Keleti rész

[ A kezdet folytatása - a folytatás kezdete ]

Érdeklődve hallgatom Kyuushirot. Ő azért jobban tudja az itteni történéseket, megszokott eseményeket, mint mondjuk én, aki csak most jött vissza.
- Ahha. - Csak ennyit tudok kinyögni, ehhez se lehet nagyon hozzászólni. Inkább eltűnődve filozofálgatok, történetesen a nagy semmiről, hiszen lövésem sincs, mit is kéne még mindig tennem. Fogalmam sincs, hogy ez mekkora áttörésnek tűnik vagy számíthat, mégis igyekszek olyan arcot vágni, mint aki mindennel tisztában van, mint aki komolyan tudja, milyen nagy dolog ez. Holott egyáltalán nem vagyok tisztában semmivel. Hiszen én is csak kiléptem átmenetileg a játékból, de nem a valóságba kerültem vissza...
Megint lenyitom a menüt, keresgélek egy darabig, de a kilépést még mindig nem lelem sehol. Hát... Az rendben, hogy kiléptem egy időre. De nem oda, ahova mindenki nagy valószínűséggel szeretne, így nem hinném, hogy a rendszer vicceskedése bármire is felhasználható lehetne. El kell jutni a századik szintig, aztán ha az ottani lényt legyőztük, mehetünk dolgunkra.
Mikor a fiú válaszol a kérdésemre, kérdő pillantást kap válaszul. Kíváncsiságomat azonnal kielégíti további mondandójával.
- Tizenhármas?! - kiáltok fel megrökönyödve, majd az arcomra túlságosan kiülő érzelmeket igyekszek visszafogottabbá varázsolni - nem éppen sok sikerrel. Hát igen, nekem a tizenharmadik szint valami elérhetetlen álomnak számít. Hatalmas a szintkülönbség kettőnk közt, és most már tényleg biztos vagyok benne, hogy ő bizony egy-két csapással valóban lerepíthetne a képernyőről - már ha lenne itt olyan.
- Akkor... Ezek szerint... Te is újra meg kell ismerd a játékot? - nézek rá kissé zavartan, és persze kérdésemre egyértemű a válasz: igen. - Nah, de jó, akkor nem egyedül kell bajlódnom ennek az egész zűrzavarnak a kiismerésével - bólogatok elégedetten.
Az alig észrevehető fáradtság fölött elsiklok, észre se veszem, bármennyire is próbálok figyelni a másik reakcióira. Túl sok ez nekem. Visszakerülök, stresszelek, és úgy tűnik, teljesen fölöslegesen, kérdésekkel bombáznak, amit egy furcsa figura tesz fel. Igen, furcsa, mert szinte nincsenek arckifejezései.
Erre a gondolatra elhúzom a számat, és egy újabb eszméletlen marhaság jut eszembe, aminek hangot is adok. Óvatosan mellé lépek, mintha tartanék attól, hogy valamire készül.
- Nem rabolsz el a köpenyedet használva! - parancsolom (?), még ha a fiúnak nem is áll szándékában semmi. Amikor megbizonyosodok arról, hogy nincs gond, megbököm először a vállánál, aztán a mellkasánál, majd veszem a bátorságot is, hogy az arcán is ugyanezt a műveletet hajtsam végre, már ha engedi, és nem lép el tőlem. Ha van rá lehetőségem, akkor megfogom mindkét oldalon az arcát, és egy picit széthúzom, hogy ne fájjon. Fájjon? Jah, persze, itt nincs fájdalom, nem kell aggódnom, húzhatom annyira, amennyire akarom.
- Biztos, hogy nem vagy a játékba épített személyek közül valaki, aki mondjuk segít nekem megtanítani, hogy hogyan használjam a funkciókat? - teszem fel idétlen kérdésemet, majd tovább bökdösöm, már ha tudom.

