[Küldetés] Project D

A kis girnyón nem fog a kő, és csak szimplán átrepül rajta. Maximum felkavarja, mintha valami füst lenne, amit most eresztettek ki egy cigarettából vagy ilyesmi.
- Bragi, itt az ideje, hogy lelépjünk, és itt hagyjuk ezt az izét. – mondom a pandának, aki bár érti az okaimat, nem igen adja jelét, hogy egyetért velem.
- Pusztulj meg! – köpöm oda neki, mire rám vicsorít, és éppcsak nekem nem esik a marhája.
- Mit akarsz mutatni? Rám hozod a frászt, aztán meg nyájasan mutogatni akarsz valamit? Nem vagyok rá kíváncsi. És ami azt illeti, rád sem. – mintha olvasna a gondolataimban. Mármint a kis kék gázamőba is, és Bragi is, mert ebben a szent minutunban a vállamra mászott. A kis kék izé egy teleporttal elém került, mire hátra hőköltem, de ez egészséges reakció volt erre a megmozdulásra.
- Hé, hó, hö, hé! Lassan a testtel! – szóltam rá, kezeimet pedig védekezőleg magam elé emeltem.
- Bragi, állj készen a támadásra. – szóltam a pandának, mire az egyetértően morgott, és bólintott is.
- Jól van, mit akarsz? – kérdeztem, de erre a kis kék izé fura nyúlványokat eregetett ki magából, amik lassan, de biztosan ráfonódtak a csuklóimra.
- Ebből még baj lesz. – jegyzem meg, de a kis kék izé nem tágít, és mikor rendesen ráfonódott, lassan, de biztosan elindul, mintha húzni akarna maga után, de ugye ez a halmazállapota miatt nem igazán lehetséges.
- Mutatni akarsz valamit? Értem én, de ezt közölhetted volna másképp is. – jegyzem meg, szemeimet összehúzva.
- Mondjuk úgy, hogy a levegőbe írod, elvileg formázhatod a tested, mint látom. – a kis füstlény neki indul, és mivel semmi más nincs a környéken, és nem igazán terveztem mára mást, már érdekelni kezdett, mit akar tőlem. Főleg tőlem, alig kezdtem el a játékot rendesen, vagy ilyesmi. Rögtön kikapok egy ilyet.
- Na jó, menjünk. Vezess minket, oh, nagy…füst…izé. - indultam el a kékség után.

A lány végre kifújja magát és beszélni kezd. Elég gyorsan beszél és még mindig zaklatott a hangja de ennek ellenére érthető, hogy mit akar amin persze rendesen meg is lepődöm, aminek hangot is hagyok.
- Mi? Mégis miről beszélsz? Én is? Üldöznek? – nézek körbe, de sehol senki. Biztos, hogy üldözték? Míg beszél, folyamatosan hát tekinget, tehát biztos nem hazudik. Azonban zavaró, hogy még észlelés jártassággal sem vagyok képes semmit érzékelni. Azonban őt nem hagyhatom magára így hát úgy döntök, hogy vele tartok.
- Jól van, jól van. Menjünk. És nem kell félned, nem hagyom, hogy elfogjanak és kirángassanak a városból. – felelem, majd a köpenyem leveszem, és ha hagyja, ráterítem, majd átkarolom a bal kezemmel, míg a jobbal az íjamat veszem a biztonság kedvéért. Ki tudja, lehet, hogy mégis követi valaki akkor meg jó, ha nálam van a fegyver. Egy kézzel ugyan nem sokat tudok tenni, de közelharci fegyvernek még használható, így legalább megakadályozhatom, hogy megragadjanak és kirángassanak a védett zónából. Mert én aztán nem engedem, de nem ám…
Ha ilyesmit megengednék mégis, hogy győzhetnék Mirika ellen… nem, nem, nem. Ha már itt tartunk már rég nem kerültem vele szembe… vááárjunk most nem foglalkozhatok ilyesmivel, hisz üldöznek bennünket… elvileg.
- Oké, messze vagyunk még? – kérdek rá a lánynál ugyan is egy kicsit elmélyültem a gondolataimban és nem figyeltem, ami persze ilyen helyzetben nem épp a legbölcsebb tudom, na. De most jutott eszembe, hogy nem rég hallottam egy szóbeszédet, miszerint legnagyobb riválisom kasztot váltott… de ez biztos nem igaz, mert ha igen akkor, hát az sem érdekel, ilyen könnyen nem rázhat le!

