Re: Céh épület mögötti kert utáni terület

by **Hinari** Vas. Jún. 15 2014, 21:04

Nem adta oda a kristályt, még nem. Vissza is húztam a kezem, kicsit furcsállóan nézve le rá, nem értettem, mit akarhat még, Ai nyíltan kijelentette, hogy hisz neki, és azt hiszem, én sem tagadtam le ezt. Aztán letérdelt, én viszont csak a mancsaiban lévő itemet néztem, s ahogy elkezdte, úgy veszítettem szem elől a tárgyat, végül belenézve a szempárba, mely tele volt elhatározással és lelkesedéssel. Nem feleltem neki, még nem. RenAi-ra pillantottam, én viszont nem voltam, nem lehettem olyan naiv, mint ő, egy pillanat telt el, s újfent a medvét figyeltem, akinek volt indikátora, és beszélni is tudott.
- Tudod, volt egy mob, aki a barátunk akart lenni. Nem volt erős, de segíteni akart nekünk, és a segítségünket kérte, cserébe jutalmat ígért – pillantottam le a kristályra, amit Maci nem adott oda – egy olyan jutalmat, amit a társam szeretett volna… - vettem le a szemem az itemről, felnézve az égre, majd újra a medvére pillantva – De amint megerősödött, elárult minket – komorodott meg a hangom – Majdnem megölte az egyik társam, és kényszerített minket, hogy megtegyünk mindent, amit csak akart – a keserű tehetetlenség tisztán kiérződött a hangomból – És meg is kellett tennünk – szorítottam össze az öklöm, még mindig kísértett az érzés, amit át kellett élnem. Vártam pár másodpercet, csak azután folytattam – Te viszont nem ilyen vagy, azt hiszem – mosolyogtam rá végül – És a fronton, a bossharcokban is szívesen látlak… de meg kell értened, hogy ez – mutattam a céhház épületére – nem ilyen egyszerű. Nem veled van a gond, hidd el, csak… - hajtottam le a fejem, a szemem elé emelve az öklöm, amit úgy kellett, erőnek erejével szétnyitni. Nem fejeztem be a mondatot, nem is kellett, hiszen megértette, ha meg akarta érteni. Képtelen voltam bízni benne. Tudtam, hogy bennem is van a hiba, de idő kellett. Sok-sok idő. Tekintetem újra reá emeltem, Ai-val most nem foglalkoztam, ő nem volt ott akkor, nem érthette – De egyszer, talán majd… - tettem hozzá elmélázva, magam mellé ejtve a kezeim – A kristály pedig… nálunk biztonságban lenne, ezt megígérhetem neked. RenAi-nál legalább annyira, mint nálam. De ha nem bízol meg bennünk, én nem fogom erőszakkal elvenni tőled – léptem hátrébb egyet, továbbra is inkább elmerengve ejtve ki a szavakat – Rajtad áll – mondtam még utoljára, majd még vártam egy picit, hogy mit tesz, s ha nem tett semmit, úgy meghajolva és megköszönve az információt, fordultam meg és indultam el a céhház bejárata felé. Persze ha mondott valamit, úgy nem hagytam ott, fejemben azonban továbbra is a Kezdetek Erdeje előtti barlangban és az azután történtek jártak…

by **RenAi** Vas. Jún. 15 2014, 22:27

Maci-kun őszinte volt… én hittem neki. Hinarit nem értettem… vagyis értettem is meg nem is. Amit mesélt új volt a számomra én… azon a küldetésen nem vettem részt és tény sokmindenen ment keresztül a lány amikről én nem tudhattam… Maci kérése meglepett, bár jogosnak volt érezhető hisz egyedül talán kevés lehet, ő viszont Ritát akarta megvédeni, segíteni neki miként ő is segített rajta… sok dolog történt egyszerre, olyan sok hogy nem tudtam mit gondoljak…. idő kellett ahhoz hogy mindent átgondoljak és realizáljak, az érzelmeim úrrá lettek rajtam. Én megilyedtem hogy elveszíthetem Ritát, majd mégis kaptam egy reménysugarat, amihez pusztán segítséget kért tőlünk ez a játékos aki furcsán néz ki és ezért meg is lehet vetve… hisz félig mob, félig játékos… különbözik tőlünk. Talán az efféle gondolatok is kavaroghattak Hinari fejében. Nem értettem, mármint megértettem hogy így hirtelen ne vegyünk be senkit… de ezzel picit el is árulta számomra Ritát. Magára hagyta hisz a segítségét sem ajánlotta fel. Nem tuodm, nem akartam Ritát mint kristályt, ő nem tulajdon, sem Macinak sem nekünk… viszont mint céhtársért felelősséggel tartozunk iránta.
- Hinarinak is nagyon nehéz most… - Mondom Macinak ha elment a lány.
- Azt hiszem ő is hisz neked, és én is. Tudom hogy nem akarsz rosszat. Viszont én szeretnék a társadlenni. Mondhatni a szövetségesed, Ritáért és mindenkiért! - Mondtam, jobbommat tartva a macinak, felsegítve őt ha még mindig a földön volt.
- Én sem itt lakom… - folytattam mutatva a mögöttem lévő céhházra.
- Ha gondolod haza jöhetsz velem, a barátomhoz. Biztosra veszem hogy Ő is szívesen lát majd. – Mosolyodok el bíztatóan.
- Vigyázok rá is és Ritára is!- Mondom ki tömören mit is szeretnék. :3

by **Maci** Hétf. Jún. 23 2014, 21:01

Sokáig nem álltam fel, hallgattam Hinari-chan történetét a mobról aki elárulta őket. De én nem árulom el őket! Még csak nem is vagyok mob. Legalábbis nem teljesen. És nem is akarok jutalmat. Nem tudok mit megosztani velük mert nincs semmim. Azt hittem engem is ilyennek gondol, de tévedtem. Bizonytalanul ugyan de medvengem nem gondol annyira rossznak. Ettől független nemet mondott, azt hiszem. De a kék hajú lány, ő a társam akart lenni.
- Biztos vagyok benne, hogy velem van a gond! – Fogtam meg a lány kezét és álltam fel szomorú lelógó fülekkel néztem a lányra. – Legutóbb sem tudtam semmit sem csinálni a bosson. De én akkor is segíteni akarok! – Néztem tovább a lányra ám a szomorúság eltűnt az arcomról és a helyét az eltökéltség vette át. – De legközelebb hasznos társ leszek. Sokkal hasznosabb! -
- Rita-senpainak az életemmel tartozom. – Kezdtem el a kristályt bámulni. – Biztos nálatok is biztonságban lenne. Nagyobban is mint nálam. De tartozom annyival a senpainak, hogy vigyázok rá. – Zártam össze a mancsom és végül eltettem a kristályt. A döntésemet talán még én kumagam se értem. Egész biztos, hogy nálam fele annyira se lenne biztonságban mint náluk. Hisz láttam mennyire erősek. Mégis az volt az érzésem, hogy ez a helyes és ezt kell tennem. Hinari-chan ott hagyott minket, így a kék hajú lány felé fordultam. Pislogtam párat, majd öröm ittasan a nyakába ugrottam.
- Tényleg lakhatok veletek? Én… én úgy szeretnék! Sosem volt még igazi otthonom és soha senki nem akart még a társam lenni. Annyira boldog maci vagyok. – Töröltem meg a szemei.

by **Hinari** Hétf. Jún. 23 2014, 21:37

Furán éreztem magam, tudtam, hogy helyesek az érzéseim, mégis, valami hibádzott, talán az előadásmód volt rossz, vagy csak én képzeltem bele olyasmit, amit nem kellett volna. Maci magát hibáztatta. Nem ezt akartam.
- Nem, nem veled, tényleg – guggoltam le hozzá egy ütemben azzal, ahogy felállt, így cserélődött a magasságkülönbség, ám nem bántam. Megráztam a fejem – Tudom, hogy amik velem történtek… - szavaim keserűek lettek a puszta említésre is, ám egy kis szünet után folytattam - … de nem kellene rád vetítenem. A boss miatt pedig ne aggódj – mosolyodtam el végre – Az első bossaimon én se csináltam szinte semmit
Amit a kristályról mondott, érthető volt, és azt hiszem nem is okoltam azért, hogy így döntött. Bár nehéz volt, de legalább ebben az egy, pici dologban igyekeztem, muszáj volt megbíznom benne: hogy vigyázni fog rá. Végül én is felálltam, bólintottam, tekintetem azonban elkalandozott, messze, a céhházat néztem, felidézve Rita szobáját, hogy melyik ablak is az övé… és hogy az a szoba is üresen fog állni, pont mint Lewisé. A gondolatra elkomorodtam, ám nem engedhettem meg magamnak, hogy előttük ilyen legyek, hogy hatalmába kerítsenek az érzelmek, egyszer elég volt, Srentok történetét sem árultam el senkinek rajtuk kívül, és azt hiszem, nem is fogom… Sóhajtva tereltem vissza gondolataim a jelenbe, végignéztem Macin, akit kicsit sajnáltam az elhangzottak miatt, és Ai-n, aki még emésztette a történteket… vajon mit gondolhat most… rólam? Erről az egészről? De nem kérdeztem. Csöndben fordultam el tőlük, a céhház bejárata felé, majd mégis inkább a kertkapu felé indultam.
- Azt hiszem… elnézést mindkettőtöktől, mindenért… de most azt hiszem mennem kell – álltam meg az első lépés után, kissé bizonytalanul, s néztem vissza rájuk még utoljára. Túl sok minden járt a fejemben ahhoz, hogy most ottmaradjak velük. Magány, egyedüllét kellett. A hegyek felé vettem az utam, egy szál Katanával az övemen. És lépteim nyomán újra feltámadt a szél…

