Twister Biliárd és Póker Club

Jó megfigyelő voltam, legalábbis páran sokszor megjegyezték már ezt a számomra. Olyanokat láttam meg, mit mások nem, vagy legalábbis nem ilyen mértékben, vagy láttak, csak nem jegyezték meg, nem érdekelte őket. Nem volt különleges képességem, se extra hatalmam, csupán csak volt időm nézni, míg ők mással, khm egymással voltak elfoglalva. Láttam, mit látnom kellett és zavart, hogy az üres poharam szélén ott mászkált egy légy. Csak én vettem észre, más nem figyelt rá. Mint a régi western filmeknél a párbajozók, úgy szemeztem én is az állattal, majd végül egy könnyed mozdulattal hessegettem el és körbenézve véleményeztem némán a dolgokat.
Félő volt, hogy Hi túl komolyan vette a dolgokat, hallottam az akarva akaratlanul kiejtett nevet és szolidan sóhajtottam. Azt hittem, vagy reméltem inkább, hogy ha nem is feledi, mert ne felejtse, de túl teszi magát valamelyest a történéseken.
- Eh? – kedvtelenül vettem észre Anat intését és már késő volt játszani a vakot, a tudatlant. Persze, az elsők közt lettem volna, ami Hi vigasztalását illette, de a csoportos ölelés sose volt az erősségem, sose. Nem siettem el a lépéseimet és nem szóltam, ám ölelve és bújva irritáló volt a lányok haja és hogy azok majd mindegyik szállja az arcom részeit piszkálta.
- Kicsi a rakás! – a hang, mi talán a legrosszabbkor jött, majd az ezt követő csörömpölések, a székek és az asztal borítása és az árnyék, mi mindegyikünket befedte hirtelen. Kár volt mesélni e kinti játékról Hisamének, ám ha már csinálta, úgy reméltem, hogy mindegyikünket borította, hisz biztos legalulra kerültem volna, mert hova máshova.

Problémák nélkül jutottunk át a tizenegyedik szörnyen és talán a legjobb hír Hinari utolsó ütése volt. Nem ártott neki. Nem is a megszerzett felszerelés miatt, hanem mert pocsék napjai voltak. Ő szervezte a harcot és jól emlékeztem rá, hogy az előtte való nap miként vigasztaltuk őt a többiekkel, pont itt szinte, talán csak pár asztallal arrébb. Ezért reméltem csak, hogy az utolsó sikeres ütés feledtette vele ezt valamennyire.
Hátradőltem a székben, szívószállal ittam a kapott italt, majd fordultam az ablak felé, hol Hisame kukucskált befelé. Mint egy téli nap, mintha egy magányos hóember lesett volna be a nevető családhoz, azonban a kitiltása még mindig tartott, mit az asztalborítások és az ezekkel járó felfordulás miatt kapott akkor. Kicsi a rakás, nagy a büntetés. Saját bűne volt, nem sajnáltam miatta.
- A csapatmunka társakkal és bizalommal jár. Tán ezekkel tudnám jellemezni.  Mutasd az arcod, kérlek, hogy mondjuk meglegyen a bizalom első része. – mosolyogtam az érkező ötödikhez, ki az asztalhoz állt. Nem tudtam róla szinte semmit, nem beszéltem vele korábbról, nem találkoztunk még a szörnyek termein kívül, ám mindez talán nem véletlenül nem történt még meg. A vörös indikátor sosem vonzott és bizony azzal rendelkezett ő. Csapatmunkát kért egy olyan illető, kit úgy tűnt nem tanítottak meg rá, hogy illetlenség társaságban sapkát hordani. Maszk, sapka, majd ugyanaz. Csapatmunkát kért egy olyan illető, kinek nem tudtam volna idézni hangját korábbról. Tagadni sem lehetett volna, az első benyomás pocsék volt részemről, de nem tudtam, hogy a többiek miként gondoltak, éreztek iránta. Lehet, hogy ők ismerték, lehet, hogy ők tudtak róla valamit, amit én nem, ezért sem szóltam többet egyenlőre.

