[Küldetés] Project D

Teljes csend, melyet csak egy halk szuszogás tör meg kezdetben, ez még ébredésem órája. Bár a játékban nem kell a karakterünknek alvás, de a valódi testünknek igen. És ilyenkor az is alszik, legalábbis azt hiszem, hogy csak ilyenkor. Bár ki tudja, néha olyan ez az egész, mintha folyamatosan csak álmodnám a dolgokat, ezért nem lenne nehéz elképzelnem, hogy a testünk egész idő közben alszik. valójában azonban inkább arra lennék kíváncsi, hogy milyen látványt is nyújthatunk egy-egy kórházi szobában az ágyhoz szegezve, sisakkal a fejünkön, infúzióval. Csendesen, lassú mozdulatokkal kelek fel ágyamból, és annak szélén leülve kezdek el nyújtózkodni. Elég érdekes, hogy néha úgy érzem, mintha elaludtam volna a nyakamat, pedig elméletben itt nem nagyon lenne ez lehetséges. Jobb kezem mutató, és hüvelykujját kinyújtva lehívom a menüablakomat, és az inventorimból gyorsan magamra öltöm szokásos ruhadarabjaimat, aztán egy gyors ellenőrzést végzek benne, hogy milyen tárgyaim is vannak, és mi az ami talán kéne, és amit könnyedén megtudok szerezni. A mai napra úgysem terveztem semmit, így ez egy pihenő napnak számítana, tehát nálam tökéletes az ilyenekre. Első lépésként a mai nap folytatása érdekében, hamar felkelek az ágyról, és lassú léptekkel haladva, kisétálok az ajtón, majd azt visszazárva magam után, lefelé veszem az irányt a lépcsősorokon keresztül, hogy a fogadó előterébe jussak, mely egyben egy kocsma is. Ahogy hallgathatom pár játékos, és njk már eléggé hamar nekikezdtek az ivásnak, és a hangoskodásnak, de továbbra is próbálva kisebb, nagyobb sikerrel kizárni őket tudatomból, a pulthoz lépdelek, hogy az egyik szabad székre letelepedve rendeljek magamnak valami reggelit, és egy italt mellé. Hamar meg is kapom amit kértem, és szinte azonnal már fizethetem is ki a dolgokat. Eléggé sűrűn elgondolkozok rajta, hogy ezek lényegében csak fölösleges kiadások, és nélküle is megmaradnánk, de a játéknak köszönhetően az éhség, és a szomjúság érzetünk is ugyan úgy megmarad, mint ahogy az is bennünk van, hogy elfáradunk, és aludnunk kell. Ez már nem olyan, mint a régi játékok, hogy a karakterünk folyamatosan fut, és már háromszor lefutotta a maratont, de még mindig semmi baja, vagy hogy csak pár másodpercet kell várnunk, de már ugyan olyan gyorsan tud sprintelni, mint előtte. Nem, itt tényleg el is tudunk fáradni, ami kissé kellemetlen néha, néhány helyzetben. Gyorsan tüntetem el tányéromról az ételt, és poharamból az italt, hogy aztán kezeim segítségével kissé ellökve magamat a pulttól, nekiinduljak, és a kijárat felé vegyem az irányt. Nem nagyon tudom továbbra sem pontosan, hogy mit is csináljak a mai napon, ezért az erdők felé veszem az irányt, hogy néhány állatra vadászhassak, hiszen ha egyenlőre eredményesen elkészíteni nem is, de eladni még mindig elbírom a húsukat, ami szintén eléggé hasznos tud lenni, főleg ha a kajapénzről van szó. Vagy így, vagy úgy, de étkezési célzatból biztosan fel tudom használni, és ez is sokat számít. Legalább nem jelent plusz kiadást így, ha enni akarok valamit. Ahogy kilépek a védett területről, hamar futólépésre váltok, hogy minél hamarabb a kívánt helyre érkezhessek, de azért útközben, egy-két vaddisznót meglátva, őket sem hagyom ki a mókából, és hamar szilánkokra töröm őket, hogy az értük járó pontokat, és egyéb tárgyakat ha dobnak elrakhassam, és persze a húsukat is. Nincs is jobb, mint a gyorsan megszerzett hús, melyet, ha másoknak nem is nagyon, de njk boltokban, nagyon olcsón, vagy szinte, esetleg egyáltalán nem lehet eladni. De ha mégis, akkor legalább könnyen szerzett pénz. Még ha kevés is, de megbecsülendő, hogy nem a tartalékaimat kell így felhasználnom. Hosszú órákat képes vagyok ezzel eltölteni, hogy aztán egy fára felkapaszkodva, annak egyik magasabban elhelyezkedő ágára leülve, a törzsnek dönthessem hátamat, és úgy kezdjek neki a pihenőmnek. Közben a lombokon keresztül, az itt-ott látszódó eget bámulom, és azon kezdek el elmélkedni, hogy vajon mennyi ideig fog tartani, hogy kijuthassunk innen. És, hogy vajon mit csinálhat most a családom. Mennyire aggódhatnak értem? És milyen sűrűn látogatnak meg? Vajon most is van valaki mellettem a valóságban?

