Re: Céh épület mögötti kert utáni terület

by **Hinari** Vas. Ápr. 28 2019, 19:44

- Igen - feleltem magam is jókedvűen a srácra, hiszen ha Sillel ők ketten nagyon jóban vannak, a közös céh ezen csak erősíteni fog - Olyan sokan nem vagyunk... - fűztem aztán tovább a szót és egyszerre tűnődtem el és lettem halkabb is: vajon csak én zárkózom el az új tagok elől, vagy tényleg kevesebben csatlakoznának mostanság? - Nem tudom, kiket ismersz hallomásból, de RenAi és Yuuki karácsonykor kijutottak - folytattam végül - Aztán ott van Silence, Alex, Hime, Jeanie...
- Meg igen, Ozi is - bólintottam Leo közbeszólására - Mi történt? - vontam fel kérdőn a tekintetem, miután láttam az arcát és ő maga is kimondta szavakkal is - Az utóbbi időben nagyon magába fordult, de amúgy rendes srác - mosolyodtam el aztán és biztattam, hogy mesélje el a dolgokat: szinte biztos voltam benne, hogy csak egy félreértés van a dolog mögött, amit, ha már Leo is céhtag, mindenképpen helyre akartam hozni. Még mielőtt bármi nemtetszés is elmélyülne kettejük között.
A kérdésére pedig csupán rámosolyogtam:
- Nos, szívesen - bólintottam rá - Azt hiszem, a főtéren lévő npc-től kell kérni, ugye? - néztem el az említett irány felé - Ha gondolod... most nincs semmi dolgom - tettem aztán hozzá, még mielőtt úgy döntene, halasszuk máskorra a dolgot: ha nem együtt megyünk, később furcsán venné ki magát, ha nem egyedül érkeznék, úgy pedig még egy pillanatig sem akartam maradni annyi ember között. Még úgy sem, hogy a teleportációval séta nélkül oda lehet jutni, mert ha esetleg késne... és belőle azért kinézem... szóval ha késne, egymagam kellene rá várnom. Úgy pedig nem szeretnék. Semmi esetre sem.

by **Leonard** Szer. Jún. 12 2019, 12:44

Leo csak hümmögött az elhangzott nevek alapján. Egyik-másikról hallott is már, néhánynál határozott kép villant fel emlékezetében, néha pedig csak halovány képek kergették egymást kocsmai beszélgetésekről és mendemondákról. Az ittléte alatt rengeteg játékosról hallott már, főleg a híresebbekről, és mindenkiről, aki valaha volt már bossharcokon. Emlékezett rá, hogy RenAi legendás support volt. Valahol bánta, hogy kiléptették, így már nem tud vele beszélgetni. Még mélyebben viszont örült neki, hogy a lány már odahaza lehet. Már ha haza akart menni egyáltalán. Mert ő, Leo, soha nem akar kilépni, nem akar többé visszamenni a kerekesszékbe, az biztos. Ha kiléptetnék, megtalálná a módját, hogy visszajöjjön. Neki már itt van az élete.
- Áh, hát.. - vakargatta meg a fejét, miközben az Ozirisszal való közös találkozásokra gondolt. - Először csak azért nem kedvelt gondolom, mert vörös az indikátorom. Folyamatosan ellenezte minden ötletemet, meg gyanakvó volt, de hát ezzel nincs semmi baj, megszoktam már - vont vállat a fiú. - Végül is eszes dolog részéről így vélekedni, bár nem értettem meg, hogy a nyilvánvaló tények ellenére miért volt mindvégig távolságtartó és bunkó. Vagyis - folytatta bizonytalanul - asszem' az próbált lenni a maga módján. Nem nagyon jutottunk közös nevezőre azon a küldetésen. Második találkozásunknál pedig úgy jött el hozzánk, mint egy lány. Valami volt nőjének álcázta magát, vagy mit magyarázott Szophie. Szóval az volt a lényeg, hogy éppen egy nehéz szituációban voltunk, és talán figyeltek is minket, szóval furán jött volna ki, ha egy nő csak így beállít, aztán elmegy. Úgyhogy a legjobb ötletnek azt tartottam, ha eljátsszuk, hogy az a hölgy nem csak beszélgetni jött, hanem másért. Úgy tűnt, Ozirisznak nem tetszett az álcázós ötletem - magyarázta el a szituációt, már amennyire emlékezett rá, meg amit fel sikerült fognia a számára homályos történésekből. Bár arról még mindig fogalma sem volt, miért volt ez az egész olyan sértő, és továbbra is inkább az indikátorát hibáztatta a dologért.
- Gondolom az sem fog segíteni, hogy visszazöldültem, mert már tudja rólam, hogy vörös voltam - mutatott aztán a feje fölé, és elhúzta a száját. Nem annyira örült neki, hogy viszály volt közte és egy céhtag között, de nem nagyon tudott mit kezdeni a dologgal jelenleg.
- Igen, attól - bólintott. - Akkor esetleg el tudnánk menni most is? Induljunk! - lelkesült fel aztán Leo, majd Hinarira nézett. A kérdés ott volt a tekintetében; gyalog vagy kristállyal?

by **Hinari** Szomb. Jún. 15 2019, 13:05

Ahogy így hallgattam Leot, egyre inkább az az érzésem volt, hogy mégsem olyan egyszerű félreértésről van szó, mint amire eddig gondoltam. A vörös indikátorosság kérdésében mondjuk valószínű én se reagáltam volna barátságosan, de jól tudjuk, hogy bőven vannak olyanok, akik nem tehetnek róla. Az első látásra való beskatulyázással pedig nem értek egyet és céhtársaimnak sem kéne alkalmazni, és ez, nos... Szophietól független. Talán.
Illetve talán nem.
Megráztam a fejem. Végülis mindegy volt.
- Nem tudom, kinek álcázta magát, de az egyik barátnőjét egy vörös indikátoros ölte meg - sóhajtottam - Ozirisz nem tudta megmenteni - néztem fel az égre és jutott eszembe az a beszélgetés - Egyszóval ha pont ővele történt az álcázós incidens, valószínű egyszerre boríthatta ki az indikátorod és a tény - néztem aztán rá a srácra és töprengtem el.
- Kérlek ne hibáztasd érte. Szerintem még... mindig nem tudta feldolgozni - mosolyogtam aztán rá a fiúra kérőn, hogyha másért nem is, hát miattam próbálja nem magára venni. Márha magára vette egyáltalán, mert ezt nem igazán tudtam megállapítani a stílusáról - Igen, menjünk most - bólintottam aztán a kérdésére és elővettem a teleportkristályom.
- Egyébként... később majd mit szólnál hozzá, ha hárman összeülnénk és segítenék tisztázni? Nem szeretnék ebből céhen belüli konfliktust - fordultam még Leo felé, majd felemeltem a kristályt és vele együtt mondtam ki a szavakat:
- Teleport, Kezdetek Városa!
Ha én már nem növelhetem a szintem, itt az ideje, hogy mást segítsek benne. Valakit, aki már régóta megérdemli az újrakezdést és a segítséget... és nem fog a szemem előtt meghalni.

Köszi a játékot!
Választott jutalom: 5x Kis Tövisgyökér
Az akaito miatt 50 arany is jár nekem (Leonak pedig 10 exp).

by **Leonard** Szer. Jún. 19 2019, 15:44

Leo csöndesen hallgatta a magyarázatot Ozirisz viselkedésére, bár már magának is megvoltak a tippjei, miért is alakulhatott így. Igazából annyira nem zavarta a dolog, mert sok emberrel volt már fasírtban életében, de tény, hogy ha egy céhbe fognak majd kerülni, nem ártana tisztázni a félreértéseket. Szóval most engedelmesen hallgatott, és nem csupán azért, mert Hinari előtt egyébként is elő akarta adni a lelkes tökéletes tagot, ha már megtisztelte vele, hogy felvette. Amit még mindig nem akart elhinni. Ő a JL-ben?!
Aztán a beszámoló a találgatásokkal a végére ért, és Leo mégsem állhatta meg, hogy be ne szóljon legalább egy kicsikét. Ennyit a rendes viselkedésről.
- Ki az a tökkelütött, aki a halott barátnője képét képes felvenni? Miért? - nézett rá Hinarira tanácstalanul, és egy csöppet felháborodottan, de aztán csak legyintett.
- Hagyjuk is. Örülnék neki, ha sikerülne megbeszélni. Vagy legalább nem fújna rám, mint valami macska, minden alkalommal, ha összefutunk. Megkönnyítené az életet. Szívesen összeülök veletek - bólintott kicsit komolyabbra véve a szót, és ezt egy ígéretnek vette, és tette is. Mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy sikerüljön békét kötni.
Mindezek után már csak egy dolog maradt hátra. Az akaito kérdése. Azt is sikerült megbeszélniük, így vehetjük úgy, hogy Leo sikerrel zárta élete legboldogabb napját a játékban. Végre elérte a céljait. Ideje lesz ezek után új célokat keresnie magának, mondjuk elmenni egy bossra végre. Persze addig még sok küzdelem és fejlődés kell, hogy elérje az út végét. Nem is baj, legalább hosszú távon is lefoglalhatja magát valamivel.
- Teleport, Kezdetek Városa! - mondta ki egyszerre a lánnyal, és széles mosolya a kristály fényébe veszett.

[10 exp-t ide \o és 5 kis tövisgyökeret]

by **Keita** Szer. Jún. 19 2019, 23:06

Ismerkedős játék lezárva, jutalmak jóváírva Smile

by **Hinari** Szomb. Jún. 12 2021, 18:26

Bizalom és teher

Az ütemes dobolás jó fél órája abbamaradt.
Azóta fojtott veszekedés hallatszódik át a zeneterem szintjéről a szomszéd szobába és talán a folyosón arra haladók is megállnak egy pillanatra, jóllehet ekkor épp alig van valaki itthon. Egy cintányér esik a földre, egy test puffanása, amelyet ijedt kiáltás követ. És csend. Csend.

