykedni tudtam, hogy párom nem kapta el ezt a pillanatot. Az... nem tenne túl jót és nem, nem nekem nem.
- Azt ugye tudod, hogy... - kezdtem volna, de eddigre már kiejtette a szavakat, amik egy pillanatra be is fagyasztották az enyémeket. Ha korábban nem is, de most tisztán látszott rajtam a meglepettség. Behunytam a szemeimet és sóhajtottam. A szellő fenyőillatot hozott a patak felől.
- Azt ugye tudod, hogyha ezt Alex, a párom épp látta az ablakból, ki leszel tiltva innen? - tettem fel neki a kérdést komolyan és az említett irány felé néztem - Egyébként pedig ezt virággal együtt kell - tettem hozzá megrovón, kissé feljebb emelt állal. Kíváncsi voltam, milyen arcot vág, amikor rájön, hogy milyen szituációt teremtett, ennél tovább azonban nem húztam a dolgot, csak elnevettem magam és nekidőltem egy közeli fa törzsének. Kölcsönkenyér visszajár, mosolyogtam rá, majd a karkötő helyét kezdtem el nézegetni a karomon.
- Igazság szerint még nincs mentoráltam - kezdtem bele - De elsősorban céhtagoknak tartanám fent a helyet - pillantottam rá, íriszeimben tiszta érdeklődéssel, amit nyugodtan vehetett biztatásnak akár, ha idáig eljutott - Illetve kérdeznék egyet. Azért nézel fel rám, mert Lewis utódja vagyok és a JL vezére, vagy mert engem magamat ismersz és mindazt, amit tettem? - néztem rá nyugodtan, de egyben kellő komolysággal: erre mindenképpen tudni akartam a választ. Ez fontos volt.