Van néhány nem mindennapi tulajdonságom, amivel büszkélkedhettem, amióta az eszemet tudom. Először is, szívből utáltam az okostónikat, a cuki kislányos dolgokat (köztük őket is), és azokat is, akik olyan trágár vagy egyéb köznevekkel illettek meg, amiért képes voltam néhány arcot. Másodszor: a Japánban lassan befutó Platina Varánuszok basszusgitárosa voltam, és kétnaponta együtt próbáltunk a rock-klubban valóságban is, és Aincradban is. Amikor úgy tartja kedvem, írok dalszövegeket és basszusgitározom magamban, vagy az utcán, hogy ezzel jobb kedvre derítsem azokat a normális játékosokat, akik össze voltak törve attól, hogy talán életük végéig SAO-ban ragadtak. Harmadszor: rockergót vagyok, hobbim sötét angyalkás dolgokat gyűjteni, ráadásul a hátderekamon van is egy szép angyalszárnyas tetkóm "Sötét Angyalkirálynő" felirattal, amit általában büszkén mutogatok a társaságban. Éppen az ilyen kis hobbim miatt alakult ki ama speciális képességem, hogy fekete angyalszárnyaim lesznek a hátamon, és elrepülhetek, ahová kedvem tartja... de a használat után pihentetni kell egy kicsit ezt a képességet, másrészt még előfordult néha, hogy csak úgy nem a megfelelő pillanatban eltűnik a hátamról, én pedig zuhanok valahány métert. Amilyen az én formám, ez mé kis szinten így lesz egy darabig, amíg meg nem tanulom rendesen kordában tartani ezt a képességet. De assz bissztosz, hogy angyalszárnyra kapva, kaszával a kezemben olyan félelmet keltek a leggyengébb idegzetekben, mintha én volnék a repülő Halál.
Ma koncertünk lesz az Aincrad egyik legnagyobb szórakozóhelyén, és erre sokat gyakoroltunk. Saját és más számokat (Nightwish volt ma a heti darabunk a más számok terén, és egy részét meg nekem kell énekelnem, mert lány vagyok, és a híres együttes fronténekese is nő). Egész délelőttömet gyakorlással töltöttem a kőfalas szobámban, majd délután felé ideje volt készülni, mert délután ötkor kezdődik a koncert, és az eltart majdnem éjfélig. Felkaptam a hangszeremet, amely magában rejti a fegyveremet is, elindultam a koncert helyszíne felé.
Meg is érkeztem. A bár tele volt a rajongókkal, akik már alig várták a fellépést. Kakas, Ichigo és Pityu már a színpad mögött vártak.
- Te meg hol voltál? - nézett rám szemrehányóan Kakas. - Már öt perce el kellett volna kezdenünk!
- Bocsi, de be kellett még hangolnom a basszusgitáromat. - magyarázkodtam.
- Legalább mind itt vagyunk. - vonta le a következtetést Ichigo. - Akkor hát ha nincs már több készülődés és várakozás, csapjunk a lecsóba... bár jó lenne egy finom kis lecsó... ahogy az anyu csinálja...
- Most ne a hasaddal törődj, hájfej, inkább a kezed mozogjon a szintetizátoron. - torkolta le Pityu. - Ha még öt percig itt totojázunk, a rajongók megtépik a szegény tulajt, pedig ő csak egy NJK.
A fellépés gondtalanul zajlott. Ahogy felléptünk, a rajongóhad hujogott és ujjongott kezeiket olyan magasra tartva, ahogy csak bírták. Nagy örömmel fogadták az előadásainkat. Lejátszottuk a saját számainkat, és azokat a Nightwish számokat, amiket ők kértek.
Végül mindenki jó hangulatban széledt szét. A koncert után a Platina Varánuszok teljes bandája elzúzott a kedvenc kocsmánkba, hogy megünnepeljük ezt a sikeres estét. Jókedvvel iszogattuk söreinket és borainkat, amíg hajnali fél kettő táján annyira berúgott Pityu, hogy haza kellett őt támogatnunk. Aztán mi is felbomlottunk, s ki-ki ment a saját lakóterére.
Még nem feküdtem le, mert nem voltam még olyan álmos. Általában éjszakai madárka vagyok, de amikor már nincs semmi dolgom szinte, azzal foglalom el magam, hogy az itt talált angyalkáimat rendezgetem, olvasok paranormális típusú könyveket, vagy pedig beledobom magam a költészet világába.
Most jut az eszembe... így belegondolva, leszámítva a koncertet és Pityu ittasságát, eseménytelenül telt el a napom. Szinte már gyanúsan eseménytelenül. Érzem a zsigereimben belül, hogy itt valami gebasz fog történni. Nagy-nagy gebasz... vagy én képzelődöm?

[off] Hát akkor... Depis Kyuu indul! Ja, és nem ilyen az átlag, csak hát... hm, nincs túl jó formában. [/off]

Nagy levegőt veszek, és elindulok.
Merre? Nem tudom.
Honnan? Nem tudom.
Miért? Nem igazán érdekel.
Lépteim egyenletes, nem túl gyors, nem túl lassú üteműek. Annyit tudok, hogy valahol a Kezdetek Erdejében vagyok. Éppen annyira figyelek a külvilágra, hogy ne menjek neki egy fának sem.
Vicc ez a hely.
Hm? Hogy a Kezdetek Erdeje? Dehogyis! Az első szint? Még annyira sem!
Az egész. Nem, nem az egész Aincrad... szó szerint az egész. Semmi értelme. Még viccnek is rossz.
Bár a viccnek sincs értelme.
Ez a virtuális világ a valóság megcsúfolása, már ha a paródiát lehet parodizálni. Annyi az egész, hogy itt számokkal fejezik ki azt, hogy a semmiért folytatott harcban hol tartunk. Mennyire állunk közel a halálhoz, mennyire vagyunk erősek... nem mindegy? Én is hiperaktív voltam, sikeresen fejlődtem is, de mit értem el vele? Nos? Mondjuk együtt, kórusban, boldogan: semmit!
Megvan a jelenleg felfedezett legjobb kard. Két menő gyűrű. Statjaim szépek, már gyorsabb vagyok, mint amilyen erős, pedig nagyon jó sebzéssel kezdtem... És minek? Azért, hogy kevesebb csapásból öljek meg egy mobot? Nagyszerű! Ez a legfontosabb dolog az életben!
