Céh épület mögötti kert utáni terület

Fárasztó napnak álltam elébe és korántsem érzetem hogy vége lenne. A reggelt egy bevásárló listával a kezemben indítottam, majd pár küzdőtéren is átestem, de ez még mindig nem volt elég. Többet akartam, fejlődni de úgy hogy ez nem megy rá a hétköznapjaimra. A magánéletemre. Jobban bele gondolva már szinte az egész életem ide tartozik. A barátaim, Jin a párom, a céh… minden. Szinte furcsa lenne innen visszakerülni az átlagos életembe. Nem, nem bánnám nem azt mondtam, elvégre ha mind kijutnánk is erős a gyanúm hogy az idebent megkötött igaz barátság és szerelem megmaradna. Szeretnék ebben hinni.

Lépteimet szaporázva a céh-hát felé, topogtam az úton. Az épület csúcsát megpillantva megkönnyebbültem hogy már nem tart sokáig a loholásom és lassan megpihenhetek. Belépve az ajtón kedvesen köszöntem annak akivel épp szembe találkoztam, de siettem is tovább mivel Ritához jöttem. Úgy döntöttem még többet edzek majd, és ennek megleltem az egyik legjobb dungeonját, de egyedül esélytelen hogy sikeresen tisztogassak ott. Sajnos Jin-el sem megy kettesben mivel ő is tank, így számunkra ez egy erős dps-nélkül reménytelen. Ő is szeretne fejlődni és én is. Ritáról viszont tudom hogy legutóbb is egyedül próbálkozott, így hármasban igencsak sokra vihetnénk. Rita Jin és én, már alig várom. Amúgy is szeretném őket minél jobban összebarátkoztatni, így ez tökéletes alkamat biztosít erre reményeim szerint. Kizártnak tartom hogy Rita visszautasítson egy ilyen alkalmat. Ballagtam a folyosón széles vigyorral.

Kop-kop.  Kopogok az ajtaján de semmi. Kopogok ismét, és még mindig semmi. Lassan óvatosan benyitok, és az üresen tátongó szoba tárul elém. Kissé lehervadt a jókedvem, mivel már késő délután van biztos voltam benne hogy itthon lesz. És általában a legtöbb szabadidejét itt tölti így erre valahogy nem számítottam. Kissé csalódva, de nem feladva csuktam be az ajtót, majd pár perc múlva fel lettem világosítva hogy nem rég ment el és a közeli erdő felé vette az irányt. Legalábbis arra felé látták elsétálni. Értetlenkedve álltam a dolgok előtt, hogy ilyenkor mégis mit akar kint az erdőben, de mivel nem rég ment el még esélyem van arra hogy utolérjem.

Gyorsan egyik lábam a másik után kapkodva, siettem le a lépcsőn, végig a folyosón, elhagyva a céh épületet, melyet megkerülve a kert utáni erdőbe vettem az irányt. Már szinte feladtam, mikor még az út elágazása előtt megpillantottam a Rii-nyant. Már messziről kiáltottam neki.
- Riii-nyaaan!-Kaptam levegő után.
- Riii..Riii-nyahaan – Kiáltottam megin, remélve hogy meghalja a hangom. Mikor felfigyelt, gyorsítottam de nem ment, szinte cselő-botló léptekkel álltam meg előtte, vagyis csak szerettem volna, a porban elterülve hasra vágódva kitárt kézzel és lábbal nyújtottam neki érdekes látvány, próbáltam magam összekaparni de ott helyben el tudtam volna aludni… fáradt voltam QQ
Pár perc elteltével össze kapartam maga, hátamra fordultam a ruhám másik felét is összemocskolva ezzel a mozdulattal majd még mindig lihegve megszólaltam.
- Szia. – Nyögtem ki az első szót amit tudtam.
- Már kerestelek.. a többiek mondták hogy erre fele vagy.. – Ziháltam miközben felültem.
- Mégis hova mész te ilyen későn? – Tettem fel neki az első kérdésem, majd a válasza után folytattam:
Elernyedt végtagokkal  dőltem hátra immáron a fűben fürkésztem az eget, majd megpillantottam az első csillagot.
- Te… szerinted az első csillag, itt is a vénusz bolygó akarna lenni? – Kérdeztem tőle, tényleg nem értettem hogy vajon az is megfelel-e a valóságnak vagy csupán egy pixelpont fent az égen, hogy ne legyen üres.
- Azért jöttem mert van egy tökéletes ajánlatom a számodra. Tudom hogy a multikor is egyedül mentél túlélő csarnokba.. és én is szeretnék menni. De egyedül kevés vagyok, és Jin-re sem számíthatok ilyen téren.
Szóval a tökéletes felállás: Te Jin és én! – Mondtam lelkesen. Két tank és te, szerintem kedvező ajánlat.
– Ráadásul ideje hogy ismét csináljunk valamit együtt. – Vártam a lány válaszát bizakodva.