by **RenAi** Csüt. Júl. 03 2014, 02:08

Valahogy az ilyen helyzetektől mindig úgy érzem magam mint akit ketté akarnának szakítani… Nehéz megtalálni a helyes utat és a helyes érzelmeket… bár én vallom hogy ha nem is tudatosan de legbelül mindig érzi az ember hogy mi is lenne igazán helyes, így erre hallgatva mindent félre téve csakis Ritára hagyatkozva, vagyis az ő érdekeit szemelőtt tartva döntöttem. Maci egy aranyos, szimpatikus egyén így nem volt nehéz. Vigyázni és védeni akarja Ritát ami szintén jó indulattal tölt el felé… Bár így látni Hinarit… olyan távolinak tűnt a lány, igazán leírni nem is tudnám mit éreztem akkor. Meg akartam érteni, és elmagyarázta miért döntött úgy hogy Maci nem közénk való… elvégre talán még nem bizonyított eleget, hogy igazi frontharcos lenne?... Nem tudom, én sosem döntenék ez alapján, de ő a vezér…Ő tudja mit akar. De én segíteni fogok ennek a teremtménynek, akárhogy is. Elhatározásom egyre alaposabb és mélyebb lett. Egyedül van… és biztos fél… bár ezt nem mutathatja… egyedisége miatt sokan becsmérelhetik… sosem értettem az embereket ilyen téren. Az én véleményem hogy a tettek döntenek, és határozzák meg az embert, legyen az játékos vagy npc esetleg pet… a többi mind csak körítés, beszéd… gyakran mellébeszélés…De megint túl elkalandozok, ami nem jó. Maci megértette és elfogadta a dolgokat. Ami az első lépése ahhoz hogy fentebb lépjen. Majd Hinari elment… magunkra hagyott minket. Aggódva pillantottam a lány után… hogy vajon utána kellene-e mennem… de nem tudtam… azt hiszem most inkább gondolkodni akart mivel nem is a céhház felé vette az irányt… A mondatát csak egy biccentéssel reagáltam, és mikor elment mellettem a vállára tettem a kezem, egyfajta biztatásként… bár talán neki nincs is szüksége ilyesmire… de nem tudom, csak úgy jött. Amint magunkra maradtunk Macinak felajánlottam hogy lakjon nálunk, bár Jinnel ezt még nem beszéltem meg, így talán hirtelen fogja érni, de útközben írok neki egy pm-et hogy elmagyarázzam neki a dolgokat.
- Én leszek a társad, és szívesen látlak az otthonomban, bár először Jinnek is rá kell bólintania, szóva legyél megnyeró kumarci. –Mosolyodtam el kedvesen és bíztatóan. Majd megindultam mutatva az utat az új társamnak. Időközben pötyögök pár sort Jinnek is hogy ne lepődjön meg túlzottan.

PM Jin-nek:

by **Rosalia** Kedd Júl. 08 2014, 01:41

RenAi: Futó *Fegyver*
Hinari: Mokaszin
Maci: Hangrögzítő Kristály

by **Silver** Szomb. Aug. 30 2014, 17:46

// Miss Hinari //

Azóta, hogy Miss Hime olyan jó szívvel ajánlotta nekem a Justice League-et, nem múlt el nap anélkül, hogy ne gondoltam volna rá. Mármint a céhre, nem a kisasszonyra. Bogarat ültetett az a leány a fülembe, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy az utamat a város északi része felé veszem mindenféle dolgaim közepette. Persze eleinte csak távolról szemléltem meg az impozáns épületet mintegy útba ejtve a környékét. Aztán pár nappal később, mikor megint arra akadt dolgom, akkor már megtorpantam a bejáratát figyelve. Szóval lassan, de biztosan összeszedegettem a bátorságot ahhoz, hogy megkíséreljek látogatást tenni náluk, érdeklődni erről-arról, ilyesmik. Azért elgondolkodtam rajta, hogy biztosan jó lesz-e nekem egy ekkora céh, arról nem is beszélve, hogy mennyire veszik komolyan azt, amit én. Még csak nem is az okozta a parát, hogy esetleg túl elhivatott leszek, épp ellenkezőleg. Mi van, ha hozzájuk képest az én elhatározásom túl kevés és könnyűnek találtatok?
Végül persze erőt merítettem ahhoz, hogy mikor újra arrafelé sodortak a lábaim, már egy kicsit közelebb álljak meg ahhoz a nevezetes kapuhoz, mely mögött a hatalmas épület fekszik. Legszebb ruhámban voltam, egyetlen felszerelésem csupán a fakard volt az oldalamon, így emeltem fel a kezem, hogy esetleg jelzem az ittlétemet. Hosszú percekig álltam így, őrlődve azon, hogy megtegyem-e, avagy ne. Eszembe jutott Kevin és az előző céhem. Biztosan akarom ezt? Fejlődésem tempója és ideológiám azt mondatta velem, igen, a tapasztalataim pedig rázták a fejüket. My goodness, szánalmasnak éreztem magam a kétségeimmel együtt. Feltűntek az utcában a járókelők, én pedig egy idiótának tűnhettem ebben a helyzetben, így fújtam egy nagyot és jeleztem a csengővel. Lesz, ami lesz! Bátor vagyok, s erős, nem futamodhatok meg!

by **Hinari** Kedd Szept. 02 2014, 22:58

Csöngettek. Kezemben egy félig összegyűrt papírlappal, fordultam hátra. Hátra. Legalábbis ebben a pillanatban szentül hittem, hogy a bejárati ajtó ott van, ott kellett lennie. Vagy nem? Összeráncolt homlokkal meredtem rá a grafittal felvázolt, halovány vonalakra, majd x-eltem be rajta egy újabb ajtót, amely a palota alaprajza szerint nem is létezhetett volna. Vagy a vételnél adtak rossz tervrajzot, vagy Lewis egyik viccét tartom a kezemben – sóhajtottam, s néztem körbe, végig a szűk, világítás és fény nélküli folyosón. Szemeim zölden csillogtak, hála a bekapcsolt jártasságnak, úgy indultam el visszafele, ujjaimat végighúzva a csupasz téglafalon. Sietnem kellett, hiszen csöngettek. Eleinte csak gyorsabban lépkedtem, ám az elágazások és a rejtett csigalépcsők csak nem akartak megszűnni, így a végén már szinte rohantam, a hirtelenjött ötlet pedig, hogy a lépcsőzés helyett egyszerűen csak lecsússzak a korláton, rám egyáltalán nem volt jellemző. Megtorpanás, levegő kifúj, ruha és haj rendberak.
- Szia, segíthetek? – köszöntöttem az idegen fiút barátságos mosollyal, egy gyors pillantást vetve az indikátorára, mielőtt kitártam volna előtte a céhház kapuját: mostanában azért igyekeztem figyelni ezekre is, a körülmények ugyanis komolyabbak lettek, nem engedhettük meg magunknak az elővigyázatlanságot. A srác azonban nem tűnt rosszakarónak, s az oldalán lévő fakard is felkeltette a kíváncsiságom; a vidámparkot juttatta eszembe, mely halvány mosolyt csalt az arcomra. Én a magam részéről a megszokott öltözetemben voltam, statot adó felszerelések közül egyedül a Katana volt a kezem ügyében, az övemhez csatolva. Érdekesen festhettünk egymás mellett – Gyere be nyugodtan – intettem neki, ha esetleg tétovázott volna, s követtem a pillantását, érdekelt, hogy hogyan reagál a palota belső terére, a márványoszlopokra, mindarra, amit Lewis elképzelt és megvalósított – Leülhetünk a gyűlésteremben, de ki is mehetünk, ha az jobban megfelel – folytattam egy kis szünet után, elég időt hagyva neki, az említett két irány felé mutatva. Nekem igazából mindegy volt, akármi kérése, problémája vagy kérdése van, a helyszín számított a legkevésbé.