[ A kezdet folytatása - a folytatás kezdete ]

Ahha. Nem túl magvas és sokatmondó reakció, de mint mondtam: megértem. Valóban megrázó lehet ez az egész, és az sem meglepő, hogy ezt a menüje babrálásával próbálja... feldolgozni? Nem, inkább levezetni. A logoutot keresi? Valószínűleg. Ismerős az érzés, ahogy újra meg újra kipróbálja, hátha tévedett, hátha mégis ott van, hátha kiszabadulhat ebból a halálos csapsából... de nem, akárhogy keresi, nem lesz ott. Csak úgy juthatunk ki, ha beszállunk Kayaba játékába, elfogadjuk a játékszabályait, majd nekivágunk a felsőbb szinteknek... egész a századikig.
Más mód nincs. Csak a halál.
-Iiigen... - mondom kicsit megilletődve. Nem vagyok hozzászokva, hogy így meglepődjenek a szintemen. - De ez nem számít túl soknak. A frontharcosok már a tizenhatodik emeleten vannak, a legmagasabb játékos pedig szerintem elérhette a húszas, vagy akár huszonhármas szintet is. Bár pontos adatot nem tudok. - tény, hogy az első szinthez képest soknak tűnik a tizenhármas szint, ahhoz viszont sokat kell küzdenem, hogy az élen harcolóknak segíthessek.
Kremyllának pedig még többet. Már ha szándékában áll ilyesmi.
-Igen, nagyon úgy tűnik. Illetve... persze elég sok részletét ismerem, de így is nehéz dolgom lesz. - válaszolok, majd kissé meglepődöm. Kicsit fura, hogy egyből úgy gondol rám, mint egy partnerre, akivel közösen ismerheti ki a SAO rendszerét., az viszont még jobban, hogy ezt valahogy mégsem találom különösnek.
Miért is ne? Legalább nem egyedül kell vesződnöm ezzel az egésszel.
Azon viszont tényleg meglepődöm, hogy Mylla egyszerűen csak közelebb lép. A köpenyes megjegyzésre csak egy sóhajjal és egy pillatra lehunyt szemekkel reagálok, a bökdösésre viszont már összehúzom a szemem.
-Te meg mit... - eddig jutok, mert mire folytatnám, rángatni kezdi az arcom kétoldalról, mintha csak egy tárgy lennék. A kérdés már csak hab a tortán... mi? Hogy én NPC?
-Játékos vagyok, hé! - mondom, és felkapom a kezem, hogy védekezni tudjak.
Felkapom a kezem.
Fel.
Sajnos nem veszem figyelembe, hogy a lány itt áll közvetlenül előttem. És ha felemelem mindkét karom, akkor óhatatlanul is beleütköznek abba a részbe, ami a leginkább kiáll.
Pontosan.
Ártatlan vagyok! Én nem is akartam semmit! Két kézfejem viszont ezt meghazudtolandó tökéletes összhangban csapódik Mylla mellének: a bal oldali a jobbhoz, a jobb oldali a balhoz. Mesterien kiszámított szinkron, akkor sem sikerült volna jobban, ha szántszándékkal csinálom... és ez nem valószínű, hogy túl jó pont lesz Myllának.
Arcom természetesen azonnal vörös lesz, hátralépek egy aprót, és kezeim elkapom onnan.
-Izé, én... izé... - habogom, de természetesen nincs sok esély arra, hogy meggyőzzem igazamról a kardforgatót. Már csak azért is, mert ha azt mondanám, hogy 'sajnálom', akkor... nem mondanék igazat.
Hát na, fiú vagyok... ez kéretik megbocsátani nekem...

[ A kezdet folytatása - a folytatás kezdete ]