Lelkesen kerestem fel a lányt, hogy a segítségét kérem. Macerásan kissé és kicsit ki is fáradva a mai naptól, de megtaláltam. Igaz lejártam a lábam utána, de végül rá leltem. Lihegve, sőt elterülve érkeztem meg hozzá, amit végül a fűben pihentem ki, a csillagokat bámulva, amiről egy spontán kérdés az eszembe is jutott. Fel is tettem és választ is kaptam rá.
- Okos vagy… én nem tudom hogy néznek ki a csillagképek, eddig csak könyvben láttam, és egyszer mikor a várost elhagyva az egyik közeli hegyi falun táboroztunk. Nagyon jó volt… nem csak a csillagokat de magát a tejútrendszert is lehetett látni. Apu mesélte hogy melyik csillagkép mit takar, bár nem tudtam megjegyezni őket, sőt legtöbbjükből nem is néztem ki hogy mégis miért kisgöncöl, és társai… valahogy nem is hasonlítottak rá… - Szusszantottam ki magam.
- Szóval edzel?... Tád vall hogy még ilyenkor is... – Mosolyodtam el, majd a fűben felfelé a lányra pillantva figyeltem további mondatait. Mondatát melyben egyszerűen visszautasított, nem hagytam annyiban.
- Ejnyee Riii-nyan, mintha nem juthatnál el két tankal tovább… ami nem jelent többet több, expnél több jutalomnál. o/ Sőt több tapasztalatnál is. Mond hogy nem csábító Rii-nyaa~ - Vékonyítottam el a hangom a mondat végére, kérlelően kedvesen. Majd megdöbbenve sőt inkább megrökönyödve hallgattam a folytatást.
- Mégis mi akarna lenni az hogy a „magamfajtának” Rii-nyan? Esetleg oda csak neked lehet belépőd? Sőt ha arra akarsz utazni hogy gyenge vagyok oda, akkor azt jól látod, pont azért kérek egy attakertől is segítséget. Neked kell hogy tovább jutsz el, a kevéske életed végett, nekem meg azért kell hogy nagyobbat tudjunk sebezni, ezáltal hamarabb jussunk el a következő bestiához. De nem hiszem hogy ezt meg kellene magyaráznom, főleg nem neked. – Öltöttem ki a nyelvem a lányra, de rám se figyelt, majdhogynem elküldött sziesztázni…
- Ohh, hogy már zavarok is. Furcsa mert eddig ilyen nem volt, harcoltunk, és küldiztünk együtt, olyankor nem zavartam, most mégis fontosabb az edzésed annál hogy egy aprócska szívességet tegyél nekünk, amiből neked is hasznod lenne. Mert igazán megérteném ha nem lenne belőle hasznod, vagy ha… ha valaki idegen kérné ezt tőled… - Feleltem és vártam a lány reakcióját. Már nem feküdtem a fűben, időközben felültem és a két kezemen támaszkodva lábamat lógatva hajoltam a lány felé. Ha magamra semmibe vett, nem hagytam annyiban utána mentem.

Fellelkesülve kerestem fel Ritát az egyik kérésemmel, ami igencsak visszautasított. Úgy látszik a lány épp nehéz napjait éli vagy nem tudom, velem eddig még nem volt ennyire… ilyen… hogy szebb szót ne használjak ami jellemezné mostani viselkedését. Persze nem teszem szóvá, csupán russzuleset a visszautsasítása mit némi megalázással is társított. Mondhatni nem ismertem rá, de nem fogok ezért haragudni rá, ha valakinek rossz napja van akkor könnyen viselkedik úgy ahogy épp nem szeretne. Csupán elszomorít hogy ez alól nem jelentek kivételt… de lehet csupán én gondoltam többet a dolgokba… és én is csak egy átlagos ember vagyok a szemébe. A lány nem hagytam magát, de nem is Ő lett volna ha ez másképp történik. Nem ér annyit egy túlélőcsarnok-i harc hogy összevesszek vele, de már nem csinál mást csak engem ócsárol… selytem hogy miként gondol rólam, de valahol mégis rosszul esik, ugyanakkor ez nem fog megakadályozni abban hogy a türelmem és a mosolyom félre dobjam. Azt hiszem most van csak rájuk igazán szükségem.
- Gyenge a lelkem… - Mormogtam magam elé, majd egy félhuncut hümmögéssel letudtam az egészet. Lehet igaza van a lánynak bár én másban látom a gyengeséget, de nem gondolom hogy ezt az orra alá kellene dörgölnöm. Gyenge vagyok tény, fizikailag, és a kobakom is a gyengék táborát erősíti… de nem zavar. Méghozzá azért mert valahogy nem tartom igazi gyengeségnek mindezt. Mindannyian mások vagyunk, tele erősségekkel és gyengeségekkel, de ez így van rendjén. Azt hiszem ezt egy kirakóhoz tudnám hasonlítani leginkább, mindannyian egy darabkák vagyunk az sok ezer darabos kirakóból, mindannyian egy be akarunk illeszkedni valahova, ugyanakkor mindenkinek meg is van a maga kijelölt helye, mindenki passzol valakihez és ha össze illesztünk minden egyes darabot a megfelelő helyre akkor alkotunk egy egészet. A gyengeségeinket erősítik, míg a mások által gondolt gyengeség az amivel erősíthetünk másokat. Gyönyörű a világ, ha megtaláljuk hova valóak is vagyunk igazán nem? De most nem is ez a lényeg, meg kell értetnem vele, hogy nem vagyok gyenge, és hogy az amit csinálok nem menekülés, mintsem inkább elterelés…
- Eto...roo... azt hiszem értem hogy mit is akarsz ebből kihozni, de szólok előre hogy tévedsz. Nem tartom gyengeségnek azt a tulajdonságom hogy képes vagyok vidám maradni mikor mindenki retteg, ilyenkor igyekszem elterelni mások figyelmét és felvidítani, erőt adni. Ugyanakkor azt sem tartom gyengeségnek hogy merek ostobaságot csinálni mások előtt, nem zavar ha kinevetnek, örülök neki mert képes vagyok velük nevetni. És nem tartom gyengeségnek azt sem hogy ostoba húzásokat bevetve tapasztalok ki dolgokat.. hogy miért is?... mert ezek olyan dolgok amikre nem igazán számít sem az ellenség sem senki, ez által máris némi előnyhöz jutok. Megtudni hogy mekkorát sebeznek például. Inkább engem sebezzenek, mikor tudom magamról hogy sok az életem, mintsem más szaladjon bele az ellenség pengéibe… és még sorolhatnám. Ugyanakkor szerény véleményem szerint ha már felpaprikáztál el mondok neked valamit. Az amit csinálsz… az állandó edzésed, az hogy megfelelj… aggaszt hogy mostanában mennyit edzel. Nem tartom rossznak, ne érts félre, de ha nem pihensz néha bele fásulsz, és az sem egészséges ám. – Mosolyogtam rá, miközben ő már hátat fordítva nekem baktatott befelé az erdőbe.
- Grrrr – Morogta a fogaim között.
- Rita Hanami! – Pattantam fel és szoltam utána.
- Ha hozzád beszélnek illik odafigyelni! – Oktattam ki. Felbosszantott hogy csak így itthagyna… kezdem úgy érzeni hogy nem számítok neki… ha le tud lépni miközben beszélek.
- Érdekelne hogy miért vagy most ilyen? – Kérdezem tőle, szinte kiabálva. Nem megyek utána, mérgesen dobbantok egyet a földön a két kezem ökölbe szorítva ideges, ugyanakkor aggódó szemekkel tekintek a lányra.
- Tudni szeretném hogy mi történt veled! – Fejtettem ki bővebben. Kezdem úgy érezni hogy többről van itt szó mint ahogy azt eleinte gondoltam…