by **Silver** Szer. Szept. 03 2014, 00:00

...nem futamodhatok meg. Ahogy telt az idő, egyre halványabb jelenléte volt ennek az elhatározásnak a fejemben, mivel csak nem akaródzott a kapunak kitárulnia előttem. Még csak résnyire sem nyílt ki, nem kukucskált ki kíváncsi szempár. Se ilyen, se olyan. Senki sem lenne itt? Hátraléptem és felnéztem az épületre élet jelei után kutatva. Egy nyitott ablak, egy mozgó árny, bármi megfelelt volna, de... semmi. Hümmögtem egy sort. Mitévő legyek? Most, hogy végre összeszedtem a bátorságom, egy ilyen banális akadály gördül elébem? Ha holnap visszajövök, talán lesz itt valaki, ebben az esetben. Vagy az istenek mondanak nemet a jelentkezési szándékomra? Azt mondják, nem erre vezet az utam?
- Bad luck, huh? - sóhajtottam, és indulni készültem. Még egyszer visszanéztem azonban, és ekkor mozdult meg a kapu, mégis marasztalva. Így afféle félig elindultam, félig nem állapotban találhatott rám az ajtónyitó marcona, aki nem volt se két méter magas, se két méter széles. Csak egy törékeny, szőke, nyugati kislány.
- Helló, én... - elakadtam egy pillanatra. Nem is gondoltam át, mit akarok mondani pale

Kétségbeesett időnyerési kísérletem arra ösztönzött, hogy forduljak a kapu felé és lépjek közelebb, majd megköszörüljem a torkom. Ennyi idő alatt összeszedtem annyi gondolatot, amivel útjára lehet lépni a bemutatkozás ösvényének.
- Szóval a nevem Silver - ezen a ponton lecsekkoltam a Miss céhjelvényét, egyezett Miss Hime jelével - Egy bizonyos Miss Hinarit keresek. Egy céhtársa...d javasolta, hogy jelentkezzek nála a Justice League-be - első gondolatom: ez hülyén hangzott. Miss Hinari Aincrad-szerte híres játékos, én meg úgy hivatkoztam rá, mintha sosem hallottam volna róla, ráadásul a közvetlen stílus se ment könnyen. Bezzeg neki. Pedig csak egy kislány volt, nem tudom, miért akarok formálisan beszélni. Viszont meghajoltam, az eszembe jutott. Utólag ^^"
- Köszönöm, a szabad levegőt jobban preferálom - válaszoltam kedves invitálására, miközben rossz szokásomnak hódolva a szám sarkát vakarásztam zavaromban. De nem dobott ki egyből. Promising. Kézmozdulatát követtem a tekintetemmel, aztán ott is felejtettem az aulában, mivel elég sok látnivaló volt. Gazdag céh lehet, mi anno egy bizonyos fogadóban szálltunk meg, nem is volt saját székhelyünk! Of course, mi csupán egy aprócska társaság voltunk, ez pedig egy patinás, híres céh, a legnagyobbak egyike.
- Nice-nice... - motyogtam az orrom alatt. El tudnám viselni, ha itt kellene élnem, deee... erre még korai gondolni. Inkább követtem a lányt, halkan suhanva a padló felett.

by **Hinari** Szer. Szept. 03 2014, 23:14

Még jó, hogy siettem, valószínű elment volna, ha a többiekre bízom a dolgot – állapítottam meg egy gondolati sóhajtás után, s már majdnem elkezdtem magyarázkodni, mikor eszembe jutott, hogy tulajdonképpen semmi sem történt. Így vidáman invitáltam be, enyhe meglepettséggel konstatálva, hogy a fiú valószínű nem ismer fel – még a Katana ellenére sem -, ám a tény mégis halvány mosolyt csalt az arcomra – Én vagyok az. Örvendek – feleltem neki, könnyed formában viszonozva a meghajlását, a következő mondatára azonban érdeklődve néztem rá – Tényleg? Ki ajánlotta? – kérdeztem kíváncsian, újra végigmérve a fiút, annak illedelmességéből adódóan szinte rögtön kizárva Szophiet, habár ki tudja, ugyebár… - Persze ezeket megbeszélhetjük odakint is – tettem hozzá mosolyogva: az mégiscsak furán venné ki magát, ha az előtér közepén állva kezdeném kifaggatni – Kérsz esetleg valamit? Üdítő, sütemény? – vezettem tovább a szálat, ha rábólintott, úgy gyorsan betérve a konyhába is, ahol mindig volt kikészítve pár finomság a csokiszobából. Egy tál süti és egy üveg ital a gyűlésteremben is mindig rendelkezésre állt, hisz általában ott fogadtuk a vendégeket, a kertben azonban nem készültünk ilyesmivel, így utólag kellett gondoskodni róla. Végül kiléptünk a napfényre, a céhház kertre nyíló ajtajából kövezett ösvény vezetett a kiülőrészre, mely egy körasztalból állt, körülötte kényelmes, párnázott székekkel, s felfuttatott, lila növényekkel, melyek éppen elég árnyékot adtak, hogy még a meleg időben is élvezni lehessen a friss levegőt. Mikor odaértünk, hellyel kínáltam a fiút, majd én is leültem, kitöltve mindkettőnknek az üdítőből, ha Silver óhajtotta. Próbáltam éreztetni vele, hogy nem egy kihallgatáson vagy ilyesmin van, a közvetlen beszélgetést sokkal jobban kedveltem, hisz legjobban így lehetett megismerni a másikat.
- Amúgy kardforgató vagy? – kezdtem el ott, ahol éppen eszembe jutott, remélve, hogy nem tőmondatos kérdezz-felelek lesz ebből az egészből…

by **Silver** Csüt. Szept. 04 2014, 20:52

Kiguvadt szemekkel hőköltem hátra a bemutatkozás hallatán, bár olyan nagyon látványos nem volt, de a meglepettség tisztán látszott rajtam, nem palástoltam. Ez a kislány volna a nagy Miss Hinari? Hard to believe. I mean... úgy képzeltem el, mint egy karizmatikus kisugárzású, erős, felnőtt nőt, aki teljesen letaglóz a jelenlétével. Ezzel szemben kaptam egy kedves, udvarias, mosolygós fiatal kisasszonyt, akiről szinte bármit el tudtam volna képzelni, csak azt nem, hogy ebben a hatalmas épületben ő a főnök a tagok között. Elegáns volt a megjelenése ugyan, de... nem, nehéz volt a lelki szemeim elé varázsolni ahogy szónokol, vagy irányít. Titkárnő-típus volt, ha lehet ilyet mondani.
- Ah... öhm... nice to meet ya! Legalább nem kell messzire mennem, hehe ^^" - próbáltam palástolni enyhe zavaromat, közben pedig a tarkómat vakarásztam kínos nevetgélésem közepette. Jót is tett, hogy Miss Hinari nem faggatott tovább addig, amíg át nem értünk a kertbe, így a kezeimet a tarkómra téve nézelődtem addig, elismerő pillantásokkal illetve a környezetet.
- Csak ha nem jelent terhet - mosolyodtam el a felajánlás hallatán. Lassacskán elpárolgott a feszültségem, hála a kedves fogadtatásnak. Egyáltalán nem úgy tűnt, hogy vasszigorral őrzik az igazságot, szóval talán még nekem is lehet helyem itt Smile

On the other hand, egy kicsit kényelmetlenül éreztem magam amiatt, hogy ilyen szívélyes a vendéglátás, úgy éreztem, hogy mindezeket nem egy lánynak kéne megtennie értem, hanem fordítva.
- Értékelem az erőfeszítéseid, de igazán nem muszáj ennyire lelkesen vendégül látnod ^^ - jegyeztem meg végül, és ahhoz már ragaszkodtam, hogy én tölthessek üdítőt neki, mert egyszerűen így szokás errefelé. Addig nem is helyezkedtem el rendesen, amíg ő nem ült kényelmesen - Szóval Miss Yurihime volt az, aki ajánlotta. Megmentettük egymást egyszer-kétszer, mióta itt vagyunk, bármennyire is fájó bevallani, hogy engem is ki kellett húzni a csávából - nevettem fel, és hátradőltem a széken. Felnéztem, majd körül, hangulatos része volt ez a kertnek szép virágokkal - És igen, az vagyok, kardforgató. Ahhoz, hogy megvédjem az ártatlanokat, nem kell ennél bonyolultabb fegyver! De hát ezt te is biztos tudod - pillantottam a lány oldalán lógó kard markolatára. Biztosan valami drága, nemes fegyver.

