Céh épület mögötti kert utáni terület

A sárkányra tett megjegyzését eleresztettem a fülem mellett. Pontosan tudja, miről beszéltem. Gyanakodva, mindenre készen figyeltem az előttem álló párost, ahogy Hinari megnyitotta a menüjét. Kicsit tartottam tőle, hogy figyelmezteti Chiakit, vagy riadóztat pár embert, de pontosan tudja, hogy azzal megpecsételné a fiú sorsát. Halál nélkül akarja megoldani a helyzetet, de egyelőre nálam van az ütőkártya, nem próbálkozhat semmilyen nyilvánvaló akcióval. Végül csak a térképét nézte meg. Az újabb megszólalását azonban már nem hagytam válasz nélkül.
– Mégis jobb barátja vagyok, mint te! - vetettem oda fölényesen, és mikor letéptem a zsákot a fiúról, már egyáltalán nem volt kedve gúnyolódni. Elégedetten vettem tudomásul az arcára kiülő döbbenetet. A látvány segített kicsit kiengedni a gőzt és persze az is szerencsés volt, hogy megismertem Szophie helyzetét. Az a gondolat viszont, hogy Chiaki is itt van, elég volt ahhoz, hogy ne tudjak megnyugodni. Talán elhitette mindannyiukkal, hogy csak egy ártalmatlan kislány és egyszerűen az alkalmat várja, hogy elintézze Szophiet is. Legalább időben érkeztem. Figyelmeztetnem kell Szophiet és el kell intéznem Chiakit. Méghozzá gyorsan. Chiaki biztos hallotta, mikor a nevét kiáltottam. Talán hibáztam. A fiú talán mégsem olyan fontos neki és megpróbálja kihasználni Hinarit, hogy időt nyerjen és meglépjen.
– Csak kerítsd elő! Teszek rá mit csináltál azzal az ostoba libával és teszek a fenyegetőzésedre is. - förmedtem rá a lányra mikor alkudozni kezdett és jobb kézzel dühösen meglegyintettem a kést, mire az kifordult a fiú gyomrából és csilingelve hullott a hideg kőre. Abban igaza volt, hogy pusztán egy ütés kivégezni a fiút és jelenleg kétlem, hogy bármilyen módon hátrányba kerülnék azzal, ha egy kicsit késleltetném a fiú halálát. Hinari a képességével elég gyors, viszont a fiú úgyis halott lenne, amint megteszi felém az első lépést. Abban igaza lenne, hogy ezek után elkaphatnának, lefoghatnának, de ha ezt komolyan elhiszi, akkor nem számolt a képességeimmel. A fiúnak persze elég akkor meghalnia, mikor Chiakitól már nem kell többet tartanom. Ha nem ítéltem volna úgy, hogy Chiaki előcsalogatásához szükségem lesz rá, akkor már rég halott lenne. Mindenesetre Hinari látszólag elküldte a sárkányt Chiakiért. Ha igaza van és talán még, alszik akkor sikerülhet. Egy kis időre viszont „kettesben” maradtunk és valamennyire rendeztem a gondolataimat. Nem lettem tőle sokkal nyugodtabb... míg nem látom Szophiet egy darabban és Chiakit pixelekben, addig nem is fogok megnyugodni. Egy árnyalatnyival azonban higgadtabb lettem.
– Mondd csak... Ő mit mesélt neked? Elmondta, hogyan öltek meg? - szegeztem neki a kérdést a végén a fiú felé intve. Tudni akartam, miért védi olyan elszántan.