Jó tíz perc múlva kivágódik a harmadik emeleti lakrész erkélyajtaja. Vagy éppen bevágódott? A második emeleti erkély felől aligha lehet ezt megkülönböztetni, ám a fiatal nő hangját még akkor is hallani, ha a másodikon csupán résnyire van nyitva az ablak. Zokog. Elfelejtette megnézni, ki van itthon, mielőtt kiadta volna magából; ez nem rá vall. Egy pillanatra szőke hajzuhatag suhan el a második, majd az első emeleti ablakok előtt is: leugrott; itt nincs sebződés. Védett övezetben vagyunk, biztonságban. De vajon mit jelent a biztonság? Alakja hamar, 250-es gyorsasággal tűnik el a céhkert felé, majd onnan is túl, a céhkert mögötti rész utáni területig. A minimap pontosan mutatja; a pont a patak mellett állapodik meg. És ott is marad. Talán még órákig is egyes egyedül, a sűrű fák alatt.

*

Néha úgy éreztem, hogy az életem pont úgy hullámzik, mint a fölém magasodó, sűrű fák lombja: néha átengedi a fényt és mindent ragyogó, reményteli színekben tüntet fel, máskor pedig összezár és elsötétül, mint egy útvesztő, amelyből nincsen kiút. Mélyeket lélegeztem, izzó könnyeimet a hideg patak vizével enyhítettem; tükörképem torz volt és elmosódott a folyó víz zavaros tükrében. Nem kellett volna veszekednünk. Nem kellett volna bántanunk egymást, vigyáznom kellene rá. Ahogy neki is rám. Ez viszont... mégsem volt egyszerű így. Egyre inkább nehezemre esett, ő pedig egyszerűen nem tudta teljesíteni többé. Behunytam szemeim és hagytam, hogy a szellő átjárjon és felfrissítsen, hogy szétkergesse a súlyos faleveleket. Hogy beengedje a fényt, amire oly kevés esélyt láttam mostmár.

/Aktív dixi: Liliomanó/

by **Leonard** Vas. Jún. 13 2021, 21:33

Hátradőlt a székében és lehunyta a szemét. Élvezte a nap nem túl forró, de kellemes simogatását az arcán, a kávé és dohányfüst ismerősen kesernyés ízeinek keveredését és a fentről kiszűrődő, immár otthonosnak számító dobszót.
Éppenséggel, ha nagyon akarja, lett volna dolga. Leonak mindig rengeteg feladat kígyózott a teendő listáján, nyughatatlan személyiségének hála, melyek nagyobb részét a céhnek és Rendnek tett szolgálatok, kisebbet pedig a folyamatos fejlődés és izgalmas küldetések tették ki. Ezen kívül kiemelt projektként kezelte Shota akaitos szintezését, néha beugrott az ABA-hoz, meglátogatta a Menedéket, törődött Tapsival, és ápolta a nem kevés személyes kapcsolatát.
Néha azonban az olyan extrovertált személyeknek is szükségük volt a magányra és pihenésre, amilyen Leo is volt. Különös békét talált az ölében szuszogó Tapsi bundájának finom cirógatásában, és arra gondolt, hogy ha szerencséje van, talán ma Mirika is benéz. Éppen elmerült egy kellemesnek szánt gondolatmenetben, amikor megütötték fülét a veszekedés hangjai. Óvatosan karjaiba emelte Tapsit a térdéről, és diszkréten bevonult a szobába, hiszen ez olyan dolog volt, ami egyáltalán nem rá tartozott. Elment zuhanyozni, kicsit összepakolt, elrendezte az inventoryját, ideig-óráig sikerült elterelnie a figyelmét, de aztán egy cintányér csapódott a földhöz valahol a közelben. Leo még hosszú percekig hallani vélte visszhangzását a vészjósló csendben, miközben még levegőt is elfelejtett venni.
Ez olyasmi volt... Nos, egyáltalán nem emlékeztetett azokra a párkapcsolati vívódásokra, amiket a saját bőrén volt már alkalma megtapasztalni. Valahogy sokkal komolyabbnak hatott. És még sohasem hallotta Hinarit zokogni.

Amikor a lány sárga foltként beleveszett a céhkertbe, Leo tudta, hogy időre van szüksége, hogy rendezze az érzelmeit. Nem csinált ügyet abból, ami nem az ő dolga, így aztán igyekezett a megtervezett ütemben folytatni a napját - vagyis a henyélést. Aggodalmát azonban nem sikerült elültetni, és amikor Alex még egy óra múltán sem jelent meg, Nestor nem repült el a patak felé, Hime nem sétált arra egy tálca teával, akkor már kezdett kicsit ideges is lenni.
Az első gondolata az volt, hogy átkopog a szomszéd szobába, és behúz Alexnak egy hatalmasat, hogy térjen észhez. Aztán azonban végiggondolta, mit jelenthez a szobára telepedő túl nehéz csend Alex betegségének fényében, és összeszorult a torka.
Úgy döntött, maga készíti el azt a teát, és viszi el egészen a patakig. Ha nincs szükség a jelenlétére, akkor is. Hinarinak éreznie kell, hogy számíthat a barátaira, még akkor is, ha ő maga nem kér éppen ebből a segítségből.

by **Hinari** Kedd Jún. 22 2021, 15:44

A patak halk csobogását hallgattam, ahogy a víz kikerüli a mohával borított, csúszós köveket és folytatva útját leszalad egészen a kastély másik oldalán lévő, hatalmas tóig. Hallgattam a madarak csiripelését is, ahogyan ágról ágra ugrálnak és hívják egymást; számomra éppen úgy hatott, mintha az elhagyott fióka halott anyját hívná mindhiába.
Nem éreztem túl jól magam.
A körülöttem lévő nyugalom és vidám élet sötét lepelként borult rám, mint egy soha véget nem érő rémálom. Ha kinyitottam a szemem, csak az árnyékokat láttam, a patak túloldalán kezdődő hegyoldal rémeit, mindazt, amit a védett övezet hiánya magában rejt és nem fed fel, csak amikor már régen késő. Jobb lett volna egyszerűen csak... átsétálni oda, fel a tisztás közepére és elaludni, arra gondolván, hogy ha valaki rám talál, talán már nem is Aincradban ébredek fel legközelebb. Néha egészen vonzó volt a gondolat, de a teher, ami rám nehezedett, mégsem engedte megtenni azt az első lépést, egyszerűen elég erős volt hozzá, hogy könnyűszerrel itt tartson. Én pedig úgy éreztem, ma különösen, hogy lassan megfulladok alatta. Mélyen beszívtam a levegőt és inkább behunytam a szemeim, elfordulva az ösvénytől, egy másik, belső ösvényt követve gondolatban. Ott még margarétát tűztek a hajamba és valami dalt dúdoltam angolul, Naithen kezét fogva a mezőn, az aranyló búzatáblák határában. Persze leghátul, hiszen így volt kényelmes. Ovistársaim hangja szűrődött be, de mégcsak akkor tanultam a japánt, nem értettem őket és ez nem is igazán zavart. Egyszerűen csak boldog voltam. Felelősség nélkül, gyermeki örömmel.

I stay up through the blackening night,
With excitement in my heart,
All that stars, that shined so bright,
Quietly fall asleep one by one...

Nem tudom, mennyi idő telhetett el. Hangom lágyan szállt a bokrok között, el-elakadva, ahogy eközben feltörő könnyeim nyeltem vissza. Ezt is együtt, Allal gyakoroltuk a menedék megnyitójára, de ahogy a kapcsolatunk, úgy ez sem haladt semerre, hiába költöztek be a srácok, hiába vettük meg a szükséges felszerelést, volt kész a dal. Ez is, és az összes többi. Én énekeltem, ő pedig zongorával kísért. A dal a reményt hozta, ám ezúttal képtelen voltam elhagyni a felvezetést; a sor vége fájdalmas sóhajba fulladt. Annyit biztosan tudtam, hogy jelenleg nem a saját paradicsomom fele tartok. A jegygyűrűmet nézegettem a fényben, fakónak és fáradtnak tűnt, olyan volt, mint én.
Mire észrevettem, már egészen közel járhatott. Lépteinek zaját korábban elnyomta az ének, ám én még most sem fordultam felé. Igazából azt sem tudtam, ki érkezett hozzám, tekintetem a távolba veszett.
- Is there still anything, that love can do? - idéztem egy másik dalt félhangosan, szinte csak magamnak, leejtve eddig felemelt kezem. Kézfejem puhán landolt a fűben, a gyűrűt elnyelte a sár.