Egyre több érzést lehet felfedezni Kyuushiro arcán, ezt pedig saját, professzionális teljesítményemnek könyvelek el. Le sem tagadhatom: büszke vagyok magamra, hogy reakcióimmal kiválthatok pár arckifejezést a másikból. Dagad a májam, körülbelül.
- Húszas? Harmincas? - Az ájulás környékén vagyok, ahogy belegondolok, micsoda pusztító ereje lehet azoknak, akik azon a szinten vannak. Hogy a fenébe fogok én felfejlődni addig? Már ha szándékomban áll, mert eddig eléggé riaszt a dolog, hogy meghalhatok. Egyértelműen kell mellém valaki, aki segít egy picikét az elején, aki meglökdös, aki taszigál maga előtt, míg képes leszek a saját lábamra állni. Csak lenne valaki...
Nem, Kyuushiroról szó sem lehet! Keresnem kell valaki olyat, akit hozzám hasonlóan kidobott a rendszer, és most ő is első szintű. A fiú csak felbosszantana a higgadtságával, és még ha fel is hozom annak az ötletét, hogy együtt ismerjük ki a rendszert, ha már ő is kimaradt egy ideig... Na nem, arról szó sem lehet! Csak példának hoztam fel, viccelődtem vele, nem áll szándékomban állandóan vele lógni, hogy fejlődjek, hogy ismerkedjek ezzel a játékkal.
Állandóan. Akkor már egy-két órát ki is bírnék mellette? Komolyan erre akarok kilyukadni akaratom ellenére is? Na nem, erről tegyünk le! Ki fogok akadni, ha így folytatom a saját magammal lejátszott vitát, és annak nem lesz jó vége!
És magamat fenyegetem... Teljes becsavarodás a tetőfokon!
Újabb érdekes arckifejezéseknek lehet szemtanúja az előttem lévő fiú, hiszen ugyanilyen érdekes gondolataim is vannak, nem beszélve arról, hogy saját magammal veszekszek. Kiforgatom a saját szavaimat, és arra reagálok. Egyszerűen... eszméletlen, mekkora bolond vagyok.
Bökdösésre összehúzott szem. Újabb visszajelzés! Jól haladok, ezt meg kell hagyni. Kíváncsi vagyok, vajon más is képes volt-e eljutni erre a szintre... Miért nem lehetne egy olyan játék, amiben Kyuushiro nyugalmát próbáljuk megtörni, majd felidegesíteni, aztán az őrületbe kergetni? Biztosan az lenne a kedvenc játékom! Valószínűleg csak a sikerélmény miatt.
- Játékos? - teszem fel a kérdést, és még folytatnám, ám a fiú is reagál mindeközben: felemeli a kezét, és a hirtelen érintésre egy kéjes nyögéssel válaszolok, ami így hangzik:
- Áhh.
//parancsoljatok //
Talán pont a legérzékenyebb részt találta el, azt, ami könnyen ingerelhető... Onnan a nyögés. A reakciómon csak pislogok egy kicsit, mintha nem hinném el, és próbálom elhitetni magammal, hogy csak a képzeletem játszik. Aztán természetesen belepirulok, Kyuut persze nem engedem, megszorongatom a drága pofikáját, ami vörös ugyan, és valamit hebeg-habog, de nem igazán érdekel. Zavartságomon felülkerekedik a harag, és újra megrándul egy arcizmom. Ideges mosolyra húzom a számat, és míg előbb nem néztem Kyuushiro szemébe, most épp azt teszem: megemelem a fejem, és vészjósló pillantásommal szinte átdöföm őt.
- Te... ezt... direkt csináltad?! - üvöltök föl, aztán elengedem őt, és ha nem fut el, akkor a lehető leggyorsabban és legerősebben egy pofont mérek rá. Valószínűleg nem fog esni, lehet, lépnie se kell, hogy megtartsa egyensúlyát, de annak szívből örülnék, ha még egy pofont adna a fal.
Jelképesen is végighúzom kezemet az ellentétes felkaromon, mintha felhúznám ruhám fölsőjét, ugyanezt megismétlem a másik felkaromon is, azzal megragadom Kyuu ruháját - már ha nem védekezik valahogy.
- Legalább élvezted is? - suttogom nem kevés haraggal a hangomban. Gonosz mosolyra görbül a szám, fogaimat is kimutatom. Ha egy mesében lennénk, valószínűleg lehetne látni körülöttem a haragos lángokat, illetve az is feltűnhetne mindenkinek, hogy a fogaim hegyesek, és egy pár démonszarvacska nő a fejemen, szoknyám alól meg egy ugyanolyan pokolfajzatnak a farka lógna ki, amit idegesen rángatnék ide-oda, mint egy szintén ideges macska.