Rita

Mérges vagyok… Rii-nyan életében először felbosszantott, elért nálam egy olyan határt ami csak keveseknek sikerült eddig. Nem értettem hogy most mégis mi üthetett bele… eddig mindig kedves volt és óvott… védett, de most nem csak hogy nem akar segíteni, de egyenesen támad a szavaival. Pedig én igyekeztem semmi sértőt mondani neki, nyugodt maradni és kedves… de az hogy semmibe vett, ezzel túl lépett bizonyos határt. Kiabáljon velem, vagy csak simán, normális hangnembe közölje velem hogy nem szeretne oda menni… legalábbis velem. De az hogy szimplán faképnél hagy kiverte nálam a biztosítékot. A teljes nevén kiabáltam utána. Velem is gyakorta tették ezt amikor rosszul viselkedtem, és én rendszerint meg is szeppentem ilyenkor. De Rita Ő más… másabb mint én. Erősebb? Bátrabb?... legalábbis eddig azt hittem. Sosem láttam még ilyennek. Megijesztett. A viselkedése, a mozdulatai, a hangsúly amit használ… úgy éreztem kifordult önmagából és zavar hogy nem tudom miért… irritál hogy kihagy olyan dolgokból ami ekkora hatást gyakrol rá… Féltem a lánytól és egyben féltettem őt.

„Én csak ne beszéljek az illemről…” Lehajtott fejjel fordultam a Rii-nyan irányába. Tudom sokszor hibázok, de nem hiszem hogy bárkinek is ártottam volna akár egy fél szóval is. Igazságtalannak éreztem a lány felém irányuló indulatait. Nem tudom mivel váltottam ki ezt belőle, nem tudom mi az amiért ennyire haragszik rám?... Nem tudom….

- Bo… - Suttogtam magam elé, nem tudtam hogy most tényleg bocsánatot kéne-e kérnem tőle, hisz nem emlékszem olyan dologra amiért így kellene beszélnie velem. Sőt egy lélektelen bocsánat kérés vajon elég lenne-e ahhoz hogy ne vesszünk össze. Nincs az a pénz amiért rosszban lennék vele… inkább megalázkodok és csendben odébb állok, csakhogy ez ne történjen meg. Inkább megyek egyedül túlélőcsarnokba… ennyit nem ér a védelme. Kitapaszolom magamban és titokban a dolgokat, információkat gyűjtök és megoldom egyedül is. Némi dac is kerekedett bennem, nem akartam hogy azt higgye hogy ennyivel felettem áll… hogy csak Ő mint erős játékos mehet ilyen kazamatákba… exp és tapasztalat szerzésre… nekünk „szolgáknak” viszont csak boss-on a helyünk. Nekünk nem jár ilyen. A mi életünk fontos, hogy a boss-harcok viszonylag simán folyhassanak le… elvégre ha nincsenek tanok, healer-ek, és support-erek… bajban lennének. Úgy néz ki mi csak erre kellünk. Segítséget kértem hogy fejlődhessek, hogy tapasztalatot szerezzek… de nekem „nincs ott keresni valóm” … lehet tényleg nincs…