Próbáltam kizárni őket. Mindent megtettem. Miért én? Miért velem? Szorosan zártam össze a szemhéjamat. Szabadulni azonban lehetetlen volt. Könnyek szöktek a szemembe, de ugyan kit érdekelne? Nem számít semmit. Nem számít mit akarok. Senkit sem érdekel. Egy kéz tapadt a számra. Lefog. Az agyamba mászik. Választ követel. Kétségbeesetten húztam össze magam. El akartam tűnni. Semmivé válni. Megszabadulni végre minden fájdalomtól, minden emléktől. Meg akartam szakítani minden kapcsolatot a testemmel, hogy ne halljak, ne lássak és még csak ne is érezzek semmit. Csend lett, kicsit megnyugodtam. Azonban még mindig nem voltam szabad. Még mindig fogságban voltam, amiben az egyetlen törékeny menedéket, az elmém darabjaiból építettem fel. Aztán megéreztem a leheletét a nyakamon Szophie volt az. Tudtam. Az elmém viszont fellázadt. Nem akarta elfogadni többé a tényeket. Nem akartam, hogy Szophie itt legyen. Nem akartam hallani Kazumát. Hinarit sem akarom látni soha többet. Elegem van mindannyiukból. A barátaimat akartam. Hotakát, Kaitot és Kabutot. Igen. Nem kell más. Csak egy apró gondolatba került. Mintha felkapcsolnám a villanyt. Elmerültem az általam alkotott képben. Belefeledkeztem Kabuto ölelésébe. Eszembe jutott, hogy a folyosón vagyunk, de ugyan mit számít? A mi céhházunk és épp nincs itt senki. Nem nyitottam ki a szemem. Szép volt így. Egyre közelebbről éreztem Kabuto leheletét az arcomon. Nem hittem, hogy ez valaha is megtörténik. A köztünk lévő kapcsolat mindig is bonyolult volt. Persze nem mondom, hogy sohasem játszottam el a gondolattal, de igazán komolyan sosem gondoltam volna, hogy mi egyszer eljutunk idáig. Gyakorlatilag ő volt az aki összehozott az egyik barátjával, bár az nem tartott sokáig. Csupán egy hónap volt, mire rájöttünk, hogy nem megy. Azóta nem is volt senkim. Most meg.
Megcsókolt. Furcsa volt. Nem olyan, mint amilyenre számítottam. A szája kisebbnek érződött mint vártam volna. Az ajkai puhábbnak. Az illata pedig... nem tudnám megmagyarázni, de nem is akartam. Viszonoztam. Nem akartam túl mohónak tűnni, de nem akartam, hogy túl gyors legyen. Ha már végre rászánta magát, elnyújtottam annyira csak lehetett, de ha végül megszakította, nem ellenkeztem. Örültem, végre boldog voltam.

– Érdekel is engem, hogy mit hiszel... - morogtam türelmetlenül a hitetlenkedésére. Ezek után viszont hamar megváltozott a helyzet, amint belátta végre, hogy nem viccből vagyok itt. Magunkra maradtunk és feltettem neki a kérdésem. A válasza azonban nem lepett meg túlzottan. Ostoba.
– Ch. Persze hogy nem! - emeltem fel ingerülten a hangomat. - Ha dicsekedett volna, most nem dédelgetnéd itt, Szophie mellett! - mondtam szemrehányóm, aztán a kérdésére válaszul, kicsit halkítva a hangomon, de még így is jól érthetően folytattam, miközben fél szemmel a fiúra sandítottam és ökölbe szorítottam a kezem. - Aki őt fenyegeti. Legyen az bárki. Megölöm. - sziszegtem gyűlölettel telve és csak azért nem végeztem ki rögtön, mert még szükségem volt rá a sakkban tartásukhoz. Az egész helyzettel pusztán csak időt nyertek. Talán most még futhatnak, de már nem sokáig bujkálhatnak. Ismét teljesen Hinarinak szenteltem a figyelmemet. Azonban nem tartott már sokáig a várakozás, mire mozgásra lettem figyelmes a céhház előtt. Óvatosan vettem szemügyre, hogy ezúttal ki toppant ide, de abban a pillanatban, ahogy megláttam, éreztem, hogy átfut rajtam a megkönnyebbülés. Hatalmas súly esett le a vállaimról, ahogy végre a saját szemeimmel is láthattam, hogy jól van. Közelebb jött. Félig-meddig figyeltem már csak Hinarira. Aztán előrelendült és talpra ugorva elkaptam és megöleltem. Először csak jobb kézzel szorítottam magamhoz, de pillanatok alatt, a bal kezem is visszanyerte az eredeti formáját, és már két kézzel öleltem.