//Mirika//

Picit várnom kellett. A panel eltűnt, felbukkant egy másik. Mirika szeretné, ha csatlakoznál a céhéhez. Buta mosoly van az arcomon. Nem tudom levakarni. Nem is szeretném. Jó az, ha ott van. Jackal kíváncsian néz felfelé. Gombszemei csillognak, farka ütögeti a padlót. Mókás hangot ad ki vele. A gombokat nézem. A piros mindig az tagadást, tilosat jelentett. Szóval az nem. A kék akkor a jó. Mirika is végül ezt mondja. Bólintok, és felemelem a kezem. Nagyon-nagyon vigyázok, pedig könnyű. Elég messze vannak egymástól. A kékre nyomok, és minden megváltozik. Nincsenek fanfárok, nincs zene. A rendszer üdvözöl az Angelic Voice céhében. A sarokban is változik valami. A nevem mellett egy rajz bukkan fel. Ugyanolyan angyalszárnyak, mint Mirikánál. Elkerekedik a szemem, nem tudom, elhihetem-e. Az ujjaim reszketnek, ahogy felfelé nyúlok. Neki ez láthatatlan, tudom. Ő a másikat látja, a fejem felett. Én megérintem, úgy-ahogy, a rajzot. Nem érzem, de mégis jó. Forró lesz az arcom az izgalomtól. Olyan jó érzés, hogy sosem szeretnék lemondani róla.
Angyal lettem én is. Szinte érzem a levegőt. Édesebb, mint eddig volt. A vállaim csiklandoznak. Pedig nincsenek szárnyaim. Mirikának sincsenek. Aidornak sem voltak. Mégis olyan érzés, mintha lennének. És nagyon-nagyon jó.
-K-Köszönöm.
Lehajtom a fejem, a kezeimet összekulcsolom. Jack a térdeimre támasztja mancsait, úgy néz rám. Nyelvét lógatja, liheg. Vigyorog, örül ő is velem. Mosolygok rá, megsimogatom a fülét.
-És... tadaima.
Most először érzem azt, hogy ott vagyok, ahol lennem kell. Ezt le kell majd írnom. A naplóba, hogy sose felejtsem el. Talán anélkül sem fogom. De mindig jó biztosra menni. Még egy korty teám volt. Az izgalomra pont jó. Megnyugtat, már nem remegek annyira. Pedig az örömtől remegtem. Remélem, ez örökké fog tartani. Az angyalra nézek, a hajára, a homlokára.
-És... és most?

[ A kezdet folytatása - a folytatás kezdete ]

-Hát, legalábbis valami olyasmi. De ha akarjuk, simán feljuthatunk mi is odáig. - őszinte szavak? Igen, teljes mértékben. Hiszek benne, hogy ha közel másfél év alatt csak a tizenhatodik emeletig jutottak el, akkor megfelelő szorgalommal mi is fel tudunk zárkózni. - Nem lesz könnyű, persze, hogy nem, de lehetséges.
Az már megint más kérdés, hogy ezt vajon együtt tesszük-e? Neki szüksége van a segítségre, ez egyértelmű: nemcsak az ösztönzés, a lelkierő miatt, bár az is közrejátszik ebben. Egész egyszerűen nincs annyi tapasztalata, hogy kiismerje a játékot, a fejlődés könnyebb útjait, a megfelelő felszerelést a szintjéhez mérve, a statok helyes fejlesztési arányát... ezzel mind-mind meg kell még ismerkednie, de egyvalamivel legfőképp: ennek a játéknak a hangulatával. Tudni, hogy ez a halálos valóság illúziója, érezni, hogy bármelyik pillanatban meghalhat egy rosszul megtervezett kazamatától, mégis merészen próbálkozni; megtalálni a vékony határt az öngyilkosságnak tűnő cselekedetek és az ésszerű fejlődés között. Ez a legnehezebb feladat, és éppen ezért van nekem akkora előnyöm. Nem a számok miatt: lehetnék akár ötös vagy huszonötös szintű is, ugyanez lenne a helyzet.
Mikor a kezem... érdekes helyre téved (teljesen véletlenül... az más kérdés, hogy ez számomra nem túl kellemetlen), a reakció igencsak meglep. Olyannyira, hogy el is feledkezem zavaromról, legalábbis többnyire, és élvezettel figyelem Mylla vörösödő arcát.
Csak sajnos ő sem marad túl sokáig zavart.
A pofon meglep; igaz, hogy sokszoros gyorsaságom és fegyverkezelésem van, mégsem tudok kitérni. Még szerencse, hogy ebben a világban nincs fájdalom, így bizonyos értelemben büntetlen a tettem... habár ha Myllán múlna, nem csinálnék többet ilyet. Egyszerűen nem maradna végtagom rá.
Megtántorodom az ütéstől, habár egyensúlyom könnyedén visszanyerem. Ártatlan arccal nézek a lányra, aki valószínűleg most köt szövetséget a Sátánnal, hogy örök kárhozatba taszítsa lelkem, aztán épp elkezdeném mondani, hogy nem, nem direkt volt, stb... talán még egy hamis 'sajnálom'-mal is próbálkoznék, de nincs rá időm.
Mikor Mylla az újabb, talán választ sem váró kérdés után megragadja a ruhám, eszeveszettül pörgő elmémben egy gonosz ötlet merül fel. Valószínűleg át fogok törni néhány falat a kardforgató jóvoltából, de kit érdekel? Fájdalom nincs, az élmény pedig..
-Ááhh... - sóhajtok-nyögök fel, mikor a lány keze a mellkasomhoz ütődik, szakasztott úgy, mint Mylla az előbb. Persze ez az érintés engem nem ingerel, nem is valódi a hang, erre azonnal rájöhet; ugyanis az arcomra rögtön kiül a vigyor, és a démoni szemekbe nézek.
-Valahogy így csináltad, nem? - kérdezem a tőlem kitelő legártatlanabb hangon, ami szöges ellentétet alkot arcommal. - És még te kérdezel élvezetről? - majd várom a vihar kirobbanását.
Akkor is megéri!