És mi is az élet? Küzdelem a halál ellen? Vagy a halálért? Vagy a halált nem figyelembe vége? Igen, ez lesz az. Nem figyelembe véve valamit pedig hülyeség. Tehát élni hülyeség.
Ha pedig élni hülyeség, akkor értelemszerűen az életért folytatott törekvés is értelmetlen. Tehát az, hogy ebben a játékban erősebbek vagyunk, értelmetlen.
Ahogy a játék is értelmetlen, hiszen az az élet része.
Ilyen és hasonló gondolatokkal elmémben kerülgetem a fákat. Néha jön egy-egy mob, párszor megsebez, aztán két ütéstől szétpixeleződik. Az életösztönöm megmaradt foszlányai vezérlik öklömet, mikor lesújtok az ellenségre. Bár az életösztön is értelmetlen, de nem tudom kiirtani magamból. Baj? Nem tudom. Most mindenesetre nem értekel. Ha nem tudok meghalni, akkor nem halok meg, ennyi.
De miért is jöttem erre? Talán mert pont ugyanannyi értelme van, mintha a másik irányba mentem volna. Semmi. Egy helyben nincs kedvem ácsorogni, bár a kedv is értelmetlen. De hát ember vagyok, bár nem tudom, ennek mennyi értelme van...

Egy újabb álmatlan éjszaka, megőrjít már ez a játék. A legszörnyűbb dolog amit el tudok képzelni, az az alvás amikor nem álmodik az ember az ég világon semmit sem. Kész kínzás, ha már megannyi mindent beleépítettek, akkor legalább ezt is megoldhatták volna. Az első utam a szobácskám fürdőszobájába vezetett, ahol egy kellemes zuhany kíséretében gondoltam végig mit is csináljak a nap további részében. Talán körbe kellene nézni a városban, és némi étel sem ártana. Az éhenhalás szélén állok. Egy újabb ok amiért lehet átkozni a játék fejlesztőjét, az az éhség érzet. Igaz, hogy nem lesz semmi baj ha nem fogyasztunk ételt, de bizonyos időnként elkezdődik az a maró érzés, az a kellemetlen őrjítő vágy némi étel után. A zuhanyt már ki is húzhatom a listáról, és az öltözködéssel sem kellett sokat bajlódni, mivel nincs sok ruhám, csak két öltözet, egy otthoni és egy kezdő felszerelés. Unottan, kicsit zsörtölődve lépkedtem le a szépen csiszolt falépcsőkön, ami egy előcsarnokba vezetett. Szerettem ezt a helyet, a kilátás szép, és kevés játékos fordul meg erre nappal, valójában elképzelésem sincs mivel tölthetik az idejüket. De őszintén megvallva nem is érdekel, mivel foglalkoznak. Az a legfontosabb, hogy én élek ebben a hamis jólétben. A való világból teljesen megmaradt az az érzés, hogy minden reggel köszöntöm az inast, még itt is annak ellenére, hogy tudom, hogy csak előre beprogramozott NJKknak köszönök, de mégsem tudom elhagyni ezt a szokást. Az étterem részbe érkezve, elfoglaltam a törzshelyem ami a teraszon van egy kis sarokban és mivel csak egy szék van nem kell attól tartanom, hogy valaki megzavar étkezés közben. Mielőtt még rendeltem volna lenyitottam a menüm, egy halk sóhajtást követően kiszámoltam gyorsan még hány napig elég a összespórolt pénzem. Ha csak tíz arany értékben vásárolok akkor még négy napig nem kell küldetésre, vagy valami munkára vadásznom, de az olcsó étel nem étel. Hanem moslék, és ugyebár én ezt nem érdemlem meg. A pincér megérkezett, de mivel teljesen belemerültem a menümbe fogalmam sincs mióta állhat mellettem, és mit látott. Ijedten csuktam le a menüt és néztem arra a bamba üres tekintetre. Egy hamis mosoly kíséretében kezdtem el sorolni a rendelésem. Csak egy szimpla tojásrántotta, narancslé és némi sült szalonna. Valójában, teljesen elegem van, bármit is csinálok ezek az érzelemmentes babák nem foglalkoznak vele. Kivéve ha molesztálom őket, de akkor kiraknak. Unalmas ez az élet. Az étel megérkezett, a pincér megköszöni a rendelést, én pedig kifizetem neki is hozzá is látok. Minden olyan monoton és unalmas. El kell innen tűnnöm mielőtt még megőrülök. A mai első ulticél a mezőség. Ideje ismét bevetnem a tökéletes irányérzékem. Irány észak! Fél órányi bolyongás, és egy hatalmas téren kötöttem ki. Nem tévedtem el, csak túl sok a mellékutca és valahol biztos rossz irányba fordultam. De ha már itt vagyok körbenézek. Egy tucatnyi ember áll körbe egy hatalmas táblát, kíváncsiságom addig úgysem hagy nyugodni amíg meg nem tudom mi is az szóval közelebb lépek átverekedem magam a tömegen és felpillantok a papírokkal teletűzdelt fadarabra.
- Ez micsoda ? - kérdeztem egy mellettem álló játékostól, egy aranyos mosollyal megspékelve.
- Ez egy hirdetőtábla, itt tudsz küldetéseket elvállalni. - kicsit elpirult, szegényke nincs szívem elmondani neki, hogy nem az vagyok akinek képzel. Sőt nekem egyáltalán nincs semmi keresnivalóm egy ilyen helyen. A közelben amúgy is látok egy cukrászda féleséget. A tömeg egyetlen szavamra kettényílt és kényelmesen elhaladhattam új ulticélom felé ami a SweetDreams cukrászda nevet viseli. Legalábbis a tábla szerint. Vajon a fagylalt, és a sütemények is olyan ízletesek mint a valóságban? Fenébe, ha nem költöttem volna el annyi pénzt egy pocsék reggelire... Kicsit bánkódtam, de nyál csorgatva állam a kirakatot nézve, észre sem vettem, hogy egy férfi áll mellettem, aki talán az édességeknél is csodálatosabb dologra folyatja a nyálát, rám. Fordultam meg, ideje egy kis ingyen kajához jutni.