„Tényleg kíváncsi vagy?...” Hallottam a lány szavait melyek visszhangoztak tovább a fejemben.
Rá pillantottam, de már addigra azt láttam hogy ideges léptekkel közelít felém, ijedtemben hátráltam egy lépést.
- Rih.. …Rii... …-chan – A neve tán következő utószót , már a földön fekve „lefegyverezve” tettem hozzá, és döbbenten hallgattam végig a lány szavait. Majd a tekintetem elsötétül… düh és harag kelt bennem sötét örvénylő hullámokat… utálom ezt…. Lefogta azt a kezem amelyikkel a kardot tartanám, de a másikkal megragadtam a lány kardját amit a torkomhoz szegezett… majd szimplán csak átszúrtam vele a saját torkom. Ki tudja miért… valamiért keserédes kínnal telt elégedettséget keltett bennem… legbelül. Talán már én is bele fáradtam ebbe az egészbe… talán csak nem akarom látni miként az ismerőseim akikhez közel hittem magamhoz rám támadnak?... Nem tudom… úgy látszik már csak Jin-maradt nekem. Csakis érte fogok ezentúl élni. Már nincs senkim… senki más.
- De nem ott vagyunk! Itt más szabályok vonatkoznak és azokhoz alkalmazkodtunk. Kénytelenek vagyunk elfogadni ezt addig amít itt vagyunk bent. És a valóság szerinted biztonságosabb? Mégis mivel? Sorra ölik meg az emberek egymást, szinte csekély dolgokért… a valósában is elüthet egy autó, földrengéskor rád zuhanhat az épület… felrobbanthatják az iskolát, felnyes nappal megtámadhatnak az utcán és kifoszthatnak vagy csinálhatnak veled más… szörnyűséget is. Nem… nem sokkal különbözik ez a kinti világtól, épp csak hogy   a rendszer felhívja a figyelmet a gyilkosokra akiktől óvhatjuk magunk, míg odakint erre nincs lehetőség. Te is japánban éltél nem?... akkor neked is tudnod kéne hogy odakint is bármikor kerülhetsz közel a halálhoz, elég csupán leesni a lépcsőn… volt egy osztály társam aki tolószékbe kényszerült… mégpedig csupán azért mert megbotlott a fagyos úton, és a lejáró lépcsőjén eltört a gerince… Bizonyos szem pontból idebent legalább az ilyenekkel szemben védve vagyunk… de amit most tettél, azt soha nem fogom elfelejteni. Nem tudom mi üthetett beléd, de nem az vagy aki felkarolt és védett… te rám támadtál. Lehet csak illusztrálni akartad az gazad… lehet… nem tudom ezt elfogadni…  –Fel sem tudja fogni mit is érzek most… talán nem is baj…sosem gondoltam volna hogy ez megtörténhet. Csakis magára gondol… csakis magára… Ebben a pillanatban el akartam pixeleződni… eltűnni… megsemmisülni mintha nem is lettem volna…

„Ez a bajom, hogy lassan mindenki sebezhetetlennek hiszi magát mert nincs fájdalom érzet és semmi nincs ami emlékeztessen minket milyen könnyen is elfogyhat az pár száz életpont. „ Feltápászkodtam… és válaszoltam.
- Nem vagyunk sebezhetetlenek…, és ezt pont egy olyasvalaki ne mondja akinek alig van élete… mit gondolsz mit élhetek át az összes boss-on, küldetésen… én legalább bebiztosítom magam, és pont olyasvalaki papol arról hogy „játszik” az életével, aki sajnál pár pontot rá pakolni… csakhogy erősebb… táposabb legyen? Hát nem! Örülnék ha elgondolkodnál kicsit és leszállnál a földre… te még mindig a kinti világban élsz, és nem vagy hajlandó elfogadni a benti szabályokat… törvényeket. Pont arról beszélsz hogy vigyázni kéne jobban az életünkre… hogy nagy képűek vagyunk arra hogy viszonylag sok az életünk?... Vedd már észre magad, hogy ez nem egyszemélyes játék… itt csapatan kell harcolni… csapatban ahol mindenkinek meg van a maga szerepe. És ez így van jól! Te dps- vagy, én tank. A te feladatod hogy támadj, ezzel védesz meg engem. Az én feladatom hogy megvédjelek, akár az életpontjaim árán is! Segíteni akarok neked de te ez nem engeded… Egyedül akarsz mindig leszólózni mindent, egyedül akarsz tovább lépni… jócskán lehagyva… és magára hagyva másokat!..  És ku***ra zavar hogy kihagysz a dolgaidból, kihagysz abból ami ilyenné tett téged! Lehet hogy én gyenge vagyok... de te meg gyáva... gyáva mert félsz másokra bízni az életed. Csakis te védheted meg magad! Esélyt sem adsz arra másoknak hogy bizonyíthassanak neked. Félted az életed... és félted félted önmagad, félsz megbízni másban. Bátorság kell ahhoz hogy az életed rábízd valakire az tény, de amit te csinálsz az nem több mint egoista húzások sorozata... nem enged hogy mások megvédjenek, csakis te áldozhatod fel magad másokért? Gyáva vagy elfogadni hogy valaki is megtegye érted! Ezért hagysz ki mindenből, ezért nem engedsz magadhoz közel!!– Az utóbbi mondatokat kikelve önmagamból, könnyekkel áztatott arccal, ökölbe szorított kezekkel, és toporzékoló lábbakkal üvöltöttem a lánynak.
- Gyűlölöm magam! Gyűlölöm mert bármit csinálok sosem érhetek fel hozzád!  Sosem lehetek elég jó melletted! Gyűlölöm… így csak „játszok” mosolygok… és poénkodok…! Tőlem csak ennyi telik. Veled akarok lenni! Azt akarom hogy együtt vigyünk véghez küldetéseket és hogy rengeteg dolgot csináljunk még együtt! Harcoljunk, edzünk…nevessünk… Azt akarom… hogy.. hogy.. ~ Nekem is legyen egy testvérem… azt akarom hogy az én nővérem is legyél ne csak Tsubakinak… azt akarom hogy elég jó legyek hozzád, de te ezt nem engeded… ~ A mondataim csupán üvölteni tudtam volna, mégis ráharaptam a nyelvemre és elnyeltem az összes keserű szót, ami mardosta a torkomat. Nem mertem neki ezt elmondani soha sem… és nem is fogom… hisz akkor elrontanék mindent… mindent… hogy léphetnék én Tsubaki helyébe? Hogy érhetnék annyit mintha a húga lennék?... Micsoda badarság… hisz csak egy „céh-társ” vagyok neki… egy ismeretlen… valaki aki bevállalja az udvari bolond szerepén, valaki aki gyenge, gyáva, szánni való… vagy még arra sem… Gyűlölöm magam, tank vagyok hogy segítsek, de még sincs szükséged rám…