by **Leonard** Csüt. Júl. 01 2021, 18:43

Leo megállt pár méter távolságra a lánytól, nem zavarta meg őt. Hinari szomorú látványt nyújtott, ahogy ott gubbasztott lent a patakparton, akár egy apró, kicsike kis búskomor fűzfa. Énekhangja beleveszett a vízcsobogásba, felkapta a szél, de nem repítette messzire. El-el halt a feltörő érzelmek között.
Leo úgy érezte, valami olyan intim dolognak a szemtanúja, ami egyáltalán nem rá tartozik, és soha senki nem akarta az orrára kötni. Tanácstalanul egyik lábáról a másikra állt, fogalma sem volt, hogy kezelje az ilyen helyzeteket. Hinari esetlennek, egyenesen sebezhetőnek tűnt, amilyennek biztos nem akart mutatkozni mások előtt. Persze Leo mindig is látta benne a kislányt és a nőt az okos céhvezér mögött, bármennyire is próbálta meg elfedni hétköznapiságát. Ez viszont nem annak a pillanatnak tűnt, amikor ezt jó ötlet volna az orrára kötni.
Hosszú percekig hallgatta az énekszót, hogy közben a középszerű kamillatea, amit minden tudásának bevetésével nagy nehezen elkészített, iható melegre hűlt. Félő volt, hogy ha tovább várakoznak, teljesen kihűl és értelmét veszti.
És akkor az énekhang, mintegy varázsütésre, elhalt, majd kisvártatva kérdésbe fordult át.
Leonak az ilyesmire nem voltak kész válaszai. Némán telepedett le Hinari mellé a fűbe, majd szótlanul átnyújtotta neki a csészét. Tekintetével megkereste a lány tengerkék, könnyes és sírástól megduzzadt szemeit, majd üres kezével lágyan a füle mögé tűrt egy elkószált hajtincset.
Nem kérdezősködött, és nem erőltette a beszélgetést. Valójában fogalma sem volt, mit mondhatna, ami nem ostobaság vagy otrombaság, és talán még segít is. Az ilyen helyzetekben a lányok voltak jók. Talán ha itt lenne Mirika vagy Szophie... De sajnos nem voltak.
Bátorítóan Hinarira mosolygott. Annyira elgyötörtnek tűnt és fáradtnak. Nem csoda, amennyi terhet a vállán cipel. És ők csak a kimondott részét látják, a felszínt, ám valószínűleg a mélyben ott van még egy csomó más is. Alex. Most neki kellene itt lennie.
Ösztönös mozdulattal simította Hinari apró vállára, majd hátára a tenyerét, majd magához ölelte őt. Olyan gyönge volt, mint egy fiatal fűzfa a tomboló vihar közepén. Egyszerűen muszáj volt megvédeni.

by **Hinari** Szer. Júl. 07 2021, 09:32

Nem ő volt az. Ajkaimat összeszorítva bámultam a víz sodrását és gondolatban kinevettem magam, hogy mégis milyen változásban reménykedhetek még mindig. Hogy utánam jön, hogy képes rá? Valószínűleg épp úgy szenved, mint én. A látóterem sarkában megjelenő, szőke folt egyre nagyobb teret nyert magának, ahogy a fiú leült mellém szótlanul. Kamillatea illatát hozta felém a szél és én ekkor fordítottam fejem először oldalra, hogy egy kicsit zavart, de semmiképpen sem szégyenlős mosollyal vegyem át tőle a csészét.
- Köszönöm - hallottam a hangom, de valahol egészen távolról, mintha nem is én mondtam volna ki azokat. Azúrkék íriszeim Leo melegséggel telt szemeit kémlelték, a nem várt törődéstől pedig még a lélegzetem is elakadt és ott, akkor tényleg nem voltam más, csak egy lány. Egy lány, aki az elmúlt egy órát sírással töltötte.
- Hallottál minket, igaz? - kérdeztem halkan és belebámultam a tenyereim közt tartott csészébe. Szívesen mondtam volna, hogy igazából nincs gond, hogy megleszek, de ez nem volt igaz. Most nem kellett igaznak éreznem, nem a bossteremben voltunk, mégcsak nem is egy fogolytáborban, nem Hoora előtt és nem a gyűlésteremben. Most megtehettem, most nem múlott rajta semmi.
Most Annabell voltam.
És ezt a mellettem ülő srác is ugyanígy érezte.
Volt valami kimondatlan féltés és aggodalom abban, ahogyan magához húzott. Homlokom a vállához ért, kibontott hajam a mellkasát csiklandozta, könnyektől leforrázott arcom a pólójába veszett. A tea megbillent a kezemben, de nem folyt ki: a hirtelen kelt hullámok hamar elcsitultak, lelkem pedig irigyen figyelte a békét és nyugalmat, amellyel az aranyló folyadék e világot szemlélte. Régen volt részem ilyesmiben. Talán túl régen is, a fiúból áradó erő és magabiztosság pedig minden porcikám átjárta és azt súgta, hogy ezt... hogy ezt lehet így is. Kifújtam a levegőt. Észre se vettem, hogy ezidáig szaggatottan, alig-alig lélegeztem, ezzel együtt pedig vállam is leengedtem; testem minden kilégzéssel veszített a benne tomboló feszültség adta tartásából. A csészét óvatosan belehelyeztem az ölembe, de továbbra is két kézzel tartottam, forrósága jólesett, éppen annyira, mint a hűs szellőt takaró fiú testének melege. Lassan kezdtem megnyugodni. Behunytam szemeim, az ajkam szegletében bújó, kimerült mosoly pedig fokozatosan simult el, ahogyan átadtam magam a pihenésnek.
Biztonságban éreztem magam. Hosszú idő óta most először.

by **Leonard** Szer. Júl. 07 2021, 19:03

Leo mindig is energikus, szószátyár típus volt, így most kifejezetten nehezére esett ez a tanácstalan némaság. Kellemetlenül érezte magát a rájuk telepedő csendtől, valahogy olyan viszketős, kényelmetlen érzés volt. Mintha ilyenkor mindketten a másik bőre alá láthattak volna egy kicsit, oda, ahol a szavak és cselekedetek többé már nem takarják el az igazságot.
Eltűrte a lány arcából a haját, hogy jobban szemügyre vehesse őt, de elkapta a tekintetét, mielőtt túl sokáig bámulták volna egymás lelkét.
- Igyál. Biztos sok folyadékot vesztettél.
Szavai esetlen biztatásnak hatottak csupán. Ő az élet gyakorlati oldalához értett, így aztán nem tudta másképp megfogalmazni a mondandóját. Nem akarta kimondani a sírás szót, nehogy azzal újabb lendületet adjon a negatív érzelmeknek.
- A kamillatea állítólag megnyugtató... - magyarázta volna tovább, hogy valami értelmesebbet is mondjon - hogy egyáltalán bármit is mondjon -, de Hinari épp ugyanabban a pillanatban szólalt meg. Leo egy pillanatra összezavarodott, hogy mi volna erre a helyes válasz, így a jól megszokott eszközökhöz nyúlt.
- Nem, igazából felfedeztem a százas bosst, és gondoltam megbeszélhetnénk a taktikát - próbálta meg elvenni a helyzet élét egy rosszul sikerült poénnal, de még ő maga is érezte, hogy ennyi itt igen kevés lesz. Tekintetét lesütötte, majd a vizet kezdte kémlelni.
- Igen - válaszolta végül kis sóhajtás után, aztán még gyorsan hozzátette: - Vagyis nem, ha nem akarod... Nem tartozik rám. És - megköszörülte a torkát, mint akiből nehezen buknak elő a szavak - szívesen meghallgatlak. Köztünk marad minden.
Tök ügyetlen volt ezekben a dolgokban. Sokkal egyszerűbb lett volna Alexhez odaállítani és behúzni neki egy hatalmasat. Még mindig ingerenciája volt rá, de gyanította, hogy vannak problémák, amiket nem ilyen egyszerű megoldani. Szóval most nem volt más teendője, mint olyan jó baráttá válni, mint Ilja volt neki, és segíteni, amiben tud. Már ha ez olyasmi, amiben kicsit is tud.
Gondterhelten lehunyta a szemét, és inkább magához húzta a lányt, védelmezőn átölelte. Lehet, hogy ez most egy olyan szituáció, amiben a szavak többé nem segítenek. Néha nem tudsz mást tenni, míg addig ölelni a másikat, ameddig ki nem adja magából a felgyülemlett feszültséget.
Leo pedig pont ezért volt itt. Körkörös mozdulatokkal, megnyugtatóan simogatta Hinari lapockáját, és szelíd mosollyal figyelte, ahogy végre kiereszti a gőzt. Hirtelen pont olyan lett, amilyennek mindig is lennie kellett volna. Sokkal ragyogóbb volt így, még elgyötörten is, mint összepréselt ajkakkal, ellentmondást nem tűrő kifejezéssel az arcán.
- Bárcsak láthatnám mosolyogni - futott át az agyán, és azon kezdett el gondolkodni, hogy látta-e már Hinarit valaha is őszintén, minden sallangtól, pozíciótól és felelősségtől mentesen jókedvűnek. Lehunyta a szemét, és magába szívta a sós tengervízre és édes karamellára emlékeztető különleges illatot. Vajon ha átvállalnának tőle néhány feladatot, előtérbe kerülne ez a ragyogás?