by **Leonard** Kedd Feb. 19 2019, 20:44

Egy darabig csak hümmögve sétáltak egymás mellett, azon filozofálva, milyen furcsa is, hogy Szophie elköltözött otthonról. Pedig valójában nem is volt különös, Leo épp olyannak ismerte meg, aki egyszer csak fogja magát, és elmegy otthonról minden szó nélkül. Várakozásai pedig most igazolásra is találtak. Úgy tűnt viszont, hogy legjobb barátnő létére még Hinari sem tudott az eseményről, és nehogy feszültséget teremtsen a lányok között, Leo előzékenyen, és kissé kapkodósan hozzátette azért, hogy nem olyan rég történt ez, még elég friss az információ.
Ezután tovább sétáltak, és szőke kardforgatónk elkalandozott egy pillanatra, miközben a patakot figyelte maguk előtt. Gondolatok cikáztak fejében egymás után, ő pedig letért az ösvényről, és a hóba gázolt. Elmélkedéséből épp ez a momentum zökkentette ki, ahogy a hideg hozzáért csizmája által nem védett bokájához. Röviden megborzongott, és elnézést kérő arckifejezéssel visszaoldalazott Hinari mellé.
- Elég szép itt - mondta könnyedén, próbálván elterelni szerencsétlenségéről a gyanút, majd kis idő múlva folytatta történetét, a beszélgetés menetét, mígnem eljutott odáig, hogy kibökje végül azt, amiért ide jött.
A következő pillanatban, Leo továbbra is értetlenül meredve a céhvezérre, nagyokat pislogott.
- Már miért? - emelkedett fel a kérdés közben álló helyzetbe, és szakszerűen porolgatni kezdte a nadrágját, meg az abból felszálló pixeleket. Közben továbbra sem gyúlt szikra a fejében, mi bűnt követhetett el ezzel, egészen addig, amíg a virágos dologra nem terelődött a téma. Ott aztán elnevette magát, és a homlokára csapott.
- Áhh, hogy a párod! Igen, már tudom, a harcos fickó! - emlékezett hirtelen arra a kevéske információra, amit mindig a kobakjában tárolt a híresebb személyekről, aztán folytatta.
- Hát de ha félre is érti, te bármikor elmagyarázhatod neki, mi volt a valóság, nem? - kérdezte aztán könnyedén, nem látva a problémát a történetben. Nos, voltak dolgok, amiket egész egyszerűen jelleméből fakadóan nem értett meg. Az egyik ilyen a túlkomplikálás volt. Nála ilyen szempontból egészen letisztult volt az élet, nem bonyolította túl a dolgokat, és a féltékenykedés sem volt jellemző rá. Ellenben a csajokra, akikkel összeállt, na persze, nem mondhatjuk, hogy nem volt rá okuk. Nem mintha bármelyikkel is lett volna valaha hosszútávú kapcsolata.
Egyébként a felismerés hatására még csak el sem pirult. Egészen könnyedén vette a témát, már csak abból fakadóan is, hogy tisztában volt vele, hogy éppen semmi kínos nem történt. Mivel nem állt szándékában a lánykérés, semmi oka rá, hogy rosszul érezze magát a gesztus miatt, amit továbbra is egy szép dolognak tartott. Szóval nem, nem bánta meg, hogy így tette fel a kérdést. Mi több, talán tovább feszítette a húrt Hinarinál, aki láthatóan zavarban volt kissé.
- Ha gondolod, visszajöhetek virággal is. Végül is, a szép lányok megérdemlik. Csak attól tartok, a játékban nem lenne még annyira sem tartós, mint odakint. Sajnálnám leszedni - vont vállat lazán. - Gyűrűt is hozok, ha megdumálod Alexszel, hogy ne vegye le érte a fejemet. De azt azért tedd hozzá kérlek, hogy foglalt lányok nem az esetem - kacsintott Hinarira játékosan, és ezzel lezártnak tekintette a témát. A történet folytatása viszont csalódottságot ültetett arcára, ami halvány ráncokban mutatkozott meg homlokán, és lebiggyesztett ajka mellett.
- Végül is, teljesen logikus, hogy inkább céhtagoknak.. Elég fontos az összetartás.. - motyogta maga elé letörten, és nem, kicsit sem értette az utalást. A pillantást sem, amit Hinari küldött felé. Elég rossz volt a gesztusok értelmezésében. Valójában mondhatjuk azt, hogy pocsékul értelmezte az embereket.
A következő kérdésre aztán csak a fejét rázta. Egyik sem.
- Azért a célért nézek fel rád, amelyért minden nap harcolsz, a céh célkitűzése miatt. Ezért néztem fel Lewisre is. Valójában sem őt, sem téged nem ismerlek, hiába gyűjtöm szorgosan az információkat tetteitekről. Nem ismerek mást, csak a tényeket, hogy mi mindent tettetek meg már másokért. Én az eszmét tisztelem - válaszolt ő is kellő komolysággal, habár arcán továbbra is nyomorúsággal. Számított a nemleges válaszra, igaz, de mégis rosszul esett neki a gondolat, hogy mindez hiába volt. Nem is értette, miért beszélgetnek még tovább. Végül is, az igaz, hogy ennyivel nem zárhatják le a társalgást, az tiszteletlen lett volna.
Cipője orrával kipécézett magának egy adag összefagyott havat, és azt kezdte el rugdosni maga előtt szorgosan. Várta a továbbiakat, hogy most miről lesz szó. Hogy mikor engedik útjára.