Ha folytatta a mondatát:
„Ha ezt továbbra sem akarod felfogni az a te dolgod, de tégy egy szívességet és ne olyankor ölesd meg magad mikor velem vagy!”- Ne aggódj nem fogom… előtted biztos nem. Nem engedem meg neked az „igazad” örömét… Bocsánat hogy zavartalak. Haza megyek. Jó éjszakát Rita-san.- „San”- de rég is használtam a nevéhez ezt az utószót…Valami meg szakadt bennem… nem akarja hogy ”előtte” haljak meg… nem azt mondta hogy ne halljak meg…inkább csak hogy ne előtte. Már hátat fordítva a lánynak cammogok haza felé, kezemmel megtörlöm az arcom, megszabadítva forró könnycseppjeimtől. Nem érdekli hogy élek-e… Nem is tudom mit kerestem itt egyáltalán? Nem is tudom mit akartam én tőle egyáltalán?... Az út partját benőtt fűben egy aprócska faág elég volt ahhoz hogy most ellenállás nélkül essek össze… Már messze voltam a lánytól, így nem láthatott, hallhatott. Ernyedt testtel feküdben a fűben, majd mikor hanyatt fordultam ismételten a csillagos égbolttal találtam magam szembe…épp mielőtt összevesztünk…de jó lenne ha ez azelőtt lenne, és szimplán csak rá köszöntem volna… pár kérdés… és haza jöttem volna… inkább… szemeimben ismét könny gyülekezett… hát ezt is elrontottam… majd az égre pillantva mintha a Nagymedve alakzatát véltem volna felfedezni… hullámzott… hullámzott az égbolt. ~ Gyűlölöm magam... furcsa vagyok.. más... Gyűlölöm az érzéseim, a vágyaim... utálom a depresszív mazoista énemet... megvetem azt amikor a fájdalom bekebelez és felfal...irtózom magamtól mikor elfog a gyűlölet magam iránt... gyűlölöm azt hogy gyűlölöm magam... Elfogadhatatlan hogy a szomorúság és a bánat... a harag és a düh megtelepedjen bennem, mint valami rossz fertőzés. Nem!Én nem engedhetem meg magamnak! Nekem mosolyognom kell! Hisz... csupán abban vagyok jó... ~