by **Hinari** Csüt. Júl. 08 2021, 09:57

Nem tudom, mennyit érzékeltem akkor a külvilág valódi történéseiből. Minden kicsit lassabbnak és homályosabbnak mutatta magát, mint ami, de talán csak a kimerültség okozta, torzította el a máskor oly éles képet. A nekem címzett szavakra fordítottam el végül én is a pillantásom Leoról és emeltem ajkaimhoz a csészét, szinte automatikusan. Innom kell. Innom kell? A tea még attól függetlenül is ízletes és valahol valóban megnyugtató volt, hogy a srácnak érezhetően nem volt kimaxolva a jártassága - az igyekezete azonban kompenzált és én el is mosolyodtam a gondolatra, hogy Alon kívül Leo is képes engem látni, nemcsak azt, akivé válnom kell.
Még akkor is, ha ehhez ki kellett borulnom néhányszor.
A szőke srác nyilvánvalóan hallott minket. A kérdésem is csupán költőinek szántam, egy keserű kinyilatkoztatásnak, a válaszra viszont összerezzentem és az eddigi, kezdeti nyugalmam egy pillanat alatt merevedett be, ahogyan ujjaim elfehéredtek a csésze szélén, oly erősen markoltam azt.
- Mintha bármikor is lenne esélyünk legyőzni... - suttogtam és beharaptam ajkaim. Valahol mélyen tudtam, hogy a srác csak viccnek szánta a feleletet, mégis... mégis pont olyan volt most, mint mindenki más, aki hozzám rohan mindennel. Mintha én kellenék mindenhez, a stratégiám, az ötleteim, a tanácsaim. Ők is ugyanebben a világban élnek, legtöbben pont annyi ideje, mint én. Mégis mi akkor a különbség!? Halkan fújtam ki a levegőt és kezdtem el egy közeli fűszálat bámulni: egy ideje azon dolgoztam, hogy felkészítsem őket, hogy megmutassam, hogy nélkülem is lehet ezt, néha mégis olyan reménytelennek tűnt minden, mint... mint például a százas boss legyőzése, igen. Leo pontosan a közepébe talált.
Fürkészőn néztem a szemébe, amikor végül folytatta - próbáltam megtippelni, mi lehet a bizonytalanság oka, és bár eleinte inkább elnéző és szinte anyai mosollyal figyeltem, ahogyan javítani igyekszik, de ez hamar átalakult őszinte hálává. Rámosolyogtam és bólintottam, hangok nélkül mondva ki, hogy köszönöm. A helyzetet azonban nehéz volt megfogalmazni, önálló szavakká formálni és kimondani - talán magamnak sem vallottam be eddig és ha most kimondanám, hirtelen igazsággá válna, mégis úgy éreztem, hogy lassan megöl belülről. Leo átölelt. A mozdulat megakasztotta a gondolatmenetet és én belezuhantam ebbe az érzésbe, a biztonságba és melegségbe, ahova a kétely és a félelem csak nagyon lassan ért el, megfullasztani pedig képtelen volt már. Mélyeket lélegeztem és lehunytam szemeim. A csészét sem szorítottam olyan erősen; ujjaim lecsúsztak a szélén, a folyadék síkja megbillent. Mellkasom lassan emelkedett és süllyedt, de hiába próbáltam, nem tudtam elmém teljesen kiüríteni. Egy aprócska szó ott maradt, súlya pedig keserű ízt költöztetett a számba, amíg végül - továbbra is Leo vállára támaszkodva - ki nem ejtettem azokat.
- Alex haldoklik.
A két szó valahogy nem illett egymáshoz, mintha soha nem szabadott volna őket egymás mellé tenni. Számomra is furcsán hatottak, de a tagadás ideje rég elmúlt már és csak a tények maradtak, amiket nem tudtam leképezni máshogy. Alex is tudta. Mégsem mondta ki egyikünk se még.
Ezidáig.

by **Leonard** Hétf. Júl. 12 2021, 19:22

Egy pillanatra arcon ütötte az igazság. Izmai megfeszültek, ahogy szelíden, de stabilan tartotta tovább a lányt, aki érezhetően kibillent a világ gravitációjából. Nem tudta, hogy mégis mit kell felelni erre. Vagyis éppen hogy rengeteg mindent közölni akart, de nem tudta, milyen módszerrel is tegye azt, hogy kellően empatikusra és támogatóra sikerüljön.
Miért ilyenkor nincs itthon Afton?
A szavak súlyos csendként telepedtek közéjük, és ő érezte, hogy most ezt hagynia kell egy kicsit ülepedni. Ujjai szeretettel siklottak tovább a lány hátán, aki annyiszor volt már anyjuk helyett anyjuk. Itt volt az ideje, hogy kicsit megforduljanak a szerepek.
Amikor aztán úgy érezte, eljött az ideje, eltávolodott, és felemelte Hinari fejét, hogy egymás szemébe tudjanak nézni. Szeretettel és féltéssel mosolygott rá, másik kezével tovább tartotta a derekát. Az eltelt idő elég volt rá, hogy visszanyelje a bensőjében tomboló kérdések áradatát. Ha ezt tudod, miért vagy még itt? Miért veszekedéssel töltitek a drága perceket? Miért mész el küldetésekre, bossolni, ügyeket intézni, miért hagyod őt egyedül?
Ehelyett nyugodt hangon megpróbált a megoldásra törekedni.
- Megmondom, mi lesz. Beszélek Himével, hogy rendezze a beszerzéseket és a céhboltot, Mirika viszi a könyvelést, én intézem a küldetéseket és tartom a kapcsolatot a Renddel. Ha bármi feladat még eszedbe jut, írd le üzenetben a nap bármely órájában. Te pedig felmész, összepakolsz, és egyetlen percet sem vesztegetsz életed szerelmének óráiból, mert később rettenetesen bánni fogod. Elmentek valahova nyaralni, beszélgetni, kettesben. Örök emlékeket szereztek, és ha közben úgy érzed, összeroppansz a súly alatt, nem halogatod az örökkévalóságig, hogy segítséget kérj. Tőle. Tőlünk. A barátaidtól és a családodtól. Nem szeretnék kifogásokat hallani, és meg ne lássalak mostanában időrabló dolgokkal foglalkozni. Egyik sem lehet olyan fontos, mint a soha vissza nem térő percek. Nem az elbúcsúzástól kell félj, hanem attól, hogy nem lesz rá alkalmad - cirógatta meg a lány arcát szelíden, de szavai határozottak voltak, és valahol mélyen tudta, mennyire törékeny is egy emberélet. Elég csak egy keréknyomban összegyűlt pocsolya és egy szalagkorlát, egy boss, egy rosszul sikerült kazamata... Hinari túl sok időt töltött azzal, hogy másokat és más célokat alázatosan szolgáljon. Leoban forrt a düh, ahogy arra gondolt, vajon mióta tudták ők ketten mindezt. Mióta dolgozhatott a lányban a feldolgozatlan félelem, miközben egyre csak vitte, cipelte tovább a régi terheket. Legszívesebben pofán vert volna mindenkit, aki egy kicsit is tehetett erről, de mivel jelenleg az sem lett volna célravezető, így maradt egyetlen módszernek a terhek átvállalása. És habár tudta, hogy olyan gördülékeny soha semmi nem lesz, mint amikor Hinari intézi a dolgokat, de... felnőtt emberek voltak mind, felelősséggel tartoztak maguk iránt. Itt volt az ideje megtanulnia mindenkinek, milyen a saját lábára állnia.

by **Hinari** Szer. Aug. 04 2021, 15:28

Szédültem. A kimondott szavakat körülöttem forgatta a szellő, csakhogy azok újra és újra belém csapódjanak, elszívva minden maradék energiám egészen addig, amíg Leo tenyerének melegségén kívül semmi másom nem maradt. Az előttem csobogó patak hangját elnyelte a keserűség, a fel-felcsapódó habok reánk tükröződő fényessége bizonytalan homályba burkolódzott, ahogyan szemeim újra könnyekkel lettek tele. Szörnyen éreztem magam, árulónak, aki létrehozta a halált csak azzal, hogy végre ki merte mondani azt.
A tagadás biztonságos ölelése nélkül egycsapásra szétesett a világ körülöttem.
Úgy érkezett meg, mint mentőhajó a háborgó tengeren hánykolódó, törött csónakhoz - mint egy csepp víz a sivatagban, oly nagy szükségem volt rá, ezt a cseppet pedig többek követték, ahogyan kitört belőlem a zokogás, de ezúttal már nem a kétségbeesésé és a bizonytalanságé. Mélyről jött, belehasadt a szívem is, testem pedig most, hosszú idő óta először... már nem nekem magamnak kellett tartanom. Nekidőltem Leonak, ráterheltem mindent, egyszerűen nem voltam magamnál annyira, hogy gondolkodni tudjak, hogy belémhasítson az érzés, hogy nem tehetem meg. Sírtam. Fogalmam sem volt meddig, de minden perccel könnyebb lett a testem, amígnem végül elfogytak a könnyek és semmi más nem maradt hátra, mint a színtiszta, erőtlen fájdalom. Vajon ő is kimondta, ő is megfogalmazta már? Beharaptam ajkaim és őrá gondoltam, akit otthagytam a kanapén, eszméletlenül. Képtelen voltam ottmaradni és nézni őt. Nem volt már több lelkierőm hozzá.
Hagytam, hogy Leo megemelje a fejem, hogy azt csináljon velem, amit akar. Belenéztem szemeibe, mert hangtalanul is ezt kérte, szavait pedig igyekeztem nemcsak meghallani, de fel is fogni - ehhez volt még erőm, habár az idő előrehaladtával egyre kevesebb már. Lesütöttem pillantásom és sokáig nem is szóltam, feleltem erre semmit.
- Szerinted megtehetném...?
Hangom erőtlen volt és halk, kétely és kimerültség övezte. Mélyen szívtam be a patakparti friss levegőt, tekintetem pedig újra a folyón túli ösvényre szegeztem, amely most talán hivogatóbb volt, mint valaha.
- Úgy értem... ez már régóta tart, nem tudjuk, melyik perc lesz az utolsó. Lehet már most, lehet csak egy év múlva... de vajon ha elmegyünk, lesz-e alkalmam elbúcsúzni bárkitől, akit itt hagyok?
Behunytam szemeimet és egy ideig csak a Leo könnyáztatta pólójából elpixeleződő nedvesség hangjait hallgattam. Mi is így fogunk egyszer eltűnni, apró, fényes pixelek formájában. Talán már holnap.
- Tudod... igazából gyűlölöm ezt a világot - folytattam halkan, arcom szegletében különös mosoly bujkált - Csak miattatok vagyok még itt. Hogy majd egyszer összeülhessünk Tokió parkjában és csak nevessünk az egészen. Ahol igazi a szívdobogás, ahol nem számítanak a pontok. Ahol én magam lehetnék... és ahol ti is engem látnátok és nem azt, amit Lewis rámhagyott.