// Folytassuk itt //

[ A kezdet folytatása - a folytatás kezdete ]

- Ó, akkor a többes számot tekintve társulnál? - kérdezem enyhén meglepve, hiszen a 'mi' egyértelműen arra utal, hogy ő és én.
A még mindig zajló vitát saját magamban igyekszek lezárni. Most akkor, már ha benne van, társuljak? Ne társuljak? Keressek mást? Maradjak vele? Egyszerűen még mindig képtelen vagyok eldönteni. Annyi viszont bizonyos, hogy nem találkoztam hozzá hasonlóval. Az érzelmeket alig kifejező ember... Olyan távol áll tőlem, és talán az ehhez kapcsolódó félelem az, ami arra késztet, hogy ne akarjak vele lenni. Erre nincs más: egyszerűen egy félős nyúl vagyok, aki egy csomó marhaságot mond és tesz, aki néhanapján gonosz dolgokra is gondol. De tényleg. Az egy dolog, hogy félek a játékbeli halálomtól, ami a valóságbelit is okozza... De hogy egy olyantól féljek, akihez hasonlóval még nem találkoztam? Normális vagyok?
Képzeletben savanyú arccal filozofálgatok még mindig erről. Hát egyszerűen képtelen vagyok befejezni a magammal való vitát. Keresem az előnyöket, a hátrányokat, megpróbálok jósként a jövőbe látni, hogy ez mihez vezethet. Csak két lehetőséget látok: vagy katasztrófa lesz ebből, vagy nyugalom és béke. Hát... Ezt egy olyan is meg tudná állapítani, akinek az agyi szintje nulla, nem kell különösebb tehetség hozzá. De akkor most mi a fenét csináljak?! Majd sodródok az árral, meg van oldva. Bárcsak ez egy tényleges megoldás lenne...
Valószínűleg elég erőset ütöttem, azért a lendület nem volt kicsi, ennek ellenére sem a tenyerem nem fáj, sem Kyuu nem nyögött fel. Fene essen ebbe a világba ilyenkor! Nem tudok így rendesen megbüntetni senkit! És egy ilyen tettet nem lehet mással kifizettetni... Oké, pofon. De ha nem fáj, akkor hogyan jegyzi meg az a bizonyos illető, hogy ezt nagyon nem kéne? Sehogy. Főleg a hozzá hasonló, láthatóan neveletlen lurkók...
Kyuushiro kitér a kérdéseim elől, és engem utánoz, mire a zavar újra kiül az arcomra, ez pedig rákvörösségben nyilvánul meg. A vigyort látva ez pedig csak fokozódik, az agyam pedig kikapcsol: gondolkodni nem tudok. Direkt csinálja ez a kis...!
Behunyom a szemem, és úgy kezdem el őt rángatni.
- Fejezd be! Fejezd be! - üvöltöm. Kész káosz van elmémben, de a fiú rázását nem hagyom abba. - Nem! Nem így volt! Rosszul hallottad! Csak beképzelted! Hallod? Beképzelted! - folytatom. - Én nem adtam ki ilyen hangot! Nem én! Valaki mást hallottál! Lehet, a képzeleted játszik veled! Sőt, biztos!
Mindenféle idétlen érvet keresek, csak hogy valahogy sikerüljön elhitetnem: nem én adtam ki a hangot. Persze biztos vagyok benne, hogy erre semmi esélyem sincs, Kyuu az előbb tett arról tanubizonyságot, miféle okos gyerek. Nem fogom ezt lemosni magamról, attól tartok...