- Felkészülni. Vigyázz. Rajt!... – És csak úgy porzott az út utánam. Kyubeit szerettem volna lehagyni. Mindenképp el akart velem jönni a céhházba, nem is értettem igazán… de unalmas lett volna csak szimplán oda sétálni, így inkább egy futóversenyt rendeztünk. Reméltem hogy így majd dominanciát szerezhetek nála… de mindez… manapság nem jön össze. Próbáltam már mindent, harcoltam vele, fejet hajtottam neki… valahogy sosem jutottam vele közös nevezőre, pedig igazán szeretnék. Azt hiszem Kyub nem rossz személy, csupán neveletlen és lázadó típus, így kihívásként tekintek a felnevelésére és inkább elviselem a hülyeségeit mintsem mások kezére juttassam, hisz üldözik őt. Magam sem tudom miért, és nem mond semmit amikor kérdezem… mindig kitér a válaszadás alól. Tudom hogy vaj van a füle mögött, és hallottam furcsa pletykákat is róla de… akkor is, nem hagyhatom magára. Ha megszelídíted a rókát akkor bizony felelőséget kell válalnod érte, és bár nem tudom mikor és mivel szelídítettem meg, de felelőséget érzek érte. A legutóbbi hetekben állandóan versengünk valamin, és a győztesé a kívánság joga… persze eddig hétből hétszer veszítettem, de én sosem adom fel… inkább veszítek százszor mintsem feladjam és ezzel alá is írjam a vereségemet… Tehát loholtam a kis macska után, aki oly fürfén halad előre mind a négy lábával, hol felugrott egy-egy padra vagy keresztül vágott az emberek lába alatt az utcán… nekem meg persze ki kellett őket kerülnöm.
- Álj-h meg ez csalás! Huhh… - Kiáltottam utána de nem is figyelt rám, csupán törtetett előre és hangja halk foszlányával találkoztam csak útközben.
- Dehogy az! Ez egy futóverseny, és csak a célt adtad meg mint szabály… semmi mást! – Vagyis valami ilyesféle szavakat fogtam fel és raktam össze egy mondattá, persze vitatkozhattam volna vele… de egyrészt fáradt is voltam másrészt valahol igaza volt… ><” Így minden erőmet összeszedve szaladtam utána, sűrű bocsánatkérések közepette mikor meg-megbillentettem azokat akik mellett elfutottam az utcán. Sokan nem nézték jó szemmel és csúnyaságokat is kiáltottak utánam, de csakis a győzelmemmel foglalkoztam. Majd már láttam a céhházunk tetejét, majd az utat is végigvágtatva, megpillantottam a céhkaput, Kyubei szimplán felmászott rajta és átugrotta, míg nekem még azzal is bajlódnom kellett…
- Változtassunk! Nyerjen az aki megtalálja hamarabb Hinarit! – Hallottam a hangját, és mivel egyértelmű volt a vereségem, új remény csillant hogy talán most szerencse csillaga felém kacsint majd, és én leszek az aki megleli Hi-chant elsőnek. Tehát még erőmet összeszedve kezdtem el kutatni a szobákat, a vendéglőt és a konyhát… elvégre ha én lennék Hinari én bizony ott lennék. >< De nem volt, egyszerre csak csattogás csörrenés… és a folyosón lévő állványok rajta szobrokkal és néhány váza sorrban dől el, és pixelekre hullik miközben Kyubei alakja rajzolódik ki… Hina szobája felől jött és most igencsak rohan a kijárat felé…>.> Majd leesett! >< Kifaggatta Nestort. >< Így nyomban vetettem magam Kyub irányába, számban egy vajas pirítóssal. >< Még enni sincs már időm. >< De lecsörtetve a lépcsőn, ki a hátsó kertkapuhoz majd onnan végig az úton már meg is pillantottam Hina-nyant de Kyube meált úgy tíz méterre a lánytól… nem hiszem hogy csak úgy esélyt akarna nekem adni, az nem rá vallana, de a futás helyett már csak kocogva majd síetős sétával nyújtottam ki a lány felé a kezem.
- Én…győz…- a kitartásom már erősen porosan nulla ponnal villogott, pár lépésre lehagytam a petem… majd remegő térdekkel összeestem.
- Én…győőz… - Motyogtam, alig érthetően. >- Győztem! – Büszke volt magára, hisz mellettem igencsak ügyesnek és okosnak érezhette magát. És mindezt tudta is magáról, így újra és újra vereségre és térdre kényszerített. Majd megfordult Hina vállán leugrott mivel felfedezett valami érdekeset… Bele szippantott a levegőbe, majd Macira emelte a tekintetét. Furcsán, áthatóan bámulta őt…
- Te meg… mi vagy? oO – Kérdezte… és idővel én is össze szedtem magam és csatlakoztam a társasághoz.
- Ül! – Hallottam a hangját… majd mint valami parancsot követtem.
- Uvuvuvuuuu>< - Nyüszítettem fel keservesen. QQ