by **Hinari** Szomb. Szept. 06 2014, 17:12

Ha lehet így mondani, enyhén meglepődött a bemutatkozásomon, ám én igyekeztem egyelőre nem tudomást venni erről, hiszen, voltaképpen volt is oka a csodálkozásra, noha arra inkább nem tértem ki gondolatban, hogy számomra mindez pozitív lehet, vagy éppen az ellenkezője. Tény, hogy a rólam keringő pletykák más kiállást feltételeznének, ám én nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget neki, tettem, amit jónak és helyesnek véltem, a kezdeti bizonytalanságom után erősödtem és fejlődtem, itt pedig a statok határozzák meg, meddig mehetsz el, nem a kinézet. Az viszont, hogy angolul szólt hozzám, már tényleges visszajelzést eredményezett részemről, s most rajtam volt a csodálkozás sora.
- Nice to meet you too – feleltem mosolyogva, majd eltűntem a konyhában, kezemben egy tálcával térve vissza, kivezetve a fiút a kertbe, s mivel látszólag ragaszkodott hozzá, egy bólintással engedve át neki a kancsót, hagyva, hogy ő töltsön. Mondhattam volna, hogy ugyan már, itt ő a vendég, s ez a minimum, de mégis inkább csöndben maradtam, értékeltem az illedelmességét, s nem akartam visszautasítani a kedvességét sem.
- Hálás vagyok a segítségedért – hajoltam meg enyhén, amikor megemlítette Hime megmentését, s örültem neki, hogy ő is azok közé tartozik, akik szívesen segítenek másokon. Az pedig, hogy ő is szorult már másokra, cseppet sem volt szégyenletes, sőt, hogy ilyen nyíltan bevallotta, arra engedett következtetni, hogy a hibáit is felvállalja, s az élet velejárójának tekinti, abszolút helyesen – Valóigaz – nevettem fel én is, követve a pillantását, gyengéden érintve a Katana markolatát – Egy jó kard sokat segít – folytattam, kivárva egy pár pillanatot, élvezve a jóidőt.
- Nem erre számítottál, igaz? – kérdeztem egy kis idő múlva, szám szegletében mosoly bujkált. Kényelmesen hátradőltem, kortyolva egyet az üdítőmből – Bármi kérdésed van, nyugodtan tedd fel – mondtam biztatón, kíváncsi voltam, mit gondol a céhről és a tagjairól, nem feledve a korábbi meglepődését sem – Mi itt igyekszünk megtenni mindent a kijutásért, de a játékosok védelme és segítése mindigis előbbrevaló volt – a pohár halkan koppant az asztalon, a madarak csicsergése betöltötte a levegőt – Bár a módszereink sose voltak agresszívak, kívülről sokminden látszódhat akár teljesen máshogy is, mint ami, főleg a kisebb szintű játékosok számára – néztem rá, úgymond megmagyarázva a felvetést, de egyben jelezve felé, hogy érdekel az álláspontja, meg ő maga is, hogy mit gondol. Szimpatikus srác volt, és úgy tűnt, sokmindenben egyetértünk.

by **Silver** Vas. Szept. 14 2014, 15:20

A kellemes idő, környezet és társaság ellenére is még mindig olyan érzésem volt, mintha egy állásinterjún feszengenék. Szokatlanul ideges és feszült voltam, úgy éreztem magam, mint egy karót nyelt, öltönyös diplomata. Nem, nem éreztem magam önmagamnak. Nem is voltam önmagam, de még csak halvány árnyéka sem. Elrabolta a testem a megfelelési kényszer nevezetű szörnyeteg, és most ő beszélt Miss Hinarival! Galádság, vissza kell vennem tőle az uralmat, különben halálra fogja unni magát a kis hölgy!
- Szóra sem érdemes, nagyon régen volt és nem is voltam egyedül, egy barátommal siettünk a segítségére. Csak azt tettem, amit mindenki tett volna, ha egy bajbajutott... embert lát ^^ - szabadkoztam a végén kicsit megakadva, mert majdnem lányt mondtam, de az nem biztos, hogy jól vette volna ki magát. Még a végén helytelen gondolatok fordulnak majd meg a fejében és valamiféle perverz alaknak néz, aki kényszeresen segít az ellenkező nemnek mögöttes szándéktól vezérelve! Nem, ezt nem engedhettem! Na de pont erről beszéltem az előbb, oh my facepalm

Felsóhajtottam és egy picikét, alig észrevehetően megráztam a fejem. Inkább ittam néhány kortyot.
- Let's see... számítottam arra, hogy egy Armyhoz hasonló katonaságot találok itt, meg arra is, hogy egy komoly, szigorú és érett nő a vezéralak, akiről süt, hogy milyen erős. De arra nem, hogy egy pöttöm kislány a guildmaster, aki talán fel se tudna emelni egy valódi kardot - cukkoltam egy kicsit első lépésként, hogy megszabaduljak a szemtelen testbitorló lénytől, aki fojtogatott eddig. Nem mondom, az is segített, hogy az én véleményemre volt kíváncsi, meg tőlem kérdezett, és nem fordítva, így visszahúzódott kicsit bennem az interjú jellege a találkozásnak.
- Hogyan léptek fel a sárga és vörös játékosok ellen? - kíváncsiskodtam végül. Szöget ütött a fejembe az a félmondat, hogy a módszereik nem agresszívek, ami különösen hangzott egy harcról szóló játékban, ahol kardokkal csapkodjuk az ellent, vagy rosszabb esetben egymást. Hogy lehet egy ilyen világban segíteni agresszió nélkül?
- By the way, én már nem vagyok kis szintű, az elmúlt hetekben már arra készülök, hogy csatlakozom a frontosokhoz. Már csak néhány tucat apróság hiányzik hozzá - sóhajtottam fel, arra gondolva, hogy fel kellene frissíteni a felszereléseimet és fel kéne tölteni a potionkészleteimet is. Teljesen kifogytam belőlük, ráadásul a pénzem is elapadt az utóbbi időben. Nehéz a fegyverkovácsok élete...

by **Hinari** Szer. Szept. 17 2014, 19:15

Egyáltalán nem vettem sértésnek a szavait, sőt, majdnem el is nevettem magam, amikor felvázolta az elgondolását, végül csupán elmosolyodva, ám önfeledtebben, mint eddig. Kezdett leomlani az a bizonyos fal, s örültem neki, hogy el tudja engedni magát.
- Hát, egy mmorpg-ban vagyunk, vagy mi – feleltem, immáron én is lazábbra véve a beszélgetést – A külső nem bír jelentős információtartalommal – egy kicsit elgondolkodtam, csupán pár pillanatot, majd újfent ránéztem, tekintetemben a vidám csillogáson kívül azonban ezúttal kíváncsiság és magabiztosság is tükröződött - Viszont azt hiszem, ezt kihívásnak kell tekintenem – tettem hozzá egy sokatmondó mosollyal – Hisz nem engedhetem, hogy a kétely akárcsak egy apró darabkája megvesse a lábát idebent, nem igaz? Persze csak ha nem félsz, hogy véletlenül eltöröm a fakardod ^^ – adtam vissza neki az előzőt egy ártatlan mosoly kíséretében, és kortyoltam egyet az üdítőmből, szemeimet nem véve le a fiúról. Érdekelt, hogyan reagál, s végső soron nekem sem ártott egy kis gyakorlás, ha mégis belemenne a játékba, arról nem is beszélve, hogy szívesen teszteltem volna a képességeit és a tudását.
- Sokan úgy gondolják, hogy az igazságszolgáltatás annyiból áll, hogy megjelenünk és megtisztítjuk a gonosztól a vidéket – húztam el a szám – Hisz lassan minden film erről szól… a kérdezés nélküli magánakciózásról… De egy piros játékos is ölhetett akaratán kívül vagy kényszerből, amíg nem tudjuk az indítékokat, meggondolatlanság lenne ítélkezni. S bár biztosan jobban nézne ki, ha bevonulnánk és szó nélkül elpixeleznénk az ártalmasnak vélt játékost, de általában előbb próbáljuk békésen megoldani a problémát, s ha nem megy, akkor is inkább a börtönkristályokat alkalmazzuk, mint az ölést. Így nekik is van esélyük kijutni, és a többi játékost sem akadályozzák ebben – fejtettem ki, a kérdésére válaszolva. Amit viszont hozzátett, az meglepett kissé, érdekesnek találtam, hogy a nagy szintje ellenére még nem találkoztam vele a felsőbb, a legtöbb ember számára elérhetetlen szinteken. Jobban belegondolva viszont, én se járok föl naponta, ahogy valószínűleg más sem, így teljesen valószerű volt a helyzet, s én inkább örültem neki, hogy újabb taggal bővülhet a front, s nem is agyaltam tovább feleslegesen – A szólósoknak általában nehezebb felzárkózniuk, mindent önerőből beszerezni… viszont bosson van közös potion-, és kristálykészlet, ami azért nagyban megkönnyíti a kisebb tagok felkészülését, így amiatt nem kell aggódnod – reagáltam a sóhajtására biztatón - Ami pedig a felszereléseidet illeti, szerintem tudok segíteni – tettem még hozzá, direkt nem mondva konkrétabbat: én a magam részéről erősen hajlottam afelé, hogy megadom neki a lehetőséget, ám a döntést neki is meg kellett hoznia, s egyik sem megy rögtön, ugyebár.