/Bocsi a késésért…/

Egyik kezem fegyveremre tapadva, másikat pedig ez a srác szorongatja miközben rohanunk keresztül a városon. Egy kis kocogás meg sem kottyan nekem, vagy legalábbis ezt gondoltam. De amint elhagyni látszottunk a Kezdetek városát egyre távolabb és távolabb haladtunk tőle. Az a töménytelen mennyiségű étel amit az elmúlt egy órában ettem akaratlanul is felkívánkozott. A szabad kezemmel minden erőmmel azon voltam, hogy kiszabadítsam magam Saku fojtogató karmaiból. Majd amikor végre sikerül, a legközelebbi bokor felé vettem az irányt, mindkét kezemet a számra tapasztottam, hogy még időben odaérjek és szabadjára tudjam engedni a bennem rejlő démonokat. Átok arra aki kitalálta, hogy egy játékban is lehessen hányni... Dolgom végeztével odasétáltam az értetlenül néző sráchoz, hogy letoljam amiért keresztülrángatott a fél játéktéren.
- Ez mégis mi volt? Minek rángattál el ide? - emeltem fel kicsit a hangom, kezeim a derekamra tettem majd vártam gyilkos pillantásokkal a válaszra.
- Azt hittem...
- Mégis mit? - ajánlom hogy jó választ tudjon adni vagy különben itt helyben megfosztom férfiasságától...
- Annyira boldog voltam veled, és szeretnék mutatni valamit, de... ha te ezt nem szeretnéd... - szemeit a földre szegezte, a hangja szomorkásra váltott. Kicsit megsajnáltam, de akkor sem bírom amikor csak úgy rángatnak magukkal az emberek. De, talán most az egyszer megbocsájthatom... azt hiszem...
-Jó... menjünk... de amint megmutattad azt a dolgot, én hazamegyek rendben? - Amilyen gyorsan elszomorodott olyan gyorsan fel is dobtam a kedvét. Soha sem fogom megérteni ezt az alakot... De kíváncsivá tett, mégis mi lehet az a dolog amit akar mutatni... Ilyen szép hely lenne az erdőben? Pár percnyi néma séta, kicsit kellemetlen hatást keltett, mintha máris rám unt volna. Vagy csak zavarban van az előbbi kis vita miatt. De nem is baj, legalább hallgathatom a csendet. Az erdő nyugodtsága, és üressége furcsa érzést keltett bennem. Hiányozni kezdett a város nyüzsgése és hangulata. Majd hamarosan egy kis tavacskához érkeztünk, amit egy vízesés táplált. Az összkép gyönyörű volt, be kell vallanom őszintén nem számítottam rá, hogy tényleg mutat valamit. A víz kristálytiszta, és a meleg idő hatására hívogatóvá is vállt számomra. Miközben elgyönyörködtem a látványban, a vízesés mellett integető Saku-sant pillantottam meg, aki egyre inkább csak szólongatott, hogy menjek oda. Közelebb másztam, majd berohant a vízesés mögé. Követtem, és egy barlangot fedeztem fel. Pont mint egy régi rajzfilmben. A vízesések mögött mindig rejtőzik valami, és az a valami mindig egy barlang. Unalmas, legszívesebben hazateleportálnék magára hagyva ezt a szerencsétlent. De furdal a kíváncsiság, mégis honnan jöhet ez a kellemes illat?
- Oiiiii! Saku-saan! Merre vagy? - kiáltottam miközben sétáltam a járatban. De válasz nem jött, bújócskázna? Vagy csak ő teleportált haza engem magamra hagyva. Biztos már az idegeire mentem és így bosszulta meg. A barlangban halk zene kezdett visszhangozni minél inkább haladtam beljebb annál erősebb lett. Szerencsére nem találkoztam, az ilyen helyek gyakori lakójában a denevérrel. Habár, értem is miért, túl világos van idebent. Végül odaérkeztem a fényforráshoz, de amit láttam teljességgel meglepett. Egy tágas terembe érkeztem, amit körbe oszlopok díszítettek, hatalmas asztalok dugig kajával, itt-ott egy-egy kanapé is helyet foglal. Hogy kerülhet egy ilyen szoba, egy barlangba.
- Van itt valaki? - kiáltottam, de semmi válasz, egy árva rezzenés vagy moccanás sem. Picit vártam, hátha valaki felbukkan, de senki majd felbátorodtam és körbesétáltam. Volt szerencsém, megnézni közelebbről is a szépen aprólékosan kidolgozott oszlopokat, és még egy kis csermelyt is felfedeztem ami egy beltéri tavacskát töltött fel vízzel. A tavacskában mindenféle halak úszkáltak, levettem cipőm és belehelyeztem megfáradt lábam a hűs vízbe. Csodálatos érzés, de az üresség érzetével sehogy sem tudok megbirkózni.

Valamilyen oknál fogva, csak sikerül rávennem magamat, és az állatnak is engem, hogy kövessen, egészen egy szépen kidolgozott vízesésig, melyen kezdetben ismét csak eltűnődök. Ahogy közelebb lépdelek, a mókus a lábamon megkapaszkodva, felugrál rajtam, és ismét a vállamon telepedik le. Aztán onnan kezd el fejével a vízesés felé mutogatni, hogy menjek arra. Elindulok ismét, és egészen a vízesésig elhaladok, aztán ott állok meg közvetlenül előtte. Csalogató, hogy menjek be, de nem áll szándékomban elázni, egészen ameddig a mókus ismét el nem kezd mutogatni fejével. Sóhajtok egy nagyot, aztán lehúzva kissé a felemet, hirtelen átlépek a vízesésen. A túloldalán hirtelen valami kellemes illat csapja meg az orromat. Ahogy viszont körbenézek a mókust hirtelen nem látom sehol. Nem is foglalkozok sokáig vele, inkább az érdekel, hogy mi ez a hely, és hogy miért kellett ide jönnöm. Ahogy figyelem a barlangot, csak egy irányba lehet menni, amerre én el is indulok, hogy kideríthessem mi is van itt. Ahogy egyre beljebb haladok a fényforrás felé, amikor már látom, hogy egy tágasabb szoba van a bejárat túloldalán, a falhoz lapulok, és úgy nézek be először, hogy lássam van-e bent valaki. Ahogy körbetekintek, teljesen szemem elé tárul a benti tér. Az oszlopokkal, az asztalokkal amin az a rengeteg étel van. A heverők, és a kis patak amiben a halak úszkálnak. Na meg persze egy lányt, aki éppen a patakban áztatja a lábát. Gyorsan belépdelek a helységbe, és ha tehetem, akkor megpróbálom megszüntetni a zenét, ugyanis bár eléggé fülbemászó, engem kissé zavar, hiszen, így nem lehet mindent hallani. Ha nem tudom lekapcsolni a zenét, akkor az egyik asztalt próbálom elég nagy hangerővel megkopogtatni, hogy meghallhassa a lány, aztán intek neki köszönés képen, nehogy ijedezés legyen belőle, majd az egyik oszlopnak vetem a hátamat, és onnan figyelek, hogy mi történhet. Gondolom, hogy nem emiatt a lány miatt kellett idejönnöm, hiszen ott az indikátor a feje felett, és gondolom, nem pont a petjét küldte elém, és főleg nem pont értem.