Már alig bírom… fáradok és érzem hogy a lábaim sem úgy, olyan tempóban mozognak mint ahogy szeretném. Megpillantottam Hi-samat aki intett, és kezeim amennyire bírtam felemeltem hogy visszaintsek neki, és a tempóm folyamatosan lassult, kapkodtam a levegőt… majd egyszer csak…. oO Ismét friss és üde voltam. *-* A kitartásom visszatöltődött és mivel a lábaimnak alap azt a parancsot adta az agyam hogy fussanak ahogy csak tudnak, épp csak már nem tudtak annyira, így most a visszatöltött pontokra meglepődtek és szokatlan erővel és lendülettel indultak meg, úgy hogy megleptek és majdnem felbuktam. De még össze kaptam magam, majd már igencsak közel értem Hinarihoz és a macska már javában mögöttem volt. Heheee *-* Csöppet sem számítottam rá, mint ahogy Kyubei mérges arcát elnézve ő sem, de nem adta fel, bár most jelentősen gyorsabb voltam mint ő, és még a megdöbbenése miatt is előnyhöz jutottam. Vigyorogva értem oda Hinari közelébe, majd egy utamba került kavics miatt megbotlottam, és orrabuktam, egyenest a lány elé. Kezemet kinyújtva, érintettem meg a lány cipőjének orrát, és erre a pillanatra ért Kyubei mögém. Látszott a szemén hogy nem tetszett a helyzet, én felpillantottam a lányra és megszólaltam.
- Győztem! – Vigyorodtam el még hason feküdve, majd mancsok nyomait éreztem a testemen. Kyubei apró mancsai voltak, végig sétált a testemen, a lábamtól a hátamig, majd a fejem tetején ért véget az újta, mellső mancsaival azon támaszkodott meg, és sújával lenyomta a fejem a földre…
- Dehogy győztél! Ez csalás volt.. - Kihúzta magát.
- De győztem! Hisz nem voltak konkrét szabály arra hogy miként kell megtalálnunk Hinarit. – Kyubei taktikájával és előző válaszával éltem vissza neki, majd láttam rajta egy sunyi vigyort. Meglepődtem, sosem tudom pontosan mi is járhat a fejében.
- Rendben! Győztél… Tehát most egy napig azt kéne tennem amit szeretnél ugye? – Lemászott rólam és így tudtam bólogatni.
- Pontosan. – Vigyorodtam el, és pillantottam hálásan a lányra.
- És mi lenne a kívánságod? – Kérdezte, de éreztem hogy valami nem stimmel valamin töri a fejét, így kicsit aggódtam, és a kérésemmel reméltem hogy elvághatok mindenféle gonoszságra való hajlamát.
- Azt szeretném, hogy legyél nagyon kedves mindenkivel. – Egyszerű kérés, bár talán számára nem épp az… Kyubei arcán őrült vigyor jelent meg.
- Okkééés. – És pillantását Hina-samára emelte.
- Köszönöm hogy felbuffoltad Ait és ezzel aláírtad halálos végrendeletem… - Mondta mindezt halálos nyugalommal, majd közelebb lépett Hinarihoz, semmi gyanús semmi ilyesztő nem volt a mozgásában, majd Hinari lábán ha tudott felmászott egészen a vállára, majd ismételten elmosolyodott, és a lány fél arcát végignyalta igencsak széles és hosszú nyelvével.
- Ai azt tanította hogy a macskák így fejezik ki szeretetüket és bizalmukat… - Majd a mögötte lévő maci keltette fel figyelmét… én összekapartam magam és Hinari mellé álltam, és sűrű bocsánatkéréssel fordultam felé.
- Ehhh… nem gondoltam hogy még ezt is ki tudja forgatni…><” – Magyarázkodtam, eközben Kyubei a macival kezdett el játszadozni.
- Azt máris gondoltam… Játékos vagy mob esetleg pet vagy? – Nézett Hinarira, összeráncolta a homlokát, gondolatban kizárta hogy az ő petje lehessen…
- Furcsa vagy… - mondta főleg mikor a macska vagy nyuszi témára terelte a beszédet.
- Kyubei… egyszerűen csak Kyubei! – Magyarázta… igen ezt a témát valahogy nem csípte, vagyis szerintem csupán nem értette. Meglepődött mikor maci felemelte és nyúzni kezdte… csupán az ígéretének köszönhette Maci hogy ezt megtehette vele, nyugodt szemekkel hagyta hogy nyúzza, bár a pörgetés annyira nem tetszett neki, mikor a karmait vizslatta akkor bizony megjelenítette őket, és igencsak nagyok és fényesek voltak, ebből lehetett gondolni hogy élesek is.
- Igen annyi, de neked csak egy. Kipróbáljuk? – Felelte maci kérdésére. Majd a medve pet igencsak magasra dobta őt, vagyis szerintem azt hitte, ugyanis én jóval magasabbra szoktam őt felküldeni mikor már szakad a húr…
- Azt hiszem ismerlek… valahonnan. – Mondtam neki mikor a macskanyuszi a magasban tartózkodott, így a shownak ha ideiglenesen is de szünetét éltük. Majd Kyubei visszaérkezett és igen, talpra.