by **Hinari** Csüt. Feb. 21 2019, 18:37

Szerette a havat. Én a magam részéről maradtam az ösvényen, de mosollyal arcomon figyeltem, ahogyan utat tör magának a patak felé - majd jön vissza; minthacsak rájött volna, hogy egyedül maradt. Megjegyzésére bólintottam és elmutattam a patak túloldala felé:
- Még van följebb is. Egészen a hegyek lábáig nyúlik a birtok, illetve biztosan hallottál már róla, hogy chocobokat is tartunk. A felnőtt egyedeket lehet kölcsönözni is erre-arra - meséltem inkább tájékoztató jelleggel; szavaim mögött semmiféle öndicséret nem bújt meg, nem is jutott eszembe. Élveztem a csendes napsütést, a szikrázó havat körülöttünk... és hallgattam őt. A történetét és igen, végül a kérdést is, amiért eljött idáig. Meg kell hagyni, a célzást egyáltalán nem értette a virággal és Allal kapcsolatban, amivel kicsalt belőlem egy nevetést: jókedélyűen ingattam a fejem és értettem egyet vele végülis.
- Igen. Ha kérdezi, elmondom majd - mosolyogtam rá - Egyébként Alexnek hívják - világosítottam fel, de annak nem volt itt az ideje, hogy róla kezdjek el áradozni - Nem, nem kell virág meg gyűrű se, köszönöm - kuncogtam, mert nem, egyáltalán nem vágta le. Kicsit sem. Mosolyogva érintettem meg a gyűrűmet és pillantottam fel újra a közös lakrészünk ablakaira. Jobb talpamat felhúztam a fatörzsig, amit hátammal támasztottam, úgy néztem Leora kérdőn: nem értettem, hogy és miért változott meg a hangulata ennyire hirtelen. Hiszen én semmi olyasmit nem mondt... áh. A magyarázatát csupán egy tűnődő bólintással nyugtáztam, majd helyben maradva néztem, hogyan rugdossa arrébb és arrébb azt a jégdarabot. Talán többtíz másodperc is eltelhetett így, mégis... mégis nehezemre esett ajkaimat szóra nyitni.
- Tudod - sóhajtottam és néztem rá végül, kerestem a tekintetét - Korábban azt mondtad, hogy mindent elvesztettél és elölről kell kezdened. Meg azt is, hogy volt olyan időszak, amikor a JLbe akartál csatlakozni... Bevallom ezek alapján azt hittem, hogy be akarnál lépni a céhbe, azért kerestél most meg - küldtem feléje egy halovány mosolyt - Persze biztos szabadabb a szólós lét, nem tudom. Rég elfelejtettem, milyen az - gondolkodtam el és néztem a távolba, fel a havas hegyek tetejére. A hideg levegő kezdte csípni a torkomat... vagy valami más érzés tette talán? - Mindenesetre mi segíthetnénk abban az újrakezdésben - fordítottam pillantásom vissza rá - Ha esetleg meggondolnád magad.
Felvettem egy marék havat és elkezdtem csakúgy találomra gyúrogatni. Jólesett a kezemben tudni, érezni, ahogy olvad szét és cserébe átadja a hideget, ami talán enyhíti az orcáimra költöző pírt: nem akartam senkit elveszíteni, soha többé. De ha rajta tényleg AmuSphere van... és tényleg akar és képes is segíteni az embereknek, ahogy azt a havas küldetésen is tette... akkor én mindenképpen szeretnék segíteni őneki, hogy elérje a célját. Ennyivel tartoztam neki. Sőt, többel is. Valószínű nem is sejti, hogy tulajdonképpen mennyivel...