by **Silver** Hétf. Szept. 22 2014, 16:44

- Szóvalll... azt kívánod sugallni, hogy igenis erős vagy, határozott kiállással és komoly, felelősségteljes kisugárzással? - kérdeztem tisztán szkeptikus hangnemben, szinte provokálva Miss Hinarit a hitetlenséggel. Sure, tisztában voltam vele, hogy ki áll... vagyis ül velem szemben, nem egy barlangban élek, én is olvasok "újságot." De miért is ne kérdőjelezzem meg a képességeit? Ideje volt úgy gondolkodnom, hogy nem nekem van a céhre szükségem, hanem fordítva, a céhnek rám! És ha így fordítom meg a képzeletbeli sakktáblát, akkor neki kell bebizonyítania, hogy rátermett a feladatra, és hogy a céhe nem egy délutáni matiné előadásában működik közre, hanem komolyan üldözi a bűnt, amely keresztülszövi ezt a törvények nélküli világot.
- Bring it on! Eltörni? Hozzá se fogsz tudni érni ehhez a bokenhez! - lendítettem a karomat oldalra egy teátrális, határozott mozdulattal, közben magabiztosan vigyorogva. Egészen addig... amíg bele nem ütközött a kezem a poharamba és fel nem döntötte azt facepalm

A pohár szerencsére nem, de az ital elpixeleződött, miközben én égtem, mint London a nagy tűzvész idején @.@

Kínos nevetgélés kíséretében állítottam fel a poharat, hitelem romokban, közjáték vége. Innen lesz szép bebizonyítani, hogy nem üres szavakat pufogtattam ^^"
- Szóval... khm... egyfajta bíróságként működtök, megpróbáljátok eldönteni, hogy ártalmas-e a játékos és az alapján cselekedtek? - kérdeztem, ha már szóba került, így talán sikerül gyorsan elterelni a témát erről a kellemetlen incidensről - Én hiszek benne, hogy még a legromlottabb lélekben is ott bujkál a jó, és a megfelelő tettekkel, szavakkal, vissza lehet hozni a sötét oldalról - nyilvánítottam ki a véleményemet, de azt már nem tettem hozzá, hogy előbb meg is kell agyalni az ellenfelet. Elvégre két harcos lélek a kardjuk összecsapásakor ismerheti meg igazán egymást, így láthatok csak bele igazán a lelkébe. Éreznem kell az érzelmeket, amiket a fegyvere közvetít. Sikolt a penge, vagy könyörög, esetleg vérszomjas, mint a gazdája?
- Hm, ez remekül hangzik, nem is tudom, mit mondhatnék... Csak magamat tudom nyújtani, illetve fegyvereket és szafaris kellékeket is - mosolyodtam el, tekintetem pedig felfelé vándorolt. Mintha látnám innen azt, ami tíz szinttel feljebb van Rolling Eyes

by **Hinari** Pént. Szept. 26 2014, 19:06

Volt egy határ, amit azért – bármennyire is beszélgettünk szabadon – nem kellett volna átlépnie. Illetve nem lett volna túl illendő, ám mégis megtette. Összeráncolt homlokkal fogadtam a szavait, szemeimet nem véve le róla. Igenis sértette a büszkeségem, vagyis valami olyasmi: soha nem voltam nagyra magammal, de amit elértem, azt a magam erejéből sikerült, és egy cseppet sem esett jól, hogy egy magafajta újonc ilyen hangnemben kérdőjelezi meg, mégha nem gondolta teljesen komolyan, akkor is. Már éppen valami hasonló válaszon gondolkoztam, amikor folytatta, ám az elpixeleződő ital tökéletesen megfelelt a feladatnak. Mást nem is kellett mondanom.
- Aha, látom – dőltem hátra leplezetlen mosollyal, majd egy kis szünet után mégiscsak folytattam – Elnézést, hogy olyasmiket feltételeztem rólad, mint a fegyverrel való hárítás – ugrattam tovább egy kicsit, ha már ő sem hagyta abba – Tudod, a találathoz nekem nem feltétlen kell érinteni a kardodat… csak akkor, ha máshogy nem tudok rést találni a védekezésedben. De ha szerinted hozzáérnem se kell majd, úgy csak jobb ^^ – fejeztem be egy elégedett bólintással és egy ártatlan pillantással – Viszont, átugorva a heccelődést, kíváncsi vagyok rá, mit tudsz – váltottam egy fokkal komolyabb hangnemre, félretéve a gunyorosságot, mielőtt kényelmetlenül érezné magát - Érdekes párbaj lesz ez.
- Tárgyalás az nincs, ám a pontos helyzetfelmérés nagyon fontos – válaszoltam – A legtöbb dolog jól lemérhető a reakcióikból, aki ellenszegül, támad vagy csak szimplán elutasít minden együttműködést, az végzi legtöbbször a börtönben. Persze ehhez elengedhetetlen a harc, gyorsnak és pontosnak kell lenni, ám amikor ezek nélkül oldódik meg a probléma, az mindig jobb érzést hagy maga után – magyaráztam, a hozzáfűznivalójával teljesen egyetértve. Örültem, hogy hasonlóan vélekedik, hogy ő is képes a minimálisnál több energiát fektetni az igazságosság kivitelezésébe, s nem csak gondolkozás nélkül levágni mindenkit, aki az útjába kerül. A párbajban pedig úgyis kiderül, mennyire megfontoltan cselekszik.
- Remek – mosolyogtam rá, amikor felajánlotta az általa készített tárgyakat, majd felálltam, és kinyújtóztattam a tagjaimat – Minden együttműködést szívesen fogadunk. Azt pedig, hogy benned mi rejlik, mindjárt meglátjuk – tettem hozzá, intve neki, hogy kövessen.

Folytatás

by **Kayaba Akihiko** Vas. Dec. 07 2014, 16:24

Hinari: Használt Cipő
Silver: Bronz Sisak

by **Chiaki** Szer. Feb. 18 2015, 20:58

Nem bírtam. Helyet adtak, ahol egy kis időre békésebb környezetben lehetek. Azonban képtelen vagyok megnyugodni. Betolakodó vagyok. Nem ez az én helyem. Nem kéne itt lennem. Felültem és lerúgtam magamról a takarót. A nap már régen felkelt és csak próbáltam aludni, de lehetetlen feladatnak tűnt. Igazából egy kezemen meg tudnám számolni, hány órát aludta az utóbbi néhány napban. Azonban bármilyen erőtlen is voltam már, képtelen voltam elaludni. Ha el is bóbiskoltam hamarosan arra riadtam fel, hogy egy maszkos alak magasodik fölém és az ujjai a nyakamra szorulnak. Talán beszélnem kéne Szophieval. Talán el kéne mondanom neki mindent. Talán ezért is jöttem ide. Felkeltem az ágyból és gyorsan felöltöztem. Egy kis levegő kell mielőtt megfulladok. Szinte már futva menekültem a kis szobából, hogy kijussak a kertbe. Az egyetlen ami ilyenkor segített, ha csináltam valamit. Az oldalamra akasztottam a tőrt. Ki kell mennem, csak hogy püföljek valamit. Olyankor legalább úgy éreztem, hogy valami értelmeset csinálok, hogy még nem adtam fel.
Megtorpantam. Nem voltam egyedül a folyosón. Pontosan tudtam ki áll velem szemben és görcsbe rándult a gyomrom a gondolattól. Még ne. Még nem készültem fel erre... Valójában elég rég készültem már a pillanatra, de én akartam megkeresni. Pár pillanatig némán, ledermedve meredtem rá majd lehajtottam a fejem.
– Sajnálom... - préseltem ki magamból a teljesen üres és értelmetlen szót és eszembe se jutott, hogy egyáltalán tudja-e ki vagyok és miről beszélek, de képtelen voltam újra kinyitni a számat, mintha valami láthatatlan erő préselte volna össze. Ugyan mit is mondhatnék? Megöltem. Képtelen voltam többre. Csak álltam és reméltem, hogy gyorsan vége lesz, bármit is jelentsen az rám nézve.