by **Leonard** Hétf. Aug. 09 2021, 17:57

Amikor először bátorítóan magához ölelte, Hinari ránehezedő súlya éppen csak annyit tett ki, mint egy kismadáré. Ahogy azonban telt az idő, és egyre súlyosabb dolgok kerültek felszínre, úgy lett egyre nagyobb és nagyobb szüksége a valódi támaszra, mígnem végül egyetlen mondattal kieresztett magából mindent.
Leo mindvégig stabilan tartotta őt, és bár eredetileg nem volt célja ilyen mélyen belemászni a témába, látszólag Hinarinak szüksége volt rá, hogy elmondhassa valakinek. Hogy neki mondja el. Bár tudta jól, hogy akárki más is itt lehetett volna a helyében, és bárki hasonlóan cselekedett volna, ha fül és szemtanúja a korábbi eseményeknek, Leoban mégis életre keltett valamit ez a fajta bizalom, ami előtte soha nem volt meg közte és a céhvezér között. Hálás volt, amiért rá lett bízva egy ennyire fontos titok, és habár segíteni egy ilyen helyzetben nem tudott, de talán könnyíthetett egy picit Hinari lelkén azzal is, hogy meghallgatta őt.
- Persze, hogy megteheted. Ez a te életed, nem írhatják meg helyetted mások. Csak tedd azt, ami neked a legjobb, legyen az bármi. Az igazi barátaid emiatt sohasem fognak elítélni - simogatta tovább a lány hátát szelíden, és közben megállapította magában, hogy ezt érezte korábban. Most, hogy végre kölcsönösen, nem pedig egyoldalúan számíthattak egymásra, valahogy közelebb kerültek egymáshoz, mint barát. Leo most először érezte azt, hogy képes lenne megnyílni Hinari előtt.
- Mi azt látjuk, amit te mutatsz nekünk. Itt is és odakint is - ahogy elgondolkodott, ujjai lassabban járták a köröket Hinari hátán. - Szerintem a kinti világot is gyűlölnéd, vagy legalább megpróbálnád megváltoztatni, épp az igazságtalanságai miatt. Volt egy lány... Az utolsó komoly kapcsolatom. Ügyvédnek tanult. A határozott pillanataidban rá emlékeztetsz, csak te kevésbé vagy vehemens és szadista - mosolyodott el az emléktől egy pillanatra, de a tekintetébe mégis vegyült egy kis szomorúság. Nem akarta épp ebben a pillanatban felhozni a témát, de tudta jól, mind a ketten tudták, hogy ő nem léphet csak úgy ki a játékból. Hogy ők ketten sohasem fognak összeülni Tokió egy parkjában nevetni az egészen.

by **Hinari** Pént. Aug. 20 2021, 14:41

Mellkasomhoz szorítottam a félig teli csészét, annak melegsége viszont rég tovaszállt már, hátrahagyva csupán azt, amit képviselt: egy barát szeretetét és törődését a bajban. Tekintetem homályosan tükröződött vissza a langyos folyadék felszínén, én pedig halovány mosollyal kortyoltam belőle még, közben mindvégig érezve Leo támaszát, ami egy pillanatra sem ingott meg. Szavai viszont... hiszen mégis hogy tehetném meg, ha mindenki tőlem vár mindent...?
- Amit én szeretnék... - ismételtem meg utána, arcomra pedig egyúttal fanyar mosoly költözött - Gondolod boldogulnának nélkülem? Hiszen te is látod. Tudom, hogy látod... - mozdultam meg és néztem a szebébe, tekintetem pedig hamarosan a mögöttünk lévő palota felé fordult. A környék csöndes volt, az ablakok szorosan bezárva.
- Lehet, hogy ők nem ítélnének el, de én sosem tudnám megbocsátani magamnak - suttogtam és visszadőltem Leo vállára, kieresztve magamból egy keserű sóhajt. Idejét sem tudom már, mikor tudtam úgy eltölteni egy napot, hogy közben ne nézegessem idegesen az üzenetjelzőt, hogy ne várjak haza mindenkit, aki aznap mobolni vagy küldetésezni indult. Talán Leonak tényleg igaza volt. Talán tényleg magammal kéne foglalkoznom és kicsit... elengedni ezt az egészet. Behunytam szemeim; az előttem felderengő kép mosolygásra késztetett - milyen jó is lenne odakint, közösen beszélgetni és eltölteni az időt. A fiú szavai viszont élesen szelték át az álomvilágot, amit felépítettem, beburkolva azt abba a bizonytalanságba, ami elől mindigis menekülni kívántam és ami elől úgy tűnt, mégsincsen semmilyen menekvés.
- Szóval azt mondod kint se lesz semmi másképp? - tettem fel a kérdést és inkább felhúztam magam elé a térdeimet, hogy karjaimat összekulcsolva rájuk hajthassam a fejem és elrejthessem a fiú elől újra feltoluló könnyeim - Akkor... mi értelme van harcolni érte?

by **Leonard** Szer. Aug. 25 2021, 17:35

Leo pontosan átlátta, Hinarit miféle kötelek tartják a helyén és mozgatják marionettbábuként minden egyes napján. Tisztában volt vele, hogy a céhvezér talán évek óta mindig a lista végére helyezte a saját érdekeit, és nap nap után más emberek, de főleg a céhtagjai és barátai jólétéért küzdött. Épp ezért kérte most arra, még ha burkoltan is, hogy foglalkozzon végre magával. Hogy gondolja át, mi az, amit ő a szíve legmélyén szeretne.
A fal azonban újra Hinari és a vágyai közé állt, Leo pedig dühösen megfeszítette az izmait a kétségek hallatán. Bár nem akarta most, hogy a saját érzelmei kapjanak hangsúlyt, ilyen közelségből elkerülhetetlen volt, hogy a lány meg ne érezze a pillanatnyi feszültséget.
Nem válaszolt rögtön. Bár általában hirtelen haragú és nagy hangú volt, még Leo életében is voltak olyan pillanatok, amikor a felnőtt, higgadtabb énjére volt szükség. A látszattal ellentétben neki is volt ilyen, és ha a szükség úgy kívánta, bizony képes volt rá, hogy visszafogja a véleményét. Hosszan rágta magában a választ, de minden egyes eltelt pillanattal csak nehezebb lett a szíve.
Hinarinak tökéletesen igaza volt.
Bár bizton kijelenthette volna, hogy mindenki tökéletesen tud boldogulni egyedül is! Bárcsak legyinthetett volna egy hatalmasat, hogy badarság az egész, túlféltés... De sajnos Hinarinak igaza volt. A többiek nem csak nem tudtak, de talán nem is akartak egyedül döntéseket hozni. Érthető módon nekik is szükségük volt támaszra a nehéz pillanatokban, és ezt is mindannyian a céhvezérben találták meg.
És ő... Leo hosszú ideje próbált már támasszá válni a barátai között, de valami mindig hiányzott. Egyszerűen csak képtelen volt betölteni ezt a szerepet, és ez mélyen legbelül nagyon is bosszantotta, minden egyes eltelt nappal egyre inkább.
Azt akarta mondani, hogy "hagyd rám őket, majd én megoldom". Azt kellett volna mondania... Mégis képtelen volt rá. Egyszerűen nem tudott vigyázni azokra, akik nem engedték neki. Meg hát valljuk be, mire ment a képességeivel az elmúlt években? A legfontosabb döntéseket mindig mások hozták meg helyette. Hiába kapálózott, képtelen volt eredményeket elérni, és lám, most Hinarit is képtelen megnyugtatni.
- Mi... vigyázunk egymásra - nyitotta végül szólásra a száját hosszú hallgatás után, de a hangja megbicsaklott a bizonytalanságtól. Végül kicsit bátrabban, céltudatosabban folytatta.
- Te csak törődj magaddal és azzal, aki a legfontosabb. Mi pedig megerősödünk és megpróbálunk boldogulni, ha pedig valami igazán kemény problémával találkozunk, szólunk. Nem muszáj azonnal végleg elengedned a kezünket, csak egy picit távolodj el a saját érdekedben. Adj teret arra, hogy megpróbáljuk. Ki tudja, mi sülhet ki belőle - mosolyodott el addigra már újra a szokásos magabiztosságával. Ha megkapja a lehetőséget... Nem akart elbukni, és Hinari érdekében a többiek sem fognak, ebben biztos volt.
- Nem, nem ezt mondtam. Kint ugyanúgy lesznek megoldandó problémák, a barátaid és családtagjaid ugyanúgy számítani fognak rád, te pedig ugyanúgy ott leszel mindig, hogy aggódj helyettük és értük is. Ebben nem hiszem, hogy megváltoznál gyökeresen - mosolygott le a lányra halványan. - De odakint mindez valódi. A rengeteg ember, akiket érdemes megismerni. A karrier, amit mindig is álmodtál magadnak. A családod. A... - megtorpant egy pillanatra. Nem volt benne biztos, hogy ki akarja, vagy hogy egy ilyen helyzetben ki kell-e mondania, így végül csak igen halkan tette hozzá. - A gyerekeid. Ott a jövőd nem a következő szint eléréséből fog állni. Ezért éri meg küzdeni.