A gyorsabb haladás érdekében Bragi ismét valamiféle különleges menedéket talált a fejemen, miközben a kis kék füst lény vezetett minket. Fogalmam nem volt mióta mentünk már, de azt tudom, hogy a lábaim kezdtek ólommá válni, amolyan morbid alkímia módon. Csak nem arany lett belőlek – kár érte – hanem ólom.
- Mégis hova hozol minket? – kérdeztem a kis kék izétől, mire megállt egy pillanatra, és szemügyre tudtam venni a tájat és a környezetet. A megszokott natúr füves puszta képébe most egy vízzuhatag is „belerondított”. A szó pedig azért nem túlzás, mert a csobogó víztől rám is rám jött a csurranthatnék, de inkább nem szóltam semmit. A kékség tovább vonszolt, vagy inkább invitált, mikor végül elértük a vízesést, aminek feszülő hólyagom kevésbé örült.
- Itt várj meg! – utasítottam, mert tényleg nem bírtam, és eltűntem pár percre. Mikor visszatértem, mintha a fellegekben jártam volna, és a kékség a vízesés felé indult, majd átment rajta. Furcsa mód a víz nem tört meg a „testen”, hanem átfolyt rajta, mintha ott sem lenne.
- Ez most komoly? – néztem utána, mert tudtam, mit jelent: nekem is át kell mennem, ha meg akarom tudni mit akart mutatni. Nem nagyon volt más választásom, és mikor neki indultam Bragi egy kicsit még húzott vissza, ő látszólag nem kedvelte a vizet. Egy laza mozdulattal felkapta a karomba, és nagy levegőt véve átvetettem magam a vízesésen. Mielőtt megdöbbenhettem volna a barlangon, valamelyest leráztam magamról a vizet, plusz beszereztem egy sérülést, melyet Bragi fogai okoztak. Nagyon nem bírta a vizet. Ahogy megharapott, kiugrott a kezemből, majd szana-szétfröcskölve a vizet, szinte szárazra rázta magát.
- Ez csalás! – szegeztem rá a mutató ujjam, de ismételten csak egy Bragi-féle nevetéssel reagált erre.
- Hol vagyunk? – tettem fel a költői kérdést, mely kissé visszhangzott a barlang falairól. Lassan mentem tovább, mert most tűnt fel, hogy alkalmi vezetőm szó szerint felszívódott. Elmoshatta a víz, mikor megpróbált átjönni, de hát így jár, aki füst alakban közlekedik. Magára vessen. Lassan beljebb evickéltem, de közben azért próbáltam szemmel tartani a környezetem, hátha valami váratlan történik. A járat szűkült, és csend lett.
- Zene füleimnek. – jelentettem ki, mire Bragi hevesen bólogatni kezdett.
- Komolyan mondom. Végre nem hallom a víz csobogását. – válaszoltam neki erre, de nem fogta az adásom, és inkább rácuppant a nadrágom szárára, majd ismét húzni kezdett, bár azért egyelőre volt némi méretbeli különbség kettőnk között.
- Mit akarsz mutatni? Először a kékség, most meg te. Mi van ma mindenkivel? – megtettem még pár métert, és meghallottam a zenét, amit Bragi valószínű már korábban kiszúrt, hisz jobb a hallása, mint egy emberé.
- Zene! – kurjantottam, de meg is bántam, mert nem voltam benne biztos, hogy egyedül vagyok, és nem akarok ellenséget a saját nyakamra hozni egy ilyen hülyeséggel.
- Ha zene van, minden van. Annyira nem lehet rossz. – Bragi helyeselt, majd megindultunk a hang irányába. Bár a kék izé eltűnt, az emléke tovább él velünk, és befejezzük, amit elkezdett, mert a becsület megköveteli tőlünk. Pár perccel később elértem a helyiséget, ahonnan a zene szólt. A terem bejárata a régi oszlopok faragványaival van díszítve, de a három közül nem tudtam eldönteni melyik lehet, végül annyiban hagytam, és egy lépéssel beljebb léptem. Fény terjengett már régóta, és itt volt a forrása. A teremben asztalok voltak elhelyezve, eléggé ízlésesen, és az asztalok dugig voltak kajával.
- Hm, rég nem kajáltunk, és most hogy megláttam ezeket, flamós lettem. – végig se mondtam, Bragi már meg is indult volna, de az utolsó pillanatban elkaptam a grabancát, és felemeltem.
- Hova, hova, ilyen sietősen? – kérdeztem, mire vadul kapálózni kezdett, de nem ért el.
- Ha nem vetted volna észre, mások is vannak itt. Ne légy tiszteletlen. – mondtam neki, mire kissé lenyugodott. Ismét ölbe vettem, majd egy perc néma csend következett.
- Helló, mindenki! – kiáltottam el magam a hatalmas teremben, nem foglalkozva azzal, hogy a frászt hozom bárkire is, majd Bragi-t marokra fogtam a két lába között, és egy elegáns hajítással, akár egy katapult, elhajítottam a kaja felé, amire már annyira vágyott. A panda arccal landolt valami gyümölcsös tálban, és neki is fogott felfalni az almát, ananászt, banánt, és egyéb falatokat.
- Isten óvja Amerikát. – sóhajtottam, és forgattam meg a szemem, majd én is neki veselkedtem és egy igazán ínycsiklandozó csirke mellnek, és egy jó adag gyümölcslének.
- Tömd tele magad, te medve, fene tudja mikor lesz még egy ilyen kajánk bárhol is. – utasítottam a pandát, bár ahogy láttam, aligha kellett neki utasítást, adni tálról tálra járt, és bár a húsokat otthagyta a gyümölcsök nagyon is csúsztak neki.