– Üdv hugi. - suttogtam vissza kedvesen, minden másról megfeledkezve. Az egyetlen ember volt aki képes volt erre. Az egyetlen aki képes elfeledtetni velem minden rosszat. - Hoztam csokit. - zavart a maszk, de tudtam, hogy még várnom kell. Ennyi realitásérzékem maradt, de ennél mélyebben nem akartam mással foglalkozni, Szophien kívül. Nem tudom meddig tartott, míg végül eltolt magától és csak mosolyogva nézett rám.
– Sajnálom, hogy nem szóltam előre. - én is mosolyogtam, bár ezt legfeljebb a szemem árulhatta el. Végre megnyugodhattam kicsit. Hinari felé pillantottam, aki Ayatoval foglalatoskodott, de észrevettem mást is a céhház ajtajában, és abban a pillanatban elsötétült a pillantásom.

Hirtelen történt az egész, mint egy édes álom. Megéreztem a kezét az arcomon, ahogy vége szakadt. A szemeimet azonban nem nyitottam ki. Ott voltam, ahol lenni akartam és semmi pénzért nem váltam volna meg az illúziómtól. Minden erőmmel ragaszkodtam ehhez a már szinte hipnotikus állapothoz, de valami mégis megtörte. Egy hang, amit még nem sokszor hallottam, de ismertem. Ijedten nyitottam ki újra a szemeimet és egy csapásra szörnyű áradatként zúdult rám újra, a valóság minden fájdalma. Nem sok jutott el a tudatomig az elhangzott szavakból, igazából csak kettő fúrta át magát sikeresen a falaimon: Chiaki, keres. A gondolataim tompán zavarosan vánszorogtak ide-oda és csak azt vettem észre, hogy a lány nincs sehol. Lassan, zavartan ültem fel és néztem körbe, de csak a sárkányt láttam.
– Szia Nestor. - mondtam ki végül, jó alaposan megkésve. Felálltam és elindultam a szobám irányába, de talán két lépés után megtorpantam. Keres, Chiaki. Nestorhoz fordultam.
– Merre? - kérdeztem, de már indultam is el gépies léptekkel, a földszintre vezető lépcső irányába. Menet közben megráztam a fejem. Mit csinálok? Hátranéztem, de rajtam kívül még mindig csak a sárkány volt a folyosón.
– Umm... Szophie ritkán jár ide, igaz? Majd meg kell mondanom neki, hogy megöltem Kazumát. Te nem láttad mostanában? - sétáltam le nyugodt léptekkel a lépcsőn. - Vagy mindegy, majd később beszélünk. Hinari szólt, hogy találkozzunk. Szia! - hadartam mosolyogva, mielőtt esélye lett volna válaszolni és gyorsítottam a lépteimen. Sietve tettem meg az utolsó szakaszt és nagy lendülettel nyitottam ki az ajtót, de a látványtól a földbe gyökerezett a lábam...

Az öröm amit az okozott, hogy Szophiet épségben láthatom mindazok után ami történt, talán elködösítette kicsit a realitásérzékemet, de teljesen nem volt képes megszüntetni a külvilágot. Hallottam, ahogy Hinari a fiúhoz ugrik és elrángatja a közelemből. Hallottam, ahogy végtelenül nyugodt és magabiztos hangon megszólal - Köszönöm, innentől már nem lesz probléma. - és érzékeltem azt is, ahogy a fejem felett megjelenik a győztest jelző felirat. Tudtam, hogy hamarabb vissza kell térnem a valóságba, mint szeretném. Még egy dolgot el kell intéznem. Ahogy Szophie eltolt magától és a pillantásom Ayatora tévedt a szemeimben már nyoma sem maradt az örömnek és ahogy megpillantottam az ajtóban álló Chiakit megteltek gyilkos gyűlölettel.
– Tee... - sziszegtem dühösen elnyújtva, de nem tudtam folytatni. Nevetett. Ökölbe szorultak a kezeim és ha Szophie közben nem karolt volna át, talán abban a pillanatban a torkának is ugrok. Ehelyett csak álltam és lassan újra elszíneződő bal kezemmel figyeltem, a nevetéstől dülöngélő lányt. Fogalmam sem volt, hogy mégis min nevet, de kifejezetten idegesített, hogy ilyen mulatságosnak találja a helyzetet. Persze könnyű úgy vidámnak lenni, ha Hinari védi és nála a felszerelésem, de még ő sem gondolhatja komolyan, hogy ennyi elég lesz. Fogcsikorgatva figyeltem, szinte felnyársalva tekintetemmel, majd hangosan, gyűlölettel telt hangon szólaltam meg.