- Szia :3 - mosolyogtam rá, és ezzel meg is kezdődött a rövidke beszélgetésünk, amiben enyhén utaltam az édesség szeretetemre és a kevéske pénzemre. Természetesen, ki hagyná ki ezt a tökéletes alkalmat. Ahogy elvártam, meghívott egy süteményre. Végre beléphettem a cukrászda ajtaján, Saku-val, igen a beszélgetésből kiderült, az is hogy így hívják. Tipikus vesztes név... Na de ne rontsuk el a pillanatot, inkább választok valami süteményt. Ha már úgyis mindenáron boldoggá akar tenni. Én pedig nem utasíthatok vissza egy ilyen kedves ajánlatot.
- Saku-senpai, nézd ezt a sok finomságot, csokitorta, epertorta, fagylaltok, aprósütemények, olyan nehéz választani. Szeretnél nekem választani? :3 - közben mosolyogtam fel rá, habár most nem volt nehéz mivel tényleg vicces volt a helyzet ahogy zavarában mindent megrendelt amit felsoroltam neki. Magának azonban csak, egy szelet süteményt rendelt. Ilyen gyorsan kisemmiztem volna szegényt? Mindegy is, az ő hibája, hogy nincs elég pénze, hogy boldoggá tegyen egy aranyos és szép személyt mint én. A sütemények megérkeztek és már hozzá is fogtam az elfogyasztásukhoz. Az ízük valami fenséges, minden falat a mennyországba juttat. Vajon szerencsétlen mire számít mit kap ezekért az ételekért cserébe? Természetesen semmit sem fog. Elég jutalom az számára, ha velem étkezhet egy asztalnál.

Egy nagy semmi a mai napom is. Fekszem a fűben, a legközelebbi település bőven odébb van, már nem érnek el idáig a hangok, és totál nyugalom. A felhőket bámulom, próbálom kitalálni, legalábbis gondolkodom rajta, hogy hol a viharba’ rontottam el, miért büntet az Isten – bármelyik is legyen az – azzal, hogy itt ragadtam. Eddig elkerültem a balhékat, nem akartam belefolyni ebbe az egészbe. Eleve nem is akartam ezt, és most tessék. Mondjuk az biztos, hogy legalább még élek, ergo a Föld, mint olyan, még létezik és nem döntötte romba, és irtotta ki az életet holmi természeti katasztrófa, vagy valami ellenséges földönkívüli faj. Ez legalább jó jel. Később rájöttem, hogy valamit tennem kéne, különben soha nem fogok innen lelépni, és annál nagyobb öröm nem lenne számomra. A panda jelenleg hollétéről fogalmam sem volt, egy kicsit bántam, hogy nincs itt, legalább egy valaki lett volna a társaságomban. És ahogy az lenni szokott, emlegetett szamár, rögtön megjelenik. Egy nagyszerű fejessel ékelte be magát a gyomromba, amitől reflexszerűen felültem, és befeszítettem, hogy ne fájjon annyira. Nem igazán hatott. Rettentően sajgott a gyomrom, és egy rövid ideig levegőt is alig kaptam.
- Normális vagy?! – csattantam fel, mire tágra nyílt szemekkel nézett rám, hogy ne haragudjak.
- Nem úgy értettem, de máskor ilyet ne csinálj! – utasítottam, és bár bólintott, nem igazán hiszem, hogy megértette, vagy egyáltalán foglalkozott volna vele.
- Jól van, ideje valamit tennünk is Bragi. El kellene indulnunk valamerre, hogy ne csak lógjunk a levegőben, különben sose jutunk egyről a kettőre. Jöhet egy kis csihi-puhi? – tettem fel a kérdést a pandámnak, miközben felálltam. Nos, Bragi előszeretettel használja ki jelenlegi apró méreteit, és mászik szinte bárhova, ahol elfér, és most épp a vállamat pécézte ki a piedesztáljának, így az én szemszögemből láthat mindent. Elindultam a legközelebbi település felé, ki a tisztásról, remélve, hogy akad egy kezdő számára elvállalható feladat is, és nem kell megszakadnom sem. Na meg nem ártana, ha a kis görcs – a panda – is megmutatná, hogy mit tud. Láttam mások állatait, ilyen-olyan képességekkel, de Bragi még nem mutatta semmi jelét, hogy bármire is képes lenne, bár ahogy elnéztem, ez őt egyáltalán nem zavarta, sőt, teljesen jól elvolt szinte mindennel, amit talált, vagy adtam neki. Képes volt egy darab kővel is órákon keresztül lefoglalni magát, és ilyenkor elnézve, kezdem azt hinni, hogy egy autista pandát sikerült kifognom magamnak. Meglátjuk, és remélhetőleg mostmár történik valami, mert így nagyon hamar otthagyja majd a fogát.

A kő végül kifogott a fekete-fehér macin, aki végül feladta és egy elegáns mozdulattal hajította el a ki kőzetdarabot. Durcásan és a sírás szélén állva fordult felém, hogy csináljak valamit, és mit tesz a jó idomár, ha szomorú az állatkája? Teletömi. Hoztam magammal gyümölcsöt, amiből egy igen tetemes adagot tettem le Bragi elé, aki ránézett, majd fel rám, és ismét a gyümölcs halomra. A sziklán ülve kissé nehézkesen érte el a földre tett ételt, és ennek meg is lett a jussa, ugyanis, ahogy hajolt lefelé, totálisan telibe fejelte a gyümölcs kupacot, a nagy részét összenyomva, és megsemmisítve.