- Wáááó, Clio, személyesen a Platina Varánuszokból! Wáó! Teljesen kész vagyok! Hatttttalmas rajongód vagyok csajszi! Kész vagyok! Megfoghatlak? Nyugi, nem bántalak, ne félj, csak szeretnék egy közös fotót! - Azzal elő is kapta a fotokristályát, azt a béna szart, amit ide kitalált KA vagy más készítő. Nem lehetett volna célszerűbb egy NORMÁLISABB fényképezőgép-féleséget kitalálni, amit többször is használhatunk?
De ettől eltekintve álmosan, de mégis döbbenten néztem a buzgó rajongómat, aki bizonyára addig nem akar leszállni rólam, amíg nem készül rólunk egy közös kép.
- Na egye fene, csak hogy tudd, hogy én jófej vagyok... - ásítottam, aztán magamra kapva a ruháimat lementem a sráchoz egy közös kép erejéig. Azt azonban nem engedtem meg, hogy átkaroljon, mert nem szeretem, ha összetaperolnának. De ahogy elkészült a kép, már mentem is vissza, hogy folytassam a szunyát. Sikerült is elaludnom egy időre, de aztán egyszer csak a srác ismét felvert álmomból. Fogalmam nincs, hogy került be a szobámba, de ha lenne még erőm, kidobtam volna az ablakon keresztül, hogy rámutassak: nem illik csak úgy hívatlanul berontani mások magánterületére.
- Mi van már megint?? - néztem rá panaszosan és egyben türelmetlenül is.
- Iszonyat jó volt a ma esti koncertetek, nagyon kész voltam! Mindenki kész volt! Wáááó! Komolyan, el se hiszem, hogy itt állok veled szemben. Figyelj csajszi! Van egy after party kint a város szélén. Tábortűz, gitározgatás, vágod! A haverjaim ott gyűltek össze a koncertetek után, nincs kedved csatlakozni? Nagyon oda lennének, ha magammal tudnálak vinni! Vannak kaja, pia, amit csak akarsz! Na? mondj igeeeent!
- Figyi - kezdtem bele a tollbamondásba. - Rendes vagy, meg minden, hogy meghívsz, de nem mehetek el... hulla fáradt vagyok. Egész nap gyakoroltunk a koncertre, és a koncert után is egy magán-afterpartit csaptunk a srácokkal. Nagyon késő van már, nem gondolod? Légyszíves, most hagyj végre békén... majd máskor eljövök. Ergó, menj ki a lakásomból.
Hirtelen bealudtam. Ettől kezdve fogalmam se volt, hogy mi a fuck történt velem. Csak utólag tudtam meg, hogy mi: a rajongóm nem adta fel ilyen könnyen. Amíg aludtam, nagy vidáman a vállára kapott, és jó messzire elvitt otthonomtól.
Mire magamhoz tértem, egy misztikus történetbe illő vízeséses helyen találtam magam. Annyira megdöbbentem, hogy a fáradtságom már a múlté lett. Kellemes illatok és egyéb erdei dolog a vízesés körül, aminek kellene lennie.
- Hé! - mutattam rá vádlón a rajongóra. - Mégis miért hoztál ide? El akartál rabolni? Na várj csak, kapsz egyet! Nem érdekel, ha netán vörössé vállik az indikátorom!
Nem érdekelt, hogy belefutok a vízesésbe, ahová a rajongó menekült előlem. Nagyon mérges voltam ezért a kis akciójáért, és aki akár egy centit is elcibál rajtam, miközben alszom, annak csak annyi haladékot adok, hogy megírhassa a végrendeletét. Azonban hiába tettem, amit tenni akartam; egyenest beleüldöztem a vízesésbe, de a túloldalon már nem volt ott. Egyszerűen úgy vált kámforrá, hogy még csak fel se tudtam fogni, pedig végig őt bámultam üldözés alatt.
Egy barlangban találtam magam. Szokványos, mint amilyennek lennie kell, de a túlsó végéből zene szólt. Érdekes... legszívesebben vissza akartam volna fordulni, de valahogy késztetést éreztem arra, hogy elinduljak a folyosón, de csak hosszas habozás után döntöttem végül, elindulok felfedezni a zene forrását. Eleve se volt sötét, de ahogy indultam a zene irányába, csak világosabb lett, majd végül egy tök tágas, római stílusú helyen találtam magam. Kajával és piával keményen megpakolt asztalok, kanapék, és minden kényelem, amit szem és száj megkíván. Még egy patak is volt ott halakkal, hogy szebb látványt nyújtson a nagy oszlopos terem.
Nem voltam egyedül. Itt volt a jó kis párbajon megismert Clark pajtim a pandájával, és még két tag. Egy jóképű srác és egy hülye kis vakarcs. Az utóbbit magasról letojtam, engem csak a két srác érdekelt.
- Szevasztok, fiúk! - köszöntem nekik lelkesen. - Na mi a pörgés? Titeket is őrült rajongók sodortak errefelé?
Eltettem a kaszámat vissza a helyére (a basszusgitárom csoda folytán nálam volt, talán a rajongó azt se akarta itt hagyni - midő szerencse!), és se szó, se beszéd, már az asztalnál teremtem, hogy lenyúljak némi gyümölcsöt, majd utána egy heverős szófát. Ara ráfeküdtem és úgy kezdtem lakomázni rajta, mint egy módos római úrnő. Egy idő után, ahogy elfogyott az első szőlőm, karjaimba vettem a basszusgitáromat.
- Adjunk egy kis basszust ehhez a zenéhez, akárhonnan jön.
Először csak hallgattam a zenét, hogy utána követni tudjam a ritmust, aztán a kellemhez hozzáadtam a lassú basszus-kellemet húron pendítve a ujjaimat. néha a nyakat fogó kezemmel egy-egy újabb szőlőszem után kaptam, amik egy lendülettel mindig a számban végezték.
- See the comfort.

Szóval, ott tartottam, hogy nyugodtan követem ezt a kék izét. Nyugodtan... az apátia talán jobb szó. Bár, mi tagadás, kezd érdekelni ez a micsoda. Hiába, az emberi lét tartogat magában meglepő dolgokat, még akkor is, ha mind értelmetlenek. Meg a csodálkozás is értelmetlen.
Meglepően gyorsan haladunk, de hogy hova, arról fogalmam sincs. A fény még mindig kitartóan vezet a karomnál fogva, amíg meg nem látom a vízesést. Meglepően... hm, szép, legalábbis megvilágosodásom, vagy inkább elsötétedésem előtt ezt mondtam volna. Az illatra is felfigyelek, de ami a legjobban meglep, hogy a kék gömb egyenesen a vízesésbe igyekszik. Mi van? Na remek, most tiszta víz leszek. Legalábbis, ha Kayaba ezt is beprogramozta, és miért ne tette volna?
Sóhajtok egyet, majd átlépek a vízfüggönyön. A fény elengedi a karom, majd...
...hol van?
Oké, az egy dolog, hogy nem lettem vizes. Ebben a világban már semmin sem lepődöm meg. De a kísérőm, pontosabban vezetőm sehol sincs. Sehol! De jó, akkor már az egyetlen támpontot is elveszik tőlem. Én aztán egy percig sem maradok!
Megfordulok, majd újra átmegyek a vízesésen. Hogy aztán ugyanott bukkanjak fel.
Hm... most mi van?
Újra átmegyek, de most sem jutok át. Remek, csapdába kerültem. Most mi a fenét csináljak? Hallom a zenét, látom a fényeket, érzem az illatot, amik a járatból vagy miből jönnek. De a francnak van kedve odamenni! Akkor is kijutok, nem táncolok úgy, ahogy a rendszer fütyül!
Hm, lássuk csak. Ez egy átjáró, ami csak befelé működött megfelelően. Mégsem valószínű, hogy nem lehet belőle kijutni, hiszen ez egy rendszer. Mindig van egy megoldás. Mindig. Lehet, hogy ez itt a továbbhaladás, de talán nem. Nem tudhatom, amíg meg nem próbáltam.
Szóval, ha belépek, akkor ugyanott jövök ki. Tehát lehet, hogy amíg ott tartózkodom, megfordul a világ. Akkor mi van, ha...
Veszek egy nagy levegőt, és újra belépek. Ezúttal viszont nem jövök ki. Remélem, a vízfüggöny van olyan széles, hogy meg tudjak állni a közepén. A víz a fejemre zúdul, mégsem nedvesedik át a felszerelésem.
Ekkor hátralépek.
Ha megfordul a világ, és előttem van a bejárat, akkor a hátam mögött kell lennie a kijáratnak. Következtetésképp, ha hátrafelé jövök ki, akkor kijutok ebből a csapdából.
...vagy nem. Majd meglátjuk, mi lesz az okfejtés eredménye...

- A hatost végleg elvesztettük, uram. Nem reagál a szituációra.
- Tárgytalan, inkább a négyesre koncentráljon, mert meg akar szökni! Hozza egy térbe a hármassal!
- A többiekkel mi legyen?
- Nem szabad ezután ennyire nyilvánvalóan belenyúlnunk a project menetébe, mert az alanyok már ígyis gyanakvóak. Permetezzen be egy kis feromont, hogy könnyebben építsenek kapcsolatot egymással, de egyelőre ennyi elegendő lesz. Készítsen ágrajzot a kialakuló viszonyok alapján és elkezdheti kidolgozni a csoportbontást.