– Chiaki! Ha most azonnal visszaadod amit elloptál tőlem és örökre eltakarodsz a céhháznak még a közeléből is, akkor talán nem téplek szét téged és a kis barátodat, amint elhagyjátok a védett területet!


Teljesen ledermedtem a látványtól. Egyszerűen képtelenség volt az egész. Kazuma meghalt, ez tény. Nem lehet itt. Nem-nem. Hinari, Nestor, a vaksin feltápászkodó Ayato, Szophie és Kazuma. Ennél abszurdabb helyzet már nem is lehetne. Aztán egy csapásra megvilágosodtam. Felrémlett előttem a saját halálsápadt arcom, ahogy megláttam a Kazuma hasonmást és egy csapásra kiszakadt belőlem a nevetés. Mint egy ostoba álom, átverés. Egy pillanatra teljesen rászedtek. Minél jobban belegondoltam, annál jobban elkapott a nevetés. Vakon kaptam az ajtó felé, hogy hasra ne essek és csak akkor enyhült kuncogássá, mikor meghallottam, ahogy az ál-Kazuma a nevemen szólít. Kísértetiesen hasonlított az igazira, de engem nem vernek át, bármilyen ügyes legyen is. Vajon hogy csinálja? Beszélni kezdett hozzám, de alig értettem mit mond a saját fel-felerősödő vihogásomtól. Egy pillanatra elgondolkoztam rajta, hogy belemenjek-e a játékba, de egyszerűen képtelen voltam komolyan venni.
– Ugyan már, rég rájöttem. - válaszoltam derülten. - Tudom miben mesterkedsz, de engem nem versz át. Hogy csináltad? - tettem fel a kérdést, de alig fejeztem be, a homlokomra csaptam. Kinézet kristály! - Hát persze! Ne is mondd! - kuncogtam megint, csak hogy egy-két másodperc után be is fejezzem. - Ötletes. - mondtam, talán egy árnyalatnyival komorabban.

A lány reakciója feldühített. Legszívesebben itt helyben széttéptem volna, de abban a pillanatban Hinari kettőnk közé lépett. Dühösen, fenyegetően szállt szembe velem. Ez más volt mint a kúriában. Ott sem kíméltük egymást, de ha most harcba kezdünk annak csakis egy túlélője lehet. Egy részem tisztelte, elismerte a lány képességeit, de mindez vajmi keveset számított most. Ha kell, Chiakival együtt küldöm a pokolra. Már a nyelvemen volt a válasz és már támadtam is volna, ha nem tapad egy kéz a számra. Szophie lépett elém, de nem felém fordult. Hinarival nézett farkasszemet. Szembeszállt a vezérével, a barátjával. Kiállt mellettem méghozzá olyan elszánt határozottsággal, amit tőle talán még soha nem tapasztaltam. Azt sem igazán tudom, mikor tett ilyet bárki is miattam. Most, talán életemben először úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Hálásan szorítottam meg a kezét, ahogy mellém állt. Hirtelen sokkal nyugodtabb lettem. Hűvösen néztem Hinari szemébe, majd a Vezér útjába álló Ayatora siklott a pillantásom. Hiába. Már nem állíthatnak meg. Vagy meghátrálnak, vagy számolhatnak a következményekkel. Bár Szophie már így is többet tett, mint amit elvárhattam volna tőle, de éreztem, hogy megbízhatok benne. Chiaki pedig, aki végül újra megtalálta a hangját, láthatóan megtört végre. Egyedül Hinarin állt már csak, hogy mi lesz a vége.
– Aki ölni készül, készüljön fel a halálra is. - mondtam a céhvezérnek lassan tagolva, sokat sejtető nyugodtsággal. - Ő elfelejtette ezt, mikor úgy döntött, hogy a céhét küldi a kivégzésemre, én nem. Te hogy vagy ezzel? - kérdeztem kihívóan, mindvégig készen állva, hogy hárítsam az első csapást. Szophieval az oldalamon, egyáltalán nem féltem a vereségtől.