Anat bejelentette, hogy ma végre meglessük a kiszemelt városkát ahova az új céhház kerülni fog. Őszintén szólva vegyes érzelmeim vannak azzal a várossal kapcsolatban, illetve a költözésről. Szerettem ezt a céhházat, viszont Reynail óta kicsit félelmetessé vált, és azóta már nem lehetek teljesen biztos abban, hogy abban a gödörben már tényleg nincs semmi sem. Viszont tömérdek jó emlék köt ide. A sárkányeregetés, a délutáni  teázások, a játékok. Talán cseppet hiányozni fog, de nem annyira, hogy elvegye a kedvem, és amúgy is vonz a gondolata annak, hogy egy új környéket ismerhessek meg. Ha a tízes szinten nincsenek olyan jól felszerelt cukrászdák, és boltok mint az első szinten akkor majd vissza-visszatérek beszerzőútra. Már elég régóta hánykódok az ágyamon, forgolódok össze vissza. Időnként végigtrappolok a szobán, igazgatom a ruhám. Ezúttal egy aranyos pöttyös nadrágot húztam magamra, ebben az időben nincs is jobb mint egy kényelmes kissé buggyos rövidnadrág. Arról meg nem is beszélve, hogy a tízes szinten lehet éppen hatalmas szélvihar tombol. Akkor pedig egyáltalán nem lenne kedvem folyton folyvást igazgatni, meg lelapítani a ruhám. Ez így tökéletes, ahogy van. Az órára pillantva meggyőződtem arról, hogy már nincs sok idő, talán ideje lenne kimenni a megbeszélt találkozóhelyhez. Viszont Anatot ismerve biztos, hogy késni fog, ezért mégis inkább úgy döntöttem, hogy a konyha felé veszem az irányt, és összeállítok egy piknikes kosarat. Arról nem volt szó, hogy mennyi ideig leszünk távol, és talán még egy kis lazsálásra is lesz lehetőség. Összedobtam néhány szendvicset a konyhában talált alapanyagokból, a jártasságom talán elég ahhoz, hogy finomra sikeredjenek. Illetve még néhány könnyen szállítható süteményt is bedobáltam egy frissen tartó dobozkába. Saya-chan biztos odalesz értük. Némi ital beszerzése és már mehettem is kifelé. Hamarosan Anat hangja üti meg a fülem. Biztosan izgatott, hogy már kint vár.
- Egy pillanat! - kiáltottam vissza, majd két kézzel szorongatva a kosarat, gyorsabbra, már-már kocogtam kifelé, közben előttem fordult ki Saya-chan is, majd megálltam mellette, és szalutáltam.
- Jun és Saya-chan szolgálatra jelentkezik! - húztam ki magam, majd elnevettem magam - Hoztam egy kis kaját, hátha eltart egy darabig a városnézés... - emeltem fel a kosárkát, amit gondosan lefedtem egy piros ronggyal.