______________________________________________________________________________________________________

Amíg Kyuu azon taktikázik, hogy miként juthatna vissza a szabadba a vízesésen keresztül, közben megérkezik Szophie is a duzzogó farasával. Merthogy a kardforgató akárhogyan próbálkozik, a portal mindig visszahelyezi a barlangba. Próbálkozhat még ezernyiféleképpen, végigtapogathatja a barlang falát, egyetlen út vezet innen tovább, s az a terem, ahol immáron a többiek is bent vannak és egymást méregetik, vagy éppen a hasukat töltik meg. A zene automatikusan lehalkul kicsit, mikor Nomad belép a teremben, de még eléggé hallható a későbbi érkezők számára.

A következő körötök arról szóljon, hogy milyen interakcióba kerültök egymással! Írjátok le, hogy mit gondoltok, éreztek a társaitokról az első benyomások alapján. Továbbra is szótlanul méregetitek a másikat, vagy beszélgetésbe elegyedtek? Magatokba morfondíroztok arról, hogy mégis miért kerültetek ide, esetleg próbáltok együttes erővel magyarázatot találni arra, hogy miért pont ti és miért pont ide sodródtatok?

Sorrend: nincs
Határidő: június 16. éjfél, aki addig nem ír, automatikusan kiesik a küldetésből
Minimum szavak száma: 250

Airi sajnos kiesett a küldetésből.

Kényelmesen nekitámaszkodok az oszlopnak, s közben a termet kezdem el vizsgálni, hogy hátha megpillantok valamit ami az innen történő továbbjutást jelezné. Jobban megvizsgálva azt aki a patakban áztatja lábait, nem is olyan biztos, hogy lányról van szó. De nem foglalkoztat túlzottan. Amikor megérkezik egy férfi is, akkor csak ráemelem tekintetemet, és először őt, majd a pandáját kezdem el szemlélni. Szemmel láthatólag nem éppen a csendes fajta lenne. Ugyanis hangját azért eléggé szereti hallatni. Nem beszélve arról sem, hogy petjével sem éppen a legbarátságosabban törődik. Ahogy a Pandát beleíveli az egyik asztalon lévő ételek sokaságába, csak arrébb lépek picit, hogy a szétröppenő étel ne találhasson el. Szemeimet forgatom kicsit, aztán visszalépve az oszlophoz, ismét nekitámaszkodok. Nemsokkal ezután érkezik egy újabb személy, de ezúttal egy nő. Hát, haja eléggé színes, de a többi nem feltétlen. Igaz én sem vagyok valami színes egyéniség, ha ruházatomat figyeljük meg. Egy darabig szememmel követem ahogy köszön, és feltesz egy kérdést valami rajongókról. Aztán amint elfekszik az egyik szófán. Innentől kezdve már nem foglalkoztam vele túlzottan, inkább a bejárat felé fordultam, és kissé előrébb dőlve pár pillanat erejéig, fejemre hajtom csuklyámat, és úgy támaszkodok vissza. Kezeimet összefonom mellkasom előtt, miközben jobb lábamat kissé felhúzva a mögöttem álló tartószerkezetet taposom vele, pusztán kényelmi szempontból. És ismét újabb érkező. Megint csak egy lány, viszont ő elnézést kér a zavarásért, mintha csak bemenne valakinek a házába. Fogalmam sincs, hogy milyen lepkeszárnyas kislányról beszél, ami nagyjából akkora lehet mint a tenyere, de nem is izgat fel különösebben a dolog. Egyszerűen megrázom a fejemet, ha rám tekint, aztán őt is figyelemmel kísérem egészen addig, ameddig meg nem érkezik a következő ember. Ha ez így megy tovább, lehet csak nők lesznek szinte ebben a teremben. Egy biccentéssel viszonozom néma köszönését, aztán végül én is végigszemlélem a még érintetlenebbnek mondható ételhalmot, hogy találok-e valami olyat, amit megkóstolnék. Végül még mielőtt a panda lecsaphatna rá, elindulok az egyik asztal felé, és levadászok egy almát, és egy körtét az egyik gyümölcstálról, aztán az asztalnak támaszkodva kezdek el rágódni először a körtén.

Hopp egy halacska, majd még egy... nem a legjobb szórakozás de a víz olyan kellemes. A lábaim kezdik visszanyerni erejüket. A sok rohanás mindazért hogy most itt legyek. De Saku sehol, képes volt csak úgy itt hagyni... igazi szemét... meg sem érdemli hogy szóba elegyedtem vele... szégyen. Füstölögtem magamban majd kopogásra lettem figyelmes mögülem. Megfordultam, majd egy ismerős arcot véltem felfedezni a hatalmas étkezőasztalnál. A srác akivel korábban már összefutottam a városban. Nem kicsit meglep, hogy más is idekerült, főleg mert nem egy hétköznapi dolog hogy egy vízesés mögött ilyen helyre bukkan az ember, és ha belegondolok az erdőben sem voltak sokan. De ez most már lényegtelen, intek neki majd folytatom a játékot a halakkal. A zene fokozatosan elhalkulni kezdett, de nem szűnt meg teljesen. Tökéletes, már kezdett idegesíteni. Teljesen belemélyültem a játékba, a külvilág szinte már kezdett megszűnni számomra amikor egy erős dörmögő férfi hang visszhangzott végig a teremben, majd azt követte tányérok csörömpölése. Fordultam meg ismét, nem kis meglepődéssel amikor megláttam egy férfit aki eszi az asztalról az ételt, és a pandáját. Sőt ha amint kimásztam a halak közül és feltápászkodtam a földről feltűnt, hogy még két lány is itt van. Fel sem tűnt, hogy itt vannak. De így őszintén szólva nem is érdekeltek, sokkal inkább akartam látni közelebbről a fekete fehér foltos macit. Lassan közeledtem felé, majd amint elég közel értem megragadtam, és megnéztem közelebbről is. Nem tűnik irányíthatónak, sőt minden tekintetben egy medvére hasonlít. Az indikátorából ítélve pedig nem ellenség.
- Hé. Ez a medve a tiéd? - szóltam oda az asztalról lakomázó férfinak. Majd amint válaszolt folytattam. - Hogyan tettél szert rá? Nem szeretnéd nem adni? - közben mosolyogtam rá és dögönyöztem a szerencsétlen állatot tovább. A többiekkel ellentétben nem nyúltam az ételhez, cseppet sem voltam éhes, na meg kitudja mi rejtőzhet az ételben. Sőt, egyáltalán mit keres itt ennyi étel és dísztárgy? A jelenlévők közül senki sem tűnik a barlang tulajdonosának, szóval ez valami féle pihenő szoba lehet. Sehol egy njk aki kiszolgálna, és mozdítható érték sem amit esetleg el lehetne lopni. Ha csak nem épített Kayaba nekem egy palotát akkor ez csak egy pihenő szoba lehet. Időközben megérkezett még egy lány aki gyönyörű kimono-ba volt öltözve, az arca kicsit kipirult, biztosan futott, és egy aprócska lány után érdeklődött. Miután másodjára is végigmértem, úgy tippelem ö gazdag lehet. A kimono drága dolog, van egy olyan érzésem hogy jóban leszek vele. Felpattantam a földről magára hagyva a medvét, és rohantam a lány felé majd egy kicsit elrugaszkodva a földről a nyakába ugrottam.
- Te egy hercegnő vagy igaz? - kérdeztem tőle csillogó szemekkel közben érezhettem a kellemes virág illatát. - Te barátságosnak tűnsz, megtudod mondani, hogy mi ez a hely? - súgtam a fülébe, hogy a többiek ne hallják a kérdésem. Ép elég az ha egy ember előtt égetem le magam ezzel a kérdéssel.