Hinari megszólalt, de a szavai túl fájdalmasak voltak, ahhoz, hogy csak úgy elfogadjam őket.
– Nem! - tagadtam, szinte hisztérikusan kapaszkodva az általam kreált verzióba. Nincs itt. Nem ő az. Szédültem és még erősebben kapaszkodtam, hogy megtartsam magam. Tudtam, hogy igaz. Tudtam, hogy él. Tudtam, hogy meg akar ölni. Mindezt azonban képtelen voltam elviselni. Szinte teljesen tudatosan építettem magamban a hazugságot, amit még én sem hittem el. Lehajtott fejjel álltam és próbáltam nem hallani Hinari és Szophie hangját. Egyszerűen mindennél egyszerűbb volt kizárni a külvilágot, de hirtelen egy kéz kegyetlenül visszarántott a valóságba. Ijedten fordultam a tulajdonosa felé, de csak Ayato volt az.
– El kell tűnnünk innen, de nem a te módszereddel. Kazuma visszatért és ha nem szállsz magadba gyorsan, nem élsz már sokáig. - mondta, szinte már ridegen, határozottan a szemeimbe nézve. Erőtlenül néztem vissza rá. Ő volt az egyetlen aki velem volt aznap. Megmentette az életemet és én is az övét, mikor Kazuma kis híján mindkettőnket megölt és akkor is ott volt, mikor Kazuma meghalt. Mindketten láttuk. Mégis itt van. Hinarira pillantottam aki minket védett, ahogy csak tudott. Majd Ayatora, aki közben közém és a közeledő farkas közé lépett.
– Állj! - parancsolt rá egy hatalmas ember nyugalmával. El nem tudtam képzelni honnan szedi az erejét. Az itt lévők bármelyike könnyedén legyőzné egy párbajban, mégis olyan magabiztossággal mozog, mintha halhatatlan lenne. Elszégyelltem magam. Minden bajt a saját gyengeségem szült. Képtelen voltam kiállni magamért.
– Visszakapod... mindent. - préseltem ki magamból halkan, de hallhatóan a válaszom. Úgyis gyűlölök minden darabot amit tőle szereztem. A felszerelést amit használva elpusztította a barátaimat.

Hinari válaszából látszott, hogy még mindig nem érti, hogy működik Aincrad, de már van némi sejtése. Ölsz, vagy meghalsz. Néha egyszerűen nincs középút és nem is éri meg keresni. Makacsul ragaszkodott az igazához, Szophie pedig olyan határozottan kelt a védelmemre, hogy gyakorlatilag szóhoz sem jutottam mellette. Hálás voltam, de valami mégsem volt rendben. Volt időm gondolkozni míg egymással folytattak szópárbajt. Dühített Hinari, de el kellett ismernem, hogy valahol mégis egy ponton állunk. Ráadásul Anatole is tudni fogja, mi történt itt ami nem biztos, hogy jót tenne az üzletünknek. Nem tudom pontosan mennyire szoros a kapcsolatuk, de azt tudom, hogy nem állnak messze egymástól Hinarival. Ha ez így folytatódik, ennek a napnak csak vesztesei lesznek. Szophie már biztonságban lesz és Chiaki visszaadja ami az enyém. Ha ennél tovább megyünk, annak beláthatatlan következményei lesznek, de vajon Szophie meddig menne el? Hinarinak sok erős barátja van, ahogy Szophienak is. Még Chiaki élete sem ér meg ekkora kockázatot. Egyelőre legalábbis semmiképp. Nehezemre esett, de tudtam mit kell tennem. Fogcsikorgatva kaptam el Szophie kezét abban a pillanatban, ahogy befejezte a mondandóját és Chiaki felcsattant. Dühösen villant a tekintetem a harcművész felé. Határozottan fogtam Szophie kezét, hogyha megpróbálna Chiaki felé indulni, rögtön megállíthassam. Szinte kiolvastam Hinari szeméből mi fog történni. Ha Szophie most megindul, akkor nem lesz megállás. Akkor meg kell ölnünk mindhármukat és ha sikerül is, végül rosszabb helyzetbe kerülünk. Szophie kezét szorítva némán követtem Chiaki mozdulatait, ahogy lassan megindult felénk. Kivártam, ahogy megállt Ayatoval csevegni és akkor sem tettem semmit, mikor Hinarihoz beszélt, de amikor hozzánk lépett erősebben szorítottam Szophie kezét és nem csak azért mert nem akartam, hogy megtámadja. Láttam rajta, hogy tervez valamit, de vajon mi az? Miután Ayatoval beszélt egy árnyalatnyival megváltozott az arckifejezése ami nem tetszett. Amikor viszont felemelte a kezét rájöttem, hogy jobban nem is nagyon dönthetett volna. Néztem a tovaszálló pixeleket. Az idomár és a harcművész köddé vált. Hinarira szegeztem a tekintetem megpróbálva kiolvasni a gondolatait.