by **Szophie** Szer. Feb. 18 2015, 21:19

Idegesen túrtam a hajamba. Elfelejtettem! Majd két éve élek ezen a nyamvadt helyen, majd két éve kell ilyen különös dolgokkal foglalkoznom, melyek azelőtti életemből kimaradtak, és mégis, a két év alatt egyszer sem csináltam ilyet. Most viszont ott hagytam élelem nélkül napokra Falatot és Brumit. Kegyetlen. Az vagyok. Ami azt illeti, ágy közelében sem jártam két hónapja, hiába béreltem ki olykor-olykor egy-egy fogadót. Csak ücsörögtem a konyhapadló hideg kövén, vagy csak bámultam ki az ablakon. Sok esetben inkább csak járkáltam egész éjszaka, s nappal, amíg csak kitartáspontjaim bírták, amíg el nem nyomott végre a végső álmosság.
Mégis, ettől függetlenül sok dolgot csináltam az elmúlt időben. Új embereket ismertem meg, és átgondoltam rengeteg dolgot. Végre dűlőre jutottam magammal, azzal kapcsolatban, hogy mit akarok, és hogy ki vagyok. És ez, a legutolsó a legfontosabb. Valahol két én, két élet között lebegtem. Mégis, a válasz annyira egyszerű volt. A középút. Kisebb kiingásokkal. Hisz már nem lehettem az, aki odakint voltam, de akit eddig itt bent játszottam, az sem én vagyok.
Több cselekedetemet is át kellett gondolnom a napokban. Terveimet átalakítani. Jobban mondva, egyáltalán kitalálni őket, hisz az elmúlt két évben majdhogynem üres célokkal tűzdeltem csak tele az utamat. Sok-sok feladat várt még rám. Ám úgy érzem, lassan sikerül kitaposnom azt az utat, amit szeretnék járni. Hogy végre az legyek, aki lenni akarok, aki tényleg én vagyok. És megkapjam azt, amit megérdemlek. Persze, mint ahogy a Reyjel való beszélgetés során rá kellett jönnöm, az élet nem ugyanúgy működik, mint a kereskedelem. Ez teljesen más szabályokon alapszik. És ha adok valamit, azért cserébe nem kellene elvárnom semmit. Talán épp ezt rontottam el mindvégig. És ha valaki ad valamit, azért sem feltétlenül kell adnom semmit. Nincsenek megkötések, sem szabályszerűségek. Vagy csak felszínesek.
Becsuktam magam mögött az ajtót, és neki dőltem, mélyet lélegezve. Annyira nyomasztó a céhházban lenni. Még megvárom, amíg Vezér elkészíti a többit, de én nem vagyok hajlandó a szobámban lenni. Képtelenség! De a folyosó is összenyom. Passzíroz! Levegőt. Szabadságot. Csak egy tágas mezőt szeretnék, ahol fúj a szél..
Ekkor hallottam meg a léptek zaját, és irányába fordultam akaratlanul is. Egy ismeretlen alakot pillantottam meg, aki mintha le lenne törve. Arca hasonló fehér, mint enyém, ruházata pedig szintén épp oly szürke.
Nem tudtam, köszönjek-e, vagy mit tegyek. Nem mozdultam, csak néztem őt.
Sajnálom. Azt, hogy itt van? Hogy megzavart?
- Ugyan. Én hibám, hogy a folyosón ácsorgok, ha egyedül szeretnék lenni. Új tag vagy? - kérdeztem tőle egy halovány és üres, barátságosnak szánt mosoly keretében.

by **Kazuma** Szer. Feb. 18 2015, 22:36

Lassan haladtam a földön húzva magam után, az igencsak nehéz zsákot. Többen is megnéztek útközben, de szinte mind jó nagy ívben elkerültek, hiába voltunk védett területen. A maszk persze sokaknak ismerős volt, így nem kellett azzal bajlódnom, hogy a zsák rángatása közben még kerülgessem is az embereket, bár súlyemelés híján, jól jött volna egy kis segítség a haladás érdekében. A cél viszont közel volt már, hamarosan megláttam a keresett épületet. Ritkán járok ezen a környéken, de egy-két alkalommal futólag érintettem már és a palotában is jártam egyszer, bár az nem a legkellemesebb emlékeim egyike. Végül a kapu előtt, az utca közepén megtorpantam. Egy utolsót rántottam a zsákon, mire az egy keveset gurulva megállt a lábaim előtt. Körbenéztem. Egy-két ember, aki épp erre járt, óvatosan vizslatott, de most nem igazán törődtem velük. Egy ember miatt jöttem és ha csak belegondolok, hogy most odabent ücsörög, abban az épületben, ahol Szophie is lakik, torkig elönt a méreg. Van mersze idejönni, miután azt hiszi, hogy sikerrel járt. Ha egyszer a kezeim közé kerül, minden egyes percet meg fog bánni, amit Szophie közelében merészelt tölteni. Vettem egy nagy levegőt és minden dühömet beleadva, vadul bizsergő bal karomról tudomást sem véve üvöltöttem.
– CHIAKI! - vártam egy-két másodpercet, majd megismételtem. - CHIAKI! - és addig folytattam, míg végre megmozdult a kapu. Hinarit jött ki a céhházból és választ követelve néztem rá.
– Hol van!? - vetettem oda dühösen, a megmozduló zsák fölött állva.

Egy pillanatra felnéztem rá és ahogy megláttam a halvány mosolyt, nem bírtam tovább nézni. Lesütöttem a szemeimet. Nem tudja, még csak nem is sejti. Hinari talán direkt nem árulta el neki, vagy talán csak nem volt alkalma rá? Vajon azt akarja, hogy én tegyem meg, vagy hallgassak az egészről? Olyan könnyű lenne, ha képes lennék gyűlölni őt. Kazuma barátját. A barátaim gyilkosának barátját. Mosolyog. Rajtam? Nem. Megráztam a fejem, de nem emeltem fel az állam még akkor sem, mikor nagy nehezen megszólaltam.
– Én voltam... Én tettem. - mondtam lassan, tagoltan, nehézkesen. - Megöltem. Megöltem... Kazuma... Én... - nyögtem zavartan, egyik szót a másik után. - Chia... - akadtam meg hirtelen, ahogy valaki más fejezte be helyettem a nevemet. Egy szellem. Riadtan néztem fel a lányra és szinte már láttam, hogy a helyén egy maszkos szörnyeteg áll. Egy álom. Alszom. Megint egy rémálom. Éreztem, hogy elszorul a torkom mintha ismét egy könyörtelen kéz szorongatná. Szophie azonban nem változott át. Egy pár másodpercre csend lett. Hallucinálok? Szédelegve néztem körbe, aztán ismét belehasított a levegőbe. Olyan erővel és gyűlölettel zengte a nevemet, hogy már éreztem, nem tudom megkülönböztetni a valóságot a képzeletemtől. Aztán szinte rohanva, tántorogva menekültem a hang irányába. Nem. Nem igaz. Nem lehet. Ébredj. Ébredj!

by **Hinari** Csüt. Feb. 19 2015, 00:41

Alattam a mélység. Mint már oly sokszor. A távolban a nap diadalittasan tört fölfelé, lehagyva a hegyek csúcsos ívét is, a megmaradt hó utolsó morzsáit olvasztva el közben, melyek vize valahol odalent csordogált, mohos kövek közt cikázva. Látszólag minden nyugodtnak tűnt, még én is, ahogy szinte mozdulatlanul ültem, a távoli ismeretlen felé meredve. Furcsa egy reggel volt. Vibrált, a bizonytalanság pedig beette magát tudatomba, és sehogyansem akart távozni onnan. Alig hallhatóan sóhajtottam, a lányra gondolva, aki valamelyik lenti szobában aludt. És Szophiera, akit szintén régen láttam már, s érdekelt, mindennél jobban, hogy hogy érzi magát. Vajon jól van? Mi történt velük azóta, hogy utoljára láttuk egymást?
Igazság szerint mozgásra lett volna szükségem. Egy küldetésre, egy harcra, egy versenyre Nestorral. Ám nem tudtam, itthagyhatom-e Chiakit. Megbíztam benne, nem ez volt a gond, ám lehet, hogy ott kéne lennem vele, legalább az elején. Nem hagyni magára, nem hagyni teljesen egyedül. De most még biztosan alszik. Kellemesen töltött órák ebben a zord világban.