- Hát akkor szia. – szóltam volna legszívesebben és egy kézrázás kíséretében köszöntem volna tőle, azonban én nem ilyen voltam. Bár tény, hogy így gondoltam, azonban sok gondolatomat nem valósítottam meg. Úgy tűnt Anatra neheztelt, vele kellett megbeszélnie ezt, nem sok közöm volt hozzájuk és magamnak bevallva nem is tudtam mit szólni a témához. Tán valami épkézláb cselekvést vártak volna tőlem, tán lehet épp nem vártak semmit, csak hogy jelezem figyeltem, hallgattam a szavait. Őszintén nem tudtam. Sóhajtottam, talán feltűnően is.
- Oké. – rövid, tömör és velős hozzászólás, mit produkáltam, de most nem is az én tisztem volt szólni. Nem tudtam mivel lenne több egy küzdelem, ha ő is beszállna a csapatmunkába, de ahogy érezte, hisz azért gyűltünk itt össze, hogy beszélgessünk, vagy személyben hallgassuk a többieket. Csapatmunkáról beszélt, de emlékeim szerint mintha ő maradt volna ki mindig belőle. Ha a szavaival azt mondta, hogy csatlakozik, hát oké, ugyanakkor nem feledtem a maszkot és a piros indikátort, mi a feje fölött volt. Szerencsére a céhből csupán csak Chanra kellett személyesen vigyáznom, de most perpillanat abban sem voltam biztos, hogy tervbe volt e nála véve, hogy részt vesz a következő szörny találkozón.
Szívószállal ittam az italom, majd a hangos szürcsölés jelezte, hogy nem volt tovább mit innom.
- Oh, bocsánat. – dőltem vissza hátra és jeleztem, hogy én ennyi voltam, tőlem most egyenlőre többre nem számítsanak. Ja, nem voltam büszke a némaságomra, de csak ismételni tudtam volna a gondolataimat, minthogy nem is nekem kellett most szólnom. Nem tudtam semmiről, mások dolgába pedig nem akartam beleszólni.

…::: Shukaku :::...

A feszült csendet csupán a kártyák érdes hangja töri meg kissé, ahogyan az újabb laposztás következik. A lapokat a tőle telhető legtökéletesebb pókerarccal vizslatja végig, s ha valamiben, akkor ebben igazán profi. Végtére is, katonai kiképzése alatt – hiszen mielőtt a játékba került, katonaként szolgált, ráadásul mindezt nőként – elsajátította a pofa tudományát. Mindig is kemény nő volt, legfeljebb néhány kósza ital után, meg jó zene hatására oldódik fel igazán. Ezúttal azonban nem valamilyen koncerten van. Hanem kőkemény kártyapartin. Nagy a tét, az asztalt szinte teljesen ellepik a zsetonok, melyeket majd aranyra válthat be.
- Hmmm... – morfondírozik a lapok láttán. Nem sikerült túl jó lapokat szereznie, de nem is ez a cél. Mindeddig csak veszített, azonban mindez csupán a tökéletes trükk része. Elhiteti játékospartnereivel, hogy vesztes, s megint bukni fog. Neki pedig ez – bármennyire is furcsa is – kedvező.
- Emelek. Mindent felteszek. És hozzáteszek két sida követ is. – jelenti ki, miután megtörténik a pakliból a szokásos lapcsere. Már egy kicsit jobban áll a szénája, mint azelőtt. De nem is ez a lényeg.
A falról csupán egy aprócska pók lóg lefele. Elég apró ahhoz, hogy ne vegyék észre, ha nem mászik az emberek képébe. Azonban túl nagy ahhoz, hogy kényelmesen himbálózzon a lecsüngő pókhálón. Az alig kivilágított teremben viszont senkinek nem jut eszébe felfelé tekinteni. Senkinek. Kivéve persze Morrigannek.
[i]- Hah! Mindent el akarsz veszíteni, babám. [/b] – röhögi ki az egyik férfi játékos. Na majd megmutatja ő neki, hogy kit nevezzen babájának. >.> Különben sem tud arról, hogy mindez idáig tulajdonképpen hagyta őt nyerni. Túl feltűnő lenne, ha folyamatosan ő nyerne. Így viszont megvan az a látszatja, hogy csupán teljes kétségbeesésében teszi fel mindenét. Megkeserüli még, hogy így nevezte Morrigant. Kétszer. >.> Mutatják meg sorra lapjaikat. Senki nem jelzi, hogy kiszállna, s kerülnek elő a párok, tercek és hasonlók a terítékre.
[i]- Na mi van? Még se megy? Kösz a követ.[/b] – vigyorog bele csodálatos pofázmányával az előbbi nagyszájú, s némi kuncogás is feltűnik a háttérben. Ez a nő totál lúzer. Még kártyázni sem tud.
- Hé, hé, hé! Várjál,várjál egy percet! – húzza a száját, miközben lapjait rendezgeti, látványos hezitálással. Majd amikor a következő nevetéshullám elindul, teríti le ő is, amije van. A döbbent arckifejezéseket extra jutalékként zsebeli be, s nyúl a nyereményekért, miután lecsapja lapjait.
- Kösz a játékot. A kövekért pedig hozz nekem egy whiskeyt. Csocsi. – úgy érzi, mára elég lesz a játékból. Legalábbis ezek ellen. Már el is képzeli, mi mindent fog venni a jutalmából. Az egyszer tuti biztos, hogy be fog ruházni valami jó bakancsba. Egy jó kis surranó biztosan dobni fog az alacsony statjain. Itt mindenki úgy keresi pénzét, ahogyan éppen jónak látja azt. Van, aki kazamatákat rabol ki, s van, aki más játékosokat. Pókerrel.
- El van nézve. – még oda se pillant az őt megszólító csajszira. Túlzottan el van foglalva vele, hogy zsebeibe tuszkolja azt a sok zsetont, amit megszerzett. Botja a karos széknek támasztva, melyben úgy terpeszkedik, ha minimum ő lenne itt a ház ura, vagyis úrnője.
- Mit akarsz, frontharcosokat? Ja, ja, minden nap látni őket. A múltkor annyira kivolt az egyik szerencsétlen, hogy a két lábán nem tudott hazamenni. Csórikám. Mondtam pedig, hogy ne igyon annyit. – hogy tényleg frontharcos volt-e, azt nem tudja. Igazából fogalma sincs, kik azok a frontharcosok, s annyira nem is érdekli. Csinálnak, amit akarnak. Hőskomplexusos mitugrászokkal nem foglalkozik. Hacsak nem hoznak neki whiskeyt. Akkor máris nyitottabbá válik. Meg aztán, szinte mindennapos ezen a helyen, hogy megjelennek azok a kis senkik, akik azt állítják magukról, hogy a top harcosok közé tartoznak. Aztán még egy mezei mobbal se bírnak el. Pffff...
- Na, de akkor játszol vagy mi? Morrigan vagyok. – hátrafordul a lány felé, s vigyorogva belecsap tenyerébe üdvözlésképpen. A vele tartó Timidus miatt leesik neki persze, hogy ő is állatidomár. Király. Talán ő majd tud neki valami okosat mondani, amivel megnevelheti azt a nyolc lábú poklot. Kutyája és macskája sem volt még soha. Nem hogy egy bébi óriáspókja. >.>