- Ez igen szép volt. – ismertem el, és odaléptem, hogy eredeti állásába forgassam vissza a pandám. Mikor meglátott a jobb mancsát emelte, hogy egy igen komoly pofont lekeverjen. Épp nyúltam volna, hogy védjem magam, mikor a másik oldalról már éreztem a mancsát, ami még ilyen kicsinek is hatalmas, és simán lefedte a pofazacskóm.
- Tudod, hogy ezt velem nem szabad! – néztem rá szúrós szemmel, de mintha falnak beszélnék, csak mosolygott meg tapsikolt.
- Legalább neked bejött. – rántom meg a vállam. Épp szólni akartam, de végül nem futotta rá, mert valami fura érzés töltött el, amit nem tudtam hova sorolni, és észre sem vettem, Bragi már a hónom alatt volt, mint valami utazótáska.
- Bármikor elő tudod hozni azt az irány izé-bizét? – kérdeztem a pandától, mire az csak határozottan bólintott.
- Akkor jó, nincs miért aggódnunk. – tettem hozzá, majd hanyatt vágtam magam. Az eget és a felhőket bámultan, miközben azon gondolkodtam, hogy hol rontottam el, közben Bragi is talált magának valami elfoglaltságot, és most azzal kötötte le magát, egészen fél órán át, amikor is jött oda, és lökdösni kezdett. Észre sem vettem elbóbiskoltam, és valami megrémiszthette a pandát.
- Mi a baj? – ültem fel, majd Bragi egy irányt mutatott a mancsával. Mikor elnéztem a megadott hely felé, tíz, tizenöt méterre valami kékes izé derengett fel.
- Mi az isten nyila?! – kiáltottam fel, de egyelőre nem történt semmi. Bragi belém kapaszkodott és megtalálta a helyét az „alagútban” a karom, amivel a földön támaszkodtam ülés közben és a testem között, onnan figyelte a kékes valamit.
- Biztos valami UFO, nem kell vele foglalkozni. – mondtam és visszadőltem, hogy tovább folytassam, amit elkezdtem. Pár perccel később megint Bragi lökdösött, és a kékes fény most jóval közelebb volt, mint előzőleg.
- Azt a roh… – böktem ki, de a mini-pandára való tekintettel nem mondtam végig. A kék derengés nem csinált semmit csak ott lebegett előttem kb. öt méterre. Az gondolkodtam, hogy meg kéne érinteni, hogy pontosan mi akar ez lenni, másrészt pedig ott van az, hogy ha ez kinyír, akkor felesleges volt minden.
–Bragi, honnan szedted azt a követ, az most jól jönne. – kérdeztem a pandát, aki el is oldalgott szép lassan, majd egy halom kis kaviccsal tért vissza.
- Remek, remek. – simogatom meg a fejét, majd elveszek egy követ, és a kék fény felé hajítom, várva, hogy mi lesz ennek a hatása.

A kis cukrászdai asztal már tömve volt üres papírtányérokkal, fagylalt kelyhekkel, szépen sorban pusztítottam el a rajtuk lévő ételt. Szegény srác, biztosan nem gondolta, hogy ilyen rosszul jár amikor beszélgetésbe elegyedett velem. Még az első pár süteménynél büszkén mesélte a dicső kalandjait bossok és minibossok ellen. De mostanra már teljesen elhalkult, csak nézte ahogyan eszem az ételt. Biztos jóllakik a csodálatosságomtól, nem akarom megfosztani ettől az örömtől had nézzen csak. Hamarosan megérkezett az utolsó tál rendelt sütemény is, közben az asztalról sorra tűntek el a tányérok. Olyan mintha nem is lettek volna, most már tökéletesen látom az előttem ülőt. Ahogy elnézem, már kifosztottam majdnem teljesen a vagyonából, összeráncolt homlokkal nézegeti a menüjét. Nem bírom, ki hogy ne nevessem el magam. A kuncogásomat, Saku-san szakította félbe, aminek cseppet sem örültem. Sosem szerettem ha félbeszakítanak valami közben. De most az egyszer megbocsájtom neki, ha már ennyit fizetett értem.
- Lenne kedved egy kis sétához ? - a kérdését először nem értettem tisztán, miért akarna velem sétálni? De ha jobban belegondolok, miért ne akarna... Egy hozzám hasonló személy mindenki számára tökéletes társaság. Szóval rábólintottam, mi baj történhetne. Egy finom tízórait követően a séta csodálatos érzés. Az utcák jobban megteltek emberekkel, most valahogy nem vágyom tömegre, valami nyugodtabb hely kellene. Meg kéne kérdeznem ennek a fajankónak a véleményét, hátha tud valami kihaltabb és békésebb helyet.
- Saku-san, ismersz valami békésebb helyet? Szeretnék egy kicsit nyugodtabb helyre menni ahol nincsenek ennyien. :3 - mosolyogtam rá és az utolsó mondatnál még egy kacsintást is elsütöttem. Ez még belefér, sőt talán ez lehetne a jutalma amiért ennyit fizetett értem, egy tökéletes kacsintás. Leültünk egy közeli padra addig amíg a térképet böngészte. Hála neki, nemcsak jóllakok hanem még a városkát is megismerhetem, lehet ez a nap ennél jobb? Hirtelen egy röfögés szerű hangra figyeltem fel, megfordultam, de sehol semmi. A képzeletem játszana velem? A férfire pillantottam, aki még mindig a térképet nézegeti, majd ijedten ismét a hátam mögé néztem mert a hang egyre közelebbről és közelebbről jön. Ez nem lehet a képzeletem, sőt valami rózsaszínű madárszerű valami szál felénk. Habár közelebbről megnézve ez egy...malacorr? Ez valami vicc lehet csak, egy repülő malacorr és még röfög is. A járókelők nemigen foglalkoznak vele, engem azonban nem hagy nyugodni mit kereshet itt, és miért száll pont felénk. Felpattantam a padról és megragadtam a pióca.. akarom mondani Saku-san karját és elkezdtem sietősen lépkedni minél távolabb a kis lénytől.