Éles, durva hang törte meg a csendet, szinte belehasítva a pattanásig feszült, mégis oly lassan mozgó levegőbe. Még a lélegzetemet is visszafojtottam, ám ahogyan felismertem a hangot, már nem lehetett tétlenkedni. Ez… Kazuma!?
- Nes! – kiáltottam, s felálltam az erkély párkányára, majd ugrottam, a levegőben aktiválva a jártasságaim. Mindet. Most egyetlen részlet sem szökhetett el, mindenre kíváncsi voltam, mindent tudni akartam. A tűzsárkány pedig elsuhant alattam, nagy ívben kerülve a céhházat, annak bejárata felé repülve. Vállait fogva tartottam meg az egyensúlyom, a megfelelő pillanatban állva fel és ugorva le róla, úgy, hogy közben a sárkány le se lassított. Cipőm felverte a hószöszmöttel kevert port, amikor leérkeztem, a fiútól úgy három-négy méterre, Nestor pedig leírt pár kört a levegőben, majd leszállt mögém, idegesen lengetve a farkát. Eközben én a maszkot néztem, annak két nyílását, és a mögötte izzó szempárt. Bezzeg erre odafigyel. Nem kellett kérdeznem, hogy tudjam, kiről beszél, hisz az előbb kiabálta tele vele a környéket. Ám nem feleltem neki. Szótlanul, de határozottan álltam előtte, magam mögött Nestorral és a céhházzal. Dühös volt, talán ilyen dühösnek még sosem láttam. Én azonban nem terveztem az ő játékát játszani, így vártam, némán és fürkészőn nézve végig rajta és a zsákon, ami előtte hevert. S amikor már majdnem ott volt, hogy újra megszólaljon, végül mégis kinyitottam ajkaim, megelőzve őt, bármit is akart mondani:
- Tanulhatnál a hibáidból. A féktelen düh legfeljebb arra jó, hogy megölesd magad… nemdebár? – kérdeztem tőle, utalva a Srentokkal törtétekre, arcomon halvány, magabiztos mosollyal. Érdekelt, meddig bír a helyén maradni, hogy meddig feszíthetem a húrt – Hogy maradtál mégis életben? – kérdeztem tőle, egy centit se mozdulva, ám időt azt nem hagytam neki a válaszra, hisz jelen pillanatban nem is volt olyan fontos. Tekintetem az égre emeltem – persze bekapcsolt Észleléssel -, magamba szívva az éltető fény energiáit, maximálisra töltve magam belőle. Csak ezután néztem a fiúra újból, pillantásommal élesen bámulva bele a maszk mélyedéseibe, fürkészőn és hűvösen, magamban azt találgatva, vajon mi célja az összekötözött játékossal. De nem mertem cselekedni, még nem. Ha tartotta a pontozási stratégiáját, akkor elég gyors lehet, s hiába a fénnyel és a kasztbónusszal feltolt sebességem, egy hirtelen manőver a földön heverő játékos életét kockáztatta volna: Kazuma az esetek nagy többségében tudta, mit csinál, így számoltam a teljes életes párbaj lehetőségével is, és a ténnyel, hogy ezzel akarja zsarolni Chiakit. Ám egyvalamit elfelejtett. Ez itt a Justice otthona. Itt ő nem fog elérni semmit, amit nem engedek neki, hiába akar bosszút. Elég csupán egyetlen dekoncentrált pillanat. Egyetlen hiba, és ő is látni fogja a változást. Ahogy a hófehér ég lassan szürkébe fordul...

by **Szophie** Csüt. Feb. 19 2015, 15:31

Nem ismerem a szüleim gyilkosait, sosem találgattam, és úgy igazán nem is érdekelt. Sosem hajszoltam a bosszút, hisz értelmetlen. Ilyen indokok miatt sosem ölnék. Számomra ehhez kézzelfoghatóbb dolgokra van szükség. Ez a gondolkodás talán pont csak mocskosabb emberré tesz, én mégis így gondolom helyesnek. Sok oka lehet a gyilkolásnak. Ám miért ölnék azért, mert megölték valakimet? Miért ölnék egy halottért, ha megtehetem azt egy élőért? Pénzért? Sikerért és hatalomért? De bosszúból mégis mi értelme van? Mit nyerhetek azzal?
Mégis, sosem gondoltam volna, hogy valaha is találkozom egy gyilkossal. Olyan értelemben, hogy egy szerettem gyilkosával. Abszurdnak tartottam az egész helyzetet.
Mégis ki gondolkodik el olyasmin, hogy mit tenne, ha találkozik vele? Nekem meg sem fordult a fejemben ilyen lehetőség. Ez képtelenség.
Természetesen a kijelentésen megütődtem, és oldalra hajtva a fejem kérdeztem tőle: "Mi?" Elsőre fel sem fogtam igazán, talán még másodjára sem, sőt, száz végig gondolás sem lehet elég erre. Mégis, valahol talán megérthettem a kimondott szavakat, hisz barátom hangját hallottam hirtelen, Zu hangjával mondta ki a nevét.
- Chiaki.. - kaptam utána, ám ő már futott, mire én feleszméltem. Így hát nekem is rohannom kellett. Szerencsére gyorsabb voltam. Egy hirtelen vetődéssel ugrottam rá, ledöntve őt a lábáról.
- Nem. Ne menj. - fordítottam súlyemelésem segítségével magam felé, és mélyen a szemébe néztem.
- Kérlek. - ejtettem ki a szót kétségbeesetten. Habár mindeközben émelyegtem, újra rám tört a rosszullét. Sápadtabb viszont már nem lehettem. Az elmúlt hetekben talán elértem ennek a csúcspontját, és ennél rosszabb bizony már nem lehetett. Nincs mélyebb pont.
Annyi kérdésem volt. Még sosem láttam meghalni embert. Egyszerűen képtelen vagyok elképzelni, milyen is ez. Annyi minden..
- Kérlek. - kapaszkodtam a ruhájába, görcsösen szorítva azt, mélyeket lélegezve.
- Te láttad.. - szemembe könny szökött, ezt pedig nem akartam mutatni, így hát ráfeküdtem a mellkasára, beletemetve a fejem. Habár nem volt sem kényelmes, sem illatos.
- Milyen volt az utolsó lélegzete? Milyen volt a szeme csillogása? Félt? Vagy békében távozott? Egyáltalán.. mi okod volt rá? Kérlek, meséld el. - hangom vékony volt, alig hallható, és remegett. Valami megmagyarázhatatlan kettősség volt bennem ott és akkor.
Vezér ekkor bújt ki sietősen a szobámból, majd minket látva egyszerűen megállt, és tágra nyitott szemmel figyelt, ám nem mondott semmit, pedig látszott rajta, hogy valamit szeretne. Mintha kisebb aggódással kísérve bújt volna elő, ám most mégis megnyugodott félig, ahogy engem látott.

by **Kazuma** Csüt. Feb. 19 2015, 17:49

Hinari betoppanása nem egészen úgy történt, mint vártam és az izmaim rögtön megfeszültek ugrásra készen, de egyelőre nem mozdult, így én sem csaptam le. Választ követeltem, de nem kaptam meg. Bal karomban az erek elfeketedtek és a bizsergés sem akart szűnni ahogy a lányt lestem. A fenyegetést eleresztettem a fülem mellett, hiszen itt semmit sem tehet. Nem. Most azt fogja tenni, amit én mondok.
– Hah! - horkantam fel megvetően. - Engem ne oktasson ki az, aki egy mocskos kígyót rejteget a céhházában! Hol van!? Hol rejtegeted!? - követeltem újra választ. - Hol van Szophie!? - kérdeztem szinte üvöltve. Tudnom kell, most azonnal. Ha hozzá mert érni... Nem akartam belegondolni. Hinari nem hagyhatta. Valamiben azért igaza volt. Féltérdre ereszkedtem, fél szememet folyamatosan a lányon tartva. és a zsák alját elkapva, egy határozott rántással téptem le a fiúról. Ayato, vastag kötelekkel szorosan összetekerve, sárgába fordult, és a gyomrába fúródott, gyenge késtől folyamatosan fogyatkozó élettel hevert előttem, kivájt szemekkel és bekötözött szájjal, hogy még véletlenül se tudja a képességét használni ellenem. Megpróbáltam nagyobb nyugalmat erőszakolni a hangomra, de még így is remegett a bennem lángoló haragtól.
– Ha nem hozod elém Chiakit, két percen belül, a fiú nem éri meg a delet! - és Hinari szemeibe fúrtam a tekintetem. A bal kezem mindössze centiméterekre volt Ayato fejétől és ha a legapróbb jelét is láttam annak, hogy a lány támadni készül, azonnal lecsaptam rá. Viszont ha túl sokat vár, akkor a kés tette meg a hatását.
Nincs választásod. Üzentem határozottan a szemeinek. Most én diktálok.