by **Leonard** Csüt. Márc. 21 2019, 23:19

Leo tekintetét a magasba emelte, hogy megnézze magának azokat a bizonyos hegyeket, amik a Palotát szegélyezték. Úgy rémlett neki, különös rezgéseket hordoz az erdő, talán maga a palota is rejt titkokat magában. Hisz egy ekkora épület hogyne rejtene? Elgondolkodott rajta, vajon Hinari már felfedezte-e az egészet, és nem-e volt esetleg ez valamiféle kazamata a beköltözés idejében. Vagy talán Rita, Ai, Lewis és a többiek pucolták ki? Talán sosem kaphat már rá választ, talán pedig igen, ha rákérdez. Most mégsem ez volt a legfontosabb témájuk, így egyelőre elrakta jó mélyre a kérdést. Végülis lényegtelen, kis semmiség. Azért egyszer, legalább egyszer szívesen megnézné végre belülről is a monumentális építményt, amely uralja Aincrad ezen szakaszának látképét.
- Igen, szoktam látni a madarakon száguldozó játékosokat a városban, de hogy őszinte legyek, engem annyira nem nyertek meg maguknak. Jobban szeretem a lábaimat használni - mosolygott sejtelmesen, és a következő vallomása után Hinari már sejthette is az okát, hogy miért.
Lagymatagon sétálgattak a téli napsütésben, talpuk alatt lustán ropogott a hó. Szinte már-már mesébe illő volt az időjárás, és maguk a történések is jóval kedvezőbben alakultak, mint azt Leo sejteni merte volna. Aztán persze koppant, persze számított rá, de már-már kezdett reménykedni egy jobb végkifejletben a pozitív reakciót látva. Természetesen elkomorult, hiszen hogyan is kérhetné azt, hogy a céh tagja legyen? Se szintje nincs sok, se érdemei, nem beszélve róla, hogy még vörös indikátoros is volt, így aztán teljesen természetes, hogy nem is álmodik a céhbe kerülésről, úgy mint egykoron. Akkor is csak az tartotta vissza, hogy még szintezni akarta magát. Elég jóvá kellett válnia ahhoz, hogy ide felvegyék. Mert tudta jól, hogy rengeteg céh van a világukban, rengeteg profillal, de a legismertebbek, a legerősebbek bizony csak a kiváltságosaknak jártak. Ezeknek pedig egyik csúcshelyét foglalta el a Justice League, és nem csak azért, mert Leo egyik álma volt ez a céh, hanem mert valós rangot jelentett a tagjának lenni. Szóval jah, nem számított rá, hogy akár joga van ahhoz, hogy feltegye a kérdést a tagságról, a beszélgetés további folytatása meg olyannyira meglepte, hogy az még az arcára is kiült egy megemelt szemöldök és eltátott száj formájában. Egy pár pillanatig csak állt ott leblokkolva, és ez tényleg teljes ellentétben állt szokásos személyiségével. Aztán szélesen elvigyorodott, nem tudta visszafogni kitörni készülő jókedvét a szavak hallatán. Utána persze még félszegen - vagy csak félszegséget tettetve - hozzátette:
-Azt hittem, semmi esélyem az én képességeimmel, meg hát vörös is voltam, tudod.. - Nem mintha jó ötlet lett volna felhívni a figyelmet mégegyszer erre az apró tényre, hátha visszautasítják, de jobbnak látta tisztázni a dolgokat, mielőtt csalódás érheti.
- Ha ennek ellenére mégis fogadnátok, akkor.. Akkor igazán leköteleznél - hajtott aztán fejet, és elkapta a lány kezét. Vagyis csak akkor, ha az nem húzta el azt. Épp arra készült, hogy csókot leheljen rá hálája jeléül, de aztán rájött, hogy ezzel megint hibát követne el. Szóval gyorsan felsandított a Palota ablakaira, majd inkább zavartan megrázta Hinari kezét. Jobb lesz ez így.