- Ez az út merre vezet ? - kérdeztem kicsit aggódva tőle. A válasza kicsit késett, de végül kinyögte hogy a park. Tökéletes, a parkok nyugodtak és oda talán nem követ minket az orr. Hátrapillantottam már sokadszor de még mindig látom, semmi kétség, követ minket. Sőt egyre gyorsabb és gyorsabb. Futásnak indultam, amilyen gyorsan csak tudtam, amint beértem az erdőbe az első bokorba belegurultam és pár percet vártam amíg biztonságosnak nem ítéltem meg a helyzetet. Végül kidugtam a fejem, sehol semmi. Kimásztam a bokorból leporoltam a ruhám és kifújtam magam. Azt a balféket is sikerült leráznom, és most már tudom merre van a park. Fordultam meg elégedetten, de valakibe beleütköztem.
- Bocsánat.. Saku-san? - meglepetten néztem fel a férfira, aki pont előttem állt.
- Már azt hittem soha sem talállak meg. - Jelentette ki, megnyugodott hangon.
Leültünk egy közeli padra, és ö folytatta az élménybeszámolóit, amikre már oda sem figyeltem, néha bólintottam egyet, vagy hamisan meglepődtem. Látszólag élvezi a helyzetet, kicsit furcsa is, hogy az egész napot vele töltöttem, de eddig egyszer sem tett megjegyzést a külsőmre, vagy próbált megérinteni.

Olvasás alatt kezdett lepattanni a szemem. Öt percenként szép hosszú, mély ásítást produkáltam (ilyenkor a szám akkora, mint a fekete lyuk), a betűk homályos pacalokká folytak szét fáradó szemeim előtt.
Már nem bírtam tovább. Ahogy letettem a könyvem az éjjeli szekrényre, egyből elnyomott az álom.
Elég furcsa álmom volt. Azt álmodtam, hogy a felhők felett repültem. Furcsa látványok mellett ment el. Láttam Joey Chrome-ot, amint kezeslábas, csíkos fürdődresszben mell-úszott a felhők között. Láttam az angyalszárnyas seggpucér Ichigot (brrrrrr, így mint egy eltorzult, ronda Cupido íj nélkül!) röpködni KA körül, akit dicsfény vett körül, miközben egy trónon ült. Így úgy nézett ki, mint a templomi képeken Jézus Krisztus. Aztán láttam még Kakast és Pityut is, akik a levegőben ülve teázgattak piciny csészékből, közben filozófiai elbeszélgetést tartottak arról, hogy miért viselnek egyesek maszkot. De még Joey Chrome egyik idióta haverját is láttam, aki nagy sebesen hajtott egy távoli jövőbe illő lebegő járművel, ami hajszál pontosan olyan volt, mint Jetson család verdája...
Ekkor felvert álmomból egy fa recsegése, és egy nagy koppanás a földszinten. Mi a jó fene történt itt? Betörő jár itt, vagy mi?
Álmosan bár, de elszántan kihúztam a basszusgitáromból a kaszámat, és odamentem az ablakhoz megnézni, ki a fene tolta ide a képét hajnalok hajnalán. Az a szerencséje, hogy az emeleten lakom, mert ha a földszinten laknék, addigra rég kiugrottam volna utána, megfogtam volna a ruhája nyakánál fogva, és szépen kivallattam volna rendesen.
Szinte feltéptem az ablakot, úgy nyitottam ki, de végül a harcias kedvem csodálkozóba váltott. Nem volt betörő szerencsére, csak egy egészen idétlen tag, aki olyan lelkesen és vadul integetett nekem, mintha ismerne engem... ennek nagy a valószínűsége, hiszen én egy befutó banda basszusgitárosa vagyok... jól látom félálmosan, hogy a Platina Varánuszok pólóját hordja?
- Te meg ki vagy, és mit keresel itt hajnalok hajnalán? - kérdeztem nyűgős arccal, köszönés nélküli gesztussal.

Ha annak sincs értelme, hogy emberként létezem, akkor annak sincs értelme, hogy létezem. Mondjuk, ha belegondolunk, mindjárt nyilvánvalóvá válik számomra, hogy a létezés értelmetlen. Honnan indul? A semmiből. Hova tart? A semmibe. És ha az idő tényleg végtelen, akkor ez a kis átmenet csak arra jó, hogy megtörje a semmit. De véges az időtartama, akkor is véges lenne, ha többezer évig tengődnénk ebben a dimenzióban, tehát egyszer elmúlik. Akkor pedig nincs semmi értelme, hiszen utána az örökkévalóságig tart a semmi.
Azt még nem tudom, hogy a semminek van-e értelme, de biztos az is kiderül. Valamikor. De lesz belőle valami hasznom? Nem, tehát hülyeség a semmi értelmén gondolkodnom. Ha már itt tartunk, a gondolkodás is hülyeség, de értelmetlen emberi mivoltom kötelez rá. Mindegy, nem halok bele, bár ha belehalnék, akkor sem lenne sokkal másabb a helyzet.
Lecsapok még egy vaddisznót, majd sétálok tovább. Semmi kedvem ehhez az egészhez. Az élethez. A halálhoz. Mindenhez. Hogy akkor miért vagyok még itt? Hát persze, az életösztön.
A mobok lassan, de biztosan fogynak. Speciel nem érdekel a jutalom, amit a legyőzésükért kapok, csak azért teszem, mert annak sem lenne értelme, ha nem ezt tenném.