by **Hinari** Pént. Aug. 27 2021, 09:40

Nem kellett megszólalnia ahhoz, hogy tudjam a válaszát. Beharaptam ajkaim, csapongó gondolataim közül pedig előtérbe kerültek azok az események, amik mindezt alátámasztották: Ozirisz elvágódása a barlangban és szavai a szafarin, Fuwa végtelen naivitása és kihasználhatósága, Miri önbizalomhiánya és kétségei, Eru túlzott gyerekessége és ostoba gondtalansága, Makuda egyelőre túlságosan is alacsony szintje és tapasztalatlansága a világban és persze Alex... Al egyre romló állapota. Himén és Jeanien kívül (akik nem hagyták el a védett övezetet) így talán tényleg Afton és Leo voltak az egyedülik, akikért nem aggódtam és akikről tudtam, hogy valószínűleg nem lesz bajuk, de mindez egyszerűen... túl kevés volt. Kevés a nyugodt, pihenéssel töltött napokhoz.
Leo néma egyetértése pedig tovább fokozta az eziránt érzett keserűségemet, hiába próbálták a hosszú csönd után kimondott szavai ennek éppen az ellenkezőjét igazolni. Vigyáznak egymásra. Hát persze, és ez kell is, erre szükség is van és mégis, valahogy még mindig én voltam a középpontban, ha levelet kellett írni és ha köremailt kaptunk is, általában akkor is én érkeztem oda elsőnek. Én, aki azonnal olvas pm-et, napszaktól függetlenül, aki azonnal felriad az éjszaka közepén, ha csippanást hall valahonnan. És Leonak igaza van. Ez így... hamarabb meg fog ölni lelkileg, mint maga a világ, amelyben élünk.
- Van egy... kis házikó a harmincegyediken. Védett övezetben, mégis egészen a korallzátonyos tenger partján, távol a várostól - kezdtem el mesélni, arcom szegletében pedig megjelent az emlékek által felidézett mosoly - Egy eldugott, titkos hely, amire véletlenül találtunk rá Allal és azóta sokszor járunk ki oda. Még nem a mienk, de eddig senki más nem fedezte fel és a hetekben készen leszünk az összes feladattal, ami odaadja a tulajdonjogot. Persze arany is kell, de az rég megvan rá. Egyszer talán megmutathatom - fordultam a fiú felé mosolyogva - A tető pálmaágakból van összerakva és talán... odaköltözhetnénk. Egy időre - sütöttem le a szemeim és mondtam ki halkan a kívánságot: én ezt szerettem volna.
- Ott valahogy Alnak is kevesebb rohama van - siklott tekintetem a palota felé újra, majd egy hatalmas sóhajjal dőltem hátra és kezdtem el nézni a felhőket felettünk. Talán tényleg jót tenne egy kis távolság, nem nyitni meg a térképet óránként és hagyni, hogy a többiek maguk oldják meg. És talán... talán tudok is tenni néhány előkészületet, hogy ezt kipróbálhassuk, igen.
- Köszönöm - mondtam ki egy kicsivel később, most először reménnyel a hangomban.
De természetesen semmi sem volt ilyen egyszerű. A két világ, valóság és álca, a tokiói park, a küzdelmek és igazságtalanság... mindez több volt annál, mint pusztán a céhtagok féltése és mint ilyen, azoknál sokkal messzebbre nyúlt ki. Igazából... ki akartam jutni. Leo kezdeti szavai ugyan elbizonytalanítottak, de elég volt csak rágondolni Alra, hogy mindennél erősebben akarjam ezt, egy valódibb létezést, ahol vannak orvosok, ahol többet tudnak és tudunk mi is tenni, mint a mobok kaszabolása. Az arcomba eső, szőke tincsek alól pillantottam fel a férfira és ahogy arról beszélt, hogy én kint se lennék másmilyen... talán csak a vonásaim és szeme csillogása fejezte ki felé azt, hogy máskor talán felszabadultan elnevetném magam ezen. Eltűnődtem az elhangzottakon. Karrier, család, gyerekek... szinte már nem is emlékszem, milyen jövőképem volt a játék előtt, ha egyáltalán létezett ilyesmim akkor. Az egy... teljesen más Annabell volt még. Egy olyan Annabell, akit e világ még nem tett erőssé és akire nem hárult annyi felelősség, hogy rájöjjön, hogy képes őket kezelni és erőt merítsen ebből. Kezdetben erőt, mostanra viszont... kimerültséget és feszengést.
- Azt hiszem igazad van... - szólaltam meg csöndesen és kicsit nyújtóztattam meg magam, inkább két kezemet hátracsúsztatva a füvön, felpillantva, hogy beengedjem a fényt - Megéri haladni előre... ha nem is mindenáron.

by **Leonard** Vas. Szept. 05 2021, 20:47

Úgy érezte, kudarcot vallott. Valahol felszakadt egy seb, amit ezernyi módon, mégis kontár munkát végezve próbált meg összehegeszteni. Nem tud segíteni Hinarinak. Talán soha nem nőhet fel ahhoz a férfihoz, akivé válni akart. Észre sem vette, hogy a lány eredetileg csak a többiek alkalmatlanságáról beszélt, teljesen automatikusan számította magát is közéjük.

A hangulat egyik pillanatról a másikra, szinte varázsütésre oldott fel. Leonak fogalma sem volt róla, mi történt, de talán nem is ez számított. Csak a ház. A pálmatetős, aprócska kis zug egy tengerparti öbölben, ahol a sirályok éneke és a tenger hullámzása örökös háttérzaj.
Ahogy a lány mesélt róla, elég volt pusztán a hangjából kiérződő szeretet és vágyakozás hozzá, hogy még Leora is hatással legyen. Elmosolyodott, engedett az eddigi szoros tartáson - Hinarinak már nem volt szüksége rá -, aztán kicsit arrébb húzódott, hogy mind a ketten több levegőhöz jussanak.
- Ez csodálatosan hangzik - mondta halkan, és arra az épületre gondolt, amit ő is pár hónapja szerzett meg, hasonló körülmények között, csak egy másik szinten. Valami, amiért az utolsó tégláig megdolgozott. Egy hely, amit teljesen sajátnak nevezhetett, ami sokkal személyesebb volt még a céhházban kialakított szobájánál is. Egy ilyen helyen eltölteni a szabadidődet kettesben a szerelmeddel határozottan álomszerűnek hangzott, ezért is tervezte azt, hogy... elviszi oda Mirikát. És most már volt még valaki más is, akinek meg akarta mutatni a hatalmas ablakon beszűrődő csillagfényt.
- Nekem is van egy ilyen csodahelyem, a huszonegyes szinten. Majd egyszer, ha megunod a tengerpartot, elviszlek - mosolyodott el, az idő közben elhangzott köszönetet az ajánlattal meghálálva. Szavaival mindvégig azt sugallta, hogy amiről most beszélgettek, az nem csupán álom, nem puszta fikció... Az a jövő. Hinarinak és Alexnak el kellett költöznie oda, ahova a szívük húzta őket. Ahol nekik a legjobb. Ez többé már nem lehetett vita kérdése... Neki pedig, nekik mindannyiuknak lehetővé kellett tenniük ezt. Önállóvá és megbízhatóvá kellett válniuk, mert voltak olyan emberek még, mint Hinari és Alex, Afton és Hime és Ozirisz. Akiknek még megéri haladni előre egy jobb jövőért. És ki tudja... Egy pillanatra talán még Leo is el tudta képzelni, hogy van miért...

by **Hinari** Szer. Szept. 08 2021, 10:06

Néha úgy éreztem, hogy az életem pont úgy hullámzik, mint a puha homokot nyaldosó tenger: néha békésen csillog és átengedi a fényt, hogy megmutassa a felszíne alatt rejlő, csodás világot, máskor pedig erejét fitogtatva csap le mindenre, aminek őszerinte nincsen helye ott. Mélyet lélegeztem, leheletem pedig szinte eggyé vált a patak felől érkező, hűvös levegővel. Mosolyom tiszta és látható volt, ahogyan gondolataimban teljesen máshol jártam, kimondott szavaim pedig ezt az állapotot tükrözték - a nyugalmat, amelyre vágytam és amely olyan közel volt már. Leo felé fordultam, szemeim csillogtak és őszintén örültem, hogy ő is talált egy hasonló, titkos helyet, amely épp úgy illett őhozzá, mint hozzánk az a nádtetős házikó.
Meleg mosollyal bólintottam az ajánlatra és bár a fiú távolabb húzódott, de mégis most éreztem őt a legközelebb magamhoz: egy apróság kellett csupán, egy szelet az életünkből, amibe bevezettük egymást és szavaink nyomán együtt is éltük meg, hacsak egy kis részét is. Az üres csészét szorongattam kezeim között és arra gondoltam, mennyi minden megváltozott az elmúlt percekben. Hogy Alex is igen, egészen biztosan jobban lesz, hogy kiköltözünk a tengerpartra, hogy a többiek ügyesek lesznek és igen, biztosan meg fognak érteni minket, ahogyan Leo tette ezt alig pár pillanattal ezelőtt. Behunytam szemeim és hagytam, hogy a szellő átjárjon és felfrissítsen, hogy szétkergesse az utolsó kétségeket is, amelyek apró pamacsokként keringtek körülöttem, bepiszkolva az egyre kivehetőbb képet. A jövőm, a jövőnk képét. Bólintottam, mintegy magamnak és egyszerrecsak kitört belőlem a felszabadult nevetés: újra volt célja az életemnek, újra volt miért felkelnem és igen, visszasétálnom a harmadik emeletre Alhoz. Megcsókolni, átölelni őt, kézenfogva rohanni vele mezítláb, el, el, el a hétköznapi világtól.
Mert nem volt kötelező másokért élnem.
És ezt a felismerést egy értékes barátnak, Leonak köszönhettem.

Köszi a játékot! <3
Kért jutalom: [T1] Bronz Cipő; Leo részéről pedig [T1] Futósisak