by **Hinari** Szomb. Márc. 23 2019, 21:09

Nem, ő valójában tényleg nem számított ilyen folytatásra: ez arcáról azonnal kiolvasható volt - olyannyira, hogy önkéntelenül is kuncogtam egyet rajta. A fatörzshöz támasztott talpammal aztán ellöktem magam, hogy csökkentsem a jégrugdosás közben kialakult távolságot.
- Persze, tudom - feleltem könnyedén, hisz ezt már egyszer megbeszéltünk azt hiszem. Legalábbis ő elmagyarázta, én pedig hittem neki, leginkább Szophie miatt. Nem is igazán tulajdonítottam tehát nagy jelentőséget ennek; ami volt elmúlt és tulajdonképpen a szó szoros értelmében ő nem ölt, és ez volt a lényeg. Mégha a rendszer máshogy értelmezte, akkor is.
Elkapta a kezem, már másodszorra s én másodszorra sem húztam azt el. Figyeltem rá, ahogy beszél és éppen ezért észrevettem azt a céhházra kapott pillantást is, ami már nem kuncogást, hanem nevetést csalt elő belőlem; főleg miután végül a mozdulat nem is abban zárult, amelyben ő azt eleinte akarta volna. Kezet ráztunk. Annak hivatalos formájában, bár az arcomat elnézve cseppet sem volt formális a dolog, hiszen úgy kellett visszatartanom a derűt, melyet szemem csillogása és széles mosolyom jelzett egyedül. Amint kezem szabaddá vált, egy egyszerű mozdulattal lehívtam a menüt és elküldtem neki a céhbe való meghívást is - részemről nem volt sok kérdésem hátra; éppen eleget tudtam meg róla az előző percekben és Szophietól.
- Ha bármi kérdésed van, szólj csak nyugodtan - ajánlottam, miközben sétáltunk tovább... remélhetőleg immáron kedvetlenül rugdosott jégdarabok nélkül.
- Nem tudom, ismersz-e bárkit a céhből Silencen kívül, de később szívesen bemutatlak nekik - folytattam egy kis szünet után. Közben elsétáltunk Hime (még befagyott) virágoskertje mellett is, utunkat a céhépület háta felé véve - Illetve mostmár, azt hiszem, beszélhetünk a karkötőről is - mosolyogtam rá, ha esetleg ő nem hozta fel azonnal.

by **Leonard** Hétf. Ápr. 01 2019, 15:11

Leo egy rövidke pillanatig csodálattal meredt a céhfelkérésre. Arcán a boldogság egyértelműen terült el, majd szinte remegő kezekkel, rányomott az elfogadásra. Ennyi volt. Ennyi kellett hozzá, és ott is díszelgett feje felett a felirat, amely hirdette, most már ő is az Igazság Liga tagjai közé tartozik. Szinte drámai pillanat volt ez, egy fordulat az életében. Végre elért valamit, amit szeretett volna mindig is. Ha ezt Ilja láthatná..
Persze, ez az egész valóban csak egy pillanat volt, és hiába érezte úgy, valójában nem változott át csúf békából herceggé, meg semmi. Ugyanaz az ember maradt, ugyanannak a beszélgetésnek a folyamában. Hinari sem került közelebb hozzá, vagyis amennyire igen, azt inkább köszönheti az eddigi beszélgetésnek. Nem változott valójában semmi, miközben minden más lett.
- Silence biztos nagyon boldog lesz - nézett rá Hinarira sugárzó mosollyal, miközben elképzelte a lányt, ahogyan megtudja, most már egyazon céhhez is tartoznak. Ez azt is fogja jelenteni, hogy mostantól többet találkozhatnak.
- Igen, azt megköszönném. Nem igazán ismerem a többieket, csak hallomásból - válaszolta elgondolkodva, és gondolatban azért még hozzátette: vagy még onnan sem. Egy ideje kimaradt a legfőbb információkból, ilyen vagy olyan okokból lemaradt a napi aincradi pletykafolyamról. Így aztán fogalma sem volt róla, történt-e valamiféle nagyobb változás. Aztán eszébe jutott még valaki, akiről már el is felejtette, hogy ismerik egymást.
- Vagyis Ozirisszal találkoztam már - tette hozzá kicsit elkedvtelenedve. Úgy változott a hangulata, akár a fény és az árnyék játéka a szélfútta fa levelein. Nem okozott problémát neki akár egy pillanat alatt kedvtelenből mosolygóssá, boldogból szomorúvá lenni.
- Azt hiszem, vele nem igazán jövök ki jól - vallotta be kínos mosollyal az arcán. Ez most láthatóan nem volt őszinte reakció.
- Igen - bólogatott aztán a következő témafelvetésre. - Nos, a karkötő.. - elnyújtotta a szót. Nem tudta, igazából hogyan is folytassa. Úgy érezte, mindent elmondott már, amit akart. Kifogyott az ötletekből.
- Mit gondolsz a dologról? Vállalnál? - kérdezte aztán reménykedően, az érzés pedig jól kiolvasható volt szeme csillogásából.

by Ajánlott tartalom