Kyubei meglepődött mikor a nyali-fali támadását egy dicséret és cirógatás jutalmazta. A cirógatást élvezte, szinte rögtön elkezdett dorombolni és dörgölőzni, majd mikor kapcsolt hogy ő nem így akarta, testtartása rögtön megváltozott és leugrott Hii válláról, majd a macit vette támadásba, csaképp ő lett a támadás áldozata… amire nagyon nem számított, de ha már itt tartottak, Kyubei megfutamodott, rögtön hozzám szaladt én pedig hozzá, hisz tudtam hogy csupán a szája nagy, a macit meg még nem ismertük igazán… Félúton egymásnak futottunk, és a kis macskanyuszi a melkasomhoz dörgölőzve bújt oda hozzám, majd a fejét kidugta a vállamon át hogy én nem láthattam az arcát, és kinyújtotta a nyelvét a macira.
- A tökéletes páncél… - Motyogta gúnyosan mosolyogva. De én ezt már nem hallottam hisz a Maci és Hii közötti párbeszéd jobban lekötött… Lesápadtam mikor megemlítette Ritát, hisz már jó ideje nem találkoztam vele, és a pm-eimre sem válaszolt… őt ismerve úgy voltam vele biztos edz valahol, és mivel online jelezte őt, így egyáltalán nem aggódtam érte. Hisz Rita kifejezetten erős nő. Szeretem, egyfajta példakép volt számomra, olyan volt mint valami nagytesó… Lélegzetvisszatartva, lesápadva figyeltem, meg sem tudtam szólalni… éreztem hogy émelyegni és szédülni kezdtek… Kyubeit letettem a kezemből, gyöngéden, óvatosan magam mellé majd felálltam… meg akartam szólalni… kérdezni akartam, az ajkaim szóra nyílottak, de nem jött ki rajta semmiféle hang…
- Ezt hogy...ér.. – nem tudtam befejezni a mondatot, egyszerűen a kockát néztem… nem tudtam elhinni ezt az egészet… hisz a lány most is onlie… és *remegtek a kezeim* sempai-nak hívja… és tudja a nevét is… robotikus mozgásommal  előhívtam a mapot,  hisz a barátlistán lévőket ott is mutatja… magam sem tudom hogy, hogy jutott ez az eszembe… Kyubei mindeközben csak nyalakodott… szemmel láthatólag nem érdekelte a dolog… néha-néha füle rágásából lehetett arra következtetni hogy hallgatózik… épp csak számára mindez mellékes, felesleges információ, pedig Ő is ismerte Ritát, hisz találkoztak már, épp csak számára az emberek olyanok mint nekünk a mobok…  én magam viszont nem tudtam mit hidjek… mit gondoljak… tudtam hogy nem hallt meg, mégis… egy kockában?! Kizárt! Képtelenség! Hazudik!
- Hazudsz! – hangom rekedt volt és halk… reszketett… ott volt előttem a map, de nem mertem ránézni… nem mertem oda pillantani… féltem hogy igaza van… féltem hogy Rita..tényleg be van zárva…
- Nem hazudik! Rita itt van! – Szólalt meg Kyubei teljesen hideg és  dallammentes hangon, ami szinte bele hasított a fülembe… Zaklatott voltam, amikor azt mondta hogy itt van… a mapp kivételével mindenhova néztem… meg akartam pillantani őt! Azt akartam, hogy itt legyen, a lány teljes valójában… végül félve… de rápillantottam a térképre, melyen ott villogott a lány neve… közvetlen maci helyén… könnyeim hulltak… szétszórt léptekkel indultam meg felé, mire a maci vissza is húzta a kocka alakú kristályt, és mondta hogy az ígérete úgy szólt hogy védje meg Ritát… megfogtam a mancsait és közvetlen közelről, térdre rogyva pillantottam a kristályra… még mindig nem hittem el… nem tudtam mit mondjak… ki akartam szabadítani őt..
- Ki tudjuk… szabadítani?... Visszahozni? Bármi…. – Hangom kétségbeesett volt, hisz mindeddig bíztam benne hogy a lány jól van erre…
- Ő most lát minket? Hall minket? Tud válaszolni?... Ő… ugye még él? – A hangom a végére remegett, és meg-megcsuklott, a könnyeimet nem bírtam irányítani sem visszatartani…. Majd macihoz fordultam…
- Ugye… te… tudod mi történt…- Mindent tudni és hallani akartam…

Nem értettem már semmit, láttam Ritát magam mellett, előttem egy rémült összezavarodott maci alakú mob, és mögöttem a céhvezérem, aki csupán egy mondatot szólt… Kyubei még mindig csak magával foglalkozott, néha-néha fel, felpislantott mivel ha nem is látszódik úgy, azért nyomon követte az eseményeket… de jelen helyzetben nem érdekelt… sem ő, sem Hinari… sem a maci… sem én… egyetlen dologra tudtam csakis koncentrálni, hogy összezavarodottságomban rendet tegyek… hisz a gondolatok az érzelmek, egyre inkább megalapozták bennem azt hogy ne tudjak hideg fejjel gondolkodni… bár lehet már nem is akartam igazán…

Pár kérdésemre kaptam választ, és tény nem igen tudtam azokat sem hova tenni. A Macira pillantottam, segített a bosson, és a vidámparkban is találkoztam vele… ő nem egy rossz maci… ez az amit nem szabad elfelejtenem…. utána kijelenti hogy Ő zárta be…. és szakadás szerűen ér véget bennem ez a gondolat… fejemet valami tompa súly vagy hang nyomja… rosszul voltam… nem tudtam mi tévő legyek… legszívesebben felálltam volna és haza mentem volna… de azzal végleg cserben hagytam volna Ritát…
- Kitől vagy mitől akartad megvédeni őt…? – Tört ki belőlem a kérdés… de az a válasz hogy él, valamelyest megnyugtatott, mint ahogy az is hogy lehetségesnek tűnik az hogy visszafordítsa a helyzetet…

Rápillantottam Hinarira, Ő sem tűnt jobb állapotban mint én… Nem tudtam hogy is forduljak hozzá vagy hogy most mit is gondoljak erről az egészről, próbáltam logikusan végiggondolni mindent, rájönni a rejtett csapdákra ha vannak, de maci nem tűnt vétkesnek benne hisz azt hajtogatja hogy Ritát akarta megvédeni és hogy ő most vissza akarta hozni a családjának… nem értem, ha valami rosszat akarna akkor azt hiszem nem egyedül lenne, és már akkor rátámadt volna Hinarira mikor mi még itt sem voltunk… de mégis… azt mondja ő tette ezt vele… összezavarodtam…

Kyubei felkapta a fejét mikor kijelentette maci hogy Ritát Ő zárta be… pár pillanatig végigmérte a medvét, talán most először… talpra szökkent, és némileg közelebbről megszólalt:
- Azt meg hogy csináltad? – Kérdi, hangja nyugodt volt, sőt talán némileg még vidám is, tetszett neki a tény hogy embereket így be lehet zárni… most már csak a módja érdekelte… és egyre kíváncsibb lett magára macira is, eleinte azt hitte hogy játékos, csak épp egyedi skinnel, most inkább gondolja őt magáéhoz valónak.