Liliomanó: Lv0 --> Lv1

by **Keita** Szomb. Szept. 18 2021, 21:00

Ismerkedés lezárva, jutalmak és dixifejlődés jóváhagyva Smile

Hinari: [T1] Bronz Cipő
Leo: [T1] Futósisak

by **Ozirisz** Kedd Ápr. 05 2022, 22:57

Bolondok Ligája 2032

Eljött hát a kedvenc ünnepem idén is. Ez pedig nem más, mint a bolondok napja, amikor bűntetlenül, következmények nélkül meg lehet tréfálni a barátokat, céhtársakat. Ennek előkészületei pedig már március utolsó napján kezdetét vették. A céhtársaim még mit sem sejtettek abból, ami rájuk vár, amikor már délelőtt elindultam a piacra, beszerezni a különféle kellékeket. Voltak ötleteim természetesen, viszont nagyrészük már a piacon körvonalazódott, illetve a különféle boltokban, amiket ilyenkor végigjártam.
A délutánt kis szunyókálással töltöttem, hogy a késő esti-kora éjjeli órákban is pörögjek, mint a Duracellnyuszi. Elvégre akkor kell ténykednem, amikor mindenki más alszik, nem igaz? Na szóval, amikor mindenki nyugóvóra tért, csend és béke honolt, megkezdtem a kigondolt - és kevésbé kigondolt ötletek megvalósítását. Első utam a chocobó farmhoz vezetett, kezemben egy-egy vödörrel. Valami por alapú ételfesték vagy micsodát magyaráztak róla a piacon. Oké, a chocobó nem étel - még ha időnként csokibocinak is nézik őket. De lényeg a lényeg, hogy semmiképp se mérgező vagy ilyesmi, ergo a legutóbbi leitatott chocobós mutatványhoz képest jóval barátságosabb tréfa. Meg különben is, Jeanie a színes chocobók után érdeklődik, hát, most megkapja. Néhány szelídebb példányt poroltam be a festőanyaggal, egész pontosan kékkel és hupirózsaszínnel. Ehhez a kettőhöz sikerült hozzájutnom egy cukrászdában. Persze azzal is tisztában voltam, hogy a madarak valószínűleg egyrészét lerázzák magukról, de bízva abban, hogy a következő esős napig még marad a színükből, nem különösképp aggódtam. A trükkön amúgy is hamar átlátnak, de elsőre biztos lesz pár értetlen tekintet a rózsaszín és kék színekben pompázó - vagy olyan színű foltokkal tarkított sárga - chocobókat látva.
Utam innen a kis tavacskához vezetett, ahová kipakoltam az inventorymból azt az egész pontosan 96(!) citromsárga gumikacsa-utánzatot, amit Aincrad egyik retró játékboltjában sikerült fellelnem. Nem volt olcsó mulatság, ugyanakkor egy jó ideig lesz belőlük a tóban, mire az összeset kipecázzák. Mentségemre szóljon, hogy ez még a céhéletet is építheti, avagy egyértelműen meglesz a hangulata kiülni a tópartra egy-egy pecabottal, sok nasival és nem elhanyagolható "komlószörppel", nem igaz?
A következő csíny pedig, amit elkövettem, az Himécske kunyhója előtt történt. Először is, a néhány faág és egy tök segítségével összeeszkábált vázat állítottam le az ajtó elé, amire pedig egy lepedőt terítettem, amolyan szellem-imitáció gyanánt. Biztos elsőre meglepődik a váratlan vendég láttán. Illetve a kertben itt-ott a bokrokat kidekoráltam egy-egy zoknival, különösen ügyelve, hogy rügyeket, bimbókat megkíméljem. Tudva, hogy a lány mennyi munkát és törődést belefektetett a kertbe, véletlenül sem szerettem volna kárt, és ezáltal fájdalmat okozni neki.
Visszaérve a céhházba pedig folytatódott a móka a második felvonással. Persze, mindezt egy jó nagy adag kávé előzte meg a Palota konyhájában. Ezalatt spontán ötlettől vezérelve teljesen véletlenül összecserélődtek a fűszerek és egyéb nyalánkságok edényei a tartalmukkal. És, ahogy az történetesen lenni szokott, saját magamat is sikerült megszivatnom. Hosszú percekig keresgéltem a kávémhoz a cukrot - mintha az előbb láttam volna effektus - de valahogy sehogy sem akart a kezem ügyébe akadni. Végül pedig - mivel első ránézésre jónak tűnt - voltam olyan ügyes, hogy sót lapátoltam a koffeinbombámba. De nézzük a jó oldalát: sikerült instant felébrednem, és felpörögnöm!
Utam innen a gyakorlóterembe vezetett egy lovagi páncélért. Ezúttal viszont nem Hinarit szándékoztam meglepni vele, hanem Leót. Vagy húsz percet tuti elkínlódtam, mire a "gyári" vázat sikerült átalakítanom kicsit alacsonyabbra és azon eligazgatni a páncélzat darabjait. Kicsit alacsonyabb, kicsit ducibb, kicsit Rebeccásabb. Még a hajtincseket is sikerült megoldanom két karék szalmából, amit a csokibociktól hoztam el. A szállítás sem volt épp könnyű. Nem csak amiatt kellett úgy bánni vele, mint a hímestojással, hanem nagyon halknak is kellett lennem, hogy ne csörögjön-zörögjön, felverve ezzel a fél céhet. Az igazi kihívás viszont a lépcsők voltak, amik a Palota késő esti félhomályában még látás jártassággal is igencsak veszélyesnek tűntek. Azonban miután a srác ajtajában elhelyeztem, sunyi, gonoszkás vigyor ült ki a képemre. Oké, első ránézésre kicsit béna kivitelezés, de ha hozzávesszük az ébredés után rövidebb-hosszabb ideig fennálló "Reggeli kóma" debuffot, talán egy hirtelen ijedtséget és/vagy döbbenetet kivált a srácból. Igen szerencsés esetben - ami vetekszik azzal, hogy egy Liga-tag hatost és koronát dobjon egyszerre - talán még egy fénysebességgel elhúzó piros-szőke sziluettet is kivált a mutatvány, de ennek esélye elhanyagolható.
Hinariék ezúttal egy lightosabb, de az ébredést garantáltan segítő mutatványban részesültek: a lábtörlő alá rejtett, kisméretű fújtató, amit rákötöttem a próbateremből kölcsönvett skót duda (vagy ennek hiányában trombita) kombinációja csodákra képes. Ez egyúttal egy jelzés is, hogy "Yurihináék" felébredtek.
Idén Afton sem maradt ki a tréfákból, neki egy tipikus, rajzfilmekből jól ismert dobozkával készültem, amit ha óvatlanul nyitnak ki, akkor egy bokszkesztyű ugrik elő, relative nagy sebességgel. Nos, a dobozkát letettem az ajtója elé két lépésnyire - pusztán azért, hogy ne érje el az ajtóból, hanem muszáj legyen kijönnie. A meglepi másik része pedig a padló azon része, ahol feltételezhetően a lovagsrác állni fog, amikor felveszi a meglepit. Akár kinyitja, akár nem, a következő lépése emlékezetes lesz az átlátszó, de annál ragadósabb nyálkaszerű cucc miatt.
Rövidesen pedig a csokiszobában kötöttem ki, a nagy munka közben ugyanis megéheztem, amit egy kis sütivel igyekeztem csillapítani. A polcon, ahol a tányérak és a sütis villáknak van a helyük, nos, bővült a leltár kettő darab plüss egérrel, amik néznek kifelé és lefelé a gyanútlan sütizni vágyókra. Majd az ötletlés közben a süti mellé elkortyolgattam egy bögre rumos forrócsokit, majd a szökőkút alkoholtartalmát is átlakibráltam két üveg jó minőségű rum feláldozásával. Kicsit erősebb lesz a megszokottnál, de nem vészesen.
Végezetül magamhoz vettem a másik polcról egy üveg lekvárat, hogy nekilássak az ilyenkor kihagyhatatlan rituálémhoz. Ahogy sétálgattam, úgy az összes utamba eső kilincsre kentem egy kevés - vagy épp nem olyan kevés - lekvárt, hogy az óvatlan ember belenyúljon. Silence kapta a legtöbbet - figyelembe véve a tényt, hogy neki konkrétan nem volt ötletem, mivel is viccelhetném meg. Jó, ötleteim azért lettek volna, de nem akartam sem túl durva, sem túl gonosz meglepit. Elvégre vannak dolgok, amiket Fuwa nem tud hová tenni, és azt semmiképp sem szeretném, hogy a móka ünnepét maradandó lelki traumaként élje meg. Szóval neki bőven elég az extra adag jam. Ő szó szerint olyan tréfát kap, hogy megnyalja utána mind a tíz ujját.
Dolgom végeztével - avagy amikor elfogytak a kilincsek és kiürült a lekváros üveg - visszatértem a szobámba, kicsit kiültem az erkélyre. Már olyannyira későre járt az idő, hogy az közelebb volt a pirkadathoz mint az alkonyathoz. A menüben beállítottam pár ébresztőt a hajnali órákra - többet, ismerve magam, hogy milyen nehezen térek magamhoz kevés alvás után, valamelyikre csak sikerül. Majd a padon ülve néztem az udvart, a messzeséget, míg el nem bólintottam arra a két-három óra erejére...

by **Hinari** Szomb. Ápr. 09 2022, 17:44

Persze gondolhattam volna, hogy a mai nap minden lesz, csak éppen normális és egyhangú nem: erről ha más nem is, de céhtársaim bizony gondoskodtak, a vészcsengő pedig, ami a fejemben már rég későn szólalt meg, igazából nem is a fejemben, hanem a talpam alatt szólalt meg. Ráadásul iszonyatosan hangosan.
- Whaaa...!? - kiáltottam félig angolul, ahogyan ugrottam hátra egyet, még egészen korán, hiszen mindigis koránkelő típus voltam, a hangzavar pedig felébresztette Alexet is, aki nyűgösen pattant fel az ágyból és lesett körbe, hogy mégis mi történt. De, persze, gondolhattam volna.
A mai nap ugyanis minden volt, csak nem normális.