Önfeledten, széles mosollyal az arcomon rohantam ki a céhházból, hogy beérjem Saya-chant és egyszerre üdvözölhessük Anatot, de ö mégis kicsit gyorsabb volt nálam. Azok a fránya kanyarok... ha egy-két ponttal gyorsabb lettem volna, most tökéletes kétfős sorfalat állhattunk volna. De így is tökéletes. Közvetlenül utánam már érkeztek is a többiek. Alex a fején a fura kis bigyójával, megnevettetett.
- eeeh, szóval ki is a főnők Al apartmanjában? A kajmánszörny? - kuncogtam picit, miközben húztam a fiú agyát. Majd az érkező lányokat öleléssel üdvözöltem. Elsőként Mer-chanhoz rohantam oda aki pillanatok alatt bukkant fel a semmiből, és mire kiszúrtam már Anatot taperolta. Hátulról csaptam le rá, átfonva a kezeimet a dereka körül.
- Muu Mer-chan milyen csinos ma is. - ölelgettem meg picikét, majd rohantam is Esu-chanhoz, akivel ugyan még nem sokat beszélgettem de mégsem hagyhattam ki a mulatságból. Jó volt látni, hogy széles mosollyal az arcán lépett ki a céhházból, ezért én is hasonlóan széles mosolyt varázsoltam az arcomra, és úgy repültem a karjaiba. Ravennek is természetesen köszöntem a megfelelő módon. Őt azonban nem ölelgettem meg vagy cukkoltam. Már indulásra készen álltunk, Ayato most sem jelent meg, habár nem mintha túlságosan is sokat számítana a jelenléte számomra. Eddig sem ismertem túlságosan, az a rövidke beszélgetéseink alatt is csak annyit tudtam meg róla, hogy önimádó. A kígyóktól pedig kiver a víz, szóval jobb is, hogy nincs itt. Kérdőn néztem Anatra és az ö új szokás ötletére, először nem értettem mit is akar, de a kezdeményező lépésére én is azonnal reagáltam.
- Oh értem már! - motyorásztam magamban, majd elkaptam Alex kezét, majd Saya-chan kezét, és becsatlakoztattam magunkat a körbe. Talán az lenne a legizgalmasabb ha Mer-channal ketten fognánk közre Al-t, viszont ez nem biztos, hogy sikerülni fog. Annyi biztos, hogy erősen szuggeráltam a vöröskét, hogy fogja meg Al kezét, de, hogy ö ebből mennyit vesz le az már rajta áll. Az ölelést követően már indultunk is a célállomásunk felé, óvatosan lóbáltam a kosarat, kicsit fura volt, hogy nem pattoghattam olyannyira mint amennyire azt szoktam. Óvatosnak kellett lennem, hogy ne törjek össze semmit sem a kosárban. Anat ajánlatán, azonnal elgondolkodtam, mit is látnék szívesen az új céhházban.
- Egy kellemes placc az udvaron ahol lehet teázni! Elegáns asztalokkal, és székekkel. Nekem ez bőven elég. -  mosolyogtam a többiekre, nem akartam telhetetlennek tűnni. Így is már rengeteget tettek értem, nem akarok visszaélni a kedvességükkel. A lelkiismeret már egy ideje amúgy is gyötör, hogy fele annyit sem tudtam még adni, mint amennyit kaptam. - A céhház mekkora lesz? - kíváncsiskodtam picikét, a régi talán túlságosan is hatalmas, túl nagy ahhoz, hogy kihasználjuk, ezért is érdekelne, hogy vajon a mostani is tartja majd magát méretileg, vagy ezúttal egy kisebbel villoghatunk.

[ A kezdet folytatása - a folytatás kezdete ]

-Ki tudja? - kérdezek vissza, s ebből az egyértelmű reakcióból valószínűleg rögtön megért mindent, az összefüggések világossá válnak előtte, s tudomására hozom a döntésem.
Jó, ez utóbbi igaz is... hisz még nem döntöttem sehogy.
Nem lenne rossz, az tény. Társakkal mindig jobb fejlődni, mint egyedül, s ebben az sem zavar, hogy egyes szintű. Majd segítek neki... miért ne? Csakhogy az is kérdéses, hogy ő akarja-e... másrészt... nem biztos, hogy ez a társulás minden szempontból előnyös lenne. Ne kérdezzen senki semmit, még én sem tudom, hogy értem ezt, de az alapvető... gyanakvás, bizonytalanság bennem is megvan.
Még.
Ohh, igen, az érdekes történések... már tényleg elmúlt a zavarom, s hogy mitől? Tudja a franc, de nem is igazán érdekel. Jó volt, nem is kérdéses (valószínűleg Mylla számára sem), de vajon csak nekem? Nem erre utalt a...
...de ezt miért csak gondolom? Úgy sokkal viccesebb, ha hangosan is kimondom.
Rángat. Nem tehetek mást, rázkódom, illetve... dehogynem. Simán ellökhetném, hisz a statjaim sokszorosak, és még félnem sem kellene... védett területen nem sebződhet.
-Nem te voltál? Hát akkor ki? - kérdezem ártatlanul. - [b]Nem látok mást, aki felnyöghetett volna, na meg másnak nem is értem hozzá a... - elharapom a mondatot, bár elég valószínű, hogy erre nem is lesz szükség. Azonban ha Mylla nem üvölti túl vérben forgó szemekkel a hangom, és nem tépkedi ki egyesével a végtagjaim, akkor sem folytatom, csak az arcát fürkészem vigyorogva.
Szemétség? Hát na, szemét vagyok. Vállalom.
-Egyébként ha szóhoz is juthatok, nem direkt volt. - mondom egy pillanatra komoly(abb)á váló arccal, mikor Mylla elhallgat (vagy ha meg sem szólal, akkor rögtön). - Még mindig NPC-nek hiszel? -újra elvigyorodom, és kíváncsian várom a költői kérdésre adott költői választ.