…::: Shukaku :::...

Gyerek vagy sem, aki ebbe a világba belép, azt ő nem hajlandó gyerekként kezelni. Mert nem és kész. Hülyeség pátyolgatni a gyerkőcöket szerinte, pláne, hogy nem egy cuki kislányt látott már nagy bökőkkel, s olyan vad mobokat hentelgetve, amiket Morrigan el se hisz. Szerinte pedig, ami a legfontosabb, egy ilyen világban, ahol az életük a tét, kifejezetten ártó a gyerekekre nézve, ha konkrétan gyerekként is vannak kezelve. A saját érdekük, hogy nőjenek fel minél hamarabb. Itt ugyanis nem fogja őket anyuci-apuci védelmezni. Más pedig nem veheti át ezt a szerepet tőlük. Semmiképpen sem kívánja persze – petjével ellentétben - , hogy haljanak meg, de helytelen lenne úgy babusgatni őket, mint valami nebáncsvirágokat. Bár eleve nem érti azt sem, hogy Kayaba miért engedte egyáltalán, hogy 18 éven aluliak megvegyék a játékot. Jobb helyeken ez nem így megy ám.
- Jaaa... nem zavarsz. Üljél le szépen, rendelek neked egy bambit. – hátrafordul, s tekintetével valamelyik szerencsétlent szemeli ki, akit ilyen helyzetekben ugráltatni szokott. Fordított helyzetben ő is kiviszi neki a piát, ha éppen ő van a pultnál. Szóval, kellemes, nőies hangján kedvesen és barátságosan megszólítja játékostársát, hogy egyszerű kérésének eleget tehessen.
- Hé, te paraszt! Hozzál már egy bambit! – rivall rá, aki egy biccentés kíséretében már fordul is vissza a pulthoz. Inkább meg se kérdezi, hogy miért hozzon olyan italt, amilyet Morrigan kezében még nem is nagyon látott.
- Jeez... kezdővel nem játszok téttel, hé. Azt hittem, ez alap. – kissé ledöbben, mikor meglátja, hogy a lány kiteszi a csilingelő aranyakat az asztalra. Igen, igen, kicsit csalt az előző játékban, hiszen pontosan tudta Daevának hála, hogy kinek éppen milyen lapja van, azonban nem fog egy totál kezdőt kizsákmányolni. A többiek persze megérdemelték. Így jár az, aki lecicázza Morrigant. ˇ^ˇ
- Meg mi ez a magázás? Magácska szerint ennyire öregnek tetszem lenni? O.O Na, na, na, na... sok mindent elviselek, de ezt nem. >.> Tudod mit? Neked valami sokkal jobbat találtam ki. A pókert amúgy is utálom. A látszat ellenére. ._. – a póker lámáknak való. Azoknak a lámáknak, akik hagyják, hogy becsapják őket. Na de a Blackjack. Na, ott már tudni is kell valamit. Meg némi szerencse, az sem árt.
- Psszt... erről pedig ne szólj senkinek. – kacsint rá, mikor meglátja, hogy felfedezte Daevát. Kinyújtja a tenyerét, melyre akrobatikus mozdulatokkal azonnal ráugrik a pók, majd az asztal szélére araszol. Ha lenne arca, most a létező legmélyebb megvetéssel teli gyűlöletet sugározná az állatidomár felé. Azonban nincs. Ehelyett csupán egy „Hmpff...” megszólalás kíséretében ül az asztal szélére, lábaival pedig absztrakt artba kezd, némi hálóanyagot felhasználva.