Mikor szétpixeleződik egy újabb, valami megjelenik előttem. Valami furcsa, kék fény. Érdekes, mintha lebegne, és gömb formája van.
Hm, most a hülyék isteni jelnek, vagy ufónak, vagy tudom is én, minek gondolnák. De ez egy virtuális világ, itt bármi megtörténhet. Semmi jelentősége nincs. Talán egy bug, vagy egy küldetés kezdete, nem érdekel. Nem mob, nem kell lecsapnom, tehát nem törődök vele. Sétálok tovább, és elfordulok a fénytől.
Amikor újra megfordulok, mintha közelebb lenne... mi. a franc? Ez felém jön? Igen! Lassan, de biztosan közeledik. Unottan nézem. Nem rántok fegyvert, nem futok el, egyszerűen csak várok. Fájdalmat nem tud okozni, és mivel nem mob, elvileg meg sem tud sebezni. Ha mégis, azzal ráérek akkor törődni.

Kényelmesen pihenek az egyik magasabban lévő ágon, hogy gondolataimba merülhessek, és az eget bámuljam, amikor hirtelen valami mozgást veszek észre az ágak között, ami biztosan nem csak a szél által keltett levélmozgás. Nem telik bele sok időbe, mire egy mókust látok meg fejem felett az ágon, mely kissé érdeklődve kezd el szimatolni. Felette viszont egy narancssárga indikátor lebeg. Az apró teremtmény nem látszik valami veszélyesnek, és nem is látszik úgy, mintha támadni akarna, viszont az az indikátor mégis csak zavar engem. Ilyet eddig leginkább csak a petek felett láttam, és ha narancssárga, akkor támadott már meg valakit nemrégiben. Gyorsan lefelé fordítom tekintetemet pár pillanat erejéig, hogy vajon merrefelé lehet az idomár, és egyik késemet már kezem ügyébe veszem, majd megpróbálva jól helyezkedni az ágon, figyelve az állatra, felkészülök egy esetleges támadásra, majd az azt követő ellentámadásomra. Eléggé eltávolodtam a városoktól ahhoz, hogy gondba keveredhessek, ha felettem áll egy játékos szintben, és rám támadna. Tekintetem ide-oda cikázik, egyszer a mókus, egyszer a környező fákat, vagy talajt fürkészve, hátha meglátok valamit, ami nem illik oda. Arckifejezésem közben semmit sem változik, viszont halk morgás hallható, ahogy azon gondolkozok, hogy lehet a pet tulajdonosa még nincs is a közelben, viszont az állat könnyedén tudna valószínűleg követni, szóval lehet nem ártana megpróbálni ártalmatlanítani. Itt viszont megint benne van a pakliban, hogy erősebb nálam, amivel nem járnék valami jól. Vajon merre lehet a trainere, és vajon mi történhetett, hogy egy ilyen kis lény narancssárga indikátorra tett szert. Merülnek fel bennem ezek a gondolatok, miközben gyorsan elrugaszkodva helyemről, már ugrok is lefelé, próbálva azért egy alacsonyabban lévő ágba belekapaszkodni, hogy biztosan ne sérüljek meg az eséstől. Ha kell, késemet próbálom beleállítani, de amennyiben sikerül, még bal kezemmel kapaszkodok meg, még ha csak pár pillanatra is, hogy lassítsam az esést.

Mindketten a padon ültünk, a parkban alig egy-két ember sétálgatott. Szinte teljesen kihalt az egész. A fák ágai között bejutó napfény tökéletes hangulatot teremtett... az alváshoz. A srác egyre csak darálja a dolgait és mesél mesél és mesél... az idegeimre megy. Legszívesebben elküldeném melegebb éghajlatra, de a lelkiismeretem nem hagyja. Még egy kicsit kibírom, utána valami átlátszó kis indokkal lelépek és újra szabad leszek. Az idő kellemes, legszívesebben egész nap itt feküdnék békében és csendben, a madarak csicsergését hallgatva. Habár ezt az érzést csak a jóllakottság, és a lustaság hozza elő belőlem. Legközelebb jobban meg kell válogatnom az áldozataimat, ez nem a való világ itt sokkal könnyebben rám találnak, és nehezebben is tudom lerázni az embereket magamról. Ez pech, ha így folytatja örökké itt fogok ülni ezen a padon. Annak ellenére, hogy nincs meleg, egy teljesen átlagos tavaszi délelőtt van, az arca pirosas. Lázas lenne?... Lehetetlen... tudtommal a játékban nem lehet csak úgy megbetegedni... vagy mégis? Furdalt a kíváncsiság és elkezdtem felé nyújtani a kezem, ezt látszólag ö nem vette észre mert gondtalanul mondta a magáét. Amikor hirtelen a homlokához értem, elcsendesedett és rákvörös arccal nézett vissza rám. A homloka meleg, pont mintha lázas lenne.
- Saku-senpai... lehetséges, hogy te...? - mielőtt még befejezhettem volna a kérdésem válaszolt, is rá.
- IGEN! Reggel óta - majd mint aki szégyellné a dolgot elfordult. Nem értem ezt az alakot. Miért olyan ciki, ha beteg? Én is voltam már beteg, és semmi szégyellni való nincs benne. Kicsit gyengébb az ember, esetleg a hangja elváltozik... tényleg Saku-senpai férfi, a férfiak pedig nem szeretnek gyengének mutatkozni. Ezt én még nem érthetem meg, talán majd ha idősebb leszek...
- Saku-senpai, ebben a dologban nincs semmi kivetni való, nem kell zavarban érezned magad miatta, sokak éreznek így. - legalább amíg a betegségével foglalkozok, nem kell hallgatnom a hősi harcainak történeteit. Már is jobban érzem magam, és talán haza tudom küldeni pihenni.