[ A kezdet folytatása - a folytatás kezdete ]

Egyértelmű kérdésre kétes válasz. Na igen, ez minden, csak nem jó. Nem tetszik nekem, hogy ennyire nem akarja elárulni, mi jár a fejében. Karba teszem a kezem, és arcomon újra a hisztis vonások dominálnak. Hát most na, túlságosan nyílt és őszinte vagyok, nem tudok uralkodni az arckifejezéseimen. Lehetetlen feladat lenne számomra!
A rángatást folytatom, míg magyarázok, és szavaimat természetesen Kyuu sem hagyhatja figyelmen kívül: muszáj neki mondania erre valamit. Nem tudná egyszerűen csak befogni a száját, és nem zavarba hozni? Komolyan ennyire szeret szívatni másokat, jelen esetben engem? Fogadok, hogy valami ínyenc falat lehetek a számára, ha már ennyi idő után nem hagyott lógva. Várjunk csak! Neki pár pillanat lehet, nekem hosszú órák, míg a valóságban csak pár perc ez az egész komédia. Ááá, eszem megáll! Idő, könyörögve kérlek, legyél kicsit gyorsabb, ha ilyen ciki helyzetben vagyok!
- Fogd be! Fogd be! - kántálom, miközben a fiú mondja a magáét, a rázást pedig abbahagyom, és az arcomat a mellkasára nyomom, így hangom kissé tompa. El akarok süllyedni szégyenemben, jobb helyet meg nem látok az elbújáshoz, vagy legalább az arcom elfedéséhez, csak a ruháját. Ha lenéz rám, akkor csak a hajamat fogja látni, az arcom pedig takarásban lesz. Fú, egy zseni vagyok! Most túljártam az eszén, erre biztos nem számított!
Na jó, elég a hülyeségből. A lehető legszörnyűbb megoldást választottam, és abban a pillanatban fel sem fogom, hogy ezt mégis kik csinálják: bezony, azok, akik közel állnak egymáshoz. Én még csak nem is ismerem ezt a senkiházit!
Amikor a fiú a félbehagyott mondathoz ér, valószínűleg amúgy is félbe kellett volna hagynia, hiszen hátrálok egy lépést, és haragosan, vörös fejjel egy újabbat sózok az arcára, ami szintén egy jót csattan. Már ha sikerül eltalálnom, persze. 
- Nem megmondtam, hogy fogd be?! - kérdezem ingerülten, aztán karba tett kézzel hátat fordítok neki. Mást nem tehetek. Ha folytatom, akkor tovább piszkál. Ha nem folytatom, akkor talán békén hagy... A vállam felett visszanézek rá, amikor valamivel van szíves komolyabban beszélni és bámulni rám.
- Jó - bököm oda enyhén sértetten, aztán fejemet visszafordítom. Az arcom még mindig piros, ez a szín elhagyhatatlan, akárcsak a felfújt pofim. Leguggolok, a szoknyámat magam alá gyűröm, és elkezdek a kikövezett útra rajzolgatni (!!) jobb mutatóujjammal. Kínomban? Idegemben? Valamelyik a kettő közül, de ezt még magam sem tudnám megmondani. Nézhet idiótának egész nyugodtan, már így is eképpen lehetek elkönyvelve abban az okos fejecskéjében.
- Nem - felelek újra kurtán, ujjamat meg még mindig a köveken vezetem láthatatlan vonalakat húzva rajtuk.