Ezek után persze hamar úgy döntöttem, hogy a reggeli teámat inkább a saját lakrészünkben készítem el és iszom meg, kinézve az ablakon pedig elnéző mosollyal ingattam a fejem, amikor felfedeztem a sokszínű chocobokat, amelyek szerencsétlenek ide-oda rohangáltak ijedtükben, mert alig ismerték fel magukat és egymást.
- Jeanie nagyon pipa lesz. Ozi, Afton, bármelyiktek is volt, most végetek - kuncogtam a függöny túloldalán, majd úgy döntöttem, hogy ideje nekem is kivennem a részem egy kicsit. Felkaptam tehát Alex kajmánszörnyét, átsétáltam vele Ozirisz szobájához, előtte persze megbizonyosodva róla, hogy éppen az erkélyen és nem a szobájában van. Majd, csúnyán kihasználva a céhvezéri rendszerjogom adta teljes hozzáférést a céhház területére, aktív Lopakodással benyitottam a sráchoz és óvatosan, hogy ne hallja kintről, letettem a kajmánt a szoba közepére, majd Kinézet Kristállyal (némi mókás vagy épp kevéssé mókás szafaris emlékeket idézvén) egy jókora krokodillá változtattam a petet, megnoszogatva, hogy haladjon csak szépen a kardforgató felé.
A kajmánszörny pedig ment és remélhetőleg halálra ijeszti a félkómás Ozit, mielőtt a kristály hatása lejárna :3
Ezután a városba teleportáltam, tettem egy gyors kitérőt a dixi boltba, majd a piac felé is, visszasétálva a céhház felé pedig jót nevettem a tavon úszó gumikacsa-tengeren, ami biztos nem lehetett olcsó, de a látványért abszolúte megérte. Főleg amilyen bámészkodó tömeget vonzott, pedig még alig múlt el délelőtt 10 óra. Belépve a céhházba immáron a lehető legkörültekintőbben járkáltam, felfedezve jópár lekváros kilincset is, amikor pedig - a minimap miatt azért nem éppen véletlenül - összefutottam Aftonnal, jókedvűen köszöntem neki és elhaladván, észrevétlenül hintettem a nadrágjára egy kicsit a nyúlszőr koncentrátumból, amit aznap vettem: nekünk valószínű fel sem tűnik a különbség, de nem úgy Nestornak! Amikor tehát a lovag kisétál a céhkertbe, méghozzá bármikor a nap folyamán, bizony egy igencsak kíváncsi, száját nyalogató sárkány fog elébe toppanni, akitől csak úgy szabadulhat, ha odaadja neki a nadrágját. De vajon a férfi rá fog-e erre jönni magától, vagy Nes szedi le róla az udvar közepén? angyal

Ahogy elnéztem a kertet, ruhaneműből bizony amúgysem volt éppen hiány.
- Lehet, ezek után el kéne menekülnünk a tengerpartra - kuncogtam Alnak, immáron ebédkészítés közben, amihez járt egy jókora tál, lédús, finom paradicsom is, amit egyenesen a kertből hoztam és amelyeket úgy rendeztem el a konyha közepén egy tálba, hogy a gyanútlan céhtagok csak a finom gyümölcshúst lássák. Aztán amikor felveszik azt, hogy beleharaphassanak vagy éppen felvághassák, akkor fognak szembesülni, ismétlem, szó szerint szembe-sülni a ténnyel, hogy egy nagy szem pislog rájuk. A démonikus paradicsomok kitenyésztett változata, hehe. Márcsak a kertészkedést kellene felhúznom hozzá, hogy ennél jobbakat ki lehessen hozni belőle.
Apropó, jártasságok. Mesterszinthez közelítő Főzéssel azért még annak ellenére is tudtam pár extrát belevinni e napba, hogy valaki felcserélt minden létező fűszert és egyebet a konyhában: színre, szagra és állagra azért szerencsére meg lehetett különböztetni őket, így aztán hamar elkészült egy tál friss saláta Nyúlúrnak - pirospaprikával -, egy tál ízletes sülthús Noisenak - chilivel - és pár ízletes sütemény a tagoknak, amelyek nagyjából a mindenízű drazsé szintjét ütötték meg, ugyanis sose tudhattad, hogy milyen ízzel találkozol, amikor beleharapsz. És persze tettem belőlük a konyhába, a csokiszobába és a díszterembe is, csakhogy véletlenül se maradjon ki belőle senki ^^

Kalandwarf van nálam :3

by **Ozirisz** Szer. Ápr. 27 2022, 12:22

A jól végzett munka után következett a megérdemelt pihenés. Elégedetten, jóleső fáradtsággal nyúltam el a padon az erkényen. Úgy terveztem, hogy csak felületesen alszom, bólogatok egy kicsit - de aztán a szervezetem másképp gondolta. Még fél füllel tudatosult bennem, ahogy Hinari (vagy Alex) felébredt. Hallva a harsonát, elmosolyodtam álmomban, azonban úgy voltam vele, hogy még bólintok egy kicsit. Elvégre mi baj érhet?
A következő dolog, amire emlékszem, a fuvallat a hátam mögött. Mintha valaki - vagy valami - a nyakamba lihegett volna, legalábbis hasonló érzés volt. Ekkor pattant ki a szemem, és az események gyorsabban zajlottak, mint az információk feldolgozása a fejemben. Ahogy hátranéztem, megláttam a fölém tornyosuló krokodilt, bekapcsoltak a reflexek. Egy hangos "Wáááááááááááá~" kiáltás kíséretében pattantam fel a padról, és az ösztönös félelem és pánik reakciójának köszönhetően a lábaim is futásnak indultak.
- Áucs... - szólaltam meg, miközben hasról hátra fordultam a harmatos fűben - Ez... meg... hogy... került... ide? - fakadtam ki, miközben néztem az ég és az erkély irányába. ~Remélem nem akar lejönni utánam~. Feltápászkodtam, megropogtattam a csontjaim, leporoltam magamról a hozzám tapadt fűszálakat és hasonló entitásokat, majd eltűntem a horizontról a kert irányába.
Ott persze csak egy kört tettem, miközben azon filóztam, hogy mégis mi volt ez?! A két fő irányvonal, egy nagyon intenzívre sikerült rémálom, vagy pedig szeretett céhtársam áprilisi tréfája. Persze utóbbi verzió felé hajlottam, hisz tekintve a dátumot és a tréfák napját, gyanúsan véletlen. És rémálomnak is túl valósághűre sikerült. De akkor is, sima rémálmoktól nem szokott az ember kiugrani a másodikról, vagy igen?
Viszont a rejtély továbbra sem fér a fejembe: Hinari ilyen rövid idő alatt elugrott a szafarira, elkapott egy krokodilt, majd hazahozta, becsempészte? Vagy előre felkészült vele, és valahol a rejtélyes folyosókon bújtatta az állatot ezidáig? Esetleg a harsonát a lány kikerülte, és úgy ment el krokiért, és amit hallhattam, az Alex volt? Vagy a lánynak köze sem volt hozzá, hanem megbízta vele pl. Aftont? - Amikor a hóhért akasztják... - mondtam magam elé, majd egy pár órára eltűntem a városba. A szobám az úgysem biztonságos, szóval amúgy sem ártana kerítenem egy vadállat-befogót, már ha létezik egyáltalán ilyen foglalkozású NPC Aincradban...
Már javában délelőtt volt, amikor hazamerészkedtem. Elégedetten vigyorogtam a gumikacsa-inváziót megnéző tömeg láttán, amit a színes chocobók és Jeanie csak überelt. A tömeg közt elvegyülve sunnyogtam vissza a céh birtokára, feltűnéstől mentesen. A szobámba természetesen szelidítetlen patások sem tudtak volna bevonszolni, így jobb ötlet híján hol a Díszterem ablakaiból, hol valamelyik másik terem ablakából-erkélyéről figyeltem a történéseket, útközben gondosan újralekvározva az éppen útbaeső kilincseket... A konyha felé járva gondoltam eszem valamit, azonban az általam randomizált fűszerek és hozzávalók inkább a kikészített étel felé terelgetett. Egy pillanatnyi meglepettség és enyhe ijedtség után szemeztem azzal a creepy paradicsommal is, amire nem számítottam, végül visszatettem a helyére, a következő delikvens számára. A randomizált összetevők viszont visszaütöttek a sütemények terén, mert bár szépnek és ínycsiklandozónak tűntek, ízre viszont totál más volt, mint amire az ember számítana. Nem mondom, hogy rossz, csak édes helyett sós, csoki helyett máj, és hasonlók. Szóval tiszta meglepi, már csak egy lekváros kilincs kell hozzá, csupán az íze kedvéért és a vashiány megelőzése érdekében...

by **Leonard** Szer. Ápr. 27 2022, 15:59

Éjszakai randevú

"Találkoznál velem? Kérlek. A patakparton várlak.
Leo"

Megtette. Keze megremegett, gyomra összeugrott az ijedtségtől.
Nem találkoztak azóta, hogy... Ennek pedig pont így kellett történnie. Megígérte, hogy meg fogja védeni, ebbe pedig az önmagától való védelem is beletartozott. Az esze ezt súgta, a körülmények azonban mást mondtak.
Nem tudott a munkájára koncentrálni, pedig bőven lett volna mire. Nem tudta magát a farmolásban kiélni, mert folyamatosan elvétette a célpontot. Nem tudott enni, inni, aludni, élni, csak fel-alá járkált a szobájában és sorra töltötte meg csikkekkel a hamustálakat. A rendszer képtelen volt önpusztító életmódját lekövetni, sokkal gyorsabban szívta el a szálakat, mintsem azok elpixeleződtek volna.
Nem tudta elviselni a közöttük feszülő távolságot, Hinari arckifejezését, azt, ahogy egymásra néztek, vagyis inkább nem néztek. A bűntudat minden létező módon marta és nem talált olyan irányt, ami kicsit is helyesnek tűnt volna.
Teljesen szét volt esve. És ezen semmi és senki, sem Ilja, sem Mirika, sem a húsvéti átmeneti jókedv, egyszerűen semmi nem tudott segíteni.
Muszáj volt találkoznia vele, pedig belepusztult az ezzel járó önzőségbe.

Lazán szétvetett lábakkal, egy szál pólóban ücsörgött a céhház mögött elterülő sötétségben, épp ott, ahol először kerültek közel egymáshoz úgy igazán. Nem tudta volna megmondani a helyszínválasztás okát, egyszerűen csak ide vezették a lábai hosszú tépelődés után.
Karján végigfutott a libabőr. Még számára is túl hideg volt az időjárás ehhez az alulöltözöttséghez, mégsem tett ellene semmit. Szinte élvezte a bőrébe maró hideget.
Elgondolkodva meredt a lassan hömpölygő vízre. Arcának zaklatott kifejezését csak egy gyertyakristály világította meg félig az éjszakában. Ujjaival önkéntelenül is a füvet tépdeste, hogy azzal is lekösse magát. Legszívesebben elmenekült volna és mégsem tehette. Bármi is lesz ennek a vége, felnőtt férfiként fogja viselni a következményeket.

by Ajánlott tartalom