- T-tényleg? Szóval te, is így érzel? - széles vigyorral nézett vissza rám, a kérdését nem igazán értettem, nekem miért kéne betegnek lennem ahhoz hogy tudjam, milyen érzés annak lenni? Hülyeség... Soha sem fogom megérteni ezeket a fajta embereket, de az ő dolguk, az is hogy szeretnek sokat költeni rám. Habár ezt megértem, én is imádok magammal foglalkozni. Teljesen összehúzta magát, arca vörösebb mint volt, azt hiszem fázik. Ép meg akartam bökni, és javasolni neki hogy menjen haza pihenje ki magát amikor felpattant elém lépett és szólalt meg. Szinte már lihegett amikor végre megkérdezte, lenne e kedvem egy másik ennél meghittebb és nyugodtabb helyre menni. Mégis mire gondolhatott... egy sivatagra? Ez a hely teljesen üres.
- Köszi, de inkább kiha... HÉÉ, hova ráncigálsz? - kiáltottam rá, csak úgy megragadta a kezem. Teli hassal pedig nagyon rossz érzés futni. Egyre inkább elegem van ebből a piócából, nem hogy leráznám még elcipel valami titkos helyre. Amikor kiléptünk a kezdetek városából, egyenesen egy erdő felé tartva, első gondolatom az volt, hogy vége ez az alak meg fog erőszakolni... ha sikerül neki... széles mosolyra húztam a szám, és a szabad kezem a fegyverem közelébe engedtem, ha a helyzet úgy hozná rögtön tudjak védekezni.

Ahogy gyanúsan méregetem a mókust, közben gazdáját keresve, lejjebb mászok pár ággal, és ott megkapaszkodva a törzsben figyelem ahogy követ a kis lény, majd egy makkot nyújt felém, mintha csak ajándékként akarná nekem adni. Amikor felém nyújtja, kicsit furcsának érzem a helyzetet, de figyelve a kis lényt, elveszem tőle a makkot, és elkezdem azt vizsgálgatni. Lenyűgöző még mindig a kidolgozása, hogy milyen életszerű, annak ellenére, hogy egy játékban vagyunk. Pár pillanatra meg is feledkezek az állatról, mely engem szaglászik, egészen addig, ameddig vállamra nem ugrik a kis rágcsáló, de még mindig nem próbál támadni. Amikor hozzámér, nem csak kis tappancsait, és apró karmait érzem, hanem valami kellemesen bizsergő érzést is érzek, ami arra késztet, hogy kövessem az állatot. Mintha csak telepatikusan jelezné, hogy menjek utána. Vagy legalábbis valamiért ilyen megérzésem támad hirtelen. Élet, és stat pontjaimon semmi sem változott miután hozzámért, szóval csak nem fog ezzel meggyengíteni a kis szőrös fa patkány. Ha elindul az állat, elkezdem követni, hátha lesz valami értelme. Talán pont azért jött, hogy gazdájának kéne segíteni, mert valami bajba keveredett. Ha viszont valami csapdába csalna, akkor most gyönyörű szépen belesétálok majd. Na, de hát. Egyszer élünk, és vagy nyerek rajta annyit, hogy a tulajdonosa megdob némi arannyal, vagy tapasztalatpontot csak kapok érte, ha mobokat kell majd leölni. Esetleg talán egy küldetéshez vezet el? Legrosszabb esetben is csak halálomat lelem majd egy védetlen területen. Bár már most sem lehet túlzottan élőnek nevezni. Legalábbis a viselkedésem alapján nem biztos. Nem beszélve arról, hogy a játékon kívül csak fekszek egy ágyban gépekre, meg infúzióra kötve.

Mondhatom, hogy kíváncsian nézem a kék izét? Nem. Az a helyzet, hogy nem nagyon érdekel. Nagyon nem érdekel, hogy pontosabban fogalmazzak, és kiaknázzam az értelmetlen emberi beszéd lehetőségeit. Mondjuk a kiaknázás is értelmetlen, szóval mindegy.
Szóval, az a fény csak közeledik. Nyugodtan, nem gyorsan, de egyértelműen én vagyok a célpontja. Nos, most megijedhetnék, vagy mit tudom én, de ha már itt vagyok, nem vagyok hajlandó mozdulni. Vagy menekülni. Egyrészt, mert nincs okom rá, másrészt, mert azzal csak késleltetném az elkerülhetetlent. Nagyon kitartónak tűnik, úgyhogy inkább bevárom. Úgysem érdekel, tehát mindegy, mit fog művelni. Nem fűződik érdekem sem a bevárásához, sem az elkerüléséhez.
Még a közvetlen közelemben sem gyorsul fel, lassan veszi körbe a kezemet. Mintha füst lenne, vagy pára, vagy nem tudom... mindenesetre jó érzés. Ez kicsit furcsa, de a jó érzés is elmúlik, úgyhogy értelmetlen. Tehát az a kellemes bizsergés, amit ez a kék fény okoz, értelmetlen. Annak ellenére, hogy jó.
Mi? Mintha valamire gondolnék, úgy, hogy nem akarom. Sőt... tudom, pedig nincs rá okom. Tudom, hogy valahova hív, valamit mutatni akar, de mit? És mi a franc ez, a NerveGear már a gondolataimat is stimulálja? Mindegy. Egy fénytől nem lehet bajom.
-Mit akarsz mutatni nekem? - kérdezem tőle. Persze egyértelmű, hogy nem fog válaszolni, de legalább az igyekezet meglegyen. Bár az is értelmetlen, szóval mindegy.
-Nos, rendben... mutasd. - zavar az, hogy egy fénygömbhöz beszélek? Nem igazán. Nyugodtan várom, mi fog történni, hiszen úgysem érdekel. Tehát nem lehet számomra rossz hatása. Ha mégis... nos, a rossznak sincs semmi értelme, miért törődjek hát vele?