A teremben eleinte hárman voltunk. Egy srác az egyik oszlopnál és egy lány a víznél, valószínűleg az élet valamilyen formában jelen volt abban a kis „pocsolyában”, mert nagyon lekötötte a lány figyelmét, és már csak akkor állt fel, mikor megunta. Mikor kicsit telepakoltam a hasam, előjött az udvariasabb énem, és bár még tele volt a szám, biccentettem a srácnak, majd mire visszafordultam az asztalhoz, a lány már ott volt. Bragi érdekelte leginkább – na persze.
- Ifen, hoffám farfoszik. – csűrtem neki vissza teli szájjal, mert kicsit többet nyomtam be, mint amennyire eredetileg a számat tervezték, és kicsit nehézkesen tudtam rendesen ledarálni a tápot.
- Prafi a fetem. – próbáltam érthetően beszélni, de nem ment. A lány már fel is kapta, és dögönyözte a pandát, és bár Bragi szereti az ilyesmit, most azért az ő hasa és szája is tele volt, nem beszélve arról a tömérdek cseresznyéről, amit épp a markában tartott mikor felkapták. Pechére szinte abban a pillanatban elejtette, és próbált ugyan utána kapni, de sikertelenül, majd kicsit durcás fejet vágott, hogy ennyi minden ment kárba.
- És nem, nem tervezem elajándékozni. – válaszoltam, miután sikerült lenyelnem az utolsó falatot. – Bocsi. – szabadkoztam, bár semmi szükség nem volt rá. Újabb nagy adag síri csend telepedett ránk, egészen addig, amíg egy újabb delikvens meg nem érkezett a terembe, és egy igen puccos kimonóban volt. Na a lánynak sem kellett több, rögtön eldobta Bragit, és már a másik lány nyakán csüngött.
- Nők. – sóhajtottam, de ez a pandának látszólag nem igazán tetszett, mert egy általa megkezdett ananászt vágott hozzám.
- Bolond vagy?! Az egy ananász volt, ha te nem is, én oda vagyok érte. – hűltem el, de szerintem Bragi direkt az ananászt választotta. Az emberek csak úgy özönlöttek. Na jó ez erős túlzás, de egyre többen lettünk a teremben. Egy újabb lány érkezett, és kezdtem kisebbségben érezni magam, még akkor is, ha a másik srác ott állt az oszlopnak támaszkodva. A lány szintén idomár volt, vagyis annak tippeltem a mellette lépkedő farkasból levonva a következtetést. Leült és megtámadta az egyik sütis tálcát, majd a farkas is kapott néhány falatot. Nem tudtam eldönteni magamban, hogy ez most jó vagy sem. Bragi ilyen szempontból nem volt rossz, ellátta magát, ha arról volt szó, nem kellett kézből etetni. Na, mikor ez lány is meglátta a pandát, rögtön rávetette magát ő is. Ha Bragi megint csalódik majd egy nőben, akkor mindennek vége.
- Clark. – válaszoltam kurtán a bemutatkozására, és mielőtt a petre terelődött volna a sor, már rá is cuppant.
- És ő ott Bragi, az én petem. Annyit azért jó, ha tudsz, hogy most törték össze a szívét. – hajoltam közelebb a lányhoz, és suttogtam a fülébe, közben pedig a bejáratnál álló kimonos lány mellett álló kislányra mutattam lopva, hogy tudja kiről van szó. Bragi persze megint megértette, amit mondtam, és rögtön az arcomra tapadt, mint a régi Aliens filmekből azok a kis izék.
- Jó jó, nyugi van már, inkább kajálj! – szóltam rá, miközben megpróbáltam lefeszíteni az arcomról.
- Bragi…eltűri…ha…simogatják. – erőlködtem le az arcomról a pandát, majd letettem az asztal egy tiszta területére két tálca közé.
- Valaki tudja egyébként, hogy miért vagyunk itt? – kérdeztem most mindenkitől, hátha valaki magyarázattal tud szolgálni, mert ez nem lehet véletlen, hogy egy helyen ennyien gyűljünk össze.