Nem törődtem semmivel, csak futottam. Azaz futottam volna, de alig tettem meg pár lépést, valaki hátulról rám vetette magát. Megijedtem, nem értetem mi történik, ki támadott meg? Kazuma! Szabadulni akartam, menekülni, de valaki erősen szorított és megfordított. Meg akartam ütni, de hirtelen ráeszméltem, hogy Szophie szemeibe nézek. Meg fog ölni. Tudtam, biztos voltam benne. Eszembe sem jutott, hogy védett területen ez lehetetlen. Zúgott a fejem, nem értettem a szavait csak azt tudtam, hogy megöl. Nem küzdöttem ellene. Erős volt, talán erősebb mint az árnyharcos. Ha itt és most vége lesz, csak gyors legyen és bár nem láttam, de éreztem, hogy a farkas sem lehet messze. Vajon mikor ugrik rám, hogy széttépjen? Beleborzongtam, ahogy elképzeltem még ha itt nem is fájhat. Talán tényleg ezt érdemlem. Talán így volt megírva. Talán felébredek odakint és rájövök, hogy ez az egész csak átverés. Újra láthatom majd Kaitot és Kabutot. A gondolat megnyugtatott egy kicsit. Az agyam is kevésbé zúgott.
A lány arcát néztem. Könnyektől csillogott és csak nehezen értettem meg, amit mond. A mellkasomra hajtotta a fejét. Már nem értettem mi zajlik körülöttem, vagyis, értettem valaha? Megint émelyegni kezdtem. Mintha egy pillanatra újra Kazuma hangját hallottam volna, bár ezúttal gyengébbnek, távolabbinak hatott. Egy szót mégis tisztán ki tudtam venni: Szophie. Még rosszabbul lettem, ahogy eszembe jutott az árnyharcos, ahogy a kést a torkához szorítottam. Akkor is Szophie nevét hallottam. Nem bírtam tovább. A füleimre szorítottam a kezeimet, de a bal valamiért nem mozdult, így ügyetlenül csak a jobb kezemet szorítottam a fülemre. Szabadulni akartam a hangjuktól. Kazuma, Szophie. Itt visszhangoztak a fejemben. Képtelen voltam megszabadulni tőlük. Összeszorítottam a szemhéjamat.
– Ne-ne-ne-ne... - hadartam miközben a fejemet ráztam. - Eresszetek! Nem akarom! - szajkóztam vég nélkül az ép eszem maradékába kapaszkodva.

by **Hinari** Pént. Feb. 20 2015, 00:15

- Mocskos kígyó? Nem, Nestor tűzsárkány – simogattam meg a petet lágyan, tekintetem végig a fiún tartva, íriszeimben azonban komolyság villant, hiába tükrözött mást az arcomon lévő mosoly. Komolyan vettem a srácot, hát persze hogy. Mondataim és cselekedeteim ellenére is, amik csupán tudatosan használt eszközök voltak egy új cél elérése érdekében. S míg Kazuma majd felrobbant a dühtől, én ráérősen nyitottam meg a minimapot, rámentem a céhtagok helyzetére, s egy pár másodpercig egyáltalán nem foglalkoztam a fiúval.
- Szophie pedig a céhházban van, az egyik folyosón. Bár ezek szerint nincs rajta a barátlistádon – emeltem fel a tekintetem, bezárva a menüt, s ha mindezt számon kérte volna rajtam, csak hozzátettem, megvonva a vállam: „Te kérdezted.” A fiú kérdése a lehető legjobbkor jött, így konkrétan bele se köthetett a műveletbe, ami alatt én megnéztem, kik vannak itt a céhházban, és kik tudnának esetleg segíteni. Ám sajnálatos módon egyedül Szo volt idehaza, így vele, Chiakival és Nestorral kellett beérnem. Na nem mintha nem lett volna elég. Miközben Kazuma lehajolt, én a képességeit és az egyéb információkat szedtem össze gondolatban, ám a megrökönyödést képtelen voltam leplezni, ahogy tekintetem az összekötözött fiúra tévedt. Kivájta a szemét. Tűrtem a látványt, tűrnöm kellett, de minden eddiginél hűvösebben és komolyabban emeltem fel rá a pillantásom, összeszorítva ajkaim. Nem tréfál. De vajon mit akarhat szegény lánytól? Sokáig azonban ő se váratott magára, és bár velem nem osztotta meg a követeléseit, azt hamar beláttam, hogy nagyon nincs választásom. Ám volt egy dolog, amit még előnyömre használhattam, hogy ha nem is oldom meg vele a problémát, legalább a súlyát csökkenthetem kicsit.
- Nyilván azért cipelted ide, mert ő a legütősebb kártyád. Hagynád meghalni egy álomszuszék lány miatt? – kérdeztem tettetett csodálkozással – Tudod tegnap egész estig gyakoroltunk, így még biztosan alszik. Ennek a fiúnak meg, ahogy elnézem, két perce sincs hátra – folytattam, s azt Kazumának nem kellett tudnia, hogy ez nem volt teljesen így. Elég, ha elhitetem vele, hogy Chiaki erősödött azóta, így ha meg is látja a lány hiányzó karját, nem fogja könnyű prédának gondolni, akire bármikor rátámadhat. Legalábbis nem annyira, mintha most nem mondtam volna semmit – Mindketten tudjuk, hogy egy ütésből megölnéd – folytattam a fiú felé bökve, végig tárgyilagos hangnemben maradva - Azt is mindketten tudjuk, hogy valószínű akkor is megpróbálnád, miután Chiaki megtette, amit akartál. Azt viszont nem tudod, hogy amint ezt megteszed, halott vagy. Ismerem a képességeid, és van itt valaki, aki az én statjaimmal rendelkezik, és aki elől a levegőben sem vagy biztonságban. A köztünk lévő három méter pedig arra sem elég, hogy felemeld a kezedet a kristállyal – tudattam vele a felállást, végig tartva a szemkontaktust – Nos tehát, akár meg is várhatjuk ezt a két percet, de jobb ajánlatom van. Te kiveszed a kést a fiúból, én pedig idehívom Chiakit. Aztán egyezkedhettek. Viszont azt most tisztázom, hogy nem fogok gyilkolást megtűrni, főleg nem itt – fejeztem be. Ha van egy kis esze, megfontolja az ajánlatot, és rábólint. A késsel ő nem veszít szinte semmit, ám nem leszünk időhöz kötve, ami nagyban növeli a fiú esélyeit. S azt bizonyára sejti, hogy ha esetleg ma sikerülne is megmenekülnie, örökké nem rejtőzhet el – főleg nem olyan elől, aki ismeri a valódi arcát.
Ezek tudatában vártam a választ, s amennyiben Kazuma megtette a maga részét, úgy Nestor felé fordultam:
- Keltsd fel kérlek és szólj neki, hogy a lehető leghamarabb jöjjön ki. Azonnal jelezni fogok, ha változik a terv – mondtam még, megelőzve a fiú esetleges magánakcióit Nes távozása után. A sárkány pedig bólintott, és hamarosan eltűnt a bejárati ajtó mögött. (Nyilván ha nem bólintasz rá akkor Nes marad.)

by **Szophie** Vas. Feb. 22 2015, 21:11

- Nem! - szorítottam tovább. - El kell mondanod! Muszáj! Nem engedlek el addig! - egyik kezemet a szájára tapasztottam, és befogtam, hogy hagyja abba a "nem" szó ismételgetését. Másik kezemmel kétségbeesetten nyomtam a földhöz, szorítottam, hiába nem mozgott alattam, hiába fogadta el földhöz szorított sorsát.
Józan eszem maradékával próbáltam nézni a helyzetet. Érződött rajta, hogy teljesen össze van zavarodva. Engem pedig túlságosan tropára vágott a hirtelen bejelentés ahhoz, hogy távozzak.
Eszem leghátsó kis zugában motoszkált valami. Meg kell nyugtatnom, le kell csillapítanom. De hogyan, ha magamat sem sikerül? Mit tegyek?
Zihálva vettem a levegőt, pedig egyáltalán nem voltam fáradt. Testem remegett, szemhéjamat szorosan zártam össze, kezeimmel görcsösen szorítottam őt.
Csend vett minket körül, mély csend, melyben csak szapora szívverésünk és lélegzetünk hallatszott.
Különösen erősen hallottam az ő szívét. Ott verte dobját a fejem mellett, habár közvetlen csak az arcommal érintettem a mellkasát.
Gondolataim összezavarodottan cikáztak ide-oda, de mindig, mindig csak ugyanoda tértek vissza. A kérdéseimhez. Választ akarok. Legalább ennyire, csak ezt hadd tudjam meg. Kérlek..
Fogalmam sem volt, hogy vehetném rá erre. Csak azt tudtam, valahogyan le kell nyugtatnom. Vagy kizökkenteni. Nekem sem voltak tiszták a gondolataim, ahogy látszólag neki sem. Habár lehet ez valamilyenfajta trükk is. Egyáltalán.. Hogy kerül a céhházba? Pont ide? Követett? Megint követett, és beosont valahogyan még ide is? Dühös voltam és csalódott, és mégis, mint egy utolsó fűszál volt ő nekem, csak belé voltam képes kapaszkodni. Megjelent, és felborított mindent, amit már helyre raktam magamban. Újra tönkretett. Összetört. És nem hajlandó felépíteni engem a darabjaimból. Miért bánik így velem? Mit tettem ellene?
Hirtelen ötlet volt az egész. Persze, nálam az ilyenek mindig csak spontán jönnek. Pedig senki ne higgye, hogy nem szoktam tervezni. Elég sok tervvel élek, a napjaim nagy részét mindig előre tervezem. Kivéve az elmúlt pár hónapban lévő bolyongásaim alkalmával. És a most is egy kivétel volt. Az egész cselekedet, minden. A helyzet is.
Hirtelen elvettem kezem a szájától. Először csak visszahúztam, majd óvatosan felemelkedtem róla pár centit, megtámasztva magam alkaromon. Végül feljebb csúsztam, és finoman megcsókoltam.
Ha ez nem zökkenti ki, akkor semmi..

by Ajánlott tartalom