– Amíg nem kerülnek a szemem elé, élni fognak. - jelentettem ki hűvösen. - Mást nem ígérhetek. - igazából még én magam sem voltam benne biztos, hogy ezt komolyan gondoltam-e. Chiaki így vagy úgy, de meg fog halni. Talán mindenki számára az lenne a legjobb, ha szép csendben meghalna egy kazamata mélyén.
– Szophie. - fordultam a lány felé komolyan, még mindig a kezét fogva és amint felém fordult, egy sokat mondó pillantást küldtem felé, majd elengedtem a kezét és már a kezemben is volt a kristály.
– Taft! - mondtam ki és eltűnt a céhház képe, hogy átadja a helyét a kis város házainak. Megálltam a teleportkapu közelében és csak vártam.

– Elég legyen! - csattantam fel. Minél tovább hallgattam őket, annál inkább elegem lett az egészből. Talán mindenkinek jobb lett volna, ha aznap este én tűnök el és sohasem találkozom Hinarival. Ha most miattam még többen halnak meg... Nem. Túl sokan haltak már meg azért, hogy én tovább élhessek. Rajtam a sor. Talán véget ér mindez, ha én halok meg. Egy futó pillantást vetettem Hinarira mielőtt a maszk nyílásába néztem.
– Veletek megyek, ha Ayatonak nem esik bántódása. Senkinek sem kell meghalnia... - rajtam kívül. Tettem hozzá már csak gondolatban és közben lenyomtam pár gombot a menümben, ahogy ígértem. - Itt van minden. - mondtam és elküldtem Kazumának a felszerelését majd előre lépve az előttem őrt álló Ayato vállára tettem a kezem. Kifejezéstelen arccal nézett rám és nem ellenkezett mikor gyengéden, de határozottan eltoltam az utamból, mire a közeledő pet is megtorpant. Azonban ahogy tovább mentem volna, Ayato keze fonódott a karomra és határozottan fordított maga felé. kérdőn néztem határozott szemekbe.
– Ezzel már elkéstél. - jelentette ki. - A haláloddal már senkit nem mentesz meg. Ha még akarsz valami hasznosat tenni az életedben, hallgass rám, de a döntés a te kezedben van.  - mondta és egy kristályt adott a kezembe, úgy hogy senki se láthassa. Zsebre tettem a kezem a kristállyal együtt és ismét Szophie és Kazuma felé fordultam. Határozott léptekkel indultam feléjük. Az életem számomra már egy ideje fabatkát sem ért. Valamit azonban még mondanom kellett.
– Hinari. Kérlek, bármit is teszel, ne értem tedd, ez csakis az én döntésem. - mondtam határozottan. Ayatonak igaza van. Elkéstem már ezzel, de talán mégis tehetek valamit, hogy kicsit helyrehozzam a hibáimat. Ugyan visszaadtam neki a felszereléseit, de a tőröm még az enyém. Megtorpantam egy-két lépésre Kazuma előtt.
– Hiba volt, hogy Szophie életével fenyegettelek. Senkit nem akarok bántani. Kihívlak egy tisztességes párbajra és ott döntjük majd el. - és alig fejeztem be a mondatot, már a kezemben volt a teleport kristály.
– Nyster. - aktiválódott a kristály. Nem maradtam a teleportkapunál. Rögtön elindultam a város utcái felé és akkor sem álltam meg, mikor Ayato megérkezett. Szerencsére nem látta merre megyek.