Szépen gyűltünk. Ki tudja, hogy milyen rövid időn belül telhet meg a terem. Szóval Clarkot ismerem, hiszen már verekedtünk egymással, plusz a Csöves, a mocskos kis simlis... de attól nem rossz arc a csávó (Clark, nem a Csöves), csak sajnos a pandája elég cikis helyzetbe hozza azzal, hogy közkedvelt volt a cuki-mukis-szívecskés kislányok körében. Az a kis vakarcs máris rászállt a pandára, hogy dögönyözze, és megkérdezze, hogy neki adja-e. Ezen egy jót röhögtem, és igen kárörvendő voltam, mikor jött az elutasítás. Még szerencse, hogy engem meg se próbált megközelíteni. Engem aztán a buta kislányok nem tudnak átverni a cukis pofájukkal. Nem egy rajongómmal volt már dolgom, akik kiskutya-szemeket meresztve próbáltak rám hatással lenni, szóval ismerős szitu.
Aztán lassan befutottak a többiek is. Egy másik egészen jó arc srác, aki látszólag inkább ki akart innen jutni. Az is lehetőleg olyan visszahúzódó, mint a másik helyes srác, aki ez idő alatt magára húzta a csuklyáját. Hát így nem tudnám őt megszemlélni kicsit jobban. Aztán egy kimono-szerkós csaj, aki elég hibbant lehetett, mert úgy lépett be ide, mintha csak véletlenül betévedt volna mondjuk mások házába, és valami tündért keresett. Aztán egy másik csaj, aki csak bólintott, és ment kajálni. Neki visszabólintottam. Átlagos csajnak tűnik, és nem hiszem, hogy vele különösebb problémám lenne. Még a kimonos csaj is elmegy, akit eközben a kis hülye letámadott vetődéssel, és nyaggatta őt valamivel. Hogy mivel, nem tudom, nem hallottam tisztán, mit súgott... ja persze, hogy nem hallottam tisztán, mert miközben halkult a háttérzene, én még gitároztam.
Végül egy újabb csaj is felbukkant, akinek meg valami igen fura farkaskutyája lehetett.
Az biztos, hogy furcsa társaságba keveredtem. És még minket, rockergótokat és a Clark-féle szerkós csávókat mondják furcsának!
- Valaki tudja egyébként, hogy miért vagyunk itt? - kérdezte Clark egy idő múlva, miután ismét lerendezett egy nem hétköznapi előadást a petjével.
Abbahagytam a basszusgitározást, és a számba nyomtam az utolsó szőlőszemet is, majd nagy komolyan, elmélázóan feleltem a kérdésére.
- Hát... én nem tudom. De tényleg furcsa, hogy erre a helyre csak így hirtelen összegyűltünk. A kimonos csajsziról már tudjuk, hogy ő valami tündért keres, engem meg idehozott egy fanatikus rajongó. De ha titeket is valami vagy valaki idehozatott, akkor biztos, valami gebasz van itt. Mintha valaki szándékosan csalt volna ide minket.
Végignéztem mindenkin, hátha valakinek van még valami esztétikája, vagy ellenérve. De az biztos, ami biztos: itt valaki nagyon azt akarja, hogy ide kerüljünk. Máskülönben nem lenne itt ez az ókori berendezésű hely egy barlang mélyén patakkal, kanapékkal és roskadásig teli kajával.
- Vagy egy játékos-féle, vagy egy készítő, vagy maga a KA próbál meg minket bekasztlizni. Azóta nem bírom a tagot, amióta bezárt ide minket a játékba, de legalább kellemes emlékkel köszöntünk el tőle a bandámmal még a főtérnél. - középső ujjammal mutattam meg, miként reagáltam a srácokkal KA bejelentéseire. - Lehet, hogy nem vagyok egy észkombájn, de beaterként azért tudok egyet és mást.

Mikor megpróbálom megtörni a csapdát, és kijutni innen, újból ugyanott találom magam. Remek! Még egyszer megpróbálkozom vele, de semmi eredmény. Bent vagyok, és úgy látszik, bezárult az átjáró. Nos, akkor most mit is csináljak...
Ekkor a vízesésből kilép egy ismerős lány. Szophie! És igen, a petje is mellette van. Végül is idomár, vagy mi, gondolom, nem szívesen válik meg a farkastól. Még ha az kissé idegbeteg is.
Persze ez számomra lényegtelen. A petek csak programok, ha kijutunk innen, eltűnnek. Nem szándékom ezt szóvá tenni, hiszen nem venné jó néven, de így van. Végül is itt minden illúzió, mi értelme van ennek? Na nem mintha a kinti világnak több lenne.
Mindenesetre arcomra azonnal kiül a nyugalom, mihelyt meglátom őket. Talán még egy kis adag enyhe öröm is. Álca? Talán. Nem tudom. Az biztos, hogy a szemeim valahogy... hm, mások lehetnek. Aki jól ismer, az észreveheti, ha arra figyel, de nem tudom, Szophie meglátja-e. Remélem, nem.
-Üdv! - mondom nekik. - Ugyan, élveztem azt a harcot.
Nem hazudok, valóban jó volt. Bár a jó érzés is értelmetlen.
-Nem, én valami kék fénygömb-izével találkoztam. - patkány? Ezek szerint ez személyre szabott, vagy mi a franc. Végül is mindegy, hogy jutottunk ide, a lényeg, hogy itt vagyunk. Bár teljesen mindegy, hol vagyunk, úgyis értelmetlen az a hely. Bármelyik hely.
A lány vidáman elindul a zene felé. Talán tényleg az lenne a megoldás. Sóhajtok egyet, és követem.
Hm, jól összegyűltünk! Mindenki ismeretlen, természetesen Szophiét kivéve, de nem is nagyon zavar. Ha valaki köszön, nyugodt arccal visszaintek neki, de különben szótlanul lépek oda az asztalhoz, és veszek el egy almát. Körbejártatom a szemem, na nem az emberek miatt, hanem azért, hogy van-e valami kijárat innen...

Most, hogy idekerültem, meglep, hányan is vagyunk. Nem hittem volna, hogy ennyien bedőlnek ennek a hülye csapdának.
Mondjuk ezt csak futólag látom, hiszen nem nagyon törődöm a többiekkel. Annál érdekesebbnek tűnik viszont az a furcsa fény, amit az egyik falon látok meg. Azonnal megindulok felé, kicsit gyorsabban is a kelleténél. Végre kijuthatok! Mondjuk ezen az idióta helyen sincs kevesebb értelme tartózkodnom, mint 'odakint'. Az egyik nulla egyenlő a másikkal.
Nem tudom miért, de remélem, én érek oda elsőnek. Önzőség? Az. Értelmetlen? Az. Mondom, hogy nem tudom, miért.
Mindenesetre ha valaki megelőz, akkor sem tépem meg a ruhám, nem hintek hamut a fejemre, és nem megyek el remetének. Csupán maradok, ahol vagyok, és nem követem a felfedezőt. Ha viszont én vagyok az első, akkor...
...ez áttetsző?
Meg akarom tapogatni, de a kezem egyszerűen átsiklik rajta. Mi? Visszarántom a karom és ezúttal megpróbálok átlépni ezen az izén. Minden további nélkül sikerül, és egy hosszú folyosó kezdetén találom magam.
Hát akkor gyerünk! Nyugodt, mégis egész gyors léptekkel haladok, amíg el nem érek a barlangféleségig. Ott megállok, és körülnézek a helységben.
Pénz?
Igen, mindenhol arany, tárgyak meg ilyesmi. De a kijárat... az sehol.
Mi a franc? Ezért jöttem el idáig?
Belerúgok egy díszes sisakba. Meg sem próbálok elrakni az értékekből az inventorymba. Megfordulok, majd elindulok visszafelé. Ha valaki követett a járatban, neki is mondom, ha nem, csak akkor ha kiértem:
-Itt csak marha sok pénz, meg tárgy van. Keressük tovább a kijáratot.
Majd újra körbenézek, hátha találok megint valami izgalmasat. Remélhetőleg hamar kijutunk innen...

Az biztos, hogy a többi lány a farkasost kivéve hogy körberajongják a kimonos csajt, és egy kicsit féltékeny is voltam rá. Ha mondjuk felvennék magamra egy annál szebb cuccot, akkor már fordulna a kocka. De én csak alkalmakkor veszek fel kimonot vagy ünneplőruhát, és amikor abban vagyok, rám se ismernének az ismerőseim. Egyszer volt már olyan, hogy felvettem egy kimonot egy vásárra, és a haverok nem ismertek fel, viszont az egész vásár oda volt értem. Azt mondják, hogy ha nem lennék rockergót, akkor esélyem lenne a Miss Universe címre, már a természetes szépség miatt is.
Az elméleteimre nem kaptam kifogást, csak helyeslő válaszokat arra, hogy idehozták őket:
- Rettentően sajnálom, de nem áll módomban magyarázattal szolgálni. Egy tündérke hozott ide, hogy mutatni szeretne valami szépet, de többet nem mondott. Miért tenne valaki ilyesmit?
- Beater? Nahát, nem gondoltam volna, hogy találkozhatok eggyel is… és lám most mégis… hm, és ráadásul milyen jól is néz ki. Amúgy engem ez zaklatott üldözési mániában szenvedő lány csalt ide…
Ránéztem egy kicsit sértődötten az íjász csajra.
- Nem kell gúnyolódni, ez én vagyok, és büszke vagyok rá! Persze, ha nem értettelek félre, de remélem az utóbbit. A témára visszatérve ezek szerint akkor más-más valami hozatott ide... ebből látszik, hogy valami van itt! De a kimonós csaj kérdésére megadva a választ egyszerű, miért tenne valaki ilyesmit: valami lájtosabb játékot akar velünk játszani bizonyára... ami hasonló is lehet, mint a Fűrész sorozatok.
Magyarázkodásom alatt felfigyeltem az egyik srácra, aki valamit tapogat a falon, aztán egyszer csak átmegy rajta, mint egy szellem.
- Hé! - kiáltottam utána. - Ne hagyj már itt minket!
Odarohantam, de a falnál megálltam. Fogalmam se volt hogy tudott átmenni a falon. Van egy ilyen képessége? Vagy csupán a fal... na nézzük csak!
Meg akartam érinteni, de a kezem átment rajta. Ezek szerint ez csak egy hologramm.
- Srácok! - szóltam a többieknek. - Itt egy átjáró! Jó ez a hely meg minden, de aki ki akar innen jutni, az jöjjön utánam!
Azzal én már át is mentem a falon, és folyamatosan az önző srác után loholtam, aki arra se méltatott minket, hogy szóljon, hogy talált egy átjárót.
Mire mellé szegődtem, addigra egy másik nagy helyiségbe értünk, ami tele volt mindenféle kinccsel. Szép ruhák, zsé, aranyozott felszerelések... szóval csupa fényűzős érték.
- Ali baba és a negyven rabló kincseskamrája. - jegyeztem meg érdeklődve. - Nem értem, hogy miért éppen egy hologrammos fallal kell lezárni az átjáróját. Ki az a tökfej, aki ezt tartotta megoldásnak egy jól lezárt vaskapu helyett?
- Itt csak marha sok pénz, meg tárgy van. Keressük tovább a kijáratot. - mondta fontoskodva a srác, aki ezalatt belerúgott egy sisakba. Főnök-riadó! Nekem meg senki nem parancsolgathat... vagy rongálhatja meg mások értékeit!
- Hé, vigyázzál már azzal! Ne rugdosd mások cuccait! Neked hogy esne, ha a te tulajdonodat rugdosnák? De így elnézve ezt a helyet, itt valamit kell csinálni. De hogy mit, nem tudom. Talán tényleg kell itt keresni egy hasonló áttetsző falú átjárót. Visszafele nem érdemes menni.
Aztán elkezdek a falon tapogatózni átjáró, vagy azt nyitó gomb után.

Kényelmesen támaszkodok az egyik asztalnak, és elfogyasztom közben az almát is, a csutkáját, pedig pont mint a körtének, csak az asztalra rakom. Közben a társaságot figyelem, ahogy szinte mindenki szépen elbeszélget másokkal, kivéve egy srácot, aki mintha meglátna valamit az egyik falon. Szememmel végig követem, ahogy egy kicsit csillogóbb részhez ér, mintha csak hibás lenne a textúra. De az nem lehet. Amikor a srác keze áthalad a falon, majd át is megy rajta, még nem indulok el. Az biztos, hogy ez eddig nem volt ott. Vagy legalábbis, eddig nem volt hibás azon a területen a fal képe, szóval szinte biztosra veszem, hogy mindannyiunknak be kellett hozzá jönnie ebbe a helységbe. Miközben ez történik a többiek még mindig jól elbeszélgetnek. Vagy legalábbis azt hiszem. Nem figyelek túlzottan a szövegre, viszont az már kicsit bántja a fülem, ahogy az állítólagos "beater" hirtelen rákiált arra a srácra, aki áthaladt a falon. Nem is lett volna gond, a hangerősséggel, ha nem éppen akkor sikerül utána kiáltania, amikor mellette haladnék el, hogy az átjáróhoz érjek. Persze sikeresen elém vág, mielőtt átmehetnék a hologram falon, és már jelzi is a többieknek, hogy kövessék. Csak sóhajtok egyet, és ha már sikeresen benyomult, akkor szép nyugodt, kellemes tempóban haladok utánuk, nem is túlzottan lemaradva tőlük. Még sikeresen elkapom, amikor a srác belerúg egy sisakba, és elindulna visszafelé. Na meg persze, hogy a csaj elkezdje kioktatni. A helység tele van arannyal, meg egyéb értékesebbnek számító tárgyakkal. De kétlem, hogy ebből bármit is eltudnánk vinni. Csendesen egy szó nélkül elsétálok mellettük, és felkapok egy aranyból készített tőrt, majd azzal a kezemben kicsit arrébb sétálok, miközben azt vizsgálom. Miután szemrevételeztem a tárgyat, ügyelve, hogy ne legyen mögöttem senki, csak egyszerűen feldobom a levegőbe, és úgy megyek tovább, hogy, ha kell felmászva a sok aranyra, és tárgyra, ha onnan jobban be lehet látni a helyet, elkezdem vizsgálni a helységet. Persze nem csak a falakat, de a padlót, és a plafont is alaposan végigpásztázom szememmel. Reménykedve, hátha találok valami használható nyomot a továbbjutáshoz. Ha nem, akkor egyenlőre csak várok, ameddig mindenki be nem jut ebbe a helységbe, és utána nézek megint körbe.